Honlap neve
Velünk a múlt

MENÜ
    
 Ideiglenesen itt tartózkodó szövegek
 
 

Hat kötet  - ami majd 7-8 is  lehet - egy kis mérlegen. (Könyvek a szombathelyi népművelés-könyvtár szakos képzésról.)       (remélhetően egy többszerzős íráshalmazzá válik, de már az is)

 

  1. Bevezetés (Polák István)

   A könyvismertetés céljai: hogy egybefogjuk azokat a kiadványokat, amelyek részben vagy teljes egészében a népművelés-könyvtár szakkal, a csak tíz évet megélt nappalis képzéssel foglalkoznak; hogy valamilyen áttekintést nyerhessünk róla magunk is, s azok is, akik alig valamit vagy éppen semmit sem tudnak erről az időszakról; és még hogy gondolatokat, s akár hozzászólásokat, kiegészítéseket indikáljunk; végül, hogy akár kiindulópontja, bázisa is lehessen egy későbbi, igényes képzés- és szakmatörténeti összefoglalónak.

   Nem kívánjuk tehát helyettesíteni, kiküszöbölni az adott kötetek átlapozását vagy éppenséggel a beható tanulmányozását, csupán a feledés homályából emeljük ki kissé a fényesebb mai napvilágra.

Eddig nyolc kötetről tudunk, ami valamilyen módon a képzéssel, az iskolával foglalkozik, eltekintve az iskola belső kiadványaitól (ez utóbbiak listáját a melléklet részeként közöljük).

Betűrendben sorolva:

50 éve indult Szombathelyen a népművelő-könyvtáros képzés. Szombathely, Savaria University Press, 2013. 202 p.

A könyvtárosképzés negyven éve. Szombathely, 2002. 246 p.

A közművelődési és könyvtáros oktatók és kutatók nemzetközi konferenciája: Szombathely, 1987. augusztus 26-29. / szerk. Szalay László (1988 [!1989]) Szombathely, 1987. 389

Lipp Tamás: Diákregény. Bp. Magvető, 1983. 362 p. (RaRe sorozat)

Lipp Tamás: Hályogkovácsok. Egy népművelő-könyvtáros évfolyam metszete. Bp. Népművelési Propaganda Iroda, 1979. 176 p.

Negyvenéves a közművelődési szakemberképzés Szombathelyen : elmélet és praxis : [válogatott tanulmányok] / [vál. és szerk. Török Gábor]. - Szombathely : Euroqualitas, 2003 - 333 p. : ill. ; 24 cm

A szárnyas idő. 50 éves a felsőfokú képzés Szombathelyen. (A szerk.biz. elnöke Stipkovics Ferenc.) Sopron-Szombathely, Nyugat-magyarországi Egyetem Kiadó, 2010. 342 p., illusztr.

Szále László: Iskola a láthatáron. A Szombathelyi Felsőfokú Tanítóképzőtől a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskoláig (az első negyedszázad). (Szerl. Zsámboki Árpád.) Szombathely, Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület. 2008. 258 p.

 

Időrendben (a megjelenés és a képzéstörténet időrendjében egyaránt)   Lipp Tamás Diákregény és Hályogkovácsok c. kötetei nyitják a sort, azután a negyvenéves évforduló két tanulmánykötete, majd Szále interjúkötete következik, melynek időzítése Szalay László nyolcvanadik születésnapja, ezután a felsőfokú képzés kezdetének ötvenedik évfordulójára megjelent A szárnyas idő következik, s az eddigi sort a 2012-es NK-50-es tanulmánykötet zárja. Ha azonban valamilyen logika mentén szeretnénk haladni, akkor a 2002-es két kötet mögé illik tenni ezt a legutóbbit. Vagyis az ismertetés sorrendje a következő: Lipp Tamás: Diákregény, Lipp Tamás: Hályogkovácsok, Szále László: Iskola a láthatáron, A szárnyas idő, A népművelő képzés negyven éve, A könyvtárosképzés negyven éve, A népművelés-könyvtáros szak ötven éve.

( A jelen fázisban hat kötetről van írás, s mivel nem látszott szükségesnek konszenzusos vélemény kialakítása, ezért az előszó írója az egyes részekhez odaírja a szöveget megíró szerzők nevét az ő beleegyezésükkel, s a továbbiakban is ezt fogja tenni a később érkező kiegészítésekkel, hozzászólásokkal.)

 

  1. A hét kötet

B.1.1 Diákregény / Lipp Tamás. - Bp. : Magvető, 1983 - 362 p. ; 17 cm. - (Rakéta regénytár)  (Bátonyiné Nádori Erzsébet)

 

 

A könyv címlapjának belső oldalán a mottó: 'A könnyed felelőtlenség első próbatétele.'

 

Rövid bevezető képpel indul a regény: a csepűrágók bevonulása egy szürke éjszaka a városba, ahol a polgárok dunnáik alá bevackolódnak.

Később az egyik a diákok által kedvelt tanárról kiderül, hogy évek óta ír egy könyvet a csepűrágókról. "Savanyó Gyula szerint mindenfajta mimus, komédiás, színész, népbűvőlő és népművelő a csepűrágót vallhatja ősének." 239. o.

 

A mottó, vagy a bevezető másfél oldal képszerűen rögzíti és szinte összesűríti a kisregény ágas-bogas történetét.

 

A szereplők a Hályogkovácsok címmel 1980-ban megjelent szociográfia történeteiből lépnek át és lesznek egy kitalált valóság fő- és mellékszereplőivé. A regény első évfolyamos népművelő-könyvtár szakos hallgatók kollégiumi első félévét meséli el. A helyszín egy kisváros valahol nyugaton, ahol elég szeles, esős az idő, ami időnként felbolygatja az amúgy nehezen beilleszkedők és a szabályokhoz nehezen alkalmazkodók idegeit.

 

A könyv közel egyharmada a főszereplő Szél Miklós és a hozzá közel álló fiúk, lányok, szobatársak, szerelmek lassan formálódó történeteit meséli el. A beilleszkedés, a viszonyrendszerek kialakulása, az egymással való rivalizálás és a főiskola vezetőihez, tanáraihoz való viszonyok, viszonyulások szövevénye bontakozik ki ezekből a történetekből.

 

Az idő hidegre fordul és a kollégiumba frissen bekerült hallgatók kezdenek beilleszkedni, úgy gondolják, hogy ők már felnőttek, szabadabb mozgástérrel rendelkeznek. A falak, a szabályok, azonban szűkítik ezt a mozgásteret és néha bénítóan értelmetlenek. Egyéni stratégiák is kirajzolódnak, a túlélés és/vagy szembenállás vagy naiv alkalmazkodás stratégiái.

 

Egy ideig nem is világos, hogy merre halad majd a történet, de aztán lassan összeáll a kép. A demokrácia akkoriban is hangoztatott elvei alapján a diákoknak maguk közül kell jelölteket állítani, akik az intézeti vezetés partnereként őket képviselik majd.

 

A főszereplőt Szél Miklóst kérik fel, hogy a jelölési folyamatot végig vigye és listára kerüljenek majd azok, akik arra a legérdemesebbek. A konfliktus a diákok és az intézeti vezetők között ebben a folyamatban jelentkezik majd. A főszereplő és vele együtt sokan nagyon komolyan gondolják, hogy ki kerüljön a választandók közé, hosszú vitákat folytatnak, az erőviszonyok közben változnak, új helyzet áll elő, új személy neve vetődik fel, de lassan már kompromisszumra jutnak, és a jelöltek listája majdnem összeáll. Talán nem is ez fontos úgy tűnik, hanem viták, az éjszakába nyúló csatározások, egymás megismerése.

A főiskola vezetői viszont nem egészen úgy és azt gondolják, ami kialakulni látszik. Az ő érdekeik, egy jól manipulálható, simulékony, problémamentes vezetés, aki a diákokkal is elfogadtatja felsőbb döntéseket. Sem a személyek, sem a folyamat túlzottnak talált demokratizmusa, és talán szabadossága szerintük nem fér össze a szocialista szellemmel és erkölccsel, ezért egy konfliktussorozat alakul ki az intézeti tanárok és a hallgatók között.

 

Először is a szocialista nemi erkölccsel különösen nem fér össze az, hogy fiúk, lányok szerelmi viszonyba keveredjenek, és a kollégiumban két nem közötti ajtók átjárhatóak legyenek. Ez a kérdés egyúttal a kiskorúságba kényszerítés kifejeződésévé is. "Másodszor: olyan vezetőséget akarnak ránk erőltetni, amelyik egyáltalán nem képviseli az érdekeinket. Harmadszor: az oktatás és a képzés merev (rigid?) formái ifjúságellenesek." 216. oldal

 

Megindul a vita arról, hogy miként lehet "felszabadítani" az egyre elégedetlenebb "erőket". Az akkori idők politizálásának örök dilemmája: beépülni és a hatalom közeléből változtatni, vagy ellenállni esetleg ironikusan, arisztokratikusan távol maradni. "Én azt hiszem" - mondja Bende Balázs, a másik főszereplő - ", a jövőben minden változtatási szándékban nagyobb szerepet kell kapni a szellemnek, a képzeletnek, a művészetek." Tehát egy kicsit arisztokratikusan kívül állni valamiféle szellemi távolságtartás megvalósításával.

 

A jelölési folyamat előrehaladtával a diákok és az intézeti vezetés között összekötő tanárnő egyre mélyebbeket szív a cigarettájából (a diákok más okból, de szintén erős dohányzásban és szeszes italok fogyasztásában vezetik le a feszültséget), mert "csak csinálják a parádét, demokráciásdit játszanak, hangoskodnak....Aztán lebuknak és jönnek hozzám." 218. oldal

 

Néhány diák feje felett már a kizárás veszélye lebeg. A vezetés egymás ellen való kijátszások taktikájával manipulál. Kapcsolatok, szerelmek válnak bizonytalanná.

 

Szél Miklós óva inti Bende Balázst, egykori szerelmétől: "túlságosan befolyásolható, s ezért könnyen felhasználhatják ellenünk, ellened. Amikor például elmondta a bizottság előtt, hogy miről beszélgettetek Savanyó Jóskától hazafelé jövet, szavaidat sikerült olyan jól felidéznie, hogy azonnal meg is született a fölismerés: egy bohócnak öltözött anarchista csoporttal van dolguk."

 

Bende válasza: "Teljesen mindegy, hogy mit mondott Szilvia. Hidd el, ha nem benne, akkor másban, de mindenképpen megtalálták volna a megfelelő embert erre a szerepre...Nekem ő testesíti meg Magyaródi tükreit és kameráit, az intézetet, a fegyelmi bizottságot, szóval mindazt, ami bekapcsol a dolgok áramkörébe..." 264. oldal

 

A jelölő bizottsági feladata alól a főszereplőt felmentik, sok más társához hasonlóan ő is fegyelmi büntetést kap. Az egész jelölési folyamat aztán a megfelelő szereplők, a csúcsvezetőség, az összekötő tanár vezénylete alatt simán lezajlik, és kisebb zökkenők után megválasztják az intézet vezetése által elfogadható személyeket.

 

Az évfolyam egy kisebb csoportja a közelgő Mikulás napra, a bolondok napjára kezdi el a szokásos műsort kitalálását, írását. De előtte még elkészül a Kulcs, ami az addig a két nemet elzáró emeleti ajtót nyitja. Megindul a kísértetjárás, felszabadulnak félelmeiktől szorongásaiktól, bűntudatuktól.

A szél is eláll, vannak, akik futni indulnak, jógalégzéseket végeznek és elméleti támasztékokat találnak a mindennapokhoz, mintha a konfliktusok elsimultak volna, de ez csak a látszat.

 

A bemutatásra kerülő jelenet címe: 'Tudatformálás', amelyben a szereplők a formálók és formálandók, a formálódás folyamata a laboratóriumba megy végbe, majd teljes meztelenre vetkőzés, átformálódás után egyforma szürke ruhába jönnek ki az Életbe.

A Bende Balázs által kitalált játékot, és szorongások játékban való kifejezését Szél Miklós úgy éli meg, mint egy nagy felszabadulást, felszabadítást. "... a játék segít megőrizni személyiségünk legmélyebb, legsérülékenyebb rétegeit. Segít kialakítani az autonómiát, a bajtársiasságot, a felszabadító derűt." 328. oldal

 

Látszat szerint minden elsimult, kisebb konfliktusok ki-kitörnek, de a hó lassan csendessé és békéssé változtatja a világot.

A tudatformálás jelenete azonban kiegészül a Király meztelen! című mese átdolgozott változatával, ami természetesen hatalmas siker a diákok táborában, de botrány a tanárok között. A darab értelmi szerzőjét kicsapják és az országból is elmegy. A többiek elutaznak a szünetre és próbálják megemészteni a történteket, mielőtt nekiindulnak a következő tanévnek.

 

 

 

B.1.2 Lipp Tamás: Diákregény (Polák István)

   Megjelenésük időrendjében nézve az eddig megjelent köteteket, az első helyre kellene tenni Lipp Tamás könyvét, a Hályogkovácsok címűt (1979). Ha azonban a képzési folyamat idejét nézzük, akkor elébe kerül Lipp másik könyve, a Diákregény, mert teljes egészében a diákélet, a szerző évfolyamának az eseményei a témája. Pontosabban annak is az eleje. Ez a könyv négy évvel később jelent meg, azaz 1983-ban, a Ra-Re sorozat részeként. Fő jellemzője a tényregény és a fikciós regény ötvöződése, vagyis a helyszín és a cselekmény tekintetében tényszerű, a szereplőket nézve pedig – az időbeli közelség és a kényes részletek miatt – a stilizálás, a személytelenítés, helyesebben a személyek átprofilírozása, rejtése, alakjuk, szerepük és nevük kisebb vagy nagyobb módosítása révén fikciós. Ennek következtében általánosabb érvényű képet kapunk annál, minthogy egy egyszerű krónika hitelességét kérnénk számon oldalról oldalra. Nézzük mindezt konkrétabban.

     De előtte még megemlítem, hogy Nagy Gáspár egyik (azaz kettő) könyvének a vége is a témába vág. Mert a Kanizsa-vár is és az Augusztusban, Ludvik Jahn nyomában is Szombathelyen végződik. Az 1968-as év augusztus 20-ától indulva, az akkori tanév első félévéről szólva. Gáspár két könyvére is későn figyeltem fel, ahogy a Diákregényre is. Gazsinak elmondtam volna ugyanis, hogy szerintem nem utazhatott aug.20-án a gólyatáborba. Korai lett volna, sose volt az tíznapos, s sose kezdődött a tanév szept.1-jén sem, hanem mindig valamivel később. Vagyis Gáspár bizonyára szerette volna, ha láthatja a Csehszlovákiába vonuló katonai konvojt, s ezt utólag megkonstruálta. Illetve még az is lehet, hogy látta, de nem azért, mert épp akkor a gólyatáborba utazott. Hiszen bárki, aki járatos a főiskolai-egyetemi évelőkészítésekben, kételkedve fogadja ezt az utazási okot, s ez nem kedvez a művészi hitelességnek. Nem célom itt egyik Gáspár-könyv teljes bemutatása sem, s mivel a kötetek első kétharmada egy nagykanizsai love story leírása, ezért a harmadik harmad mozaikjainak, a Magyar utcai kollégiumi életnek a valóságtól eltérő részleteivel sem foglalkozom, csupán az olvasó figyelmébe ajánlom.

   Lipp Tamás két kötetét együttesen is szemlélhetjük. Mindegyik bifokális, bipoláris, kettős osztatú. A közel és a távol ötvöződik bennük. A Hályogkovácsok a maga természetességében, mert egy évtizedet fog át. Úgy ugyebár, hogy egyszer egy két és fél éves tanulási szakasz, másszor meg az azután eltelt tíz munkás év jelenítődik meg a beszélgetéseiben. Vagyis így már tizenhárom az évek száma. És a megszólalóknak a szombathelyi időre vonatkozó megjegyzéseit már átszínezik a nagy életből vett tapasztalataik is és a megszépítő vagy leegyszerűsítő feledés is. A Diákregény is hasonló cipőben jár, mert ott még négy év hozzátevődött az időtávlathoz, s átstilizálta a szépirodalmi fikció. Ettől függetlenül - ahogyan a másik kötet megszólaltatottjai, szereplői is - Lipp (vagy véletlenül, vagy szándékosan) egy jóval tapasztaltabb elbeszélő szemszögéből nézi az eseményeket, reflexiói és önreflexiói szerintem nem felelnek meg egy akkori húszévesnek. Hasonló "elemelést" látok Ottlik könyvében az Iskola a határon-ban, aminek a helyszínén, egykori munkahelyemen megint eltölthetek pár napot, június elején. (S amikor olyan szakmunkás magyar tankönyvünk volt, amibe beletettek a szerzők két részletet Ottlik könyvéből, - s én "villogtam", hogy ott dolgoztam a hely színén -, mondtam is, hogy úgy olvassák: tíz-tizennégy éves gyerekek a szereplők, de főleg tíz. S ez nem látszik rajtuk, mert sokkal komolyabbak, tudatosabbak.) S abban is azonos az írói módszer, hogy mindegyik kötetben átnevezi a szereplőket, úgy, hogy azért beszédes nevet ad nekik, s a diáktársakat megszólaltatásukkal, viszonyrendszerükkel, a tanárokat pedig a jellemzésükkel, tetteikkel egyúttal azonosítani is segít.

     A Hályogkovácsok riportkötet, ahogyan erről már olvashattunk, vagyis a szerző átadja a szót a megszólaltatottaknak. Maga csupán az interjúk elkészítésének a körülményeit vázolja, s néhány én-közlést tesz a saját viszonyairól. Más a helyzet azonban a Diákregény esetében. Ezt a könyvet sokféle nézőpontból elemezhetjük. Azok, akiknek személyes emlékeik vannak az adott évfolyamról, azaz a népművelő-könyvtáros szakra 1966-1969 között járókról, annak az összesen öt évfolyamnak a tagjai, akik valamennyire emlékeznek is erre az évfolyamra és akkor tanító tanárokra, azok óhatatlanul és elkerülhetetlenül keresik a mű és a valóság közötti azonosságokat, érintkezéseket. Nekik mindenképpen azt javaslom, hogy legalább kétszer olvassák végig a történetet, s a második alkalommal már próbáljanak meg elvonatkoztatni ezektől a szempontoktól. Egészen eltérő olvasat jöhet létre ezáltal a második menetben. Sőt, szerintem azok, akiknek vannak személyes emlékeik, csak a második olvasás közben tudnak igazán elvonatkoztatni a konkrét emlékeiktől, s ekkor tudják elfogulatlanul értelmezni és értékelni a könyvet.   Ennek megfelelően a továbbiakban én is két szakaszban fogalmazom meg a megállapításaimat. Az első megközelítésben vállaltan is szubjektívabban, majd megkísérelve általánosabb érvényű megállapítások megfogalmazást.

   Először tehát a kortárs, a részben emlékező megfigyelő nézőpontjából fogalmazok. Előre kell bocsátanom, hogy közvetlen kontaktusom nem alakult ki az évfolyamnak egyik tagjával sem, s emlékeim egy része is utólagos és közvetett. Ennek korlátai között nézem végig azokat a konkrétumokat, amik a helyhez és a szereplőkhöz közvetlenül kapcsolódnak.

   Elsőként azt, hogy Lipp Tamás ugyan ugyanúgy egy félévről, az ő első félévükről ír, ahogyan Nagy Gáspár az említett két regényében, Lipp azonban tömörít. Összecsúsztathatta azt az első félévüket a következő két félévvel. Szerintem a Mikulás-műsor – a regény csúcspontja - másodéves korukban volt, s ez abból is látszik, hogy a 360. oldalon az 1968-as évet jelzi az író az elkövetkező évként. A Hályogkovácsok 127. oldalán meg is nevezi a szerző az 1967-es Mikulás-műsort, s még több helyen is szóba kerül ebben a kötetben a menete és fogadtatása. S amúgy is azt figyeltem meg, hogy a Diákregény narrátora visszavetíti a regény idejére a későbbi, érettebb nézőpontját, ahogyan erre már korábban is céloztam. Vagy ők már – velem ellentétben - akkor annyira tisztán látták a rejtett mozgatórugókat? Nemcsak a felnőtteket, de egymást is azzal a lényegbe látó elfogulatlansággal figyelték? Sokszor rácsodálkozom a könyvben megfogalmazott bölcs értelmezésekre-értékelésekre.

   A konkrétumok szintjén nézzük most a szereplőket, előbb az intézeti tanárokat.

   Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy fejtegessem, ki mennyire az a tanárok között, mint amilyen az író által megformált alakja, s hogy néven nevezzem a modelleket. Természetesen nem egyformán azonosak önmagukkal. Vannak, akiket direkt manipulál Lipp, azaz mixel vagy helyet cseréltet. Ilyen a két főszerepet játszó tanár, azaz dr. Ritter Etelka igazgatónő és Magyaródi József, a helyettese. Azonban a tantárgyukkal, illetve a megszólalásaikkal, cselekedeteikkel ők is teljesen hitelesen követik a mintáik, azaz a valós személyek jellemzőit. Magyaródi mint az oktatástechnika mágusa a későbbi években a valóságban is igazolta a regényben a szájába adott koncepciót (41-44.p.), a belső zártláncú AV-hálózat megteremtésével. Érződik rajta a nagy manipulátor. Vannak, akik szinte 100 %-ban önmaguk, mint Tátrainé vagy Szabó B. Ottóné. Nagyon érzékletesek és hitelesek azok a jelenetek, amelyeknek ők a szereplői. Így pl. az önmagában is fajsúlyos, (mert 19 oldalnyi terjedelmű, a 89-108. oldalak közötti) szerkesztőségi értekezlet, a Rivalda címet viselő diáklap következő számának tartalmáról. Szabó B. Ottóné pedig a másik manipulátor. Egyik megszólaltatása: „Tehát maga a megváltót valóságos személynek tartja. Pedig nem az – finom mosoly. - Ő sohasem létezett, Istent mi teremtettük, s nem ő minket. … Most már érti, ugye?” Túlzott kíváncsisága, jólinformáltsága még az intimebb témák tekintetében is valamennyiünk számára közismert. És a másik három felnőtt, azaz az ismeretterjesztés és a történelem tanára és a kollégiumvezető. (A kötet ismeretében az ő szerepük is azonosítható.) S azt is jó lenne tudni, hogy egy kortársunk, aki másutt járt iskolába annak idején, mit olvasna ki belőle. Meg kellene kísérelni odaadni valakinek, aki pl. Pécsett vagy Szegeden tanult? Illetve Nyíregyházán, ahol kissé el lettünk hülve, amikor ott aludtunk a szatmári kirándulás napjain? Illetve elolvastatni még a nálunk 20 és 40 évvel fiatalabbakkal? Mert az is nagyon érdekel, hogy olvashatónak tartanák-e, s egyáltalán, mit látnának meg benne abból az időkből. (Megint zárójel: Egy nálam húsz évvel fiatalabb helyi magyarosnak ajánlottam a Termelési regényt vagy négy éve, a pár nap múlva félig olvasottan adta vissza, mondván, hogy az neki már történelem. )

   A fikció természeténél fogva (hogy az első félévük a cselekmény ideje) a diákok többsége az évfolyam tagja. Néhány idősebb megjelenő a költő és a KISZ-titkár valamint Básti Szilvia. Az évfolyamtagok között is nagy a kísértés, hogy azonosítási kísérletet tegyek, egyetlen esetben merem ezt megtenni teljes bizonyossággal, mégpedig az elbeszélő szobatársa, azaz Englert László esetében, s félig biztosan Bende Balázsra. A többiek is mind egyénített, s talán éppen ezért hiteles alakok, de többet kellett volna a közelükben lennem a pontosabb megfeleltetés érdekében. Ebben, az aktualizálás kisördöge által motivált megfeleltetési kísérletben a két kötet együttes olvasása sem segített.

   A helyszínek és a történetvezetés döntően hitelesnek tűnik. A kollégium valóban az első tanévét kezdte. Még a Három majom is rezonál a Zokogó majom-ra, a valódi neve most eszembe sem jut. Reális a barát-ellenség viszonyok ábrázolása, a manipuláció, a megosztási, egymás elleni kijátszást célzó törekvések bemutatása akár a diák-diák, akár a diák-felnőtt viszonylatban, az egyes tanórák valamint a diáklap szerkesztőségi ülésének a leírása. De ahogy a sűrített mű-idő telik, azaz ahogy közeledik az a nap, a diáknap, amikor az évfolyam bemutatta legendássá vált produkcióját, úgy kezdenek szaporodni a szatírikus-irracionális mozzanatok, amik aztán majd a nagy színpadi produkcióban érik el a csúcspontjukat. Ahol – mint az eposzi seregszemlében – újra egymás mellé kerülnek, a közönség első sorában ülve, a szerepeltetett oktatók.

   A Diákregény mint szépirodalmi mű, azaz távolabbról nézve.

   Kezdjük ezt a részt azzal, hogy időrendben megemlítünk néhány rokon művet, jelezve a rokonítás tényeit. Első a sorban Ottlik Géza Iskola a határon (1959) c. regénye. Köztudott, hogy térben nagyon közeli a helyszíne, (Kőszeg, a város széli, Gyöngyös-parti húszhektáros parkban lévő épületkomplexum, a hajdani katonai alreáliskola, ami kis szerencsével lehetett volna a tanítóképző, azaz a Diákregény helyszíne is, ha nem hozták volna létre a helyén 1957-ben a gyógypedagógiai intézetet, s ha nem lett volna annyira határközeli), ugyanúgy egy emblematikus évfolyam tagjai a regény főszereplői, s ugyanúgy a fennálló mikrovilág, a helyi rend elleni harc és az egymás közötti dominanciaküzdelem képezi a cselekmény fő vonalát. Szintén van fegyelmi tárgyalás, kizárás, s az elbeszélő része a történetnek. A regény megjelenésének éve pedig véletlenül azonos a tanítóképző Szombathelyre költözésének idejével.

   A következő mű Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére (1962, magyarul 1972). Ha ironikusan nézzük, akkor pl. a 4. emeleti diák-fiú világ és a diliház férfi-osztálya is párhuzamba állítható. Vannak a Diákregényben is rögeszmés és kényszeres tettek, van itt is lázadás a kötöttségek ellen (pl. a kollektív látogatás a lányoknál, a manipulált KISZ-vezetőségválasztás elleni szervezkedés, s a nagy kirándulásnak is megfeleltethető a Mikulás-műsor) és még főnéni is van.

   A harmadik kötettel azaz Esterházy Péter Termelési regényével is több rokon vonás mutatható meg. Már maga az a véletlen, hogy az első kiadásuk éve azonos, 1979, s ez éppen húsz évvel követi az Iskola a határon-ét. Aztán azok a váltások, amik EP könyvében a hetvenes éveket egyik pillanatról a másikra visszaviszik évtizedekkel-évszázadokkal korábbra (ahogyan pl. a Trabantból egyszer csak hátasló lesz, vagy ahogy a hivatali harc egy várháború képébe úszik át), megfeleltethetők a Diákregény népi-mitikus váltásainak, a nagyapa Öreg Szél Mátyás megidézésének, a meséi felidézésének. S természetesen itt is a régi és az új, azaz az öregek és a fiatalok ütközése a főtörténet főtémája, ráadásul itt már a politikai zsargon is rokon. Merem tehát kijelenteni, hogy ahogy EP regénye, úgy Lipp regénye is a magyar posztmodern nyitányát jelenti (ahogyan erre van is utalás a Diákregény utóéletében), egyszerre éreztek rá a korszellem változására.

   A regény felütése archaikus, s ezzel meg is teremt valamilyen viszonyítási felületet, távolságtartást. Nyelve erőteljes, egyéni. Néhány mondata: „Szorongó kötelességtudat szaglik” (10.p.) „Szilvia rám néz, szigorúan figyel. Szeme, mint mindig, most is jó kerek. Csak úgy dől rám a nézése.” (83.p.) Erős és szép az életkép a varrott arcú munkásról, aki a „csacsiját” emlegeti a Három majomban. (46-49.p.) Rejtélyes, bár elég könnyen megfejthető a banét sokszori emlegetése, hiszen – jó dramaturgiai érzékkel – a történet vége felé szerepet is kap. Kedvesek, ismerősek a diákugratások, közöttük a nyusztverseny különösen eredeti. A nagy mutatvány pedig, a Mikulás-napi stilizált, jelképes pantomim önálló elemzést érdemelne.

   A könyv szerkezetét az időrend alakítja. A cselekményt mozaikok sora mozgatja a regény végén megismert cél, a kollektív demonstráció felé. Szereplői egyenrangúak, de mégis van első az egyenlők között, az a Bende Balázs, aki szintén több élő személyből fonódhatott ennyire egyénivé és tragikus sorsúvá, idegenné és társtalanná.

   Idézem az utolsó oldal néhány mondatát: „Én évekig viaskodtam a történetünkkel. Akkor a sz.-i tanácson dolgoztam, mint a családi és társadalmi ünnepek szakreferense. Aztán visszamentem a falumba, az erdőgazdaságba, s elhatároztam, hogy újraírom a régi naplót. Másfél évig tartott, még a dohányzásról is leszoktam. Most már tudom, hogy azok a történetek, amiket végig tudunk mondani, ide kötnek bennünket, ehhez a tájhoz.” (362.p.)

   A két kötet hatásáról az érintettek körében.

   A szerző mai megjegyzése, hogy nem így írná meg a történeteit (Szále-interjú), az ugye természetes. Mindent másképpen látunk azóta, bár én azt az időszakot, a hatvanas évek második felét ma is szinte ugyanúgy ítélem meg. S hogy nem volt különösebb visszhangja, az szinte természetes. Egyszerűbb volt hallgatni róla. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell? Nagy Gáspár verse jut eszembe, a Nyelvem pallosával című. Mit tudtak volna mondani az érintettek? Megértem, hogy jobban fájt Lipp tamásnak, mintha tiltakoztak volna. De ma már sokkal öregebbek vagyunk, mint a tanáraink akkoriban, tehát megértjük, hogy kínos is lehetett nekik, jobb volt róla hallgatni. Az pedig, hogy pl. a mi évfolyamunk számára sem volt igazán beszédtéma a megjelenést követő találkozókon, s csak az utóbbi években lett ennyire fontos, az bizony rossz érzést is kelthet bennünk. Pedig még olyan párhuzamokat is felfedezhetünk, amik velünk is megtörtént eseményeket, akciókat idéznek fel bennünk, olyanokat, amiknek a konkretizálásától ugyancsak eltekintek.

   S a kis rosszérzésem még azért igaz, mert ha előbb olvasom a Diákregényt, akkor kötelező olvasmánya lett volna – vagy legalábbis több részlete – a szakközépiskolás és a szakmunkástanuló tanítványaimnak. Nem az udvariasság mondatja ezt velem, hiszen volt olyan irodalomkönyve a szakmunkás osztályoknak (addig, amíg ez a nagyszerű mai oktatási irányítás meg nem szüntette a közismereti tárgyakat, s be nem vezetett egy olyan tankönyvet, ami 350 oldalas, s vagy hét volt tantárgy anyaga van benne), amikben két részlet volt Ottlik Iskola a határon-jából. S én elmondhattam a tanulóknak, hogy a helyet testközelből ismerem. Tehát a Diákregény még inkább alkalmas lenne a beavatás folyamatának, a közösségi élet viszonyainak és az életre való felkészülés állomásainak, illetve a kudarcok elviselésének a bemutatására. S itt újra emlegetnem kell röviden a három rokon művet, Kesey Kakukkfészek-ét, Esterházy Termelési regény-ét, s természetesen leginkább a kultikus Ottlik-könyvet, mint amelyeknek a sorába illeszthető a Diákregény. Bizony posztmodern, bizony hasonló a szerkezetük, s bizony mindegyikre jellemző a diákkorunkban tanult és a mostanában újra egyre időszerűbbé váló fogalom, a heroikus pesszimizmus.

 

 

B.2.   Könyvismertetés helyett laza gondolatok egy harmincöt évvel ezelőtt megjelent könyvről (Bátonyiné Nádori Erzsébet)

 

Hályogkovácsok : egy népművelő-könyvtáros évfolyam metszete / Lipp Tamás. - [Bp.] : NPI, 1980 Bp. : NPI [Soksz.]. - 176 p. ; 20 cm (utánnyomás: 1981.)

 

 

Előzetes

 

Polák Istvánnak megígértem, hogy - mivel megvan valahol a pincében a könyv -, írok a Hályogkovácsokról egy összefoglalót, szubjektív kritikát a honlapra. Aztán nagyon nem volt kedvemre. Húztam az időt, számos más, fontosabbnak ítélt dolgom is akadt. Miután elolvastam a könyvet, két ellenérvet is találtam arra, hogy én miért nem. Tehát minden hozzászólást, értőbb elemzést örömmel fogadok el és természetesen a honlapra is várjuk a kiegészítéseket, megjegyzéseket.

Az egyik érvem az volt, hogy sohasem vonzódtam a népművelésszerű munkahelyhez, sem az azóta sok mindenféle hasonló névvel nevezett munkahelyi tevékenységhez - legalábbis abban az intézményrendszerben (igazgatástól a 'házig'), amire képzés predestinált volna és ahol a könyv szereplői dolgoztak és dolgoznak.

Én könyvtárakban helyezkedtem el, nem dolgoztam népművelőként, ráadásul abszolút fővárosi vagyok, csak a képzés két és fél évét éltem kisvárosban, ezért a könyv szereplőinek életéhez nem lehet sok tapasztalati hozzáfűzni valóm.

 

A másik ellenérvem az volt, hogy a könyvben leírtak időpontjához (1979), de különösen az 1969-ben végzett évfolyam történeteihez képest is, nagyon megváltozott a világ. A diákcsínynek nevezett történetek, az intézmény légköre, a tanárok, az álmok és elvárások, valahol a messze távolból felrémlenek, de csak egyre halványabban. Hasonlóan ahhoz, amikor egy évfolyam-találkozón visszarévedünk a - talán már sokszor hallott, vagy meg sem történt - történetekre.

 

Akkor mindez már történelem?! Olvassuk úgy ezt a könyvet, mint a közelmúlt történelmének szeletét, társadalmi, gazdasági, politikai kérdésekben is jellemző metszetét. Így aztán írtam ezt a négy oldalnyit, ki lehet egészíteni. Lehet, hogy van, aki többet lát könyvben, mint én. Nekem egy kicsit nosztalgikus, egy kicsit szomorú, egy kicsit tragikus, adalék a képzés, egy szakma történetéhez.

 

Lehetne egy kicsit részletezőbb a korrajzban, többet is adhatna a hatvanas évek világáról. A történetek néha elnagyoltak, csak a felületet birizgálják. Hiszen valószínűleg a szerző egy szociográfiaszerű visszaemlékezést szeretett volna írni, a "régi szép időkről", az 1969-ben végzett évfolyam közösségéről. Egy évtized elmúltával mi valósult meg az álmokból, tervekből, törekvésekből, fenntartható-e valamennyi a közösség szegmenseiből, azaz "tíz év múlva" merre vagytok három + x fő testőrök? Mintha ennek körbejárása lenne a feltett kérdések célja.

 

A szerző saját magát is kutatja, belehelyezi, értékeli, hiszen oszlopos, cselekvő, figyelő tagja volt a történéseknek. Író és szociológus szerep az övé. "A magam szerepét kutatom, s ezért újra és újra előveszem az évfolyamunk közösségi térképét. Figyelem a kapcsolatok érzékeny hálóját. Kik helyezkedtek el a külső körön, kik álltak a centrumban?...Vajon ez a tíz év előtti "konstelláció" ma is érvényes?" (141. oldal)

 

Akkor a könyv tartalmáról

 

A szerző elindul, és elkezdi felkeresni a volt évfolyamtársakat, akik népművelő-könyvtár szakon 1969-ben végeztek ...ben (nincsenek nevesítve a földrajzi helyek, talán így általánosabbnak tűnik a kép). Később a látogatásai során a képző intézménybe is visszatér, ahol a hallgatók és a főiskola vezetésének éppen aktuális konfliktusát elemzi, párhuzamot vonva a tíz évvel azelőtti kvázi botrányokkal. Vagy azt sugallja, hogy a népművelők renitensebbek, lázadóbbak voltak és maradtak?

 

Tehát 1979-ben vonatra száll és interjúkat készít volt évfolyamtársaival. (Nem számoltam össze, de valószínűleg mindenki az interjúalanyok között van, akivel, akár laza kapcsolata is volt.) A többség népművelőként dolgozik, dolgozott, de van egy-két könyvtáros is.

 

Miután első évesek voltunk 1969-ben, az interjúalanyokat látásból biztos ismertük, de van, akikre név szerint is emlékezhetnénk és talán név szerint is megnevezhetnénk. Ezt azonban nem tesszük, mert a szerző is kitalált neveket használ. Talán azért, hogy ne sértsen személyiségi jogokat, talán azért, hogy általánosítson, tipizáljon, mind a későbbi munkahelyek, a képzés, a tanárok, a hallgatók esetében. Biztos lehetett ilyen törekvés. Talán az ország keleti felében hasonló szakpáron végzettek is hasonló helyzeteket, tapasztalatokat éltek meg, ők is magukra ismerhetnek a nyugati határszél kisvárosának, településeinek történeteiben.

 

Azért egy kis hiányérzet maradt, mert elég kevés az, amit - különösen az évfolyamtársak által emlegetett tanárokról megtudunk, csak néhány rövid mondat a visszaemlékezések során, ami kicsit sablonossá, hiányossá teszi róluk a képet.

 

Több részben kitér a szerző az intézmény történetére, a szakpárosítás okaira, fejlődésére. Több részletet megtudhatunk a népművelő szak indításának okairól, céljáról, elképzelésekről.

 

(Bár mi is főiskolának neveztük, de ez akkor 'Intézet' és nem főiskola volt elnevezésében, még a felsőoktatási törvények alapján sem. Egy elég öszvér megoldás volt ez a szak, mind párosításában, mind végzettség szempontjából. Tovább kellett még tanulni tanárképző főiskolán, egyetemen, hogy elismerésben, jobb fizetési kategóriába kerüljünk. Pl. Egy műszaki könyvtárban a műszaki rajzolóval egy kategóriába kerültem, mert nem szerepelt a diplomában a 'főiskola' szó. A Fővárosi Szabó Ervin könyvtárban ismerték el felsőfokú végzettségnek ill. több szintű volt a szakmai kategorizálás. Az egyik helyen csak öt könyvtáros végzettségű dolgozott, a FSZEK-ben ötszáz. Természetesen ennek a diplomának megvolt a respektje azoknak, akik kisközségben, vidéki városban helyezkedtek el. A szakpárosítás első sorban a vidéki kisvárosok, kistelepülések közművelődés igényeit volt hívatva szolgálni.)

 

Visszatérve a könyv szereplőire: nem az a lényeg, hogy emlékezetünkből előkotorjuk, felidézzük a könyv szereplőinek valódi nevét, esetleg velük kapcsolatos személyes emlékeinket, hanem felidézzük a kort, a lehetséges életpályák útjait és útvesztőit. Olyan életpályák, amelyek azóta már lezárultak, mivel a könyv megírása óta közel harmincöt év telt el. A dokumentumregény keletkezésének idejéhez képest eltelt idő miatt a történetek kétségtelenül a népművelés mikrotörténelmévé válnak.

 

A múló idő, az azóta elszállt több, mint harminc év átértékelte és ma is átértékeli a főiskolai tanulmányok idején született álmokat, amit akkor küldetésnek gondoltak, gondoltunk, ugyanakkor az 1969-ben végzettek eltelt tíz évének tanulságait is, ami elsősorban a könyv tárgya.

 

"Egyszerűen nem tudok belenyugodni, hogy megváltoztunk, hogy eltávolodtunk, hogy már alig van közünk egymáshoz...egyre többször jut eszembe az évfolyam. Az arcok külön-külön és az együttlét, az a meghatározhatatlan melegség, amit akkor éreztünk, ha falkába verődve kóboroltunk.

Már nemcsak kettőnk zátonyra futott barátsága érdekel, hanem a többiek sorsa is. "(14. oldal)

 

A szereplők, interjúalanyok kb. húszan is lehetnek. Talán a válogatás tudatos - minden társadalmi réteget képviseljen, és a diploma utáni munkájuk is színes életutakat rajzoljon fel. De lehet, hogy a szerző szívéhez ők álltak közel, őket találta meg, remélte, hogy őszinte és magvas beszélgetések kerekednek ki velük.

 

Az interjúk nagyjából azonos séma szerint zajlanak. A szerző ad egy rövid leírást az interjúalany munkahelyéről, és/vagy visszaemlékezik az interjúalanyra, vele kapcsolatos történetekre, csínytevésekre pl. A találkozás során elmesélteti, hogy ki milyen családból jött, hogyan alakultak a tanulmányai. Miért választotta ezt a szakot, vagy véletlen miatt került be az intézménybe? Milyen emlékeket őriz? Kik voltak rá hatással? Hogyan alakult az élete a végzés után? (Néha a jövőről alkotott elképzelések is felmerülnek.) Kikkel tartott kapcsolatot a végzés után?

 

Természetesen mindenki egy külön történet, még ha hasonló munkakörben is dolgozott a diploma után, de van néhány általánosítható elem, ami a könyv olvasása után talán összefoglalható.

 

Többen jöttek kis településről, nagyon szerény anyagi körülmények közül, a szülők munkás- vagy paraszt származásúak. Közülük valaki vagy meghalt már, vagy nagyon beteg, ettől még tovább mélyül a szegénység. Szellemi támogatást, segítséget, biztatást inkább a középiskola tanárától vagy helyi könyvtárostól, népművelőtől kaptak, bár a családból hozott minta akár elutasítás, akár pozitív formában sokszor elhangzik. Előfordult, hogy a felvételin 'beléjük' látták, hogy érdemes arra, hogy bekerüljön, kapjon egy esélyt a társadalmi ranglétrán való feljebb kerülésre.

 

Természetesen a főiskolán, a kollégiumban történtek leírása, elemzése kiemelt szerepet kap a visszaemlékezésekben. Ki kivel lakott, milyen renitenskedésben volt benne? Milyen volt a fegyelmi tárgyalás? Kivel volt jóban? Melyik tanár mit segített, miben lett nevetséges? Szenvedélyek és veszekedések. Kisebb és fajsúlyosabb történetek halmaza.

 

Két történet központi szerepet kap: az egyik a kollégiumban elszabaduló vidámság, vadság olyan túláradó és szertelen, hogy fegyelmi lesz a következménye.

 

A másik a híressé vált Mikulás műsor még első évfolyamban, amiben mindenki magát adja és a műsor viszont a kritikáját a szűk látókörű, iskolásan fegyelmező szellemnek, szembesülését a diákok szabad szellemével, játékosságával. (Ha jól értelmezem az összefoglalást????)

Renitens évfolyam - ragasztják rájuk a bélyeget. De unalmas, és szürke lenne az iskola, ha nincsenek renitensek. Így aztán később is, mindig kerültek be hasonlóan nehezen kezelhető diákok. Hol több, hol kevesebb.

 

"Amit én a főiskolán kaptam, azt nem a tanároktól kaptam, hanem a közösségtől. Tőletek...Az évfolyam együtt él bennem, nem tudom szétszedni kitől mit tanultam, ki mivel hatott rám. Ezek a hatások ma már bizonyosan összekeverednek, csak egy erős hangulatra emlékszem az összetartozás érzésére, ami bennem maradt örökre." 59. oldal

 

A közösség élménye, mint életre szóló tapasztalat, érzés és a közösségteremtés, -építés, ami az ideális népművelés feladata is, központi szerepet kap az interjúkban, a munkahelyi tapasztalatok pozitív, boldog vagy negatív, kudarcos elbeszélésében egyaránt.

 

Filozófiai síkon megközelítve (ami a hetvenes évek szocialista gondolatvilágát idézi): "...igazából édeskeveset tudunk a közösségi szerveződés rendjéről. Miközben egyre pontosítjuk a gazdaság működésének törvényeit, mintha megriadnánk az emberi természet törvényeitől. Talán, mert ez kevésbé kiszámítható, ellenőrizhető és alakítható. Lehet, hogy azért beszélünk annyit tudatformálásról, átnevelésről, népművelésről, mert félünk az ember pusztító vágyaitól, örvénylő szenvedélyeitől." 63. oldal

 

A munkahelyek, akár népművelésben, akár könyvtárban eltöltött évek nagy többsége az interjúk alapján inkább kudarcos, mint örömteli. Vannak pályaelhagyók is. Van, aki szellemi központi vezető egyéniség volt a főiskolán és egy új intézmény alapítása reményében maga köré gyűjti volt évfolyamtársait. Az összetartás, összefogás, talán a túlzott kreativitás inkább visszatetszést kelt a városban. Valahogy szétrobban az álom. A központi szereplő inkább Budapestre vezető állásba 'menekül' ki.

 

Ha cinikusak lennénk, akkor azt is mondhatnánk, hogy legsikeresebb, aki a népművelésből, pedagógiai munkából egy transzformátorgyártó üzemegység üzemvezetője lesz.

"Sokszor úgy éreztem: nem bírom tovább, itt hagyok mindent....Annak ellenére, hogy egész életemben humán érdeklődésű voltam, most kondenzátorokat tekercselek. Mégis jó, mert jönnek. Nem nekem kell mennem, hozzám jönnek, számítanak rám, én is tudok adni, nekem is tudnak adni....Harmincöt embernek szüksége van rám." 73. o.

 

Természetesen a szereplők között vannak még olyanok, akik a szakma közelében maradva, vagy onnan indulva 'karriert' csináltak, elégedettek pl. pártitkár és népművelő, vagy leendő tanácselnök.

 

Idézet az elhivatottabb népművelőtől:

 

"-Nemrégiben vitatkoztam valakivel, hogy a népművelés hivatás-e vagy szakma? Öt évvel ezelőtt még tűzzel vassal hirdettem, hogy ez egy szent hivatás: a népművelő megváltó, lángpallosú igehirdető... Ma azt mondom, jó lenne, ha csak szakma lenne. Becsületes, tisztességes mesterség, társadalmilag elfogadott alkalmassági- és követelményrendszerrel. Le kellene végre már számolni azzal a torz, s éppen ezért nagyon káros képpel: hogy az a jó népművelő, aki fanatikus, megszállott, alkoholista, narodnyik, zseniális hályogkovács...Nem, a népművelő a mai kor mesterembere, a "lélek mérnöke"... Az kell legyen. 46-47. o.

 

Az utolsó történet szereplője egy konok, kun alkattal, vonásokkal jellemzett fiatalember, aki nagy kerülőkkel kap majd diplomát, és ügyeskedve, nem elkeseredve a kudarcoktól a helyén marad és lassan-lassan, némi kerülővel megvalósítja, amit megálmodott. Az utolsó mondatok arra utalnak, hogy ő körülötte alakul egy értelmiségi közösség. Ő volt az, aki a két emelet között - fiúk és lányok között - kinyitotta az ajtót. Bár a lazább városi különc, már rég tudta hogy kell venni az akadályokat, már ott sétált a folyosón.

 

A Hályogkovácsok történeteit felhasználva a szerző később regényt írt - Diákregény címmel -, csak a kollégiumi évekről, amelynek központi szereplője ez utolsó történet interjúalanya.

 

Utószó

 

Lipp Tamás honlapján PDF-ben elérhető a könyv teljes szövege, valamint Szále László: Nem avultunk el c. cikke, ami részlet az Iskola a láthatáron c. interjúkötetéből és a Hályogkovácsok c. könyv kapcsán íródott.

 

http://lipptamas.hu/konyvek/halyogkovacsok/

 

 

Szále László Nem avultunk el

 

Hályogkovácsoknak azokat hívják, akik nem tanulták, mégis halálos biztonsággal metszik le a szemről a hályogot. Ezzel a címmel írt emlékezetes könyvet Lipp Tamás egy évfolyamnyi népművelőről, 1979-ben. Én dr. hályogkovácsoknak azokat nevezem, akik később alaposan megtanulták, hogyan lehet segíteni az embereket abban, hogy minél többet és minél messzebbre lássanak.

A hasonlat nem jelenti azt, hogy akik Szombathelyen a népművelés-könyvtár szak indulásakor ott tanítottak, ne tudták volna a mesterségüket, sőt mondhatjuk, szinte valamennyien szakterületük kiválóságai voltak. Később többen egyetemi tanárságig vitték, s volt közöttük olyan fiatal esztétika tanár, az általunk rajongásig szeretett Poszler György, aki később elérte a legmagasabb tudományos fokozatot, akadémikus lett, pedig belőlük hetven év alatti korú tudós csak kétszáz lehet az országban. (Mondhatnám, mi már akkor éreztük, hogy a mosonmagyaróvári mezőgazdasági technikumból – ahova az egyetem után vezényelték – egy nem ránk méretezett, nagy tudós-tanár érkezett hozzánk. Harminckét éves volt.)

De tanárainknak egyáltalán nem vethető a szemére, hogy nem volt diplomájuk népművelésből, amely szakon tanítottak.   Mert hogy ilyen szak korábban nem létezett. A később megkerülhetetlen interdiszciplináris megközelítés ott, akkor „születési rendellenességből” következően szükségszerűség volt, hiszen a népművelés szak nem állhatott össze másból, mint pedagógiából, andragógiából, filozófiából, esztétikából, lélektanból, néprajzból, művelődéstörténetből, kultúrpolitikából, retorikából, ismeretterjesztésből… és tovább a gépíráson át a mozigépészetig. Népművelés szak volt, népművelés nevű tárgy nem. A könyvtár szaknak könnyebb volt a dolga: könyvtártudomány létezett, benne könyvismeret, könyv- és írástörténet, Egyetemes Tizedes Osztályozás (ETO), minden. Ezt könnyebben lehetett tanítani, ilyen képzés már régóta folyt az egyetemen, akik tanították, előtte tanulták. De a népművelést előtte nem tanulta senki.

Nem akarom a „hályogkovács” hasonlatot tovább fokozni, de a népművelő szakma sorsa is nagyjából az lett, mint a hályogkovácsé, amikor megjelent a lézertechnika: a mestersége, bármilyen jól megtanulta is, fölöslegessé vált. A népművelés születése, tündöklése és bukása alig fél évszázad alatt lezajlott. Bár a tündöklés se volt igazi tündöklés, egy 1980-as évekbeli fölmérés szerint az értelmiségi szakmák rangsorában az utolsó helyen állt, ha egyáltalán említették. Sőt, a mi nagy évszámunk, 1962, a népművelés-könyvtár szak indulása nincs benne A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiájában, amelyben Mészáros István 996-tól 1996-ig dolgozza fel a magyar iskolatörténet fontosabb eseményeit. (Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996) És a bukás sem teljes bukás, hiszen a szakma képviselői tucatnyi más néven és módosult szerepkörben – a közösségfejlesztőtől a kulturális menedzserig – mindig újraszületnek. Ha pedig „eldobják” őket, akkor is – majdnem – mindig talpra esnek.

A történet nagy paradoxona az, hogy a szívünknek oly kedves név és a hozzá tartozó mesterség egy szakmai tévedésnek és egy diktatúra voluntarista kultúrpolitikájának a terméke. Népművelőre a múlt század ötvenes éveinek elején azért lett hirtelen oly nagy szükség, mert a településeken, idegen testként, megjelent egy addig sosem volt intézménytípus: a kultúrotthon, kultúrház, aztán művelődési otthon, művelődési ház, végül központ. A cél az volt, hogy a műveletlen, tájékozatlan, de főleg ideológiailag éretlen népet művelje, fölvilágosítsa, mert a „szocializmus építése teljeséggel lehetetlen a szocialista világnézet győzelemre jutása nélkül” – mint Révai József mondotta 1951-ben, a népművelési munkások harmadik országos értekezletén.

A népművelés tehát abból a többszörös fatális tévedésből származik, amely szerint a szocializmus felépítéséhez a nép egységes szocialista világnézete kell, ami elérhető a „dolgozók kultúréletének” megszervezésével és rendszeressé tételével, sőt a „kultúra” közvetlenül is hathat a gazdasági fejlődésre, a csasztuska például erősíti a munkakedvet, és örökre elveszi a kedvét a lógósoknak a lógástól, az üzemi szarkáknak a köztulajdon megkárosításától. Ebből a tételből semmi sem igaz. Kezdve ott, hogy a szocializmus nem építhető fel, mert nem létezik – legalábbis az akkor elképzelt formában nem. Egy népnek sosem lehet egységes világnézete, nem is szabad ilyesmit megpróbálni erőltetni. Végül a dolgozók kultúrélete fölülről nem szervezhető, s ha mégis megszervezik, a nép számára idegen lesz.

Szerencsére a nagy központi akarat, amely néhány év alatt közel kétezer új típusú intézményt teremtett, sosem tudott a maga steril „tisztaságában” megvalósulni. Először is nem mindenhol épült új kultúrház, sok helyen régi épületeket alakítottak, vagy neveztek át, olvasóköröket, kaszinókat, kocsmákat, a helyi egyletek, polgári körök székházait, munkásotthonokat stb. Ami az emberek számára azt jelentette, hogy az önszervező, helyi kulturális élet régi színterein folyik tovább ugyanaz – csak egy kicsit másképp, más néven, más tartalommal. Olvasni, táncolni, énekelni ugyanúgy kell a szocializmusban is, mint a kapitalizmusban, legfeljebb a polgári mételyt, a magyar nótát, népszínművet, a kispolgári giccset kellett száműzni, s helyettük szocialista eszmeiségű műveket kell elővenni. Ilyenek azonban nemigen voltak. Ismertem tanítónőt, aki nevetve mesélte, hogy a grófkisasszonyos mesejátékot átírta traktoros lányosra, a papot párttitkárra stb. Kiderült, hogy a mese így is, úgy is mese, nem vette észre senki a turpisságot. Nem csak az épületek, a művek voltak ugyanazok, hanem sokszor a „kultúrosok” is. Nem egy kántortanítóból lett kórusvezető, leventeoktatóból úttörővezető, mozigépészből, színjátszásban jeleskedő szabómesterből kultúrház-igazgató. Hiába zúzták szét tehát a helyi sport- és kulturális egyleteket, önképző- és olvasóköröket, valamennyi kontinuitás megmaradt, ha másképp nem, a személyekben, az emlékekben. Az agyonideologizált, előrecsócsált, egynemű – tehát torz – központi kultúra a hozzá nem értő helyi közegen keresztül ugyancsak tökéletlenül, torzítva – a torz torzítása legtöbbször javítást jelentett – jutott el az emberekhez. Ami magyarul azt jelentette, hogy életidegen lózungokba csak belecsempészték a saját életüket, örömüket, kíváncsiságukat. (Hasonló történt a „kolhozmozgalommal” is, a magyar termelőszövetkezetek egyre jobban kezdtek hasonlítani a magyar gazdákra, s ahol megvoltak az adottságok és lehetőségek, ott a mezőgazdaság sikerágazat lett.)

Innen nézve a helyi kulturális élet ösztönös korrigálása pozitívum, de akkor és a minisztériumból nézve nem volt az. Bíró Vera, a terület nagyhatalmú minisztériumi főosztályvezetője már 1951-ben fölvetette a népművelő-képzés szükségességét. Kovalcsik József a szakma talán legjobb összefoglaló művében, A kultúra csarnokaiban idézi őt: „…ki fogjuk egészíteni a két hónapos mozigépész iskolát a mi négyhetes kultúrotthonigazgató-képző iskolánk anyagával.” Íme a gyorstalpaló gyorstalpalója, amelyből látszik, hogy legalább kétszer bonyolultabb a mozigép, mint az emberi lélek és a helyi közösségek. Előbbi kezelésének megtanulásához két hónap kellett, az utóbbiakéhoz elég volt egy is.

Hamar kiderült, hogy nem elég. Ekkor vetődött föl a felsőfokú népművelő- és könyvtáros-képzés igénye, s bő tíz év múlva meg is indult Szombathelyen. Ki merem jelenteni a magam és az évfolyamom nevében, hogy mi erről az összefüggésről semmit sem tudtunk. Annyit csupán, hogy ez szép munka, s ehhez is érteni kell. Amiből, ha jól csináljuk, egykor szakma is lehet. A képlet: társadalmilag adekvát feladat értő elvégzése = szakma. Mi tehát nem szakmát tanultunk, az föltételezné a szakma létét és annak mestereit, akik átadják nekünk a hozzá szükséges ismereteket és tapasztalatokat. Ilyen komplex módon a szakma nem létezett, de létezett rengeteg tudás: művészeti csoportok működtetéséről, közösségek animálásáról, rendezvények szervezéséről, a felnőttképzésről, az ismeretterjesztés módszertanáról stb.

Amikor tehát mi népművelő-könyvtáros diplomát kaptunk – az országban először, hiszen az öt éves egyetemi képzés előbb kezdődött ugyan, de később ért véget –, teljes öntudattal gondolhattuk, hogy a népművelői képzettségünk – legalábbis formailag – magasabb, mint a saját tanárainké. Mit tanultam itt a főiskolán? Nehezen tudnám meghatározni. A tárgyakra sem emlékszem pontosan, nemhogy a tartalmukra. S lehet, hogy tudománytalan, amit mondok, de mintha volna a lexikálison túl érzelmi emlékezet is, minőség-emlékezet is. Ki ne járt volna még úgy, hogy azt kellett mondania, olvastam tőled valami nagyon jót, de nem emlékszem, miről szólt. Az érzelmi és erkölcsi emlékezet is ilyen: van, hat, működik az emberben, legalábbis szeretné. Már nem tudom, mit tanított nekem az órán Kiss Gyula, de a műemlékekre emlékszem, a szókimondására, az általa sugallt hivatástudatra emlékszem, a sok-sok tőle tudott népdalra emlékszem, ha társaimmal találkozunk, énekeljük, s boldogsággal átéljük őket. Nem tudom konkrétan, mit mondott az irodalomról, a versmondásról Benke Éva, de azt tudom, mi a hiteles megszólalás, mi az őszinteség hullámhossza, amely hat – lélektől lélekig.

Az efféle érzelmi emlékezet persze kevés ahhoz, hogy ez a szakma szakma legyen. Ahhoz több kell, sokkal több. De ha szakma, milyen szakma?

Szerintem a felülről odatett, a központi akaratot végrehajtó „kultúrkomisszár” karikatúra sosem volt érvényes ránk. Lehet, hogy a képzést ezzel a céllal hozták létre, de már 1962-ben éreztük – éppen a gyakorlatból jövő tanáraink és a valósággal való azonnali találkozásunk jóvoltából –, hogy az aufklérista fölfogás nem tartható. Ha a kulturális élet szervezői, fejlesztői akarunk lenni – és akarunk, mert az jó dolog –, akkor vissza kell mennünk az Eötvös József-i elvekhez, vagyis ahhoz, hogy a kultúra nem a „központ” ügye, hanem a népé, s csak a közművelődésnek van létjogosultsága, a nép fölülről vezényelt „művelés”-ének nincs. Nem tudom pontosan, hogy ez mikor érlelődött meg bennünk, de azt hiszem, nagyon az elején. Ezt sugalmazta az élet, s mi közelebb voltunk az élethez, mint a központi párthatározatokhoz. Lipp Tamás könyve, a Hályogkovácsok, erről szólt 1979-ben, ami azt jelenti, hogy tíz évnyi gyakorlati munka után az az évfolyam – dokumentálhatóan – pontosan érzékelte, mi a dolga. Bírálta a képzést annak aufklérista szemlélete miatt, de a bírálathoz szükséges tudást nagyrészt ebből a képzésből kapta. Luther Márton nem tudta volna a reformációt elindítani, ha nem lett volna képzett katolikus pap. Mondhatnám nagy bölcsen: a dolgok összefüggnek.

Miért nem lett mégsem igazi szakma a népművelésből (a könyvtárosból lett, sőt eleve az volt)? Egyrészt ilyen rövid időt talán egyik   szakma sem kapott. Másrészt előzmény nélküli volt. Harmadrészt: hamis premisszákra épült. Negyedrészt – ezekből következően is – sosem fogadta el igazán a társadalom. A népművelők nagyon sok helyen megmaradtak „lóti-futi” rendezvényszervezőknek, társadalmi presztízsük kicsi volt, a pedagógusokénál is kisebb, ami nem lenne baj, ha a társadalom szerintem legfontosabb értelmiségi csoportjának, a pedagógusénak társadalmi elismertsége – és fizetése – nagyobb lenne. De nem nagyobb, s ez a rendszerváltás utáni kormányok talán legnagyobb bűne.

Voltak fontos törekvések elméleti megalapozására és gyakorlati megújítására is, köztük nagyon sok a szombathelyi indíttatású. A „nyitott ház” apostolától, Beke Páltól, Lipp Mártáig, Földiák Andrásig, Pordány Saroltáig, Balipap Ferencig, vagy a nem „szombathelyi” Vitányi Ivántól Harangi Lászlóig, Novák Józseftől Kovalcsik Józsefig, Hidy Péterig, Koncz Gáborig, Varga Tamásig, Vercseg Ilonáig, Benkő Éváig, Horváth Attiláig és még sorolhatnám a „szakma-csináló” neveket. Egy szakma született általuk, de mire megszülethetett volna, elenyészett. Az első huszonöt évben offenzívában küzdöttünk a művelődési ház és a népművelő elismertetéséért, a következő két évtizedben pedig defenzív, utóvédharcot vívtunk érte – bár itt már a többes szám első személy nem érvényes: én nem vívtam, csak drukkoltam érte.

A kérdés az: avítt, hamis törekvés hívei voltunk, vagy amiért lelkesedtünk, jó dolog volt? Minthogy nem tudományos könyvet írunk, nem kell bizonyítanunk érzelmeinket. Mi nagyon jónak gondoltuk azt, hogy a mi megszerzett tudásunkkal képesek lehetünk egy helyi közösség kulturális gyarapodásához hozzájárulni. Romantikus attitűd volt, az biztos. Az is, hogy mindent akartunk tudni, tehát nagyon keveset tudtunk. Hályogkovácsok voltunk, akik lelkesen hadonásztak a bugylibicskával, de szerintem kárt nem okoztak.

Sőt. Érdemes volna megvizsgálni a népművelők szerepét a rendszerváltásban. Most úgy fest, mintha az bizony csak a demokratikus ellenzék, a történészek, jogászok és a pártcsírák, mozgalmak privilégiuma volna. Nem. A művelődési házak, klubok, szabad szellemű közösségeiben, TIT-rendezvényeken, könyvtárak író-olvasó találkozóin is ott érlelődött a demokrácia igénye, a diktatúra elutasítása. Népművelők sokasága dacolt a merev kultúrpolitika tiltó-tűrő szabályaival. Ahogy 1956 előtt pl. a Petőfi Körben izzó vitákban készülődött a „népakarat”, ugyanez történt a rendszerváltás előtt kis „Petőfi körök” százaiban a művelődési intézményekben, közösségi házakban, szerkesztőségekben. Zsámboki Árpád például a szombathelyi MMIK igazgatója a nyolcvanas évek elején „merte” vendégül látni az 1956 szellemét őrző Párizsi Magyar Műhelyt, amely az ugyancsak renitens folyóirat, a Pete György vezette Életünk jóvoltából járt Magyarországon. A példák számolatlanul sorolhatók. Ez a periférikus lét bája – sok hátránya mellett. Nem vagyunk fontosak, tehát többet megengedhetünk magunknak.

Megismétlem: rossz volt a kiindulás és rövid volt az idő. A kutatások szerint a művelődési otthonok többnyire idegen testek maradtak, azokat a lakosságnak csupán öt százaléka tekintette sajátjának, 95 százalék nem. Ezt fölfoghatjuk totális kudarcnak, de csak a kocsmához, a turizmushoz és a kötelező iskolai oktatáshoz képest. Nincsenek többen a templomokban, a sportklubokban, a könyvtárakban, a színházakban, az operában, sőt a mozikban, egyes tévécsatornákon sem. Nem az öt százalék kevés – persze kevés –, hanem az elvárás volt túlzott. Különösen, hogy olyan fájdalmasan keveset adtunk érte. Hiányos és felületes volt a tudásunk, nem voltak otthonosak a művelődési otthonaink – szegényesek voltak vagy hodályosak –, s csak nehezen találtuk meg azt a szerepkört, ami korszerű, ma is fontos intézménnyé tehetné őket: klubbal, kaszinóval, internettel, felnőttképzéssel, önképzésre alkalmas közösségekkel és öntevékeny művészeti és szórakozási lehetőségekkel. De mire megtaláltuk, ezek az igények jobbára elenyésztek(?), vagy találtak maguknak más megvalósulási helyszínt. A művelődési házak, mielőtt szerves részeivé válhattak volna a településüknek, elvesztették politikai és pénzügyi támogatottságukat egyaránt. Jó részük megszűnt, a többi vagy előre, vagy visszafelé menekült, a kocsma, a diszkó, a kilós ruhavásár, az esztrádműsorok s az e-pontok felé. Amikor megkérdeztem Ráday Mihályt, az egész országban ismert és az egész országot ismerő városvédőt, hogy miként vélekedik a helyi kulturális élet központjairól, azt felelte, ez nem ideológia-, hanem személyiségfüggő. S hozzátette: amíg vannak Lovrencsics Lajosok Nagykanizsán, Márkus Jánosok Cegléden – és szerencsére, még sorolhatnánk a neveket – addig él a városi műemlékvédelem, ha már nincsenek, s nem áll a helyükbe senki, akkor ott a városvédő egyesületeknek is vége. Ez azt bizonyítja, hogy a népművelő – mindegy hogyan került oda és mi a neve –, ha személyiség, hasznos tagja lehet a közösségének. A személyiség fölülírhatja a kultúrpolitikát. De nem írja fölül a hierarchiát. A hetvenes évek közepén, többek közt azért indult meg a népművelő- és könyvtáros-képzés tanár szakkal való párosítása, hogy a népművelőnek (könyvtárosnak) legyen egy hagyományosan elfogadott szakmája, lehessen mondani rá, hogy pedagógus is, ha van pedagógus-lakás, megkaphassa, s fölkapaszkodhasson az utolsó helyről az utolsó előttire. A tanító, a gimnáziumi tanár valaha a maga közegében rangos foglakozás volt, mire a népművelő hozzájuk fölzárkózhatott volna, addigra azok is elvesztették presztízsüket. A népművelés azért nem válhatott sohasem rangos szakmává, mert mire azzá válhatott volna, a művelődés, a kultúra maga elvesztette rangját, társadalmi presztízsét. A „szocializmus” azt sugallta, hogy az általa közvetített tudás gazdaggá és boldoggá tesz, a kapitalizmus pedig azt sugallja, hogy az anyagi javak tesznek boldoggá, mindegy, hogyan éred el, de a kultúra biztosan fölösleges luxus hozzá.

Az állam pedig, amely már nem szocialista, de még nem is kapitalista, kivonult a kultúrából, részint mert – helyesen – azt gondolta, hogy neki nem kell beavatkoznia az emberek és a közösségek mindennapi életébe, részint azért, mert az pénzbe kerül. Az állam létrehozott tehát egy, illetve – a népkönyvtárakkal együtt – két intézményhálózatot, aztán magára hagyta őket.

