Honlap neveVelünk a múlt
A rovat a gyors, aktuális, rövid - de nem biztos, hogy rövidhatósugarú - irások megjelenési helye. Tartalomjegyzék nincs hozzá.
--------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Kettős mérce (2022.11.05.)
2010 után hosszú éveken át tartott az „elmúltnyolcévezés” mint népszokás. Aztán a szó elavult, de a viszonyítgatás, sőt visszamutogatás azóta is tart. Legutóbb pl. az oktatás ügyéről rendezett parlamenti vitanapon. Itt pl. az a felületes (és ráadásul hamis) „érv” képviselte, hogy a Gyurcsány-kormány 15 000 pedagógust tett az utcára, mert bezárt több száz iskolát . Kocsis Máté ezt az ellenzéki felszólalások hatására azzal próbálta finomítani, árnyalni, hogy nem közvetlenül, hanem az önkormányzatoknak adott támogatások csökkentésével, azaz indirekt módon. Amikor ez a 14-15 000-es szám korábban is előjött a face-viták során, mindig a saját szülőfalum példáját hoztam fel. Ahol tényleg bezárták 2009-ben a még addig meglévő aló tagozatot. Előtte éveken át 8-9 tanuló volt összesen az 1-4 osztályban, egész napos foglalkozásokkal, részben két csoportra osztott, részben egy csoportban, két pedagógussal. Ehhez – a működéshez szükséges összeget biztosítva - a község az állami normatíva mellé évente 10 millió forintot adott a saját költségvetéséből. 2009 őszére azonban a létszám 8 fő alá csökkent volna, ezért a községnek már nem érte meg, a tagozat a községi képviselőtestület döntése nyomán megszűnt, s a gyerekek vagy busszal mentek a második szomszéd faluba, korábbi iskolaközpontba, vagy a közeli kisvárosba vitték őket a szülők. Az alsó tagozat a mai napig nem indult újra. S ez az utóbbi mondat mutatja meg a kettős mérce alkalmazását, a leegyszerűsítő, demagóg érvelést.
Mindez most a Népszava egyik írása nyomán jut eszembe. Bolgár György szokásos rovatában a témáról ezt írja: „Azt állította Nacsa Lőrinc KDNP-s országgyűlési képviselő (a parlament oktatási vitanapján), hogy a baloldal lenézi a pedagógusokat és amikor még önálló volt az oktatási tárca, 15 ezer pedagógust kirúgtak.
Ezzel szemben a tény az, hogy bár az általános iskolákban tanítók száma 2002-től 2010-ig valóban 15 ezerrel csökkent, azóta is mindössze ezerrel nőtt, míg a középfokú oktatásban ma csaknem 7 ezerrel kevesebben dolgoznak, mint a 2010-11-es tanévben. Esetleg kirúgták őket? Vagy csak lenézik?” Annak az ezres növekedésnek oka lehet az, hogy a kötelező hároméves óvodáztatásnak úgy biztosított ez a kormány kapacitást, hogy a minimálisra csökkentette a hatévesek plusz egy évig tartó óvodában maradását. Azaz ezzel megnövelte az elsőbe lépő gyerekek számát, ehhez tanítólétszám is kellett. Mert 2010-ig évente több ezerrel csökkent az iskolába lépő hatévesek száma, s ez bizony az induló osztályok számát is csökkentette. Ez a csökkenés ért fel 2010 után a középiskolákig. Amit fokozott a 16 évre leszállított tankötelezettség, megnövelve a korai iskolaelhagyók számát. Ez évente 10 000 körüli fiatal, ennyien fejezik be 16 évesen általános iskolai végzettséggel az iskolai pályafutásukat. A dolog részletes kibontása tehát azt mutatja, hogy az ördög itt is a részletekben bújik el, onnan kell kicsalogatni.