A közművelődés nem avult el, ahogy nem avult el Széchenyi István, Eötvös József és Muharay Elemér sem, Kiss Gyula sem. És nem avultunk el mi sem, akik azt tanultuk, hogy a felnőtt emberek továbbtanulása, közösségi élete, aktív, öntevékeny viszonya a művészetekhez, a szőlőmetszéshez és a számítógép-ismerethez jó dolog. Lehet, hogy szégyellni kéne magunkat, mert talán rosszul akartunk jót. De jót akartunk. Szégyellje magát az, aki rosszat akar, vagy nem akar semmit.

 

(Részlet Szále László: Iskola a láthatáron című könyvéből, amely a 2009-ben ötven éves Szombathelyi Tanítóképző Intézet, illetve Tanárképző Főiskola első negyedszázadáról szól. Kiadja a Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület, megrendelhető az Egyesület címén: 9700 Szombathely, Ady tér 5.)

 

 

Idézte ezt a részletet Lipp Tamás a honlapján. (http://lipptamas.hu/konyvek/halyogkovacsok/)

 

B.3 a

 

A közművelődési és könyvtáros oktatók és kutatók nemzetközi konferenciája: Szombathely, 1987. augusztus 26-29. / szerk. Szalay László (1988 [!1989]) Szombathely, 1987. 389 p.

 

 

 

Szalay László: Törekvések, tények a képzés negyedszázada alatt. 11-33.p.

Pusztay Ferenc: Művelődéspolitikánk aktuális kérdései.35-42.p.

Horváth Margit: Gazdaság, közművelődés, megújulás. 55-61. p.

Bejczi Károly: Aprófalvak és törpefalvak problémái, fejlesztésük kérdései. 61-6.p.

Benke Éva: Kistelepüléseken élők hátrányai a kulturális érdeklődés kialakulásában.67-71.p.

Szabó Árpád: Általános művelődési központok Vas megyében. 71-77.p.

Csider Sándor: Személyiségformálás a munkahelyeken. 77-86.p.

Sándorné Bogáth Margit: Lakótelep és művelődés. 86-93.p.

Nagy Árpád: A kőszegi közélet mai problámáinak tegnapi gyökerei I.. 93-98.p.

Török Gábor: Tendenciák a tizenévesek mozihoz és televízióhoz való viszonyában.99-104.p.

Koltayné Éliás Zsuzsanna: Új utak a szombathelyi Tanárképző Főiskola közművelődési gyakorlati képzésében. 105-109.p.

Lippainé Fekete Ilona: A szabadművelődés kora és mai tanulságai. 109-114.p.

Köpf László: Az 1960-as évek népművelési törekvéseinek néhány kérdése. 114-126.p.

Soós Pál: A decentralizáció, az ideológiai pluralizmus művelődéspolitikai problémái és a gazdasági-társadalmi kibontakozás. 127-137.p.

Rubovszky Kálmán: Érdekes-e az érdekes?. 137-145. p.

Hidy Péter: Közművelődés és helyi társadalom. 145-150.p.

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Intézményeink: értékek hordozói, közvetítői. 150-154.p.

Harangi László: Egyesületek szerepe a közművelődésben. 154-159.p.

Sári Mihály: Az öntevékeny művelődési közösségek formálódó szerepe a helyi társadalomban. 159-166.p.

Fónai Mihály: Az értelmiség, mint modell - kistelepüléseken. 167-172.p.

Pethő László: Falusi családok életmódjának változási tendenciái. 174-179.p.

Koltai Dénes: A szakma struktúra váltása és az andragógiai tervezés. 179-185. p.

Edward Hajduk: A pedagógiai gyakorlat helye a kultúra-népművelés szakos hallgatók tantervében. 186-190.p.

Boros Sándor: Hatékonyság a szakmai képzésben didaktikai szempontból.190-199.p.

Gesztesi József: A közművelődési szakkollégium új tantervének és programjának kezdeti tapasztalati, a további tartalmi fejlesztés lehetőségei, körülményei. 200-205.p.

Idei József: Az általános iskolák tanórán kívüli (közművelődési) tevékenysége. 205-213.p.

Kiss T. Tamás: A közművelődés terjedelme és köre.213-223.p.

Horváth Margit: Baráti találkozó a végzett hallgatókkal. 224-229.p.

Tóth Gyula: A könyvtárosképzés műhelyéről. 233-240.p.

Pálvölhyi Mihály: A könyvtárosképzés módszertana és oktatástechnológiája. 240-244.p.

Ferenczi Zsuzsanna: Módszerek és lehetőségek a tájékoztatás oktatásában. 247-255.p.

Prejczer Paula: A katalogizálás oktatásának módszertani kérdései. 256-261.p.

Tokaji Nagy Erzsébet: Felkészítés a számítógépek használatára a könyvtárosképzésben. 262-269.p.

Kovács Mária: Nevelési lehetőségek a tanórán kívüli tevékenységben. 269-274.p.

Matgorzata Komza: Könyvtárosképzés a lengyel felsőoktatási intézményekben.275-277.p.

Suppné Tarnay Gyöngyi: A könyvtári szakkolégisták művelődési szokásai. 278-285.p.

Szente Ferenc: Mit vár a könyvtárügy a könyvtárosképzéstől?. 286-289.p.

Paul Kaegbein: Nemzetközi tendenciák napjaink könyvtárosképzésében. 290-297.p.

Eugen Messa: A felsőfokú tudományos tájékoztatási és a könyvtárosképzés Csehszlovákiában. 297-302.p.

Fülöp Géza: A könyvtárosképzés rendszere, a képzési formák összhangja, egymásraépültsége. 302-309.p.

Csendes János: Könyvtártörténet. 309-310.p.

Bobokné Belányi Beáta: Könyvtártan. 311-313.p.

Rétfalvi Gábor: Az egyes tantárgycsoportok egymásraépültségének lehetőségei: katalogizálás. 313-318.p.

Domokosné Gombosi Mária: Osztályozás. 318-321.p.

Nagy Attila: Olvasásismeret. 321-325.p.

Szabó Sándor: Tájékoztatás. 325-327.p.

Tóth Györgyi Az informatikai alapok oktatásának lehetőségei a főiskolai könyvtárosképzésben. 328-331.p.

Szepesvári Tamás: A könyvtári és az információs ismeretek összefüggései és a könyvtári stúdiumok oktatása. 331-334.p.

Csáki Pál: A szombathelyen végzett könyvtár szakos hallgatók a könyvtáros pályán. 335-346.p.

Murányi Péter: Beszámoló a volt könyvtár szakos hallgatókkal tartott találkozóról. 347-353.p.

 

B.3 b   

Negyvenéves a szombathelyi könyvtárosképzés : tanulmányok az oktatásról és a szakma gyakorlatából / [szerk. Csáki Pál] ; [közread. a] Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Könyvtár- és Információtudományi Tanszék. - Szombathely : BDF Kvt.- és Információtud. Tanszék, 2002 - 246 p. : ill., részben színes ; 24 cm

(Bátonyiné Nádori Erzsébet)

 

A szombathelyi Tanítóképző Intézetben 1962-ben indult meg a népművelő-könyvtáros középfokú képzés. 1972-től már a felsőfokú könyvtáros képzés a pécsi Tanárképző Főiskola kihelyezett tagozatán folytatódott, majd 1973-ban létrejött a Könyvtári Tanszék.

 

2002-ben, Szombathelyen, a negyvenéves évfordulóra ünnepi konferenciát rendeztek és a a képzéssel, a szakmával kapcsolatos tanulmányokból egy kötetet állítottak össze és jelentettek meg.

 

A kötet három részből áll: Elmélet, történet, A szakma gyakorlatából és Az oktatás módszereiből részcímekkel tartalmaz írásokat. (Az egyes részcímekhez tartozó írások összefoglalóját Dr. Kovács Mária előszavában olvashatjuk)

 

A kötet címlapját, előszavát, tartalomjegyzékét, valamit a konferencia meghívóját és a programot szkennelve mellékeljük.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

B.4   Negyvenéves a szombathelyi népművelőképzés (várat magára)

 

 

 

B.5-7 Időrendben az utóbbi három a következő (Polák István):

Szále László: Iskola a láthatáron. A Szombathelyi Felsőfokú Tanítóképzőtől a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskoláig. Szombathely, Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület, 2008. 257 p.

A szárnyas idő. 50 éves a felsőfokú képzés Szombathelyen. Sopron-Szombathely, NyME-SEK, 2010. 341 p.

50 éve indult Szombathelyen a népművelő-könyvtáros képzés. Szombathely, Savaria University Press, 2013. 202 p.

 

   A három kötetet az időbeli közelség (egymáshoz is, hozzánk is) és a tartalmi hasonlóság is szinte kínálja az együttes, összehasonlító bemutatásra, értékelésre. Mindegyik törekszik valamilyen átfogó kép, teljességre törő áttekintés megrajzolására, megfogalmazására. Bár Szále könyve az alcímben is jelzett módon elsősorban a hagyományos népművelő-könyvtáros szakra koncentrál, tartalmában pedig még inkább a népművelőkre, és a hármas tagolás (64 oldalas interjú a főigazgatóval, 75 oldalnyi beszélgetés 25 volt diákkal és 17 oldalas áttekintés a volt ügynökökről) is ennek felel meg. A másik két könyv azonban a képzés kezdeteitől, sőt, az előzményeitől kiindulva foglalja össze a történetet. Tán még annyi az eltérés, hogy A szárnyas idő természetesen az intézmény teljes képzési struktúrájára figyel, a kezdeti tanító szaktól az egyetemi szakokig, így keresni kell benne a népművelő (és utódszakjai) valamint a könyvtáros képzésre vonatkozó részeket.

   Arra voltunk először kíváncsiak, kideríthető-e, hogy hányan voltunk összesen, akik a tágan értelmezett közművelődés szakjain diákoskodtunk. A szöveges részekben nem találtunk összesített adatokat, ezért – s a statisztika-mánia bűvöletében – a két kötet névsoraira támaszkodhattunk. Szále 1983-ig adja meg a névsorokat, A szárnyas idő 2009-ig. Mégpedig kétféleképpen. Szále betűrendje, névsora enyhén pongyola, de szétválasztotta a nappali és a levelező szakot, és számozta is a névsorokban a neveket. A másik kötet egybeolvasztotta, szoros betűrendben, de egy-két nevet, sőt az 1970-es teljes levelező tagozatot kifelejtve. A két adatsor összesítése után (A szárnyas idő-ben sorról-sorra enumerálva a neveket) a következő eredményt kaptuk:

   népművelő-könyvtáros szakon 1965-1974 (1978) között     875 fő

   népművelő (műv.szervező, andragógus) 1976-2009           4532

             (a kommunikáció szak kivételével)

   könyvtáros, informatikus-könyvtáros     1976-2009           1921

                                        összesen:                                               7.328

(Látható, hogy 1975-ben nem voltak végzősök, az akkori átállás miatt, a tanár szakkal párosított négy éves képzési időre tértek át. )

Erre nem számítottunk, erre a tekintélyes létszámra. Persze, ha az egyes évfolyamok adatait nézzük, akkor a dolog érthetőbb. Hiszen 2002-ben 592, 2006-ban 597 művelődésszervező végzett. Hogyan bírták ezt a létszámot személyzettel? Tán Csider Sándor tudna erre válaszolni.

   Érdemesnek látjuk egy bekezdésnyi figyelmet áldozni a nagyobbik, szárnyas kötet tapintatának, annak, hogy nem különítette el egyik szakon se a nappali és a levelező képzésben részt vevőket. Emlékezhetünk, hogy diák korunkban volt bennünk némi nem teljesen megalapozott „elnézés” a veréb-szaknak tekintett levelezők iránt. Később, újabb szakok levelező tagozaton való elvégzése közben, tapasztaltuk, hogy az elmélyültebb, igényesebb elméleti ismeretek hiányát bőven ellensúlyozza az életből szerzett tapasztalat. Persze az is igaz, hogy a második-többedik szakon már bennünk volt a nappali képzés emléke és tanulási készsége. Módosítsuk tehát a véleményünket úgy, hogy (ha csak az egyéni életkényszer nem rendeli másként) a nappali tagozatos diák-lét az értelmiségi életpálya nélkülözhetetlen előszobája.

   Innen tovább haladni a három kötet egyenkénti ismertetésével, véleményezésével lehet, majd a végén talán össze is lehet őket kapcsolni.

 

 

 

Szále László: Iskola a láthatáron

   Szále László az első népművelő-könyvtáros évfolyam tagja volt. Újságíró, író lett, a szombathelyi megyei könyvtár elektronikus katalógusa hat kötetét és 14 cikkét sorolta a helyismereti bázisába. Hosszú ideig volt az ÉS és a Magyar Hírlap publicistája. A kötet címében csak egy szótaggal egészíti ki Ottlik Géza regényének (Iskola a határon) a címét. Ez a kiegészítés egyrészt tán tisztelgés a nagy író előtt, aki korszakos művét arról a kőszegi katonai alreáliskoláról írta, ahol négy évig tanult. (S ahol az egyik „könyvismertető” egy évig dolgozott is 1967-68-ban. S valahol jelezte is, hogy a másik kötetből, A szárnyas idő-ből tudta meg, hogy a mi alma materünk majdnem oda költözhetett 1959-ben, abba a szép, parkos, soképületes komplexumba. Kár, hogy nem így lett. De akkor még hideg volt a háború, közel a vasfüggöny, így hát nem a tanítóképző költözött oda, hanem néhány év múlva lett ahelyt az Országos Gyógypedagógiai Intézet, 600 körüli bentlakó gyerekkel.) S a cím-módosításba azt is beleérthetjük, hogy a két szak épp csak a láthatárán volt a magyar szellemi életnek? Térben is és rangban is? Hiszen a másik intézmény meg Debrecenben volt.

 

   A kötetről szólva a recenzensek két út között választhatnak. Vagy külső és elfogulatlan szemlélőként, naiv olvasóként értelmezik, vagy egybevetik a saját tapasztalataikkal. Alighanem az a helyzet, hogy etikus hozzáállással nincs választási lehetőségük. Kénytelen-kelletlen meg kell nyilvánítaniuk a személyes élményeiket, esetleges érintettségüket, s az életbölcsességük fényében kialakult utólagos véleményüket. Hogy hogyan választottak, az talán kiderül az írásukból.

   Tehát nézzük a kiszemelt kötetet. Annak a hármas tagolódását. Az első kettő résszel nincs is semmi konflikt. Node a harmadik rész? Szále megelőzte Szőnyei Tamás kétkötetes monstrumát? Bár ebből az utóbbiból tudhatjuk egyértelműen azonosítani a mi tégláinkat.

   Az első negyedszázadról szóló kötet bevezetőjében a szerző dióhájba szorítva tekinti át a népművelés történetét. Többször utal Lipp könyvére, a képzésről, végzettekről megjelent első kiadványra. Legendás tanárok és nevezetes diákok neveit sorolja, idézi emléküket. Alapállását a dacos kijelentő mondatú „Nem avultunk el…” fejezetcím is tükrözi.

   Az első interjú egyúttal életrajz is. Szalay László életének nyolc évtizedét fogja át. Nem soroljuk a részleteket, hiszen a könyvismertetés nem akarja sem helyettesíteni a kötet elolvasását, sem értelmezni a tartalmát. Így ezt a 69 oldal terjedelmű beszélgetést sem. Pedig a párbeszéd információkban gazdag, és őszinte, megértő a kérdező is és a válaszoló is. Nekünk, a nyolcadikként végzett NK-évfolyamnak sok részlet csak innen válik ismertté – az utánunk következő évekről, a tanárképzés megindításáról, az UNESCO keretében végzett munkáról, vezetési trükkökről, különös helyzetekről, családi tragédiáról olvasva -, a teljes életpálya. Az igazgató, főigazgató személyének, szerepének megítélése ezáltal is módosulhat bennünk, kiegészülve a már gazdag saját élettapasztalatunkkal.

   A középső részben, 73 oldalon 18 volt diák következik, a végzésük időrendjében. Az első évfolyam tagjától, Hajnal Rezsőtől kezdve, Szokoly Tamással, Lipp Tamással, Pörös Gézával, Lehoczky Orsolyával, Vadász Jánossal stb. folytatva, s az 1992-ben végzett Simonné Keszei Anitával zárva. Szále egyik évfolyamtársa, Kocsis István a fejezet ihletője, s erről – nem minden célzatosságtól mentesen – érdemes szó szerint idézni a leírtakat. „Nemrég levelet írt nekünk ’nullszériásoknak’, hogy írjunk könyvet közösen magunkról, a szakról, az évfolyamról. Úgy képzelte, mindenki megírja a maga történetét Szombathelytől immár a nyugdíjig, s ezekből az életutakból és visszatekintésekből szerkesztené össze egy közülünk választott szerkesztőbizottság a könyvet. Jó ötlet, de sajnos, még nem valósult meg.”(84.)

   Nem derül ki, hogy milyen szempontok alapján választotta ki Szále a megszólítottakat, s ezért talán véletlen, hogy csak egy könyvtáros van közöttük, a többiek vagy a közművelődés szorosan vett munkaterületein tevékenyked(tek)nek, vagy a határterületeken, sokféle és egyénileg is, időben belül is változó tartalommal.

   Nem szabad hallgatni arról sem, hogy Pörös Géza jóvoltából megjelenítődik még egy alak. Emlékidéző gondolatainak utolsó negyedét Nagy Gáspárnak szenteli. Beszél a barátságukról, azonos értékrendjükről, törekvéseikről, s a megrázó utolsó találkozásukról.

   Ahogyan már utaltunk rá, a harmadik rész – a Fontosak voltunk-e a hatalomnak címet viselve -,   a korabeli titkos megfigyelőket és a megfigyelteket veszi sorra. Az előbbiek valódi nevét tapintatosan homályban hagyja, csak a tevékenységükre figyel, a legjellemzőbb példákat kiragadva. Ez az írásrész, Szőnyei Tamás Titkos írás c. kétkötetes, hatalmas anyagának megfelelő tényeivel együtt olvasva segíthet bennünket abban, hogy tisztábban láthassuk múltunk egy jellemző szeletét.

   A kötet végén, függelékként, az oktatók névsorát 1988-ig intézménytörténeti szakaszokra és azon belül tanszékenként tartalmazza, a végzett hallgatókét pedig 1983-ig szakonként. Ahogyan már írtuk, külön választva a levelezősöket. A névmutatók előtt pedig a 25 évről szóló írások válogatott bibliográfiája található.

 

 

 

 

 

B.6. A szárnyas idő

   Nagy alakú, igényes kivitelű, reprezentatív kiadvány minőségi papíron, sok kis, fekete-fehér és néhány nagy színes képpel. Sokszerzős mű, komoly szerkesztőbizottság. Három nagy részre bomlik.

   Az első részt Katona Attila, a Történettudományi Intézet igazgatója írta, s az intézmény történetét foglalja össze, 80 oldalon. A szöveg igazodik az intézmény fejlődéstörténetéhez, annak a négy szakaszát választotta nagyobb egységei címének is. Ezek a következők:

  • A felsőfokú tanítóképzés létrejötte 1959-1962. Itt szó van a tanító szak áttelepítéséről, a felsőfokú képzésre valóátállásáról.
  • A dualitás évtizede 1962-1971. Az arculatváltást a népművelő-könyvtáros szak megindítása, az előzmény nélküli képzés kereteinek és gyakorlatának a kikísérletezése jelentette.
  • A nagy átalakulás 1971-1991. Ez az időszak a kihelyezett tagozat első évfolyamától a Berzsenyi Dániel Főiskoláig tart. A bennünket érdeklő változás pedig a két szakunk szétválasztása, s tanár szakokkal való párosítása volt, aminek a hatásáról, hasznáról azóta is megoszlanak a vélemények.

-         Az egyetemmé válás igézetében 1991-2009. A történeti áttekintés lezárásaként egy-egy táblázat mutatja be a NyME és a SEK szervezeti felépítését.

A négy nagy részen belül részenként 8-10 önálló alcímű egységben olvashatunk a szervezeti átalakításokról, az egyes képzési területekről, intézményközi kapcsolatokról, a diákéletről, kollégiumról stb. A szerző megnevezi az adott szakaszban jelentős szerepet játszó oktatókat, vezetőket is.

 

   A második – jóval terjedelmesebb, mert 142 oldalas – rész a 2009-es állapotnak megfelelően mutatja be az egyes szervezeti egységeket, egyenként 2-6 oldal terjedelemben. Megnevezi az egység jelenlegi és volt vezetőit és oktatót, megjelölve a ténykedésük időtartamát is. Röviden összefoglalja a szervezeti egység történetét, bemutatja a végzett tevékenységet, az oktatók és hallgatók sikeres teljesítményeit. Ebben a részben a Bölcsészettudományi Kar 18 tanszéke, a Művészeti, Nevelési és Sporttudományi Kar 8 tanszéke, a Természettudományi és Műszaki Kar 9 tanszéke és a Szolgáltató Egységek címszó alatt felsorolt 7 központ, csoport (közöttük pl. a könyvtár, a hallgatói önkormányzat, a sportegyesület és a Szökős Néptáncegyüttes) ismerhető meg a vázlatos bemutatásban, mindegyik egy-egy illetékes oktató megfogalmazásában.

   A kötet utolsó harmada 113 oldalon sorolja – oldalanként 5 hasábban, évenkénti bontásban és a szakok betűrendjében – a végzettek apró betűkkel szedett névsorát. Ebben a két részben, az oktatók és a hallgatók névsorában való kereséshez tehát szükséges némi előismeret. A tanárok esetében az időszakasz mellett az is, hogy az átszervezések során az egyes tantárgyak oktatói milyen szervezeti egységekhez kerültek át, egyáltalán, hogyan változott az egyes tantárgyak neve és tartalma, a hallgatók esetében pedig a végzés idejének hozzávetőleges ismerete szükséges a tájékozódáshoz. Belátjuk, hogy egyik csoportnak sem lehetett volna a névsorát szoros betűrendbe szedve megismételni, meghivatkozni. Ezt az igényt a SEK honlapja tudhatná könnyen kiszolgálni. (De csak a NK tíz évére vonatkozóan létezik.)

   Ahogyan már korábban is jeleztük, ennek a kötetnek időben is és tartalmában is csak egy töredéke foglalkozik a népművelők és könyvtárosok képzésével, ráadásul úgy, hogy a hajdani szervezeti egységek közül csak a Könyvtári Tanszék tartotta meg eredeti önállóságát, jogfolytonosságát. Aki tehát a nemrég leírtakban szeretne ráismerni hajdani emlékeire, élményeire, kontrollálná a benne élő képet ezzel az utólag megrajzolttal, annak bogarászni, illetve mazsolázni szükséges. És érdemes is, mert ahogyan Szále interjúiban, úgy e kötet egyes részeiben is értékes morzsák találhatók.

 

B.7. 50 éve indult Szombathelyen a népművelő-könyvtáros képzés

   A kötet a 2012 szeptember közepén rendezett ünnepség (konferencia) anyagaiból készült. (Zárójelben megjegyezhetjük, hogy van még néhány lehetőség az ötvenesek sorában. Legközelebb 2015-ben, az első kibocsátott NK-évfolyam diplomáinak 50 évessé válása alkalmából, majd 2024-ben az utolsó NK-évfolyam ugyanilyen apropójából, és majd valamikor a népművelő szak metamorfózisainak, később a kihalásának a félszázados évfordulóin. A könyvtáros azonban örök.)

 

   (Egy másik zárójelben pedig morgolódhatunk is. Először azért, mert a korábbi, a negyvenéves is elkülönült, nem fért benne össze a két szak. Másodszor azért, hogy ebből nem volt okulás, megismétlődött az ötvenesen. A tavalyelőttiről ugyanis tudható, hogy még az előkészületek, a szervezés során sem volt meg az összhang. Hiszen már 2011-ben, a negyvenéves találkozónkon hallottunk Cs.Sándortól, hogy készülnek valamire. Majd 2012 márciusában elkezdett szervezkedni a dr.Kiss Gyula Egyesület, számításon kívül hagyva, be nem vonva a könyvtárosokat, a könyvtáros tanszéket. Csak valamikor június elején kezdtek „beszélő viszonyban” lenni, s ezért alakult úgy, hogy a rendezvény is szétesett, a péntek a népművelőké volt, az előadások, visszaemlékezések csak róluk szóltak, sőt, még szombat délelőttre is szerveztek egy városnéző sétát, amikor pedig a könyvtárosok már tartották a saját rendezvény-részüket. Az persze érthető, hogy a pályán többségünk nem kalandozott a két szakma között, s így szorosabb kötelékek alakultak ki a belterj-ekben, de azért a lehetőséget meg lehetett volna hagyni arra, hogy ha a könyvtárosok végigülték a pénteket, akkor a népművelők is megtehessék ugyanezt, nyitottságból, szakmai szolidaritásból, a mindennapi gyakorlatban való egymásrautaltságból, együttműködésből fakadóan szombaton. Ez a vonat azonban már elment.)

   A könyv első kétharmadát azok a tanulmányok alkotják, amelyek az ötven évet tekintik át, s amelyek alapdokumentumai, bővebb változatai lehetnek a rendezvényen elhangzott előadásoknak. Öt írás található itt. Valamilyen rejtélyes okból, talán a személyes érintettségük miatt, a szerzők az ötven évet két negyedszázadra bontva ismertetik. És kevésbé rejtélyes ok miatt – a nyugdíjas lét szabadságából fakadóan – sokkal részletesebbek az első negyedszázadot bemutatók. Vegyük sorra ezeket.

 

 

Horváth Margit: 50 éve indult Szombathelyen a népművelő-könyvtáros képzés.

A kötetnyitó tanulmány a legterjedelmesebb (23-82. p.), legalaposabb. Tizenhárom számozott alcím alkotja az írás gerincét, ezeket nem fogjuk sorolni. A bevezető gondolatok egyike a néptanító és a népművelő tevékenységének a rokonságát, közös gyökerét mutatja meg. S itt a recenzensek kissé rácsodálkoztak arra, hogy Horváth Margit Tanárnő 1951-ben kezdte a pályáját a pécsi tanárképző tanársegédjeként, Kelemen László mellett, 1955-től tanára, majd igazgatóhelyettese lett a kőszegi középfokú tanítóképzőnek. Részese volt 1958-ban a Szombathelyre telepítésnek, a felsőfokú tanítóképzésre való átállásnak, majd 1962-ben a NK-szak elindításának. Részletesen, személyekre bontva ismerteti szakunk megindulását, néha egy-egy személy kapcsán előre is szalad az időben. Bemutatja a főiskolai vezetés szervezeti mechanizmusát, a tantervek kidolgozásának folyamatát. Eközben megadja az 1962-65-ös és az 1984-85-ös évfolyamok teljes képzési idejére érvényes óra- és vizsgatervét, tantárgyait, majd részletesen ismerteti a két szak szétválasztását, a tanár-szakokkal párosított négy éves képzésre való áttérést. (Érdekes adalék, hogy az első évfolyamokon volt még pl. Műkedvelés nevű tantárgy is, ((mi az ördög lehetett benne?)) az utolsó három félévben, s később ezt váltotta fel az Anyanyelvi ismeretek.) A továbbiakban áttekinti a képzés tartalmi oldalát, műhelytitkokat sorol a hivatásra való felkészítés folyamatáról. Ír a tudományos munkáról, tankönyvekről, tanulmányokról disszertációkról., szakdolgozatokról, a TDK-mozgalom kialakulásáról, eredményeiről. Az utolsó részek témái a tanórán kívüli személyiségfejlesztés, a kollégium, a művészeti tevékenységek, a klub , s a két időszakos kiadvány – a Jelentkezünk és a Kilátó - szerepe. A tanulmányt a szerző írásainak nyolc oldalas bibliográfiája zárja, Kovács Katalin összeállításában.

Katona Attila: A közművelődési szakképzés második negyedszázada az intézményben 1987-2012.

Kezdjük egy idézettel: „Ezt a korszakot a mai regnáló kurzus parlamentje az ’….átmenet két zavaros’ évtizedének aposztrofálta a nemzeti összefogásról szóló nyilatkozatában. A dokumentumban az ’alkotmányos keretek között harcoló’ „fülke forradalmárok’” és szabadságharcosok a nemzeti együttműködés nagy – a mi szempontunkból harmadik – korszakát hirdették meg, aminek keretében a nemzet sohasem látott megerősödésére, stabilitására, sőt izmosodására kerül sor, legalábbis a hivatásos guruk szerint. Az újra és újra felbukkanó megszakítottság, az elhatárolódás divatos politikája erősen rányomta bélyegét a magyar köz- és felsőoktatás átalakítására.” (91-92.) Ez a független, szabadgondolkodó attitűd a teljes írásra jellemző. Őszinte és mégis visszafogott, tárgyilagos tömör látlelet ez a kilenc oldal az „átalakulási cunami” (a szerző szószerkezete) állomásairól. Három szakaszt különít el:

  • a rendszerváltás három éve (1988-1990)
  • a harmadik magyar köztársaság két évtizede

-         a nemzeti együttműködés nagy korszaka, „aminek eredményeként a nemzet sohasem látott megerősödésére, stabilitására, sőt izmosodására kerül sor …stb.

Ebben a negyedszázadban alakult át (1991), majd burjánzott el (pl. 2004-ben 800 fő felvételét tervezték, ebből 441 lett végül) a művelődésszervező szak, s 1999-ben a kommunikáció szakkal kiegészülve (2190 fő), majd 2006-tól az andragógiába hajolva.

Tóth Gyula: Adalékok és összefüggések az 50, ill. 40 éves szombathelyi könyvtárosképzés első 25 évéhez (1962-1984)

   Ő is összefoglalja, két fejezetben, az előzményeket, majd a kezdetekről ír, nagyon tárgyszerűen. Megállapítja, hogy a könyvtárosképzés elindításában jól lehetett támaszkodni, építeni a helyi feltételekre. Az 1962-ben és az 1965-ben indult képzésben már jelentős eltérések voltak. „A két indexből rekonstruált tanterv eltér egymástól, 1964-ben ugyanis új tanterv lépett életbe. Az eltérés nem strukturális, az egyes tantárgyak félévi helyét módosították, néha az óraszámot is … Tóth Tanár Úr úgy látja, hogy a könyvtár szak az első évtizedben másodlagos szerepű volt. Ő is sorra veszi, jellemzi az alapító személyeket, előéletüket, majd a 6. fejezetében megállapítja, hogy „a tanítóképző nem oldotta meg a középfokú könyvtárosképzést”, és könyvtáros szemmel minősíti az első évtizedet. A tanár szakkal párosított főiskolai képzésre való áttérést úgy ismerteti, hogy közben részletesen és hosszasan idézi Szalay László koncepcióját és érvelését. A következő három fejezetben az önálló tanszék megszervezését és működtetését Kovács Máté szellemében, az ő nyomdokain haladva mutatja be, hiszen maga a folyamat is így történt. S a záró fejezet – címében is – jólesően állapítja meg, hogy „Az 1970-es évtized végétől a szombathelyi tanszéké lett a vezető szerep.”

Murányi Péter: A könyvtárosképzés közelmúltja és jelene.

Kevés érdemi megjegyzést lehet fűzni az íráshoz. Hét oldalon tíz fejezet, némelyik 5-6 soros. Sorra veszi a feltételek (személyi állomány, elhelyezés, technikai felszereltség) változásait, a gyakorlatok szerepét, a hallgatók eredményeit és a nemzetközi kapcsolatokat. Két táblázatában a jelentkezők és a felvettek adatait lehet összehasonlítani (a túljelentkezés átlagosan 3-4-szeres), de a „beválás”-ról, azaz a jelentkezők és a diplomát szerzettek számának összehasonlításáról nincs szó. A felvehető létszám csökkenése azonban látszik, a 2006-os 702-ről a 2012-es 64(!!!)-re.

És van végül egy 8,5 oldalnyi terjedelmű tanulmány. Kispálné Horváth Mária: Az andragógiai képzés jelene és jövője. Új képzések új keretek között: az Andragógiai Intézet.

 

A második rész (terjedelmét tekintve a harmadik harmad) a Megemlékezések és visszaemlékezések címet viseli. Kilenc írás található itt, majd lazán kapcsolódik hozzá a tízedik. Ennek a 10 oldalas, záró írásnak a címe: Beszámoló a szeptember 15-i könyvtárosi találkozóról (Murányi Péter-Ördögné Kovács Mónika)

Vegyük sorra azt a kilencet.

Csider Sándor: A kultúra élő fájánál. Beszéd, 2012.szeptember 14. Személyes hangú, érzelmekkel teli képes beszéd, amely a fát megszólítva, közvetetten szól a résztvevőkhöz. Nem a beszéd íróján és elmondóján múlt (ugyanaz a személy), hogy volt egy kis anakronizmus a helyzetben. A kultúra fája ugyanis magyar tölgy. Az erdők királya. De vajon mi a termése? Netán a makk? S akkor „kik” a fogyasztói? Másrészt, ott van a fa mellett, már évek óta, a tudás almája. Persze, az se fogyasztható, csak nézhető, simogatható, pörgethető, hiszen gránitból van. Ettől függetlenül azért nem lett volna rossz, ha a kultúra fája és a tudás almája valamilyen szerves, logikus kapcsolatba kerülhetett volna. Vagy a mai időkben ne legyenek nagy igényeink? S az is árulkodó, hogy Sándor hogyan bíztatja, beszédének utolsó mondataival, a fát: „Eljött az időd! Indulnod kell! Kultúra Élő Fája! Szerencsés utat!” Igen, mi is azt az utat járhatjuk, amit a röghöz kötött, mozdulatlan fa.

Szövényi Zsolt: Tisztelt Jubileumi Emlékülés! Kedves Emlékezők! Protokollbeszéd.

Barki Katalin: Képzéstörténeti mozaikok. A SEK Könyvtárának igazgatója a könyv- és fotodokumentumokból álló kiállítást nyitotta meg ezekkel a mondatokkal. Eseményeket, eredményeket, neveket sorol, sok hibával és kevés invencióval.

Zsámboki Árpád: Öregdiák emlékezése. Általánosságok, közhelyek, kevés személyesség és kevés új emlék, új információ.

Horváth László: Szombathely évek. Ismerősünk. Felidézi az előéletét, a családját, az egy évnyi munkáját az artézi „fúróknál”. Beilleszkedésének, tanulásának az egyéni vonásait. Emlékeit. Pályakezdését. A találkozókat.

Kocsis István: Visszatekintés. Ő az, akire Szále hivatkozott, mint az évfolyamtükör meg nem valósult elkészítésének ihletadójára. Az emlékeit röviden elintézi, de a pályáját, az életútját informatívan vázolja.

Kutszegi István: Szevasz, Tesó! A szilágyis hanyas vagy palimpszesztje. Tartalmas, ironikus, érzelmes, megható. Meg is van benne örökítve több (évfolyam)társunk. És az összetartozás és elhatárolódás dialektikája is. Megörökítődött.

Papp Ferenc: Mit adott nekem a főiskola? Tisztelgés tanáraink előtt. Akiktől tanulhattunk. És tisztelgés a társak előtt. Akiktől szintén. Építő kritika a népművelés sűrűjében élő szakembertől a képzés hiányosságiról. (Talán ő e tekintetben az egyetlen.) Tisztelgés a tágabb hely, a város és a környék előtt.

Vujovich Zoltán: Savariai anzix (1962-1965). Kutszegi Istváné mellett a második (illetve az első) leghosszabb írás, közel öt oldalas. Tele emlékmozaikokkal. Nevezetességekkel. Nevekkel, eseményekkel, élményekkel. Záró mondatában tisztelgéssel Szalay László emléke előtt.

 

 

C Mellékletek 1 (Összeáll. Polák István) Az elérhető dokumentumok url-jei:

 

http://www.bdf.hu/konyvtar/ekonyvtar/pdf/evkonyvek/

Évkönyvek, összefoglalók

Évkönyvek

Az 1958. évi 26. sz. törvényerejű rendelet a tanító- és óvónőképzésről

30 éves a tanárképzés Szombathelyen - 2001

A felsőfokú tanító- és óvóképzés első 50 éve - SEK fejezete - 2009

Tájékoztató a Szombathelyi Tanárképző Főiskola közérdekű eseményeiről:

OTDK összefoglalók:

További tájékozódási lehetőség az Országos Tudományos Diákköri Tanács weblapján

 

http://www.bdf.hu/konyvtar/ekonyvtar/pdf/evkonyvek/30eves_a_tanarkepzes_Szombathelyen.pdf

 

 

 

 

Mellékletek 2 (összeáll. Polák István) Tantárgyi struktúra-váltás (amennyit eddig tudhatunk, kiegészítésre várunk) (források az ötvenéves évkönyv az első évfolyamosokra és az index a miénkre) (megjegyzés: az 1984-85.ösben csak a közművelődés szakosoké):

 

 

Tantárgyak(betűrend) Tanév/félév               Óraszám(elm-gyak)       A telj. módja

Anyanyelvi ism.             68-71/III-IV.               0-1, 0-1                           gyak, gyak

Esztétika, műv.tört.     62-65/I-IV.                 3-0, 3-0, 2-1, 3-0

Esztétika                         68-71/I-V.         2-1, 2-1, 2-2, 2-1, 1-1   Koll,gyak,koll, gyak, koll.

Filozófia                       62-65/II.                       3-0

                                       68-71/I-II.                     2-1, 1-1         68-71: koll,koll

Foto szakkör                  62-65/I. és IV.           0-2, 0-2

Gépírás                           62-65/V.                     1-1

                                           68-71/III-V.               0-1, 0-1, 0-1                     3x gyak

Gyakorlati képzés         62-65/V.                     0-2

                                           68-71/I-IV.                 0-2, 0-2, 0-4, 0-4           ai, ai, gyak, gyak

Honvédelmi ism.           68-71/III-IV.             0-1, 0-3                             ai, ai

Ismeretterjesztés           62-65/I-V.                 1-1, 0-2, 2-0, 0-0, 1-2

                                         68-71/III. és V.           1-1, 3-2                               koll, koll

Könyvismeret                 62-65/I-II.és IV.       2-1, 2-0, 1-1

                                         68-71/II-V.                 1-1, 1-1, 1-1-, 2-1           koll,ai,koll, koll

Könyvtári feldolg.         62-65/II-V.                 0-2, 0-2, 2-2, 2-1

                                         68-71/I-IV.                1-1, 1-1, 1-1, 1-1             4x gyak

Könyvtári gyak.             68-71/V.                     0-2                                 gyak

Könyvtártan                   62-65/III. és V.         2-1, 2-2

                                         68-71/I-V.                   2-1, 2-1, 2-1, 1-1, 2-1   ai, koll,ai, koll, ai

Marxizmus-leninizm.   62-65/I.                       2 - 1

Műkedvelés                   62-65/III-V.               0-2, 1-1, 2-2

Művelődési otthon       62-65/V.                      2-0

Műv.pol.alapjai             62-65/II. és V.           2-0, 2-2

                                         68-71/I-IV.                   2-0, 2-2 , 2-1, 2-1         koll. ai. koll ,ai

Népműv.int.hál.             68-71/IV-V.               1-1, 1-1                             koll, gyak

Népműv.gyak                 68-71/V.                     0-2                                   gyak

Neveléstan                     62-65/II-III.               3-0, 3-0

Német nyelv                   62-65/I-IV.               0-2

Orosz nyelv                     62-65/I-IV.                 0-2

                                           68-71/I-III.                 0-2                           gyak

Pedagógia                       68-71/II-III.               2-0, 1-1                     ai, koll

Pol.gazd.tan                     62-65.III.                   2 – 1,

                                           68-71/III.                 2-2                               koll              

Pszichológia                  62-65/I-II.                 2-1, 2-0

                                           68-71/I-II.                 3-1, 1-1                       gyak, koll

Techn.gyak.                     62-65/V.                     0-2

                                           68-71/I-V.                 5x 0-2                         3x gyak, koll, gyak

Term.tud.ism.                 62-65.I-II.                 3-1 és 3-0,    

                                           68-71/I-II.                  2-1 és 2-1                     gyak.jegy, majd koll

Testnev.                           62-65.I-IV.                 0-2    

                                           68-71/I-IV.               0-2, 0-2, 2-1, 0-2       ai.            

Tud.szoc.                         62-65.IV-V.               2-1, 1-1,

                                           68-71/IV-V.               2-1, 0-2                         koll, koll

Vallás és ateizmus         62-65/III-V.               1-1, 0-1, 1-1

Vallástört.                       68-71/IV-V.                 1-1, 1-1                         ai. ai.

Az 1984-88. év táblázata az 50.éves kötet 51-52. oldalán található. Nehéz vele mit kezdeni, mert csak a közművelődés szak tárgyait tartalmazza, a tantárgy helyének, óraszámának és számonkérési módjának a megjelölésével. Imígyen:

 

 

A tantárgyak összehasonlítása során talán nem kellene evidenciákat szavakba önteni, hiszen az intelligens olvasó maga is képes azokat kihámozni a táblázatból. Azért bizonyos szempontokat ajánlani tudunk a bogarászáshoz. Például azzal lehet kezdeni, hogy megvizslatjuk, mik is voltak a tantárgyak az első és a hetedik évfolyamban, vagyis milyen tárgyak szűntek vagy változtak meg. Hogyan váltottak nevet. Hogyan vált szét az eredetileg egy tárgyban élő esztétika és művelődéstörténet. Milyen újabb tárgyak lettek. Aztán azt, hogy hogyan változott a tantárgy helye és óraszáma a két szériában. Pl. a gyakorlatoké, vagy a könyvtártané stb. Jó lenne azt is látni, összehasonlítani, hogy változott-e a tantárgyak teljesítési módja. Erre az egyik forrás, az első évfolyamé, nem ad lehetőséget. Azt is nézegetni lehet, hogy az egyes tantárgyak félévenkénti lezárása logikusan következett-e, vagy van-e benne valami következetlenség. Pl. a korábbi félévben kollokvium, majd az utolsóban aláírás vagy gyak.jegy. Miért nem voltak szigorlatok? (Be lehetne szerezni egy indexet a nullszériásoktól, s ugyancsak tőlük – vagy Éva Tanárnőtől – arról is lehetne érdeklődni, mi is volt az a Műkedvelés, vagy a Művelődési otthon c. tantárgy.)

Táblázatba foglalt összevetés – tantárgyak, óraszámok, számonkérési módok

  1. II.                 III.             IV.               V. félév         Össz.

t       ó   (azaz: tantárgyak száma és a heti órák száma)

62-65.     10   26         11     26       12     26       10     23       11     30           54   131

68-71       11     28         13   30       14     33       15     33         11     26           64   150                

62.65.                                                                                                               (koll-gyak.jegy-ai)

68-71.       3-5-3           5-4-4           5-5-4           5-6-4         4-5-2

Érdekesség, hogy a mi időnkre tízzel több tárgy és 19-cel több óraszám lett, s ez heti átlagban kettővel több tárgyat és néggyel több órát jelent.

 

 

Ennél mélyebbre is lehet ásni, „természetesen” (ahogyan Köves Gyuri mondja sokszor a Sorstalanságban), de az már a tudományos elemzésnek, a képzés tartalmi és módszertani változásának (fejlődésének?) a feltárási folyamatába tartozik.

 

  1. Kommentek

 

D.1   NK hét kötet – egy komment (Polák István)

   Bátonyiné Nádori Erzsébetnek a Hályogkovácsokról szóló ismertetése, s az általa idézett Szále-bevezető   indította el ezt a gondolatsort. A két másik ismertetett kötet (Iskola a láthatáron, A szárnyas idő) és a SEK Tudástár névsorai is adalékul szolgáltak a folytatáshoz.

Előbb terminológiailag.

Mert nézzük csak meg, hogyan változott a népművelés fogalma, s ezzel párhuzamosan a szak elnevezése. Illetve a könyvtár szak neve is változgatott. (Mielőtt végigkövetnénk, hadd hozzak két párhuzamot. Mániáim ezeknek a terminológiaváltásoknak az emlegetése. Mert a hatvanas években leraktuk a szocializmus alapjait, s elindultunk a teljes felépítése felé. A Szovjetunióban már ezen túl voltak, s ahogy az a szocialista tábor vezető országához illett, már a kommunizmust építették. Szóval: a jelszavunk a hetvenes évek elején a szocializmus teljes felépítése volt. Aztán ahogy telt az idő, tán kiderült, hogy ez a vágy irreális, s lett helyette egy hasonló hangzású, ami felváltotta. Még a hangzók többsége is megegyezett, más permutációban. Vagyis a hetvenes évek második felében a fejlett szocializmust építhettük. Aztán a nyolcvanas években a fejlett helyett az érett szocializmust. ((Mindezt egy főiskolai karon a tudományos szocializmus tantárgyának irodalmát is gyűjtő könyvtárosként figyelhettem meg.)) Eltelt még pár év, s a gyümölcs túlérett, megszottyadt, leesett a fájáról anélkül, hogy megkóstolhattuk volna. Lett helyette 1990-ben a kapitalizmus, s azóta azt építgetjük, vagy bontogatjuk. S ha már idáig elértem, akkor épp kapóra jön a másik gondolatsor, a rendszerváltás-rendszerváltozás-rendszerváltoztatás fogalomhármas. Ahogy az előbb a lefokozás, a visszavétel szavait láthattuk, úgy itt a tudatosulás, aktivizálódás utólagos megkonstruálását. Mert hogyhogy váltás? Mint a fehérneműt? Na ne! És hogyhogy változás? Csak úgy, magától? Dehogy! Változtatás volt, előre megfontolt szándékkal.)

   Nézzük akkor ezek nyomán, illetve ezek előtt vagy ezekkel egyidőben a népművelés elnevezését.

   Előbb a népnevelésről. Százötven évre nyúlik vissza az eredete. A Népnevelők Közlönye 1862-ben indult, s egy évvel később álalakult Népnevelők Lapjára, s azonnal meg is szűnt. Majd 1868-ban megalakult a Népnevelők Budapesti Egyesülete, s vele újraindult a lap is. Érdemes lenne alaposabban utánanézni a tevékenységüknek, de feltételezem, hogy a kiegyezés évtizedében nem a birodalmi érdekek szolgálata, hanem a hazafiúi törekvések jellemezték. Aztán egy ugrással 1919-be érkezünk, amikor megjelent egy könyv. 124 oldalas, s a teljes szövege olvasható ezen az url-en :

http://mtdaportal.extra.hu/books/migray_jozsef_szocializmus_es_nepneveles.pdf

Ezzel már közeledünk is a képzés kezdetéhez. Olvasmányélményeim nyomán emlékszem, hogy pl. az ötvenes évek első felében önkéntes aktivisták (un. népnevelők) jártak párosan egyes családokhoz, olyanokhoz, amelyekről kiderült, vagy feltételezték, hogy maradi gondolkodásúak, s elbeszélgettek velük a helyzetről, az eredményekről, a fejlődésről. Vagyis nevelték a népet. Találomra kinyitva egyes site-okat, a következők kerültek elő:

A terménybegyűjtés szabotálása miatt kezdeményezett például bűnvádi eljárást – egyben fegyelmi eljárást is indított – a Pest Megyei Tanács VB a tápiószecsői községi vb-titkár ellen. Őt azzal vádolták, hogy nem oktatta ki a begyűjtéssel kapcsolatos feladataikról az aktívákat, illetve a népnevelőket, ehelyett „egy kizárt jobboldali szociáldemokratánál volt disznótoros vacsorán”.

(http://hvg.hu/tudomany/20111221_kulak_tehen)

A falragaszokon a nyári melegben izzadó jegesmedve az Állami Áruházat reklámozza (41. tétel), a kaszáját fenő paraszt pedig pillangósvirágú takarmányokat készül termelni (52. tétel). A földművesszövetkezet plakátja, – árukapcsolásként a Mávaut járatvonalaival kombinálva – szinte arra késztetné az embert, hogy fakaruszra pattanjon, s elmenjen akár Kötegyánig, csakhogy „ízletes ételek! kitünő italok!” közül válogasson (14. tétel). Persze a kiváló táplálék magunkhoz vétele előtt illendő kezet mosni, hisz a tisztaság fél egészség; a kiskacsától kezdve a rókakomán és a nyuszin át a kismadárig mindenki mosakszik, csak a csíkos trikós nebuló nem, pedig „aki maszatos, az egészséges nem lehet.” (15. tétel) Ám nincs népnevelés eredmény nélkül, (lásd Népnevelő zsebkönyv, 1955. 162. tétel), mert a csíkos később már maga írja fel a táblára: „Ha egészségesen élsz, könnyebb a tanulás.” (30. tétel). Hiába no, aki a saját poharából iszik és kikeféli a ruháját, annak könnyebben megy megbirkózni a Laricsev-példatár feladataival.

(http://www.pannonbooks.hu/elt-el-elni-fog-szocreal-a-muzeum-antikvariumban/)

A népnevelő megtudhatta például, (a zsebkönyvből – P.I.) hogy október elsején a Kínai Népköztársaság megalakulásáról, másodikán a Nemzetközi Békenapról, harmadikán a Szakszervezeti Világszövetség 1945-ös létrejöttéről kell megemlékeznie. Eszébe véshette, hogy "Régen az emberek elemi csapásnak tartották a háborút. Ma a világ minden táján száz- és százmilliók értik és tudják, hogy a béke vagy háború kérdésének eldöntése végső fokon az emberektől függ." Még arról is olvashatott, hogy "a kapitalista világban az atomenergia elsősorban a rombolás, a támadás, az emberek, békés városok és falvak tömeges elpusztításának eszköze". A Szovjetunióban persze nem.

(http://nol.hu/archivum/archiv-6779-2716)

S erről már lemaradtunk, mert elkelt:

http://konyv.vatera.hu/antik_konyv/nepnevelo_zsebkonyv_1955_2037689600.html

   Gondolhatjuk-e ezek után, hogy az 1962-ben létrehozott népművelő-könyvtáros (vagy népművelés-könyvtár ?) szakon képzett szakemberek ezeket a hagyományokat folytatták? Szerintem nem gondolhatjuk, csupán az elnevezés kis módosítása utal arra, hogy már nem egyszerűen nevelni kellett a népet, hanem művelni. Azért ez is tekinthető kissé pejoratív elnevezésnek, hiszen rokon pl. a földműveléssel. Akit népművelnek, az hasonlít a földhöz? Vagyis buta? Nem, dehogy. Mégis átalakult a tevékenység közművelődéssé, - kettős változás! a népből köz lett, s a művelésből művelődés, cselekvésből történés -, majd a szak és a diploma neve előbb művelődéssszervezővé, s legutóbb andragógiára, andragógusra. Biztosan a pedagógia mintájára.

   Ez a folyamat a szombathelyi képzésben pl. A szárnyas idő függelékében is, Szále kötetének névsoraiban is és a SEK Tudástára honlapján  (http://tudastar.nyme.hu/sekkonyvtar/intezmenytortenet/nepmuv_kvt/hallgatoi_lista_1976-79_lev ) is nyomon követhető. (Tekintsünk most el attól a kis malőrtől, hogy a hagyományos párosításban tanuló tizenöt évfolyamból csak nyolc esetben egyeznek meg a létszámok mindhárom forrásban. Leggyakrabban a reprezentatív kötet tér el a másik kettőtől, de van, ahol a tudástáras. )

   Aztán kronológiailag.

A következő szakaszok és váltások láthatók:

  • 1962 A NK szak indulása, az utolsó végzett nappali évfolyam 1971-1974-es, a levelező xxxx-1979-es. Szále szerint 878-an, A szárnyas …szerint873-an, s a Tudástár szerint 893-an kaptunk NK-s diplomát.
  • 1974   Az utolsó, azaz tízedik nappalis NK-évfolyam végzésének éve.

 

  • 1972 A két szak szétválasztása, tanár szakokkal való párosítása, előbb csak a pécsi főiskola kihelyezett tagozatán, majd az önálló főiskolán
  • 1975 Az első N+t és K+t diplomák osztása.
  • 1979 Az utolsó(?) NK-diplomák kiadása levelező tagozaton.

 

  • 1988 Az első művelődésszervező évfolyam indítása.
  • 1991 Az utolsó(?) N-diplomák kiadása. N+t diploma összesen ez évben 112.
  • 1992 Az első Msz-diplomák. Msz+t diploma összesen ez évben 103.
  • 1998 Az első könyvtár-művelődésszervező diploma (egy fő részére).

Csak nem a NK reiknkarnáciiója? . A következő két évben 4 és 2.

  • 2002 Csak informatikus-könyvtárosok végeztek könyvtárosként.
  • 2003-2004   Csak könyvtárosok végeztek könyvtárosként. Ez évben inf-műv.szerv. : 9 diploma.
  • 2005 Mindkét elnevezésű könyvtáros-diplomára van példa.
  • 2006 Megint csak informatikus-könyvtárosok végeztek.
  • 2007 Mindkettő.

-         2008-2009 Csak informatikus-könyvtáros. S eddig az évig (1998-tól) 48-an végeztek a régihez hasonló, de átnevezett kétszakos párosítással, vagyis könyvtáros-művelődésszervező szakosokként.

A kis áttekintés végén megjegyzendő, hogy az elnevezések nem következetesek. Hiszen a szak és a képzettség különböző néven nevezhető, ahogyan ez meg is történt. Tehát az lett volna fogalmilag és nyelvileg tiszta, ha a szakok kezdettől a népművelés-könyvtár (művelődésszervezés ill. andragógia) viselték volna, s a szakképzettség illetve a foglalkozás pedig a népművelő (művelődésszervező illetve andragógus) vagy a könyvtáros elnevezésű lett volna. Többször vált át azonban a szak neve a foglalkozás elnevezésére, majd vissza. S amint látható, meg égy oldalon belül is:

Népművelő-könyvtár szak

Népművelő-könyvtáros szak – 1968-1971 – nappali tagozat

2012, szeptember 4 - 13:40 | csuk

Az évfolyam honlapja http://memoarondolgozo.freewb.hu

  1. Bertalan Margit

…………………………………………..

Legvégül pedig elvárható lenne ettől az összefoglalónktól, hogy egyetlen négyjegyű számmal leírjuk, hány olyan diploma származott 2009-ig az Alma Mater-től, amiben a népművelés illetve változatai és/vagy a könyvtár és változatai szerepelnek. Ezt az egy számot akkor tudnánk leírni, ha egyenként megszámolnánk és összeadnánk A szárnyas idő névsoraiban szereplő neveket. Ugyanis - ellentétben a két másik forrással - nincsenek ugyanis sorszámozva a nevek egyik szak esetében sem. Ezért akár azt is gondolhatjuk, hogy a könyvtáros tanszék és az andragógusokat képző tanszék vezetője vagy valamelyik oktatója naprakészen tudná mondani az adatot. Tippeljünk! Kétszeresen tipppelhetünk, arra is, hogy megmondanák-e, s arra is, hogy mekkora számot hallanánk.

S végül ideologikusan. Vagy ideológiailag? Vagy logikusan?

Itt először röviden utalni kell Szále előszavára.

„Szerintem a felülről odatett, a központi akaratot végrehajtó „kultúrkomisszár” karikatúra sosem volt érvényes ránk. Lehet, hogy a képzést ezzel a céllal hozták létre, de már 1962-ben éreztük – éppen a gyakorlatból jövő tanáraink és a valósággal való azonnali találkozásunk jóvoltából –, hogy az aufklérista fölfogás nem tartható. Ha a kulturális élet szervezői, fejlesztői akarunk lenni – és akarunk, mert az jó dolog –, akkor vissza kell mennünk az Eötvös József-i elvekhez, vagyis ahhoz, hogy a kultúra nem a „központ” ügye, hanem a népé, s csak a közművelődésnek van létjogosultsága, a nép fölülről vezényelt „művelés”-ének nincs. Nem tudom pontosan, hogy ez mikor érlelődött meg bennünk, de azt hiszem, nagyon az elején. Ezt sugalmazta az élet, s mi közelebb voltunk az élethez, mint a központi párthatározatokhoz. Lipp Tamás könyve, a Hályogkovácsok, erről szólt 1979-ben, ami azt jelenti, hogy tíz évnyi gyakorlati munka után az az évfolyam – dokumentálhatóan – pontosan érzékelte, mi a dolga. Bírálta a képzést annak aufklérista szemlélete miatt, de a bírálathoz szükséges tudást nagyrészt ebből a képzésből kapta. Luther Márton nem tudta volna a reformációt elindítani, ha nem lett volna képzett katolikus pap. Mondhatnám nagy bölcsen: a dolgok összefüggnek.”

   Próbáljuk ezt lefordítani egyrészt a mi öt félévünknek a tantárgy- és óraszám-struktúrájára, másrészt egyéni tapasztalatainkra.

   A tantárgyakat én négy csoportra osztottam: az ideológiai, az általános alapozó, a könytári és a népművelési csoportot hoztam létre. (A tantárgyakat nem sorolom, mert azt gondolom, hogy egyértelmű a besorolás.) Kicsit meg is lepett az eredmény. Mert az öt félév során összesen volt heti 140 óránk, azaz átlagosan heti 28. (Az első félévben 22, a harmadikban 34.) Ebből az összes órából 33, azaz 23,6 % volt az ideológiai töltetű, 49 azaz 35 %-nyi az alapozó jellegű, ismét és pontosan 33 azaz 23,6 % a könyvtári és 13   azaz 9,3 % a népművelési tárgyak száma és aránya. Volt még az első négy félévben 12 órányi azaz 8,5 %-nyi közös gyakorlat. (El lehet gondolkodni azon, hogy miért volt majdnem háromszoros a könyvtár szak óráinak száma a népművelési tárgyakhoz viszonyítva.) Nem hittem volna tehát, hogy a teljes időnk negyedét az ideológiai képzés tette ki. S ez szerintem nem is látszott meg, máig nem látszik meg rajtunk. Vajon miért? Négy oktató vett részt abban a negyedrésznyi képzésben, s szerintem ketten-ketten voltak a hitelesek és hatni tudók (pg. és tud.szoc.), illetve a kevésbé hitelesek (dial.és tört.mat., term.tud. és vallástört.-valláskrit. valamint mamut azaz munkásmozgalom-történet). Azt gondolom, hogy volt annyira sokrétű („univerzális sznobképzés”) és sokszínű mind a tantárgyak palettája, mint az azokat tanító pedagógusaink személyisége, egyénisége, hogy mindig képesek voltunk „gyököt vonni”. (Azért emlékszem néhány témára a marxista tárgyak szemináriumairól is, most legelőször az jut eszembe – s ez máig aktuális kérdés lehet – hogy mi a hit és a meggyőződés közötti viszony. Úgy emlékszem, hogy többségbe kerültünk azok, akik a meggyőződést tették előbbre. Vagyis úgy érveltünk, hogy hinni valamit vagy valamiben bizonyos ismeret- illetve tapasztalathiányban is lehet, de a meggyőződés azért több, mert ismeretek, tapasztalatok vannak mögötte, azaz egy gondolkodási folyamat eredménye.

 

   Ha szembesíteni akarnánk a képzést az azóta eltelt, most már legalább negyvennégy évvel, akkor pl. azt lehet mérlegelni, hogy az akkori magunk hívő (esetleg elkötelezett) vagy kételkedő attitűdje megállta-e a helyét azóta. Kaptunk-e olyan erős iránytűt a világhoz, a sűrű változásokhoz, ami segített bennünket eligazodni? Ezt a kérdést megválaszolatlanul hagyom.

Elolvasva a 2002-es könyvtáros-kötet előszavát, szinte megdöbbenéssel vettem tudomásul a következő kiadvány tényét:

A közművelődési és könyvtáros oktatók és kutatók nemzetközi konferenciája: Szombathely, 1987. augusztus 26-29. / szerk. Szalay László (1988 [!1989]) Szombathely, 1987. 389 p.

Eddig nem volt róla tudomásom.

 

 

C  x  Ismertetések

  1. lipptamas.hu/konyvek/diakregeny/

 

http://www.kulturista.hu/hirek/37314

http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/36254_iskola_a_lathataron

http://www.edigital.hu/Magyar_muvelodestortenet/Szale_Laszlo_-_Iskola_a_lathataron-p134145.html

http://www.odrportal.hu/kereso/index.php?facet%5Btype_id%5D%5B%5D=am&stype=author&q=%22Sz%C3%A1le+L%C3%A1szl%C3%B3%22&pageNo=1&lm=short

http://vaol.hu/hetvege/ertelmisegi-sorsok-a-lathataron-1246184

http://www.es.hu/kereses/szoveg/sajt%C3%B3hib%C3%A1k

http://www.es.hu/szentgyorgyi_zsuzsa;jelentes_a_vegekrol;2009-03-23.html

http://lipptamas.hu/konyvek/halyogkovacsok/

http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/konyv_50_ev_szombathely_foiskola_egyetem

 

http://tudastar.nyme.hu/sekkonyvtar/intezmenytortenet/kiadvanyok/szarnyas_ido

 

http://videotorium.hu/hu/recordings/details/2387,A_szarnyas_ido

 

http://vaol.hu/hirek/a-szarnyas-ido-szombathelyi-felsooktatas-50-eve-1246388

 

 -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 Polák István: Olvasónapló május közepén

 

   A kötet Lipp Tamás eddigi legújabb könyve, a címe Turulmadár fenn az égen.  Alcíme: Nemzeti legendárium 1849-1919. Tavaly jelent meg a Noran Libro kiadásában, 349 oldalon. A külső címlap és az címlap eredetének fotója, valamint az 58 írás címe, azaz a tartalomjegyzék  egy-egy foto-kockán látható a memoképek3 rovatban. Az ötvennyolc „legendát” eligazító bevezető segít ráhangolódni erre a hosszú félszázadra, s a 60. rész, azaz a hét oldalnyi forrásjegyzék a további olvasást, az utánaolvasást segíti.

   Az olvasónapló nem ismerteti a teljes kötetet, az 58 fejezet mindegyikének a tartalmát. Egyrészt asszociációkkal, másrészt (néha hosszadalmas) idézetekkel csupán egy szubjektív olvasó szubjektív  reagálása, rezonálása követhető benne és általa. Az olvasónaplót író olvasó  viszonya a teljes tartalomhoz a tartalomjegyzékkel való összehasonlításból válik láthatóvá. Illetve nem. Hiszen az olvasás teljes volt, s az itt kihagyott részek nem kisebb értékűek a ki nem hagyottaknál.

  Idézet a bevezetésből:  „A magyar történelem ismétlődő, körkörös csapdáit a forradalom és szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdem el vizsgálni. Persze, kezdhettem volna korábban is. A nemzeti érzés torzulásai például már ott sejlenek a II. József germanizációs, abszolutista törekvései ellen támadt mozgalomban, amely az 1790. évi budai országgyűlésen kapott először hangot, amikor többen is kifogásolták ’a nemzeti érzület nyilvánulásának módját’. Keresztesi József képviselő például ’ki bár igen örvendezett a magyar nyelv és a magyar ruha felkapatásával, mint az öregurak szoktak, zsörtölt a túlságos arany és ezüst sujtás miatt’. Kölcsey pedig, évtizedek múlva, a maga szókimondó módján, egyszerűen „sujtásos nemzetnek’ mondta a magyart. … Szekfű a ’megcsonkított ország’, a trianoni sokk következményének tartja, hogy a nemzeti érzés eltorzult, egyre  inkább a külsőségek felé tolódott.” (7-8.p.)

   Az első reveláció: nem tudtam, hogy itt Székesfehérváron, Vörösmarty születésének századik évfordulóján Széll Kálmán miniszterelnök tartott beszédet, nem tudtam, hogy a miniszterelnök felesége Vörösmarty Ilona volt, vagyis a költő lánya, s azt se tudtam, hogy egyik államtitkára pedig a sógora volt, azaz Vörösmarty Béla. De ezeknek a dolgoknak tán nincs is túl nagy jelentősége.

   A szerző az előszóban is, s a 23. oldalon is idézi Jókait, aki Haynauról – Az új földesúr c. regény utóhangjában –  ezt írta: „Én láttam egy este Haynau tábornagyot (a nyugalmazottat), magyar ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel a fején, a legkizárólagosabb magyar urak társaságában  megjelenni.  Még élnek többen, akik hallották tőle ezen erős mondást: ’Wir Ungarn lassen unsere Rechte nicht konfiscieren!” (Mi, magyarok nem hagyjuk a jogainkat elorozni!)

   Az Összeesküvők egyik fejezete (Az áruló) Asbóth Lajosról szól. Árulásáról akkor olvastam először, amikor – másfél éve – anyagot gyűjtöttem szülőfalum történetének bővített kiadásához. Lajos apja, Asbóth János Nemescsóban született, a helyi lelkész fiaként. Külföldi tanulmányok után a keszthelyi Georgikon tanára, majd igazgatója lett. Mindkét fia katona volt, részt vettek a szabadságharcban, Lajos ezredes, Sándor tábornok lett, később pedig az Egyesült Államok első argentínai és uruguayi nagykövete.

   A titkos záradék-ban adalék található a   Deák Ferenc és Ferenc József közötti ellentétről. De az idézet nem(?) erről szól.  „Deák a modern európai parlamentarizmus ’megátalkodott’ híve volt, s mint az ország legjobb közjogásza, igyekezett olyan konstrukciót kidolgozni, amely – ebben is bízott -  megszelídítheti a Ferenc József-i abszolutizmust, s a perszonálunió működését végső soron szigorúan parlamentáris formák közé szorítja.   …    A ’nemzet’ ki akart egyezni Ausztriával, s mivel Deák azon ritka politikusok közé tartozott,  akik nemcsak arra figyeltek, hogy mit akar, hanem arra is, hogy mit érez a többség, úgy vélte, hogy a kiegyezés folyamatát nem lehet, s nem is szabad megállítani.” (50.p.)

   A Frakkos banda (67-79.p.) teljes szövegét ideidézhetném. Itt is szerepel egy Asbóth,  -  Lajos fia, János unokája, - aki a Magyarság c. lapban átfogó támadást indított a Tisza-kormány korrupciós rendszere ellen.

   A következőből pedig – Krisztus Pilátus előtt (71-83. p.) – egyrészt idézetek, másrészt egy téma, ami majd átvezet a következő könyvfejezetekhez.

   „A Petőfi Társaság rangos folyóiratában, a Koszorúban például – György Aladár tollából – ezt olvashatjuk:  ’A képen Rembrandt alakjai jelennek meg. Valamennyi arc közös családi vonásokkal bír. Nagy részét mintha jelenleg is ismernők a börze, a pénzarisztokrácia, a demagógok(!) körében. Csak egy arc van közöttük, hol a művész némileg engedményt tett: a fiatal nőé. Ez is zsidóarc, de rajta van a rafaeli szendeség.’ „ (72. p.)

   „A trieszti születésű Claudio Magris írja a Monarchia kultúrájáról: Mindig is visszariadt az élet egységes szemléletétől, az események közötti kapcsolatok megragadásától, ezért a valóság különböző szempontjai megannyi egymástól független párhuzamos vonalként rögzülnek.’ „(73. p.)

   „Jókai ezután hozta ismét szóba az Árpád-képet. ’Elképzelem – mondta – amint a Vereckei-szoroson a nap felkél, fényt árasztva az elragadó vidékre. Ott áll Árpád kiemelkedő alakja, előtte a rabszolga tótok, oláhok és más népek, akiknek a bilincseit Árpád széttöri. Úgy értse meg a külföld ezt is, mint megértette a Pilátust.’ Jókai gondolataira rímelnek Malonyay Dezsőnek a Honfoglalást méltató sorai: ’Árpád vezér arcán, ahogy fogadra a rabszolga szlávok hódolatát, erővel párosuló bölcsesség és komolyság látszott, fehér lovon magasodó nemes, magyaros alakja azt bizonyította, hogy egy ország nemcsak a karok erejével, hanem a lélek és a szellem felsőbbségével is alapítódik’ „ (82-83. p.)

   A téma pedig az antiszemitizmus. A sors véletlen fintora (de nevezhetnénk ezt durvábban is, hasonló szókezdettel), hogy a festmény 1882-es hazaérkezésével egyidőben zajlott a parlamentben a vasvári kérvény vitája, amelyben Istóczy Győző, Vas vármegye képviselője azt javasolta,. töröljék el az 1867-ben ’elhamarkodottan’ bevezetett zsidóemencipációt.

   Ez a tanulmány – a következő hárommal együtt – terjedelmében is, a köteten belüli helyével is és témájával is önálló és súlyos tömböt alkot. A kirekesztés, az elkülönülés, az ellenségképzés máig ható jelenségének a másfél századdal korábbi képét láthatjuk meg a tanulmányok tükrében.

   A Sujtásos nemzet (84-98.p.) témája a Honfoglalás. Ennek kapcsán, a képhez kötődve, a szerző szóba hozza a korabeli nemzetiségi kérdést, utal a nemzetiségi konfliktusok sorára, idézi Wesselényi Miklós figyelmeztetését: „ nincs nemzetiségünknek ártalmasabb ellensége a betyáros magyarságnál.”  Részletesen ismerteti Mocsáry Lajos nézeteit, vitáját Grünwald Bélával. „A nemzetiségekkel, az idegenekkel szembeni vádak, amelyek az 1880-as években egyre erősödtek, s végül a huszadik századi kataklizmákhoz vezettek, az évek során alig szaporodtak újabb motívumokkal, csak a hangerő, a stílus lett egyre durvább. Az újra és újra felemlegetett rágalmak közül az volt a leggyakoribb, mely szerint a nemzetiségek ( s a zsidók)  1848-49-ben cserbenhagyták a nemzetet. Hiába született azóta számtalan tanulmány, amely hitelt érdemlően bizonyította, hogy a forradalomban és az utána következő szabadságharcban ott küzdöttek a nemzetiségek, s a népességben elfoglalt  számarányuk fölött a zsidók is.” (94. p.)

   Megint zsidókérdés (99-124. p.) Nagyon fontos része a kötetnek. Istóczy Győző, Ónody Géza (aki tiszaeszlári volt), Verhovay Gyula szerepéről lehet sokat megtudni. Pl. azt, hogy Istóczyt -  egy „malőr”-je miatt, amiatt, hogy egy baltavári birtok eladásában közreműködve áldozatává vált egy szélhámos zsidó fiúnak – személyes bosszúszándék is vezethette. A szerző kórképet rajzol az európai antiszemitizmus gyökereiről, majd a 111. oldalon a bevándorlás-ellenességet a  19. századi kialakulásától Szekfű Gyuláig tekinti át, aki szembeállította a már asszimilálódott „jó” zsidókat a Galíciából érkező „kaftános rosszakkal”.

   Az eszlári passió (125-147. p.) a per történetét foglalja össze, majd A vajda c. írás  (148-168. p.) a zsidókat védő  és a per történetét megíró Eötvös Károlyról szól.

   A kötet címadó írása (Turulmadár fenn az égen) azért is érdekes , mert az ugor-török nyelvi háború a témája, s mint egy hálóban, itt is feltűnik Verhovay Gyula, a törökpártiak oldalán. S szinte humoros, ahogy ez visszaüt.  Mert a halszagú finn rokonságtól menekülni akarók egyszer csak azt veszik észre, hogy elődeink valóban együtt éltek a türk eredetű kazárokkal. „Levedi maga is kazár méltóságot viselt, s kazár hercegnőt vett feleségül.  Csakhogy a kazárok áttértek a zsidó hitre, s ez bizony a törökpártiak szemében jócskán csökkentette  államalkotó érdemeiket.” (175. p.)

    Bádogpokol (189-192. p.) Gárdonyi Géza és Feszty Árpád. Az írót megihlette a Feszty-körkép, s – mivel fordítgatta az Isteni színjátékot, - elkészíttette a Pokol nevet viselő bádogbarlangot. Az eredmény csúfos bukás, ugyanúgy, ahogyan a Vérmezőre tervezett fehérló-áldozat. Erről a következőt olvashatjuk: „Az a szándéka, hogy az ország különböző tájegységeiből hív vendégeket. Főként parasztokat, kisbirtokosokat. ’Jöjjenek ősi ruhájukban, lovaikkal, bivalyaikkal, ökreikkel, asszonyaikkal, gyerekeikkel, batyukukkal, hogy minden eredeti, igaz és hú legyen. Táltosok áldozzanak, hegedősök hegedüljenek, fiatal párok ősi táncot járjanak.   …. Na nem! – teszi hozzá Fesztyné. – Hogy a magyar paraszt egy hétig, családjával együtt, mutogassa magát, olyan nincs. Olyan bolondságot egyik öregapja se csinált, ő se fog.’ „ (191. p.

    Léghajó (206-208. p.) Innen származik a kötet külső címlapja.

    Vay Sarolta-Sándor (275-281. p.) Vay László, a volt honvéd őrnagy, a gyóni kastély ura fiút vár első gyermekeként, s amikor leánya születik, elhatározza, hogy fiúnak neveli. Ez annyira sikeres lesz, hogy a gyermek felnőve valóban férfiként él és viselkedik.  Az apa aztán, a második gyermeket, aki viszont fiú, már lánynak öltözteti, s talán ezért is lesz később pap belőle. Sarolta-Sándor pedig, amikor  16 évesen egy drezdai lánynevelő intézetbe íratják, az intézetből megszöktet egy „nefelejcs-szemű, aranyszőke ifjú misst.” Később „nyelveket tanul,sokat olvas, és maga is megpróbálkozik az írással. Sokat iszik, gyakran részeg,  erős, fekete szivarokat szív, s előszeretettel, látogatja a vidéki nyilvánosházakat. A lányok imádják az apró termetű, gyengéd gavallért. Amikor egyszer valami rokon azt kérdezi tőlem nő létére miért hord férfi ruhát, Sarolta-Sándor így válaszol: ’ Ennek egyszerű az oka. Férfi vagyok, az akarok lenni, és ezt nekem senki sem tilthatja meg.’ „ (276. p.)  Több házasságot is köt, egyik miatt még le is tartóztatják. Novellákat, regényeket írt, összegyűjtött művei 10 kötetben jelentek meg. (Így ez a történet beépíthető abba a kis írásomba is, ami az Álarcosan2 címet viseli.)

   Toldi Miklós bosszúja (336-342. p.) A kötet utolsó írása Krúdy Gyuláról és Pilisy Rózáról szól – akit a Könyvjelző-ben Ungvári átnevezett, majd ezt utólag sportszerűen vissza is vonta – és még Pekár Gyuláról. Hogyan került a címbe Toldi Miklós? A válasz a kötetben megtalálható.

   Az olvasónapló írójának önvallomása következik itt a végén. A kötetről hónapok óta tudok, de arról, hogy abban a Könyvjelző c. műsorban tavaly november elején Lipp Tamás vendég volt, azt csak pár napja vettem észre, a szerző honlapja nyomán. Megnéztem, s kaptam egy plusz élményt. Hiszen a műsorban a második vendég Tóth Krisztina volt, a Pillanatragasztó c. kötete okán. A műsor url-jének közlésével „zárom soraimat”. http://www.atv.hu/videok/video-20141102-konyvjelzo-2014-11-02

 

Polák István Álarcosan 2

   „A Google keresőprogramja nem ismeri ifj. Kanalas Bélát.” Ezzel a mondattal akartam kezdeni ezt a második részt, de  hamis előfeltevésnek bizonyult. Mert ismeri.

  http://www.litera.hu/hirek/jatekos-klasszikusok    A Google-ban az  első  url ez a link,  teljes egészében róla szól, s az első százban még két másikat találtam, amelyekben csak említés történik róla:

 (http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=szeressuk-a-dilettansokat_1317,  és https://nemethzoltan.wordpress.com/author/nemethweb/page/9/).  Így lettek hárman.

    Ki ez az ifj. Kanalas Béla, teheti fel a kérdést az olvasó. S ha feltette, választ is kap rá: Weöres Sándor. Ugyanis – ahogyan az előző részben arról villantottam fel néhány képet, hogy részben vagy egészen hogyan bújtak ismert alkotók más ismert alkotók bőrébe -, ezúttal arra keresek példákat, hogyan alkottak maguknak alteregókat, hogyan álcázták magukat, kitalált személyek képét öltve magukra.

   A téma ötlete nem elsősorban az első rész nyomán kezdett szárba szökkenni, hanem egy nemrégi fényképezésem nyomán. Ekkor ui. a kertünk közepén álló elhatalmasodó ezüstfenyő csúcsán kezdett dalba egyik feketerigónk, feltehetően a tojásokon ülő párja szórakoztatására. Három képet készítettem róla, ami a memotanul végén látható. S két héttel a fotózás után motoszkálni kezdett bennem valami emléknyom. Hogy olvastam valahol ennek a fent említett  ifj. Kanalas Bélának egy versét, ami egy rigóról szól.  S keresni kezdtem a verset. Előbb a mindentudó nethez fordultam, de ekkor még csődöt mondtam, hiszen a  név ,  a Kanalas Béla, nem jutott eszembe. Weöres igen, és az ő nevétől, a játékos költők különböző szóvariációi nyomán próbáltam továbbmenni, de eredménytelenül. Nem emlékeztem ugyanis a forrásra. Aztán azt reméltem, hogy mentve van a dögben, valamelyik bugyrában, de ott se volt. Három kudarc. S mint mentő ötlet vetődött fel a könyvespolc.

   Ott volt-van, a következő kötetben: Lukácsy András: Kiment a ház az ablakon …. Költészet és játék. Bp. Gondolat, 1981. 574. p. (Nem mellékesen jegyzem meg, hogy Lukácsy András most 85 éves, s a legutóbbi ÉS-ben, a 12. oldalon kis laudációt írt hozzá Széchenyi Ágnes.) Az érintett szövegrész három oldalnyi, a 321-324. oldal közötti rész, amit „digitalizálva” újraközlök a memotanul-on. A litera.hu szövegét pedig ennek az írásnak a mellékleteként. De a neten képekkel együtt még jobb. Így legalább nem kell a részletekbe belemennem. Javaslom tehát a két dokumentum mostani átfutását.

    S visszaérve (vagy el se menve?) ismételjük át a verset:

KAMPANELLA

Növendék erdőben terem a növényzet

Himrigó trillázik nőstényrigó végett …

De hiá’bajába dalol tarkabarkát,

Imádottja nélkül himbálhatja farkát. ex!

 

Én is igy csinálok, csinálom biz’aztat?

A hölgy irányában a siker nem biztat,

Hej! pedig szép vón’ a sarjadó növényzet,

Mikor pajkos páros szerelmi érzület? ex!

 

Nos hát hogy ha így van, és ha mégugyabban van,

Még ha legugyabb is, belenyugszom abban,

Hölgyben van felőlem kedvezőtlen nézet,

Forduljon el töle a férfi önérzet! ex!

  

    Érdemes megfigyelni azokat az apró részleteket, eltéréseket, amik a két felidézés, Lukácsy és Lator  szavai között vannnak. Lator mondataiban benne lehet a Lukácsy-írás hatása, ismerete  is, de benne van a saját hiteles emlékanyaga is.

   A hatvanas évek elejének játéka – talán csak távoli rokonságként – eszünkbe juttatja Lónyai Erzsébetet, azaz Psychét. Weöres hosszabb előjáték (a Merülő Saturnus c. kötet, majd különböző folyóiratok – többek között az Életünk – közlései) után 1972-ben jelentette meg a verseskötetet1,  később még újabb részeket írt hozzá, majd 1980-ban film készült belőle Bódy Gábor rendezésében.  A kötetről és a filmről a neten is sok információ található, s mindegyik mű egy-egy gyöngyszeme a magyar kulturkincsnek.    Németh Zoltánnak az Alföldben  megjelent írásának (http://www.alfoldfolyoirat.hu/node/20)  a mesgyéjén elindulhatunk a további alkotók és művek felé.

     Mert az idézett úr, azaz Németh Zoltán korszakol is. Weöres Psyché-jét Baka István Sztyepan Pehotnij testamentuma (Pécs, Jelenkor Kiadó.1994)  c. kötetével együtt (ez utóbbi tulajdonképpen fordítás-imitáció) elkülöníti a későbbi művektől, s ezt az első szakaszt az „imitáció elvén alapuló korai posztmodern maszkos szövegalkotás” korszakának nevezi. A továbbiakat is tőle, a lábjegyzetben meghivatkozott tanulmányából idézem. (Lehetne kivonatolni, egyszerűsíteni, zanzásítani, de így szép, ahogy van.)

Szerinte „az ún. második posztmodernben a szerzői nevet problematizáló maszkszerű lírai és prózai megszólalásmódok egy hangsúlyozottan areferenciális modellben helyezhetők el szándékoltan fiktív nyelvük és szövegterük által. Vagyis nem egy létező nyelv (mint Weöres Sándor esetében a 18. század nyelvújítás előtti nyelve) áll az olvasó elé a szöveg vágyaként, hanem egy autopoetikus rendszer, amelyben mind a szöveg, mind a szerzői álnév eleve fiktívként gondolja el, s így végső soron leplezi le önmagát, önmaga fiktivitását. Az Esterházy Péter Csokonai Lilijének Tizenhét hattyúk című regényében használt nyelv felszíni rétege mintha Weöres Sándornak a Psychében alkalmazott nyelvére hasonlítana. Míg azonban Weöres műve egy olyan nyelvi világot épít fel, amely korrespondeál irodalmi-történelmi ismereteinkkel, addig Esterházy későbarokkos nyelvébe huszadik századi reáliák keverednek: kis túlzással a mű arról szól, hogyan képes keveredni a 17. századi nyelv a 20. századi valóság elemeivel. Vagyis a Tizenhét hattyúk szövegszervezési eljárása nem az imitáció, hanem a szimuláció elvén alapul, hiszen a működésbe léptetett nyelvnek már semmi köze ahhoz a valósághoz, amelyet felidéz. Vagy másképp fogalmazva: nem bármiféle felidézett valóságreferencia kerül hangsúlyos szerepbe, hanem maga a nyelv, annak teljesítőképessége.2

 Hasonló szövegszervező eljárások lépnek működésbe Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolán A test angyala című kisregényében is, ahol a szöveg jócskán túlfut azon, hogy az ún. dilettánsnyelv imitációjaként lehessen tekinteni rá. A szöveg ebben az esetben is sajátos nyelvet épít ki, amelyben fellelhetőek ugyan a 80-as évek társadalmi változásai nyomán előállt problémák, illetve a ponyvaregények és szerelmes lányregények narrációjának elemei, az alacsony kompetenciájú szerző nyelvhasználatának jellegzetességei – ezen túl azonban A test angyalának tétje nem valamiféle dilettáns szöveg imitációja, hanem a nyelv lehetőségeinek kibontása, a nyelvjáték érvényességének mindenekfölött való abszolutizálása, egy sajátos poétika kialakítása.”

… a már ismertetett szövegalkotási eljárásokon túl főként az ironisztikus-parodisztikus-komikus megszólalásminták követése érhető tetten az ide sorolható szövegekben. Jellemző módon az ebbe a csoportba tartozó alkotások egy része már meg sem próbálja fenntartani a hitelesség látszatát, sőt az ironikus-parodisztikus-komikus hang nagyon gyakran már előre, a néven keresztül fejti ki hatását, s ássa alá egyúttal a valóságos szerző lehetséges imitációjában rejlő hitelességfaktort. Ilyen komikus névvel bír például a Hizsnyai Zoltán létrehozott Tsúszó Sándor, a Sántha Attila által kitalált Székely Árti, a Parti Nagy Lajos által megformált Virágos Mihály (illetve Virágh Rudolph) és Dumpf Endre, vagy például a Rejtő Jenő-regényekből lírai szerzőfunkcióvá előlépett Troppauer Hümér Parti Nagy Lajos és Orbán János Dénes verseiben. Ezekben az esetekben a név paratextusként előértelmezi a névhez csatolt szövegeket, s a fiktív szerzői maszk csak szimulakrumként lép működésbe – az olvasó eleve tudja, hogy a fiktív néven keresztül nem a szerző személye válik a szöveg tétjévé, hanem az általa képviselt szövegformázási eljárás sajátos areferenciális nyelve. Ebből a szempontból értelmezhetők Kovács András Ferenc Lázáry René Sándorának, Jack Cole-jának, Calvusának és Kavafiszának, a Csehy Zoltán Pacificus Maximusának, Hizsnyai Zoltán Martossy Borbálájának a nyelvei: a nevek ezekben az esetekben is egy jól körülhatárolható nyelvjáték indexeként lépnek működésbe.

Az ún. második posztmodern szövegeiben a szerzői nevet problematizáló maszkszerű költészet és próza rendkívül fontos pozícióra tett szert, s hatása a magyar irodalom egészére olyan mértékű volt, hogy még a posztmodern megszólalásformákat mellőző szövegek esetében is kimutathatók bizonyos vonásai. Emellett hihetetlenül változatos megjelenési formákra is felfigyelhetünk. A szerzői maszk egyedisége szempontjából az ide sorolható művek megjeleníthetnek kollektív szerzőfunkciót (a Hizsnyai Zoltán által megalkotott Tsúszó Sándor maszkjában Parti Nagy Lajos, Z. Németh István, Szászi Zoltán stb. is közöltek szövegeket, a Már nem sajog című antológiában József Attila neve vált kollektív szerzői maszkká Balla Zsófia, Bodor Béla, Kántor Péter, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa és mások számára), illetve individuális maszkot. Az individuális maszk tovább bontható azokra az esetekre, amikor a szerző egyetlen szöveg erejéig használja fel a fiktív szerzői nevet (például Esterházy Péter Csokonai Lilije), amikor egy egész ciklus köthető a maszk nevéhez (Orbán János Troppauer Hümérje, Parti Nagy Lajos Dumpf Endréje), illetve amikor ugyanaz a maszkos szerzői név több mű fölött is megjelenik. Sőt, még arra is találhatunk példát, hogy a maszk neve több fiktív személyiséget is takar (például A test angyalának Sárbogárdi Jolánja magának Parti Nagy Lajosnak, illetve a szakirodalom egy részének a megállapítása szerint sem azonosítható az Ibusár című drámában felbukkanó, huszerettszerző Sárbogárdi Jolánnal).

A maszk fiktív nevének feloldása szempontjából is osztályozhatók az ide tartozó alkotások. Vannak olyan maszkok, amelyek mögül már rögtön a közlés pillanatában előbukkan a valódi szerző neve (ide sorolhatók például Parti Nagy Lajos és Orbán János Dénes Troppauer Hümér-versei vagy Karafiáth Orsolya Lotte Lenyája). A feloldás folyamata hosszabb ideig is tarthat (mint például a Csokonai Lili neve mögött rejtőző Esterházy Péter név megjelenése), és vannak olyan esetek is, amikor a maszk mögül e tanulmány megírásának idejéig sem bújt elő a valódi szerzői név (Centauri, Spiegelman Laura2b). …..

 

Felületi rétegében Csehy Zoltán Hecatelegium című kötete is archaizáló filológusnyelven alapuló költői játékként deklarálja önmagát, mint amelynek kizárólag nyelvi-esztétikai tétje létezik. A kötetnek ez a rétege a második posztmodern keretei között értelmezhető leginkább. Másrészt azonban a Hecatelegium egyes darabjai a kortárs irodalom folyamatainak részeként is elképzelik magukat, s ezáltal egy nagyon markáns stratégiát jelenítenek meg. Ezekben a versekben megjelenik a gátlástalan kiadó, aki költőnők gyámolaként tart fent háremet szerzőiből, felfedezhetjük „korunk jeltelen kritikusát”, akinek süket a füle az értékes irodalomra. Találkozhatunk a dilettáns és korrupt egyetemi tanárral éppúgy, mint a „híg ürülék”-hez hasonló versek szerzőjével….

Szerzői nevet problematizáló maszkszerű prózaként a harmadik posztmodern szövegei közé sorolható Spiegelman Laura Édeskevés című kötetének az a rétege is, amely azt játssza el, hogyan jelenik meg a szexizmus a szövegben: a maszkba kódolt női név így kétszeresen is zárójelbe teszi a szöveget. Egyrészt a túlzásba vitt szexizmus visszaüt a női névre, másrészt a szöveg stratégiája önmagában is aláássa saját kijelentéseit. Ezen túl arra is felfigyelhetünk, hogy az identitáskeresés mennyiben vezet az önéletrajz mintázatainak megjelenéséhez, vagyis a hatalmi viszonyok megjelenítése egy hangsúlyozottan autobiográfiai koncepciót sejtet, a „regényem az életem” koncepcióját. Spiegelmann könyvének ez a rétege élesen elválik a második posztmodernben megismert, referenciális kötöttségei alól felszabadult nyelvjáték lehetőségeitől.

 

Mindent összevetve a szerzői nevet problematizáló maszkszerű költészet és próza a posztmodern szövegformálás egyik legjellemzőbb eljárása a magyar irodalomban a hetvenes évektől kezdődően. Míg az ún. első posztmodern az imitáció, addig az ún. második posztmodern a szimuláció, az ún. harmadik posztmodern pedig a valóságra utaló, gyakran politikai, tranzitív stratégia által van jelen a maszklírában és -prózában. E három stratégia segíthet abban, hogy differenciáltan közeledjünk a korszakok retorikájához, valamint elkülönítsük az egyes szövegek helyét az irodalomtörténeti folyamatok rendszerében.”

 

Eddig az idézetsor.

 

     Németh Zoltán egyébként blogbejegyzéseinek hosszú során átfoglalkozik a  további magyar írói álnevekkel is (ld. ott).  Mikszáthnak pl. 135 álnevét számolta össze, Petőfinek 21-et, Adynak 78-at, közöttük egy anagrammát , az  Ernde Yda-t.

https://nemethzoltan.wordpress.com/author/nemethweb/page/9/

      S most saját további keresgélésünk eredményeként mehetünk tovább. Először meg kell említeni Szív Ernő – Darvasi Lászlót. Többek között a Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt c. írást.

http://konyvtaroskisasszony.blogspot.hu/2010/09/darvasi-laszlo-sziv-erno-hogyan.html

     Azután pedig két  újabb url-t: http://hvg.hu/kultura/00000000005A8347

http://konyves.blog.hu/2012/05/08/nev_mogott_az_ember_az_iroi_alnevek_vilaga

     Ezekben az írásokban az érdeklődő olvasó további példákat lel. Node ez még semmi. Mert az első,  HVG-s írásban feltűnt nevek közül az egyik nagyon feltűnt, mégpedig Vadász Géza neve. Mert ő nemcsak fiktív személy, a Noran-nál 2004-ben megjelent  A legfőbb tudomány című (állítólag erotikával fűtött) verseskötet szerzője, hanem létező személy is volt. Mégpedig magyar-latin szakos tanár és helytörténész itt Székesfehérváron (1931-2013), a Teleki Blanka Gimnáziumban. Az 1980-as évek végén olaszországi kutatóúton tanulmányozta Janus Pannonius epigrammáit, s erről egy terjedelmes könyvet írt. Négy önálló kötetét tartja nyilván a helyi nemmegyei könyvtár. Ahol viszont vagy nincs meg, vagy már elveszett a másik „Vadász Géza” kötete, A legfőbb tudomány. (A „nincs meg” és az „elveszett” közötti distinkciót jól ismerjük Megyesi Gusztáv óta. ÉS 2015.04.17-i szám, 4. p.) Így sajnos nem volt módom beletekinteni. Ami késik, az viszont nem múlik. Azonban most jön egy kis meglepetés. Mert ha beletekinteni nem is tudtam, de utánamenni igen.

 

    S most idéznem kell Wehner Tibor egyik művéből. A Ki akar itt éjszakai portás lenni c. kötet második darabjának, a Micsoda címűnek az  egyik megszólalóját, MÁSIK I-et. Aki a kötet 43. oldalán, amint először tűnik fel a színen, ezt mondja:

 

„MÁSIK I (körülnéz. Maga elé) A rohadt életbe! (Szünet.) Beszarás.”

 

     És valóban: „A rohadt életbe! Beszarás.” Miért? A következő url-ek miatt:

 

http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n=nagyuska&pid=18733

http://www.holmi.org/2004/10/szabo-t-anna-%E2%80%9Emegfakult-melodiak%E2%80%9D-vadasz-geza-a-legfobb-tudomany

https://nemethzoltan.wordpress.com/author/nemethweb/page/9/

http://m.168ora.hu/itthon/dragoman-gyorgy-szabo-t-anna-irodalom-erdely-vilaghir-133479.html

http://www.atv.hu/musorok/friderikusz

    Mielőtt az öt url-t sorra venném, nézzünk vissza egy előzőbe. A HVG-sben ennyi van:

„ Vadász Géza a fikció szerint idős, vidéki úr, aki későn jelentkezett első kötetével – mi olvasók pedig úgy sejtjük, hogy egy fiatal, fővárosi hölgyről van szó, aki nem egy nagyszabású kötettel állt már elő.”

Az első,  blogos link bő ismerete gyanús lehet, bár a versekből olvasható ki a tartalma. A Holmi cikke pedig színtiszta ködösítés, félrevezetés, szellemes tréfa, de ez számomra csak a negyedik írásból, a 168 óra cikkéből derült ki. Mármint az, hogy Vadász Géza azonos a kötetről (vagyis a saját kötetéről) kritikát közlő Szabó T. Annával3, Dragomán György3b párjával. Sőt, azonos a Fulvia álnéven szereplő költőnővel is. (Lásd a fenti harmadik url-t.)  S erről vagy nem tudott két héttel ezelőtt Friderikusz Sándor, vagy ha tudott is róla, nem tarthatta ildomosnak szóba hozni a költőnővel folytatott beszélgetésben.(Ötödik url.)

 

    Idézzük ide a 168 órá-s írás megfelelő részeit:

 

„Szabó T. Anna néhányszor már megtréfálta a hazai irodalmi életet. Szívesen bújt kitalált szerzők bőrébe. Fulvia néven írta időmértékes költeményeit, és a „klasszikafilozófia szakos szupermodell” Párizsból küldte költeményeit a honi szerkesztőségeknek. Anna és Gyuri francia bélyegeket szereztek, „ráhamisították” a párizsi postabélyegzőt, a verses küldeményeket bedobták az irodalmi folyóiratok levelesládáiba. A Holminál Várady Szabolcs még Annának is megmutatta, milyen különleges párizsi magyar költőnőt fedezett fel.

De nagy visszhangot kapott Vadász Géza verseskötete is, A legfőbb tudomány. A buja szóvirágokban „bimbózó” erotikus költeményeket sokan elemezték. A szerzői képen Vadász nagy bajuszú, idősebb úrnak látszik. A kép valójában Dragomán egyik 19. századi rokonáról készült, és a verseket Szabó T. Anna a férfi szerelmi líra paródiájának szánta. Nevetve jegyzi meg:

– Aztán saját nevemen írtam egy lehúzó kritikát Vadász Géza kötetéről a Holmiban.”

 

 

     Befejezésül feltehető a kérdés, hogy a tisztán nyelvi-irodalmi motivációkon (önkifejezés, az egyediség keresése, a nyelv anyagával való újszerű küzdelem kihívása stb.) túl van-e valamilyen tágabb ösztönzése az alkotóknak az  efajta rejtőzködésre. Van-e köze hozzá az írókat, az irodalmi életet körülölelő valóságnak, mai világunknak. Gondolkodjunk-e a Shakespeare által kijelölt cél szellemében?

 

„Illeszd a cselekvényt

a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve

arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd:

mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték

céljától, melynek föladata most és eleitől fogva

az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a

természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát,

a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század

testének tulajdon alakját és lenyomatát.”

 

    

     Ha ebből a nézőpontból tekintünk mai,  álarcot öltő íróinkra, akkor azt kérdezhetjük: hát a világban nem az-e minden, aminek látszik? Vagy – ha megfordítjuk a tételt – annak is látszik-e minden, ami valójában?4

 

 

 

1)      Erről így ír Németh Zoltán, a Szlovákiában élő és oktató irodalomtörténész:

 

A posztmodern magyar irodalom maszkos költői játékainak elején minden bizonnyal Weöres Sándor Psyché (1972) című, Lónyay Erzsébet neve alatt közölt kötete áll. A szöveg egy 18. század végi, nyelvújítás előtti nyelven szólal meg – nem véletlen, hogy Weöres utószavában Toldy Ferenc fiktív megjegyzéséhez utasít, amely szerint „Orthographiánk fejlődését is ajánlnám Báróné Asszonyom figyelmébe.” A kötet többek között Lónyay Erzsébetnek, azaz Psychének a verseiből, leveleiből, Ungvárnémeti Tóth Lászlónak utolsó napjairól szóló visszaemlékezéséből, Ungvárnémeti Psychéhez írt szerelmes verseiből, Nárcisz című tragédiájából, jegyzeteiből, Csernus Marianna színésznő Psychéről írott visszaemlékezéséből, Achátz Mártonnak a Magyar asszonyok arczképcsarnoka (Budapest, 1871) című munkájának Lónyay Erzsébetről szóló fejezetéből, valamint Weöres Sándor 1971-es Utószavából áll. Mind a kötet nyelve, mind az aprólékos gonddal összeválogatott anyag arra enged következtetni, hogy a könyv fő szervezőelve az imitáció, amelynek eredményeképpen a fiktív szövegtér egy valódi költőnő valódi szövegeinek gyűjteményeként kíván funkcionálni – a fiktivitás által. A szöveg a fiktív-maszkos játékelv alapján lép működésbe, s éppen az egyetemessé tett játékelv, a szövegjáték, a nyelvnek mint eszköznek a megjelenítése, illetve a szöveggenerálást elindító identitásjáték nyomán értelmezhető posztmodern keretben.

( http://www.alfoldfolyoirat.hu/node/200)

 

2)     Ez aztán későbbi Esterházy-művekben korlátozott mértékben újra érvényesült.

2b) Azóta igen (P.I.)

http://konyves.blog.hu/2013/11/11/na_de_kicsoda_spiegelmann_laura_kabai_lorant_leleplezi

 

3)     Újabb kegyelt a láthatáron, Tóth Krisztina után/mellett. Hiszen a tv-interjúból kiderült, a sokműfajúság és egyéb hasonlóságok mellett,  hogy a SZIMA székfoglalójára készül.

3b) Itt fonódik be a harmadik ág, illetve így lesz három szálból fonva Szabó   T.Anna aktualitása. Az első ugye ifj.Kanalas Bélától vezetett Vadász Gézához. A második a Friderikusz-riport, s a harmadik, hogy most értem a végére az első elolvasott Dragomán-kötet, A fehér király végére. Különös könyv.

4)     Almási Miklós: A látszat valósága. Bp.  Magvető, 1971. 439 p.  (Elvek és utak) (P.I. megjegyzése: idejekorán – vagyis épp idejében -  jelent meg.)

 

Melléklet

http://www.litera.hu/hirek/jatekos-klasszikusok

Játékos klasszikusok

Huszadik estjét tartotta 26-án a Nemzeti Színházban a Képzett Társítások: az Aegon-esten Lator Lászlót, Orosz Istvánt és Bujtor Balázst látta vendégül a náthától gyötört Alföldi Róbert, ám az érdekes történetek enyhítettek a torokkaparó helyzeten.

 

Az (mint kiderült) egykori szertornász költő, a beregszászi gimnáziumból indult Lator László a tanár úr kifejezést jobban kedveli, mint a mestert, s arról a kérdésről, „Mit tanítottál?”, előbb jut eszébe a körmendi gimnáziumban töltött idő, valamint a magyar, a német és a szertorna oktatása, mint az ELTE hírneves Lator-szemináriuma, de lényével, szépen lajstromozott kópéságainak kimunkált szellemi attitűdjével olyan mintát nyújt a tanárságra, mint kevesen. Alföldi Róbert kérdései nyomán kiderül, mi is az a költői mesterség, mely a műfordító szeminárium helyett már a második órán kerekedett abból a bizonyos éveken át folytatódó szemináriumból, s hogy mi az a költészetben, ami tanítható és tanulandó, kötelező, kihagyhatatlan jelleggel; a saját versek kapcsán viszont az átírások, finomítások sora idéződik meg.

 

Anekdotázni jó, ez az anekdota pedig megéri, hogy felidézzék, így leírom én is a kicsit szövevényes történetet, melyet természetesen pontos versidézetekkel alátámasztva hallhatott a Gobbi Hilda terem közönsége: Lator László szerkesztő korában levelet kapott egy ifj. Kanalas Béla néven alkotó szerzőtől, két irkapapíron egy remek, sőt túl jó dilettáns verset és egy levelet, mely szerint az alkotó hetvenedik évén túl van, és nagyon kíváncsi a szerkesztő véleményre; a levelet egy idegosztályról címezték, de ez is csak kis utánajárással derült ki – a remekbeszabott dilettáns verset Lator mai napig fejből idézi (ahogy Kassák avantgárd korszakának költeményeit is, amelyek először ragadták meg és sarkallták írásra). Először Kormosra gyanakodott, így hozzá fordult valami áttétellel; de kiderült, nem Kormosé a remek vers; ezért Jékelyre kezdtek gyanakodni, immár ketten. Hogy megvicceljék, egy Kormos-vers két szakaszának francia fordítását küldték meg neki mint francia eredetit, fordításra, majd felkeresték a Kormos-verssel, s azt állították, kiadták másnak is fordításra, egy akkor kevéssé kedvelt költőnek, aki 56-ban sztrájktörő volt, s Jékely kénytelen volt elismerni, hogy a másik ’fordítás’ jobb. Eztán mondták el neki, mi is a valódi történet, és minek köszönheti a megtiszteltetést: ám kiderült, nem ő volt ifj. Kanalas Béla Campanella című remekének alkotója. Gyanakodtak még Kálnokyra, immár hárman, de nem lett meg a tettes – míg egy napon Weöres meg nem kérdezte Latort telefonon: ’Mondd csak, ír-e még neked verseket az az ifjabb Kanalas Béla?’ Lator tette a tudatlant, majd Domonkos Mátyás segítségével szőtte tovább a történetet: amikor ő kapott a kiadónál jobb, túlfűtött erotikus, patologikus, szexuális verset, annak jobb passzusait vették elő, s írtak mellé dorgáló levelet Weöresnek, hogy nem ezt várták a szocialista kultúra olyan nemes alkotójától, mint ő, s hogy a burzsoá dekadencia szottyos mocsarában való önfeledt dagonyázás nem illik az ilyen értelmes, szakavatott mestereknek, mint amilyen Weöres, s így tovább, hosszan, majd aláírták a levelet – Illés Endre, a kiadó igazgatója nevében.

 

Mikor Weöres rákérdezett, nem ők voltak-e, Lator tagadott, erre Weöres közölte, hogy Amy tanácsára be fogják perelni Illést, akit Károly Amy fel is hívott, s rákérdezett, ő írta-e alá azt a levelet, amit Weöresnek küldött a kiadó; erre az igazgató, hiszen minden levelet alá kellett írnia, természetesen rávágta az igent, mire Károly Amy közölte vele, hogy akkor beperelik. Illés Endre kicsit gondolkodott, majd kiment Domokos Mátyáshoz: ’Ugye, Te írtad alá azt a levelet?!’ Végül lassan tisztázódott a Campanella és a levél története, de hosszú ideig tartotta lázban az unalmas hatvanas évek elején az alkotókat, ahogy jól szórakozott rajta most a közönség is, mielőtt Bujtor Balázs zenélni kezdett volna, s a színpadra jöhetett volna Orosz István is: a két hangszeren játszó zenész először hegedűn, később zongorán mutatta meg, mit tud.

 

Orosz István a lassúságról, az önmagával és a művel eltöltött időről mesélt, míg a kivetítőn a képei pörögtek, hogy aztán egy animációs filmnek, a Vigyázat, lépcső címűnek adják át a helyüket: az Escher és Magritte egymásba olvadó érzékcsalódásait a házfalak szigorú geometriájával vagy a repkény egyenletes bujaságával kombináló képek éppúgy helyet kaptak a vetítésben, mint az anamorfózisra építő remekek vagy a koponyasorozat egyes darabjai, közben szóba kerültek a közeljövő kiállításai is: március 4-én délután öttől a pesterzsébeti Gaál Imre Galériában nyílik tárlata, három hét múlva pedig Melbourne-be kerülnek képei.

 

 

Mindenkit biztatok, Pesterzsébet nincs olyan messze: a Boráros térről a 23-as busszal Pesterzsébet Városközpontig kell elmenni, onnan rövid séta a szépen kövezett Kossuth Lajos utcán a szocialista nagyvállalati struktúra, pontosabban a Dél-Pesti ÁFÉSZ egyik utolsó felesleges mamutberuházása, az egykor Betti Tigrissel hirdetett Erzsébet Áruház mellett, szemben a meglehetősen impozáns, mert karcsún magasra nyúló és figyelemreméltó szökőkúttal díszített erzsébeti templommal, tehát nem is kell olyan messzire menni, hogy az is láthasson Orosz Istvánt, aki most nem volt ott az esten, de a következőt már talán nem hagyja ki: március 26-án Németh Gábor, Kardos Sándor és Dresch Mihály vendégeskednek a huszonegyediken.

 

Györe Gabriella

 ----------------------------------------------------------------------------------------------

 

Konrád György könyvéről

   A kötet (Itt, Európában. Bp. Európa, 2014. 227 p.) egyoldalú vitairat. Ezt már a címe is jelzi. A fülszöveg a borító másfél hasábján sorakoztatja az író  kérdéseit: „Mondhatjuk, hogy az Európai Unió új típusú nemzetközösség? Az európai polgárok közössége, vagy a nemzetállamoké, azaz a nemzeti kormányoké? Vállaljál-e utóbbiak az Unióval együtt járó szabályokat, kötelezettségeket, és azok teljesítésének ellenőrzését? …. ”Stb. Majd egy 81 éves ember optimista bölcsességével válaszol, három mondatban: „Ha a kelet-európai nemzeti politikusok parlamentáris teljhatalomra tesznek szert, kiépíthetik központosító pártállamukat vezérkultusszal és kegyenc-burzsoáziával. Vezérnek lenni, cselezni, harcolni kívül-belül szinte mindenkivel: Nem könnyű. Sokan reméljük,hogy a társadalom ezúttal is erősebb lesz, mint az állam.” (Ezek a mondatok  a 146. rész mondataiból válogatódtak.)

   Legyen egy kis axiológia az elején. A 227 oldal ára 3290 Ft, vagyis kereken 14 Ft oldalanként. A mostanában átlagosnak tekinthető 10 Ft-nál drágább, de nem tartozik a legmagasabb árkategóriába. Karakterenként nézve már más a kép, mert így 91 karakter jön ki forintonként, azaz 3-4-szerese a műfaji átlagnak. Ez a nagyobb betűk, keskenyebb hasábok, ritkább sorok következménye.

   A szerkezete különös. 146 számozott és egyenrangú kis fejezetből áll, egyenként   1-1,5 oldalas terjedelemben. Ez könnyebb olvasást tesz lehetővé, akár úgy is, hogy abbahagyjuk, s később folytatjuk. A fejezetek logikai és időrendet egyaránt követnek. (Némelyik fejezet végén ezt évszám is jelzi.) Néhány példa:  1. Miért egyesüljünk? 2. Demokráciák társasága. 3. Kis földrész a nagyvilágban. 4. Nyugatból egy is elég. 5. Ki miben erős? 6. Európa józanít. 7. Tanuló kontinens? …..41. Populizmus+nacionalizmus=parancsuralom.  42. Regresszió. 43. Kettesben lenni erőt ad. 44. És hogy ki az úr? 45. Tárgyalás helyett görcs és erőszak. …..72. Mindannyian választunk. 73. Mondatok a zsidó-keresztény megbékélésről (1990 február). 74. Szemérmetes ügy. 75. Van egy legyőzhetetlen érték.  ….110. Harc az Európai Unió ellen. 111. Ott fal, itt lengőajtó.  112. Bosszú és butaságok.  113. Félrevezetni, bújócskázni.  114. A zsidóknak a holokausztot sem bocsátják meg. …. 142. Ön mit választ: az életet vagy a hősi halált?  143. Európai ars poetica. 144.  Csak a szakma.  145. Világi humanizmus. 146. Összefoglaló kérdések.

   A sok kis rész teljes tartalmi ismertetése lehetetlen lenne, még valamilyen gondolati ív felvázolását se látom célszerűnek. Hiszen ekkor szinte teljes egészében meg kellene ismételnem a szerző teljes mondanivalóját. Helyette néhány részletre irányítom az olvasó figyelmét. Az egyik az, hogy a szerző alig vádolható bármilyen ideológiai elfogultsággal. Kritikus szellemisége minden időben megtalálta az adott korszak számára legelviselhetetlenebb jegyeit, s ezzel a lehallgatástól, a szilenciumtól a kirekesztettségen át a megtűrtségig a reakciók sok változatát vívta ki. Egy időben a belső emigráció párosult a külső emigrációval, amikor utazások, megbízatások révén külföldön tartózkodott. A másik pedig a zsidósága, a zsidóság vállalása. Ez önálló bekezdéseket érdemel.

   Konrád György életének első 11 évét Berettyóújfalun töltötte. Szinte egyedül az ó családja élte túl a holokausztot. Ebben a kötetben is több írás foglalkozik a személyes múltjával és az időről időre a magyar közbeszéd fókuszába kerülő antiszemitizmussal. (Asszociálhatunk akár arra is, hogy nemrég egy tv-műsorban a sztárszemélyiség kis ellenszenvet keltett néhány nézőben azzal a kijelentésével, hogy hazánkban nincs. Holott ez ennyire nem egyértelmű. Személyes tapasztalataim is cáfolják. Szerintem csak a mértékén lehetne vitatkozni. Főleg akkor, amikor a burkolt és furmányos változatok még a parlament falai között is megjelennek.) Egyik írásában vázlatosan összeveti a német és a magyar közvélemény közötti eltérést a holokauszttal kapcsolatban. Itt írja le, hogy Németországban elképzelhetetlen a zsidózás, pedig ott a lakosságnak „csak” fél százaléka volt zsidó a múlt század első felében, míg Magyarországon ez a szám 5 % volt.  Konrád a  800 000-es számot említi.

(http://www.degob.hu/index.php?showarticle=16  „A német megszállás előestéjén, 1944 márciusában 760-780 ezer magyar állampolgárt érintettek a zsidótörvények. A legtöbben, 200-220 ezren Budapesten éltek, közülük körülbelül 40 ezren megkeresztelkedett zsidók voltak.[1] Nagy részük, mintegy 160 ezer ember a neológ Pesti Izraelita Hitközség, a világ akkori egyik legnagyobb és leggazdagabb zsidó közösségének a tagja volt. Endre László belügyi államtitkár, deportálások magyar szervezője mindenek előtt a fővárosi zsidókat akarta Auschwitzba küldeni. Német barátja és kollégája, Adolf Eichmann azonban úgy vélte, hogy keletről nyugat felé haladva kell felszámolni a zsidó közösségeket, és Budapestet bekerítve, az oda menekült és a fővárosban lakó zsidókat egyetlen hatalmas akció keretében kell deportálni. Eichmann akarata győzedelmeskedett, Horthy kormányzó viszont az utolsó pillanatban közbelépett, a budapestiek így időlegesen elkerülték az elhurcolást. A nyilas hatalomátvétel után ismét kiirtás veszélye fenyegette a fővárosi zsidókat, ettől a Vörös Hadsereg győzelme mentette meg őket. ….

A nyilas uralom idején Budapesten körülbelül 8 ezer zsidót gyilkoltak meg a pártszolgálatosok, további mintegy 9 ezer üldözött a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg, illetve önkezével vetett véget életének. A két gettót január 16-án és 18-án szabadították fel a szovjet csapatok. A holokauszt budapesti zsidó áldozatainak pontos száma nem tisztázott, a veszteség tízezrekben mérhető. Annyi bizonyos, hogy a fővárosi volt arányosan a legkisebb emberáldozatot elszenvedő zsidó közösség Magyarországon.„)

S azt is megállapítja másutt, hogy   (köztudott, hogy a magyar vidéki zsidóság szinte teljes egészében áldozattá vált a megsemmisítő táborokban, míg a fővárosi zsidóság  t9bbségében életben maradt, s ezt manapság vannak, akik érvként  használják – megj. P.I.)   Magyarország nem volt kivételezett helyzetben semmilyen irányban. Mert „A nemzetiszocialisták  az európai zsidók hatvanhét százalékát megölték.  Vannak olyan országok, amelyekben a megöltek arányszáma ennél magasabb, és olyanok is vannak, ahol ez az arány lényegesen alacsonyabb. Hogy a gyerekeknek sem irgalmaztak, sőt nekik a legkevésbé, ez a perfekcionizmus teszi a holokausztot kivételessé a népirtások között.” (112. p.)    

   Záró megjegyzésként annyit lehet még hozzátennem, hogy nemrég találkoztam a magyar holokausztnak egy furcsa értelmezésével. Azzal, hogy – Ormos Máriának valamilyen könyvére vagy tanulmányára hivatkozva (nem néztem utána) – azt lehet mondani, hogy a megsemmisítő táborokban több keresztény pusztult el a negyvenes években, mint zsidó. Amikor erre úgy reagáltam, hogy egyrészt a méricskélés felháborít, sőt, undorít, másrészt arra hivatkoztam, hogy a „merítési arányt” nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, akkor megtudtam azt, amit addig nem. Hogy a „méricskélés” címkeként való alkalmazása a közbeszédben, az intelligens közszellemiségben azonos a holokauszt-tagadás vádjával. Vagyis ha valakire azt mondják, hogy méricskél, akkor antiszemitizmussal, látens zsidóellenességgel vádolják. S ebből az is következik – teszem hozzá most a kérdést – hogy aki pedig tényleg méricskél, az látens antiszemita? S mi a helyzet akkor, ha valaki  pl. egy olyan beszélgetésben, ahol nem a zsidóság a téma, Ungvári Tamást egy állandó jelző kíséretében említ? Akkor az az illető látensen vagy demonstráltan antiszemita?

Visszatérve a Konrád által említett kétharmadhoz, ahhoz, hogy a németek által megszállt területeken a zsidók 67 %-a lett áldozat. S ha 530 milliónak tekintjük Európa lakosságát 1940-ben, s ehhez viszonyítjuk az életüket bármilyen háborús következmények által elvesztettek számát, akkor a következő helyzetet látjuk:

http://mek.niif.hu/00000/00056/html/258.htm

„A második világháború emberveszteségei Európában

ország         katona   zsidó    civil   összesen

…..

összesen       14362    5542     20079   39983 ezer fő

A második világháború emberveszteségei (másik forrás szerint)

összesen        27 718 000 katona     23 263 400 civil = 50 981 400
 
A koncentrációs táborokban elpusztult zsidók száma (A becsült legkisebb számok. A táborokban legyilkolt nem zsidók száma legalább félmillió)
 
összesen        4 560 500 (az általánosan elfogadott szám hatmillió)”

Számolgassunk, méricskéljünk tehát. Ne is azt nézzük most, hogy melyik adat az igaz, illetve jól emlékezett-e az a valaki, aki Ormosra hivatkozott. Hiszen itt fent, a mek.niif-en digitalizált kiadvány, a Kisokos  - (általános kislexikon)Szerkesztette: Láng Attila D.Utolsó módosítás: 1997. július – a legyilkolt nem-zsidók számát a zsidókénak csak a tizedére teszi.

Ha tehát az európai zsidóság kétharmadát pusztították el, akkor a becsült populáció kilencmillió körüli. S ha a teljes háborús életveszteséget tekintjük,  - amiben benne van a 6 000 000 megsemmisített is – a közel 51 milliót, akkor az európai népesség 10 %-a a háború áldozata. Frontokon, táborokban, városokban-falvakban.  Két szám áll tehát egymással szemben. A teljes népesség 10 %-a mint összes áldozat, s az európai zsidóság 67 %-a mint az ártatlanul, tehetetlenül megsemmisített emberek aránya. Ez 6-7-szeres eltérés éppen az ellentétes irányban.

Ha azonban a megsemmisítő táborok fogalmába beleértjük – s igenis értsük bele – a gulag-ot is, akkor már csak becslésekre lehet támaszkodni.

(http://www.hetek.hu/velemeny/200206/vita_borzalmas_szamokrolStéphane Courtois írja A kommunizmus fekete könyvének előszavában, hogy a szovjet nép vesztesége halottakban legalább (ha nem több) 20 millió volt – 1917 és 1953 között. Megjegyzem, A. Szolzsenyicin, akinek keze alá történészek egy jelentős csoportja dolgozott, a Gulag-szigetvilágban legalább 60 millióról tesz említést, míg Roj Medvegy "csupán" 40 millióra teszi a politikai okból kivégzettek, lágerekben elpusztultak és éhínségekben odaveszettek számát.”)

Nézzük akkor innen, bár a szovjet számadatokban benne van a földrajzilag Ázsiához tartozó rész is, ahol azonban a lakosság aránya meg sem közelíti az európai tagköztársaságokét. Ha a középarányos 40 milliót nézzük, ez Európa lakosságának 8 %-a. De közöttük is bizonyára voltak zsidók, vagyis halmazmetszet lehetséges. S az időintervallum is tágabb. Hanyagoljuk el azonban ezeket az eltéréseket. Így és csak így lehetett igaza pl. Ormos Máriának. Mert így a  negyvenmillió áll szemben a hatmillióval. Azonban így is csak abszolút számokban van igaza, akkor, ha nem nézzük a mintasokaságot. (Olyan lenne ez, mintha azt mondanánk pl. hogy a magyar erdőkben sokkal több tölgy pusztul el valamilyen betegségben, mint mammutfenyő.) Mert ha arányokat nézünk,  akkor a 85 000 000 nem-zsidó áldozat az össz-nem-zsidóság 16 %-a, s ezt, csak ezt  lehet azzal a 67 %-kal szembesíteni. És az is négyszeres eltérés.

   „Kicsit” eltávolodtam a kötet tartalmától, de mint elkötelezett mathesophus, fontosnak tartom, hogy az élet, a valóság jelenségeit a maguk teljességében szemléljük és értelmezzük. Ne hagyjuk magunkat tévútra vezetni, ne hagyjuk magunkat semmilyen tekintély , semmilyen megfellebbezhetetlennek látszó vélekedés által megtéveszteni. Legyen az iránytűnk a józan ész.

 P.I.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
 

Egy előadásról (essay)

 

   Az esszé írója nem tud ellenállni a kísértésnek, ezért számmisztikával vezeti be ezt az ismertetést. Az írás tárgya egy székesfehérvári amatőr színtársulat előadása. Az előadott darab Wehner Tibor kamaradarabja, egyfelvonásosa, a címe: Micsoda. Akik előadták: a Péntek 13 Tejátrum tagjai.

   A számmisztika: jelen ismertetés írója 2012-ben fogalmazta meg a már régóta érlelődő háromság-elméletét. Előbb egy mozaik formájában, ami a jelen honlap egyik rovatában olvasható is. Majd erre építette egy évvel később egyik kis tanulmányát, ami a Magyartanítás c. szaklap már digitálisan megjelenő 2013.5. számában jelent meg, Irodalmi fogalmak matematikai alapú modellezése címmel. Annak az írásnak a végén már körvonalazódott a kettősség-elmélet is, ami azután a 2014-es évnek lett a meghatározója. Azonban a lejtőn nem volt megállás. Elérkezett 2015. azaz a Nagy Egy éve. Ezt legautentikusabban Szabó Lőrinc versével Az Egy álmai-val lehetne érzékeltetni, még pontosabban az utolsó két versszakkal.

   A számmisztika, a számhármas, a hármasság ráilleszthető erre a mostani írásra is, s az írás tárgyára is. Ezért kezdődik a címe azzal a  szóval. Az esszé témája tehát egy mű és egy előadás. De a mű legutóbb egy kötet második írásaként jelent meg, és ez az előadás a társulat harmadik előadása volt. (A kötetről – Wehner Tibor: Ki akar itt éjszakai portás lenni? Bp. Napkút Kiadó, 2012. 167 p. – és azon belül annak címadó, első darabjáról az esszéista ugyancsak írt egy tanulmányt, ami a helyi Vár c. folyóirat 2013.2. számában jelent meg (84-88.p.), Itt mindenütt nagy gödrök vannak címmel.)

   A továbbiakban előbb a műről lesz szó, majd az előadásról. Annak érdekében, hogy a néhány megállapítás ne lógjon a levegőben, az olvasó egy ideig megtalálja a darab digitalizált változatát a memotanul rovat végén. Egyúttal láthatja ott a záró oldalon a három szereplő autogramját is.

   A mű tehát Wehner Tibor gyűjteményes drámakötetének második írása.  Több szereplője van, de a szerző csak kettőt beszéltet, MÁSIK I-et és MÁSIK II-t. A „másik” két szereplő, azaz Egyik és a Tűzoltó pantomimszereplők, s ugyanígy a Hat Öregedő Görl. Valójában tehát az olvasó, illetve a néző a két szereplő dikciójából és akcióiból (az írott műben  a szerzői utasításokból) tudja kibontani, a maga számára értelmezni a darab mondandóját.

   Vágjunk a közepébe, és zárjuk rövidre: az 1977-re datált mű nem veszített azóta semmit az aktualitásából. A két beszélő szereplője lecsupaszított környezetben él, és lecsupaszított a viszonya is ehhez a környezethez is és egymáshoz is.  Először még nem is láthatók, csak a párbeszédük, a hangjuk hallatszik. (Ez az itteni színpadra állításban a bal oldali paraván mögötti terület.) A világot a darabban három tárgy jelképezi: egy fényképezőgép, egy (azaz kettő) kötél és egy vödör. Előbb a fényképezőgépről esik szó, ami a későbbiekben vagy megjelenik, vagy nem, mert csak a tokja látszik. Már az első párbeszédből megsejthető az a viszony. az az alá-fölé-rendeltség, ami a mű nagyobb részében meg is marad,  s csak a darab végén fordul át az ellentettjébe. MÁSIK I a fölérendelt személyiség. Nem ismerhetjük az előzményeket, de minden bizonnyal ő jelölte ki magának ezt a státust.Már a színre lépésekor látható ez, a  fehérvári rendező egy kapanyél vastagságú, 60-70 cm hosszúságú göcsörtös száraz ágat ad a kezébe, amivel aztán gesztikulálhat, fenyegetheti, sőt, meg is üti MÁSIK II-t. Utasítja, regulázza, később rugdalja is. Nem engedi még fényképezni se, mert szerinte már csak két képet tudnak készíteni. Egymásról vagy a világról. Tájképet. A kilátásról. De már az elején kiderül, a második oldalon, hogy nem fognak fényképezni. Hiszen amikor a „mély”-ből a színre lép elsőként MÁSIK I, ezt mondja:

-         MÁSIK I (körülnéz. Maga elé)   A rohadt életbe! (Szünet.) Beszarás.

-         MÁSIK II HANGJA     Felmehetek?

-         MÁSIK I     Nem érdemes! Maradj lent! Nincs itt semmi, csak egy vödör. Kilátás nulla. Fuccs a tájképnek.

   Rögtön megjelenik tehát a másik tárgy, a vödör, majd ahogy MÁSIK I  körüljárja, a harmadik is, a kötél. Ezeknek azután (ahogyan ezt már a darabot elolvasó olvasó tudja is), alig lesz szerepük. MI és MII bizalmatlanul méregeti mindegyiket, nem tudnak vagy nem mernek mit kezdeni velük. Csak beszélnek róluk. A kötéllel később pórul is járnak, mert amikor fel akarnának mászni rajta az ismeretlen „felső világ”-ba, a kötél leszakad. Előbb azonban lemászik rajta Egyik, s elviszi az időközben a vödörbe tett fényképezőgépet (vagy tokot). A darab keretes szerkezetű, a párbeszéd a végén megint „lent”-ről, a semmiből hallatszik.

-         MÁSIK II HANGJA  Nézd, itt a fényképezőgépünk.

-         MÁSIK I HANGJA     Most meg itt van. A tokja.

-         MÁSIK II HANGJA   Mondtam, hogy itt hagytam.

-         MÁSIK I HANGJA    A tokot nem hagytad itt.

-       MÁSIK II HANGJA   Mindegy is. Már nem emlékszem. Az események. Annyi minden történt. Annyi minden.

-         MÁSIK I HANGJA    Még az a szerencse, hogy az emberrel történnek bizonyos dolgok.

-         MÁSIK II HANGJA   Különben teljességgel unalmas lenne.

-         MÁSIK I HANGJA   Az. Unalmas.

   A párbeszédek hűen tükrözik a darab lecsupaszított világát. Mindkét szereplő bizalmatlan, passzív, egyszerű ember. Keresik ugyan a magyarázatokat, az okokat, de csak a töredékét tudják megbeszélni. Újra és újra megkísérlik, s újra és újra kudarcot vallanak. Mielőtt távoznának, levelet – valamilyen nyomot – hagynának maguk után, de nincs papírjuk se. Rövid, egy-két mondatból álló párbeszédüket ritkán szakítja meg egy-egy hosszabb szöveg. Eközben azonban megváltozik kettőjük viszonya. A darab elején még MI figyelmezteti MII-t, hogy mindent kétszer mond el, a végére azonban MII lesz a bölcsebb, s az ő szavait visszhangozza MI, ahogy ez a fentebb idézett, s a darab utolsó megszólalásait jelentő mondatokból is látható.

     Az írott darab záró pantomimjében átalakul a „világ”. Az a fal, ami a nyitóképben  mint negatív lépcső volt látható, átfordul, valódi lépcsősorrá alakul, majd befut egy tűzoltó, újra leereszkedik Egyik, s a lépcsőn levonuló hat táncosnővel együtt egy össztánccal zárják a darabot.

 

    (Mivel ez a változat már javított kiadásnak számít, az egy nappal korábbihoz képest, a változást, a bővítést nem spékeli be a szöveg alkotója a megfelelő helyekre, hanem mintegy belső appendixként illeszti ide. Négy ponton látszik szükségesnek a kiegészítés. A legfontosabb az,  hogy a színpadi világ, a darabban megjelenített világ térben strukturált, azaz vertikálisan háromosztatú. Nevezzük el az egyszerűség kedvéért a következőképpen a három részt:  Alfölde, Középfölde, Felfölde. Az Alfölde a lépcső alja, ami nem látható, ahonnan háromszor, vagyis a darab elején, közepén és végén hallatszik MI és MII párbeszéde. Ahonnan indulnak és ahova a végén visszatérnek. Középfölde a színpadi tér, ahol a két szereplő két részre osztott akciói láthatók.  Felfölde pedig Egyik és a görlök tartózkodási helye, ami ugyancsak nem látható, ahova MI és MII csak el szeretne jutni, de ahonnan és ahova csak Egyiknek van ki- és bejárása. Ezt világosan mutatja az első kötél viselkedése.

   A másik kiegészítés a szereplők elnevezésére vonatkozik. Mert kihez vagy mihez képest másik  MÁSIK  I és MÁSIK II? Hát Egyik-hez képest. De ki ez az Egyik? Persze ugyanilyen joggal kérdezhetnénk, hogy ki is valójában MÁSIK I és MÁSIK II.  Egyik-ről annyit tudunk, amennyit már eddig is megemlítettem. Vagy talán valamivel többet. Ha őt elbírta az első kötél, akkor feltételezhetjük, hogy szerepe volt a kötél leszakadásában. Megszüntette a lehetőségét annak, hogy MI és MII Felföldére eljusson.

     Harmadsorban nagyobb figyelmet kell fordítani a kötél rejtélyes viselkedésére is, ahogy erre az előző bekezdésben utalás történt.   Hogyan tudott mászni rajta Egyik, s miért szakadt le utána, amikor később MÁSIK I rángatni kezdte? Felvethető az a kérdés is, hogy mi történt volna a második kötéllel. Fel tudott volna-e mászni rajta MI és MII? Ez vagy kérdés volt a szerző számára, és  az olvasóra (nézőre) bízta a megfogalmazódását, vagy nem volt benne a szerzői koncepcióban. Nem lett volna akadálya, hogy a felkiabálás helyett vagy után a két szereplő  mégis elinduljon Felfölde felé. A szándék ugyan megfogalmazódik, de MII az, aki, ennek veszélyét ecsetelve, meghiúsítja a második próbát. Ő sejti ugyan, hogy valami van ott, mégis kijelenti: „Az ember maradjon a helyén. Vagy ott se.” (59.) Illetve: „Mindenképpen megjárnánk. Ha feljutnánk, akkor meg azt kérdezné, hogy mit akarunk itt.  Erre nincs szükségünk.” (60.)

   Negyedsorban a szerkezetre vonatkozó megfigyelés. Ez azért maradt ki az ismertetésből, mert a fehérváriak módosítottak a darabon. Az írott változatban a szereplők háromszor nincsenek a színpadon.  Az elején csak a hangjuk hallatszik Alföldéről, ahova azután a darab közepén visszamennek (50-51. p.) Eddig volt MI az aktív fél, ő indul először vissza Alföldére a fényképezőgépért, ő megy le elsőként a lépcsőn, s MII eközben beleteszi a tokot a vödörbe, (miért?)  s azután indul utána. Ekkor veszi észre a kötél mozgását, s a lemászni készülő Egyik lábát. Minderről azonban a továbbiakban nem beszél. Itt – és talán éppen ezért – történik meg a fordulat, pontosabban azalatt, amíg mindketten lent, Alföldén tartózkodnak. S még az idő alatt, amikor MI már visszatér Középföldére, de MII még lentről beszél. Ő irányít ugyanis ettől fogva, itt vette át MI-től a domináns személy szerepét. Valamilyen tudás birtokába került. MI trónfosztását aztán a kötélkudarc zárja le. Rángatja, s az leszakad. Megszűnt a lehetősége a Felföldre jutásnak. Ezért hozza szóba MII újra és újra a menekülésüket, a visszatérésüket „lent”-re. Az új kötél leereszkedése után pedig MI végleg átengedi a kezdeményezést:

 

-         MÁSIK I   Meghúzzam?

-         MÁSIK II   Nézd még egy darabig. (Feláll, ő is a kötélhez megy.) Most már legalább tovább tudunk menni. Meglógunk. Majdnem minden úgy van, ahogy volt. Kész, rendben.

-         MÁSIK I    Mássz föl!

-         MÁSIK II   Te lent maradsz?

-         MÁSIK I  Majd megyek utánad. Ezt a lehetőséget ki kell használnunk. Lehet, hogy később ez is leszakad.

-         MÁSIK II   Minden eshetőségre számítva a másik kötelet magunkkal kéne vinni.

………..

-         MÁSIK I   Na, gyerünk! Fölfelé.

-         MÁSIK II   Erről volt szó? Valaki van fönt.

-         MÁSIK I   Valószínű. Vagy biztos.

-         MÁSIK II  Biztos. Akkor mi minek megyünk föl?

-         MÁSIK I    Bizony, ez kérdés.

-         MÁSIK II   Az ember maradjon a helyén. Vagy ott se. (59.p.)

 

MÁSIK II tehát tudja, hogy valaki van fönt. Övé a felkiabálás ötlete. S itt említi meg másodszor a másik, korábbi MÁSIK-at. Neki már volt egy Másik-ja, ki is böjtölte. Az első Másik valahova eltűnt, ő pedig maradt.

   Tehát a művet felezi a két szereplő időleges távozása, háromszor vannak jelen csak a hangjukkal, s a fordulat, a dominancia-fordulat a darab közepén, az itteni, első távozásuk alatt következik be.)

   A műben a két világnak (vagyis a korábban csak hangjukkal jelen lévő görlöknek, Egyiknek és Tűzoltónak s velük szemben a két főszereplőnek) nincsenek érintkezési pontjaik, a két világ egymástól független. Ez aztán a fehérvári társulat előadásában úgy módosul, hogy a pantomimvilág ki is marad. Illetve az előadás végén megjelenő harmadik személy (a Tűzoltót helyettesítve) elviszi a vödröt, és egy autógumit akaszt az újból leereszkedő kötél végére.

      Így jutottunk el tehát a helybéli, székesfehérvári előadáshoz. A darabot az előadók kissé átformálták, a párbeszédes részeket tematikusan strukturálták – vagyis közelebb hozták egymáshoz a vödörről illetve a kötélről  a darabban többször visszatérő mondatokat, -  s a szerzői utasításokat is a helyi körülményekhez igazították. Így maradt ki Egyik és a Hat Görl. De alapjában megtartották az írott darab jelentős részét, s nem tettek hozzá új mondatokat. Az előadás helyszíne, a Szabadművelődés Házának stúdiószínpada nem tette volna lehetővé sem  Másik fel-le mászását a kötélen, sem a színpadháttér elforgatását. Így hát a díszlet két paravánból és a dobogót körülvevő székekből állt, ahol a szereplők végezhették kényszermozgásukat. Az esszéista (recenzens? kritikus?) mulasztása, hogy az előadás utáni rövid beszélgetés közben nem érdeklődött az átformálás, dramatizálás részleteiről, arról, hogy az mennyire volt csapatmunka, mennyiben határozta meg a rendező-dramaturg személye. De ez talán nem is annyira lényeges, hiszen a három közreműködő között valószínűleg nagy az összhang. Így a megformálás,a  színpadra állítás és a szerepformálás eredményességét talán mindhárom közreműködő érdemének tekinthetjük.