Ez a jelenség aztán tovább „ragozható”. A vitanapon Rétvári államtitkár felolvasta azokat az eredményeket, amelyeket az oktatásügy az elmúlt 12 évben produkált. A ráfordítások változását pedig a két összeg , a 2010-es és a2022-es oktatási összeg puszta egymás mellé helyezésével érzékeltette. Holott a GDP-arányos csökkenés 2009-hez képest kb. 1,5 %. https://www.ksh.hu/ffi/1-26.html és https://mfor.hu/cikkek/makro/oecd-jelentes-dobbenetes-szamok-a-magyar-oktatasrol.html Elhallgatta azt is, hogy eközben a vásáróérték is jelentősen csökkent, ezt pl. a benzin és az euro árának változása is mutatja.
Ugyanez történt az elmúlt években más „ügyek” mentén is. Pl. a 13. havi fizetés és nyugdíj folytonos emlegetésével. A mai kormánykommunikátorok azt harsogják, hogy Gyurcsány elvett egyhavi bért a pedagógusoktól, s egyhavi nyugdíjat is a nyugdíjasoktól. Arról persze hallgatnak, hogy ezt a bért a mai napig nem adta vissza a nemzeti együttműködés kormánya, s a nyugdíjat is csak tavaly, a választás előtti időben. Ugyanakkor arról is hallgatnak, hogy a vegyes indexálás eltörlésével az átlagnyugdíjasok évi 400 000 Ft-tal kapnak kevesebbet, mint amennyi lenne a régi szisztéma szerint.
Ami pedig a kormányzati kommunikáció hazug voltát tovább árnyalja, az a legutóbbi hónapok kaotikus beszédei és intézkedései az energiaárakat illetően. Bolgár erről is ír. Ezt: „Azt állította Orbán Viktor (a parlamentben, azonnali kérdésekre válaszolva), hogy a rezsicsökkentés keretében minden magyar család havi 181 ezer forint támogatást kap a rezsiszámláihoz.
Ezzel szemben a tény az, hogy ha a 4,1 millió magyar háztartás mindegyike 181 ezer forintnyi állami hozzájárulásban részesülne, az egész évre 8900 milliárdot jelentene. Az idén nyáron létrehozott úgynevezett rezsivédelmi alap ugyanakkor csak 670 milliárd forinttal számolt. Lehetséges persze, hogy a rezsivédelmi alap is csupán egy része a támogatásoknak, de az Orbán által bedobott szám, az évi 8900 milliárd forint a 2022-es költségvetés kiadási összegének majdnem egyharmadát tenné ki. Ugye, ilyen nem volt, nincs és nem is lesz?
Azt is állította a miniszterelnök (ugyanott), hogy a nap- és szélenergia a két legdrágább energia, mert a nap nem süt mindig, ahogy a szél sem fúj állandóan. Ezért a rendszer működtetéséhez egy egységnyi energiát megtermelünk, egyet pedig hozzávásárolunk, ami megduplázza az árat, mondta.
Ezzel szemben a tény az, hogy a megújuló energia előállítása ma már olcsóbb, mint bármelyik hagyományosé, és a mostani energia-árrobbanás idején a különbség még nagyobb lett. Az kétségtelen, hogy a nap- és szélenergia mellé szükség van a hagyományos energiára is, de ha ez utóbbi aránya egy ország energiamixében csökken, akkor az gazdaságilag is egyértelműen előnyös, ráadásul (és ez még fontosabb) a klímaváltozás mértékét is csökkenti, vagyis életmentő. Lehet, hogy Orbán nemcsak a múlt században született, hanem még mindig ott is él?” https://nepszava.hu/3174682_a-rezsibloffok-hete Hozzátehetjük, hogy a lakossági napelemekre a beruházási költséget a lakosság fizeti, s ha tőlük az állam a felesleges áramot pl. kWh-nként 24 Ft-ért veszi meg, akkor nettó haszna van rajta, arról nem is beszélve, hogy nem a tízszeres áron gázt fogyasztó, un, gázmotoros erőművekkel kell megtermelnie
Feltehetően mindegyik témakör, az oktatásé (pedagógus fizetések) és az energiáé (a hálózatok kapacitása bírja-e a további napelemek rákötését – ez utóbbiról itt lehet tárgyilagos képet kapni: https://24.hu/fn/gazdasag/2022/11/02/napelem-napkollektor-napenergia-megujulo-energia-gulyas-gergely-palkovics-laszlo-geotermikus-energia-rezsi-villamos/ ) áldozatul esett. Az önmagát zsákutcába manőverező kormány kétségbeesett magyarázkodása, unióra hárító trükkje. Esterházy Péter mondása juthat eszünkbe a hazugság és az igazság viszonyáról.