     Nézzük név szerint a szereplőket. A MÁSIK I-et alakító Berky Gyulát, a MÁSIK II-t alakító Kóbor Balázst, s a darab végén megjelenő néma szereplőt, Bartyik Gábort, aki egyúttal a darab rendezője-dramaturgja is, és a társulat vezetője is. Mindkét szereplő alkata is megfelelt a szerepnek. A zömökebb, szakállas Berky Gyula hitelesen jelenítette meg a látszólag magabiztos, irányító, mindenben döntő MI-et, a vékonyabb és magasabb Kóbor Balázs pedig a meghunyászkodó, igazodó, de néha lázadni próbáló MII-t. Aztán a kettőjük közötti viszony fokozatosan módosult a játék alatt. A helyzetüket kezdetben  értelmező és viselkedésüket megszabó MI –Berki Gyulától átcsúsztott az értelmező-irányító funkció a többet beszélő MII-Kóbor  Balázshoz. A szereplők biztos szövegtudása azért is említésre méltó, mert – ahogy jeleztük -, harmadik előadása volt ez a darabnak. Fél éves múltra tekinthet vissza, 2014 októberében mutatták be az itteni, Pál Istvánról elnevezett amatőr színpadi fesztiválon, majd egy hónappal később még egyszer. Féléves szünet előzte meg tehát a mostani előadást. Ez talán abban is megmutatkozott, hogy a szereplők láthatóan élvezettel játszottak, szüneteik, ritmusváltásaik és szövegmondásuk dinamikája, megformáltsága  a tisztes létszámú közönséget is megnyerte. Ültek a poénok, amiket a nézők halk nevetéssel jeleztek,  figyelmük folyamatos volt, együtt éltek a darabbal. Ez azért is örömteli dolog, mert a Szabadművelődés Háza „csak” helyet adott az előadásnak, befogadta, de a netes havi programjába nem vette bele. Lehet, hogy ez most csak véletlen malőr volt, de mindenképpen kár.

      A nézők elismerő tapsában benne volt a szerzőé, Wehner Tiboré is, aki (ahogyan ez a memoszerk-es beharangozóban is olvasható volt) jelen volt az előadáson, és az elismerését két ajándékkötettel is kifejezte. Az egyik, a költészet napja közelsége miatt is, a verseskötete volt (a Kovács Péterrel közös Halálversek – halálrajzok), a másik pedig a már a bevezetőben is említett gyűjteményes drámakötet. Ennek aztán lehetséges folyományaként előfordulhat, hogy a társulat következő darabja éppen a címadó Ki akar itt éjszakai portás lenni? lesz. (A darab szövege után a memotanulon néhány kép is látható az előadásról.)

P.I.

 
 

A cseresznye-példázat

   Kicsit távolról fog indulni ennek a gondolatkörnek a kifejtése, épp ezért két szálat most kiemelek a gubancából. Az egyik a számomra való aktualitása. Arra próbálom példaként hozni, hogy a világ jelenségeit milyen sokféleképpen lehet értelmezni, s gyakran milyen nehéz ezek között az értelmezések között eligazodni. Abban a jelenlegi állapotban, amikor a mágneses politikai pólusváltozások zavarba hozzák az iránytűket, amikor fertőzésként terjed az a gyakorlat, hogy először
azt nézzük, ki mondja, s csak azután, hogy mit.
A másik pedig egy elmélet, a háromság-elmélet, amire ez is példa lehet. A fejtegetés végén fog ez csak kiderülni, akkor, amikor majd ott a mérleg nyelve kerül szóba.

   Maga a cseresznye-példázat és a hozzá kapcsolódó  két analógia (így ezek is hárman lettek) nem saját találmány, hanem az emlékeimből elővett esetek, tömegkommunikációs élmények. A cseresznye-motívum eredete Szilágyi Jánosig vezet. Ő vetette fel évtizedekkel ezelőtt valamilyen televíziós telefonos beszélgetésben. Az volt a kérdése, hogy ha képzeletben tíz szem cseresznye van egy kis tálkán a beszélgetőpartnere előtt, s előre tudható, hogy mind a tíz szem ezé a partneré lesz, akkor vajon figyel-e ez a partner a cseresznyék elfogyasztásakor a sorrendre, követ-e valamilyen stratégiát. Tudvalévőleg két alapstratégia lehetséges, de erről majd a maga  idejében. S a válasz meghallgatása után közösen arra próbáltak választ keresni, hogy a választott stratégia az optimizmusnak vagy a pesszimizmusnak a megnyilvánulása-e.

   Az olvasó már sejtheti, hogy itt a gondolatmenetben, a kifejtésben csavarok sorozata várható. De azért hadd aktualizáljak tovább. Ez a kérdés, hogy optimisták vagyunk-e manapság vagy pesszimisták, illetve mi magunk hogyan értékeljük, hogyan fogadjuk az egyes jelenségek sokféle értelmezését, melyiket valljuk magunkénak, ez bizony a beállítódásunk, világszemléletünk, gondolkodásmódunk függvénye. Gyakran tapasztalom mostanában magamon is, másokon is, hogy falak épültek ki a fejünkben. Ugyanazt a jelenséget két teljesen ellentétes magyarázat, megítélés, értékelés követheti, s  a két ellentétes értékelést vallók még csak bele se tudnak helyezkedni a másik gondolatkörébe, nem is beszélve az esetleges elfogadásáról. Süketek párbeszéde zajlik. Falak épültek tehát, olyan falak, mint amilyenek Pelikán elvtárs  új házán, mert a falon se ablak, se ajtó. A fal tehát átláthatatlan, átjárhatatlan. Talán csak a lebontása segíthetne. De van egy másik véglet is, a teljes relativizálás.  Amikor tehát nem lehet eldönteni, 2015-ben nem lehet eldönteni, hogy pl. a brókerbotrány melyik kurzusnak a sara. A kölcsönös egymásra mutogatás hangzavarából eddig még nem erősödött ki semmilyen hiteles magyarázat, az árok (a szakadék) két oldaláról egymást vádolók és a vétlen és tétlen szemlélők nem látják a mérleg nyelvét. És ez utóbbira is példa lehet a cseresznye-példázat.

   Szilágyi János példázatának egyik, azaz korábbi analógiája Karinthy Frigyesnél található.  A „Visszakérem az iskolapénzt”  c. írása ugye arról szól, hogy  a már maga is élemedett korú tanuló úgy szeretne egy kis pénzhez jutni, hogy követeléssel fordul a magániskolához, ahol tanult. Merthogy őt nem tanították megfelelően. A továbbiak azok számára, akik nem emlékeznének erre az írásra, az alábbi url-en olvashatók. Mert a poént nem szeretném itt ismertetni. Érdemes elolvasni, egy kis tv-jelenetben is meg lett örökítve.

http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=306

   A másik analógia vagy korábbi Szilágyiénál, vagy egyidős vele. Egy – ugyancsak telefonálós – rádióműsorban játszotta Vitray Tamás két erre vállalkozó hallgatóval. Ámde ennek az eredete is a múlt század első negyedének kávéházi világához, Karinthyék korához vezet. Ld. a következő url-t, annak is a legvégét, a főherceg vizsgáját. Itt – ahogyan erre jól emlékezünk – a tanárnak úgy kellett a kérdést feltenni, hogy arra lehetetlen legyen rosszul válaszolni. A főherceg szerepét játszónak pedig (merthogy a vizsgázó főherceg a játékban nagyon hülye volt) a legblődebb választ kellett kitalálni. S mi más lett volna a tanár feladata, mint az, hogy a válaszról kimutassa, miért helyes.

http://epa.oszk.hu/00000/00003/00050/pdf/bpn_66_593-599_H.pdf

   Nézzük tehát újra a példázatot. Előbb a választási stratégiát, aztán, stratégiánként, a kétféle értékelését. Kezdjük azzal, amit ennek az írásnak a szerzője nem választana, azaz azzal a lineáris sorrenddel, amivel mindig az éppen a legszebbet kapnánk be. Aki ezt választja, azzal indokolja,  - s egyúttal az optimista szemléletét is bizonyítaná vele -, hogy képes mindenkor, a mindenkori helyzetben a legjobb lehetőséget kiválasztani, a legjobb megoldást megtalálni. Ám erre azt válaszolja a műsor vezetője, aki egyébként az ördög ügyvédje is, hogy ezzel éppen a pesszimizmusát igazolta. Mert a mának él, gyorsan kiválasztja a legjobbat, s utána már csak egyre rosszabbak maradnak meg a számára. Tehát nem bízik a jövőben, nem bízik abban, hogy az utolsó szem is az övé lesz,  egyáltalán nem optimista.

  A másik stratégia, a másik sorrend a legkevésbé szépektől halad, az egyre szebbeken és finomabbakon át, hogy végül a legszebbet, a legzamatosabbat, a legédesebbet  kaphassa a szájába. Ő ezt úgy magyarázza, hogy bízik a jövőben, elhiszi, hogy az utolsó is az övé lesz. Ezért halad – tágabban értelmezve -  egyre feljebb az élet örömeinek és sikereinek a grádicsán. Ennek a felfogásnak, magyarázatnak azzal lehet megingatni a hitelességét, ha az ördög ügyvédje azt mondja, hogy egyáltalán nem vall optimista szemléletmódra, ha az adott lehetőségeink között, véletlenül vagy tudatosan,  de mindenképpen és mindenkor a legrosszabbat választjuk.

   Keressük a mérleg nyelvét? A mérleg nyelvét, a viszonyítási pontot, ami középen van, mint a számegyenesen (az egy dimenzióban) a nulla,  illetve a koordinátarendszerben (akár a kétdimenziós síkbeliben, akár a háromdimenziós térbeliben) az origó,  ami semleges, ami kiegyenlíti a két szélsőséget. S vajon meg tudjuk találni? Mi lehet az, ami a két serpenyő között, a két választás, sőt, az azokat értelmező két magyarázat között dönteni tud? Lehet egyáltalán dönteni ebben az esetben? Milyen megközelítés, milyen nézőpont található, található-e egyáltalán? Talán igen, s ez az időszemlélet lehet. Itt van az optimizmus gyökere is talán, az időszemléletben.  Az első stratégiát ugyanis a megszakítottság jellemzi, az egymástól elválasztott, leszeletelt, elhatárolt időszakaszok szemlélete. A ma. A másodikat pedig a folyamatosság, az egymásból következő, egymáshoz kötődő, egymásra épülő időszakaszok szemlélete. Amiben nemcsak a ma van benne, hanem a holnap is. A jövő.  (Így lett keretes ez a gondolatfuttatás. Visszatért az elejéhez, az első szálához.)

Polák István

.......................................................................................................

 

Wehner Tibor: „Olyan, hogy közönség: nincs”  Az alcím: Beszélgetés Wehner Tiborral a hazai köztéri szobrászatról. A beszélgetőpartner Gulyás Gábor. S mivel ez nem szabályos címleírás, hozzáfűzöm, hogy a beszélgetés a Flash Art (A világ vezető művészeti magazinja. Magyar kiadás) eddigi 15. számában, azaz a 2014.6. számban jelent meg, a 7-13. oldalakon. A beszélgetőpartner neve bizonyára nem ismeretlen. Nemrég még a Műcsarnok vezetője volt, s ahogy a cikk végén olvasható: esztéta, kurátor, a folyóirat alapítója és főszerkesztője.

   A beszélgetést moderáló Gulyás Gábor azzal a szembeállítással kezdi, ami a köztéri modern irányzatok (land art, public art, street art – itt a cikk ismertetője bevallja, hogy nem ismeri ezeknek a szakkifejezéseknek a pontos tartalmát, de majd utánanéz) és a tradicionális emlékműszobrászat között mutatkozik meg. S megállapítja, hogy ez utóbbit gyakran terheli az ideológiai reprezentáció szándéka, illetőleg elvárása. Majd hozzáfűzi, hogy az utóbbi negyedszázadban nagyon sok köztéri alkotást állítottak fel, de ennek ellenére kevesebb volt a jelentős mű, mint az ideológiailag más jellegű korábbi évtizedekben. És jelenségként nevezi meg a városi közterekben elhelyezett monumentumok egyre nagyobb számára jellemző vitatható esztétikai értéket, esetenként a nyilvánvaló giccset.

   Wehner Tibor ezzel egyetért. S egyik magyarázata az, hogy a felsorolt modern t9rekvések erőtlenek, nem kerültek bele a közfigyelembe, nem mutatnak állandóságot, szemben a hagyományos köztéri objektumokkal. S a másik magyarázata az, hogy a szocializmus időszakában is felfokozott törekvés volt a közterek „díszítése” sokféle plasztikával amelyeknek csak egyik része volt emlékmű. S a rendszerváltás idején, a sok lebontott, áthelyezett, elszállított szobor keresletet teremtett. Felfokozott emlékműállítási igyekezetet generált, s ez a mai napig tart. Érdemesnek tartaná áttekinteni a folyamatot, azt, hogy az eltüntetettek helyére mit állított „ez a rendszert visszaváltó kor”. Sorolja az új tematikai köröket (56, háborúk, holokauszt, honfoglalás, millenium), melléjük helyezve a 90-es években induló zsánerszobrászati divatot, a „cuki-muki, könnyed köztéri ízléstelenséget”. Ezek, mivel nincsen semmilyen ideológiai, politikai mondanivalójuk, nem sértenek senkit, könnyen érthetőek, látványosak. Sőt, azzal is megpróbálják a szoborállítók a mindennapi élet részévé tenni ezeket, hogy nem posztamensre, hanem a közember szintjére, a járdaszintre helyezik. „Ráadásul újabban a komoly, valamifajta emlékőrző funkciót vagy kultuszt szolgáló alkotások körét is beszippantotta a zsánerszobrászat.” Padon, kávéházi asztalnál ülve időznek a szobornagyságok.

   GG itt először a Szabadság téren „haladó” Reagan-szoborra asszociál, amiről WT megállapítja, hogy professzionális módon megalkotott, emberközelbe hozott emlékmű-portré.

   GG ezután azt a kérdést veti fel, hogy történelmi távlatban nem lesz-e illúzió az a törekvés, hogy a köztéri szobrokkal befolyásolják a közgondolkodát. Milyenhatása lehetett az 1948 után elhelyezett többezer kommunista szobornak? Illetve segítették-e az emlékezet fenntartását pl.  az első világháborús emlékművek? Most, a centenárium idején azt feltételezi, hogy egyáltalán nem.

   WT is illúziónak nevezi ezt a reményt. Mert elvárás volt a létesítésük, sokszor a közösség anyagi áldozatai árán, közadakozásból létesültek, sablonosak, megszokottá váltak.

    GG ezután – a sematizmust még az 56-os emlékművek ismétlődő motívumaiban is megnevezve – a szobrok és a környezet kölcsönhatásának kérdése felé vezeti a beszélgetést. WT szerint fontos dolog figyelembe venni mind a fizikai teret, mind azt a szellemi teret, vagyis a hely jelentőségét, jellegzetességét és történetét, ahova az alkotást elhelyezni tervezik. GG példája  Kelemen Zénó szobrának az elhelyezése az Erzsébet hídnál, s ezzel kapcsolatban WT elképesztőnek nevezi, hogy egy plasztikai térben jelenhet meg egy rollerező szobor, egy emlékoszlop és egy holokauszt-emlékmű. S még ennél is borzasztónak tartja, hogy az országban több helyen torlódnak egymásra teljesen eltérő történelmi hivatkozások, emlékművek. Egyetlen előnyük, hogy elég arra az egy helyre elmenni az adott városban. A település kegyeleti bazárjába. Olyan helyre kellene kerülniük, ahol mód van az emlékezésre, egy pillanatnyi megállásra. De az elhelyezés szempontjaival senki nem foglalkozik. A művész örül, hogy megbízatást kap, nem reklamál. de a közönség se teszi ezt, hiszen „olyan, hogy közönség: nincs”. Csak fizikailag létezik, a döntésekbe nem szólhat bele. De ez talán legtöbbször nem is hátrány  (teszi hozzá a magyarról-magyarra fordító recenzens), mert ahogy WT is mondja, ha a közönség működő lenne, akkor talán nincs Bartók csak Kálmán Imre. Vagyis a közízlés a művészetben nem lehet mérvadó. Az a baj azonban, hogy a döntéshozók is a közönség részét képezik. Akik döntenek, nem szakmai alapon teszik, hanem anyagi lehetőségeik mértékében és még csak fel sem merül bennük szakemberekhez fordulni.

    Itt a Képzőművészeti Lektorátus szerepére terelődik a szó. Ez a szerep – ha nem is egyértelműen pozitív, de  - meghatározóbb volt a rendszerváltás előtt.  Mert WT szerin még a leghitványabb kommunista emlékművekben is volt szakmai érték. Ma pedig a Lektorátus, a korábbi tudományos háttér és szakértelem nélkül, súlytalan. Ezért hiányzik a művészeti, esztétikai szempontból hiteles állásfoglalás. Éektorátusi véleményezés ma is van, de egyrészt ,ás a státusa, másrészt – ahogyan az a pécsi Weöres-szobor esetében is történt -, nem is mindig veszik figyelembe.

    Azonban népszerű – veti közbe GG. Vagyis kiszolgálja a közízlést. S itt az olvasó mintha felerősödni hallaná WT hangját. Hiszen ezt mondja, rövid mondatokban: „Ezzel nem tudok mit kezdeni. Közízlés: nincs! Művészet van, kvalitás van, esztétikai érték van. Ezeket lehet elemezni. A közízléssel nem tudok és nem is akarok foglalkozni.”

   GG tovább provokál, azzal a kérdésével, hogy legyenek-e olyan progresszív köztéri alkotások, amelyek provokálják a közízlést. WT igenlő válaszát alátámasztva a prágai Kafka-szobrot, Cerny alkotását hozza példaként, s Varga Imre régebbi műveit. A maiak közül Várnai Gyulát, Csákány Istvánt és Bolygó Bálintot említi, akiknek megbízatást kellene kapni, mert fantasztikus dolgokat alkotnának.

   A beszélgetés két résztvevője abban is egyetért, hogy a köztéri nonfiguratív  szobrászat visszaszorult, pedig sokkal több lehetőség rejlik benne. Sok értékes alkotás vár a megjelenésére pl. a művésztelepeken, Dunaújvárosban, Kecskeméten, Nagyatádon. De a megrendelők ezért a felelősek. Pályázatokra lenne szükség, amelyeket nem emlékműre, hanem szobrászati alkotásra írnak ki.

    GG – talán hogy az emlékmű-szobrászatot védje, vagy talán a megkerülhetetlen kényes kérdés tematizálásának a szándékával itt tereli rá a szót a Szabadság téri német megszállási emlékmű felállítására, s ezzel kapcsolatban a társadalmi legitimáció kérdésére. WT kijelenti, hogy amíg a adott történelmi kérdésben nincs konszenzus, addig a róla emlékező mű politikai vitákat kelt, s ezzel lehetetlenné is teszi az esztétikai minőség megbeszélést. Persze – teszi hozzá zárójelben, hogy -  éppen ez az alkotás az ellenpélda, hiszen itt a műértők körében nem bontakozik ki semmilyen vita, lévén egy nagyon rossz munka. Ugyanígy minősíthetetlen a vele átellenben lévő szovjet emlékmű. A „semmitmondó, sematikus akármi, ami se nem épület, se nem szobor”, de negyven évig volt a behódolás központi objektuma. „És még mindig ott áll”. Minden idő kérdése tehát, és további ötven év múlva a megszállási emlékmű sem lesz zavaró.

   Az időtényező a Kossuth tér átépítését juttatta GG eszébe.  WT megállapítja, hogy az egykor ott lévő alkotások visszaállítása a t9rténelmi rekonstrukció része. A Hősök teréhez hasonlóan, ahol korábban is ki-be rakosgatták a Habsburg uralkodókat. Itt pedig az 1948 előtti arculatot. De ottmaradt a Vidékfejlesztési Minisztérium előtt két szocreál alkotás. Befejezésül Zala György Andrássy-szobrát említi, amit kíváncsian vár, pedig egy rekonstrukció lesz. Amit – reméli – jól fognak megcsinálni. „Olyan, mintha – ez a jelenség pedig akár egyfajta szimbóluma is lehetne a magyar emlékmű-szobrászatnak.” (Ezzel a mondattal zárult a beszélgetés.)

 (Magyarról magyarra fordította: P.I.)

 

Polák István: Álarcosan

Mottó: Tóth Árpád   Álarcosan

Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.

Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.

De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.

Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.

S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.

1927.

   Miután az ismeretlen olvasó a mottóként választott vers végére ért, talán egy megtévesztés áldozatává is vált. Azt gondolhatta, hogy a mű komolyságához, esetleges áthallásaihoz méltó folytatásra lelt. Ki kell ábrándítsam. A vers elsősorban a címe miatt asszociálódott. Rövidke írásommal póriasan aktualizálni szeretnék, a még néhány napig tartó farsang okán. Az álarc tehát emiatt van. De ha valaki mégis elmélázott a költészet örök érvényű látomásain, akkor sem járt rosszul.

   Ez volt az írásom eleje, s akkor most jöjjön a vége. Azután talán még tudok tenni hozzá valamit közepe gyanánt is. A vége úgy lett, hogy az ÉS tavalyi utolsó, dupla számában, a 37. oldalon hét paródia olvasható. Hét álarcot próbált fel a szerző, Tóth Krisztina, a hét álarc mögött hat személy körvonalazódik. Tételesen és paródiacímmel megnevezve, három vers és négy kispróza. A versek:  Parti Nagy Lajos: Galambőszológiai vérgyak, Háy János: Dől el,  Erdős Virág: nagymosás. A négy kispróza: Dragomán György: Mánia (részlet), Egressy Zoltán: Régi nyál (részlet), Háy János: A feketeszívű manó, Péterfy Gergely: A megfőzött zsiráf (részlet, ez a korrektúrázott változat, Sanyikám, vezesd már át azokat a rohadt javításokat, már kétszer szóltam). A  minap pedig a nemmegyei könyvtárban a kezembe vettem egy 1999-es verseskötetet, Varró Dániel: Bögre azúr c. kötetét.  TK és VD között ezúttal PNL a kapocs. Hiszen Varró Dánielnek a kötet végén lévő ciklusa a Változatok egy gyerekdalra címet viseli. A Boci, boci tarka … c. gyerekdalra alkotott 12 változatot, régi és mai költők stílusában. Egyik jobb, mint a másik, a költők nevét nem sorolom, de a ciklust olvasásra ajánlom. Egy versét viszont szó szerint idézem:

Parti Nagy Lajos-os változat

az emb’ elköltözik hazulról

ha fogytán már a friss teje

sóhajnyi gömböt gyúr azúrból

hány fülből áll egy kis tehe

kicsinyke marha hány farok

farába hetyke műrovar csíp

körötte taknyos angyalok

s az őszi napban rilke marcsi

akár felpöndörült bacon

a hold is lassudan pofát nyit

ne bőgj ha mondom kis bocom

mindnyájan meghalunk parányit

ne bőgj az élet tarka lom

amfora ohne tartalom

 

Tóth Krisztina „verse” pedig:

Tóth Krisztina:

Parti Nagy Lajos: Galambőszológiai vérgyak

Légkondiborzas éjszakán

több volt, mint két kupicca,

tépett tollakkal összebújt

Tubiccáné és Tubicca,

 

és költöttek snájdig tojást,

pofás kis éji verset,

búgták, a serpenyőbe még

holnap délig kikelhet.

 

 

Az ember vértollas galamb

hol a jövőre gondol,

hol meg a jelenre alant,

hogy jár-e erre szocpol,

 

mert ha nem jár, megesszük,

szalonnával remek lesz,

így járt a régi párom is,

ó tollas szép hemend-ex

 

a begybeesés oly fatál,

mint rímhelyzetbe bármi.

Jaj, pelyhes testbe bútt halál

szálljunk angyalcsinálni.

   Először azt az örömömet formálom szavakká, hogy Tóth Krisztina ezúttal megint új parcellát nyitott irodalmunk virányos vagy gazos kertjében. Elfogultságom ellenére hiszem, hogy nem hiába. Jól sikerült az álarcos munka, találóak a paródiák. S tán jellemző a célszemélyek kiválasztása, értékválasztásként fogható fel. A paródia nem előzmény nélküli, hiszen egyrészt tudunk a SZIMA-székfoglalójáról, másrészt ismerjük azokat a verseit, amelyekben sorokat idézve, átformálva, illetve teljes versben szegődik a nagy elődök nyomába. (A konkrét művek sorolását itt mellőzöm.)

 Azután azt az örömömet formálom szavakká, hogy mindkét „fiatal” költő megpróbált az „öreg” PNL bőrébe bújni. Mindegyik paródia felidézte bennem Parti Nagy két verseskötetét és a Rutinglitang c. cd-t.

    Itt a vége az írásomnak, s akkor nézzük, mit is lehetne tenni a közepébe. Hogyan köthető a főtéma a mottóul választott vershez? Többféleképpen, s most, ebben a középső részben az elejétől indulva megye a vége felé.

    Tehát a közepe, álarcosan. Már régóta álarcként is tekinthetünk a műfordításra, álorcás személyként a műfordítóra. Az a jó műfordítás, amelyik nem elsősorban szótárral készül, nem követi szorosan az eredeti szöveget – főleg lírai művekre igaz ez -, hanem azt az érzelmi és hangzásvilágot idézi, amit az eredeti nyelven olvasva tapasztalhatunk-tapasztalhatnánk. Diákkorom nagy élménye volt, amikor találkoztam Goethe versének, a Wanderers Nachtlied-nek (Vándor éji dala) különböző fordításaival.  ld.   https://schalkendrekornel.wordpress.com/2008/11/12/a-vandor-eji-dala-forditasairol/

S ez az élmény döbbenetté fokozódott, amikor Gábor Andor versét olvastam a korabeli fordítás-versenyről.

http://ezredveg.vasaros.com/html/2008_03/08032.html

A sokféleképpen fordított verssel való találkozásom azért is emlékezetes, mert német nyelvet tanultam, ezért nemcsak a nyersfordítással, hanem az eredeti szöveggel is össze tudtam azokat hasonlítani. Továbbá a fordítókat nemcsak mint a Nyugat első nemzedékének nagyjait ismertem már akkor, hanem mint Karinthy célszemélyeit, az Így írtok ti irodalmi karikatúráinak arcait. És a nagyok, Adytól Tóth Árpádig, ugyanúgy azonosak voltak önmagukkal fordítóként, amint parodizáltként. Megjegyzem, hogy nekem a Goethe-fordítások közül Tóth Árpádé a kedvencem, a Karinthy-paródiák között pedig az Ady- és Babits-versek tetszenek leginkább.

    A Karinthy által teremtett hagyomány egy ideig folytatás nélkül maradt, majd Bárány Tamás tett kísérletet és kötetével (… és így írunk mi. 1965.). Az utóbbi évtizedekben pedig már irányzattá is vált az utánzás, átírás, beépítés. (http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/01_szam/02.htm    http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/)

   Tóth Krisztina Porhó c. verse nyílt átirata a Születésnapomra c. versnek, a Koravén cigány pedig Vörösmartyra hangolva szólal meg.

 A posztmodern irodalom egyik nagy magyar alakja, Esterházy Péter is bevett szokásává tette  vendégszövegek beiktatását, átvételét.

A rövid közepemet azzal kapcsolom a végemhez, hogy  megjegyzem: Varró 12 opusza mellett van még a birtokomban nyolc másik boci-változat (pl. Shakespeare, Villon, Puskin, Faludy, Szilágyi Ákos stb.), s a keretes szerkezet kedvéért – a gondolat visszatér a kiindulópontjához -, egy teljes verssel zárom az eszmefuttatást. Varró Varróról és a bociról:

 

Varró Dániel-es változat:

Hol vagy fületlen ifjúságom, ó?
Ti tarka-barka búk, ti büszke lázak?
És hol vagy bölcsi, merre vagy dedó,
ahol nyuszit pusziltam uszkve százat?

Hol vagy szerelmem, kis bocivirág,
kit óvtalak, ne bántsanak bacik,
kit hívtalak macik becenevén,
ha hapciztál, varrtam neked nacit.

S most túl puszin, nyuszin, és túl focin,
itt állok partedlim levetve, pőrén,
s ha kérditek, hány bőr van egy bocin,
azt mondom: hány kis folt van még a bőrén.

Az egész világ egy nagy tehenészet;
én meg csak állok itt, és heherészek

 

Utóirat: a témához kapcsolódik egy fotó is. Megtalálható a memotanul végén.

 

 

 .................................................................

 

Polák István: Kettős ismertetés (Majnay Klára két írásáról)

    Én-közléssel kezdem, ez olvasható a jelen írás első részében, azaz vázolom ennek a kettős ismertetésnek a genealógiáját. Két részből áll. A genealógia is.  Két én-közlésből.  Először visszatekintek két évre, majd érvelek ennek a mostani tartalomnak az indokoltsága mellett.

   Az én-közlésről két idézet következik, bár tudom, hogy minden olvasóm tájékozott.

http://fejlodniakarok.hu/parkapcsolat/enkozles-%E2%80%93-mert-a-problema-megoldasara-torekszem

De mi is az én-közlés valójában? Egyfajta szemléletváltás. Annak elfogadásáról szól, mely szerint nem várhatom el a másik féltől – legyen az vitapartner, kolléga, életünk párja –, hogy az én fejemmel gondolkodjon. Vagyis pont az hiányzik a kommunikációnkból, hogy megértessük érzéseinket, indíttatásainkat a másik személlyel. Bele kell helyeznünk vitapartnerünket – természetesen csak képletesen – saját helyzetünkbe, hiszen csak így várhatjuk el, hogy megértse problémáinkat.

Mitől hatékony az én-közlés? Megakadályozza az eredményorientált viták kialakulását gátló tényezőket, pl.: személyeskedés, korábbi sérelmek felszínre kerülése, a tárgytól való eltérés. A probléma megoldását elősegítő beszélgetést alakít ki anélkül, hogy bármelyik fél megsértődne vagy kényelmetlenül érezné magát.

www.jozsefistvan.hu/download.php?ID=172

 

Gordon a konfliktusmegoldó kommunikáció során az ún. én-üzeneteket ajánlja, mivel a te-közlés mindig minősítő, és lezárja a kommunikációt. Az én-üzenet nyíltan kifejezi a probléma pedagógus részéről való megélését, vállalását. Az én-üzenet leírja, hogy a közlő hogy érzi magát egy-egy viselkedéssel kapcsolatban. Ez soha nem minősítő jellegű. Az én-üzenet sajátos eszköz annak kifejezésére, hogy a beszélő miként viszonyul az adott problémához. Ebben a formában tudatni lehet a másik személlyel, hogy ő mit érez az adott helyzetben anélkül, hogy szavai vádló, fenyegető jelleget kapnának, vagy sértő élük lenne. Az én-nyelv alkalmazásával megelőzhető, hogy a másik fél védekezésre kényszerüljön, ugyanakkor mód van a saját szándék világos, egyértelmű közlésére. Ennek alapján az én-üzenetek az asszertív (önérvényesítő) viselkedésnek hasznos eszközei.

(Idézet vége)

    Az én-közlésem első részében egy egyszerűsödési folyamatról számolok be. 2013-ban felidéződött bennem egy régi mániám, elméletem, amit én, provokatív szándékkal, szentháromság-elméletnek neveztem el. Több helyen is írtam erről. (A honlapon az Egy elmélet c. mozaikban,  majd beépült a Magyartanításban megjelent egyik írásomba is, ami a 2013.4. számban jelent meg.) Talán a honlapépítés mellett annak az évnek az utolsó számjegye, a 3-as szám is sugallta.  Azután 2014-re ez a mánia átalakult, s a szentkettősségekbe ment át. Bi-évem lett, s ezt magánlevelezésemben orrvérzésig ismételgettem.  Jele már az előző két írás végén is volt, a kettősségek vázolásában.  És ugye a tavalyi évszám utolsó jegye sokszorosan bi.  Kettőm meg kettő, kétszer kettő, de kettő a négyzeten. Aztán a  tavalyi események, főleg a belbeliek, úgy lökték tovább a folyamatot, hogy az év második felében előködlött az ide Nagy Egy. (Szabó Lőrinc: Az Egy álmai – a verset a honlapolvasók figyelmébe ajánlom.) (Másik zárójel: merre vezet ez majd 2016-ban? csak nem?) Ez a folyamat azonban nem monolitikus, nem monoteikus, nem monista. (A monizmust csak nagyon kevés dologban vallom.) Megszüntetve-megőrizve benne van mindig az előzmény. Átfedések vannak. Ilyen átfedés jellemzi majd ezt az írásomat is, amiben – az alcím is jelzi – két írásról írok a Nagy Egy évében.

   Az én-közlés második része az érvelés. Különösebben nem lenne rá szükség, de addig, amíg erről írok, legalább tovább tarthat az olvasó várakozása, fokozódhat a kíváncsisága, hogy mi is lesz az a két írás?

   Az érvelés három, azaz három részből áll. (Egyedi, általános, különös.) Egyedi, hogy már jó ideje tart a stagnálás, a honlap tartalmának stagnálása, a honlapszerkesztő túltengése. Ezzel az ismertetéssel ugyan nem elsősorban de mégis és továbbra is ösztönözni szeretnék a gyarapításra. Ahogyan erről a memoszerk-en már annyiszor írtam. Ezúttal egy szép példa megmutatásával.

   Általános, hogy már korábban is elkezdtem a kiterjesztés lehetőségét, az évfolyamunk környéki évekre. Azok felé, akikkel valamennyi időt együtt töltöttünk. (Voltak ugyan olyan vélemények, hogy erre nincs szükség, maradjon a honlap zárt rendszer, de erre azt válaszoltam, hogy – ha lesz – ilyen lehet majd a cd. A honlap iránti érdeklődés fenntartásának egyik fontos kritériuma, hogy időnként kerüljön rá valami új is.)  Mivel az előttünk járt két évfolyam egyetlen tagjához sincs meglévő kapcsolatom, az utánunk járókhoz pedig van néhány, már elkezdtem képeket gyűjteni az eggyel utánunk járóktól. Ez folytatódik most, szövegesen.

   És különös. Különös véletlene a sorsnak, hogy ez az utánunk járt évfolyam, az évfolyamnak egy része tavaly ősszel itt járt Székesfehérváron, s egy kis időt velük tölthettem én is. Így lettem szemtanúja annak, hogy Majnay Klári átadott egy borítékot Schmidt Jánosnak, amiben a frissen megjelent könyve volt. Ez a kötet jelenleg nálam van, s most a második részem első felében ennek az ismertetése következik. (Itt van vége az első résznek, az én-közléseknek.)

   Második rész. Ismertetések.

    Első alrész:

http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3559765

 

MC 205.047 / Raktár

 

Szerző:

Majnay Klára

Cím és szerzőségi közlés:

Gyönki hangoskodók   : zenészek régen és ma / Majnay Klára

Megjelenés:

[Gyönk] : [Majnay K.],   [2014]

Terj./Fiz. jell.:

144 p. : ill. ; 22 cm

Tárgyszavak:

zenei élet
  zenész
  Gyönk

Osztályozás:

78.05   (439-2 Gyönk)
 

78.071.2   (439-2 Gyönk) (092)

ISBN :

978-963-08-9933-8

kötött

Lelőhely:

B1

Raktári jelzet:

C 205.047
  MC 205.047

   Amint látható, szerzői kiadásról van szó. Majnay Klára aktív életének döntő részét Gyönkön töltötte, népművelőként, s jelenleg is ott él.  Férje is szakmabeli. Klári fél évtizede nyugdíjas, ennek a könyvnek a megírását bizonyára a még mindig meglévő tettvágya, hatni akarása vezérelte. S ahogy majd látható lesz, ehhez méltó tárgyat, célt is sikerült találnia.

  Az A5-ös formátumú, „keménykötésű”,  egyszerűségében is szép kivitelű kötet kellemes méretű betűi és a bőségesen adagolt fekete-fehér fotói élvezetessé teszik az olvasását. Ehhez hozzájárul a szerző tárgyilagos, visszafogott, de néha mégis megértő iróniával kommentáló stílusa is. A tartalom pedig egyenesen bámulatos. Ehhez  valamit Gyönkről. A településnek gazdag régmúltja, sorvadó közelmúltja és reményt keltő jövője  van. 2009 óta város. A jelenről talán egy következő írásban a könyv szerzője fog egy vázlatrajzot készíteni, de a település honlapja is sokat elárul.

   A kötetben először a zenekarokról olvashatunk, az 1900-as évek elejétől napjainkig. A szerző a levéltári kutatás mellett élőszóban is sok anyagot gyűjtött, mentett meg az enyészettől az utókor számára. Sorra vette az együtteseket. Színes és gazdag múlt rajzolódik ki tolla, azaz klaviatúrája nyomán. A fúvós, húros és vegyes zenekarok egész sora működött és működik a településen. Egyes zenészek együttesről-együttesre vándorolva vitték tovább a hagyomány, biztosították a közös együttlétek hangulatát. Harminchat együttest - , a megalakulást, az összetételt, a tevékenységet – ismertet a szerző, mindegyiknek önálló fejezetet szentel,  majd összegezve felsorolja azokat is, akiktől tanultak. Ez a fejezet választja el a zenélő hangoskodókat az éneklőktől. Ők már kevesebben vannak, nem létszámukban, hanem a múltjukat és a csoportok számát tekintve. Hét csoportról, kórusról olvashatunk egy-egy fejezetet.

   Hosszan tudnék még írni a kötet tartalmáról, s mivel magánkiadásban, kis példányszámban jelent meg, nem is nagyon lehet javasolnom, hogy az esetleges érdeklődők hol és hogyan tudják kézbe venni. Inkább talán a szemrevételezésre lesz mód, akkor, ha a szerző engedélyét megnyerve, digitalizálom, s az érdeklődők számára elküldöm. Ízelítőül néhány fotót tettem a memotanul-ra, a pillanatnyi képsor végére.

   Második alrész. (Ez a közlés talán önmagáért beszél, nem igényel körítést. Vagy annyit mégis, hogy a szöveghűen mellékelt írás a kötet egyik előzményének, megelőző lépcsőfokának  tekinthető. Egy pályázatra készült, s a tartalma, a benne leírt elvégzett munka ugyanúgy példa lehet számunkra, ahogy az előbb ismertetett kötet is. Végül a magam mondandóját azzal fejezem be, hogy meg merem kockáztatni, Majnay Klára újabb témákat forgat a fejében, amikből a jövőben valamilyen formában újabb szellemi produktum születhet.)

 

A felfedezés öröme

Egy nyugdíjas élet tartalmas kezdete

 

Három évvel ezelőtt kezdődött életem egyik, mai napig tartó nagy fejezete: nyugdíjas lettem. A „lettem” indoka, hogy megözvegyült és gondozásra szoruló édesapám hozzánk költözött, így éltem a számomra fennálló lehetőséggel és 58 évesen kértem nyugdíjazásomat. Meglévő életerőmet, tenni vágyásomat nem elégítette ki pusztán a házimunka elvégzése. Munkahelyem naponta változó feladatokkal látott el, újabb és újabb megoldásokat kellett keresnem (népművelőként dolgoztam 36 éven át). Ebből a pörgős életritmusból nem lehetett azonnal leállni – és a szellemi kihívások is hiányoztak. Így kitaláltam magamnak egy elfoglaltságot, mely fizikailag, lelkileg és szellemileg egyaránt kikapcsolt: felkutatom családom történetét. Fizikailag és lelkileg azért kapcsolt ki, mert a lelőhelyekre való elutazás kiszakított a naponta ismétlődő otthoni teendőkből, beszűkült elméjű apámmal való foglalkozás olykor idegőrlő nehézségeiből. Szellemileg remek agymunka volt: lelőhelyek felkutatása, anyaggyűjtés, rendszerezés, logikai láncszemek megtalálása, számítógépes szerkesztés, fotók szkennelése és a munka végső formába rendezése. Remek lehetőség volt a bennem meglévő kíváncsiság kiélésére is: mindig foglalkoztatott a dolgok, történések eredetének-okának megfejtése, a „miért”-ekre keresendő válasz meglelése.

Ha már kutatómunkába kezdtem, miért épp a családtörténet került előtérbe? Talán könnyebb lett volna lakóhelyem (a Tolna megyei Gyönkön élek házasságkötésem óta) valamely múltbeli eseményének, épületének, jeles személyiségének alaposabb feltárása a helyben és a megyei levéltárban fellelhető iratok alapján. Ám mindenkiben felmerül a kérdés: kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová tartunk?  Én is megpróbáltam választ keresni ezekre a kérdésekre. Családunknak, mint oly sok más családnak Magyarországon, betelepült német felmenői vannak. Ezt tudtuk, de a: „honnan – hová” kérdésekre nem volt válaszunk. Ennek próbáltam utánajárni. Merről jöttek őseink? Kik voltak? Mivel foglalkoztak? Milyen indokkal kezdték itteni életüket? A most 91 éves keresztanyám (apám nővére) régóta szeretné mindezt tudni. Feltevése szerint, bár német eredet valószínűsíthető a családban előforduló nevek alapján valahol a francia határ közelében élhettek az ősök. A családban ugyanis mindenki barna hajú és barna szemű volt, és nem fordult elő a németekre oly jellemző szőke haj és kék szem. Lányaim óvodás és kisiskolás korukban, gyakran fordultak hozzánk, szülőkhöz, azzal a kérdéssel, nekik miért nincs szőke hajuk és kék szemük, mint számos kedvelt társuknak, akiket szerettek és szerettek volna hasonlítani is hozzájuk. (Gyönkre, ahol élünk, az 1720-as években érkeztek német telepesek.)

Keresztanyám másik feltevése az volt, hogy a Main család messzi ősei a Main folyó mellékéről származnak, és a névmagyarításkor épp ezért a Main folyó magyar nevét „Majna” vette alapul nagyapám, s lett családnevünk Main-ból Majnay. Legkézenfekvőbb volt tehát a saját családunk múltjának darabjait fellelni, összerakni. Számomra sok izgalmat és örömet jelentett, ahogy a titkok feltárták magukat előttem, és amikor egy-egy újabb összefüggés láncszemként kapcsolódott az előtte lévőbe. A munkamenet a következőképp zajlott:

v    Először papírra vetettem mindazt, amit a család felmenőiről tudtam:

  • név, születési hely, év, halálozási hely, év,
  • házastárs neve, születési-halálozási adatai és
  • gyermekeik ugyanilyen adatai.

v    Majd megkérdeztem a hiányzó adatokról a család idősebb tagjait: nagynénéimet, akik természetesen nagyon szívesen emlékeztek és meséltek a régi dolgokról! Ezekkel kiegészítettem az előzőket.

v    Átolvastam azokat a régi iratokat, feljegyzéseket, amelyeket apám őrizgetett eddig. Volt köztük régi hivatalos feljegyzés, újságcikk, öregdiák bál meghívója, két unokatestvérének emlékiratai a család múltjának egy szakaszáról.

v    Az összegyűlt ismeretek birtokában a konyhaasztalon kiterített csomagolópapírra készítettem egy nagyméretű családfát! Erről aztán leolvashattam, milyen irányban kell a hiányzó adatokat keressem, hogy egy-egy lépéssel előrébb jussak, illetve mind hátrébb az időben, visszafelé lépdelve, hogy a fa ágai kiterebélyesedjenek.

v    Ekkor következett az interneten a családfakutatással foglalkozó írások tanulmányozása, mely mankóul szolgált további munkámhoz.

v    Mikor úgy éreztem nemcsak kedvem van a kutatás folytatásához, hanem némi elméleti tudással is fölfegyverkeztem, nekiláttam a hiányzó adatokat az anyakönyvekben megkeresni. A Somogy megyei Levéltárban lévő anyakönyvek átnézésével kezdtem. A család egykori lakó területe, mint a szigetvári járás része, 1950-ig Somogy megyéhez tartozott, így az egyházi anyakönyvek másolatai 1828-tól 1895-ig Kaposváron a Somogy megyei levéltárban találhatók meg. (Az 1895 utáni anyakönyvek másolataiba ugyanitt, valamint Pécsett, a Baranya megyei Levéltárban nézhettem adatokat.)

Az apai ág felmenőit szerettem volna meglelni elsősorban. Vannak, akik egy faluban élték le életüket, a család felmenői is, valamennyi rokonukkal együtt megtalálhatók az adott település anyakönyveiben. Ez esetben könnyű dolga van a családfa kutatónak! Vannak családok, akik életük során több helyszínen éltek, foglalkozásuk miatt, vagy megélhetési nehézségeik miatt, ritkább esetben házasságkötésük révén költöztek újabb helyekre. Ilyen esetben a családfakutató dolga nehezebb, ám annál érdekesebb a meglelt adatok alapján az összefüggések meglelése. Apai nagyapám a Baranya megyei Almamellékről származott, tanítói munkásságának utolsó állomása volt Szekszárd. Apám itt nőtt föl, én itt születtem, ám ezt követően hamarosan Szigetvárra költöztünk, ami édesanyámnak és valamennyi ősének lakóhelye volt. Ezért kellett az apai ősök adatainak megkereséséhez annak a környéknek (Almamellék, Ibafa, Szentlászló, Mozsgó) anyakönyveit átnézni. Apai dédapám, aki Almamelléken cipész volt, korán meghalt, az élő rokonaim közül rá már senki nem emlékezett, születési helyéről is többféle feltevés volt. A feltételezett szülőhelyek (Almamellék, Magyarlukafa) anyakönyveiben nem leltem születési bejegyzését. Ekkor a környező települések adatait böngészve a Magyarlukafa melletti Bécznél (ma Vásárosbéc) rábukkantam születésére. Itt a szülők neve is szerepelt (apja foglalkozásához kovács volt írva), így ennek ismeretében tovább tudtam keresni és megleltem a szülők házasságkötési bejegyzését. E rovatnál viszont csak a nősülő fiatalember korát jelölték, és szülei nevét, de születési helyét nem. (Az 1800-as évek anyakönyveiről elmondható, hogy a korábbiak még kevesebb adatot tartalmazó sorokkal rendelkeztek, míg a század második felében már áttekinthetőbb, több információt tartalmazó anyakönyvek voltak. A bejegyzések az egyes papoktól függően szép és olvasható kézírással, avagy kevésbé olvasható módon történtek.  Az anyakönyv fejlécei latinul íródtak, kihívás volt kezdetben ezt is kiismerni, megérteni. Legtöbb esetben a nevek is
latinul szerepeltek.) Bécz anyakönyveiben a házasságkötés előtti években, visszamenve 1828-ig, nem szerepelt sehol családunk neve, tehát levontam a következtetést: más településen kell az ősöknek utánanézni. De vajon hol???

Ekkor más irányból próbáltam eredményhez jutni: az interneten korábban talált kutatási segédanyagokat vettem sorra. Ezek egyikében, a magyar iparosok és kereskedők 1892-ben megjelent cím-és lakjegyzékében, végignéztem a kutatott földrajzi terület (Szigetvár és környéke) minden településének iparosait, és nagy meglepetésemre Szigetvárnál az iparosok közt említve találtam egy fazekast, aki családnevünket viselte. Ekkor a szigetvári anyakönyvekben kerestem visszafelé, 1895-től 1828-ig meglévő beírások közt mind a születési, mind a házassági, mind a halotti adatokat átnézve. Kiírtam a talált neveket és adatokat, és itt következett a „játék”: otthon az asztalra kiterített csomagolópapírra felrajzolt családfa ágainak bővítése. A talált adatokat beírtam-rajzoltam. Természetesen voltak kezdetben „lebegő” ágak, amelyek először nem kapcsolódtak sehová, de mégis ott voltak szem előtt a papíron. Ükapám születési adatait azért sem találtam meg ezen anyakönyvekben, mert 1828 előtt kellett születnie.

Az 1828 előtti évek adatait egyházi anyakönyvekben lelhettem csak meg: kérésemre Szigetváron, a római katolikus plébánián, valamint a Pécsi Püspöki Levéltárban kaptam erre lehetőséget. Itt mentem visszafelé az időben. Kiírtam ismét valamennyi, e nevet viselő személy adatait, majd megpróbáltam otthon beilleszteni meglévő táblázatomba. Ekkor szembesültem azzal a ténnyel, amit a „névazonosságok titkai” néven raktároztam el magamban. Az anyakönyvekben talált keresztnevek előfordulásáról megállapítható, hogy egy-egy korban mindenütt ugyanazt a tíz-húsz nevet adták. A gyakori csecsemőhalandóság miatt előfordult - az általam föllelt ősöknél is -, hogy egy családban 3 gyermeket is azonos névre kereszteltek, természetesen mindegyik az előbbi elhalálozása után kaphatta meg azt a nevet. Egy-egy családban megfigyelhető a keresztnevek tradicionális előfordulása is: például a nagyszülők nevét adják, vagy a szülők nevét, esetleg az elsőszülött fiú mindig ugyanazt a nevet kapja. Így néha „becsapott” egy-egy azonos név felbukkanása, örültem, hogy megvan az összekötő kapocs, aztán tovább beillesztve az adatokat a meglévők közé, kiderült, hogy a feltételezett nevű ős csak unokatestvéri ág.

Igazi öröm volt azonban, amikor végre minden láncszem a helyére került, és kialakult a családfa, melyen a legrégebbi dokumentálható ős, aki fazekas mester volt, 1776-ban született Szigetváron. Szülei neve ismert születési bejegyzéséből, de a szigetvári anyakönyvben korábban sem házasságkötésükről sem születésükről nincs adat. Maradt a nyitott kérdés: mikor és honnan kerültek oda?

Ekkor tanulmányoztam át az 1700-as évek német betelepítéseiről szóló irodalmakat, ám nem leltem semmi adatot, ami tovább segített volna. Maradt a feltételezés: Szigetvár őslakossága az 1566-os törökökkel vívott ostrom előtt elmenekült a környező falvakba. A törökök 1689-ben elvonultak, s ez után új lakosok érkeztek mindenfelől: délvidékről szerbek, horvátok, aztán szlovákok, más magyar területekről jobb megélhetést remélő magyarok, és az 1700-as években zömében másodlagosan betelepülő németek. Ilyen másodlagosan odatelepülő német fazekas család lehetett szigetvári ősöm is.

Az előzőekben vázolt apai ág kutatásához hasonlóan történt apai nagyanyám őseinek összegyűjtése is. Erre a vonalra azért voltam kíváncsi, mert sok azonos vezetéknevű ősről hallottam és szerettem volna kibogozni esetleges rokoni kapcsolataikat. Így derült fény arra, hogy többször előfordult második illetve harmadik unokatestvérek házassága, ami az akkori kor szokásaitól nem volt idegen. Érdekes volt felgöngyölíteni miként kerültek ezen ágon szereplő felmenőim arra a vidékre? A Zselic erdeiben megkezdett hamuégető tevékenység a magyarázat erre. Az elsődlegesen veszprémi üveghutákhoz Ausztriából, az Alpokból érkező munkások egy csoportjával kezdett hasonló tevékenységbe zselici birtokán a földesúr.) Az üveghuták szerepével, elterjedésével, munkafolyamataikkal, munkásaik szükségszerű vándorlásával ismerkedhettem meg anyaggyűjtésem során, ami nagyon érdekes, új ismereteket jelentett nekem, s mindezt úgy, hogy nem is céltudatosan ezt szerettem volna kutatni!

A múlt szálainak bogozása kapcsán vetődött fel bennem a kérdés: tudunk-e egymásról a jelenben? Így a felkutatott ősökről szóló sorok után készítettem egy összefoglalót a ma élő leszármazottakról is, melynek legifjabb ma élő tagjai negyedik illetve ötödik unokatestvérek.

Természetesen bántott, hogy nem jutottam el akutatás megkezdésekor feltett kérdésig: honnan érkeztek ide az ősök?Munkám során azonban rengeteg ismerettel gazdagodtam! Utána olvastam olyan dolgoknak, amelyek e nélkül nem kerültek volna érdeklődésem középpontjába (például az ősök mesterségeiről, a családtagok ismert lakóhelyeinek történelméről, a német betelepítésekről). Az anyakönyvek bejegyzéseit figyelve is sok érdekes megfigyelést tettem, miközben saját adataimat gyűjtögettem.

 

Ilyenek például:

-    A beírások nagyon egyedi írásképe.

-    Az egyes vezetéknevek előfordulásának gyakorisága az egyes településeken.

-    A keresztnevek előfordulása is jellemző volt akár egy településen, akár egy-egy korban. A kor előrehaladásával ezek változtak. A változást előidézte az is, hogy házasságkötés folytán messzebb vidékről került be valaki a családba és így újabb nevek fordultak elő a későbbi születésekkor. Hatott a nevek alakulására a történelem alakulása is, hiszen voltak nevek, melyek egy-egy jelentős történelmi személyhez kötődtek (pl. Ferenc József uralkodása idején sok fiú viselte ezt a nevet) Közrejátszott még a „világiasodás”, a településre új emberek költöztek más vidékről (német betelepítés pl.).

-    A latinul bejegyzett keresztnevek „magyarra fordítása” is néha új felfedezés volt.

-    A családnevekről megállapítható volt, hogy legtöbbjük, akár magyar, akár német, valamely foglalkozás nevéből vált névvé (Kovács, Aschenbrenner). Volt, ami tulajdonságot (Weisz, Szárazi) mások pedig földrajzi hovatartozást jelöltek (Segesdi). Érdekes volt a nevek melletti megjegyzésekből látni, milyen iparosok laktak egy faluban, melyek fordultak szinte mindenütt elő.

-    Az anyakönyvi bejegyzéseknél a helységnevek megfigyeléséből is tanulságokat vonhatunk le. Pl. egy családfő lakhelyváltozásai élete során: élete jeles eseményeinél (születés, házasságkötés, gyermekei születése, elhalálozása) éppen hol tartózkodott, akár házasságkötés, akár megélhetése miatt is kellett is lakhelyet cserélnie. (Pl. az Aschenbrenner család tagjai zömmel erdőmunkások voltak – hamuégető, erdőőr, uradalmi erdész – így a fiatalabb generációk tagjai más erdők gondozásánál vállalhattak munkát, mely más uradalmat, más települést jelentett többnyire.)

-    A halál okának bejegyzései is sok mindenről árulkodnak. Az ismétlődő halálokok gyakran előforduló betegségeket is jelöltek (tbc, születéskori gyengeség, tífusz). Érdekes látni régi anyakönyvekben is a „rák” megjelölést halálokként. Nagy járványok (pestis) és az I. világháború idején is megnőtt a halottak száma. A halálozáskori élettartamból kiolvasható pl. a nagyfokú csecsemőhalandóság, melyet nem ritkán a szülőanya elhalálozása is követ. Olyan is előfordult, hogy egy időszakban a családtagok magas életkort éltek meg.

Az anyakönyvek nézegetéséből szerzett érdekes tapasztalatokon kívül élményt jelentett még a különböző kutatási helyeket megismerni: a levéltárak kutatószobáinak intim csöndjét, az új pécsi Tudásközpontot, az interneten a Magyar Országos Levéltár adatbázisait, időutazást tenni régi kataszteri térképeken. Öröm volt megtapasztalni, hogy mindenütt készséges segítőkre találtam, akár személyesen, akár e-mailben. Jó volt érezni a család támogatását mindehhez! Férjem helytállt otthon, mikor a levéltárakban kutattam. Ő és gyermekeim mindig izgatottan érdeklődtek, találtam-e valami újat, és velem örültek, amikor ráakadtam olyan információra, ami továbblendített. A régi fényképekkel, dokumentumokkal kiegészített kéziratnak nagy sikere volt aztán szélesebb családi körben is.

Számomra örömteli időt jelentett családunk múltjának kutatása, az anyakönyvek böngészése, a meglelt adatok összerakása, az izgalom, ahogy egy-egy adat, mint egy puzzle játék darabja, a helyére került, ahogy egy-egy láncszem összekapcsolódott, és végül kirajzolódott a családfa. Talán néhány embernek meg kellemes perceket szerez majd családtörténeti kutatásaimat összegző kéziratom olvasása.

A nyugdíjas évek alkotó megélésének egy alternatívája lehet valamely kutatómunka végzése, azok számára is, akik életük során nem végeztek efféle tevékenységet. A magam példájával, tapasztalásával bíztatom nyugdíjas társaimat erre a tevékenységre!

 

Majnay Klára

......................................................................................................................

 

Cikk-ajánló (Három aktuális írás a Hitel 2015.1. számában)

   Három cikkre szeretném felhívni a honlap olvasóinak a figyelmét, s az írások elolvasására bíztatni mindenkit. Elég ehhez egy folyóiratpéldányt megkeresni (könyvtárban vagy hírlapárusnál – talán inkább ez utóbbi helyen, hiszen a napokban jelent meg),  egészen pontosan a Hitel c. folyóirat 2015.1. számát, a januári számot.

   Nézzük tehát egyenként és vázlatosan, mert nem akarnám ezúttal sem helyettesíteni az alapszövegek elolvasását.

a.,  Petrik Béla: „Engem csak a vers véd …” Háttérvonások Nagy Gáspár rendszerváltó verseihez. Hitel, XXVIII., 2015.1.sz. 6-18.p.

    Szubjektív asszociációkkal kezdem, a rendszerváltó szó okán. Manapság aktuálissá váló téma általában is az elmúlt 25 év mérlegre helyezése. Nem sorolom az alkalmakat, helyszíneket, fórumokat, ahol ezek felmerültek. De a  mérlegelés, az „értékelés” meglehetősen sokszínű. Sőt, - okkal vagy oktalanul - gyakran megfogalmazódik egy új rendszerváltás igénye is, s ebből talán az is megállapítható, hogy mi, magyarok, rendszerváltásban nem vagyunk túl jól. Továbbá gyakran elgondolkodtam azon a történelmietlen kérdésen, hogy mi lett volna, ha pl. Petőfi megéri a világosi és az aradi tragikus véget, s a folytatást, vagy pl. József Attila 1945-öt, 1948-49-et, 1956-ot. Hiszen úgy is történhetett volna. Nem vagyok sem a determinizmusnak, sem a fatalizmusnak a vallója, de néha tán kegyes a soros,  a kisebbik rossz valósul meg. S ez a sor talán folytatható Nagy Gáspárral, annyiban, hogy  egyrészt tapasztalhattuk, hogyan tükröződött műveiben a rendszerváltás, azaz annak a salakja is. Talán ennek a Hitel-es cikknek a szerzője is gondolhatna a folytatásra, egy olyan írás megfogalmazására, amiben ezt a tükröződést vizsgálja meg, tényszerűen, elfogulatlanul, tárgyilagosan, a filológia és a műelemzés eszközeivel. Másrészt viszont nem tudhatjuk, hogy az utóbbi néhány év milyen hatással lett volna a költőre. A sors kegyetlensége, hogy nem tudhatjuk.

   Petrik Béla  e tanulmányában áttekinti az előzményeket, sorra veszi a közismert rendszerváltó verseket, a négy legfontosabbat. Összefoglalja a versek megjelenési körülményeit, sorsát, utóéletét. Dokumentálja az eseményeket, megnevezi azokat a fórumokat, alkalmakat és személyeket, amelyek és akik pro és kontra közreműködtek. Értelmezi és értékeli az egyes eseményszakaszokat, a költői magatartás következetességét és tisztaságát hangsúlyozva, s ezzel méltó helyet határoz meg Nagy Gáspár számára  a rendszerváltás folyamatában. Ezt a helyet eddig is láthattuk, de nem ennyire pontosan. A cikk egy idézettel zárul, amit Nagy Gáspár az 1986-os írószövetségi közgyűlésen mondott el, egy évvel – ahogyan ezt Petrik Béla is fontosnak tartja megjegyezni – az első  lakiteleki találkozó előtt. Az idézett beszédrészlet:

„De a nézetek bármilyen elnyomása – még a helytelen nézetek elnyomása is – következményeiben az igazság ellen irányul, mert igazságot csak egyenjogú és szabad nézetek dialógusában lehet elérni. Azt hiszem, nem adhatjuk fel, és ahogyan említettem, advent első vasárnapja van. Tudjuk, lesznek Pilátusok, lesznek Heródesek, csecsemőgyilkosok, lesznek Júdások, de a kisded megszületik, az igazság megszületik, semmiképpen sem lehet eltiporni. Ezért nyugodtan gyújtsuk meg azt az egyszál gyertyát s utána a többit is.” (18.p.)

 

b., Papp Endre: Az „istenképűség” bizodalma az esztétikában. Adalék Görömbei András Nagy Gáspár-képéhez. Hitel, XXVIII., 2015.1.sz. 19-21. p.

   A tükör itt is eszünkbe juthat, hiszen a folyóirat felelős szerkesztője, az írás szerzője közvetetten, Görömbei András szemén, művein áttükrözve, őt idézve rajzol vázlatot – a címnek megfelelően – az istenképűség és az etika, esztétika viszonyáról Nagy Gáspár költészetében. Ezért aztán, még csak a címet elolvasva, majd az írás végéről a címhez visszatérve, a recenzensnek nehézséget okoz a címbeli három szó mikrokontextusának értelmezése. Külön-külön egyik szó se érthetetlen. Még az elsőnek és a harmadiknak a kapcsolódása se. De miként kerül közéjük a bizodalom? Ami – ugye tudhatjuk – nem bizalmat, hanem reménykedést, bizakodás jelent.

    Ismét a sors kiismerhetetlenségét kell emlegetnem, hiszen mindkét életutat  lezárta, időnek előtte. A költőét, majd kisvártatva a monográfusét. Ezért is lehet indokolt a közös értékrend, az értékrendek közösségének a szálait keresni.  Így:

„Görömbei András Nagy Gáspár-képét ismerjük, monográfiába foglalta. Elégséges nagy vonalakban felvázolni, miért tartotta kortársai közül az egyik legnagyobbnak.

   Költői személyiségének cselekvő történelmi jelenléte, rendíthetetlen értéktudata, belső biztonsága volt számára a végső konklúzió. Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – íme az alapelvek, a példaként állított cselekvés formái. Küldetése „esküdt kötelessége” volt a költőnek, a „valóság égető nyelvén”  néven nevezni a dolgokat.  Alkotói programja egy rövid mondatban összefoglalható: A „lefokozott szívűeknek” szabadító dalt énekeljen. Költői személyiségét az értékpusztító, immorális és szabadságtól megfosztó kor ellenében érvényesíteni képes erkölcsi fenoménná növesztette. A „félelmen túli tartomány dalokra elszánt kölyke” volt ő számára, aki tényeket és látszatokat, valóságot és hamis ideológiát eltökélten szembesítő költészetet hozott létre.  Általa a hazugság, cinizmus, árulás, nemzeti felelőtlenség, történelmi tudatzavar, erkölcsi nihilizmus ellen lépett fel.” (20.p.)

   A továbbiakban az írás ezt az alapképet árnyalja, gazdagítja, a költőnek és értelmezőjének etikai-esztétikai vonásainak a rajzolgatásával. Néhány kulcsszó: az igazság hite, a múltra támaszkodás, közösségi felelősségtudat, az önismeret bátorsága, a szabadság. „A művészet alkalmas rá, hogy kioldozza a pillanatnyi lét praktikus kötelékeit: szabadító képessége van” – írja Papp Endre. (24.p.)

------------------------------------------------

A  recenzens utóirata: nyolc év telt el a kötelék eloldódása óta. Emlékezzünk.

És forduljunk a költőhöz, az első kötet (Koronatűz) hetedik verséhez. Mi talán   remélhetjük, hogy – miután a vers megírása óta legalább négy évtized telt el – valóban több évre nyújtott ősz következik életünk tele előtt.

 

Szabadítót mondani

Lefokozott szívűeknek
valami szabadítót mondani
a kapuk alatt

görbe utcák
körbefonnak bennünk

vérágas szemekkel
kétségbeesik a gyermek

lepréselt levelek albuma
következetességre tanít

de a levelek már
cégtáblákhoz szorulnak

több évre nyújtott
ősz következik

kell valami szabadítót mondani
a kapuk alatt
mielőtt tompán becsukódnak.

 

 

c., Wehner Tibor: Valószínűtlen lebegés. Török Richárd szobrászművész vasvári Táncosnő-szobra. Hitel, XXVIII., 2015.1.sz. 130-133. p.

   Látszólag független ez az írás az előző kettőtől, mégis összefüggnek.  A kapcsolat elsősorban térbeli. Miért?  Azért, mert az írás – a recenzens feltételezése szerint – a fél évvel ezelőtti szoboravató beszéd kiteljesített változata, s a bronzszobor közvetlen szomszédja a Nagy Gáspár Művelődési Központ. Ott állnak, egymás mellett. (Fokozza a térbeliséget Bérbaltavár közelsége.) De ha nagyon akarjuk, időbeli szálakat is találunk. Hiszen egy hónappal a szobor leleplezése után néhányan már láthattuk. Azok, akik (hatan) megálltunk ott egy időre, útban Zalabértől Apátistvánfalváig. Tudatlanok voltunk, szóba se került a Táncosnő fiatal kora, alig  több mint egyhónapossága, s az sem hogy Wehner Tibornak nemcsak az adott műalkotás elhelyzésében, avatásában volt  nagy szerepe, hanem Török Richárd állandó vasvári kiállításának létrehozásában is. Erről – a személyes érintettség homályban hagyásával – ír is WT az első mondataiban. S mielőtt tovább megyünk a cikk tartalmában, az olvasó figyelmét tovább kell vezetnem. Kitérőt javaslok, vagy ezen ismertető végére javaslom a memoképek1 megnyitását, ahol már hónapok óta látható a szobor, hátulnézetben, a 11. oldal végén Igaz, hogy itt, a Hitel 133. oldalán is van róla egy fekete-fehér fotó, de a színes az igazi, S hogy  teljes legyen a kép, ezen ismertetővel egyidőben tettem egy másik képet, elölnézeti képet is, ez a 12. oldal 3. képe.

   Wehner Tibor az írása elején felvázolja a szobor előéletét – aki majd olvassa, az megtudhatja - , majd a szellemi-művészi előzményeit-rokonait villantja fel, elsősorban a magyar szobrászatban. Ezután az alkotói életműben elfoglalt helyet mutatja meg nagy pontossággal, egyúttal képet adva a fiatalon elhunyt szobrász gazdag életművéről is. Ezenközben pedig az írás egészében  búvópatakszerűen folyton előtör a Táncosnő esztétikai értékének, kvalitásainak, egyedi szépségének elismerő megfogalmazása.

   Ezt a  cikkismertetőt kapcsolati szálak keresésével kezdtem, s kettőt említettem. Legyen itt, a végén egy harmadik, az eszmei, szellemi kapcsolat szála. Ahogyan az előző cikk-ajánlót a Szabadítót mondani c. vers beillesztésével zártam, itt a „szabadságot mutatni” lehet a zárszó.

 P.I.

 U.i.: Itt érne véget ennek a folyóiratszámnak,  szorosabban a benne lévő három fontos és számunkra aktuális írásnak a rövid bemutatása, ha nem vezette volna a véletlen a recenzens szemét az átlapozás közben a 105. oldalra is. Ami miatt harmadszorra – illetve közvetetten  negyedére – kell Nagy Gáspárt említeni. Hiszen említi ennek a negyedik írásnak a szerzője is, azaz Király Ibolya az Emlék-repeszek c. írásának második részében, a 105. oldalon. Egy levelezésben való segítségnyújtását. Nagy Gáspár gépelte le és juttatta el 1989-ben Király Ibolya levelét   – amiben Király Károly becsületét védte volna meg – a Reform akkori főszerkesztőjéhez, Tőke Péterhez. (Akinek ugyancsak van valamilyen kötődése, közvetett kötődése az évfolyamunkhoz, s aki azután nem közölte a névtelenül elküldött levelet.)

 

Filmezés – Mozaikok

   Harmadik filmes témájú mozaikomban olyan események maradék nyomait kutatom az emlékezet ködében, amelyeket valamilyen módon a filmkészítés fog össze. Három kisfilmhez kapcsolódnak. Nem teljesen időrendben veszem sorra, de az első valószínűleg Lencz Géza veteránról szólt, a másik a négy társ által Szatmárcsekén forgatott film, s a harmadik Pörös Géza filmetűdje. Mindegyikhez kötődik egy kis közreműködésem. A filmek 8 mm-es felvevővel készültek, tulajdonképpen némafilmek voltak.

   Elsőéves korunkban, a második félévben Polnauer Gyuri ambicionálta, hogy készüljön valamilyen dokumentumfilm. Talán az akkoriban létrejött, s a székesegyházzal szemben székelő Munkásmozgalmi Múzeum, a múzeum vezetője, Garas(?) Kálmán ajánlotta a témát, a személyt. Lencz Géza magányosan élő nyugdíjas nyomdász volt, akinek mozgalmi múltja is volt, valamilyen szerepe talán a Tanácsköztársaság idején. (Valóban, a következő forrás szerin újságíró és szerkesztő is volt, s 87 évesen, 1976-ban halt meg.  http://www.cellbibl.hu/index.php/ujdonsagok/10-lexikon/74-lencz-geza) Úgy rémlik, hogy Gyuri volt a fővállalkozó, a forgatások megszervezője. De többen kellettünk, hiszen a kameramann mellett kellett kérdező is, s talán két világosító, akik tartották a házilag barkácsolt „karácsonyfát”, a T-alakú lécvázra erősített halogénizzókból álló szerkezetet. Voltunk a lakásán, ahol kis életképeket vettünk fel (kávét melegít, olvas, stb.), majd a levéltárban a régi újságpéldányokat filmezte a stáb, azokat a számokat, amiket szerkesztett, vagy amikbe írt. Volt, hogy úgy ejtettük be a képmezőbe a számot, hogy mozgalmas legyen. A harmadik helyszín a nyomda volt, egy régi, ólommal dolgozó szedőgép. Ez önmagában is kuriózum volt számomra, ahogy a könyvoldal vagy a hírlaphasáb egy sorát a szedő összeállította a betűsablonokból, majd a szavak közé ejtett ékekkel „kizárta”, egyenletes sorhosszúságra, s végül a sor negatívját tartalmazó rézdúcokat folyékony ólommal öntötték ki. Gyurinak itt nagyon megtetszett egy spirálisan mozgó tengely, s arra pályázott, hogy látványos snittet készítsen róla. Végül a negyedik hely valahol a főtér környékén, talán a két könyvtár között, egy nyugdíjas klub volt, ahova Géza bácsi a szaktársaival sakkozni járt. Amikor felkapcsoltuk a két karácsonyfát, s vakító fény öntötte el a helyiséget, hirtelen áhitatos, néma csönd támadt, talán a meglepetéstől, talán az alkalom különlegessége miatt. Ezt a csöndet aztán később gyakran emlegettük, különösen Stark Laci. További részletekre, a film sorsára már nem emlékszem, valószínűleg az említett múzeumé lett. Hiszen a nyersanyag pénzbe került, s talán a múzeum állta a költségeket. (Akár a megerősítést, akár a cáfolatot szívesen veszem.)

   A második kisfilm a szatmárcsekei temető jellegzetes, csónak alakú fejfáinak készítéséről szól(t). Közvetlen előzménye az 1969-es tanév végi évfolyamkirándulás volt, amiről néhány részletet már írtam. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy egy jó ötlet nyomán ugyanazt az útvonalat jártuk be a felettünk lévő évfolyammal, de ellentétes irányban. Így vonattal tudtunk menni Kisújszállásig, onnan autóbusszal a szatmári táj bejárásával Sárospatakig, ahol buszt cseréltünk, így a visszaút is kihasználttá vált. Sárospataktól Miskolcig mentünk, majd a végső szakaszon megint vonattal hazáig. Ennek az autóbuszos Szatmár-járásnak volt része Szatmárcseke, a temető. A négy fiú,  Gáspár,  Géza, Gyuri  és Laci ekkor találta ki, és talán meg is beszélte a helybéliekkel, hogy a nyáron visszatérnek, s filmre veszik a jellegzetes fejfa elkészítését. Gyula bátyánk erkölcsi támogatásával. És úgy is lett. Erről az időszakról már csak ketten tudnának hitelesen beszámolni, ha rászánnák magukat. Mi csak epizódokat hallottunk az őszi találkozásunkkor. Gazsi magáról a fejfáról írt egy ismertetőt az 1969 őszi Jelentkezünk-be, ez benne is van a mozaikokban, de a forgatás részleteire nem tér ki. Mi az elkészült tekercseket láttuk és csodáltuk meg a kollégium negyedik emeletének étkezőhelyiségében, ahol a készítők vágni kezdték. Egy ügyes kis vágóasztalon lehetett pergetni a részleteket, s mi is véleményt mondtunk róluk, a műveletről. Egy különös snitt is az emlékezetemben maradt, mert teljesen véletlenül egymásra vettek két jelenetet. Az egyiken az idős fejfakészítő éppen nagyolta a fekvő nyárfatörzset, fejszével faragja az oldalát, a másikon pedig a Túr (vagy a Tisza?) egy szakasza volt látható. S már nem emlékszem, kinek jutott eszébe, hogy mennyire zseniális lett az elrontottnak tekintett felvétel, hiszen úgy látszott, mintha a fejszés ember egy csónakon evezne. Azért volt ez véletlen telitalálat, mert a feltevések szerint a vízi élet, a folyón való menekülés, vagy a Kháron ladikjával való analógia lehetett a magyarázata a fejfák alakjának. (Az élet keserű iróniája, hogy 2012-ben kérdeztem csak Gézát arról, mi lett a film sorsa, s ekkor tudtam meg, hogy 1970-ben Gyuri mint referenciaanyagot vitte magával, a többiek tudta nélkül, akkori „disszidálása”-kor, mert a müncheni filmakadémiára készült. Azért volt ez a késői információ a sors iróniája, mert ugyanakkor és ugyanott, a Martineumban láttam egy Népszabadság-cikk másolatát Leibish Polnauer gyémántkereskedőről.)

   A harmadik forgatáson statiszták voltunk. Géza forgatta, nem is tudom, hogy készen lett-e. Egyetlen helyszínre emlékszem, a csónakázó tó szigetére, ahol egy korhadó csónak körül ácsorogtunk a hideg tavaszi szélben (ezért talán 1969 első felében lehetett). S az ifjúság volt a témája, talán a címe is.  Nagyon szeretném látni akkori önmagunkat, s még a mai technika eszközeivel elektronikusan rögzíteni is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a felettünk lévő évfolyam tagjai is filmeztek, Merő Béla, Kováts Flóri és talán mások. Az egyik jelenetben többen álltak az első emeleti lépcsőház korlátján, alulról,  az alagsori tornaterem bejárata elől történő, kísérteties háttérvilágításban.)

(Kiegészítések e harmadikhoz Pörös Géza szíves közlése nyomán. A filmetűd címe Március volt, a forgatókönyvet Nagy Gáspár készítette, a film befejezetlen maradt, valószínűleg anyagi akadályok miatt. De a muszter egy ideig megvolt, nézegettük mi is néhányszor,  azonban mára elsodorta az idő. Talán fotók maradtak a forgatásról, s ezek még Gézánál előkerülhetnek.)

 P.I.

 

Cikk-ajánló 2014-12-16

   Csapjunk a közepébe: úgy látom, ennek az évnek a vége rendhagyó lesz, nálam legalábbis. Rendhagyó könyvismertetést rendhagyó cikk-recenzió követ.

   S a rendhagyás csak fokozódik. Hiszen olyan írást fogok a honlap látogatóinak figyelmébe ajánlani, ami messzire vezet. Nem, nem a cikk, hanem a téma. Húzom még egy kicsit az időt, s a cikk és a téma megnevezése előtt jelzem az előéletet. Először a saját elő-életemnek azt a részét, amiben nem volt benne a terítékre kerülő cikk megjelenési helye, „fóruma”. Most is csak véletlenül, illetve szükségszerűen jött bele a képbe. Ez a dialektika, kérem szépen. A hely az a hetilap, aminek a címe is enigmatikus. Demokrata? Magyar Demokrata? Mi volt a címe az elején?  Az indulásakor? Miért van most a címlapon sokkal kisebb betűkkel a magyar szó, s miért marad le ez a szó az oldalankénti címmegjelölésen?  Hozzátartozik egyáltalán a címhez? Nem tudhatom. Az előélet másik fele a keresési folyamat. Olyan információm volt, ami szerint az interjú az 50. számban fog megjelenni. Aztán kiderült, hogy beelőzött, a 49-esbe került bele. Nekem ez egyheti késlekedést jelentett.

   Innentől bibliográfiai meghatározás (de mi is a szabály, ki a szerző, az újságíró vagy az interjúalany? dönteni kell, tehát döntöttem): Wehner Tibor: Ronald Reagan, amint éppen megy. (Vissza kellene állítani a szakmai kontrollt, ez lenne a legfontosabb.) Interjú, riporter: Szentei Anna. Magyar Demokrata, 2014. 49. sz. dec.3. 26-28.p.

   Nem tartalomismertetőt írok – bár a cikket másolat formájában magamévá tettem -, hanem egyrészt az elolvasását ajánlom, másrészt a véleményemet fogalmazom meg.

   Mindannyinak rendelkezünk némi tapasztalatokkal arról, hogy mikor, kik,  milyen köztéri emlékműveket, szobrokat helyeztek-helyeznek  a szemünk elé. Az írásból vázlatos képet kaphatunk arról is, hogy ez hogyan történt az elmúlt évtizedekben, milyen háttérmechanizmusok határozták meg. Azt is tapasztalhattuk, hogy ennek a folyamatnak jellegzetes szakaszai vannak. Szélcsendes időszakokat váltanak turbulens szakaszok. Az utóbbi hónapok egy ilyen turbulens szakasz eseményeit rajzolják fel, s emiatt már az a kérdés is felmerült bennem, hogy kik a bronzimportőrök, a bronzelőállítók, illetve az öntőműhely-tulajdonosok. Az interjú, Wehner Tibor állásfoglalása ebben a bronzcunamiban segít eligazodni. Diplomatikusan általános megfogalmazás egészül ki néhány utóbbi eset ismertetésével, véleményezésével. Egyúttal kordokumentumnak is tekinthető. Én annak tekintem.

   Aki ennél többet szeretne tudni az írás tartalmából, annak azt javaslom, hogy látogasson el a hozzá legközelebb eső könyvtárba, s olvassa el ezt az alig három oldalt.

P.I.

 

Filmes

   Volt valamilyen esély arra (talán még mindig van), hogy a mozaikok gyarapodni fognak. Azok a tagok is  írhatnának, akik mozgatói, aktív részesei voltak pl. a klub, a filmklub, a falujáró klubpatronálás programjainak, tagjai az irodalmi színpadnak. De lehet jogosultsága annak is, hogy a „csak” résztvevő, szemlélő személy  szedegesse össze az emlékmorzsáit ezekről az eseményekről.

   Mi maradt meg bennem pl. a filmklubról? A tematika, filmcímek, a vetítés előtti bevezető kiselőadások, a vetítés utáni beszélgetések hangulata, az hogy valami nem mindennapi, nem mindenkinek megadatott lehetőség részesei vagyunk. Szerencsének tekintem, hogy éppen 68-ban indult a filmklub történeti sorozata, a Lumiére-testvérek első „etűd”-jeivel (A vonat érkezése, A megöntözött öntöző), majd a Türelmetlenség, a Letört bimbók, a három aranyos című film (Aranyláz, Gyilkos arany, Aranypolgár) A nagy ábránd, Patyomkin páncélos stb. Vagyis a brüsszeli tizenkettő. S ha a folytatásról kellene számot adnom, akkor a sorrendben, az időrendben már bizonytalan vagyok. Hiszen azután jött a francia új hullám, az olasz neorealizmus (Négyszáz csapás, Biciklitolvajok, Országúton) s még mi és hogyan?

   A vetítések helyszíne a díszterem, ahova nemcsak mi,  diákok ültünk be, hanem jöttek a városból középiskolások, felnőttek, ahogy ugyanígy jöttek a hangversenysorozat műsoraira is. A film előtt osztogattuk azt a stencilezett lapot, amelyiknek egyik oldalán idézetek voltak, „kritikai montázs”, a másik felén ajánló bibliográfia. Legtöbbször a film előtti bevezetőt tartó diáktársunk állította össze. (Erről, a bevezetők tartásáról Géza írt a Szombathelyi cédulák-jában.) Hogy ki mire használta a lapot, nem tudom,  talán megnéztünk néhány írást, könyvrészletet a vetítés utáni napokban,  de azt sajnálom, hogy jelenleg, több költözés után, egyetlen példányom se maradt. Ha tudatosabbak lettünk volna, akkor szépen összegyűjtjük, hátha jó lesz még valamire. S egyetlen alkalommal én is bekapcsolódtam a bevezetők tartásába, de utána nem volt beszélgetés. Ez a film az Egy csepp méz volt, T. Richardson filmje, s valamilyen okból a Béke moziba kellett mennünk a vetítésére.

  A filmklub programjához is kapcsolódtak azok a spontán filmnézések, moziba járások, amik a két mozi normál műsorához igazodtak. Ahogy eszembe jutnak: a Fényes szelek után a kollégiumi „sarok”-ban, a KISZ-Klubnak titulált kis szobában volt teltházas eszmecsere. A Nagyítás után szintén. S mikor néztük a Rítus-t, a Kiáltás-t, a Csend-et, majd a szintézisüket (egyik társunk meglepő meglátása), a Csend és kiáltás-t? A Ha c. filmet többször is megnéztük, annyira tetszett. A helyi moziüzemi vállalat azzal segítette a csoportos látogatásunkat, hogy a pénztárnál elég volt bemondás alapján kérni tíz diákjegyet, jelentős kedvezménnyel kaptuk. Ezért aztán ha nem voltunk elegen, szereztünk néhány fiatalt az éppen sorban álló városiak közül.

    Ezek a szervezett és spontán alkalmak, a hozadékuk szépen rendszerbe igazodtak akkor, az esztétika tantárgy harmadik félévében, amikor a dráma és a film következett.

   Biztos vagyok benne, hogy mindannyian másként néztük  bármelyik filmet azóta, s valószínűleg kontárkodtunk is egy kicsit eddigi életünkben. Programok szervezésével,  iskolában az irodalom és a film kapcsolatának szemléltetésével stb. A saját példámon illusztrálva: 1972 őszén a Komárom Megyei Moziüzemi Vállalat és konkrétan Egyed Albert kezdeményezésére és szervezésében egy városi filmklub-programot indítottunk Esztergomban, ahol a tagság felét a tanítóképző diákjai alkották. Később, a fehérvári Geó diákjainak egy három részből álló BBS-vetítéssorozatot szerveztem, a végén egy összefoglaló beszélgetést Zalán Vince meghívásával. Az Árpád Szakközépiskola kollégistáinak is éveken keresztül vittünk hetente  filmeket a 90-es években. S a magyarórákon pedig nemcsak a megfilmesített kötelező olvasmányokat néztük meg, hanem többek között az Árvácská-t, az Igéző-t vagy az Isten hozta, őrnagy úr-at is. Különös lehetőséget teremtett a „filmre írás” és az alapmű viszonyának megismerésére a Barbárok. És talán már említettem, hogy valamikor 1982 körül volt, hogy nem tudtam, illetve nem is akartam kikerülni egy „pártos” beiskolázást. Nem voltam és nem is leszek ugyan tag semmilyen pártban (a fő gondom a pártfegyelem), mégis vállaltam a „szocialista kultúra és közművelődés” fantázianevű kétéves programot, kéthetenkénti egy délutános elfoglaltságot. Egy dolgozatot kellett írni a végén, s én akkor a megelőző öt év magyar filmjeit választottam témául, tíz filmnek hasonlítottam össze a látogatottságát a kritikai fogadtatással.

   A felidézett részletek sorából ezúttal a kőszegi filmnapok eseményei kimaradtak. Részben érintettem egy másik mozaikomban, de az a sajnálatos helyzet, hogy most egyetlen érdemleges dolog se jut eszembe. Azaz talán egy kiegészítő rendezvény igen, a kollégium klubjából, amikor teltházas közönség  hallgatta az Ítélet erdélyi forgatásáról épp hogy megérkező Sára Sándort.

P.I.
 
 
..................................................................
 
 A. Könyvismertetések

A.1.   Tóth Krisztina: Pillanatragasztó (könyvismertetés)(P.I.)

     Írásom célja kettős, ha ez egyáltalán lehetséges. Egyrészt, mivel könyvismertetés, azoknak a figyelmét szeretném felhívni, akik még nem olvasták. De a hosszú bevezetővel azokra is gondolok, akik magát a szerzőt se nagyon ismerik. Azonban azt szeretném, ha tudnék valamilyen szellemi többletet nyújtani azoknak is, akikre a fenti állítások nem igazak, vagyis ismerik az alkotót, olvasták a kötetet.

    Az ötödik prózakötet öt ciklusban 5x5 azaz 25 novellát tartalmaz. Amint az a PIM-beli könyvbemutatón elhangzott, a költő-írónő kb. 100 novellából válogatta, több hullámban elkövetett szűrési folyamatban. Menet közben eszmélt rá, hogy ez az év nevezetes, mert az első kötete, az Őszi kabátlobogás (versek) éppen 25 éve, 1989-ben  jelent meg. Ezért maradt 25 novella a kötetben.

  1. a.     Szellemi környezetrajz

   Mielőtt a kötet tartalmáról, szerkezetéről, egyes novellákról szót ejtenénk, járjunk egy kicsit tágabb körben. Jegyezzük meg, hogy a kezdeti líra-, majd az utóbbi epika-kötetek mellett most egy színpadi mű is készül, egy verses-zenés mese-darab, de a Hangyatérkép-pel (Gothár) már a film felé is nyílt egy út. A Talált mondat címet viselő székfoglaló előadás    (elhangzott 2011 márciusában a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián, s csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy érdemes összehasonlítani a másik Tóth, azaz Tóth Erzsébet székfoglaló előadásával, ami ennek a mostani évnek a tavaszán esett meg, a MaMA keretében, s a tartalmáról képet alkothatunk a Kortárs 2014.10. számában megjelent írásból, a címe Birodalmak árnyékéban)    pedig, a maga negyvenezer feletti karakterével méltó volt a hely szelleméhez és az alkotó szakmai kvalitásaihoz, s emellett még egy érdekfeszítő rendhagyó irodalomóra szerepét is betöltheti.

   Csak néhány utalás,  idézetekkel, annak bizonyítására, hogy Tóth Krisztina nemcsak a költői kifejezésmód birtokosa, hanem tudatosan és harmonikusan, kreatívan  kapcsolódik az irodalmi hagyományokhoz, (nemcsak a magyarhoz),  és ezt demonstrálja is. A négy példa, a mintaversek időrendjében:

Tóth Krisztina

ŐSZI SANSZOK

Ősz újra. Kong
a park. Na mondd,
beláttad?
Van-e tovább?
Van tétovább
tenálad?

Teszek-veszek,
szőlőt veszek,
miegymást,
szél kavarog,
cibál, ahogy
mi egymást:

becsap, kitér, kitár…
Oly elhagyott, sivár
a lelkem,
csak zümmög kétkedő
hangon, mint az eső,
mi ver lenn…

 A versről:   http://www.tani-tani.info/102_csobanka  és

http://janus.ttk.pte.hu/tamop/tananyagok/orban_intermed/intertextulis_szvegjtkok_tth_krisztina_lrjban_s_przjban.html

(Ez utóbbi több vershez is vezet.)

 

Tóth Krisztina: A koravén cigány

borúdal

 

Dűlőutak hegeitől szabdalt

sötét bőrű, csapzott anyaföldem!

Ügyetlen plázákat tetováltál

lapockáidra, a kezed ökölben.

Mindig így volt a világi élet:

először fájt, de utána szép lett.

Húzd ki szemed, fogd össze hajad,

aztán indulj, nem baj, hogy szakad,

sarat öklend mind e pusztuló kert.

Húzzál, kislány, legalább pulóvert.

 

Hova lett a fiad? Hol a lányod?

A városban? Vagy a benzinkútnál?

Egyik csak tíz, másik tizenegy lesz,

tudom, utánuk mennél, ha tudnál,

de nem jutsz a megállóig mégse,

csak káromkodsz, mint a jég verése.

Fuss, ki tudja, meddig jár a busz,

este lesz, míg a műútra jutsz,

bámulhatsz a fényszórók szemébe,

lefeküdhetsz, azt se veszik észre.

 

Hova lett a fiad, hol a lányod?

dörömböltek hasad boltozatján,

és mi lett a szerelemből, látod,

minden mostból mindig lesz egy aztán.

Házadat is elkótyavetyélted,

tolószékre cserélted a pénzed,

húztál volna inkább új lapot,

mikor lesz, hogy őket láthatod,

mentél volna föl az égbe lakni!

Mikor jössz már rá, hogy rossz a pakli?

 

Szlalomozik a srác az autók közt,

bámulják a lehúzott ablakból,

fél szeme mindig a lehajtón van,

odagördül, ha valaki parkol.

Nagy-Magyarország a kocsira,

piros csíkos legyen vagy sima,

lesz még egyszer ünnep a világon!

Húzz el cigány, míg nem váglak szájon.

Eltelik a nap a kocsisorral.

Gyújts rá tesó, ne gondolj a gonddal.

 

Mi zokog, mint malom a pokolban?

tarvágástól fogatlan az erdő,

fekszenek a fák hasra borulva,

nem lesz köztük egy se, ami megnő.

Görögj, hasáb, a víz ölbe’ visz,

húzz magadra, cigány, földet is,

jégeső és vihar már ne verjen,

püffedt töltés, lóg az anyanyelvem.

Árok, padka tele vérrel, sárral,

ne gondolj már a világ bajával.

 

A versről,  - amit a költő fel is olvasott nemrég egy székesfehérvári Vörösmarty-konferencián, ahol az alapverset mintegy ezer diák mondta el közösen a Romkertben, a Nagy Versmondás keretében Jordán Tamás és Fűzfa Balázs vezényletével -,   bővebben Arató László írt nagyon jó oktatásmódszertani tanulmányt, párhuzamos elemzést, az Iskolakultúra 2012.10. számában: http://epa.oszk.hu/00000/00011/00169/pdf/EPA00011_Iskolakultura_2012-10_093-102.pdf

 

Porhó

Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt

nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is

pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, tervezem
e lét
felét

leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,

sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,

de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
havam,
hevem

hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek,
szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl

bonyolult léten, túl ezen

egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott ?!

Program

Orbán Ottó versére

 

Hallod-e, te sötét program, idegen kód a számsorban,

sorsom vagy-e, vagy csak program, csigalépcső a seholban?

Folyosó vagyok a fejben, végig kell álmodni engem,

éber űr az alvó testben, minden csönddel én üzentem.

 

Hogyha kezdettől üzentél, mutasd magad, aki lennél,

sötét program, ki futsz bennem, láttasd belülről a testem!

Sorsom vagy-e, vagy csak számsor, hibajel a koponyából,

árnyék vagy-e, aki játszol, s boltozatán mégse látszol?

 

Nem vagyok én sötét program, vagyok, aki mindig voltam,

se nem sorsod, se nem emlék: ott aludtam minden szóban.

Fölébredtem és beszélek, szóra bírom minden sejted,

én írom tovább a versed, oly szavakkal, nem is sejted.

 

Hallod-e, te sötét program, ha te peregsz minden szóban,

te vagy-e az, aki vagyok, szólsz-e, hogyha elhallgatok?

Megszűnsz-e, ha felébredek, és mi marad meg utánad,

amikor a túlba kelek? Csak valami álompárlat, álompárlat.

 

A Program c. versnek (a csángó népdal és Orbán Ottó verse mellett) verstani és szerkezeti rokona lehet pl. az  Ez a világ amilyen nagy …c. Petőfi-vers is. Erről bővebbe írtam a Vándormotívumok c. írásomban, ami ugyanitt,  a honlap memozaik rovatában olvasható. http://memoarondolgozo.freewb.hu/memozaik

Még mindig a „körgyűrűn” haladva, mielőtt bekanyarodnánk a kötet belvárosa felé, a második lehajtási lehetőségként Dunajcsik Mátyás cikkére illik utalni, ami Élőfilm és összecsengés – Tóth Krisztina művészetelméletéről címmel jelent meg 2007-ben, a Világosság c. folyóiratban. http://epa.oszk.hu/01200/01273/00039/pdf/20070905071326.pdf

 Hiszen ez az összecsengés nemcsak a lírájában érhető tetten, hanem pl. ebben a mostani kötetben is. A harmadik lehajtási lehetőség a Litera.hu.  Ami egyrészt a virtuális író-olvasó találkozó sorozatában Tóth Krisztinához is várt olvasói kérdéseket, s ezeket, valamint a válaszokat  a következő url-en lehet elérni: http://www.litera.hu/hirek/toth-krisztina-en-a-jambikus-giccshatarra-jarok-napozni S ezzel még egy lépéssel közelebb kerültünk a kötethez.  Mert másrészt ugyancsak a litera.hu  közölte másodközlésben a Palócföld tematikus Mikszáth–száma után a Timár Zsófi muskátlija c. novellát.  (Ld.: Tóth Krisztina: Tímár Zsófi muskátlija A Palócföldben második alkalommal szerepel az „Ezek a kedves kis portékák…” című, a Mikszáth-centenárium alkalmából indított rovat, 2010-06-20 11:55:27 http://litera.hu/hirek/toth-krisztina-timar-zsofi-muskatlija) De Mikszáth tágabban is köthető, Kosztolányival együtt, Tóth Krisztinához és ehhez a kötethez.  Mikszáthot úgy köthetjük, - Tímár Zsófin túl - hogy pl. EP Termelési regény-ében is megjelenik, a szentendrei HÉV-en, s tudhatjuk, hogy egy Nők Lapja-beli TK-írásban pedig EP jelent meg, mint Mátyás király alteregója. (Gonosz kedveskedés?)  S Esterházyval, az írásaival való párhuzam ebben a kötetben máshol  is felsejlik, mégpedig Kosztolányi közvetítésével. Az Esti c. kötet, valamint a Pillanatragasztóban A kulcs és az Utószezon (a Fürdésre emlékeztetve).

 S a körgyűrű végén találhatunk még egy laza leágazást, ezúttal a kötet címe irányában. Goethe Faust-ja  ezen részek nyomán lehetett jogos asszociációm:

FAUST

Rá kezem adom!
Ha egyszer így szólnék a perchez:
oly szép vagy, ó maradj, ne menj!
Akkor bátran bilincsbe verhetsz,
akkor pusztulnék szivesen!
Akkor harang konduljon értem,
akkor szolgálatod letelt,
az óra több időt ne mérjen,
akkor az én sorsom betelt!

………………..(Ez volt, amikor eladta a lelkét.)

FAUST

A hegy alatt mocsárvidék
terjeszt ragályt zsákmányolt földemen;
csapoljuk le poshadt vizét,
az lesz csupán a végső győzelem.
Millióknak nyitok tért, hol nem éppen
biztos a lét, de szabad és tevékeny.
Zöld a mező s termékeny; ember, állat
az új földön nyomban otthont találhat,
s merész szorgalmú nép emelte gát
szilárd oltalmában üthet tanyát.
Belül paradicsomi táj virul,
künn peremig csaphat az ár vadul:
betörni készen rontsa bár a töltést,
közös igyekvés tömi be a tört rést.
Igen! e nagy célért élek-halok csak,
s elmém e végső bölcsességre jut:
szabadság, élet nem jár, csak azoknak,
kiknek naponta kell kivívniuk.
Így él le itt majd, a veszély ölén,
sok dolgos évet gyermek, férfi, vén.
Ha láthatnám a síkon át
e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,
a pillanathoz esdve szólnék:
Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!
Nem mossa el megannyi millió év
halandó-életem nyomát. -
E boldogság sejtelme elragad,
s már üdvözít a legszebb pillanat.

Faust hátrahanyatlik,
a lemurok elkapják, és a földre fektetik

Ez pedig, amikor elszólta magát. Mephisto elvinné, de jön a mennyei sereg, s megmenti Faust lelkét. És a befejezés:

CHORUS MYSTICUS

Csak földi példakép
minden mulandó;
itt lesz a csonka ép
s megbámulandó;
mit nincs szó mondani,
itt végbe ment;
az Örök Asszonyi
vonz odafent.

Faust is vágyott a legszebb pillanatra, ahogy a mai író és az olvasói vágyódhatnak, nekik azonban csak ilyen drámai pillanatok jutnak. (Van egy régi Vámos Miklós-írás, a címe Jelenleg a tizenharmadik a listán. Hogy mi a tizenharmadik? Hát a feleség által szorgalmazott boldog novi.)

     De József Attilát is említhetem (Porhó), a „szalad a puli pillanat”, vagy „a pillanatok zörögve elvonulnak” szövegrészeket   (rekontextualizálás, olvastam ezt a szót először épp a Litera.hu-n, a Palócföld tematikus száma nyomán), ahol a pillanat „megfogásának” a szándéka felmerülhet. S ehhez jó a pillanatragasztó. Csak oda kell pöttyinteni,  a pillanat már fogva is van. Ilyen pillanatragasztók, azaz pillanatragasztottak  a bennünk rögzülő emlékképek.

   A hosszúra nyúlt bevezető végén mindenképpen utalnom kell az ATV egyik október eleji műsorára, amelyben Friderikusz Sándor vendége volt Tóth Krisztina. A kötet megjelenéséhez kapcsolódó beszélgetés nagyon tartalmas volt, s mindenképpen érdemes akár a csatorna archívumában is megtekinteni. Ugyancsak a kötet megismerését segíti az a két netes beszámoló, ami az okt. 14-i PIM-beli könyvbemutatóról szól.

(http://konyves.blog.hu/2014/10/15/szerintem_vicces_vagyok_de_kafka_is_ezt_gondolta_magarol   és  http://librarius.hu/2014/10/15/meddig-maradnak-meg-ilyenek-konyvbemutatok/

Az egyik első nyomtatott ismertetés pedig az Élet és Irodalom 2014.41. számában (okt.10.) jelent meg, a 21. oldalon, Csontos Erika: Kalauz földlakók számára. S ahogyan a kritika címében is jelzett Földlakó c. TK-novella főhőse, mi is ugorjunk most  fejest a közepébe. Annál is inkább, mert nekem ez a novella okozta a legnagyobb meglepetést. Ezért a fejesugrás után innen indulok, figyelmen kívül hagyva, azaz ismertnek tekintve az És-cikk tartalmát.

  1. b.     A kötetről

b.1.    A kiindulópont,  a fejes ugrás miatt magyarázattal tartozom azok számára, akik előtt nem ismeretes az én félszázados elköteleződésem Karinthy Frigyes, illetve hát a Karinthy-család (benne a további sorrendben Gábor, Márton és Ferenc) iránt. Kamasz korom óta olvasom és gyűjtöm Karinthy műveit, de pl. az Arabella c. novellát oly régen olvastam, hogy a mostani újraolvasása elementáris erejű volt. Persze ebben szerepe lehet annak a néhány évtizednek is, ami közben eltelt. Tóth Krisztina a kötet 17. novellájának, a Földlakó címűnek választotta mottóul  a Karinthy-novella egy mondatát.  Ez az írás egyébként is kedvező helyre került a kötetben, közvetlenül a címadó novella elé. Az Arabella c.  opuszt pedig (ami ugye kötetben először 1933-ban jelent meg), tényleg majdnem ötven éve olvastam. Most jó volt újraolvasni, s természetesen egészen másképp vetődött rá a fény. Azzal együtt, hogy a története, a befejezése teljesen jellemzi KF életét, a Böhm Arankával folytatott folyamatos harcot, a kompenzálást.  S azért lehet ellentétes a két írás „mozgása”, mert Karinthy vágyaiban a fej nélküli (azaz az önálló egyéniség és gondolkodás nélküli) és engedelmes asszony önfeladása a „lereszelt zárlat”, míg a Földlakó nőhőse (minden bizonnyal az alkotó együttérzésétől kísérve) az önfeladást nem tudja elviselni, ragaszkodik a fejéhez, s miután saját világában nem talál kiutat, fejest ugrik az „ismeretlen”-be.

    Hogy a  fenti mondatok érthetőbbé váljanak, kivételesen foglaljuk össze a két novella történetét. Közös témájuk – ami egyébként mindkét alkotónak markánsan visszatérő témája – a férfi-nő,  illetve,hát ne lepleződjön le a könyvismertetést író hímsovinizmusa, a nő-férfi viszony. Karinthy férfiszereplője egy zongoraművész, aki egy házi koncert során ismerkedik meg  Arabellával. Az ismeretségből kapcsolat lesz, amit a főhős egyes szám első személyben mond el. Először a nő lábával köt vizuális ismeretséget a zongorajátéka közben, majd a lábáról ismer rá, azonosítja a második találkozáskor, a kártyaasztal alatt, amikor lehajol felvenni az Arabella által leejtett krétát.

 „A lila karszék... s a két lant alakú lábszár... Ő volt az, azonnal ráismertem.

A bridzsparti után még ülve maradt, s egy félóráig kettesben beszéltünk.

Ő hozta szóba múlt heti szereplésemet a társaságban. Elismeréssel, de minden elfogultság nélkül beszélt "Pán születése" című szimfóniámról, amit akkor mutattam be, abban az intim kis körben.

És ebből az alkalomból beszéltem Arabellával először és utoljára zenéről.”

 És ekkor döbben rá, amikor mindketten felállnak,  hogy a nő egy egész fejjel magasabb nála. És arra is, hogy a nőt nem érdekli a zene. Később a viszonyuk nagyon különösen alakult. Nagy szellemi csatározások, „rút és gonosz veszekedések” váltakoztak viharos és érzéki együttlétekkel. Az egyik veszekedés fojtogatásba fajult, s Arabella feje a férfi kezében maradt. „Furcsa, éles gyermekhangon sikoltozva kirohantam a szobából, át a hallon, megint vissza, be a szobámba a nyitott ajtón.

Annyira magamon kívül voltam, hogy első pillanatban meg se ismertem az arcom, mikor a kandalló nagy tükre visszaverte, ahogy megálltam előtte. Ugyanebben a tükörben eszméltem rá, hogy Arabella feje még mindig ott van bal kezemben, hajánál fogva szaladgálok vele.

Gyorsan körülnéztem, a könyvespolc alsó fiókja nyitva volt. Begurítottam a fejet, s a lábammal belöktem a fiókot.”

   Itt billen át a fantasztikumba az eddig még reális történet. Arabella a feje nélkül is életben marad, és engedelmes, odaadó nővé alakul. Hosszú ideig rejtőzködnek, majd lassan visszatérnek a megszokott társaságba, s a környezet elfogadja a lehetetlent, a fej nélküli nőt. „Esküvőnk csendben, nagy nyilvánosság nélkül ment végbe: Arabella nyakán gyönyörű tubarózsacsokor volt, leborítva dús, fehér fátyollal - úgy festett, mint egy pompás váza, méltó kerete a bódító virágnak.” (Itt jusson eszünkbe, miért is lett olyan a Pillanatragasztó külső  borítója? Illő megjegyezni, hogy a kötetborító – Mojzer Zsuzsa festménye nyomán – erre utal, és a PIM könyvbemutatóján Tóth Krisztina kék ruhája és a vörös virág is erre utalt.) S amikor Arabella véletlenül megtalálja a könyvespolc fiókjában a fejét, s a férj bizonytalan mozdulattal  a nő felé nyújtja, mintha vissza próbálná adni, Arabella a duzzogó szemrehányás mozdulataival utasítja azt vissza.

   A Földlakó nőszereplőjének először egy talp tűnik fel a  lakótelep melletti parkban, ami olyannak látszik, mintha egy ember fejjel lefelé bele lenne süllyedve a földbe, s csak a két talpa látszana ki. „Ezek szerint ki van fordítva a világ, ez itt a belseje, ami odakint van, az a valóság. Lehet, hogy valójában halottak vagyunk.”  - gondolja. Majd ő maga válik meg, önként, a fejétől, orális szex közben, mert talán  „…folyton az a két talp járt a fejében. Illetve most a férfi járt a fejében, ki-be, ki-be …” Aztán később kiderül, egy aurafotózás közben, hogy a nőnek  nincs aurája. Egyre gyakrabban esik le a feje, az utcán, a boltban, majd végül a két talp mellett a parkban. Ekkor történik meg a műfajilag kötelező fordulat, a nő elfogadja a helyzetet, nem teszi vissza a helyére a leesett fejet, hagyja a földbe süllyedni,  s ott ugrik utána és süllyed bele ő maga is a földbe a feje után.  Talpa pedig ott marad a korábbi talp-pár mellett. Így válik „földlakó”-vá, az ismeretlen talp-pár párjává, a férfi katartikus megdöbbenése közben.

   Nézzük tehát tovább a novellákat. A második elolvasás közben jegyzeteltem, kis cédulákra írtam az egyes novellákhoz kötődő témákat, gondolatokat. És bár az egyik netes beszámoló, a könyvesblogos, a novellák felét megemlítette, talán érdemes lesz nekem is sorra venni azokat. Majd kísérletet fogok tenni valamilyen általánosabb megállapítások megfogalmazására.  Két kitüntetett szempontot válaszok, az egyik egy tematikus összesítés, a másik a sajátos szóhasználat illetve képalkotás.

 

b.2. Előbb tehát egyenként.

Bátran teszem ezt, hiszen a könyvismertetés  olvasása közben ez a rész át is ugorható, másrészt nem annyira a „mit” az igazi vonzóerő a novellák elolvasásához, hanem a „hogyan”.

Doors

   Tudjuk, hogy egy együttes neve (is). Ezt a novella még erősíti is, négy számot nevez meg az angol címével. Egyúttal elindul a számmisztika, hiszen a huszonöt novella a huszonöt éves főszereplővel kezdődik, s a két férfi 35 és 45 éves. És ugye az alkotói pálya is 25 éve indult. (Ez már három 25.) Az elhangzó „így megy ez” pedig felidézi Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd c. művét. A novella címe pedig másféle ajtókra is utal: a telefonfülke üvegajtajára, a másik üvegajtóra, amelyen a szereplő korábban átgyalogolt, arra, hogy a sebek (pl. a csikk-égette seb) ajtót nyitnak a testen, s végül  a szerző a jövőbe, a felidézett kék szempár  35 éves tulajdonosának a jövőjébe is nyit egy ajtót. Ezzel már kissé ki is lép Tóth Krisztina abból a tudatos törekvésből, hogy a novellák (Örkényhez hasonlóan) ne mondjanak el többet annál, mint ami a „keretükben” megjelenik. S már itt, a kötet elején dominálnak a különböző testnedvek. Az izzadtság, a nyál, a vér. S a Doors-szám címe (Light my Fire) továbbvisz bennünket a második íráshoz.

Az égő menyasszony.

    Elhagyatott nő, elhagyatott helyen. Egy színészcsoport, amellyel kapcsolatba kerül. Pantomímmel elmutogatott viccek fejtése. Újsághír egy nő elleni agresszióról, ami a befejezéskor művészi produkcióvá stilizálódik.

Soha, egy szót se

    Szintén a kapcsolat, ezúttal az elmaradó. Ahogy kiderült a könyvbemutatón, a „hozott” történet sátoraljaújhelyi, s bár TK sosem járt ott, mégis úgy tudta jellemezni, hogy ráismertek. A konferenciára szülővárosába utazó nő egy néptáncfesztiválon keresi a múltját, múltbeli szerelmét. Otthon, egy társasági netes oldalról tudja meg, hogy azért nem sikerült, mert a férfi a helyi tv operatőre, s ezért mutatta őt annyiszor.

Az álomrestaurátor

   Rémálmok: a testen keletkező lyukak.

Napfogyatkozás

   Egyes szám első személyben elmondott történet, hasonlít a kettővel ezelőttihez. Itt azonban az elidegenítés eszközeként, az idegenség, kitaszítottság jelzésére újabb és később sokszor (tán túl gyakran?) visszatérő „testváladék” jelenik meg, a fekália.

A Pioneer-10 űrszonda

   Tóth Krisztina egyik „tanult szakmája”, a magyar-francia szak, a hajdani párizsi kétéves ösztöndíj is motiválhatta a történetet. Két francia fiatal, az egyik magyar származású, kalandvágyból utazik Budapestre, s már az első este után megfutamodnak. Miért? Mert egy presszóban találkoznak egy öregasszonnyal, aki szállást ajánl nekik, s odaérve kiderül, hogy ez a nő a gyereklány unokáját bocsátotta áruba, gyerekprositúciót ábrázoló képekkel van tele a szoba.

Galamb

    A galamb lábán lévő háló mint jelkép. Brutális erőszak a horvát sziget kisvárosában, egy férfi tán halálra ver egy nőt. Testnedvek: hányadék és vér.

Ez milyen mozi?

   Megint az erőszak. Az anorexiás műsorvezetőnő (éjszakai erotikus műsort) egy nyilvános vécében addig veri a mosókagylóba az őt (hasmenését) filmező lányt, amíg az meghal. A férj a történetet filmforgatókönyvvé próbálja alakítani, miközben a gyerekei előtt rejtve próbálja tartani anyjuk tetteit.

Megint büdös a víz.

    Mándy-s, cselekmény nélküli novella, néhány elidegenítő effektussal (orális szex, hányás, zsidóakasztgatás említése).

Játszódjatok!

    A második ciklust záró novella a címmel ellentétben a nyers valóságról szól. Egy erdélyi rokonokból összeálló alkalmi csapat két hétig dolgozik az előkelő budai utcában, s a puritán körülmények közötti megfeszített munka terjes bérét elmulatják a hazafelé vezető út során. A történetet a gyerek Ata mondja el, akit az apja szíjjal ver meg, mert nem akarja odaadni az ő megspórolt részét. (Ahogyan TK a bemutatón elmondta, először a fiú halálát készült ábrázolni, majd azt gondolta, nagyobb tagikumnak tekinti az életben hagyását, s a felnőttek által előre vetített sorsot.)

 

Kacér

    A harmadik ciklus közös témáváza az egy férf kontra két nő. A novella a vége: „Este feküdtek egymás mellett a feleségével, aki egy reklám alatt váratlanul megkérdezte, volt-e valami köze ahhoz a nőhöz. Mármint a fiú anyjához. Az igazgatónak megint beugrott a rózsaszín, gömbölyű fej, és megint elvörösödött. Kezét fáradtan végighúzta az arcán, és azt felelte, hogy nem, dehogy volt. Ám a hangja remegett és hamisan csengett, mintha maga sem volna teljesen biztos benne.”

Mintha.

Ismerlek téged

   Itt a férfi hal meg egy katéterezés közben, s az egymásról nem tudó két nő magára maradása a téma.

Tímár Zsófi muskátlija

   Nem igényel kommentárt, hiszen Mikszáthot követi, modern keretek között. A novella lezáratlan, Zsófiban nem tudatosul a tragédia.

A 28-as szoba kulcsa

    Nem derül ki, hogy az alkalmi szerető, a lány miért hagyja faképnél a férjet, miért zárja rá a motelszoba ajtaját. Vagyis talán sejtjük, a novellabeli előzményekből.

Végül is még nyár van.

    A férfi 25 évi házasság után hagyta el a feleségét, egy 25 éves nő miatt. Amikor rátör a sürgető székelési kényszer, éppen a volt lakásuk közelében van, stb. Itt is a bélsár a meghatározó elidegenítő eszköz, vagy inkább a visszatérést segítő „szerencsés” malőr.

Plágium

   A negyedik ötös ciklusban talán a „minden fordítva van” a közös vonás.  A nyitó darab címe azt jelenti, hogy a valóság plagizálta a művészetet, de ez csak akkor derül ki, ha elolvassuk a novellát.

A földlakó

   Szóltam róla a kiindulópontban.

Pillanatragasztó

   A kötet címének értelmezésekor már érintettem. Szintén lezáratlan történet, amelyben furcsa módon, a takarítószekrénybe zárt hulla árnyékában lezajlott előszilveszteri galéria-happening a szokásosnál nagyobb forgalmat eredményezett.

Utószezon

   Lehetne Kosztolányi Fürdés-ének light-os változata, a környezetidegen anya-fiú viselkedése. A dominanciaharcot a helyi kiskamaszok vívják.

Ahogy eddig

   Látszat és valóság, a halál árnyéka. Judit anyja gyógyíthatatlan, s ezért – illetve hogy az életösztönét ébren tartsák, illetve hogy a lánya valahogy megváltsa, helyettesítse a gondoskodást – bekapcsolatlan géppel végeznek rajta „sugárkezelést”. Egy kis asszisztenslány, aki nem elég érett ahhoz, hogy a kegyes hazugság hasznát meglássa, megpróbálja felvilágosítani erről az idős beteget, de annak süketsége ezt nem teszi lehetővé, továbbra is eljár a kamu-kezelésekre. Úgy, ahogy eddig.

A kulcs

„– Megtanítsalak hányni? – kérdezte anyám szórakozottan, mint akinek hirtelen eszébe villant, hogy a lépcsőház-takarításon és a lakás tisztán tartásán túl vannak anyai kötelezettségei. Át kéne adnia valamit a világról szerzett tapasztalataiból. – Nem kell, kösz – válaszoltam.”

Gyűrű

   Ismét egy meghatározatlan helyszín, valószínűleg egy folyópart, ahol az idegenség, a gyökértelenség a vándorló madarak és a vándorló, más országba települő emberek kapcsolattalanságában, kapcsolatkeresésében, egymásra utaltságában (betelepülő libanoni fiú és erdélyi lány) és a gyűrű-szimbólummal  fejeződik ki. A gyűrűzés mint párhuzam.

Valaki

  „Tudtam, hogy még néhány másodperc, és elengedem ezt a nőt. Már egész lecsúszott, félre kellett fordítanom a fejem, hogy ne érjen az arcomhoz. Szinte nem is emeltem már, csak öleltem, mintha táncolnánk. Nem tudtam eldönteni, hogy lélegzik-e, mert ahhoz közelebb kellett volna nyomódnom, megmozdulni viszont már egyáltalán nem bírtam. Visszafordítottam a fejem, mintha belefúrnám a ruhájába, ettől kicsit könnyebb lett. Vizes volt a haja, és ijesztően mélyen bevágott a kötél az álla alatt. Közben több autó is elment a műúton, egyszer pedig elhúzott felettünk egy helikopter. Nagy zajt ütött, egész alacsonyan repült. Talán látott bennünket. Folyton erre vártam, egész idő alatt azt kívántam, hogy jöjjön már valaki. Rám tapadt a póló, és akkor vettem észre, hogy közben be is hugyoztam. Lenéztem a gatyámra és láttam, hogy körben felgyűrődött a sár, egész kis gödröt tapostam már magunk alá. Órák óta állhattunk így, de képtelen voltam elengedni. Pedig sejtettem, hogy már nem él.”

Falkavezér

   A kertes utcában lakó szomszédok közötti idegenség, lappangó ellentét a kutyáik közötti élet-halál-harcba transzformálódik át. Szintén lezáratlan történet, mert sem Rex, sem a kutyája szenvedésétől felzaklatott és otthonról elszökő gyerek további sorsára nem vetül fény. Mindezzel együtt e legerőt6eljesebb nyelvű és érzelni t9ltésű írásnak tartom.

Egyszer már nyertem.

   Különös helyszínű történet, s mint kötetzáró, a 25 év jellemzi. A fiú főhős aki – az előző történet szereplőjéhez hasonlóan – egyes szám első személyben beszél, ugyanolyan érdesen, s ugyanaz a szociokultúra jellemzi, éppen ezt a születésnapját ünnepli egy esti forgalmú bútoráruházban a barátnőjével úgy, mintha ott laknának. Más lehetőségük nem lévén, ez az írói ötlet bizony keserű irónia. Ugyanúgy, mint a Való Világ-ra való utalás és a szerencsevárás, a kaparós sorsjegy, az amerikai meggazdagodás ábrándja.

b.3. A két kitüntetett szempont

   Ezt a záró részt - talán az időtényező, a gyorsabb befejezés miatt – rövidebbre veszem.

    A kötet kulcsszava számomra a hiány. Ahogy ugyanez volt a kulcsszó egy korábbi könyvismertetésemben, ami évfolyamtársunk, Wehner Tibor gyűjteményes drámakötetéről szólt, amelynek címe: Ki akar itt éjszakai portás lenni. Ez az írás is megtalálható a honlapon, de megjelent egy tavalyi Vár-számban is. A hiány Tóth Krisztina történeteiben is elsősorban a kapcsolathiányban jelenik meg. A magánéleti csonkaságok, válások, halálok, kommunikációképtelenség. Hiány tágabban a harmónia hiánya, az életben meg nem talált hely, az elvesztett múlt, a nem látott jövő, perspektívátlanság. További konkrét megjelenése a hiánynak a sérülés, a betegség, az elmúlás.

   Nyelvi és motívumbeli eszközei pedig egyrészt a szenvtelen tárgyilagosság az írói közlésben, s ennek ellentéteként az érzelmileg átélt és szociolingvisztikailag hiteles egyes szám első személyű közlésmód műsutt. Másrészt – ahogy már korábban, az egyes novelláknál jeleztem -, a  testiségnek, a testi szenvedésnek, verejtékezésnek-vérzésnek-hányásnak-szarásnak  a brechti elidegenítéssel rokon naturális ábrázolása. Ez az ábrázolásmód, ez a nyelv, ez a szerkesztés érvényes volt a két korábbi kötetre is, a Pixel-re, ahol a 30 rész címei is egy-egy testrészt neveznek meg, és az Akvárium-ra, ahol egy hagyományos (Mann-i? Móricz-i? Déry-s? Fejes-es?) családtörténettel találkozhattunk.

    Az olvasó várakozó kérdésével zárom: mi következik ezután?

Polák István

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A.2    Tóth Erzsébet: Hidegbéke (Esszék, tárcák, kisprózák, 2008-2012) Bp.Nap Kiadó, 2013. 158 p. (P.I.)

   A költőről semmit sem tudtam 2012 elejéig. Akkor irányult rá a figyelmem, két –egymástól független – forrásból, két ismerősöm révén. Mindegyik esemény közvetett volt. A korábbi felhívás a Hitel 2012.2. számának egészét ajánlotta elolvasásra, így  tűnt fel benne a Hidegbéke címet viselő esszé. A második  ismerős pedig mint a saját (meg nem jelent) írásainak megrendelőjét, átíratni akaróját említette. Ezek nyomán néztem utána a verseinek, köteteinek is, ám az első benyomásaimat, s ezzel az alapvéleményemet a Hitel-es (hiteles?) cikk szabta meg1. Ennek egyik bekezdése egy tanulmányt provokált ki belőlem, ami aztán, kalandos körjárat után,  a 3K 2013.3. számában meg is jelent. A költői és gondolkodói mentalitást és alkotómódszert, az arról bennem kialakult  képet  a Honey c. vers példázhatja. Méltó helye lenne ennek a versnek önmaga paródiájaként egy mai „Így írtok ti”-ben. Aztán egy harmadik ismerősöm fedezte fel egy évvel később, a 2013-as könyvhét könyvei között a cikkel azonos című kötetet, öt év esszéinek, tárcáinak gyűjteményét. Nem lapoztam bele azonnal, mostanra lett időszerű, nem is önmaga okán, hanem egy könyvekre irányuló értékelméleti megközelítés kialakításának folyamatában, ahogyan ez a későbbiekben majd talán világosabbá válik.

   Ezek az előzmények, dióhéjban összefoglalva. A kötet tehát most, 2014 szeptemberében került a kezembe. S az értékelméleti tanulmányom első fogalmazványának egy pontján kíváncsi lettem az említett kötet tartalmára, fogadtatására. (A továbbiak jobb megértéséhez érdemes  most kitérőt tenni az olvasónak, s ezt a fogalmazványt elolvasni.) A behatóbb tanulmányozás eredményeit próbálom meg most összegezni.

   Előbb a Hidegbéké-ről mint kötetről. Az alcíme pontosan megjelöli a tartalmát, azaz majdnem pontosan. Hiszen minden eleme másodközlés, ahogy a kötet végén elnagyoltan közli a szerző. Három napilap (Magyar Fórum, Magyar Hírlap, Magyar Nemzet) és három másik „fórum” (Forrás, Hitel, Nagyítás) volt az eredeti megjelenési hely. A felsorolás  sejtteti a szellemi irányultságot. Az egyes írások alatt hónapra pontosan látható a megjelenési idő, de csak az idő, a hely nem. Könyvtárosi feladat lehet a kiegészítés. Ez nem teljesen érdektelen szempont, hiszen a különbözően rövid terjedelmű részek (egy és három könyvoldal között váltakozik a 62 írás terjedelme) témája is, aktualitása is, de leginkább a szellemi töltete nagyon heterogén, azt is mondhatjuk, hogy az értékét tekintve nagyos széles skálán helyezhető el. Az eredeti megjelenés pontos feltérképezése azért is fontos lenne, mert a megjelölt hat időszaki kiadvány között kitüntetett szerepe van a Nagyításnak, ahogyan az a későbbiekben ki fog derülni. Ez a hetilap azonban csak mintegy háromnegyed éven át létezett, különös időszakban (2009 novembere és 2010 augusztusa között), egy rezsimváltást keretezve,  és különös körülmények között szűnt meg.

   Tanulságos a 62 írás megoszlásának az áttekintése. Három fejezetre bontva, de az időrendet csak elvétve következnek egymás után az egyes részek. Az első rész címe: Ki gépen száll  és 13 írást tartalmaz, a másodiké Talpalatnyi föld 25 írással és végül A semmit lapátoljuk 24 cikkel. A műfajuk is változatos, egy magyar szakos hallgatónak izgalmas szemináriumi dolgozati témája lehetne mindegyiket besorolni. Én a felét elolvastam, a másik felébe belenéztem. Meglepő eredményt hozott az évenkéti bontásom. Hiszen ha egyenletes lenne az eloszlás, akkor (60 hónapra 62 írás) évente szinte azonos lenne, nagyjából tizenkettő. Ezzel szemben 2008-ből 11 írás, 2009-ből 28, 2010-ből 16, 2011-ből 2 és 2012-ből öt került be a kötetbe. Látható, hogy a 2008-as megfelel a matematikai átlagnak, a 2009-es már több mint kétszerese, s a 2010-es is magasabb 12-nél. A 2011-2012-es két év pedig együtt is csak fele az éves átlagnak. Ráadásul, ha  a szerző nyíltan vállalt elkötelezettségét figyelembe véve osztjuk két részre a kötetet,  a 2010. áprilisi határvonal mentén, akkor azt látjuk, hogy a választásokig 28 hónapra 46 írás jut, a választások utáni 32 hónapra 16 írás. Az arány, időarányosan,  majdnem 4 : 1. Felvetődik a kérdés, mi lehet ennek az érdekes eloszlásnak az oka.

    Megfogalmazhatunk egy alapfeltételezést: ha a válogatás arányaiban megfelel az öt év teljes próza-anyagának, akkor a 2009-es év kitüntetett szerepe a választások közvetlen közelségével magyarázható, és még a 2010-es 16 írás is a választások következménye, illetve a fél évnél tovább élő Nagyításé. Az utolsó két év összesen hét írása pedig rejtély.

   Az időbeli egyezésen túl tartalmilag is igazolható ez a megoszlás. De induljunk távolabbról. Nézzük meg, hogyan változott a címadó írás. Az összehasonlítást bekezdésről bekezdésre sorról sorra bárki elvégezheti. Itt csak néhány példát mutatok be arra vonatkozóan, hogy egyrészt a nyers politikai indulat hogyan szelídül vagy tűnik el a kötetbe kerüléssel, illetve hogyan tűnik el egy elfogult és elhamarkodott feltételezés. A szelídülésre: kimaradtak többek között a következő (kurzív betűkkel jelzett) gondolatok az újraközléskor:

Egyelőre azonban, amíg a nemzetközi pénzvilág tűzokádó sárkánya készül lenyelni egészében azt a kormányzatot, melyre én is szavaztam, inkább hallgatok a fenntartásaimról.

 

Mennyiben tehetek-e én arról, hogy eladósodtam? Hogy csődbe ment a munkahelyem?          Az nemzet intézményei miért nem segítenek? Mert nekiksincs lehetőségük? Mert a birodalom kis szélső kolóniája vagyunk, és annyi függetlenségünksincs, mint körmöm alatt a piszok?

 

Most a világtőke elszabadultvirtuális pénzösszegeivel, nagyon is valóságos kevéske pénzünkkel, kiszolgáltatottságunkkalés a lefizetett belső ellenséggel – akikről nem gondolom, hogy jól érzikmagukat a nagytőkések nyomása alatt – kell küzdenünk. Utóbbiakat inkább az elveszítetthatalom bosszantja. Azért mennek idegenbe árulkodni, saját hazájukat mocskolni.Így persze nehéz dolgozni. Eltakarítani a szemétdombot, amit az előző kormányok itthagytak, és betölteni a hiányt, előteremteni a pénzt, amit a zsebükbe tettek az előző országlók.

Tisztességes eszközökkel, jogi úton büntetni meg őket.

 

Holott ha valaki nem tudná: nem létezik gazdasági föllendülés megfelelő szellemi

alap, kultúra nélkül. Kultúrán most nem valamiféle regényre, gyönyörű képre gondolok, hanem olyan elemi szükségletekre, mint bizalom, szolidaritás, a közösségek, műhelyek adta melegség, nyugalom, magabiztosság. A félelem nélküli lét. Nos, ezek az értékek lassan elpárologtak,        ahogy párhuzamosan kifosztották országunkat. Kik fosztották ki, kinek adtunk lehetőséget rá? Igen, így többes számban. Mi, akik az ország értelmisége volnánk, ha volna értelme még a szónak. Természetesen mi is felelősek vagyunk, hogy az elszámoltatás és a felelősségre vonás elmaradt. Megválasztott vezetőink – vagy akik magukat megválasztották – leültek az elmúlt rendszer fenntartóival, elnyomó pártjával, az MSZP vezetőivel a kerek asztalhoz, állítólag ez volt a békés átmenet ára. De rögtön utána, mikor már biztosra vehető volt, hogy vér nem fog folyni – mikor vehető ez biztosra? –, el kellett volna kezdeni ezen emberek eltávolítását. El a kezekkel a nemzeti vagyontól, a parlamenttől, minden olyan fórumtól, ahol hatalmuk átmentését és az országrablást szabadon végezhetik. Nem velük lennének akkor most tele a bűnügyi rovatok és az újságok címoldalai. Lendvai Ildikó, aki évtizedekig felügyelt az ifjúság kultúrájára Aczél György birodalmában, és megmondta meddig terjedhet a sajtószabadság, most ott ágál elvtársaival az Opera előtt az új alkotmány ünnepélyes

átadása alkalmából. Ezrekkel a háta mögött tüntet az új alkotmányos rend ellen.

Mert neki az nem megfelelő. Ott ül a parlamentben is, de nekik nem sikerült kétharmadot szereznie.(sic. P.I.) Most még. Jó lesz észben tartani, legalább nekünk, akik hiszünk abban, hogy az új alkotmány nem a szemétdombra való. Én hiszek benne.

 

Az elfogult és elhamarkodott feltételezés a következő volt (annak ellenére, hogy a költőnek tanult, ám sosem gyakorolt „mestersége” a közgazdaság):

 

„A honorárium átlaga sokkal kisebb, mint volt a Kádár-kormány idején. Minden,

alapvető élelmiszer, háztartási eszköz, elemi szükséglet ára a munkabérekkel együtt ará-

[ 116 ] H ITE L

nyosan emelkedett, elérhetővé vált, kizárólag az írói honorárium vesztegel a húsz évvel

ezelőtti szinten vagy az alatt.   Elméletileg a könyv ára is csak annak magas, aki írói jövedelméből akar megélni. Nincs pénzem könyvre, mondja, akinek két mobiltelefon lapul a zsebében, a harmadik meg az autójában csöng.

 

    Itt az a tanulmányom gyakorolt hatást, (Az olvasás ára), amit már az első bekezdésben említettem. Először ugyanis a Hitel-hez küldtem el, adatokkal  cáfolva az idézet tartalmát, s ezzel megkérdőjelezve az adott szerző teljes  mondanivalóját. A főszerkesztő elutasította a közlést, s ezt utólag természetes reakciónak látom. De azt feltételezem, hogy a szerzőnek megmutatta, s ennek következménye lett a könyvek áráról szóló két mondat törlése.

 

    Nézzük ezek után a kötet első, azaz címadó írását általánosságban, ahogyan azt egy elfogulatlan, ám gondolkozó olvasó megközelítheti.

  

    Már a mottóként idézett két sor problematikus. ( „… csak azok a népek, kik vérrel védték meg szabadságukat, csak azok fogják vérrel megvédeni.” ((Paavo Haavikko – Jávorszky Béla fordítása)) ) Vagy rosszul értette, rosszul fordította a fordító, vagy tautológia illetve egy hamis kirekesztő történelemfelfogás van a mottóban. Tautológiaként nincsen semmi információtartalma. A hamis történelemfelfogás pedig szerintem abban nyilvánul meg, hogy a finn, s ezáltal az őt idéző Tóth Erzsébet is a történelmi determinizmus felfogását vallja. Ha az előzmény, a szövegkörnyezet ismerete nélkül értelmezzük a mottót, akkor abból az következik, hogy vannak  rab nemzetek, amelyek az első alkalommal nem védték meg vérrel a szabadságukat, így a sorsuk az örökös rabság. Hiszen, ha nem védték meg vérrel, akkor már nem is fogják sosem vérrel megvédeni. Akik pedig egyszer megvédték – vérrel – azok fogják, csak azok fogják újból vérrel megvédeni. Statikus és determinisztikus felfogás. Ráadásul csak a két szélsőségben gondolkodik, az igen-ben és a nem-ben. A népek egyik csoportja megvédi, a másik csoportja nem védi meg? Mi van azonban a két szélsőségen kívül. Mi van azokkal a népekkel, amelyeknek nem is kellett megvédeni, mert sosem törtek a szabadságukra. Vannak ilyen népek. De a nagyobb kérdés, hogy mi van azokkal a népekkel – ilyenek vagyunk mi, magyarok – akik ugyan megpróbálták vérrel megvédeni a szabadságukat (pl. a tatárokkal, törökökkel, az osztrákokkal-németekkel, az oroszokkal-szovjetekkel szemben), de legtöbbször alulmaradtak a túlerővel szemben. Vagyis vesztettek, nem tudták megvédeni. Vérrel védtük először 1241-ben. Vesztettünk. Ha a tatárok nem mennek haza, most talán Tatárország része lennénk. Stb. (Persze a kérdés feltevése történelmietlen, ugyanannyira, amennyire a mottó.)

 

   Az írás maga felkérésre születhetett, hiszen a Hitel 2012. februári számának közel három tucat írása az értelmiség helyzetéről próbált valamilyen látleletet készíteni. S – ahogyan azt egy hevenyészett vázlatban korábban összefoglaltam – szinte pontosan oszlott három egyenlő részre, magam számára alkotott három csoportra az írások halmaza (egyharmadukkal egyetértettem, s tartalmasnak tartottam, a másik harmadot semlegesnek, új gondolatoktól mentesnek, s a harmadik harmadot elfogultnak, tendenciózusnak, a lap szellemiségét szolgaian követőnek tartottam), s az itt tárgyalt írás természetesen a harmadik részhez sorolódott.

   Nézzük meg a gondolatváltásokat egy bő vázlat, kivonat keretében. A címhez kapcsolódó nyitó kérdése, hogy háborúban vagy háború nélkül élünk-e. (Ha a megírás idejére, 2011 őszére-telére gondolunk, számításba vehetjük a meghirdetett és már el is kezdett szabadságharcot a nemzetközi nagytőke és a brüsszeli bürokrácia ellen.) A válasz: ma a pénzzel kereskedőkkel kell háborúzni. (A pénz hatalma elleni harc mint búvópatak többször is felbukkan.) A következő kérdés – amit azután a korábban már bemutatott évenkénti eloszlási statisztikám  is alátámaszt – hogy miért ír kevesebbet, miért hallgat. Hármas választ talált a szerző: A) „amiről nem tudunk beszélni, arról hallgatni kell”. (Lásd az első kurzív részt, a cikkben meglévő, a kötetből kimaradt mondatot. Furcsa értelmezése a következő: vizionáljunk egy tűzokádó sárkányt, ami

egészében készül lenyelni a kormányzatot – azt most ne is kutassuk, hogyan és hova nyelte volna le, s mi lett volna eme lenyelés következménye – s ha már jól látjuk, valóságosnak látjuk ezt a víziót, akkor használjuk alibiként, felmentő körülményként, óvatos megfontolásként, ahogyan a szerző írja is: „… kivel kerülnék egy platformra, ha szívem szerint szólnék.” Vagyis szólna, szólnia kellene, de az erkölcsi indíttatását felülírja az elkötelezettség, hiszen azt kellene mondania, amit a vele szemben állók. Vagyis nem a haza érdekel van elöl, hanem a táboré. Ez – ha így van – súlyos jellemhiba.) B) A hangzavar miatt nem szól. C) A saját  önzése miatt. És itt – az önzés kulcsszava miatt, de hirtelen váltással egy Fukuyama-idézet következik hosszasan, ám egy kihagyással. Az idézetben az önzés a Szovjetunióból Izraelbe kivándorlók egyik alaptulajdonsága volt F. szerint, szemben a nyugati demokráciákból érkezőkkel, s F. a különbséget a szovjet diktatúráknak a civil szférát felszámoló, a civil szolidaritást kiölő metódusaiban látta, ahelyett hogy a – szerintem – inkább jellemző szegénység-gazdagság előzménytörténetéből vezetné le. Hiszen ugyanez érvényes lehetett pl. az Indiából érkező zsidókra. A következő gondolat, egy még merészebb kanyarral, az eladósodásunk, a haza kifosztása a rendszerváltás húsz évében, de inkább abban a nyolcban, a hitelből vett lakások és kifizetetlen csekkek. Miről és hogyan írjon ebben a helyzeten – teszi fel a kérdést. S ezután következik a cölöpök leverése. A két alapcölöpnek (1956-nak és 2012-nek) közös vonása a szabadságharc. A második szabadságharc a globális függés láncai ellen folyik. Ennek a harcnak fontos fegyvere lenne a kultúra. De a kultúra finanszírozása elégtelen. (Itt található a már korábban idézett (a cikkben a 116. oldalon, a kötetben hiányosan a 11. oldalon található) hamis állítás a könyvek áráról. A következő elem a sajtószabadság. Idézve:

„Sajtószabadság? Nos, még mindig egyetlen irodalmi hetilap van a piacon. 1957 óta. Kinek tűnik ez fel? Hogy mennyire hiányzik egy konzervatív irodalmi hetilap, majd

meglátjuk a választások előtt.2 És persze hiányzik, minden pillanatban. Akkor is, amikor a Le Monde címlapján sok kicsi Orbán Viktor fenyeget nyilas karlendítéssel. Talán nem került volna sor ilyesmire, ha a konzervatív sajtó munkatársai is annyit ügyködnének külföldön, mint a baloldaliak. Segíthetnének árnyalni a képet. A jelenleg hazánk ellen folyó támadásokat magyar írók indították el nyilatkozataikkal. Most láthatjuk, mit ártottak. Európa Magyarország közeli csődjéről beszél. Miféle szellemi közéletről beszélhetnénk? Hogyan válogassuk meg szavainkat azokkal szemben, akik ezt tették velünk?