-----------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: A covid-19 két aspektusáról(2022.02.10.)
Vázlatosan.
Előbb írástechnikai előversengés. Annak, aki nem megélhetési szövegalkotó, azaz nem munkaköri kötelessége a rendszeres vagy alkalmi fogalmazgatás (tehát nem szakíró, nem publicista, nem jelentés- és elemzésíró hivatalnok, de még csak nem is hivatásos beszédíró) tehát annak elsősorban a közléskényszer (másképpen mondva az ihlet) szól, hogy mikor írjon. Akkor ír, amikor mondandója támad. Így jártam ezen a mai napon. Egy témához tartozó mennyiségi felhalmozódás valamilyen minőségbe készül átcsapni.
A téma már ott volt olvasható a címben. Szerteágazó, ezért két aspektusát választottam ki, a helyzetről való tájékoztatást, s az oltási kötelezettséget.
A tájékoztatásban két végletet tapasztalhattam az eddigi két évben. Az egyik a magyar, a másik az angol. A magyarban naponta 4-5 számadatot ismerhetünk meg, s ennél többet eddig nem. Vagyis a naponta regisztrált új megbetegedéseket, a meggyógyultak számát, az eddig megfertőződtek, az intenzív osztályon ápoltak számát és az adott 24 órában elhunytak számát. Az angol eü ezzel szemben hetente 30-40 oldalas jelentéseket tesz közzé, benne sok-sok táblázat és grafikon. Pl. https://assets.publishing.service.gov.uk/government/uploads/system/uploads/attachment_data/file/1036047/Vaccine_surveillance_report_-_week_47.pdf
Mit lehetne megtudni a részletes adatokból? Pl. az életkori bontásban közölt fertőzöttek-intenzívre kerülők-meggyógyultak-elhunytak számát, oltott és oltatlan megoszlásban, s ezt akár vakcinaféleségekre is kiterjesztve. Megmagyarázhatatlan ez az eltérés a két ország között.
A második aspektus elé egy kis közbeékelés vagy kitérés a tesztelésről. Alapvetően kétféle teszt van, a fertőzöttséget és a védettséget mérő. A védettséget elsősorban egy átvészelt fertőzés ill. az oltakozások után, az esetleges újabb oltás előtt lenne érdemes minden azt igénylő polgár számára ingyen elvégezni. Mindenkinek érdekében állna. Az egyénnek, mert sejthetné a saját egyéni kockázatát. Az államnak, mert felesleges oltásokat válthatna ki vele, a fertőzés terjedését mérsékelhetné, a kórházba (intenzívre, lélegeztetőgépre) kerülők számát mérsékelhetné. Hogy mennyire, azt tippelni is nehéz lenne.