 

Külső erők a belső ellenség segítségével támadást indítottak hazánk ellen. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Egy kicsi túlzás sincs ebben.

 

A hidegháború idején születtem, az atombomba fenyegető árnyékában. Mit sem tudtam erről a szédítően meleg nyarakon, négy-öt évesen. Felnőtt voltam, amikor 1956-ról először hallottam úgy, hogy már érteni is tudtam valamit belőle.”

 

     A kurzív rész természetesen a kötetben már nincsen benne. Az ezután következő gondolatok:  a magyar diktatúrák bűneinek tisztázatlansága húsz évvel a rendszerváltás után, a két komoly történelmi esemény (2004.dec.5-e és 2006.okt.23-a) helyes megítélése, a hidegbéke, a gumibot, a paprikaspray, könnygáz, levegőben szálldosó azonosító jelek. A két végkövetkeztetés, egyik egy állítással, a másik három kérdéssel, mindezt, azaz az írás utolsó mondatait szó szerint idézve:

„ Az Európai Uniónak ez nem számít, kizárólag a megnyomorított Magyarország költségvetése. A néhány okos ember, akit ismerek, azt mondja, ezek olyan adottságok, amelyekről nincs értelme beszélni. Akkor miről beszélünk? Kinek van kedve ebbe beleszólni? Ki engedheti meg magának, hogy hátat fordítson?”

 

    Ezt az írást záró öt mondatot külön-külön se könnyű értelmezni, egymáshoz való viszonyukban azonban szinte lehetetlen.

 

   Felvetődik a kérdés, hogy a jelzett előzmények és kötetszerkezet fényében hogyan lehetne másként értelmezni a nyitó tanulmányt.

 

   Most már csak röviden – mert ugye a cseppben benne van a tenger – a kötet néhány másik írásáról.

 

    Listák, zuglisták (30-32.p.). A cím önmagáért beszélhet. Az idézet még inkább:

   „… ha van valaki, aki a legalkalmatlanabb erre a feladatra (az ügynöklisták kezelésére, nyilvánosságra hozására –P.I.), éppen Kenedi János. Ha valaki nem tudná, miért, felvilágosítom. Ő volt az, aki az egyik legnagyobb botrányt okozta Tar Sándor ügynökmúltjának általa történt leleplezésével. Gyomorforgató volt látni, ahogy az erkölcs nevében elárulja régi barátját, akit ő vezetett be  a demokratikus ellenzék köreibe,  mondhatni lecsapott a fiatal íróra, aki olyan tehetséges volt, mint a nap.  És olyan sérülékeny is. Lehet, hogy az ügynököket is ő hozta rá. Miután pedig érdekei úgy kívánták,  előállt a titokkal. Nem védem az ügynököt, de nem szeretem az árulókat. Végül is csak néhány ember árulkodhatott, akik ismerték, és politikai játszmáik érdekében mindig elővettek egy húzós nevet szigorúan őrzött listáikról.”

Megjegyzésem ennyi: no comment.

 

   A dinnye szíve c. írás (66-67.p.) augusztus 20-a ürügyén asszociál annyira szabadon, ahogyan a Honey c. vers teszi, hogy majd a mondatsor végén az augusztusi hőségről,  felezésről, a dinnye fele, saláta fele, lángos fele, ágy fele, hideg tél, bolondsági igazolás, lebetegedés bakugrásai után vissza lehessen térni a dinnye „szívéhez”, ami a legfinomabb, de amit mindig kivág előlünk valaki. Így lehet kilógatni az eszmei mondanivalót, hogy   „… háború nincs és béke sincs, háború van és béke nincs, elhullnak mind a harcosok, Isten, áldd meg őket, Isten áldd meg a magyart.”3

 

  Ugyanez a „szerkezet” ez az esetleges és erőltetett „írni bármiről” törekvés érvényesül az Évnyitó c. írásban. A címmel szembehegyezett első mondat önmagáért beszél, akár ne is olvasnánk tovább. „Én az évzárókra jobban emlékezem.” (Egy paródia a felkészületlen ám leleményes diákról, aki nem tud pl. Nagy Lajosról beszélni, s ezért úgy kezdi, hogy Nagy Lajos nagy király volt, de Mátyás még nagyobb király volt. S onnantól Mátyásról „felel”.) A továbbiakban görög zöldségsaláta.

 

   Érdemes elolvasni a Hallgass a szívedre c. esszét (113-115. p.), aminek a kényes tartalma miatt alig látok egyáltalán egy szót is  értelmesnek hozzáfűzni. Célozgatni lehet csak. „Kérdezz meg egy szerelmest, miért szereti a párját. Csak. A szeretet kiszámíthatatlan, nem adok-kapok játszma.” (113. p.)  S ehhez az idézethez szorosan hozzá tartozik az illatos Tereskova, aki a szeretetét 57 pop-art kép közvetítésével fejezte ki.

   A goj motoros esete a tanár úrral c. (140-143.p.)  írás ugyancsak tanulságos. A vájtszemű olvasó tudhatja, hogy a „tanár úr” Havas Henrik, az összes, a cikkben megfogalmazott inszinuáció ellenére. A személyes ellenszenv alacsony szinten megfogalmazott kifejeződése mellett van egy fontos és problematikus gondolatszála is az írásnak. Ez újra a mottóra irányíthatja a figyelmünket. Hogyan?  Úgy, hogy a megcikizett tv-műsorban HH rákérdez a goj motorosok vezetőjének szerkóján díszelgő Nagy-Magyarország-matricára4. Hogy miért hivalkodnak vele, akár az „elcsatolt” területeken is, nem gondolnak-e a környező országok lakóinak az érzékenységére. Szerzőnk ezt a nyitott kérdést csak felveti, s a személyes állásfoglalás elől abba a kisszerű zsákutcába menekül, amelyikben megkérdőjelezheti a motoros megszólalását (de Tanár Úr), s felsorolhatja azokat a valóban nagy tudású személyeket, akiket ő tekint Tanár Úr-nak.

  

Végül az utolsó (akta, osztályon felüli kripta – énekelte talán Doleviczényi pol-beat-énekes hajdan) írás. A magyarok vére, három oldalon. Az írásnak több, mint harmada idézet. Ezzel kezdődik, Camus szavainak idézésével, amit 1957-ben írt, a levert forradalom után. Az idézettel az 1957-es május elsejét állítja szembe. Az írás dátuma 2010 március. Az apropó az a törvénytervezet, ami elítélné a holokauszt tagadását, de nem szankcionálná a kommunizmus bűneinek a tagadását. Ebben igaza volt-van. De megint el kell jutnunk az írás utolsó mondataihoz. „A törvény soha nem tesz rendet. Büntetni tud, de a törvény – a politikai rendszerek törvénye – mindig átmeneti. Majd jön a másik, másik törvénnyel. Ha a törvény tart vissza valamitől, akkor régen rossz nekünk. Mégsem tehetünk mást, bízunk valamiben, ami állandó.

   Ha megvan még ’A csillagos ég fölöttem, az erkölcsi törvény bennem.’  „

   A saját interpretációm után egyetlen recenzióra (recepcióra) utalok. Az ugyancsak székesfehérvári Bakonyi István irodalomtörténészére, a Kodolányi Főiskola tanáráéra, aki megpróbált egyensúlyozni a saját véleménye és a tábor véleménye között. Ennek eredménye az az írása, ami az UFO 2013.9. számában jelent meg. Nem kommentelem, elolvasása után, főleg a három ponttal „befejezett” mondatai után fölösleges lenne  (http://issuu.com/ujforras/docs/ufo13_7_ok).

 

 

 

1)      Ez az alapvéleményem -  az esszé elolvasása, az esszé teljes szellemiségére jellemző egyoldalú és kirekesztő, az alaplózungokat kritika nélkül hangoztató felfogás tapasztalása után természetesen  -  negatív lett. Ennek ellenére azóta is megpróbálok tárgyilagos lenni, s az azóta olvasott írásokban, versekben és  interjúban az értéket keresni. Alapvetően humanista, a kor problémáira érzékeny beállítódást tapasztalok, de a következtetésekben, az események, jelenségek értékelésében látom a megbicsaklást, politikai hit korlátait, a lírai művekben pedig az invenció hiányát, az esetlegességet, a köznapiságot, a korábban sem túl erős lírai véna elapadását.

 

2)     Érdemes máshonnan is közelíteni ehhez a kérdéshez, ám megmaradva a szerző szavainál. Két idézet következik, a forrás megjelölésével. A harmadik idézert forrása maga a Hidegbéke c. most elemzett írás.

 

http://tiszatajonline.hu/?p=31485

 

KELEMEN LAJOS BESZÉLGETÉSE TÓTH ERZSÉBETTEL (részlet)

„K.L.: Hamarosan kezdődik a könyv ünnepe. Tőled tudom, hogy a könyvhétre Hidegbéke címmel köteted jelenik meg. Egy könyvet sem lehetséges elmesélni, de azért mondjál néhány szót az új kötetről.

T.E.: Ezek a cikkek munkaköri kötelességből, vagy felkérésre íródtak, és a megélhetésem költségeihez járultak hozzá néhány év alatt, amíg lehetőségem volt hétről hétre írni napilapokba. Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Magyar Fórum, aztán a már sajnálatosan megszűnt Nagyítás volt a megjelenés helye. Azt hiszem, naplóféle a közérzetről, jelentés egy értelmiségi lény gondjairól és gondolatairól, a körülötte zajló világról.

K.L.: A versíró Tóth Erzsi egyelőre pihen? Vagy – mint remélem – szüntelenül dolgozik, ha nem is ír fék nélkül?

T.E.: Dolgozom, persze. A költő minden pillanatban dolgozik, még álmában is. Az írásban a legfontosabb: elővenni egy üres papírt, egy tollat a papírra helyezni, és jó sokáig nem venni el onnan. Közben persze betűket formálni. Ez vicc volt, ráadásul nem is én találtam ki.

K.L.: Látod, mindnyájan próbáljuk körülírni, amit még senkinek sem sikerült pontosítania: mi is az írás, mi kell hozzá. Hemingway azt mondta: állóképesség és rengeteg whisky (vagy amerikaiasan: whiskey) kérdése az egész. De ő is csak tréfált, mert az írásban nagy munkás volt. Köszönöm a beszélgetést!”

 

http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1513/aliz-elkoltozott-kettos-lezaras-interju-toth-erzsebettel

(részlet)

„Kérted, hogy mindenképpen hozzuk szóba a Nagyítás ügyét. Szóval beszéljünk egy kicsit erről zárásként. Megszületett végre az Élet és Irodalom ellenpontja, aztán, sajnos, mégsem volt életképes. Te hogyan látod ezt a szellemi fiaskót?

T. E.: Igen, végre elindulhatott egy lap az ÉS ellenében, ami a rendszerváltás óta eltelt húsz évben egyetlen lapként működött, és működik mind a mai napig is, így iszonyatos erőfölényben van. Én erről beszélhetek nyugodtan annak ellenére, hogy dolgoztam az ÉS-nél versrovat-vezetőként. Akkor sem tartottam jónak, hogy ez így van. Na, most megjelent a Nagyítás.

Sokan mondták, hogy húsz évvel korábban kellett volna.

T. E.: Pontosan. Egy hetilap igazi szellemi életet alakíthatna ki. Rosszul indult, és megmaradt úgy, aztán egyértelműen a vezetők hibájából teljesen tönkrement, ezért csupán ők a felelősek. És úgy tudom, hogy semmiféle számonkérés nem történt irányukban, közben több mint százmillióval tartoznak a fél irodalomnak. Ez akkora csalódás, hogy nem tudom megemészteni. Presztízsveszteség az egész konzervatív oldalnak.

Köszönöm a beszélgetést!

Hanti Krisztina”

„Az elmúlt években rendszeresen publicisztikát írtam a Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Magyar Fórum és a Nagyítás hasábjain. Nem éreztem lehetőséget a hallgatásra. Miután ezek a fórumok kifutottak alólam, látszólag visszavonultam a verseimbe, prózáimba, melyek nyilván magukon hordják a fenyegetettség érzetét így is.” (Hidegbéke – részlet)

 

 

Az első idézetből a figyelemre érdemes gondolat a kötelességszerűségből, a felkérésre, megélhetőségért való írás. Ami meghatározza a kötet elemeinek „időtállóságát” is. De egyúttal az is kiderül, hogy verset írni is kötelességből, azaz magunkra kényszerített helyzetben kell.

A második idézetből pedig az derül ki, hogy a Nagyítás valóban az ÉS ellenében jött létre, s a tönkremenése az anonimitás homályában maradt vezetők felelőssége. Nem a hetilap tartalmáé, az olvasói érdeklődés hiányáé, nem a közönyé. Hanem a vezetőké. Érdekes kérdés, hogy fizettek-e egyáltalán (a pesti folklór szerint, amíg fizettek, addig a honoráriumok mesések voltak), meddig fizettek és mikortól nem. S valóban, miért nem volt semmilyen számonkérés? Végül: TE akkorát csalódott, hogy azóta se tudta megemészteni. Ez a csalódás azonban hiányzik a Hidegbéke azon részéből, ahol a hallgatását ecseteli.

3)     Lám, a Hidegbéke kezdő gondolata egy 2009-es írás végén.

 

4)     Itt két irányba is nézhetünk. Az egyik irányban a Vasárnapi Hírek 2014. szept.7-i számában megjelent „rivális”, azaz Tóth Krisztina Tetkó c. tárcanovelláját látjuk, a másik irányban pedig azt a nagy ködöt, ami pl. a mai magyar fiatalok, de nemcsak a fiatalok fejében összekapcsolja azt a legnagyobb Magyarországot az 1919 után elveszített országgal.

 --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A.3.   Polák István: A két Tóth (elhangzott 2013.09.27-én)

 

Kedves Résztvevői a Péntek esti – Nemhivatalos – Nuggerakadémia Kezdő Rendezvényének!

 

Mielőtt ide teszem annak teljes előzetes szövegét, kicsit tágabb keretbe szeretném ágyazni. Dicsekvéssel kezdem. A Geo-ban támadt az az ötletem, hogy meg lehetne kutatni egy témát: rendszerszemléletű kultúraközvetítés. Talán írtam a memoáromban, hogy ez hamvában holt. Nem bánom. De egyre aktuálisabbnak érzem. Azt, hogy lássuk, mik állnak össze egy rendszer részeiként. S mi az, ami rendszeridegenként kiesik belőle. Mindenben. A kultúrában, az értékrendben, a politikában. Ezért nem értettem pl.  péntek este, hogy pl.  hogyan sorolték bele a népnemzetibe a számomra hiteltelen és költőként  szinte értéktelen Tóth Erzsébetet?  Akit a sajátjai folyamatosan futtatnak. Csak azért, mert ahhoz a szekértáborhoz csatlakozott? Miután majd két évig szerkesztője is volt az ÉS versrovatának? S utána beleszállt a Nagyítás-ba? De én szeretem Tóth Erzsébetet, mert az első kötetét Gazsi szerkesztette. Node! Olvassátok el pl. a mellékletemben lévő Honey c. verset. Benne van, nyomtatásban,  az  Aliz nem lakik itt c. gyűjteményes kötetben. S ott volt péntek este is, a fel nem olvasott versek között. Aki – számomra – ilyen verset publikál, az – mindentől függetlenül – kiírja magát a magyar irodalomból, sőt, a teljes magyar szellemi életből. S ne is beszéljünk a Hidegbéke-jéről.

 

És a másik dolog. Azóta, péntek óta, sejtem, hogy miért van az a politikai attitűdbeli különbség a két Tóth között. Azért, mert van közöttük húsz év. Krisztának már nem a politika van a látóterében. A látóterének a fókuszában. (Az Angliában 8. éve élő leszármazottammal időnként többórás szkájpos eszmecserébe bonyolódunk a két ország – Hungary and  England – köznépének politikai identitását ill. aktivitását illetően. Meglehetős irigységgel szemlélem mindazt, amit a leszármazott a kinti tv-k és lapok és személyes tapasztalata  nyomán lát, mint különbséget.) Tehát Erzsébet árkokat ás, és  Krisztina nem lát árkokat. Mert talán nem is keresi azokat. (Azóta, Oksanen köszöntése és a Nagy Kriszta Tereskova-affér óta, ez már másként van.)

 

Visszatérve a rendszerhez, a rendszerszemlélethez. Az a gyanúm, hogy mi is egy rendszer részeiként létezünk. Azaz – azt is felismertem már akkor – 35 éve – hogy mindenki több rendszernek is részese egyszerre. Mi – az évfolyam – most talán valamilyen leülepedő stádiumban vagyunk. Az eddigi fortyogó, majd kavargó és amorf állapotból a kristályosodás stádiuma felé közeledünk. Ne vegyétek vészjelzésnek. Mert a kristály statikus, élettelen. De stabil. Ez ugyebár antinómia. Melyik legyünk? Vagy a harmadik, az élő statikus?

 

   A rendszerhez, ha lenne folytatása a nyuggerakadémiának, az is hozzá tartozna, hogy – ahogy szeretném is – összekapcsolódnának a gondolataink, a tapasztalataink, az emlékeink, az élményeink. S valahogy részei, alkotói lennének egy nagy szövetnek.

 

…………………………………………………………………

 

Innentől a felszólamlásom, s a beterjesztett és be nem terjesztett mellékletek.

 

Kéth Tóth

 

Tóthok (felszólalás 09.27-én)

 

Preambulummal kell kezdenem, s ezt nem is számítom bele az időkeretbe. Nagyon nyílt célzást teszek az egykori, 3. és 4. félévi,  - Anyanyelvi ismeretek nevet viselő – tantárgyra. Annak két elemére is. Az egyik elem  az a magnófelvétel-pár volt, aminek az első részére, az év elején készítettre emlékszem, Stari csinálta,  de a párjára, a tanév végén készültre vagy csak tervezettre nem. Engem a nyári leveleim elmaradásáról kérdezett. Artikulációnk és szóbeli kifejezőkészségünk két állapotát rögzítette – volna. S, úgy gondolom, hogy a kettő közötti viszony a tantárgy eredményességét szemléltette – volna Azért is van ez így, mert a memóriám, a régi időkre nézve tökéletes. Mindenre emlékszem, amit lényegesnek tartok. És semmire nem emlékszem azokból a dolgokból, amiket elfelejtettem, illetve amikre nem akarok emlékezni. Így vagyok a magnófelvétellel is. S ugyanez érvényes az említett tantárgy másik elemére, arra a szabad előadásban teljesített beszámolóra, amit a második félévben kellett prezentálnunk. Mindenki arról beszélt, amiről akart. A sajátomra természetesen emlékszem. Karinthy komolyabb arcát villantottam fel, a regényeiről és a verseiről beszéltem. Ezen felül csak Gazsi témája maradt meg a fejemben, ő Malamudnak A segéd c. regényéről.

 

Akkor most indul az óra,  vagyis az ötperc, s kezdődik a korreferátum, amelynek témája két költőnő, két Tóth. Krisztina és Erzsébet. Szinte egyszerre fedeztem fel őket, de nem magamtól. Először talán Krisztinára, a Pixel c. regényére figyeltem oda, egy másik Erzsébetnek köszönhetően, közel két évvel ezelőtt. Azután az Erzsébet költőnőre Tamás révén. Egy februári Hitel-ben, a tematikus számban közölt, Hidegbéke című  esszéjére. Ennek az esszének lett a következménye az az írásom, ami Az olvasás ára címet kapta, és a 3K 2013.3. számában jelent meg.

 

Innentől rögtönzés. Két részben.

 

Gondolatmenet: Pixel, Vonalkód, Hazaviszlek, jó?, Akvárium, majd a lírai szálon a verseskötetek, a palimpszeszt-vonal, a Bikinivonal c. rádióműsor, a Talált mondat (Ne ébresszétek fel az alvó költőt) c. Széchenyi-akadémiai székfoglaló. (Néhány idézettel szemléltetve.)

 

Erények: az erős képszerűség,  az érzelmi hatás és a ráció ötvözése, az elődök tisztelete és beidézése, az őszinteség.

 

A másiknál a Honey, az Aliz már nem lakik itt c. gyűjteményes kötet, a Kőrózsa, a Hidegbéke c. esszékötet, CS.G.C.ról írott fájdalmasan őszinte lírai nekrológja, az ÉS és a Nagyítás,  és a minapi monográfia (ha addig tényleg megveszem), a MMA-tagság.  (Néhány idézettel szemléltetve.)

 

Mozgatórugók kibontása az izmok alól: útkeresés majd  elkötelezettség, az egyéni arc direkt módon történő keresése (extrémitás), ami alól azért időnként kitör a spontán mondanivaló, a köznapi  - majdhogynem szürke - nyelvezet.

 

Summázat. Lezáratlanság. Mindkét pályán. De Krisztina közvetlenül nem politizál.

 

……………………………………………………………..

 

Tóth Erzsébet: Hidegbéke (részletek) Hitel, 2012.2.sz.

 

Elszálltak filléreink rég, most a hitelből vásárolt lakásainkban ülünk, és azon töprengünk,melyik csekket muszáj befizetni,  melyik várhat, mikorra számítható végleges kiköltöztetésünk. A lakásunkból? A hazánkból? Mennyiben tehetek-e én arról,  hogy eladósodtam? Hogy csődbe ment a munkahelyem?  Az nemzet intézményei miért nem segítenek? Mert nekik sincs lehetőségük? Mert a birodalom kis szélső kolóniája  vagyunk, és annyi függetlenségünk sincs, mint körmöm alatt

 

a piszok? 2)           Hogyan írjak, a hatalmas gubancból, amely a jelen  közbeszédét jelenti, melyik szálat húzzam ki, melyiken induljak el?

 

………………………

 

A miniszterelnök  és az általa vezetett koalíció a kétharmados többség  felhatalmazásával ismét szabadságharcot vív. Most a globális függés láncait próbálja kicsit meglazítani. Lehetséges ez?  Úgy látszik, ez a második szabadságharc nehezebb, mint az első, pedig az sem volt piskóta. Most a világtőke elszabadult virtuális pénzösszegeivel, nagyon is valóságos kevéske  pénzünkkel, kiszolgáltatottságunkkal és a lefizetett belső  ellenséggel – akikről nem gondolom, hogy jól érzik magukat a nagytőkések nyomása alatt – kell küzdenünk.  Utóbbiakat inkább az elveszített hatalom bosszantja.  Azért mennek idegenbe árulkodni, saját hazájukat mocskolni.

 

Így persze nehéz dolgozni. Eltakarítani a szemétdombot,  amit az előző kormányok itt hagytak, és betölteni a hiányt,  előteremteni a pénzt, amit a zsebükbe tettek az előző országlók. Tisztességes eszközökkel, jogi úton büntetni meg őket. Hogy a szakadék szélén állva nem adnak elég pénzt a  kultúra működésére, másodlagos kérdés. És nagyon bonyolult.  Aki ad, mindig megkéri az árát. Nincs példa az ellenkezőjére.

 

Kell-e a kultúrának pénz? Persze, hiszen az épületek,  a rendezvények, az ösztöndíjak…

 

A honorárium átlaga sokkal kisebb, mint volt a Kádár-kormány idején.  Minden,alapvető élelmiszer, háztartási eszköz, elemi szükséglet  ára a munkabérekkel együtt arányosan emelkedett, elérhetővé vált,                                                                                                                                  kizárólag az írói honorárium vesztegel a húsz évvel       ezelőtti szinten vagy az alatt. Elméletileg a könyv ára is    csak annak magas, aki írói jövedelméből                                                                       akar megélni. Nincs pénzem könyvre, mondja,    akinek két mobiltelefon lapul a zsebében, a harmadik  meg az autójában csöng.Holott ha valaki nem tudná: nem

 

létezik gazdasági föllendülés megfelelő szellemialap, kultúra nélkül.

 

………………….

 

 

 

Külső erők a belső ellenség segítségével támadást indítottak  hazánk ellen. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.     Egy kicsi túlzás sincs ebben.

 

…………………………………………………..

 

HONEY

 

Verset írok a szélrózsa minden irányába, hátha. Bezuhanok az ablakon, az ajtót nem szeretem. Túl szálkás nekem az ajtó. Az ablak előnyösen átlátszó, ha nem csörömpöl. Szép vad, kutyasétáltatási idő van, menjünk ziháló boldogságban. Gyere, érkezz fénysebességgel! Két púpozott kávéskanál szárított kamillavirág, jól leforrázva, húsz percig állva hagyva, aztán egy kiskanál méz, három csepp langyos tej, és jöhet az éjjel, tejjel, mézzel. Ne nevess Anyád receptjén! Országutaktól távol szedve, messze a mérgező anyagoktól, eleve csak úgy hatásos a kamillavirág Akkora bársony-méhecskék szépen átduruzsolnak minden álnokságon. A festményeket pedig eleve csak meghatározott távolságból szabad nézni, mert némelyik veszélyes a szemre. Valami Duchamp, mi jut eszedbe. Már csak a lovak hiányoztak, mondtad azon a pillangó-hangodon, mikor Anyáddal elindultatok megkeresni a lovakat. Így telne a kamilla-élet, országutaktól távol szedve, míg Anyád csöndben festegetne. Átfesteni hosszú délutánt pipacsokkal, egész nyarakat átfesteni, de jó lenne! Néha zöld csíkok kerülnének a hajadba, szemedbe vad virág-fények. Isteni unalom, pollen-invázió! Országutaktól távol, ne áltasd magad. Veszélyes hulladék az ember. Kódorog melegfront-cibálta szívvel, kódorog csak. Kicsi sikló, a hasadon fogsz kúszni, ifjúsádod széthordta más. Halottnak tetteted magad. Amúgy sem lehetett volna bírni azt a tömény boldogságot, sokáig nem, amit ti ketten produkáltatok, röpke.

 

Óda az ősz hajú férfiakhoz

 

 

 

láttam őket feketén, szőkén, vörösen, barnán

 

bozontos barna, vállukat verdeső sörényüket

 

a szikrázó fekete hajukból felszálló csillagokat

 

volt köztük hercegszőke, és királyvörös

 

ki tudná felsorolni annyi év után?

 

pókfonálgyönge kócosak és büszke Sámsonok

 

gondosan fodrászoltak és egérrágta hajúak

 

volt belőtt séró, jólnevelt hullámok

 

és öntörvényű üstök, cigánybarnák, gesztenyeszőkék

 

meg indiai olajoskékben játszadozók

 

nem láttam őket megőszülni

 

ahogy fel-feltünedezik az a pár szál bánatos fehér

 

aztán egyre mákosabb lesz a halánték

 

ritkulnak szürke, ezüst, sárgásfehér bozontok

 

a megtört tekintetek körül

 

néha találkozom velük a temetéseken

 

rég eltűnt ifjúságunk tanúit búcsúztatjuk

 

de én a régi hajjal látom őket

 

az ősz mögött látom a feketét, vörösesbarnát, szőkét

 

és ha a fiatalokra nézek

 

az ő arcuk körül is látom a majdani hószín fehéret

 

 

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

 

Tóth Krisztina: Őszi sanszok

 

Ősz újra. Kong a park. Na mondd, beláttad? Van-e tovább? Van-e tétovább tenálad?
Teszek-veszek szőlőt veszek, miegymást, szél kavarog, cibál, ahogy mi egymást:
Becsap, kitér, kitár... Oly elhagyott, sivár a lelkem,

 

csak zümmög kétkedő hangon, mint az eső, mi ver lenn...

 

Óda az ötvenes férfiakhoz

 

Hol vagytok ó, ti drága, szerelmes férfiak, és hol van, hol van az írógépetek: hulló hajszállal és korpával volt tele a billentyűk között - milyen sötétben kattog a szívetek, hogy ez a vége most vagy ez a zúgó csend az út fele? Néztem háttal a tükörben a fenekem, mit mondjak, nem a régi, mégis iszonyúan kívánlak, bárki légy, mindig te vagy csak, te drága negyvenéves férfi, aki lassan ötven leszel, a hátad érzi, elég rendesen őszülsz és ha mosolyogsz, látni hogy a szemfogaid rohadnak. Remegett a kezem, amikor eljöttél és a konyhában a kenyeret kentem. Remegett a kezed és később a hangod is a telefonban. Mert benne élsz te minden ronda nyakkendőtűben, egész átbökött életemben, minden légüres szerelemben, lakásban, lépcsőházban, a szagokban. Az ötvenéves férfi mint lehulott nyárfalomb az úton, avar, mely lassan gyullad és kékes füsttel ég, de felsugárzik titkosan mint kertben őszi tűz, és láthatatlan van jelen, álomban bányalég.

 

Ünnep
Vörösen ég a hosszú lampionsor és tükröződve leng a csónakokban. Morajló hullám ér a partra nyolckor, nincs még sötét, de már mindenki ott van, gyöngyök lebegnek, fémzsinórok úsznak, üvegszemű babák és plüsskutyák húznak pórázt és rángatnak kisujjat, hogy kihalásszák kézzel az anyukák a jégkockát a pohárból vagy a labdát a földbe ásott leandercserépből – Szodoma kortyol, újrafesti ajkát, és nyugtalan, hogy nem fog látni szélről, Gomorra inkább a sétányra indul a villódzó boltok közt botladozva, hol fémoszlophoz kötve áll a pitbull és néz a tompa arcú, messzi holdra.
Szodoma virraszt és Gomorra sétál: nagyüzem van a parti szállodákban. Tízig vesznek föl rendelést, hidegtál halad a lépcsőn, kint már utcabál van, a szexmunkások fáradtan figyelnek, a vattacukros új ízt szór a gépbe, a mobilok kórusban énekelnek és sok-sok arc egyszerre néz az égre: a fény utat tör, aztán kénesővel zuhogva érkezik a tüzijáték, hegyes csillagok tűhullása jő el, hogy lávafényben fürdik mind e tájék. Szodoma tapsol és Gomorra tapsol, és pezsgőt bont, utána újra rendel, fölötte lángra kap a lampionsor, hamut szitál a szürke arcú reggel.
Szodoma alszik és Gomorra alszik. A szexmunkások mind aludni tértek, a szőnyegpadlón megdermedt az aszpik, az utcalámpák úgyfelejtve égnek, a sétányon az eldobált ruhák közt szalvétagombóc, sörösdoboz, pohár, fehér póló kísért a parkolóban, hunyorgat, nem emlékszik, hogy hol áll, a betoncsík felett egyszerre látszik az ostyahold és a fénytelen korong, a kövek közt fej nélkül sapka ázik, sirály csap át a tépett bódésoron, a csónakok mellett a kőszegélyen az olajos víz hullámzó apálya hajakat fésül: egy ütemre, szépen ringnak a tegnap este ritmusára.

 

 

 

 

 

 

 

HÁLA-VÁLTOZAT

 

Arany színekben játszó szén szavak, Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok, boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok, zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

 

Nemes Nagy dolgot! Hány láng sisteregne, Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc, Kormos Vas bongna, izzana a rács, mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

 

s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz – J. A. szájából érdes volt az élet, Petri szájából szép volt a pimasz:

 

bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek, torkomban hangjukkal – de semmi az, ha tőlük éghet éneke az énnek.

 

……………………………………………….

 

 

 

Itt lesz az az írás, vagyis a hivatkozás, amire céloztam péntek este. Más a címe: Talált mondat. Benne a Program c. vers.  S az egész írás példa a rendszerszemléletre, amélkül, hoyg túlragoznám. A magyar irodalom, mint rendszer (nem ily, magányosan, daloltam, versenyben égtek húrjaim   …) az egymásra épülés.

 

  1. mta.hu/data/cikk/10/75/1/cikk_107501/Toth_Krisztina.pdf

 

 

Megosztott bejegyzés megtekintése

 

  1. 1. Tóth Krisztina. Talált mondat. Tisztelt hallgatóság! 1. Ne ébreszd fel az alvó költőt! Előadásom első fölvezető részének címét egyáltalán nem viccnek szántam, ...

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A.4.

Wwadhajtás3

Könyvajánló PNL

Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem. Bp. Magvető, 2013. 218 (11) p.

Az idén hatvan éves szerző mindhárom műnemben alkot. Sajátos nyelvhasználata, nyelvi kreativitása, áthallásai legjobban a két verseskötetében érzékelhetők (Szódalovaglás, Grafitnes), de folyamatosan élvezhetők a Magyar mesék sorozatban.

Idei kötete novellák füzére. 27 írást tartalmaz. Szellemi elődei és társai sorában három nevet említek vázlatosan. Mikszáth, Krúdy és Tóth Krisztina. Tán Krúdy kivételével a közös jegy a realizmus. (Habár a Gelléri Andor Endréhez és Tamási Áronhoz kötött tündéri realizmus nem áll távol némely Krúdy-novellától sem.) Ezt a hasonlóságot, rokonságot kibontva, először Mikszáth első novelláskötetei, főként A jó palócok juthatnak eszünkbe. Ebben a kötetben egységes világ jelenik meg, a szereplők társadalmi helyzete hasonló, néhányan többször is megjelennek. Hasonlít PNL kötete pl. a visszatérő tragikus mozzanatokban (szoktam is választható címként adni Mikszáth-dolgozathoz, hogy „A sors jutalmaz és büntet”), a fátum és a véletlen szerepének értelmezésében. PNL-nál is van néhány visszatérő szereplő, s van benne két ikernovella is, ez pedig Krúdy előtti tisztelgés. Az egyik novella-pár a történetét a két szereplő nézőpontjából mondja el, (ahogy Krúdynál A hírlapíró és a halál valamint az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél c. novellákban) a másik pedig - s ez épp az első és az utolsó, azaz a kötet ráadásul keretes is – ugyanaz a történet, néhol ugyanazokkal a mondatokkal, de egészen más végkifejlettel. És valahogy, ha nem is annyira direkten, mint Mikszáthtal, de még a Pixel-lel is vannak rokon vonásai. Nem annyira hálós a szerkezete, vagy csak első látásra nem fedezhetők fel benne az összekötő szálak. De az írói nézőpont, a szenvtelen, tárgyilagos elbeszélő alapállása közös. Tóth Krisztinánál is búvópatak-szerűen törnek újra és újra a felszínre korábbi szereplők és témák.

Miben egyedi mégis ez a kötet? Talán a stílusában, hiszen egy PNL-hoz illő szófacsarással szocio-reálként minősíthetjük. Ebben akár megint hasonlíthatjuk TK-hoz is, hiszen az ő idei és első regénye, az Akvárium szereplői és a szereplők sorsfordulói hasonlatosak e kötet novelláinak a világához, szereplőihez. PNL novelláinak döntő többsége riportszerű. Ez is a tárgyilagosságra kötelezi. Az író „csak” tolmácsolja a neki beszélők gondolatait, a velük történő és szinte kivétel nélkül tragikus eseményeket. Alaptémái az erőszak, az előítélet, a szegénység és kiszolgáltatottság. Nyelvi anyaga a mindennapi beszédre, a közbeszédre épül, gyakran nyers illetve durva, ahogy a szereplőinek a jellemzéséhez erre szükség is van. Ugyanakkor ezt a durvaságot, trágárságot még a szereplők is gyakran árnyalják, finomítják – olyan kreativitást, nyelvi találékonyságot mutatva, ami már-már a jellemformálás hitelességét is veszélyezteti – s ezzel a szerző kissé megemeli, eltávolítja a nyers valóságtól a figurákat is és a történeteket is.

S ezen a ponton lehetnek enyhe fenntartásaink. Néha – a Jászol-extrád, Az otthonkás madonna, az Extra örömök, az Egy asztali látogató és a Biocímer esetében - annyira parabolisztikus, hogy kilóg a szocio-reálként minősített keretből.

A 27 novella tömör, 1-2-3 szavas címeit feloldja a tízoldalas tartalomjegyzék. Itt a szerző összefoglalja a novellák tartalmát 10-12 sornyi, néhány szavas tőmondatokban.

(P.I.)

 

 A.5

Kelemen Lajos: Szállsz te már, magad … Tóth Erzsébet költészetéről. Bp. Napkút Kiadó, 2013. 183 (4) p.

 

  1. 1.      Távolról közelítve (axiológiai bevezetés)

   A szövegfolyam valójában 174 oldalon át tart, a kötetvégi listákat leszámítva, de benne 9 oldal teljesen üres, 38 oldal fotókat és 16 oldal fotokópiákat (levelek, dedikációk) tartalmaz. Vagyis Kelemen Lajos szövege 111 oldal terjedelmű. Ezért a számítást két vetületben érdemes elvégezni, a 187 oldalra és erre a 111-re. Az eredmény:

         a 187 oldalra:  10,6 Ft/oldal és  134 karakter/Ft

         a 111 oldalra:   18 Ft/oldal és       79,6 karakter/Ft

   A kötet szerkezetét a fentiek figyelembe vételével lehet csak értékelni. A 111 szerzői szövegoldal hat fejezetre bomlik, beszédes – bár erősen vitatható jelentéstartalmú – fejezetcímekkel. (Szegődés – Egy költőlány, a körülmények és az egyre valószínűbb nagyság – A folytatásért – Hol a régi, mi az új? – Szállsz te már, magad … - Magad légy távlat!)  Még a beható tanulmányozás megkezdése előtt, a kötetet végiglapozva, feltűnik, hogy Tóth Erzsébetnek egyetlen verse sem látható teljes szövegközlésben, teljes terjedelmében. Még hosszabb versrészletek sincsenek. Kelemen Lajos szövegközi idézetekben, a sorokat ferde zárójelekkel tagolva, saját eszmefuttatásainak alátámasztására idézi a költőnő jellegzetes sorait, gondolatait, képeit. Ez  a körülmény, valamint az, hogy a hat fejezetet csak a bekezdések tagolják, és nincs semmilyen szempont a további bontásra, két dologra enged következtetni.

   Az egyik a „monográfia” szerzőjére vonatkozik. (A műfaj idézőjeles közlése nem önkény, nem az egyébként bevallottan meglévő negatív előítélet következménye, hanem mások által is megállapított és megalapozott tény.) Kelemen Lajos nem kritikusként, nem teoretikusként, nem elemzőként közelít a tárgyához, vagyis nem intellektuálisan, hanem  pozitív elfogultsággal, asszociatív és áttételes szövegfogalmazással, vagyis líraian. Hiszen maga is költő. Ebből a megközelítésből műfaji vegyülés következik, a kötet tehát inkább hosszabb terjedelmű esszé, mintsem monográfia. (Ezt – ha érdemes lenne – alaposabb érveléssel is bizonyítani lehet, illetve szabad szemmel látható.)

   A másik következtetés a monográfia (vagy esszé) alanyára, Tóth Erzsébetre, illetve a kötet tárgyára (a könyv végén is felsorolt 15 kötetre, vagyis az eddigi életműre) vonatkozik. Hiszen hogyan lehetne másként,  mint esszéisztikusan megrajzolni e 15 kötet alapján egy pályaívet. Talán ezért sem szerepel egyetlen vers sem, egyetlen prózai alkotás sem önállóan, ezért nem vált elemzés tárgyává. Aki azonban kicsit közelebbről is ismert Tóth Erzsébet költői vagy publicisztikai munkásságát, az ennél messzebbre is mehet. Azt feltételezheti (ahogyan e könyvismertetés szerzője is feltételezi), hogy Kelemen Lajos nem talált e feladatra alkalmas művet. Vagyis Tóth Erzsébet eddigi alkotásaira, mindegyik kötetére, szinte a teljes eddigi életműre a töredékesség, a félbehagyottság, a befejezetlenség jellemző. Ez a fő jellemző.  A beváltatlan nagy ígéret, sok értékes gondolat, kép és verssor, de talán egyetlen kész, befejezett, értékelhető, maradandó mű nélkül. Ez persze, nyíltan vállalva, a könyvismertetés szerzőjének prekoncepciója.  Ezzel a vállalt, deklarált előítélettel fogok hozzá a 111 (és a többi) oldal elolvasásához, véleményezéséhez.

   Két irányba is figyelve. Arra, hogy mit ír, mit vesz észre Kelemen Lajos az általa vizsgált, kiemelt  szövegekről, hogyan fogalmazza meg a gondolatait, vagyis hogyan értékeli, hogyan helyezi el a korban, a kortárs lírában-epikában  Tóth Erzsébet teljesítményét. Ez tehát az esszéistára figyelő tekintet, és a folytatásban ez lesz majd idézetekkel is illusztrálva. Ugyanakkor arra is kell majd külön  koncentrálni, hogy Kelemen Lajos gondolatai, megállapításai mennyiben, milyen módon tudják módosítani, befolyásolni a jelen könyvismertetés szerzőjének véleményét. Be tudja-e majd látni ez az elfogult  személy, hogy van valami igazság a kötet második fejezetének címében (Egy költőlány, a körülmények és az egyre valószínűbb nagyság. 37-61.p.)?  Ebből az alapállásból következhet egy virtuális, ám rejtett küzdelem, a három személy között, azaz a költőnő, a monográfus és a könyvismertetés írója között,  amit tán az a példázat jellemezhet, ahogyan a pólósok rugdalják mérkőzés közben a víz alatt egymás nemesebb végtagjait.

  1. 2.           A 111 szövegoldal tartalma

 

2.1             A monográfus oldaláról nézve, azaz az értékelő stílusa és mérőműszere

   „Ha csodálni akarjuk a fiatal Tóth Erzsébetet, munka közben kell őt megfigyelnünk. Nála kezdetben volt a hajnali ködökre emlékeztető opálos verstér, amelyet az egység iránti vágy szervezett, s amelynek a hit lett a rendje.” (23.)

   „Óhatatlanul is törzstöredékek sokaságát rakosgatja benne a természet és a környezet.   ….  Keletisége és nyugatisága olyan, mint mindnyájunké. Kárpáti érlemény; valami magára utalt, s mégis befogadó, egyszer osztott, másszor növelt tartomány, valahol az Urál és az Alpok között, az atlanti vidék távlatnak remélt derengésével.” (40.)

   „Tagadhatná-e Tóth Erzsébet, hogy a jelleme hányadává vált táji, természeti, történelmi kultúrát elvárosiasodásának legforróbb akarása sem olvaszthatta szét? Régi egek fényétől bíztatva egyre érik benne a különbözés. Emlékek, okulások rétegei fölé kapaszkodva próbálgatja a lebegést: talán erre termett? Nem inkább a földre való visszaereszkedés azonosítja?” (41.)

   „ ’Koponya leszek egy Hamlet-ország kezében.’ Tessék belegondolni: nem ezrekben mérhető métermázsákkal játszik-e itt egy elsőkötetes költő?  És ne tessék megijedni: Ady keservesen találó komp-ország fordulatával erőltetés nélkül egyenrangú Tóth Erzsébet e mondata. Azaz nincs többé kimenő. A nagyság húzza a sorsvonalat.” (42.)

   „Mondjuk azt, hogy a nagy költészet olyasvalami, amiben a tartósság vágyától kínlódó szellem és tisztánlátás követeli létezését?” (43.)

   „Önlényegéről mondana le az ember, ha belevágna, hogy megfaragja a némaság művét.”  Közvetlenül előtte ez van: „Mint egy kitörni készülő vulkán, mondja Tóth Erzsébet, éppen egy szerelem múltán. Talán itt a titok, a kitörni vágyásban? A művészet és az irodalom szembenállás a hallgatással, s visszhangra vár.” (44-45.)

   „S hirtelen rém egyszerű a dolog: nagy költészet az, amit nagy költő ír – ennyi: a nagy költészet múltja a nagy költészet jövője.” (45.) 

Ez tényleg egyszerű, s az is igaz, ebből következően, hogy nagy költő az, aki nagy költészetet ír. Ezzel a kör bezárult, a 45. oldalon, kár is a többi szóért. Továbbá a jelen a jövő múltja, és azt álmodtam, hogy két macska voltam. (Innentől nincs értelme a „monográfia” szerzőjének mellébeszélő, zavaros és körülményes „lírai” stílusát figyelni.) Itt, a 45. oldal alján kezd világosodni Kelemen Lajos eszmeisége és mondatfűzése: a költészetről alkotott, kavargó és áradó, mesterkélten finomkodó és eredetinek szánt elmélkedésének csupán sallangjai, illusztrációi az idézett töredékes verssorok. Tehát feltételezhető, hogy a 111 oldalnak csak mintegy negyede-harmada szól Tóth Erzsébetről.

2.2            Az alany és a tárgy felől nézve, azaz a költőre vonatkozó megállapítások

   „A versek mindegyikének végső soron az emberiesség a gerince …” (47.)

Sylvia Plath, mint példakép, mint az eredetiség bátorítója. (49.)

   „S miként valósága a novellisztikus vershelyzet, valósága a spirituális messzeség is. ’Egy főhajtás a télnek / egy hűséges alattvaló / nehéz vagyok a földnek ennyi szerelemmel / szememből menekülnek a sólymok / fülem zúgása: /  mintha a megrokkant tenger sírna’ (Pihenj, pihenj)” Mi itt a spirituális és miért sólymok?

   „ … a modern versben a szavak asszociatív hatása kínálja a belső ritmust. Érdekes, hogy Tóth Erzsébet ezt a ritmusegységet egészen a mondatokig tágítja.” (69.) S azzal folytatja Kelemen, hogy de tud rövidre is zárni egy szökellni akaró mondatot. S az elődök között, közé sorolja Dosztojevszkijt, József Attilát, Sylvia Plath-t, Csoóri Sándort, Nagy Lászlót.

Az 1979-1982 utáni csöndről: „A túl korán vagy túl későn írt versek kannibálja, íme: ami még vagy már nem elég, elveszejtendő.” (74.) Nehéz némaság következett, hosszú ideig, az 1993-as Arcod mögött május c. kötetig. Ahol „… a visszatérés könyvéről valósággal lerí, hogy gereblyével összeszedett anyag, az adott magasság gidres-gödrös hajlatairól.” (76.) Itt a „lazára vett képtechnikáját eluralja a zsurnalizmus.” De „ezzel a könyvvel Tóth Erzsébet legyűri a csendet.”

A 85. oldalon található Nagy Gáspár kézírásos levele, amelyben 2006. július 24-én egy kötetet köszön meg, s a betegségéről is ír.

Versek az illatos időről – említi Kelemen a 92. oldalon, majd a Honey c. verset a 93-on. S mi most tegyük meg, az esszéista helyett, hogy ezt a verset telje egészében, kommentár nélkül megidézzük.

HONEY

Verset írok a szélrózsa minden irányába, hátha. Bezuhanok az ablakon, az ajtót nem szeretem. Túl szálkás nekem az ajtó. Az ablak előnyösen átlátszó, ha nem csörömpöl. Szép vad, kutyasétáltatási idő van, menjünk ziháló boldogságban. Gyere, érkezz fénysebességgel! Két púpozott kávéskanál szárított kamillavirág, jól leforrázva, húsz percig állva hagyva, aztán egy kiskanál méz, három csepp langyos tej, és jöhet az éjjel, tejjel, mézzel. Ne nevess Anyád receptjén! Országutaktól távol szedve, messze a mérgező anyagoktól, eleve csak úgy hatásos a kamillavirág Akkora bársony-méhecskék szépen átduruzsolnak minden álnokságon. A festményeket pedig eleve csak meghatározott távolságból szabad nézni, mert némelyik veszélyes a szemre. Valami Duchamp, mi jut eszedbe. Már csak a lovak hiányoztak, mondtad azon a pillangó-hangodon, mikor Anyáddal elindultatok megkeresni a lovakat. Így telne a kamilla-élet, országutaktól távol szedve, míg Anyád csöndben festegetne. Átfesteni hosszú délutánt pipacsokkal, egész nyarakat átfesteni, de jó lenne! Néha zöld csíkok kerülnének a hajadba, szemedbe vad virág-fények. Isteni unalom, pollen-invázió! Országutaktól távol, ne áltasd magad. Veszélyes hulladék az ember. Kódorog melegfront-cibálta szívvel, kódorog csak. Kicsi sikló, a hasadon fogsz kúszni, ifjúsádod széthordta más. Halottnak tetteted magad. Amúgy sem lehetett volna bírni azt a tömény boldogságot, sokáig nem, amit ti ketten produkáltatok, röpke.

Kelement jellemzik a hirtelen és indokolatlan asszociációk, hajuknál fogva előrántott példák valamire, amiről nem igazán érthető, hogy mivégre. Így a 98. oldalon Rimbaud-é, akinek Abesszíniában „ a nyakáig ért az élet, és ahelyett, hogy géniuszát  szolgálta volna, szerencsétlen lényt csinált  belőle. Ugyanakkor ismerünk önzően fenséges költőket, akikből árad a belső sugárzás.” Ezért „  … a líra belülről eredő vetület.” (98.) és „Tóth Erzsébet költészetében a környezet és az idő szellemi képmás és érzékileg jelen lévő aktualitás.” (99.)

A nyugati költészeti és ifjúsági mozgalmak (beat) hatására lett a téma TE verseiben a szeretet – állapítja meg KL. És itt már szakaszolni kezd, élet- és költészetszakaszokat regisztrál:

-         robbanás (az első évtized, a 70-es évek)

-         hallgatás (a következő, a 80-as évtized)

-         összegzés (versválogatás 1997-ben, majd körültekintés 2000-ben, ezek eredménye a szarkazmus, az irónia, az intellektuálisabbá, s ezzel együtt vakolatlanabbá lett tartalom és stílus (106.)

A kötet első mottójából vett sor, Rimbaud négy sorának a vége lett az ötödik fejezet címadója: „Szállsz te már, magad …” KL itt a negyedik évtized jellemzőit keresi, a 2000-es évekét. Eszerint TE két fő törekvése a hazavágyás és az emlékkeresés. Egyúttal az újrakezdés utáni vágy is, és a költői iskolák összehasonlítása. Ezek a 2004-es Rossz környék és a 2010-es összegyűjtött versek – Aliz már nem lakik itt – darabjaiban érhetők tetten. Ez utóbbiban mindössze 17 új vers van. S itt állapítja meg a monografus: „E líra voltaképpen a kezdetektől versek összefüggése, versek egymásba való átalakulása.” (127.)

S a recenzens itt feladta. Igaz, hogy még csak a kötet háromötödén rágta át magát, s végig is fogja olvasni és jegyzetelni. De kettő azaz kettő okból mégis itt fejezi be a könyvismertetését. Az egyik – kisebbik -  ok, hogy itt értünk el teljes mélységében a kötetet nyitó két mottóhoz, a már említett Rimbaud-ihoz, és a másikhoz, Ady ott  idézett gondolataihoz. („Nincsenek véges történetek. Az emberek elmúlnak, de a cselekedetek nem. Örökös egy folyás az élet. …. Hiszen ezek a történetek egymásból folynak. És sokára fognak befejeződni.” (5.)) Így emelte be tehát  Kelemen Lajos Tóth Erzsébet lírai teljesítményét a magyar és az európai költészet első vonalába.  Rimbaud és Ady vállán. És a könyvismertetés félbehagyásának itt a második és egyben nagyobbik  oka. Felkelteni az olvasó érdeklődését mind a költőnő művei, mind e kötet iránt. Folytassuk együtt az olvasást, az illendő kíváncsisággal, keressünk választ arra a hátralévő kétötödnyi szövegben, hogy valóban helytálló volt-e ez az emelés!

(P.I.)

 --------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A6

  Rendhagyó és

            -kívüli          könyvismertetés

 

A kötet adatai. Szerző: Benke Éva

                            Cím: „Illeszd … a szót a cselekvényhez

                            Megjelenési adatok: Budapest, 2006, Pest Megyei Közművelődési Intézet. 95 oldal.

 

Rendhagyó bevezetés

     A kötetről – talán hibámon kívül – alig több mint egy éve szereztem tudomást, egy figyelmes közlés nyomán. Annak ellenére történt ez így, hogy a megjelenése óta nyolc év telt el, s még ma is vannak elérhető példányai. S annak ellenére, hogy a nyolc év alatt két rendes és több rendhagyó találkozója is volt az évfolyamunknak. A tudomásul-szerzésem megegyezett az első elolvasással ,  azóta voltam szerencsés egy dedikált példány birtokosa  lenni, s néhány másik példányt segítettem hozzá, hogy jó gazdára leljen. Ennek a mostani ismertetésnek is ez az egyik célja. Hiszen a kötet terjedése, terjesztése még nem fejeződött be.

Rendhagyó folytatás

   A cím és a szerző ismerete alapján sejtésünk lehet a tartalomról. Hiszen még diákkorunkból emlékezhetünk Nagy Árpádné Paksy Ágnes tanárnő drámaesztétika előadására, de akár a középiskolai kötelező olvasmány részletére is.  Hamlet mondja a harmadik felvonás 2. színében a vezető színésznek:  „Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd: mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.”

És emlékezhetünk a Márkus Emília Színpad híres produkcióira, de a saját évfolyamunknak a két előadására is, az egyik március 15-i iskolai ünnepi műsorra, illetve a Tavaszi zsongás címet viselő összeállítás premierjére Kisújszálláson.

   A kötet tehát a dráma mint irodalmi műnem és a színház mint önálló művészeti ág közötti nagy híd megépítését segíti mindegyik olvasójának. A tartalom és a kötet szerkezete a belőle vett idézetekkel is bemutatható.

 

   A kötet mottója  - Weöres Sándor: Vers a színházról

 

                    „Amikor a függöny

                               felgördül

                    a térben az ember

                              eltörpül,

                       …………

                   távozóban nézünk

                             egymásra,

                  mert egymásban látjuk

                             a jámbort,

                        aki a játékban

                              király volt.”

 

   A kiadó bevezetőjéből: „E könyv szerzője Benke Éva több évtizedes népművelő—tanári, rendezői munkássága során szerzett tapasztalatait osztja meg olvasóival. A szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskoláról – és annak elődjéről, a Tanítóképzőről – kikerült tanítványai szerte az országban a Tőle kapott drámaesztétikai, színházi, versmondással és a szép magyar beszéddel kapcsolatos ismeretekre építve végzik elhivatott munkájukat. E szálakon jutott el Pest megyébe is, és az elkötelezettek lelkesedésével csatlakozott intézményünk színjátszó-rendezői, versmondói képzéséhez.” (Makra Borbála, a Pest Megyei Közművelődési Intézet igazgatója)

 

    A lektori ajánlásból: „Miért fontos e könyvnek a megjelenése? Elsősorban azért, mert a Pest Megyei Közművelődési Intézet hiánypótlásra vállalkozott kiadásával. … Benke Éva elemzései együtt-gondolkodásra invitálnak, építő ötleteket adnak a rendezői munkához és a nézői színházértéshez egyaránt. Stílusa könnyed, információtartalma gazdag. A kiragadott példákkal szemléletesen vázolja a rendezés fázisait, miközben az ismert dráma-részleteket egyúttal új megvilágításba is helyezi.

    Több, mint rendezői utószó, és kevesebb is; nem ’késztermék’, nem paneleket ad, hanem gondolkodásra késztet. Szabadságra inspirálja a rendezőt, a nézőt egyaránt, akár iskolai színházi nevelési munkában használjuk fel – a tanári felkészülés és a diákokkal történő elemző-feldolgozó munka folyamatában -, akár az amatőr rendezői munkában.” (Tóth Zsuzsanna)

 

   A szerző előszavából:  „Népművelő-tanári munkám során meggyőződhettem arról a tényről, hogy a legérdeklődőbb hallgatóimra és érvényes a megállapítás: alig, vagy egyáltalán nem tudnak ’színházul’. …

     Ahogy a drámapedagógia létjogosultsága sokszor bizonyított, eredményessége a gyerekek személyiségének alakulásában ma már nem vitatható; úgy az sem, hogy a színjátszó pedagógia alkalmazása a színházi előadás megértésében, létrejöttének állomásait követve: a műalkotás befogadását könnyíti meg. …

    Az  Antigoné  elemzésének során a képzeletbeli rendezőpéldány készítése kezdődhet, az első próbafázis, az asztali, elemző, olvasópróba követelményeinek megvalósításával.  A  Rómeó és Júlia  elemzése már épít a megismert fogalmakra, és továbblépve, a rendelkező próbafázisnak megfelelően a tér és figura kölcsönhatásának jegyében történik. Az emlékpróba stádium feladataként meghatározható cél: a figura ’bezárulása’ tetten érhető a  Tartuffe  megformálásban. A  Bánk bán  elemzése már azokat a fogalmakat mozgósítja, amelyek az előadás létrejöttében a korszerűség és a befogadás összefüggéseire világítanak rá.”

 

      És az utószavából: „A kiadvány alapja egy népművelés-magyar szakos hallgatói csoport négy féléven át tartó, heti rendszerességgel ismétlődő, tervezett és irányított gyakorlati munkáját megalapozó elméleti összegzés, amelyet egy középiskolai kollégiumban hasznosítottak.

    A munka folyamatát és végeredményét egy hallgató, Imrik Gyöngyi – nevét emlékező szeretettel jegyzem – kiváló szakdolgozata összegezte, melynek néhány részletét – sajnos, mint nem elévülő argumentumot – idézem is. ….

     Az akkori hallgatók C kategóriás rendezői működési engedélyt szereztek – vizsgaelnökük Keleti István volt, sokak mestere, akinek hiányát meg se kísérlem elemezni.

    Tényleges tapasztalatok alapozták meg tehát ennek az anyagnak a szerkesztését, a színjátszó pedagógia aspektusából, immár az előadás létrejöttének folyamatát követve, ezért a színjátszó rendezők  számára is elsődlegesen használható módon fogalmazva.”

 

   Amint talán látható is, az idézetekkel bemutatott kötet már  nem is igényel több fölösleges szót. Legalábbis a tartalomról. Csupán annyi kiegészítést, hogy a forma méltó a tartalomhoz. A gazdagon illusztrált, jól tipografált oldalak, a betűméret, az elemző szöveg és az idézetek elválasztása az olvasást és a megértést szolgálja.

 

   S itt a könyvismertetés írója nem tudja elhallgatni azt sem, hogy az utóbbi időben kialakult karakterológiai mániáját is rávetítette erre a kötetre. A látszólag szerény terjedelem megtévesztő. Hiszen egy normál szövegoldala 32 sort és soronként kb. 75 karakter tartalmaz, vagyis az 1300 Ft-os árat átszámítva, egy forintért 170 karaktert olvashat a kötet tulajdonosa.

 

    Rendhagyó befejezés

 

    Összegzésül arról, - megismételve az idézetteket -, hogy kiknek ajánlom elolvasásra, s főként birtoklásra. Először azoknak, akik (pl. az elkövetkező 10 év során) érettségizni fognak. Mert a négy tétel, a négy kötelező olvasmány bármelyikének kidolgozása, elmondása során olyan ismereteket tudnak beépíteni, felhasználni, amelyek nagy mértékben emelik meg a tudásuk, teljesítményük értékét. Másodszor azoknak, akik már túl vannak/voltak ezen a próbatételen, hiszen tanulni mindig lehet, egészen az emberi kor legvégső határáig. Mert a négy mű jellemző részeinek interpretálása segít bennünket a dráma és a színház „együtt-látásában”, szinergiájában, egyéni színházkultúránk és előadás-értelmezésünk fejlesztésében. Ezért aztán harmadjára, de nem utolsó sorban azoknak ajánlom, akik drámákat olvasnak,  színházba járnak, illetve színházi műsorokat néznek a média eszközei segítségével élőben vagy felvételről. (Kár, hogy ezek az alkalmak manapság annyira ritkák.)

    Egészen konkrétan pedig azok figyelmébe ajánlom, akik – bármilyen formában, bármilyen keretek között – az ifjúság nevelésével-oktatásával foglalkoznak. Vagyis a gyakorló és leendő magyartanároknak, az őket oktatóknak, a különböző irodalmi színpadok és körök vezetőinek és tagjainak. Hiszen a drámai művek és a színházi előadások jobb megértésével a világot és benne magunkat fogjuk jobban érteni. És ezáltal talán jobbá is tudjuk tenni, a világot is, és magunkat is.

   (P.I.)

   

         ----------------------------------------------------------------------------------------          

 A7

Szőnyei Tamás: Titkos írás

 

Egy könyvről

 

 

 

    szeretnék néhány sz’objektív gondolatot a figyelmetekbe ajánlani. Előbb általában.  Talán nem vennék rossz néven a honlap olvasói,  hogy  ha az eddigi és a későbbi „tartalomszolgáltatók” kicsit bővítenék az évfolyamhoz kapcsolható témákat, közléseket. Például könyvismertetéssel. Akár olyan könyvekről  amelyeknek valamilyen (szerzői, közreműködői, szereplői  vagy bármilyen) kapcsolata van hajdani diáktársunkkal, akár csak egyszerűen figyelemkeltés, olvasmányajánlás céljával. Mindez nem azért jutott eszembe, hogy valamiképpen megalapozzam, legalizáljam egy különös elképzelésemet, vagyis a Titkos írás c. könyv  egyes  részeinek a kommentálását. Az érdem kizárólag azé a társunké, aki felhívta rá a figyelmemet.

 

 

 

    A két vaskos kötetet kezükbe vehették  pl. azok az évfolyamtársak, akik eljöttek szept. 14-én a jubileumi eseményre.  Tehát a könyv, Szőnyei Tibor könyve, a tavasszal a Noran Könyvesház kiadásában jelent meg,  1109+1132 számozott oldalon. Alcíme: Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956-1990.  A hátoldalon annyit lehet megtudni a szerzőről, hogy újságíró, eddig két műve jelent meg.(Az új hullám évtizede, és a Nyilván tartottak – Titkos szolgák a magyar rock körül 1960-1990.) A két terjedelmes kötet súlyos olvasmány, s nem elsősorban fizikai értelemben. Alapos tanulmányozása a következő téli szezon esti óráira vár, de az eddigi áttekintés alapján is szót kíván. Azért, mert két évfolyamtársunk nevével találkozhatunk  a névmutató alapján, mint megfigyelt személlyel.   

 

 

 

     Nem érzem feladatomnak pontról-pontra végigkísérni a hivatkozásokat, s még ennyire sem akarok a megfigyelőkről beszélni. Szerintem a nagyobb könyvtárakban elérhető a mű,  de annyit így is tudhattok, hogy Nagy Gáspár és Wehner Tibor tevékenységét is figyelte a hatalom diákkoruktól egészen a  rendszerváltásig. A szerző különös érzékkel ötvöz a terjedelmes műben két megközelítést, az időrendet és az összefüggések feltárását. Ezt néhány fejezetcímmel tudom illusztrálni:

 

             

 

                              Körkép csata után (Rendteremtés Budapesten)

 

                              Fejek a porba (Rendteremtés vidéken)

 

                              Szabadon, Európában (Kísérletek az irodalmi emigráció szétzilálására)

 

                               …….

 

                               Az eszmélet elérhetetlen földje (1968-1973: fiatal írók (torkára) forr a dal ma

 

                                   és ebben a részben az utolsó alrész:Márciusi ifjak? Nagy Gáspár, Turcsány Péter

 

 

 

                               ………

 

                               Magyarország felfedezői (városonként veszi sorra)

 

                               …….

 

                               Mozgolódó világ (Írók és aláírók a változásért: cigányok, urbánusok, népiek)

 

 

 

 

 

             Ezeket a fejezeteket váltogatják az évszámokkal megjelölt Enumerációk. A 67 oldalas névmutató két részből áll. Előbb a megfigyelők fedőneve található, majd a megfigyeltek, illetve a megfigyelések kapcsán emlegetettek (pl. Aczél Györgyről  húsz sorban sorolja az oldalszámokat) Á.Szabó Lászlótól Zsurzs Éváig. Gáspárról az első említés az I.62. oldalon, az utolsó a II.1047.-en, Tiborról a II.109.-től a II. 1049-ig ível az utalás.

 

 

 

   Időrendben két emlékemet kell mindenképpen itt megemlítenem. Az egyik közös azokéval, akikkel együtt voltunk a 30 éves találkozón, 2001-ben, az esti órákban, a vépi iskola és volt gyakorlóhelyünk kollégiumában. Itt beszélt Gazsi arról, hogy kíváncsi volt a róla jelentők személyére, s ezért betekintett a levéltári dossziékba. Azonosítani tudta természetesen az emlékeivel a felidéződő személyeket és helyzeteket, de nagy meglepetések is érték. Voltak olyan ügyes megfigyelők, akik nem lepleződtek le. S a könyv  ezen  részeinek olvasásakor   a vépi  emlékeim  is hitelesítették a szerző munkáját.

 

A másik pedig egy eheti rádióműsor. Kedd este 9-kor volt a Kossuthon egy fél órás műsor, s ha nem lapozom át a rádióújság elejét, fel sem figyelek rá. Ott volt ugyanis Gáspár fényképe. (Hamarosan a honlapra is felrakom.) Az adásnak három témája volt, a hosszabb középső rész szólt 56 és Nagy Imre megjelenítőjéről, a híres-hírhedett Öröknyár c. versről, betiltásokról, cenzúráról. Ezek a dolgok éppen Gazsi személyén keresztül elég ismertek lehetnek előttünk, de így is hallottam  a megszólaltatott Szakolczai Lajostól újat. Pl. hogy egyik kötet címlapját (Orosz István munkáját) a 68-as eseményekre való egyértelmű utalása miatt zúzatták be. Egy „tört gerincű”, jellegzetes Koh-i-noor  radírt ábrázolt. A műsorban szó volt arról a versről is, amit szerencsém volt kéziratban is látni a kelenföldi garzonban, a Mozgó Világ-beli megjelenés előtt, aminek eredeti címét – Szaltószabadság – kellett  Csak nézem Olga Korbutot-ra változtatni.                 

 

 

                                                                                                                         Polák István

 -----------------------------------------------------------------------------------

 

B. Interjúk, vallomások

B.1

2011.12.10.
Kedves
H.T.
 
 
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
B.2.   Interjú Pallósiné dr. Toldi Mártával. Megjelent az Életünk 2014. 6. számában.

 

 

Magamtól féltem…

 

 

 

A Berzsenyi Dániel Könyvtár gyűjtőtevékenységében különös figyelmet kap a megye irodalmi jelene és múltja. Mi mindent őriz a Savariensia gyűjtemény?

 

A gyűjtemény a megye történelmére, társadalmára, gazdasági és kulturális életére, valamint jeles személyiségeire vonatkozó publikált irodalom minden bizonnyal leggazdagabb tára Már könyvtárunk jogelődje, az 1880-ban alapított városi közkönyvtár is törekedett arra, hogy tudatos gyűjtéssel figyeljen a vármegyében megjelenő kiadványok beszerzésére. A tevékenységet az 1883-ban közreadott címjegyzék igazolja. Pável Ágoston 1925-ben nyomtatott katalógusa – ahol a helyismeret földrajzi csoportosításban külön osztályt kapott –  216 vonatkozó címet vesz számba. A későbbi könyvtáros generációk erre az alapra építkezve folytatták a gyarapítást. Az 1952-ben létrehozott megyei könyvtárak meghatározó feladata lett a helytörténeti és helyismereti irodalom gyűjtése és feltárása. A „Savariensia különgyűjteményt” 1956-ban, 992 kötettel alakították ki. Ez az archiválásra és a helyi emlékezet, a tájhaza értékeinek megőrzésére, tudatosítására, nemzedékek közötti átörökítésére szánt gyűjteményrész ma közel 20 ezer egyedi leltározású és 114 ezer csoportos nyilvántartású dokumentumot foglal magába. Könyvtárunk tudományos tevékenysége leginkább ehhez a leírhatatlan értéket képviselő tárhoz kapcsolódik. A teljeskörű analitikus feltáráson túlmenően számbavételi és tájékoztatási céllal 1964 óta regisztráljuk, dokumentáljuk a Vas megyei helyismereti irodalmat, melyről a 2005-ös tárgyévvel bezárólag nyomtatott bibliográfiát és repertóriumot is közreadtunk. Ezt követően a nyomtatott bibliográfia szerepét az online „VMI adatbázis”vette át. (42 ezer rekordot tartalmaz, a csak intraneten elérhető teljes „VAS” adatbázis ennek közel dupláját.) A források feltárása az egyedi dokumentumokon túl a periodikumokban megjelenő tanulmányokra, cikkekre is kiterjed. Az előfizetett, és kötelespéldányként érkező, illetve a tartalmi kiegészítéssel figyelt elektronikus sajtó (együtt 300-250 cím) releváns szövegeinek rekordjait 20 fős munkaközösség rögzíti az elektronikus adatbázisban, tartalmi feltárása helyismereti tárgyszórendszerrel történik. Az aprónyomtatványokat önfeltáró rendszerben őrizzük, ám jelentős részük már digitalizált formában is kereshető a Vasi Digitális Könyvtárban. Ugyanitt elérhető a legfontosabb régi kiadású megyetörténeti kötetek teljes szövege is. Könyvtárunk kultúragazdagító tevékenységének egyik kitüntetett szelete a Savariensia gyűjteményre épülő kiadói tevékenység, gazdag személyi és tájegységi bibliográfiákkal, tanulmánygyűjteményekkel és konferencia kötetekkel, a legutóbbi időtől már elektronikus dokumentumokkal és digitális archívumokkal is kiegészülve.

 

Az olvasóterembe lépve a vitrinekben kincseket láthatunk: évszázados könyveket, kiadványokat. Melyekre a legbüszkébb a könyvtár?

 

A 2000-2002-ben történt bővítés és felújítás koncepciójában a kollégák teljes egyetértésével nyert prioritást az az elv, hogy olvasótermeink látványban is megjelenítsék a könyvtárak  hiteles tudásőrző, és az érdeklődőknek személyes életútjukon becsülhető támaszt nyújtani képes –  meggyőződésünk szerint –   múlhatatlan szerepét, amelyben jól megfér egymás mellett régi korok nyomtatott kultúrkincse, a jelenkori irodalom és az interneten elérhető gazdagodó, de feltétlenül értékelést, kritikai nézőpontot kívánó információ. Ennek megfelelően alakítottuk ki a berendezést, helyeztünk el a polcokon egy művelődéstörténeti ritkaságokból válogatott kézikönyv kollekciót. A vitrinekben pedig különleges kincseket tettünk közszemlére, egy könyvtártörténeti válogatás mellett az értékes magánkönyvtárát Vas megyének adományozó Káldos G. István mérnök hagyatékának ritkaságait, továbbá a megye neves költőinek – Berzsenyi Dániel, Gazdag Erzsi, Weöres Sándor – első kiadású munkáit és az ezekhez kötődő relikviákat. Nagy örömünkre szolgál, hogy könyvtárunk külföldi és hazai látogatói, valamint rendszeres használói is visszaigazolják az elérni kívánt atmoszférát.

 

A megye irodalmi életének legendás alakjai dolgoztak a könyvtárban (dr. Kuntár Lajos, Rózsa Béla), mennyiben határozta ez meg a könyvtár mindennapjait, a helyi irodalomhoz fűződő viszonyokat? (rendezvényekre, kiadványokra gondolnék…)

 

Kuntár Lajos tevékenysége nyomdászat-, sajtó- és könyvtártörténeti tárgyválasztása kapcsán mindenképp korszakos jelentőségű volt. A professzionális könyvtárosok első generációjának reális megítéléséhez azonban meg kell említenem azoknak a kollégáknak a nevét is, akik bibliográfusként olyan alapműveket hoztak létre, mint például Vas megye sajtóbibliográfiája, a városbibliográfiák, vagy a modern könyvtári szolgáltatások kialakítása, a megye közkönyvtári hálózatának segítése tárgyában publikáltak elméletileg jól megalapozott dolgozatokat. Bánó Zsuzsára, Dalmi Kálmánnéra, Dénes Pálnéra, Krajevszky Gizellára, Pethő Gyulára, Puskás Sándornéra, Takács Miklósra és Dr. Tóth Gyulára gondolok. A gazdag névsorral alapozódott meg az őket követő generációk azóta is folyamatos publikációs szerepvállalása. Rózsa Béla személyisége és könyvtárosi tevékenysége egyedi volt és maradt könyvtárunk életében. Nem csupán szaktudományos dolgozatai, hanem kreatív kezdeményezései is példaadóak. Nevéhez fűződik sok kortárs grafikus szombathelyi bemutatása (Reich Károly, Würtz Ádám és mások), vasi alkotók tárlatainak megrendezése, neves, tűrt vagy támogatott írók, költők (Déry Tibor, Féja Géza, Fodor András, Tüskés Tibor, Váci Mihály, Weöres Sándor) bemutatása vagy jeles évfordulók emlékezetessé tétele például Berzsenyi tiszteletére írt kortárs versek albumban való megjelentetésével. Az újabb generációk ezt a hagyományt is megőrizték, bár esztétikailag értékelhető szövegalkotásban mindmáig utolérhetetlennek bizonyult. Igaz, legalább stiláris és grammatikai igényesség tekintetében törekedtünk követni őt.

 

 

Ismert, hogy Nagy Gáspár roppant nagyra tartotta a könyvtárral és igazgatónővel való személyes kapcsolatait. Honnan datálódik ez a kapcsolat, és miben nyilvánult meg az évek során?

 

1968-ban együtt kezdtük meg tanulmányainkat a szombathelyi főiskola népművelés-könyvtár szakán. Különös időszak volt ez. A művelődéstörténet órákon népdalokat énekeltünk, a szemet és elmét egyaránt nyitogató esztétika órákon például többet hallottunk a görög drámákról és a neoavantgárdról, mint a szocialista realizmusról, miközben a televízió és rádió hírei a nyugati diáklázadásokról terjedelmesen, a Varsói Szerződés alakulatainak prágai bevonulásáról kurtábban tudósítottak, szüleink pedig az új gazdasági mechanizmustól vártak jobb lehetőségeket. A sokfelől verbuválódott évfolyam egy formálódó képzésen próbált muníciót gyűjteni személyes életutakhoz. Sokfélék voltunk, és sokfélét vittünk magunkkal. Érkeztek közénk olyanok, akiknek, határozott és mára kiteljesedett vonzódásuk volt irodalomhoz, filmhez, művészetekhez, mások csak jó népművelők vagy könyvtárosok akartak lenni. Az egyik képzési évfordulón megkérdezték tőlem, mit neveznék meg legfontosabbként abból, amit a diplomával magammal vihettem. A hiány érzékelésének képességét, - ez volt a válaszom. Nem lehettem egyedül, mert az évfolyam szinte teljes egészében tovább tanult, újabb szakképesítéseket szereztek. Sokak álma-vágya teljesült. Ki-ki, vonzódása szerint elfogadta, amit ehhez tanáraitól és diáktársaitól kaphatott. Ezért vagyunk a mai napig egymásra figyelők, az évfolyam találkozók hagyományát megtartók. Ezért állítottunk emléktáblát „Gazsi”-nak a kollégium falán.

Mondhatni tehát, hogy bár ritkán, de rendszeresen találkoztunk. Gáspár számon tartotta a csoporthoz tartozást. Egy 1983-ban kelt levelét őrzöm, amelyben írja, hogy Szombathelyen járva a könyvtárban keresett, de nem voltam bent, és Horváth Aliz (szintén évfolyamtársunk) gyermekkönyvtáros kollégám sem. Könyvtári munkám során többször kísérhettem közönségtalálkozókra, számos alkalommal volt a megye könyvtárainak könyvheti vendége, vagy kötetbemutató résztvevője. Különösen emlékezetes élmény számomra az 1996-os megyei könyvtári irodalmi estje, melyen én voltam beszélgetőpartnere, M. Kapornaki Rita diákjai mondták az ÉvTIZeDhAtÁrHíD címmel készült versösszeállítást. Ma is őrzött jegyzeteim életének, küldetéstudatának, értékrendjének, vonzódásainak és eligazodási támpontjainak, valamint költészete grammatikai és stiláris jellemzőinek csomópontjain rajzolják meg a beszélgetést.

Többet tudtok rólam, mint saját magam, - mondta és nagyra értékelte azt a dokumentációs munkát is, amelyet adatbázisunk róla, mint „helyi szerzőről” tud. Savariensia gyűjteményünk arra törekszik, hogy hiánytalanul gyűjtse köteteit, Cd-it és a könyvekben, folyóiratokban megjelent róla szóló irodalmat, beszélgetéseket, méltatásokat, elemzéseket. Legutóbbi „találkozásunk” a 65. születésnapja tiszteletére szervezett „Könyvhódító” játék kapcsán történt, melynek során Vas megye középiskolás diákjait hívtuk ismerkedésre Nagy Gáspárral. Közel 200 diák vett részt Bokányi Péter rendhagyó irodalomóráin, a költészetére reflektáló pályaművekből pedig húsz filmetűdöt vagy elektronikus dokumentumot (képzeletbeli facebook profil vagy ppt) értékelhettünk. Kezdeményezésünket nem várt érdeklődés és igényesség kísérte.

 

„Szabadrabok” című kötetébe írt dedikációját és a beszélgetés címéül választott vers üzenetét nagyrabecsüléssel őrzöm: „P. Toldi Mártának jóemlékül, szeretettel ajánlom – 2000. ápr. 13.”

 

 

 

 -----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 C. Tanulmányok

C.1.  Polák István: Vándormotívumok

     Tóth Krisztinának a neten is elérhető a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadása, Talált mondat címmel. Úgy gondolom, hogy a középiskolai irodalomoktatásban sokféleképpen lehet felhasználni (tanórán, korrepetálásokon, szakköri foglalkozásokon stb.), és még tovább is fejleszthető, továbbgondolható. Egy lehetséges változatot mutat be ez a rövid írás, ami egy hosszabb idézettel kezdődik, a székfoglalóból.

   „ Bizonyos műfajok, mint a palimpszeszt, a parafrázis vagy akár a pastiche szintén megoldást kínálnak arra, hogy a hagyományhoz kapcsolódva a szerző arca a direkt személyességet megkerülve jelenjék meg a szöveg mögött. Az előbbi kettő a művek történeti holdudvarát használja fel, kitágítva az értelmezési lehetőségeket, utóbbi pedig elemeire bontva az eredeti művet olyan mintázatot hoz létre, amelyben az alkotó és újraalkotó vonásai is kivehetőek.

Hadd hozzak itt ismét személyes példát! A most következő vers Weöres Sándor Hálaáldozat című versének parafrázisa. Követlen előzménye Gergely Ágnes Hálaadás-parafrázis című verse. Ezzel a második átirattal mintegy szimbolikusan szerettem volna bekapcsolódni a megidézett szerzők nevével is fémjelezhető hagyományba.

 

Hála-változat

 

Arany színekben játszó szén szavak.

Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok.

Boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,

zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

 

Nemes Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,

Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,

Kormos Vas bongna, izzana a rács,

mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

 

s bár igaz lenne majd, hogy lesz vigasz.

J. A. szájából érdes volt az élet,

Petri szájából szép volt a pimasz:

 

bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,

torkomban hangjukkal, de semmi az,

 ha tőlük éghet éneke az énnek.

 

Hasonló ehhez a Program című vers, amely Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyék című versének átirata. Orbán Ottó a saját versét a Hallod-e, te szelídecske kezdetű csángó népdalra írta és Lászlóffy Aladárnak ajánlotta. A népdalnak több változata is ismert. Az eleje mindnek megegyezik, de a második strófától eltérnek a változatok. Feltételezem, hogy Orbán Ottót nem a Hajtsd ki rózsám az ökröket/legeltesd meg szegényeket változat ihlette meg, hanem a Kallós Zoltán által is lejegyzett kinek nincs kedve itt lakni /menjen mennyországba lakni sorokat tartalmazó verzió.

Hallod-e, te szelídecske…(csángó népdal)       (P.I. kiegészítése, Petőfitől)

Hallod-e te szelídecske                                      Ez a világ amilyen nagy    (cím is)

Leány vagy-e vagy menyecske                       Te galambom oly kicsiny vagy

Mert én kerti virág vagyok                              De ha téged bírhatnálak

A harmatért majd meghalok                           A világért nem adnálak

 

Ha te virág vagy a kertben                              Te vagy a nap én az éjjel

Én meg harmat vagyok benne                        Teljes teli sötétséggel

Este a virágra szállok                                       Ha szívűnk egybeolvadna

Reggelig rajta úszkálok                                    Rám be szép hajnal hasadna

 

Hozd fel isten azt a napot                                 Ne nézz reám csukd be szemed

Hogy süsse fel a harmatot                               Megégeti a lelkemet

A füvekről a harmatot                                       De hisz úgysem szeretsz engem

A szívemről a bánatot                                     Égjen meg hát árva lelkem

Kinek nincs kedve itt lakni

Menjen mennyországba lakni

Építsen az égre házat

Ott nem éri semmi bánat

 

Építsen az ég szélére

Ott nem éri semmiféle

Építsen az égre házat

Ott nem éri semmi bánat

 

Orbán Ottó:

Hallod-e, te sötét árnyék

 

Lászlóffy Aladárnak

 

Hallod-e te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.

Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép.

Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

 

Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja.

Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.

Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.

Hívlak, ha vagy, nyújtsd a karod, legyen úgy, ahogy akarod.

 

Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt,

A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt.

Adj odáig menni erőt, hadd feküdjem le a sárba,

Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.

 

Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.

Ősz szakállal, mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.

Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.

Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.

 

És végül a saját átiratom:  

 

Program

Orbán Ottó versére

 

Hallod-e, te sötét program, idegen kód a számsorban,

sorsom vagy-e, vagy csak program, csigalépcső a seholban?

Folyosó vagyok a fejben, végig kell álmodni engem,

éber űr az alvó testben, minden csönddel én üzentem.

 

Hogyha kezdettől üzentél, mutasd magad, aki lennél,

sötét program, ki futsz bennem, láttasd belülről a testem!

Sorsom vagy-e, vagy csak számsor, hibajel a koponyából,

árnyék vagy-e, aki játszol, s boltozatán mégse látszol?

 

Nem vagyok én sötét program, vagyok, aki mindig voltam,

se nem sorsod, se nem emlék: ott aludtam minden szóban.

Fölébredtem és beszélek, szóra bírom minden sejted,

én írom tovább a versed, oly szavakkal, nem is sejted.

 

Hallod-e, te sötét program, ha te peregsz minden szóban,

te vagy-e az, aki vagyok, szólsz-e, hogyha elhallgatok?

Megszűnsz-e, ha felébredek, és mi marad meg utánad,

amikor a túlba kelek? Csak valami álompárlat, álompárlat.

 

Ezek voltak tehát saját példáim a tudatos kapcsolódásra.”1

     Akkor haladjunk sorban. Petőfi versével egészítettem ki Tóth Krisztina előadás-részletét. Tananyag, tanítottam, de csak most feltételezem,  hogy Petőfi ismerhette a csángó népdalt.  A forma ugyanaz, a felező nyolcas, s a második versszak szinte követi a népdalét, továbbá az egész vers szellemisége, érzelemvilága rokon vele. Csak éppen aktualizálva és rövidebbre véve és a zárlatától eltekintve. Mert  P.S. is tudta, hogy a hármas szerkezet szép. 

    O.O. formailag megduplázza, két sort egybetéve, így már 16-osak a sorai. S a 2-4. sor egy választ is tartalmaz a vers kérdéseire. (Azért az elvágyódásának ne kerüljünk túlságosan a hatása alá, bár az eső a végén hóvá alakul.)

    Tóth Krisztina pedig belép a mai Y vagy inkább a Z-nemzedék világába, a dög2-ös világba.. Megszólítja tehát a dög lelkét, a sötét programot. Itt már kétszer is kap választ a költő a megszólítottól. S elsőre, az első válaszban mi is van?  „Folyosó vagyok a fejben, végig kell álmodni engem.” A fejben elképzelt folyosók az asszociatív, tudattól független gondolkodás megjelenítői.   Valószínűnek tartom, hogy abban a metaforikus megfogalmazásban tudat alatt működött a költőnő  gondolata.  Tehát Tüth Krisztina 3-4. sora szép. S még szebb a 3. versszaka, amiben ez a sötét program másodszor szólal meg. És nem akármit mond. Ez fontos különbség O.O.-hoz viszonyítva is. S az utolsó versszak gyötrődő kérdéseire vajon ki válaszol a legutolsó sor második felében? Nem lehet tudni. Lehet, hogy a költő, lehet, hogy az első sorban megszólított sötét program.

      Még egy adalékot kell tennem a magam által odabiggyesztett Petőfi-vershez. Érdemes észrevenni a rímek hangszimbolikáját. Az első versszakban minden rím mély hangrendű, a másodikban fele-fele, a harmadikban már csupa magas: le szemed, lelkemet,  engem,  lelkem. S tudvalévő, hogy a magyar nyelvben hatványozott szerepe van a hangrendűség érzelmi töltésének, vagyis a mély hangrendű szavak komorak, a magasak vidámak – legalábbis többségükben. A vegyesek meg fele-fele, pl. a játék lehet jó is, rossz is, s ugyanígy  a világ, iskola, illetve a szó vagy ide, vagy oda húz.  Ezzel is szoktam-szoktunk „játszani az órákon”.  Mert párokba is rendezhetők: derű-ború, öröm-bánat, szeretet-harag, beszéd-hallgatás, élet-halál, szép-csúf(rút), múlt-jelen(jövő) stb. Illetve: remény, kedv, testvér, ígéret, kímél, kísér,  (versus) bánt, rontás, komor, balsors, kaloda, koszorú,  otromba, borzalom stb. Visszatérve a vershez, nem véletlen, hogy fokozatosan jut el a mély hangzású rímektől a magasakig. Annak ellenére, illetve éppen azt ellenpontozva, hogy a harmadik versszak a legambivalensebb, illetve a legkörmönfontabb, mert  látszólag a legszomorúbb, legreménytelenebb? Miért?  A fiataloknak is  arról beszéltem, hogy a két népies stílusú versszak után hogyan jut el a költő a saját korának elvárásaihoz, illetve a nemesi udvarlási etikett patronjaihoz. Arról van szó, hogy a harmadik versszak első sorában váratlan kérést fogalmaz meg, ezzel még nagyobb figyelmet kelt. A második sor tipikus (mondanám, hogy a művelt arisztokrata udvarló romantikus túlzása), a női elvárásra épít, legyezgeti a lány hiúságát. („Mi, hogy az én tekintetem olyan forró?” – gondolhatja a leány, ma is. De  ugyanez  a forró tekintet jelent meg, amikor a költő befordult a konyhába. „Hát még a szép szeme párja, annak volt csak nagy a lángja” stb.) S az utolsó két sorban előjön a férfiönzés, s a szellemes udvarló „önfeláldozása”: inkább égesse a tekintet, de hadd nézze, hadd nézzen bele a szemébe. S lőn, a tekintetek találkozni fognak. Amiben, a szemek összekapcsolódásában,  talán benne van az utolsó előtti  sor cáfolata is. (Itt,  - s ez talán szintén véletlen -, emlegetnem kell Ottlikot Fűzfa Balázzsal,  a csöndről, a hallgatásról, hiszen  … , de ez már a következő bekezdés.)

   Arról értekezik Fűzfa Balázs, a …Sem azé, aki fut …  c. kötetében3,  hogy Ottlik-  főleg az Iskola a határon4  folytatásában, a Buda c.-ben - arról ír, illetve arról beszélteti Medvét, hogy leírja-e, megírja-e a történetét, a regényt. Ha megírja, akkor konkretizálja, s akkor kevesebb lesz, mintha nem írná meg. Amíg nem írta le, addig akármi, akármilyen is lehet, de ha leírja, akkor már csak olyan, csak egyféle.  Petőfi versében, a harmadik versszak végén is hallgatás van, legfeljebb a szemek beszélnek. Ugyanúgy a konyhában.  Ahogy Fűzfa könyvében, a melléklet 92. oldalának 3. bekezdésében is a hallgatás bátorságáról beszél Ottlik, arról, hogy a hallgatás a legfontosabb közlés. S a 93.oldal 3. sorában kezdődő bekezdés nagyon kreatív gondolatot fogalmaz meg, megfordítja a közlésfolyamat felépülését, hiszen nem a szavakkal kezdi, amiből majd mondatok, bekezdések lesznek, s végül a regény, hanem fordítva, lebontva a nagyokból a kicsiket, a szövegtől jutva el a szavakig. Azért így, s ez azért igaz, mert csak ez a gondolatsor kezdhető a hallgatással. A megszólalás előtti  hallgatástól indul el minden, s amikor valaki megtöri ezt a hallgatást, akkor már tudja, tudnia kell a teljes mondandóját. Ezért kell neki visszafelé építkezni, vagyis lebontva. És a következő bekezdés végén, ahol Kosztolányit idézi, teljesen találva éreztem magamat, pedig nem vagyok költő. Ezt idézetben ide is írom: „Tévedés azt hinni, hogy a költő érti az életet, és mint valami tanítómester, elmagyarázza. A költő nem érti az életet, és éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse.”

1)      Tehát ez a hosszú idézet Tóth Krisztinától van.

2)     Dög: a szerző házi használatú szava  mindenféle Neumann-kütyü, azaz personal computer, laptop, i-pad, tablet, okostelefon stb. rövid megnevezésére.

3)     Fűzfa Balázs, a NyME SEK docense, a nagy versmondás egyik kitalálója és mozgatója, PhD-témája volt Ottlik Géza, s az erről írt dolgozata jelent meg könyv alakban 2006-ban, „…Sem azé, aki fut…” Ottlik Géza Iskola a határon című regénye a hagyomány, a prózapoétika, a hipertextualitás és a recepció tükrében címmelaz Argumentum Kiadó Irodalomtörténeti füzetek sorozatában.

4)     Az egyik - szakmunkástanulók számára készített - egykori tankönyvben (Pedellus Kiadó) részletek voltak Ottlik regényéből. Az epizódok feldolgozását azzal is színesíteni tudtam, hogy (egykori kőszegi diákként, majd gyermekfelügyelőként ismerve a regény helyszínét)  személyes emlékekről számolhattam be.

 

 ------------------------------------------------------------------------

 

 C.2.   Polák István: Még egyszer a  könyvek áráról (alkalmi axiológiai vázlat)

 

     A témára, a könyvek árának időbeli változására és a mindenkori vásárlóerővel való összevetésére egy 2012-ben megjelent Hitel-cikk irányította rá a figyelmemet. Erről bővebben írtam a cikk nyomán megfogalmazott írásomban, ami a 3K (Könyv Könyvtár Könyvtáros) 2013.3. számában jelent meg, Az olvasás ára címmel. Majd kicsit magasabbról, egy tágabb horizontra tekintve, a 3K  2013-as 9. számában a megyei könyvtárak gyarapítási gyakorlatát, lehetőségeit tekintettem át. (Könyvárak és könyvtárak.) Az első cikkben volt módom némi számításokat végezni a könyvárak és a terjedelem összefüggésében is, a második írás kereteibe ez nem fért bele. Azóta azonban tovább lépkedtem ezen a rögös, nehezen járható, úttalan terepen. Hiszen a könyvek árának, az ár mérlegelésének  (az előállítás és a terjesztés költségeitől függetlenül) a vevő oldaláról nézve nem  az az egy szám, a vételár a fő szempontja. Azonban ez az ár se elsősorban az egy oldalra vetített mértékével tud eligazító lenni, ahogyan ezt a későbbiekben megpróbálom megmutatni.

 

   Előtte azonban időzzünk még egy kicsit a könyvek oldalankénti árának terepén.  Két síkon látom szükségesnek kiegészítő megjegyzések megfogalmazását. Az egyik az   általános sík , a  másik egy újabb keletű mintavétel megállapításainak az összefoglalása.

   Általánosságban abból a megállapításból indulok ki, hogy aminek ára van, ami megvehető, az áru. Így tehát áru a könyv is. Tehát az a véleményem, hogy az új könyvek megítélésekor, értékelésekor  a szakmai-tartalmi megközelítésnek érdemes kiegészülni az érték-ár viszony mérlegelésével.  És mivel szellemi tápláléknak is  tekinthető, talán nem profanizálás pl. a kenyérhez hasonlítani. Gyerekkoromban a szülőfalum boltjába hetente kétszer hoztak kenyeret, csak egyféle volt, mégpedig a kétkilós  félbarna kenyér. Ezért az ára is egyféle és éveken át változatlan volt, azaz kilója 3 Ft. Aztán megjelent először az egykilós fehér kenyér, már kilónként 4  forintért. Ma pedig ott tartunk, hogy egy átlagos szupermarketben több tucat különböző anyagú, minőségű és méretű kenyér és kenyérszerű termék kapható. Az összehasonlításukhoz nemcsak az összetételüket, az  anyagukat, hanem a méretet, azaz a tömegüket is figyelembe kell venni. S megállapíthatjuk, hogy a fehér, félbarna, barna, teljes kiőrlésű, magos stb. kenyerek hosszú sora  a vételáruk tarka színes képét  rajzolja fel, s az áraik között – egy súlyegységre vetítve – 5-6-szoros különbség is lehet. A vásárló mindezek ismeretében dönt, akkor is, ha a kenyerespolcok előtt állva nem tud, de nem is akar precíz összehasonlító számításokat végezni. S még egy megjegyzést kell itt, e gondolatsor végén tennem. Ha van pl. tigriscsíkos vekni az egyik, a másik, sőt a harmadik áruházlánc szupermarketjében is, akkor a minőségük között szinte semmilyen észrevehető különbség nincs. Vagyis a minőséget standardnak vehetjük.

   Gondoljuk most ugyanezt végig a könyvekkel kapcsolatban. Ha nem is ennyire nagy mértékben, de az elmúlt 40-50 évben a könyvek tartalmában és küllemében is jelentős átalakulások történtek. A nyomdatechnika, a kötészet technológiai fejlődése, a kiadók háromjegyű számmal mérhető nagyságrendje, a populáris témák és műfajok,  könyvfordítások  nagyobb aránya stb. következtében megsokszorozódott az egy évben megjelenő címek száma, s ezzel összefüggésben csökkent és sokfélévé vált az egyes művek példányszáma, ahogyan ezt a 3K 2013.9. számában be is mutattam. És a kenyér-példához hasonlóan a könyve ára is sokféle. Ám a kenyér-példával ellentétben sokkal nehezebben és rejtettebben mutatható meg az egyes könyvek árának és az értékének az összefüggése. Illetve megmutatható, de egyrészt két szakaszban, másrészt megfelelő mérési és összehasonlítási eljárás kidolgozása után. A két szakasz egyike a mennyiségi különbségeket, alapesetben a könyv terjedelmét (egy oldalnyi szöveg árát, illetve az egy forintért kapott karakterek számát) vizsgálhatja az árral összefüggésben, a másik szakasz pedig már a tartalom vizsgálatát jelenti. Ez utóbbi szakaszban egy értékességi súly megállapítását látom szükségesnek, ami vagy pozitív vagy negatív előjelű, azaz vagy növeli az oldalankénti, illetve a karakterenkénti mennyiségi mutatót (egy egynél nagyobb szorzóval), vagy negatív előjelűként a szorzószámot egynél kisebbre alakítva csökkenti azt.

 

  Az újabb mintavételről. Az Élet és Irodalom utóbbi három számában (33-35.szám), a hét könyveiről szóló rovatban ajánlott könyveken végeztem számításokat. Tekinthető az ott látható könyvek sora valamilyen mintavételnek is. Előbb minden könyvre vonatkozóan, hogy szélső értékeket és átlagot lehessen keresni, majd az ott alkalmazott csoportokon belül számolva. Az eredmény a következő lett:

    A közölt 83 könyv oldalankénti átlagára 11,4 Ft. A két szélső érték: 5,2 Ft egy történelmi témájú könyv,  és 80  Ft egy gyerekkönyv oldalankénti ára. Ez utóbbi szám döbbenetes. A 18 tartalmi csoport összehasonlítása nem ad objektív képet, mert ezúttal néhány csoportba csak 1-1 könyv került. Tíznél több könyv három csoportban jelent meg: epikus művek között 16 könyv 10 Ft-os, és irodalomtudományi művek (11 könyv) ugyancsak 10 Ft-os oldalankénti átlagáron. A 16 gyermek- és ifjúsági mű átlagos oldalankénti ára az előbbieknek több, mint négyszerese, azaz 44 Ft. A legenyhébb megfogalmazásom ezzel kapcsolatban a következő: különös, hogy ez vagy nem tűnik fel senkinek, vagyis nincsenek az erre illetékesek a dolog tudatában, vagy ha igen, akkor talán rendjén valónak tartják. A kérdés azonban az, hogy az iskolai oktatás, a könyvtárak és a családok hogyan nevelhetnek az olvasás, a könyvek szeretetére, a könyvolvasás hogyan válhat a fiatalok napi szükségletévé akkor, amikor a piac ennyire szabadon és szabályozatlanul érvényesítheti az érdekeit. (A félreértés elkerülésére: nem árdiktátumot, nem  hatósági árat követelek, hanem valamilyen kompenzációt, ösztönző támogatást,  pl. könyves utalványokat,  horribile dictu egy állami gyerekkönyvkiadó segítségével létrejövő árversenyt.)

   A gyerekkönyvek ennyire kirívóan magas ára tehát még az átlagot is torzítja. Nélkülük az árak  a 10 és 14 Ft közötti sávban változnak, e fölött csak a történelmi témájúak (17 Ft), az ezoterikus művek (17 Ft) és a művészetről szóló könyvek (20 Ft) vannak.  Ha összevetjük a 3K 2013.3. számában közölt 2. táblázattal, akkor látható, hogy a mostani oldalankénti ár, a 11,4 Ft már 25 %-os emelkedést mutat az előző 12 év (2011-2012) átlagához (8,7)  képest. Az ÉS árának esetében pedig a helyzet romlása sokkal nagyobb, ugyanis az oldalankénti árnövekedés a terjedelem csökkentése miatt  az előző tíz év átlagához képest 66 %-os (12 Ft-ról 20,6 Ft-ra).

    Az eddigi számolgatás egy kalap alá vette az összes könyvet, függetlenül a méretétől és tipográfiájától. De sokkal pontosabb és differenciáltabb a kép, ha nem oldalanként, hanem karakterenként nézzük az árakat. Hiszen a betűméret, a sortávolság, vagyis a sorok száma és az egy sorban lévő karakterek száma határozza meg alapfokon azt, hogy az adott könyv elolvasása során mekkora  szellemi és érzelmi értékben részesülünk, mennyi ideig tarthat az olvasás. Vagyis itt az adott könyvnek valamilyen nyelvi egységekben (pl. mondatokban) mért információtartalmáról lehet szó. (Amint ez a későbbiekben kiderül, még ez sem teljesen eligazító viszonyítási alap az egyes könyvek fajlagos árának összevetésekor.) Ha a karakterek számát nézzük, akkor hasonló oldalszámú és oldalankéti árú könyvek között is nagy különbség adódhat. Erre jó példa a szinte egyidőben megjelent két könyv Supka Magdolna írásaival. Az egyik könyv válogatott tanulmányokat tartalmaz a művészettörténész Wehner Tibor szerkesztésében, a másik pedig Supka Magdolna és első férje, Féja Géza levelezését  Féja Endre gondozásában. Az első kötet 430 oldalas, ára 3990 Ft. A második 577 oldalas 4500 forintos áron. Egy oldalra vetítve ez 9,3 illetve 7,8 Ft. Önmagában véve egyik se drága, hiszen tíz forint alatt alig kapható könyv. A közöttük lévő különbség se nagy, egészen addig, amíg nem karakterben mérünk. Úgy ugyanis az eltérés majdnem kétszeres. A tanulmánykötetben egy forintért 177 karaktert olvashatunk, a levelekben ugyancsak egy forintért 326-ot. S itt már egy új szempontot is felvethetünk, az azonos vagy részben azonos szerzőség ellenére. Azt, hogy egy levél és egy képzőművészeti tanulmány, egy  kiállítást megnyitó szöveg  tartalma, tartalmi értéke hogyan vethető össze. Látható, hogy az egyszerű, nyers számítás sem teljesen hiteles, szükség van valamilyen súlyok, súlyozás bevetésére. Erről kicsit később lesz még szó.

   Addig nézzünk néhány újabb példát, véletlenül kiválasztott  összevetést az utóbbi évek házi vásárlásai illetve kölcsönzései nyomán.

    Három kötet is hasonlítható egymáshoz.  Hankiss Elemér: Egy ország arcai (2012. 522 oldal 4200 Ft), Kende Péter: Államiság a kommunizmus után (2013. 407 oldal és 3500 Ft),  Mészáros Tamás: Vészhelyzet (2014. 286 oldal és 2990 Ft). A két viszonyszám, az oldalankénti ár és a karakteres ár ugyanebben a sorrendben:  8,1 és 343, 8,6 és 285, 10,5 és 123. A három kötetet három különböző kiadó jelentette meg, s ez is oka lehet a különös eltéréseknek. Azonban az egymást követő években megjelent kötetek ettől függetlenül egy logikus sort alkotnak, aminek az a jellemzője, hogy mind az oldalankénti, mind a karakterenkénti mutató folyamatosan romlik. Hankiss és Kende könyve között oldalanként csak fél százaléknyi eltérés van, karakterenként ez már 20 %. Ha a Hankiss-kötettel a Vészhelyzet-et vetjük össze, akkor oldalanként több mint 25 %-os a drágulás, a karaktereket nézve pedig a romlás közelíti a 300 %-ot. S ehhez még hozzávehetjük, hogy ugyan mindhárom kötet tanulmányok gyűjteménye, de Mészárosé sokkal inkább publicisztika, s Hankissé a leginkább teoretikus. Vagyis az időbeliség, az aktualitás és maradandóság viszonya éppen fordítottan igaz.

    És akkor a viszonyítás kedvéért állítsunk szembe a fenti három kötettel egy negyediket. 2013-ban jelent meg, tehát Kendéével azonos évben Tóth Erzsébet Hidegbéke című esszéválogatása. Sok rövid írás, a 158 oldalon 62. Jelentős  részük, bár lelőhely megjelölése nélkül, a kérészéletű  Nagyítás-ban jelent meg. Vagyis a kötet mind tartalma, mint irányultsága tekintetében élesen elüt az előbbi sor két szerzőjének, Hankissnak és Kendének  műveitől. Talán csak Mészáros könyvéhez hasonlítható a kirajzolódó, ám ellentétes szerzői  elkötelezettség okán. Nézzük tehát az adatokat. A kötet 158 oldal terjedelmű, 2900 Ft-ba került. A két mutató önmagáért beszél: 18,4 Ft-os oldalankénti ár és 101 karakter egy Ft-ért. Érdemes lenne alaposabban megvizsgálni, mi indokolhatta pl, Hankiss és Tóth kötetének  oldalankénti több mint kétszeres illetve  a karakterenkénti több mint háromszoros különbségét, s éppen Tóth javára. Talán az eltérésnek a tartalmi értékkülönbség  lehet az oka?

   A könnyebb összehasonlítás érdekében táblázatosan is megismételve a négy kötet adatai:

                                    Terj.      Ár             Ft/old.     Karakter/Ft

            Hankiss         522        4200         8,1              343

            Kende            407        3500         8,6              285

            Mészáros       286       2990        10,5              123

            Tóth               158        2900        18,4              101 

 

    A szépirodalom területéről önkényesen két szerző öt kötetét választottam ki. Ezek a következők: Esterházy Péter: Esti (2010), Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat (2013), Egyszerű történet … - a Márk-változat (2014), valamint Tóth Krisztina: Pixel (2011) és Akvárium (2013) c. kötetét. Ebben a sorrendben haladva a négy-négy adat (terjedelem, ár, oldalankénti ár és karakterek egy forintért) a következő:           

         Esti                                   404         3459          8,6           156

         Egyszerű                          250         2990        12,-             80

         Egyszerű                          118          2550        21,-             50

         Pixel                                 166          2490       15,-              93

         Akvárium                        322         2990          9,3           145

   Különös változás látható. Esterházy kötetei egyre rövidebbek, s ennek nyomán az oldalankénti és a karakterenkénti mutató radikálisan romlik, vagy – más nézőpontból fogalmazva – a művek egyre jobban „felértékelődnek”. A változás mértéke nagy, hiszen oldalanként 250 %-os, karakterenként pedig 300 % fölötti. Tóth Krisztina két utolsó prózakötete éppen ellenkezőleg, oldalanként 40 %-os csökkenést, karakterenként 60 %-os „olcsóbbodást” mutat. S éppen ez az utóbbi változás, Tóth két kötetének az összehasonlítása mutatja, hogy önmagában nemcsak az oldalankénti, de még a karakteres mutató sem lehet eligazító. Hiszen ha a két mű tartalmát, irodalmi jelentőségét, eddigi recepcióját nézzük, az összevetés nem támasztja alá ezt a látszólagos értékkülönbséget. (Ennek kifejtése külön tanulmányt igényelne. A zárójelen belül annyit azért megállapíthatunk, hogy a Pixel harminc „képeleme” tartalmi és szerkezeti szempontból is újszerű témahálót alkot, míg az Akvárium inkább követi a nagyregény realista tartalmi és formai hagyományait. Talán arról lehet szó – s ezt is példák sorával kellene bizonyítani – hogy minél kisebb a terjedelem, annál nagyobb mindkét viszonyszám.)  Ezért aztán szükségesnek látszik egy olyan „súly” kidolgozása, ami ezen a formális, vagyis formai viszonyítgatáson, statisztikai számítgatáson  túl tud tekinteni, figyelembe tudja venni a szövegek, a kötetek tartalmi értékelését is.

 

   Tartozunk az igazságnak annyival – ha már (a korábbi  cikk nyomán is) az És-t említettem – hogy a karakterekben való számolásban az irodalmi és politikai hetilap mérlege az ellenkező oldalra billen. Vagyis ha az oldalankénti árat nemcsak a saját múltjához viszonyítjuk, hanem a könyvek árához is, akár az oldalankéntihez, akár a karaktereshez, akkor azt látjuk, hogy egy újságoldal szövegmennyisége 8-10 könyvoldaléval egyenlő, s pl. a 36. szám 8. oldalán 1 Ft-ért 670 karakternyi szöveget olvashatunk. Vessük ezt össze egyrészt az itt önkényesen kiválasztott hat szakkönyv 226 karakteres, illetve az öt prózakötet 105 karakteres átlagával.

 

  A súlyozás két szempontot vehet figyelembe. Az egyik egyéni, a másik kollektív szempont.

    Az egyéni szempont egyrészt a szöveg –  az éppen aktuális olvasója számára vett - nehézségi fokát jelenti. Vagyis azt, hogy a könyvet olvasó az adott karaktermennyiség elolvasására mennyi időt fordít. Mennyi szabadidőt tud kitölteni, lekötni a könyv megvásárlásával, mennyire „térül meg” az adott kötet ára.  Ez ugyebár függ az olvasó rutinjától, átlagos olvasási  sebességétől, másrészt az adott szöveg témájában, szakterminológiájában való jártasságától. Egészen nagy eltérések is lehetségesek, amelyek csak vizsgálatokkal, kísérletekkel mutathatók ki. Egy új téma első cikkeit, könyveit nagyobb odafigyeléssel, lassúbb olvasással lehet jól megérteni, újraolvasásokkal, szünetekkel tarkított meditációval. Később pedig egyre gyorsabb és folyamatosabb olvasással. Ezért a még előttem ismeretlen módszerű és mértékű súlyozással ezt figyelembe kell venni.  Ugyanezt mondhatjuk, s leginkább a szépirodalmi művek esetében az egyéni ízlés által vezérelt kedveltségről.

   A kollektív szempontot pedig akár a szépirodalmi, akár a szakmai tartalmú könyvekkel kapcsolatban a kritika, a szakmai közvélemény többségi véleményének a figyelembevétele jelenti.

   A súly meghatározásához egyelőre csak előfeltevésem van, azaz munkahipotézisem. Azt feltételezem, hogy a karakterenkénti árat egy 1 és 2 közötti és tizedes értékig pontosított szorzószámmal lehetne módosítani, amiben fele-fele arányban érvényesülne az egyéni és a kollektív súlyarány, azaz 0-0,5 közötti lehetne mindegyik, s az 1-hez  hozzáadott összegük adná ki ezt a szorzószámot.  Így a két szélső esetben ez az axiológiai súly akár nulla is lehetne, vagyis nem módosítaná  a karakter/Ft mutatót (sőt, ha a két összetevő nemcsak kioltja egymást, hanem netán együttesen negatív előjelű számot eredményeznek – pl. lehet a kedveltség +0,3 és szakmai értékelés -0,5, és ekkor már egy -0,2 – es eredményt kapunk, ami mint végső szorzó, az 1-et csökkentve, 0,8 lenne, így ötödével csökkentené a karakter/Ft értékét), a másik szélső érték, azaz az 1 pedig a duplájára növelhetné. Kipróbálásához konkrét példákra, eljárásokra, kísérletekre és a számítási módszert komolyan vevő kritikus véleményekre lenne szükség.

   A szemléletesség érdekében nézzünk két konkrét példát. Az egyszerűség kedvéért az eddig szemügyre vett könyvek közül választok kettőt. Tóth Erzsébet Hidegbéke és Tóth Krisztina Pixel c. kötetét. Szinte minden adatuk egymáshoz közeli, egyetlen -  ám a leglényegesebb -  tekintetben, a tartalomban térnek el egymástól, abban aztán jelentősen. S ugyancsak eltérnek az interpretálásuk, az értékelésük minőségében. Tóth Krisztináé követhető, Tóth Erzsébetére pedig utalok az ikertanulmány másik részében. (Ld. a Hidegbéke c. kötetéről itt mellékelt tanulmányomat.) Ezért aztán indoklás nélkül írom a két kötet súlyait s a súlyokkal módosított adatait.

 

                                              súly-talanul                súlya                       szorzó    súlyozott ért.      

                                                                      személyes      kollektív                         K/Ft

   Tóth K.: Pixel c. kötete.   93   K/Ft               +0,4          +0,4            1,8             167

    Tóth E.: Hidegbéke        101                            -0,5           +0,2           0,7               71

   Újabb szempont lehet az ár-érték megítélésében, a művelt olvasó könyvvásárlási preferenciáinak és motivációinak jobb megismerésében és megértésében, ha számolunk az újraolvasás lehetőségével, „veszélyével”. Mert eleve vannak olyan könyvek, amiket nem könyvtárból próbálunk kölcsönözni, hanem megvásárolunk, habár sejtjük, hogy csak egyszer olvassuk el. Tehát az olvasásra ösztönző motivációhoz csatlakozik a megőrzés szándéka is. Ez nemcsak szépirodalmi műre lehet érvényes. Egyrészt azonban nem láthatunk a jövőbe, másrészt több olyan mű is lehet, ami egy idő, egy hosszabb idő elmúltával újraolvastatja magát. Ebben az esetben a súlyozáshoz harmadik szempontként, harmadik elemként valamilyen módon ezt is figyelembe kellene vennünk.

   Tovább bonyolíthatjuk a képet, ha azt feltételezzük, hogy a könyvek terjesztői (azaz végső) ára – a tartalomtól és a várható vevői érdeklődés mértékétől függően – üzletpolitikai megfontolásokat is tartalmaz. Azaz  ha a tartalomtól illetve  a bármilyen támogatástól függően az árrés, az elképzelt haszon nem egyforma. Ha pl. egy kevésbé értékes könyvnek az ára a várható kereslet, a példányszám,  s ennek következtében a várható haszon miatt magasabb, illetve ha egy értékes tartalmú könyv árát a könnyebb elérhetőség miatt szabják az átlagosnál alacsonyabbra. Ezeknek a különlegességeknek a megállapításához  vagy az előidézéséhez érdemes tudni, hogy milyen átlagok jellemzőek adott könyvcsoportokra. S végül- ad abszurdum – kétféle árral számolhatunk minden könyvre vonatkozóan. Egy tényleges árral, (amit még a kereskedés pillanatnyi módja – akciók, diszkont vagy netes ár – is módosíthat), és egy értékalapon kalkulált árral.

   Amint látható, ennek a hevenyészett axiológiának a célja az azonos időben (lehetőleg ugyanabban az évben) megjelent, hasonló tartalmú és kivitelű könyvek árának és szellemi értékének az összehasonlítása, illetve az árak változásának az időbeli követése. Haszna pedig – ha egyáltalán van – egyrészt az egyéni (vásárlás kontra kölcsönzés) vagy intézményes könyvbeszerzés egyik szempontjaként lehet, másrészt mérlegelési szempont lehetne  akár a  kulturális kormányzat, akár az  alapítványi, mecénási stb. kör, a civil szféra számára  a könyvkiadás és könyvterjesztés irányított támogatása során. Harmadsorban pedig, s leginkább hosszabb távon, formálhatja a teljes könyvszakma szemléletmódját, s  az eredeti árképzés előtti mérlegelési szempont lehet.

    Utószóként két magától értetődő  megjegyzést kell tennem.  Egyrészt arról, hogy ez a gondolatkísérlet természetesen csak olyan nyomtatott könyveket vett célba, amelyek kizárólag vagy döntően alfabetikus illetve numerikus karakterekből állnak, legfeljebb némi ábrával, táblázattal színesítve. Azok a témák illetve könyvek, amelyek nagyobb arányban tartalmaznak képeket, fotókat vagy egyéb grafikus oldalakat, egészen más megközelítést igényelnek.

    A másik megjegyzés az E-könyvek egyre terjedő részesedésére vonatkozik. Hiszen véleményem szerint megjósolhatatlan, hogy ennek a harmadik évezrednek szinte a küszöbén, a második évtizedének a végéig mekkora aránymódosulás következik be. Kiszámíthatatlan, hogy 2020-ban mennyibe kerül az elektronikus könyv vagy az időszaki kiadvány. Hogyan veszi át a nyomtatott változatok szerepét. Hogyan alakul át az egyes házikönyvtárak tartalma  és  az intézményes könyvtári hálózatok beszerzési és megőrzési, szolgáltatási  gyakorlata, s ezzel párhuzamosan mennyire változnak meg az olvasói szokások. A folyamat éppen csak elkezdődött.

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------

 D.

Dió - Rejtvények - Dió - Rejtvények - Dió - Rejtvények - Dió - Rejtvények

Az ezután itt közreadandó, illetve közreadott rejtvényekre a megfejtést a Memovendég rovatba lehet beírni. A legelső helyes megfejtő egyedül indul a kitűzött díjért rendezett sorsoláson, ahol azt fej vagy írás alapon nyeri avagy nem nyeri el. Természetes, hogy a feja nyerő és az írása vesztes állapot, ahogy az mindig lenni szokott. A díj mindig más és előre nem deklarált. A bennfentes kereskedést a törvény tiltja. (Szerk.)

A mai rejtvény egy írásmű, s a kérdés a mű szerzőjének neve.2013.05.12.

A mai napig (09.06.) megfejtés nem érkezvén szabad a gazda: a szerző neve a Dió - Rejtvények - Dió - Rejtvények (stb.) sor fölött közvetlenül, a zárójelben látható.

D.1.  Cukor György két novellája

Finis

Úgy emlékszem, valaha boldog voltam ezen a vidéken. Mert a kezdet kezdetén és még előbb, elcsodálkoztam e mechanikai konstrukción, amint ott hevert. S küszködve fölállítottam, álljon rendesen és stabilan: kerekeivel az égbolt felé. Egy szobor! A levegőben a két kerék, az áttételek, a pedál hajtókarja s a tengely eszméje, a gumiráf kapaszkodása a falccal, hát igazán! Meghajtottam kézzel a pedált, és forgott a kerék! A lánc-szemek szegecsei elliptikusan körbeügették a kettős fókuszt! És zenélt e mobil-szobor, ahogy faággal megérintettem az eszményien nyurga küllőket. E széptani lendülettel az ember sebesen halad, mert ilyenkor az objekt nyeregbe veszi a földet, és surrogva száll velünk a szabad térben. De gyanútlan is az ember. Felejtené, bár tehetné, a sötét percet, amikor kíváncsian először fordította visszájára, mármint kerekeire a szerkezetet, hogy ráüljön, hogy lélekölő módon megismételje a vén, fásult tévedéseket. Aki erre képes, az egyébre is, karikás szemmel a madárfészket is leveri, merthogy kerek. Azóta minden biciklista vezekel, s az első mobil feloldozó, szférikus zenéje után sóvárog. A rekorderek a legszomorúbbak, nem a végtelen kaptatót győzik le, hogyan is juthatnának föl a gerincre, ahol a nap jár, hanem a vágyat, hogy kiálljanak az élbolyból, fölfordítsák a gépet, és hallgassák, mint muzsikálnak a küllők. Ha nyeregben tekerünk, halálos tény, hogy minden mozdulatlan, hogy fölfordult a világ, instabil lett a gurulás, és semmi öröm sincs a monoton pedálozásban. Fullaszt e hiábavaló küszködés, fölidézem a régi időket, gépem eredendően praktikus állapotát, midőn szabadon száguldottak velem a látomások. Mert néha megkísért a gondolat, hogy helyben állok, s nem dőlök el, hiszen a kerekek kivájták a talajt, kormányig merültem a földbe. Szalajt a lánc, nyaklik a pedál, bokámat belógó gyökér cseszteti, és jön föl a víz. Olykor kisütött a nap. Mert eszembe jutott öregapám. A faluban neki volt az első biciklije. Dalolva hajtotta. Fából volt a sárhányó. Akár egy hangszer, szemlélődő leírás szerint egy pentatonban meglovagolt gordonka, acél és fa archaikus harmóniája. Tudta ő, a gyepűvédők fortélyos utódja, mi a nyereg: a gödör mindig korai, ugrass ki, ne bőgj. Már szülőfalud nevében, a Kerkában is ott a kerék. Tettem hozzá az ő hangján, szellemi alapvetés gyanánt. Mélyre ástam magam, míg végre kivetett a föld. És nyertem némi távot, némi időt, mintha leelőzhetné a hajsza a halált. A gép meg én, két megkopott szerkezet, egymás áttételeivel küszködünk. Látásom megromlott, akárha rönköt emelnék, tarka pamacsok pattantak el a szemem előtt. Vége, bekarikáztam a tandem-időbe. Ül előttem valaki? Hová kormányoz, ki lehet. Elliptikus sors-lépcsőző, monociklikus terheltség, eleven rémlátás? A pokol kalauza régi nyomatról, brummogó ördögi dongó-motor, belehajt a mocsárba? Féltem. Aki csak érinti e kört, az az excentrikus elme semmit sem fog föl, fejtegetésbe bonyolódik, hogy az út végén elénk ül-e valaki, helyben állunk-e vagy haladunk. S hogy a kerék mi volna: nem az Univerzumtól az atomok mélyéig mindent leigázó vákuum, a Semmi glóriája-e? A magamfajta efféléket szóba sem hoz, megpihenne végre. Tarka foltok táncoltak az orrom előtt, mint az utolsó vízió, ha megszorul a torkon a hurok, ha az ítélet mint önsorsunkat veti nyakunkba a régi kerék-ideát. És beleszoktam a félelembe. Életmód az is. Félholtomban színes absztraktok billegtek előttem, s váltak egyetlen kerek lanka-képletté, figurálisan hominizált test-tájékká. Mint amikor női fenék billent, ha nyári szoknyában létráról meszel. Tetszetős kompozíció. S már irigyeltem e fenék alatta a nyerget. Erőre kapva, mint egy érzelgős mobil, tekertem utána a közös vázon. Így értünk a cselekménybe. Hová hajtunk? Sehová, szólt hátra. Lefékezett, hogy pillanatra belássak képzelgéseim mögé. Nehezen szálltam le, elvasasodott a csontom. Tántorogtam. Hát tudtam én, hogy csak kegyedkéd lehet az, csillantottam meg ijedtemben a nikkelezett humort. Kezet fogtunk. A kormány vas-csövéhez szoktam, furcsa emberi keze volt. Jó volt pillanatra belekapaszkodni. És levette a napszemüvegét. Viszonzásul zavartan felajánlottam svájcisapkámat, húzza a nyeregre. Mert védi az ezt a szép szoknyát. Hm… Egy zöld ruhaszárító csipeszt adott cserébe. A nadrágszáramat gondosan összefogni. Így történhetett, hogy már ketten voltunk a tájban. És a gép. Lássunk neki, sok a teendő. A sapkát a nyeregre húzta, én megcsíptettem a nadrágszáramat. Nyújtózkodtam, hasonlóan ő is gimnasztikázott egy keveset. Hát így. Alaposan rákészültünk. És fölfordítottuk a masinát. Stabilan állt. Két oldalról megmarkoltuk a pedált, összenevettünk, s vadul megtekertük. Szikráztak a küllők, zúgott a légben a kerék. Leültünk a fűbe és néztük a szobor-mobilt. Ültünk egymás mellett. A kerék csak forgott, forgott, pihentető száguldásban röpült velünk a föld. Aztán lelassult kerék és glóbusz. Még átlendültek a holtponton. És alig-alig, de megint. Majd minden megállt. És túl e látványosságon, mert nem maradt élő, hogy nézhetné, lefordult az erdő mögé a nagy, vörös, szkíta kerék.

Cukor György novellája

A pipa, Pisti és ami a fejben van

„Asszociálni különösen imádok, úgy érzem, a fejem egy labirintus, tele van széltében-hosszában alagutakkal, s összevissza lehet futkosni benne.”

(Polák István pipatulajdonos önanalízise)


Kisboltot, afféle mokány fűszerüzletet nyitott saját házában a negyvenéves boldog pár, Éva és Pisti. Éva a kasszában ült, beszélgetett a vevőkkel, potya kávéval itatta őket. A gyerekek cukrot kaptak egy szép üvegtálból. Pisti mint árubeszerző árasztotta el a néhány polcot friss holmikkal, volt kenyér, tej, bor, csokoládé, fog -és cipőkrém, nyalánkság, cigaretta, zöldség, vécékefe, „sárga és barna kóla”, valamint „miegyebet” is lehetett kapni. Általában azt szoktam venni, ami volt, nem amiért küldtek. Évának sajátos üzleti megfontolásai voltak. Mondom neki bámészkodva:

- Te Éva, hogy lehet, hogy zöld ez a paradicsom és mégis rohad?

Éppen három öregasszonnyal diskurált, rám nézett, aztán a paradicsomra és nagyot nevetett. Igen szépen tudott nevetni, hátravetette a fejét, hogy jobban kijöjjön a nevetés. Mint a kálomisták, azok tudnak ilyen jóízűen nevetni, az ember elkívánja tőlük. S kérdezi nyögve:

- Miért akarsz te itt paradicsomot venni?! Itt, minálunk?! Hahahaha!

Már a vénasszonyok is nevettek, mit ki nem találok, még hogy paradicsomot.

- Nem is tudom… Megenném…

Hát ez betette a kaput. Nagy nehezen megnyugodtak, „rég nevettem ilyen jót”, s mondja Éva:

- Ha annyira paradicsomot ennél, hahahaha-hehehehe… szedek neked a kertben.

Azonmód otthagyta a kasszát s a banyákat, és a keskeny folyosón, ami a raktárhoz vezet, onnan az udvarukba, kiszaladt. Alig ment ki, megjelent ott egy fölmosófa ronggyal, Pisti jött be s mosta közben mega előtt a követ. Beért a boltba, megállt és szúrósan rám nézett:

- Találd ki, mit csinálok én most.

- A tizedes elvtársat gyalázod magadban – céloztam a katonaidőkre, az állandó fölmosásra.

- Nem találtad el! Őrmester volt.

- Ja, sok minden jár az ember fejében.

- Hójajaj… Nekem minden a fejemben van. Az egész világ itt van a fejemben. A világűr is.

Közelebb léptem, nézem azt a fejet szemből, aztán profilból s mondom:

- Pisti, azt meg köll adni, szép nagy a fejed, de a teljes univerzum nem fér bele.

- Neme? – s rádülleszkedett a fölmosófára – Amikor hajószakács voltam, volt egy szép pipám. Nagyon szép indiános pipa volt. Gyönyörű egy pipa! Én arra rátömtem az anyagból, szívtam, körbeadtam, s egy idő után már ott volt minden a fejemben. Annyit mondtam, „kertajtó”, s fél napig röhögött a banda.

Közben megjött Éva és adott egy nejlonszatyor paradicsomot:

- Ez ám a paradicsom, házi és ingyen van. Kávét kérsz?

- Már ittam.

Pisti nem zavartatta magát:

- Meg amikor kómában voltam a kórházban, akkor is minden a fejemben volt, itt van minden a fejemben. Ugye, anyukám?

Közben Éva visszaült a pénztárba s tovább konferenciázott a banyákkal, onnan kiáltott vissza:

- Így van, Pisti! Neked minden a fejedben van!!.

Pisti folytatja:

- Ott feküdtem, hajaj, s mit mondott az orvos, anyukám?!

Éva az egész boltot, mármint a mámikat és engem tájékoztat fennhangon:

- Azt mondta a doktor úr, asszonyom, hívogassa, szólítgassa, mert hall ám mindent. Csak biztogassa, hogy szólaljon meg. És megmenti, asszonyom. Én meg hívogattam, Pisti gyere vissza, ne hagyj itt Pisti, szólalj meg Pisti, Pisti mondj már valamit.

- Visszahoztál, anyukám! Mert lassan kezdett minden visszajönni a fejembe!!! És megint minden ott volt a fejemben! Minden! És hogyan volt, anyukám?!

Éva megeresztett egy hatalmas kálomista kacagást, fuldoklott kicsit, törölgette a könnyeit:

-Haha-ahahaha-hehehehe… Az én Pistim egyszerre csak kinyitotta a szemét…

- És mit mondtam, anyukám?!!! – kiáltott nagyot Pisti.

- És a Pisti kinyitotta a szemét, haha-hahahahaha, és azt mondta, p...!(A szerk. megjegyz. lábjegyzetben.)

Pisti kihúzta magát:

- Bizony, anyukám, azt mondtam!

Nagyot nevetett mindenki, hogy ilyen jól végződött az eset, s hogy Pisti a rettenetes halálveszedelemből ilyen ügyesen szabadult meg. Ejnye, mit nem mondott...

Hazaballagtam a paradicsommal, nem gondoltam volna, hogy az ajtónktól 127 lépésre olyan embert találok, akinek szép pipája van, Pistinek hívják, s fennszóval tért vissza a halálból. Azt pláne nem gondoltam volna, hogy húsz év múlva el is mesélem az esetet valakinek, akinek szép pipája van, szintén István a neve, és szereti a p…aradicsomot.

............................................

Lábjegyzet: itt a novellában ténylegesen szerepel három betű, (ina), amit a szerkesztő - prüdsége okán - cenzúrázott.

 ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

 

 

Memoszerk

Friss hírek

Közlemények, körlevelek, felhívások

Képjegyzék - Nagy Gáspár

A CD tervezett vázlata

Látogatottsági adatok (hetente módosítva)

Tanáraink

Évfolyamnévsor és tagi státusok

A régivé vált (egy hónapon túli) friss hírek. Ezen a helyen már krónikának is tekinthető.

Memotanul (JPEG-formátumú dokumentumok) 124 tétel

Képek a Friss hírek-hez kapcsolódva

A Jelentkezünk néhány számának tart.jegyzéke (2013.01.10.)

Az 1969-es március 15-i évfolyamprodukció forgatókönyve (2012.11.01.)

Gólyaeskü és -szabályok

Horváth Tamás: The Beggars (képekkel)

Beckett: A játszma vége (Részlet) - egy mikulásműsor

Bertalan Margit: Falusi kislány mire vitted?

Papp Ferenc: Stációk (képes )

Polák István: Memo ár (2013.08.28.)

Szatmár 69 - a program

2012. szept. 14-15. Cikk a Vas népé-ből

Veér Károly(1977-81): Búcsú dr. Kiss Gyulától (09.03.)

Wwadhajtás

Memoképek: 251  kép

Memoképek2: 164   kép

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

 

 

 

E.   SZszelidhajtások

 

    E.1.                               Szilveszteri Görbe Tükör Zalából

                                  Válogatás lefülelt közgyűlési mondatokból.

 

Az elmúlt 20 évben két-két cikluson át képviselője voltam a Zala megyei Közgyűlésnek, majd Nagykanizsa Megyei Jogú Város Közgyűlésének. Ez idő alatt mi testületi tagok többször is szereztünk humoros perceket a minket figyelőknek, vagy saját magunknak egy-egy félresikerült megfogalmazással, kevésbé végiggondolt szófűzéssel (a szerkesztő sem kivétel).

 

E lefülelt mondatokból nyújtok át egy csokorra valót, nem kicikizve egyetlen képviselőtársamat sem, hiszen szinte valamennyien mondtunk egy-egy jópofa elszólást, butaságot a néha éjszakába nyúló közgyűlési „szeánszokon”.

 

Papp Ferenc

 

A közgyűlések poénjaiból:

 

  • Engedjétek meg, hogy én tisztelettel fejet hajítsak a két óriás előtt.
  • Jó hangulatban eltöltött közösség.
  • Bárki jön hozzám Budapestről is, én közlegényként úgy érzem, hogy sok kreatív ember van Zalában.
  • Én eddig kesztyűs kézzel fogalmaztam
  • A mozgáskorlátozással mély pontokat érint.
  • Első képviselő: Nem vagyok teljesen hülye! – Második képviselő /halkan a frakciónak/: Na-na, ne szerénykedj!
  • Egyhangúlag megállapítom, hogy elfogadtuk az előterjesztést.
  • A szeméttelep kérdését meg kell valósítani.
  • Nem akarom fékezni a napirendi pontot.
  • Egy elvarratlan szálat is sikerült bekötni, vagy begombolni.
  • Ahhoz, hogy a másvilágot formáljuk…
  • Legnagyobb gondunk közé sorolható probléma.
  • Katasztrófahelyzetben lévő téma
  • Közösségi szinten gyújtanak rá.
  • Nem vannak jó helyzetben… az iskolák.
  • Az én kezem nyomása is benne volt a gombban.
  • A költségvetés szavazását pozitív értelemben meg tudjuk ejteni.
  • Reméljük, hogy Bajcsa városrész minél előbb szennyvízhez fog jutni.
  • Az elmúlt években szószólója voltam a fekvőrendőröknek, elhelyezéseiknek.
  • Az iskola olyan emberprofilokat képez…
  • Képben sem vagyok, de azért belenéztem…
  • A lakosság helytelen informáltságát eltérítették.
  • … minél kevesebb zökkenőmentességgel.
  • A játszóterek sétáltatása tárgyában.
  • A belvárosban botladoznak az emberek.
  • Rágom a tisztelt közgyűlés és a polgármester úr fülét, hogy igenis, a lakosság kezdi a bizalmát elfelejteni, és a palini ravatalozó … sorolhatnám.
  • Az uszoda elérése több gyaloglási méterrel áll összefüggésben.
  • Maga Guinness rekord, összepirítva (a téma a dödöllefesztivál volt).
  • … Újság a csúcsán lévő reklámújságokkal kivágva a lépcsőház elé.
  • Az újság azért van a kanizsai lakosok részére, hogy szárazan, tisztán, a lakásukba bevigye és elolvassa.
  • …meglátjuk milyen szobor keletkezik ide.
  • Biztosítjuk a téli időjárásra való megfelelés feltételeit.
  • Egy egészséges gyalogátkelőhely sincs.
  • A lakossági bejelentés rendszeres akkor is, ha eső nincs.
  • Mi városszéli, falusi képviselők…
  • Én, mint az utcán mozgó ember…
  • Ultrakönnyű köztársasági kupa.
  • A távolsági járatot van lehetőségük utazásként használni.
  • Alulértékelni érdemeivel szemben.
  • A szemét kezd éledezni. Milyen kultúránk van?
  • A műhelyekben lehet elszívni a szakmát.
  • Mért nem van meg?
  • A vízmű létszáma kihegyezett.
  • Én tehenek és lovak között nőttem fel.
  • …élet lehelődik bele (egy orvosi rendelőről szólva).
  • Amit X úr mondott, azzal az elvetés fonalán vagyok.
  • Ez az 500 ezer Ft az én járdámra pont elég lenne. (a dödöllefesztivál témájához).
  • Nemrég elhunyt igazgatónk már nincs.
  • A sunyiság a szemedből, kisugárzik a sandaság.

 

 

 

 -------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

E.2.    Csider Sándor gyűjteményéből

KARÁCSONYI GONDOLATOK

2013

Gyűjtötte: dr. Csider Sándor

 

 

Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ö énvelem.” (Jel 3:20)

 

A remény előlegezett boldogság

Rivarol

 

Krisztus nem azért jött, hogy megszüntesse szenvedésünket, hiszen ezzel megtagadta volna szeretetét. Osztozni akart benne.

Madre

 

Minden napunk ünnepnappá válhat, ha megtanulunk ünnepies lélekkel élni. 

Weninger Antal

 

Tudj örülni annak, amikor összejön a család, annak, hogy a másik is a világon van! És ne hagyd, hogy az ünnep tönkremenjen, ne tedd egyéni bűnökké a korszak bűneit! Ne tülekedj te is dühösen az agresszív vásárlók tömegében! Nem az a fontos, hogy csodálatos vacsorát tálalj végkimerülésben. Nem az ajándék értéke a fontos, és főként ne rólad szóljon az ünnep, aki csodálatos és drága ajándékot adsz.

         Popper Péter

 

Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.

                                     (Jn 13,33-35)       

 

Karácsonykor azonban az a csoda történt meg, hogy Isten emberré lett, az Ő gondolatait emberi gondolatokká tette. Azért küldte Krisztust, hogy emberi szavakba fordítsa le nekünk mindazt, amit Isten akar, szándékoz

Kocsis Attila

 

Igazi karácsonya annak lesz, akiben így Krisztus élete elkezdődik, növekszik, és kiárad másokra is. Úgy is, hogy tovább adja az örömhírt, úgy is, hogy krisztusi új életével meggazdagít másokat.

Cseri Kálmán

 

Jézus születésének csaknem minden mozzanata gyönyörű allegória az ember feladatáról az emberré válás, illetve a felemelkedés útján. Csak az hallhatja meg a mennyei világ üzenetét, aki szívében tiszta.

Domján Anita

 

Karácsony. Őrületig fokozódik az udvariasság…És ki-ki a régi karácsonyokra emlékezik. Amikor még nem, vagy amikor még igen.

Sebeők János

 

Vissza a természeteshez, az egyszerűhöz, nem kell ajándékzuhatag sem a gyermekünknek, sem nekünk. Hallgassunk zenét, üljünk le mesélni, készülődni lélekben. Mézest sütni, kis kézimunkát készíteni, rajzolni.

Polcz Alen

 

Ünnep emberi közösség nélkül elképzelhetetlen. Az ünnep tárgya vagy apropója sokféle lehet, de alapvető lényegét az adja, hogy az egyén másokkal osztozik az élményben, gondolatban, eszmében, érzésben. Az ünnep talán nem is más, mint maga a közösségi érzés.

Fekete Anna

 

Rainer Maria Rilke: Advent

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye-
szelet fog- készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.

 

A legkegyetlenebb ünnepnek mondta, a maga éles modorában, Bernard Shaw a karácsonyt. Mert kényszereiért megböjtöl a szegény, s fényeivel otrombán kérkedik a gazdag, szülejét gyötri a gyermek, s szűkös lehetőségét szégyelli előtte a szülő, szeretetcsomagot vetnek szeretet helyett az öregnek, s látványos látogatással alázzák meg az elmagányosultat.

Németg G. Béla

 

 

A karácsony az, amikor legalább szeretnénk elhinni és úgy tenni. Karácsony: egy nüansznyi habos piskóta, egy fikarcnyi kegyelem.

Sebeők János

 

Kívánjunk békés, boldog karácsonyt minden ellenfelünknek. Köszönjük meg, hogy megnyilvánulásaik, szándékaik és tetteik ébren tartják figyelmünket, próbára teszik ítélőképességünket, hogy olykor belátásra késztetnek, máskor acélozzák meggyőződésünket. Nélkülük nem lehetnénk azok, aki vagyunk, szegényebb, sivárabb lenne az életünk.

Bánki András

 

A karácsony olyan, mint egy tv-híradó alatt becsöngető koldus. Adunk neki, megszégyenülünk, aztán minél előbb elfelejtjük. Csakhogy ez a koldus a lelkünk, mely ilyenkor szokott csöngetni hozzánk a maga száműzött, romantikus valóságában – pár szónyi falatért, pár falat szóért. Mi pedig gyakorló kifizetők lévén adunk neki, majd megnézzük, hogy agyunk mélyén vasalva van-e a lélek ellen védő biztonsági zár.

Sebeők János

 

Aligha van még bibliai történet, talán még maga a Kálvária sem, amelyet oly sokszor festettek volna meg és annyi gyönyörűséggel, mint ezt. És szinte sohasem elsősorban a nyomorúságát, hanem mindenekelőtt a belső ragyogását.

Németh G. Béla

 

Lehet, hogy a Megváltó eljövetele csak szép szimbólum, s a karácsony csupán az ember reményének, szeretetvágyának és jobb utáni sóvárgásának ünnepe. De amikor a karácsonyfa és a gyermekszemek fényei egy pillanatra úrrá lesznek a sötétségen, ne csak arra gondoljunk, miért született és halt meg az Isten fia, hanem arra is, miért él az ember fia…

Szále László

 

Mert nem ti olvassátok, az olvas benneteket, már ilyen az angyal bibliája.

Határ Győző

 

Mindennémű művészet alkotásai arra valók, hogy kimentsenek bennünket e köznapok sivárságából és brutalitásaiból, s hogy segítsenek felidézni ősemlékezetünkből, édeni múltunk mámoros közérzetéből azt, hogy voltaképpen ünnepre születtünk, s hogy énünk szebbik-jobbik felével költőkként örökké sóvárgunk és álmélkodunk életünk titokhordozó csodáin s halálunk megfejthetetlen rejtelmén.

Supka Magdolna művészettörténész.

 

 

Előrebocsátom: én nem vagyok ünneppárti. A hétköznapok békéjét és izgalmait, a mindennapi nyugalmat és a föl-fölbukkanó meglepetéseket sokkal többre értékelem. A karácsony kivétel, hiszen tartalma nem fakulhat el a legközömbösebb lélekben sem.

Lukács Sándor

 

Meggyőződésem, hogy az az épület, amelyben nincs benne karácsony üzenete, nem épület. És az nem építészet. Azt hiszem, hogy ez minden jó és szép emberi alkotásra igaz.

Csete György

 

Befelé fordulunk, a fa köré. Önvédelmi mosolygással vesszük körbe meghitt életünket, s ha másképp nem sikeredik, hát előre megfontolt amnéziával, időleges emlékezettörléssel, művi felejtéssel rekesztjük ki, ami nem illik a pulykasülthöz, vagy a töltött káposztához. Senki sem énekli, hogy Mennyből a bomba.

Bodor Pál

 

A mi világunk itt a földön duális, a Jó és a Rossz együtt van. Valójában majdnem mindig a választás keresztútján vagyunk. Mitőlünk függ, hogy a Jó vagy a rossz felé hajlunk.

Schéner Mihály

 

A teremtett világ sóvárog a teremtő után, a föld az ég után, az anyag a Lélek után, az ember, hogy megismerhesse önmagát. Karácsony titka éppen az a fölismerés, hogy nem SENKI vagyok, hanem VALAKI, akiért Isten testté formálta az Igét és újra kimondta a teremtő szót: LEGYEN

Takács József

 

Várjuk immár majd kétezer éve mi is vissza a mi Urunkat, hogy végre isten legyen minden mindenekben, hogy ne csak Isten legyen emberré, de mi emberek is végre isteni életet élhessünk.

Lizik Zoltán

 

               

 

 

              Karácsony

 

Mint szomjazónak a pohár víz,

Úgy kell mindig e kis melegség.

Hisz arra született az ember,

Hogy szeressen és hogy szeressék.

 

S hogy ne a hóban, csillagokban,

Ne ünnepi foszlós kalácson,

Ne díszített fákon, hanem

A szívekben legyen karácsony.

                        Szilágyi Domokos

 

Vannak szeretethozó, boldogsághozó hópihék, amelyek beborítanak tisztaságukkal bennünket, földi életre termett, gyalogjáró kétkezi embereket, az olykor ábrándosokat, szerelmeseket, gyűlölködőket, bűnükbe téblábolókat, és piheéletű létünkben felmagasztosítanak bennünket az égből hullott pillanat örökkévalóságának szépségével. Jövel hát, szent karácsony!

Schéner Mihály

 

Kosztolányi ürügyén  Lőrincze Lajos nyelvészprofesszort megkérdezték, melyik tíz szó áll a legközelebb a szívéhez. A választása a következő volt: „csend, csillag, fény, gyöngy, illat, lomb, szelíd, szellő, szörny, tündér.”

A legtöbb szó a karácsonyi misztériummal rokon.

Kő András

 

Ha magunkba nézünk, kérdezhetjük, mi az, ami édes örömet ad számunkra e mostani, karácsonyi ünnepen? S ekkor talán eszünkbe jutnak az adventi ének utolsó sorai, mert nincs más megoldás, emberiség, nemzet, egyház és egyén számára, minthogy: „Szállj hát magasra, szíveink reménye,/ Vezess el minket Jézusunk elébe…”

Nagy Lenke

 

Ez a világ megromlott. Az ember elromlott, Istentől elfordult. Őt megtagadta és elfelejtette. Emiatt kibeszélhetetlenül nyomorult és boldogtalan lett. Isten ezt az elbukott, megromlott, boldogtalan embert szereti, ősi ellenségét.

Ravasz László

 

Tanuljuk meg újból karácsony legmélyebb értelmét. Ne legyünk egymás csapdái, hálói. Ne legyünk tüskék egymás oldalában, és por és homok egymás szemében. S ne gondoljuk magunkról, hogy mi fogjuk a földet hajózhatóvá. A tengert gyalog járhatóvá tenni.

Sütő András

 

Ne az ajándékozás, a szellem uralja az ünnepet. Aztán hozzuk be az állatvilágot: tegyünk kicsiny szalonnadarabokat és diót az ablakba, egy ágra, hogy mikor reggel jönnek a madarak, megegyék…Az is szokás, hogy kimegyünk a temetőbe, fenyőágat viszünk. Vagy otthon, a kicsi mécses előtt gyújtunk egy kicsi mécsest, hogy a gyermekek érezzék, a halottak is velünk vannak.

Polcz Alen

 

 

A karácsony az az időszak, amikor fényért befelé kell fordulnunk. Fényért fordulhatunk saját belső világunkhoz, szeretteink belső világához vagy egy nálunknál sokkal magasabb dimenziójú fényhez – de a megszokott „világi” fényforrások ilyenkor nem elégítik ki az emberi lélek fényszükségletét.

Karácsonykor az emberi lélek a tél és a sötétség vacogásában mindennél őszintébben szembesül azzal, hogy hogyan is áll a belső meleggel, a belső fénnyel, , hogyan is áll azzal a képességével, hogy angyalt lásson önmagában és a másik emberben, hogy a mennyországot megnyissa a saját lelke  és mások számára, hogy lehozza az eget a földre, hogy közösséget éljen meg az emberek között.

Fekete Anna

 

Ahhoz, hogy karácsonykor a fény újra megszülethessen, előbb el kell fogynia, meg kell halnia. Ez önmagában nem örömteli élmény. De szükséges ahhoz, hogy valami új vehesse kezdetét, hogy a bennünk élő tisztább, fényesebb, melegebb ember  és lélek közelibb élet megszülethessen. A karácsony ennek a születésnek az időszaka és közösségi ünnepe.

         De a karácsony az őszinteség időszaka is. És ha őszinték vagyunk, tudjuk, hogy a szülés és a születés küzdelem. Az élet első jele a sírás.

Fekete Anna

 

A születés a világra érkezés legtranszcendensebb és legtitokzatosabb módja: aki megszületik, az már kész van, és nem csupán biológiai, genetikai sajátosságait örökölve, de egyben emberi sorsát és lehetőségeit is kijelölve, szigorúan behatárolva lép ebbe a világba, hogy teljesítse a kötelességeket, amelyek miatt küldetett. Ennek felismeréséből áll szabadságunk. Hogy is mondja Széchenyi: „A szabadság az önlekötelezés lehetősége.”  De nemcsak a Kisded, de maga a világ is keményen kész van, amely várja őt, amelybe „beleszületik”, amely elől elbújnia nem lehet, és amely tőle és általa lesz teljesé. Sőt érte van.

Szőcs Zoltán

 

Ha a felnőtt visszagondol a gyerekkorára, sokszor látja maga előtt a karácsonyesték képét. De ki emlékszik már az éppen aktuális ajándékokra?  Szép, fiatal anyjára, mosolygó apjára, nagyijára, kistestvérére annál inkább. S a régi díszekre, illatokra, az „égig érő” fára, a közös éneklésre. Ne sajnáld hát az időt ünnepelni, hiszen most éled át későbbi legszebb emlékeidet.

Ujlaki Ágnes

 

 

Olyankor, mikor elaludtunk, ott a nagyszoba melletti gyerekszobában, a tejüveg ajtó mögötti heverőn a nővéremmel mindketten ugyanazt álmodtuk. Hogy valami ködfüggönyön át csodálatosan színes lámpák fénylenek felénk, majd megszólal valami halk, játékos zene. Egy többszólamú síp hangja.

És akkor kinyílt a nagyszoba tejüveg ajtaja, és csak azt láttuk, a nővérem meg én, hogy sok-sok színes fény között ott áll a nagyszobában az apám, az én erős apám, és az anyám is, és csak szól-szól a tündérsíp, valahonnan, ki tudja, honnan, valami varázslatból, és minden olyan, mintha minden rendben lenne, mintha nagyon is boldogok lennénk.

Petőcz András

 

Ha teremtőnk figyel minket, csóválhatja a fejét, programozója valószínűleg sohasem retteghetett jobban a kirúgástól. Az egyesek által a túlélés legfőbb feltételeként aposztrofált gyűlölet polgárjogot nyert, az lesz igazán gyanús, ha valaki senkivel sem akar háborúzni. A béke immáron szigeteket jelent, nagy többségükben lakatlan szigeteket.

Kocsis Zoltán

 

Most templomok fényes hajóiban zeng az ének. Ünnepeljük a szeretetet és millióan várjuk az éjszakát, a csendes éjt, a szentséges éjt. Várjuk a szeretet megújító erejét, nyúlunk kezek után, melyek még elfogadják kezünket, szemeket keresünk, melyek még belelátnak a lelkünkbe és reménykedünk, holtig reménykedünk az élet szépségében és csodáiban. Csendes éj, szentséges éj - szól az ének.

Bokrétás András

 

 

Gondolatok

az

ADÁSRÓL, KÉRÉSRŐL,  ELFOGADÁSRÓL

2013  karácsonyára

 

Gyűjtötte: dr. Csider Sándor

 

 

Mindenütt megszületik a szeretet, ahol megszületnek a szeretet cselekedetei.

Simone Weil

 

Aki mindent megtesz, amire képes, annak veszélyét vállalja, hogy előbb-utóbb kiderülnek korlátai: többet már nem képes tenni. Ezért tehát nem szabad a végletekig kimeríteni tehetségünket, erőnket, erőforrásainkat.

Joubert

 

Ha segítséget fogadsz el valakitől, biztosabban magadhoz láncolod, mint ha te teszel jót vele.

Jótevőnkkel találkozni többnyire kellemetlen, azzal találkozni, akivel jót tettünk, mindig kellemes: a magunk jócselekedeteit szeretjük benne.

Joubert

 

Valamennyi gondolatunkat szívünkön kell átszűrnünk; én a fejemen szűröm át érzelmeimet.

Joubert

 

A szeretet visszatart tőle, hogy olyankor „segítsünk” a másikon, amikor a „segítség” valószínű, hogy csökkentené a saját élete iránt érzett felelősséget.

Bolton

 

Krisztus nem azt mondta az  embereknek:  "Éljetek másokért" - nem, sokkal inkább azt tárta fel, hogy mások élete és a magunk élete közt semmi, de semmi különbség  nincsen.

Oscar Wilde

 

Amíg te a más ügyét jóakarattal elvégzed, az Isten a te ügyedet elintézi.

zsidó közmondás

 

 

Az emberi természet olyan, hogy rendszerint nem azt méri fel, miben részesült, hanem azt, hogy elvárása alapján mi járt volna neki még. Mivel maradtak adósai. 

Szepes Mária

 

Amit odaadunk, az már nem veszhet el. 

Szent Ambrus

 

Mikor barát kér, nincs holnap.

német közmondás

 

Születéskor semmit sem hozunk - halálunkkor semmit sem viszünk el. 

kínai közmondás

 

 

Minden, amit ajándékba adunk vagy kapunk, veszít értékéből, ha nem szeretettel adjuk vagy adják.

                                                                               Slavko Barbarics

 

Én magam nevében vagyok, de nem magamért. Helyettesíthetetlen és pótolhatatlan. Bárki bármit megtehet, de senki sem helyettem.                        

Hamvas Béla

 

 

Aki segíteni akar, előbb szerezzen jogot rá.

Dosztojevszkij

 

Inkább adjunk száz olyannak, aki nem szorul rá, minthogy egy is kimaradjon, aki valóban rászorul.      

Boldog Apor Vilmos

 

Jobb öt percig segíteni, mint tíz évig részvéttel lenni.

román közmondás

 

A birtokbavételnek az a különös természete van, hogy ha meg akarom tartani, azonnal elvesztem. 

Hamvas Béla

 

Nagyon szeretem azt a képet, amely egy kinyújtott kezet ábrázol, tenyerén egy sérült madárral. A tenyér nem túlságosan nyitott, a madár könnyen leeshetne., de nem is túlságosan zárt, a madár esetleg összetörne. A tenyér fészket formál. Tartja és hordozza a madarat, meleget, biztonságot nyújt neki, hogy – ha elérkezik az ideje –  a madár erőre kapva el tudjon repülni. 

Jean Vanier

 

A gyönge, aki életet nyer, ad is életet, mert miközben feltárja gondozójának saját szívét; felébreszti, hívja, vonzza azt. 

Jean Vanier

 

Igen gyakran csak akkor érdeklődöm valaki iránt , ha jót tehetek vele és utána  azt érezhetem, hogy vagyok valaki. Rajta keresztül önmagamat szeretem. Tulajdonképpen önmagamat keresem benne. Könnyű szeretni valakit, amikor az számomra kényelmes, vagy sikerélményt nyújt.

Jean vanier

 

Az együttérzés lényege két szív találkozása: nem az a fontos, amit adok, hanem ahogyan adom: a tekintetem, a figyelmem minősége; a szeretet, amely átsugárzik a gesztusokon.

Jean Vanier

 

Mesterem, bölcsességedben engedd meg, hogy nagy fává növekedhessek, hogy a fáradtak lepihenhessenek árnyékomban és felfrissülve folytathassák útjukat, a viharvertek pedig visszanyerjék erejüket ágaim védő koronája alatt.

Grant

 

Csak olyanokat mondj, amiket magad is szeretnél hallani olyasvalakitől, akit szeretsz.

Grant

 

Ha egyiktek elfárad, a másik adjon neki erejéből. Ha egyik eltévedne, a másik mutassa meg neki az utat a szabadság felé. Ha az egyiket a gonosz nyilai támadnák, a másik legyen amannak pajzsa.

Grant

 

A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson.

Hamvas Béla

 

A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson.

Hamvas Béla

 

Az, hogy valami van, még nem jelent semmit, minden, ami van, csak az adásban, az elajándékozásban nyer jelentőséget. Ez minden viszony alapja, s ebben a viszonyban az, aki ad, mélyebbről van kötve, mint az, aki kap, mert nem a szükséglet köti, hanem a bőség. Az igazi kényszer sohasem a hiányok betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása. Aki ad, az elfogadóra jobban rá van szorulva, mint aki elfogad, az adakozóra. Hálája is mélyebb, büszkesége is, diadala is

Hamvas Béla

 

 

         A világ minden mozdulata egymástól teljesen függetlenül a világ középpontjából történik: oda irányul tette, hang, szó, gondolat, álom, és onnan kap választ: szél, dal, csillaghullás, virágzás, illat, madárdal, sóhaj. Ami a világban történik, a világ egészéből fakad és az egészet érinti: a világegyetem eleven, érzékeny szívéhez szól, és nincs rejtett titkos rezdülés, a melyet e szív határtalan érzékenysége fel ne fogna.

Hamvas Béla

 

Az élet végtelenül jó, amíg a lény vele hangoltságban él, és végtelenül gonosz és vad és bosszúálló, mihelyt megsértik.

Hamvas Béla

 

A mérlegek helyükön vannak a boltokban, miként a számviteli könyvek. De milyen család is az, ahol mérleg billeg, jelezvén: ki mennyit adott és kapott?

Ancsel Éva

 

Tetszene-e Istennek, amit csak azért tesz egy ember, hogy az ő tetszését elnyerje vele?

Ancsel Éva

 

Azzá leszel, amit szétosztasz magadból.

Meszlényi Attila

 

El kell sajátítanod annak a művészetét, hogy az anyagi javakból mindig csak annyit halmozz fel, amennyit a földi küldetésed megkövetel… Fontos, hogy az anyagi javakat meg tudd szerezni, és képes legyél megőrizni, valamint a helyes módon használd fel, máskülönben teljesen kiszolgáltatod magad a földi hatalmaknak. És azok béklyójában nem tudod földi feladatodat függetlenül és szabadon megvalósítani.

Vigyáznod kell azonban, nehogy az anyag uralásának isteni tulajdonsága sátáni, önző, „kapzsisággá” fajuljon.

Elisabeth Haich

 

Ha valamit elvesztettél, ne bánkódj, semmiség

Ha vagyont szereztél, ne örvendj, semmiség.   

Dzsaláladdin Rumi

 

Egy napon tolvaj suhant Hodzsa házába. Az asszony kiáltozni kezdett:

   - Tolvaj! Tolvaj!

Hodzsa rászólt:

   - Csend legyen! Hátha talál valami használhatót. Aztán majd elszedjük                   tőle.

Nasszreddin Hodzsa legendái

 

Fogadd a dolgokat kevélység nélkül, válj meg tőlük könnyű szívvel. 

Marcus Aurélius

 

Az adakozó nem azonos az adománnyal, sem pedig megfordítva, és mégis, ha szeret, minden adakozó önmagát adja az adományban és az elfogadó az adományban , ha szereti, az adakozót fogadja el.

Franz Baader

 

   Ha jót teszel, légy hálás érte. 

Tolsztoj

 

Adósa vagyok annak, akit segíthettem, mert általa tudom, hogy élek.

Hamvas Béla

 

Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád.

Weöres Sándor

 

Mert a gazdagságot, örömet, tudást, tehetséget, meg szabad szerezni, de jaj annak, aki hozzá nem elég erős. Egy része belehal, egy része eszét veszti, egy része a kincset magába ássa, és senkinek sem  ad belőle…A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.

Hamvas Béla

 

Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tied . Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked , ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldogpillanattal, amit magadnak tartottál meg, most eredj és élj, mert a világ a tied.

Hamvas Béla

 

Sohase higgye senki, hogy minden ember helyett egyedül neki kell magát feláldoznia! Ez a sors istenek számára tartatott fenn. 

Hamvas Béla

 

Az jutalmaz ügyesen, aki sohasem elégít ki egészen.

   Gracián

 

Mások dolgaiban kétszeres gyönyörűségünk telik, mert a károsodás kockázata nélkül és az újdonság örömével élvezzük.

A dolgok bírása, amellett, hogy csökkenti az élvezetet, növeli a bosszúságot.

Grácián

 

 

 

Conrad FerdinandMeyer:

 

            A római kút

"Szökken s lehull a vízsugár,

betölti márvány kagylaját,

mely fátyolosan önti már

a fölöst mást kagylóba át.,

egy harmadikba dől tovább

az ár, mely nem fér ebbe sem,

kap mindegyik, s mindegyik ád,

árad s pihen."        

           Sárközi György fordítása.

 

Nem a javaidból adsz a szegénynek, csak a sajátjából adsz vissza neki.

Szent Ambrus

 

A szülő tartozik tisztelettel a gyereknek, és nem fordítva, hiszen a gyerek a törékenyebb. A nálunk erősebb tisztelete csak félelem 

Isabelle Filliozat

 

Mert azzal gyarapszol, amit adsz, és éppen azzal gyarapítod erődet, hogy adsz.

Exupéry

 

A fa buzgalma a gyümölcsbe száll át, amely viszont semmit sem nyújt érte cserébe.

Exupéry

 

Adni azt jelenti, hogy hidat versz magányod szakadéka felett.

Exupéry

 

Te Istennek adtál ajándékot e megajándékozottan keresztül, tehát neked kell hálából térdre borulnod, mert arra méltatott, hogy elfogadja.

Exupéry

 

Miféle hálára számítasz részéről súlyos ajándékaiddal? Csak meggyűlölhet, ha adósságai alatt görnyedve távozik majd tőled.

Exupéry

 

Sohasem ismeritek meg annak a fának a nagylelkűségét, amelyik odaadja gyümölcseit, holott soha többé nem fogja visszakapni őket.

Axupéry

 

Aki sokáig evezett reménytelenül a hajnal felé, átérzi a gályákon felcsendülő éneket, és aki szomjazott a homoksivatagban, átérzi az elérhetetlen dalát.

De nincs mit adni neked, ha nem szenvedtél, mert nincsen benned senki.

Axupéry

 

A csűr értelme a csűrnek az ellentéte. Azért raktározol bele, hogy elvegyél belőle.

Axupéry

 

A gyereket pátyolgatni kell, mert még gyenge. Az öreget pátyolgatni kell, mert már elgyengült. S ha támogatunk valakit, nem az erényei vagy a bűnei szerint nyújtjuk feléje a kezünket, pusztán szeretetből. Mert ránk szorul.   

                                 Kun Erzsébet

 

Csak annyi kincsem van, amit életem során ajándékká tettem.

Enzsöl Ellák

 

Jaj nekem, ha savanyú kenyér leszek mások asztalán. Végem van, ha mérgezett borrá válok. Csak azt ajánlhatom föl másoknak, ami jó bennem. Jó és tiszta. Életem értelme a felajánlástól függ.     

Enzsöl Ellák

 

Aki állás nélkül van, az magára vethet. Az a baja, hogy nem látta meg a koldust. Nem vette észre a szükséget szenvedő embert.   

Enzsöl Ellák

 

Emberi szükség, hogy szükség legyen ránk valahol.

Enzsöl Ellák

 

Csak azt adhatod át, aki vagy, s nem azt a tárgyat, amit szorongatsz a kezedben.

Enzsöl Ellák

 

Mutasd meg hogyan ajándékozol és én megmondom, hogy ki vagy!

Enzsöl Ellák

 

Jézus igazi otthona: az emberszív! Ő akkor érezte, hogy „hazamegy”, ha valakit megvigasztalt, ha egy gyermeket megsimogatott, ha betegeket gyógyított, ha a vakok láttak, a sánták jártak, és a szegényeknek hirdethette Atyja örömhírét.

Enzsöl Ellák

 

Aki magának kuporgatja életét, az akkor is boldogtalan, ha a kívülállók szerint „mindene megvan”. Épp az a baja, hogy „mindennel” rendelkezik, s nem érzi, hogy a legfontosabb hiányzik életéből: a pazarlás szépsége.

Enzsöl Ellák

 

Elkeseredett vagyok, félek idegenné válik számomra a világ s egyszer csak csöngetnek…Áll az ajtóban egy tönkrement élet, egy reszkető hit, egy ember, aki nem találja helyét ezen a földön, és azt hiszi, hogy segítek rajta..

…És segítek! És boldogan távozik! Amikor feloldom szívének szorongását és látom, hogy mosolyogva megy el, már nekem sincs bajom. Úgy gyógyított meg a Szentlélek Úristen, hogy küldött valakit, aki meggyógyíthattam.   

Enzsöl Ellák

 

A birtok világában az ember nem is lehet önmaga. Csupa védelem és támadás és érdek és házőrző kutya saját kapujában.

Hamvas Béla

 

Jézus az emberekkel való érintkezései során nem kérdezte: Mit hiszel? Milyen vallású vagy? Segítő hatalmát mindenkivel gyakorolta, akinek szüksége volt rá. 

Ellen G. White

 

Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs; és akinek van eledele, hasonlóképpen cselekedjék.

János (Lk 3:11)

 

Ha a házad telezsúfolod arannyal és drágakővel, ne csodálkozz, hogy nem lesz nyugtod a rablóktól.

Lao-ce

 

Ha boldog akarsz lenni egy órára, szundíts egyet

Ha boldog akarsz lenni egy napra, menj halászni.

Ha boldog akarsz lenni egy évre, örökölj vagyont.

Ha boldog akarsz lenni egy életre, segíts másokon.

japán közmondás

 

Jobb elkapni, mint felsegíteni a megbotlót.

kínai közmondás

 

 

Az a gazdag, aki tudja, mennyi az elég.  

Lao-ce

 

Enyém! Mit jelent ez a szó? Nem azt, ami hozzám tartozik, hanem azt, amihez én tartozom, ami egész lényem tartalmát jelenti. Hiszen az én Istenem nem az az Isten, aki az enyém, hanem az, akihez én tartozom.

Kierkegaard

 

Az embernek önmagán nem is érdemes dolgoznia. Önmagát nem tudja megmenteni. Csak ha máson dolgozom vagy állaton, vagy növényen, annak van hatása rám, mert reám visszacsap.

Hamvas Béla

 

Az első lépést úgy kell megtennünk, mintha nem is volna ott Isten, hiába várjuk, hogy Isten segítsen, nem teszi meg. De mihelyt elindulunk, meglátjuk, hogy Ő jelen van.

Oswald Chambers

 

A forrás mit sem tud azokról a helyekről, amelyeken a folyó átmegy.

Oswald Chambers

 

Vannak emberek, akik úgy végeznek el bizonyos munkát, hogy a mód, ahogyan végzik, örökre megszenteltté teszik azt. Lehet az a legközönségesebb munka, mégis, ahogyan elvégezték, az egészen mássá tette.

Oswald Chambers

 

Ha Isten akarata uralomra jutott bennünk, akkor minden kényszernek vége! Amint szabad elhatározásunkból engedelmeskedünk neki, megmozdítja érdekünkben a legtávolabbi csillagot és a legkisebb homokszemet is, hogy mindenható hatalmával segítsen rajtunk.

Oswald Chambers

 

 

Amikor Isten ihletése jön és ezt mondja: Támadj fel a halálból, akkor azonnal kelj fel! Isten nem emel fel minket. A száradtkezű embernek azt mondta az Úr: „Nyújtsd ki a kezedet” és mihelyt engedelmeskedett, abban a pillanatban meggyógyult, de az első mozdulatot neki kellett megtennie.

Oswald Chambers

 

A jó cselekvést egy múlja csak felül: ha jóvá változunk.

Oswald Chambers

 

Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz.

Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol.

Kahlil Gibran

 

Vannak, kik örömmel adakoznak, és ez az öröm az ő jutalmuk.

És vannak, akik kínnal adakoznak, és ez a kín az ő megkereszteltetésük.

És vannak, akik adakoznak, és nem éreznek fájdalmat, sem örömöt nem keresnek, sem erényességet nem gyakorolnak ezáltal.

Ők úgy adakoznak, miként amott a völgyben a mirtusz a levegőbe leheli illatát.

Az ilyenek keze által  Isten szava szól, és szemükből Ő mosolyog a földre.

Kahlil Gibran

 

Gyakorta mondjátok: „Adnék én, de csak annak, aki megérdemli”:

Gyümölcsöskertedben a fák, legelődön a jószágok nem mondják ezt.

Ők azért adnak, hogy élhessenek, mert megtartani annyi, mint elveszni.

Kahlil Gibran

 

Érette élni? Erre csak Isten képes. De segítségére lenni a másik embernek, arra ő is képes, odaállni a másik ember mellé ő is tud, annak létét nem vállalhatja, de támogathatja, győzelmet és diadalmat tán nem, de bátorítást és vigasztalást adhat neki… meg nem szabadíthatja, de terhén könnyíthet. Amíg az ember él, kiáltoz ezért a segítségért, amelyet neki csak embertársa adhat, az a másvalaki, aki maga is ugyanabban a helyzetben van, aki ismeri őt, belé tud helyezkedni a helyzetébe.

Karl Barth

 

Minden lényegi dolog növekszik gyakorlása során. Amit az ember ad, nem veszti el, hanem épp ellenkezőleg, azt veszíti el, amit megtart.

Erich Fromm

 

Mert van úgy, hogy adni könnyebb, mint szeretni, és a jótett pótlék lesz a szeretet helyett.

Soós Attila

 

Luther így mondotta: „Az adás a szeretet gyümölcse, de nem a szeretet maga.” A szeretet olyan magatartás, melyben az ember nem csupán a kezét, hanem a szívét is nyújtja.

Soós Attila

 

Azért amikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogy a képmutatók tesznek a zsinagógában és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek.

Soós Attila

 

Miért tiltja a Szentírás, hogy akár a legőszintébb jó cselekedetünkkel is kérkedjünk, dicsekedjünk? Miért csak az az egyetlen helyes magatartás, amit Jézus így mondott a Hegyi beszédben: „Te pedig amikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a jobb kezed.”

Soós Attila

 

Van-e mivel dicsekednie az embernek? Jób könyve is felteszi a kérdést: „Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki!”

Soós Attila

 

Mid van ugyanis, amit ne kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?

Soós Attila

 

Lelkeink összekapcsolódnak, éppen ezért olyankor, amikor másokon segítünk, bizonyos értelemben önmagunkon segítünk.

Richard Carlson és B. Shield

 

Lehet bármekkora vagyonunk, csak ne ragaszkodjunk hozzá, mert a ragaszkodás leköt, megbéklyóz és fogságba ejt.

Visel

 

Az erő, a szépség, a jóság telítse, azaz töltse meg minden cselekvésünket.

Dr. Weninger Antal

 

Ha valamit elvesztettél, ne bánkódj, semmiség.

Ha vagyont szereztél, ne örvendj, semmiség.

Dzsláladdin Rumi

 

Ha jót teszel, légy hálás érte.

Tolsztoj

 

Ha szeretsz, sebezhető vagy. Szeress bármit, és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalábbis sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, ne add senkinek, még egy állatnak se! Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba és kedvtelésbe, gondosan kerülj minden kötődést, zárd be jól önzésed ládikójába – vagy koporsójába!

…A Mennyországon kívül  csak egyetlen helyen lehetsz biztonságban a szeretet veszélyeitől és izgalmaitól, ez pedig a Pokol. 

C. S. Lewis

 

És most meg akarom neked mutatni azt, amit sohasem ismertél: életed édességét. Mert ha vidám vagy, meg akarom kétszerezni vidámságodat, ha bús vagy, akkor meg akarom felezni veled a bánatot, és így öröm lesz az néked, mélyebb az örömnél. És ha jól érzed magad, mulatsággal és változatossággal fogom üdíteni lelkedet, ha pedig beteg vagy, ápolni foglak, és ha fáradt vagy, a keblem lesz majd alvópárnád, hol nyughatol – s éjjel és nappal a lelkem a lelkeddel lesz, és karjaim ölelni fognak. És ha nem kívánsz, távol leszek, és ha ismét akarsz, ott leszek nálad.

Bain

Aki igazán szeret: az cselekedete közben egyedül a másikat látja, azt, akit meg kell segítenie. Teljes személyiségünkkel belefeledkezünk a másik bajába, ahogy az is teljes személyiségét átengedi nekünk. Ez a szeretet öntudatlan és néma marad. Jutalom várásának nincs benne helye. 

Pilinszky János

 

Mit ad egyik ember a másiknak? Önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét. Ez nem jelenti szükségképpen, hogy föláldozza az életét a másikért – csak hogy nekiadja azt, ami őbenne eleven, nekiadja az örömét, az érdeklődését, az értelmét, a tudását, a jókedvét, a bánatát – minden kifejeződését és megnyilvánulását annak, ami benne eleven. Életét így odaadva gazdagítja a másik embert.

Erich Fromm

 

 

 

 

 

 

 

Nem azért ad, hogy kapjon, adni önmagában tökéletes öröm. De azzal, hogy ad, óhatatlanul életre kelt valamit a másik emberben, és az visszasugárzik rá, ha őszintén ad, abban óhatatlanul benne foglaltatik a viszonzás. Aki ad, az adakozóvá teszi a másik embert is, és mindketten részesülnek az örömből, amit létrehoztak.

Erich Fromm

 

Az adás aktusában valami megszületik, és mindkét érintett hálás az életért, amely mindkettejük számára született meg. A szeretet olyan erő, amely szeretetet teremt.

Erich Fromm

 

Ha arra kérlek, hogy hallgass rám és Te tanácsot adsz, nem teljesítetted kérésemet.

Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet és Te elmagyarázod, miért rossz, hogy így érzek, akkor rám tiportál.

Ha arra kérlek, hogy hallgass meg és Te úgy érzed, hogy valamit tenned kell értem, bocsáss meg, de én úgy érzem, hogy Te süket vagy.

         Nem kértem mást, csak hogy figyelj és hallgass rám. Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél.

         Nem kértem mást, csak hogy meghallgass.

Nem vagyok tehetetlen, csak gyönge és elesett. Amikor teszel valamit helyettem, amit nekem kellene, csak alátámasztod gyengeségemet. De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek, még ha ez az érzés számodra érthetetlen is, lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam és értelmet adjak az érthetetlennek.

Talán ezért használ sok embernek az imádság, mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást, figyel és meghallgat, a többit rád bízza.

Tehát Te is kérlek, figyelj és hallgass rám.

Ha szólni akarsz, várj egy ideig, és akkor én is tudok rád figyelni.

általam nem ismert

 

Légy vakmerő, ítélj tiednek, mint holtak lenn az éjszakát.

Vállad segítse gyenge vállam, magam már nem bírom tovább!

Pilinszky János

 

Az élet forrása legyünk egymás és mások számára.

Jean Vanier

 

 

 

Csak egy birtokviszony létesítése

lehetséges: "Én a Tied vagyok."

Biegelbauer Pál

 

Amikor este lefekszem, így szeretnék az Úrhoz szólni:

   "Hűha, nem bírom tovább. Mindent odaadtam. Ma már nem tudok semmit sem hozzáadni."  

Henry Boulad

 

 

 

 

A KÉRÉSRŐL ÉS AZ ELFOGADÁSRÓL

 

Szeretetet  kérni az egyik legnehezebb dolog, amit megkockáztathatsz, de ha ezt megteszed, a szívedben kinyitsz egy ajtót, amely ettől kezdve örökre tárva marad.

Chopra

Tedd meg, ami tőled telik és kérjed, amire gyenge vagy.

Szent Ágoston

 

Mindaddig szegény maradsz, amíg csak meg nem engeded, hogy miközben te gazdagítasz más lelkeket, az ő életük téged gazdagítson.

Michel Quist

 

Találtam egy kicsinyke mentséget arra, hogy eszközként használjuk a másik embert. Túl nagy a kísértés, túl gyakran  látjuk ott az arcán a kétségbeesett kérést: "Használj már valamire"

Ancsel Éva

 

Az ember olyan lény, aki csak a másik kezéből, szeméből, öléből kaphat kenyeret, poharat, tudtást, örömöt- mindent.

Ki mondja meg, hogy miért megyünk ölre mégis és annyiszor?

Ancsel Éva

 

Aki nem tud kapni - aki nem tud egy almát jó szívvel elfogadni, vagy egy ismeretlen ember kezét, amikor szédül -, aki nem tud örömöt fogadni, az továbbítani se képes.

Ancsel Éva

 

Jézus, mielőtt megmondta, hogy ő a Messiás, megkért ama kútnál egy bűnös asszonyt, hogy adjon innia. És nem fakasztott vizet a sziklából. Igen, aki merészel másokra rászorulni, abban hinni tudnék - ha nem is Messiás.

Ancsel Éva

 

Ha csak egy picit túllépek ezen a határon azért, mert megijedek attól, hogy mi lesz akkor, ha nem fog szeretni a partnerem, akkor már szolga vagyok. 

Feldmár András

 

Aki nem tud kapni - aki nem tud egy almát jó szívvel elfogadni, vagy egy ismeretlen ember kezét, amikor szédül -, aki nem tud örömöt fogadni, az továbbítani se képes. 

Ancsel Éva

 

Mert igazságos dolog, hogy kapjak, amikor adok, főleg avégből, hogy ismét és ezután is adhassak. Áldásom az adás és a visszaadás váltakozásán, amely lehetővé teszi a haladást és az újból való adást. És bár a viszonzás ad rá módot a testnek, hogy megint összeszedje erejét, a szívet csak az adás táplálja.

Exupéry

 

Mert az adáshoz kell valaki más is, aki kapjon.

Axupéry

 

Nincs borzalmasabb magány a visszautasított ajándék magányánál. Aki ellökött magától egy ajándékozó kezet, az Jézust utasította ki a szívéből.

Enzsöl Ellák

 

Az elővigyázatos ember nem hagyja, hogy kufárok szívességet tegyenek neki, mert tudja, a kis jót egyszer sokkalta nagyobbal kell meghálálnia.

Lhászai életkönyv

 

Hiába éles a szemed, hiába biztos a kezed, ha tökéletes kört akarsz rajzolni segédeszközre lesz szükséged. A bölcs inkább segítséget kér, de nem vág bele olyasmibe, amiről tudja, egyedül nem lenne képes megcsinálni.

Csuang-ce

 

Fogadd el a szilvát, adj vissza barackot.  

vietnámi közmondás

 

Van, akinek tálcán kínálják a segítséget, mégis visszautasítja. Ha pénzsegélyre szorulna, a büszkesége tiltja, hogy elfogadja, ha lelki támaszra szorulna, a makacssága tartja vissza, hogy a segítséget igénybe vegye. Sőt olyan ember is akad, és nem egy, akinek a segíteni szándékozó eleve gyanús. Firtatja, mi több, nyomozni kezd, milyen hátsó szándék vezérelheti az illetőt, mert a maga silány lelkével képzelni sem tudja, hogy valaki tiszta szívvel közeledik felé, haszonlesés nélkül akar neki nyújtani valamit.

Hamvas Béla

 

Becstelen ember lekötelezettjének lenni  elviselhetetlen.

Francois de la Rochefoucauld

 

A legtöbb ember nemcsak hogy elfedi a jótetteket és a bántásokat, hanem egyenesen meggyűlöli azt, aki lekötelezte, viszont elfelejti gyűlölni azt, aki bántotta. A jótettek megjutalmazását s a rosszak megbosszulását oly nyűgnek tekinti, amelynek nem hajlandó alávetni magát.

Francois de la Rochefoucauld

 

Az imádság nemcsak kérés, az imádság a lélek magatartása, amelynek légkörében a kérés egészen természetes. „Kérjetek és megadatik nektek!”

Oswald Chambers

 

 

 

 

 -------------------------------------------------------------------

 

 

F.   Wwadhajtások

 

F.1.   Polák István: Ujjgyakkorlát

 

      Egyes gondolatsoraim melléktermékeként, vagy éppen az alagutaknak köszönhetően,  asszociációs folyamatban keletkező szövegek zavarják meg mostanában a csendes mindennapokat. Ezek a szövegek egyrészt a napi élet anomáliáinak a lecsapódásai (pl. az agresszív kismalac esete a Tescoval) másrészt olvasmányélményeimnek összecsengése egy nagy és káros mániámmal, a szentháromság-elmélettel. Ez utóbbi a magyarázata a következő futtatásnak, eszmefuttatásnak is. De még a szeptember végi kiscsoportos találkozó is megemlegetendő. Ott osztogattam téziseket a kéth Tóth, azaz Erzsébet és Krisztina irodalmi ténykedéseinek kontrasztjáról. S ott – nagyon kellemes meglepetésként – T.Márta említette a Program c. verset, mint egy szövegértés-fejesztési projektjébe betett művet.  Egy villantásnyi gondolatváltással megállapítottuk, hogy az előzménye Orbán, az Ottó. S ott ajánlottam a jelenlévők figyelmébe Tóth Krisztinának a neten is elérhető székfoglaló előadását a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián, Talált mondat címmel. Mai gyak-korlátomat ezzel kezdem, egy ebből az előadásból kivett részlettel.

 

   „ Bizonyos műfajok, mint a palimpszeszt, a parafrázis vagy akár a pastiche szintén megoldást kínálnak arra, hogy a hagyományhoz kapcsolódva a szerző arca a direkt személyességet megkerülve jelenjék meg a szöveg mögött. Az előbbi kettő a művek történeti holdudvarát használja fel, kitágítva az értelmezési lehetőségeket, utóbbi pedig elemeire bontva az eredeti művet olyan mintázatot hoz létre, amelyben az alkotó és újraalkotó vonásai is kivehetőek.

 

Hadd hozzak itt ismét személyes példát! A most következő vers Weöres Sándor Hálaáldozat című versének parafrázisa. Követlen előzménye Gergely Ágnes Hálaadás-parafrázis című verse. Ezzel a második átirattal mintegy szimbolikusan szerettem volna bekapcsolódni a megidézett szerzők nevével is fémjelezhető hagyományba.

 

 

 

Hála-változat

 

 

 

Arany színekben játszó szén szavak.

 

Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok.

 

Boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,

 

zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

 

 

 

Nemes Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,

 

Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,

 

Kormos Vas bongna, izzana a rács,

 

mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

 

 

 

s bár igaz lenne majd, hogy lesz vigasz.

 

J. A. szájából érdes volt az élet,

 

Petri szájából szép volt a pimasz:

 

 

 

bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,

 

torkomban hangjukkal, de semmi az,

 

 ha tőlük éghet éneke az énnek.

 

 

 

Hasonló ehhez a Program című vers, amely Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyék című versének átirata. Orbán Ottó a saját versét a Hallod-e, te szelídecske kezdetű csángó népdalra írta és Lászlóffy Aladárnak ajánlotta. A népdalnak több változata is ismert. Az eleje mindnek megegyezik, de a második strófától eltérnek a változatok. Feltételezem, hogy Orbán Ottót nem a Hajtsd ki rózsám az ökröket/legeltesd meg szegényeket változat ihlette meg, hanem a Kallós Zoltán által is lejegyzett kinek nincs kedve itt lakni /menjen mennyországba lakni sorokat tartalmazó verzió.

 

Hallod-e, te szelídecske…(csángó népdal)       (Én, PI írom mellé Petőfit)

 

Hallod-e te szelídecske                                      Ez a világ amilyen nagy   

 

Leány vagy-e vagy menyecske                       Te galambom oly kicsiny vagy

 

Mert én kerti virág vagyok                              De ha téged bírhatnálak

 

A harmatért majd meghalok                           A világért nem adnálak

 

 

 

Ha te virág vagy a kertben                              Te vagy a nap én az éjjel

 

Én meg harmat vagyok benne                        Teljes teli sötétséggel

 

Este a virágra szállok                                       Ha szívűnk egybeolvadna

 

Reggelig rajta úszkálok                                    Rám be szép hajnal hasadna

 

 

 

Hozd fel isten azt a napot                                 Ne nézz reám csukd be szemed

 

Hogy süsse fel a harmatot                               Megégeti a lelkemet

 

A füvekről a harmatot                                       De hisz úgysem szeretsz engem

 

A szívemről a bánatot                                     Égjen meg hát árva lelkem

 

Kinek nincs kedve itt lakni

 

Menjen mennyországba lakni

 

Építsen az égre házat

 

Ott nem éri semmi bánat

 

 

 

Építsen az ég szélére

 

Ott nem éri semmiféle

 

Építsen az égre házat

 

Ott nem éri semmi bánat

 

 

 

Orbán Ottó:

 

Hallod-e, te sötét árnyék

 

 

 

Lászlóffy Aladárnak

 

 

 

Hallod-e te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.

 

Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép.

 

Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

 

Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

 

 

 

Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja.

 

Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.

 

Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.

 

Hívlak, ha vagy, nyújtsd a karod, legyen úgy, ahogy akarod.

 

 

 

Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt,

 

A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt.

 

Adj odáig menni erőt, hadd feküdjem le a sárba,

 

Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.

 

 

 

Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.

 

Ősz szakállal, mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.

 

Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.

 

Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.

 

 

 

És végül a saját átiratom:

 

 

 

Program

 

Orbán Ottó versére

 

 

 

Hallod-e, te sötét program, idegen kód a számsorban,

 

sorsom vagy-e, vagy csak program, csigalépcső a seholban?

 

Folyosó vagyok a fejben, végig kell álmodni engem,

 

éber űr az alvó testben, minden csönddel én üzentem.

 

 

 

Hogyha kezdettől üzentél, mutasd magad, aki lennél,

 

sötét program, ki futsz bennem, láttasd belülről a testem!

 

Sorsom vagy-e, vagy csak számsor, hibajel a koponyából,

 

árnyék vagy-e, aki játszol, s boltozatán mégse látszol?

 

 

 

Nem vagyok én sötét program, vagyok, aki mindig voltam,

 

se nem sorsod, se nem emlék: ott aludtam minden szóban.

 

Fölébredtem és beszélek, szóra bírom minden sejted,

 

én írom tovább a versed, oly szavakkal, nem is sejted.

 

 

 

Hallod-e, te sötét program, ha te peregsz minden szóban,

 

te vagy-e az, aki vagyok, szólsz-e, hogyha elhallgatok?

 

Megszűnsz-e, ha felébredek, és mi marad meg utánad,

 

amikor a túlba kelek? Csak valami álompárlat, álompárlat.

 

 

 

Ezek voltak tehát saját példáim a tudatos kapcsolódásra.”0

 

     Akkor halaggyunk sorban. Petőfivel elrontottam ugyan a háromságot, de nagyon megéri. Mert most, hogy beugrott az agyamba az asszoci, most kezdem sejteni, hogy Petőfi ismerhette a csángó népdalt. Eddig ez az aspekt fel sem merült bennem. A forma ugyanaz, a felező nyolcas, s a második versszak szinte követi a népdalét, továbbá az egész vers szellemisége, érzelemvilága rokon vele. Csak éppen aktualizálva és rövidebbre véve. Mert már P.S. is tudta, hogy három.

 

    O.O. formailag megduplázza, két sort egybetéve, így már 16-osak a sorai. S a 2-4. sor egy választ is tartalmaz a vers kérdéseire. (Azért az elvágyódásának ne kerüljünk túlságosan a hatása alá, bár az eső a végén hóvá alakul.)

 

    Tóth Kriszta pedig belép a mai Y vagy inkább a Z-nemzedék világába, a dög1-ös világba.. Megszólítja tehát a dög lelkét, a sötét programot. Itt már kétszer is kap választ a költő a megszólítottól. S elsőre, az első válaszban mi is van?  „Folyosó vagyok a fejben, végig kell álmodni engem.” Ide szükségeltetik megemlíteni  C.Gyuri novelljét, aminek a mottójában én vagyok az alagutakkal. Valószínűnek tartom, hogy abban a metaforikus megfogalmazásban tudat alatt működött a költőnő  gondolata is.  (A honlapon, a memoszerken, vagy hol a francban van. Belekerültem a magyar szépirodalomba.) Ugye a fejben folyosó vagy alagút, egyremegy, mint WS hegyeinek. Tehát Kriszta 3-4. sora szép. S még szebb a 3. (mondom, hogy a harmadik) versszaka, amiben ez a sötét program másodszor szólal meg. És nem akármit mond. Ez ugye egy fontos különbség O.O.-hoz viszonyítva is. S az utolsó versszak gyötrődő kérdéseire vajon ki válaszol a legutolsó sor második felében? Nem lehet tudni. Lehet, hogy a költő, lehet, hogy az első sorban megszólított sötét program.

 

      Még egy adalékot kell tennem a magam által odabiggyesztett Petőfi-vershez. Érdemes észrevenni a rímek hangszimbolikáját. Az első versszakban minden rím mély hangrendű, a másodikban fele-fele, a harmadikban már csupa magas: le szemed, lelkemet, -retsz engem, -va lelkem. S tudvalévő, hogy a magyar nyelvben hatványozott szerepe van a hangrendűség érzelmi töltésének, vagyis a mély hangrendű szavak komorak, a magasak vidámak – legalábbis többségükben. A vegyesek meg fifti-fifti, pl. a játék lehet jó is, rossz is, s ugyanígy  a világ, iskola, illetve a szó vagy ide, vagy oda húz.  Ezzel is szoktam játszani az órákon. Lehet, hogy cikk lesz belőle? Mert párokba is rendezhetők: derű-ború, öröm-bánat, szeretet-harag, beszéd-hallgatás, élet-halál, szép-csúf(rút), múlt-jelen(jövő) stb. Illetve: remény, kedv, testvér, ígéret, kímél, kísér,  (versus) bánt, rontás, komor, balsors, kaloda, koszorú,  otromba, borzalom stb. Visszatérve a vershez, nem véletlen, hogy fokozatosan jut el a mély hangzású rímektől a magasakig. Annak ellenére, illetve éppen azt ellenpontozva, hogy a harmadik versszak a legambivalensebb, illetve a legkörmönfontabb, mert  látszólag a legszomorúbb, legreménytelenebb? Miért?  A fiataloknak is  arról beszéltem, hogy a két népies stílusú versszak után hogyan jut el a költő a saját korának elvárásaihoz, illetve a nemesi udvarlási etikett patronjaihoz. Arról van szó, hogy a harmadik versszak első sorában váratlan kérést fogalmaz meg, ezzel még nagyobb figyelmet kelt. A második sor tipikus (mondanám, hogy a művelt arisztokrata udvarló romantikus túlzása), a női elvárásra épít, legyezgeti a lány hiúságát. („Mi, hogy az én tekintetem olyan forró?” – gondolhatja a leányzó. De ugye ugyanez volt, amikor befordult a konyhába, akkor is. Hát még a szép szeme párja, annak volt csak nagy a lángja stb.) S az utolsó két sorban előjön a férfiönzés, s a szellemes udvarló „önfeláldozása”: inkább égesse a tekintet, de hadd nézze, hadd nézzen bele a szemébe. S lőn, a tekintetek találkozni fognak. Amiben, a szemek összekapcsolódásában,  talán benne van a harmadik sor cáfolata is. (Itt,  - s ez marhára véletlen -, emlegetnem kell Ottlikot Fűzfástól, hiszen  … , de ez már a következő bekezdés.)

 

   Arról értekezik Fűzfa Balázs, a …Sem azé, aki fut …  c. kötetében3,  hogy Ottlik4 -  főleg az Iskola folytatásában, a Buda c.-ben - arról ír, illetve arról beszélteti Medvét, hogy leírja-e, megírja-e a történetét, a regényt. Ha megírja, akkor konkretizálja, s akkor kevesebb lesz, mintha nem írná meg. Amíg nem írta le, addig akármi, akármilyen is lehet, de ha leírja, akkor már csak olyan, csak egyféle. S most olyan  2 oldalnál tartok, amit külön mellékletbe csatolni fogok2, hogy olvasható legyen, s itt teszem hozzá a magamét. Ugye Petőfi versében, a harmadik versszak végén hallgatás van, legfeljebb a szemek beszélnek. Ugyanúgy a konyhában.  Ahogy a melléklet 92.oldalának 3. bekezdésében is a hallgatás bátorságáról beszél Ottlik, arról, hogy a hallgatás a legfontosabb közlés. S a 93.oldal 3. sorában kezdődő bekezdés nagyon kreatív gondolatot fogalmaz meg, megfordítja a közlésfolyamat felépülését, hiszen nem a szavakkal kezdi, amiből majd mondatok, bekezdések lesznek, s végül a regény, hanem fordítva, lebontva a nagyokból a kicsiket, a szövegtől jutva el a szavakig. Azért így, s ez azért igaz, mert csak ez a gondolatsor kezdhető a hallgatással. A hallgatástól indul el minden, s amikor valaki megtöri ezt a hallgatást, akkor már tudja, tudnia kell a teljes mondandóját. Ezért kell neki visszafelé építkezni, vagyis lebontva. És a következő bekezdés végén, ahol Kosztolányit idézi, teljesen találva éreztem magamat. Ezt idézetben ide is írom: „Tévedés azt hinni, hogy a költő érti az életet, és mint valami tanítómester, elmagyarázza. A költő nem érti az életet, és éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse.” És rájöttem. Rájöttem, hogy – bár költő nem vagyok -, miért írok mostanában annyit,  cikkekbe többtucatnyi oldalt, honlapra egykétszáz oldalt, levelekbe egykétezer oldalt. Ugyanazért. Hogy az írással mint tettel megértsem az életemet.

 

0)    Tehát ez a hosszú idézet Tóth Krisztinától van.

 

1)      Dög – a be nem avatottak kedvéért – mindenféle Neumann-kütyü, azaz personal computer, laptop, i-pad, tablet, okostelefon stb.

 

2)     Ennek megtalálási helye a memotanul vége.

 

3)     Fűzfa Balázs, a NyME SEK docense, a nagy versmondás egyik kitalálója és mozgatója PhD-témája volt Ottlik Géza, s az erről írt dolgozata jelent meg könyv alakban 2006-ban, „…Sem azé, aki fut…” Ottlik Géza Iskola a határon című regénye a hagyomány, a prózapoétika, a hipertextualitás és a recepció tükrében, az Argumentum Kiadó Irodalomtörténeti füzetek sorozatában.

 

4)     A be nem avatottak kedvéért megjegyzem, hogy egy fiatalkor év munkaviszonya köt Ottlik iskolájához, az Iskola a határon helyszínéhez. Ez akkor a kőszegi katonai alreáliskola volt, az én munka-időmben a Gyógypedagógiai Intézet, ma pedig az ennek hasadásával létrejött öt különböző intézmény helyszíne a város szélén, egy kb. tízhektáros parkban.. A hely majdnem számításba jött akkor, amikor – 1959-ben – felsőfokúvá alakították a kőszegi addigi középfokú tanítóképzőt, s helyet kerestek neki. A vasfüggöny közelsége vitte aztán az oskolát a Perint-partra. S egyik mozaikomban, a kollégiumosban írtam is, hogy nagy veszteségnek érzem a lehetőség kihagyását, annak ellenére, hogy Szombathely egy kicsikét, de csak egy kicsikét szélesebb kult. palettával bírt abban az időben. Képzeljük el azonban a filmnapokat helybenlakókként. S a lábjegyzet lezárásaként még ide tartozik, hogy az említett irodalmi művet hasonló becsben tartom, mint F.Balázs kolléga. Sőt, abban a szerencsében részesültem, hogy az egyik szakmunkás  tankönyvváltozatba is kerültek be belőle részletek, s taníthattam, sőt, emlegethettem, hogy életem egy része köthető a helyszínhez.

 --------------------------------------------------------------------------

F.2    Egy memozaik, ami később majd elfoglalja a neki járó helyet a honlap megfelelő részén

 

A felületes könyvtárnyik esete a dokumentációval

 

   Hol volt, hol nem volt, még a sűrű sötét Bajor Nagy Ernőn is túl, de az Erdei Grúzon innen, volt egyszer egy iskola a Megint partján. Itten leendő pedagógnyikokat és pedagógnyicákat, könyvtárnyicákat és könyvtárnyikokat képeztek-faragtak, valamint ez utóbbiak személyében még népnevellőnyicákat és  -nyikokat is. Víg élet folyt a Megint két partján, mert a másikon a kollégiom volt.

 

   A deák urok és úrhölgyek nagy jó dolgukban azt találták ki, hogy múlassák az időt néha egy kis tudományoskodással is, vagyis barkácsoljanak egy intézeti tédekát. Meg is történt ez, a paidagógoszaik nagy többségének fanyar örömére. Mert ők  úgy voltak ezzel, mint az ismert Karinthy-paródiában, a Herczeg Ferenc-esben a Nemzet Széchenyivel. Az előbbi nehezen viselte, hogy az utóbbi nem hagyja tespedni, folyton rázza. Ment is mindig a Nemzet, panaszkodni a nádorhoz. No, így lehettek azok a bizonyos paidagógoszok is, nem szerették, ha rázzák üket. Ükelméket. Pedig egy ilyen tédekázás azért jár némi nemű erőkifejtéssel. De ellenkezni nemigen akartak, mert aszalai főnökük magáévá tette az écát, s elvárta a buzgalmat. Ez az aszalai főnök egy messzire látó ember volt, éles szemével észrevette, hogy jól jöhet még valamikor ez a dekázás. (Mint tudjuk, meg is fogalmazta egy fiatal-os együttléten, kedélyes pezsgőzgetés közepette, hogyaszongya: a rangért formálisan is meg kell küzdeni. Arra értette, a hetedik évtized fordulóján tartott és éppen jubileumi házi tudományoskodó intézeti napokra készítve fel a fiataljait, hogy egy fokkal feljebb kellene tuszkolnia iskoláját a honi presztizslépcsőn.)

 

   De immár, ennyi bőfecs után térjünk vissza a címhez. A tédeka terebélyesedni kezdett, fakultásokat, azaz sectio-kat hozott létre, ennek örömére még a kiszfiúk szervezete is létrehozott neki egy külön posztot. A vezetőségében, nem az alapszerve, hanem a csúcsszerve vezetőségében. Hát itt kapott szerepet (a szó szoros értelmében úgy kapta egy baráti kézből) ez a bizonyos leendő könyvtárnyik. Tetszett neki a dolog, hiszen – bár ez ekkor még nem tudatosult benne, de későbbi életében lépten-nyomon tetten érhető – alapjában kalandvágyó, sok mindennel próbálkozó szerzet volt. Ma úgy mondanám, hogy szerette a kihívásokat. S ha már posztot adott neki a sors, látta a vele járó teendőket is. Vagyis egyrészt erjeszteni,  terjeszteni a dekázási tevékenységet, felkelteni iránta a vágyat, másrészt minél tartalmasabbá, hatékonyabbá tenni ezt a Tdekázást. Ezért pl. segített tagokat találni a sectiokhoz, s egyszer még egy három részből álló kurzust is gründolt. Ezek a tédekázás anyagainak a gyűjtögetésében, feldolgozásában és késztermékké alakításában segítették (volna) a résztvevőket. Töredelmesen be kell ismerni, hogy a három szeánsz eléggé rögtönzősre sikeredett. Pedig három nagyágyút nyert meg hozzá Süveges, Csékis és Petkó paidagogoszok személyében.

 

   A címhez pedig úgy fogunk, -  lassan-lassan eme mozaik végéhez közeledve -, odaérni, hogy az lett a kényszerképzete ennek a leendő nyiknak, hogy a közösség elé kell állnia. Hiszen a dekázásban a leendő pedagógnyikok és –nyicák tényleges arányukhoz viszonyítva jóval kisebb létszámban vállaltak szerepet. Ezért gondolhatta azt  a nyik, hogy meghirdet egy kis klubprogramot, mégpedig A pedagógiai dokumentáció címmel. Félig laikusként konzultálnia kellett volna a saját sectio-ja vezetőjével, bizonyos Hegedűsnével. De a címadásban vezette a tömörségre való törekvés is, a fenenagy mellény mellett, pedig a helyes témamegjelölés ez lett volna: Tájékozódás a pedagógiai szakirodalomban. Mert tényleg erről adott valamilyen képet, becipelve a klubba lexikonokat, monográfiákat, bibliográfiákat, ETO-táblázatokat, folyóiratokat,  éppen csak a katalógusfiókákat hagyta békén. Mindezek ellenére azért némi  érdeklődést tudott kelteni a programhoz.

 

    A kisebb meglepetés a következő napok egyikén érte, amikor megtudta, hogy a klubtáblára kiírt program szemet szúrt egy másik paidagógosznak, aki másodállásban alanyi költő is volt. De főhivatásúként ő tanította a leendő nyikoknak az apparátust. És ő tudta, hogy a dokumentáció szakterminus mindannak az előzményét takarja, ami a korábbi héten a klubban zajlott. Ezért aztán a leendő könyvtárnyik, kerülő úton, kapott egy kis fejmosást egy másik sectio-főnöktől, Bolsaja Agátától. (A történeti hitelességhez az is hozzátartozik, hogy Agata asszony neheztelhetett, amiért ez a nyik a tédekázásról írott cikkecskéjében csak a Józsi Deákot emlegette mint szellemi atyát, elfelejtette odatenni szellemi anyaként  magát Agátát. Hiszen ezt szóvá is tette. Ennek a mellőzésnek azért volt két komoly oka. Az egyik az, hogy Józsi Deák  írt korábban egy cikkecskét arról, hogy hol dekázzunk. Körben vagy körökben? Agata Asszony meg nem írt. A másik, hogy – ha fel is merülhetett benne a gondolat, ezt ugye már a múló idő jótékony homályba vonta -,  képzavarnak, sőt inszinuációnak érezhette az ilyesféle párosítgatást.)  De a mosás hatására levonta a tanulságot: a kovács hagyja békén a hályogot.

 

   Utószó: levonta-levonta,  mégis az elkövetkező évtizedekben többször lett  hasonlóan botcsinálta.

(P.I.)

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

F.3   Wwadhajtás4

 

Házilagos

 

    Az egyik utolsó körlevelemben fogadkoztam, hogy egy ideig nem növelem a honlapra kerülő szövegeim számát. De a fogadalmak egy része csak arra jó, hogy legyen mit megszegni. Ez is így járt.

 

   Azt találtam ki, hogy az egyik nagy fegyverténynek, a házilagos szabad pálinkafőzés hagyományának a felélesztése mintájára áttekintem, végiggondolom, mit tudnék mondani a házilagos számítógépes információkezelésről.

 

   Messzire kell visszanyúlnom az időben. Egészen addig, amikor – talán a múlt század hetvenes éveinek a közepén  – a GEÓ könyvtárában egyszer csak, váratlanul, munkaeszközként a kezembe kerülhetett egy Texas SR51 fantázianevű programozható zsebszámológép. Úgy történt, hogy az év végi hajrában gyorsan el kellett költeni bizonyos pénzmaradványokat, nehogy a következő évben annyival kevesebb legyen a keret. Ilyenkor már korábban is a Bizományi Áruházak Vállalat valamelyik boltjához lehetett bizalommal fordulni, mert mindig volt valamilyen használható zsebszámológépük. Itt, a párhuzamos kifejtést elkerülendő, hivatkoznom kell a memoáromra – ld. a memotanul rovatot, a  memoár 20-21. oldalát – ahol már írtam valamit erről a témáról.   Illetve egyszerűbb idemásolnom.

 

 

 

Számítástechnika

 

      Két ügylet jutott eszembe, ami nem illeszthető be a geós időrendbe, az egyik a számítástechnikai botladozásom, a másik a diákhagyományok felvázolása.

 

       A földmérés nemcsak mérés- hanem számításigényes is. Nagy szerepe van a pontosságnak, minden szöget és távolságot többször mérnek, átlagot számolnak - no ez így most nagyon dilettáns megközelítés, mert a kiegyenlítő számítás külön tantárgy -, s csak ezután lesz végleges a koordináta.  Kezdetben a könyvtárnak is nagy szerepe volt ebben, a diákok többsége a félév elején kölcsönözte (azaz "felvette" ahogy felvették s műszereket a raktárból, a tanárok is így adták ki az utasítást: vegye fel, kezdetben néztem, majd vicceltem, hiszen nem esett le) a hétjegyű függvénytáblázatokat és a hétjegyű logaritmusokat. Azután közben jól összecsereberélték, és csodálkoztak, hogy nem akartam úgy visszavenni. Darab-darab, mondták, én pedig elmagyaráztam, de nem akarták megérteni. Kényszerből módosítottam a kölcsönzési nyilvántartáson. Évfolyamonként külön A4-es füzetet nyitottam, ahova tételesen írtam (később írtuk) be a kölcsönzött könyvet 3 adattal, a cédulát pedig leltári szám szerint soroltuk. Igy a füzetet úgy lehetett elemezni, mint a két korábbi könyvtárban, a céduláról pedig kiderült, ki volt a kölcsönző, lehetett javasolni a visszacserét.                

 

         A könyvtárral szemben  volt az a tanterem, ahol a geodéziai számítások gyakorlat folyt. Ez nagy zajjal  járt, mert az alapműveleteket Calcorex és egyéb márkájú tekerős számológépekkel végezték, amik csörögtek-zörögtek, a végeredményt pedig csilingelés jelezte. 73-ban egy bizományiból beszerzett HP67-es programozható számológép volt az összes modern eszköz. Pár évvel később kezdtek átállni a HP25-ös gépekre, ezeknek már folyamatos volt a memóriájuk, kikapcsolás után is bennük maradt a program, de kicsi volt a kapacitásuk. Ezért aztán minden új számítás előtt újra kellett a programot bepötyögni. Népszerű játék volt a holdraszállás. 76-ban év végén én is hozzájutottam egy kis programozható géphez, a rivális Texas SR51-eshez. Azért és azért év végén, mert el kellett költeni a pénzmaradványt, a bizományikban pedig éppen nem volt elég olyan gép, aminek a szögszámítási képességei megfeleltek. Részletezzem? Ugye háromféle

 

                                                                        21

 

 

 

szögszámítási rendszer létezik: deg, grad, rad, vagyis 360, 400 fokos, ill. sugár-alapú rendszer. No az én gépem csak deg-ben számolt, nem tudott átszámítani, nem kelle