Az oltási kötelezettség elrendelésével nem értek egyet. Semmilyen érdemleges előnyét nem tudom megnevezni. Illetve egyet mégis, de az közvetett. Azért látom értelmetlennek, mert az oltatlanok az oltottakra alig veszélyesek. Az oltott is fertőzhet, ha nem is ugyanolyan mértékben, mint az oltatlan. Az oltatlanok tehát elsősorban magukra, egymásra jelentenek veszélyt. Vagyis közvetlenül egymásra. Közvetve pedig azokra az oltás tekintetében vétlen más betegekre is, akik a hazai lélegeztető kapacitást más betegség miatt vennék igénybe, szorulnának rá. A hivatalos magyar közlésekben két éve azt hallhattuk, hogy az akkori kapacitás (gépben és szakszemélyzetben) egyszerre 2000 beteg lélegeztetését teszi lehetővé. Az adatok szerint voltak olyan napok, amikor 1500 covid-od beteg is gépen volt. Ekkor a kapacitás negyede volt elérhető más lélegeztetési célokra (műtétek, egyéb betegségek). S voltak hírek arról, hogy több lépésben összesen 16 000 újabb eszközt vásároltak az illetékesek. Arról azonban nem hallottunk, hogy sikerült-e hozzájuk plusz személyzetet verbuválni illetve képezni. Többéves gyakorlat kellene ehhez. S ha valamivel nőtt is s stáb, az feltehetően belső átcsoportosítással történt, azaz más helyről hiányzik az átképezett orvos és szakalkalmazott. Ugyanakkor a véletlenül kiszivárgott hazai hírekből és a nemzetközi adatokból tudjuk, hogy lélegeztetőgépre többnyire oltatlanok kerülnek. Kb. 9:1 vagy 8:2 arányban. Látható tehát, hogy az oltások indokolatlan elutasítása nem elsősorban a vírussal érintettekre veszélyes, hanem a körházi kapacitásokra. Ezért írtam már le többször a face-n a témában, hogy én az intenzív ápolásra szoruló oltatlanokkal kifizettetném a kezelés árát. Hiába mondanák, (és írták is), hogy benne van a már adóvá változtatott szochó-ban, a gépjármű-biztosítás példáját hoztam. Ott is csak a másnak okozott kár van benne a kötelező részben, aki a maga kárát akarja minimalizálni, az Casco-t is köt.
Utóirat következik. Itt vázolom ennek a kis összefoglalónak a keletkezési okát. A napokban ugyanis vitába keveredtem a face-n egy illusztris egyéniséggel. Megtartva a személyi anonimitását, jelzem a hosszadalmas kommentváltás lényegét. Az úr ugyanis az oltás „fel-nem-vétele" miatt fizetés nélküli szabadságra kényszerült. Egyik mondatában rebellis oltásellenesnek nevezte magát, s amikor erre hivatkozva az ő felelősségét is felvetettem az oltásellenességben, előbb mentegetőzött, a mai vakcinák alkalmatlanságát bizonygatta az omikron ellen, a tesztelések fontosságát ecsetelte, majd úgy járt, úgy viselkedett, ahogyan egy korábbi levelezőpartnerem. Erről is írtam már itt valahol. Az előző face-s vitapartnerem azt volt képes leírni, hogy azért van a fizetés mértékében megszabva a három- és többgyerekesek családi adókedvezménye, - idézem – „nehogy a csonkaország elcigányosodjon”. Ekkor írtam neki, hogy rejtett rasszista. Elcsodálkozott, megdöbbent, tiltakozott, majd törölt, a teljes kommentváltással együtt. Ezt a példát felhoztam a mostani vitatársamnak is, mert elkezdte pedzegetni az ilyen-olyan letiltásomat. Az lett,hogy korlátozottan tiltott le, én pedig őt ennek utána végleg. Netes életem első ilyen letiltása volt. Azóta sem értem igazán, hogy az amúgy értelmes és ráadásul a vírustémához közeli területen kvalifikált úr hogyan veszítette el a tűrőképességét. Azt kell feltételeznem,hogy érintve érezte magát, s olyan meglepő megközelítéssel találkozott a válaszaimban, amire szellemileg nem volt felkészülve. Ráadásul az ismerőseinek egy része követte a vitánkat, s alighanem kínos lett számára vitaképtelenségének a nyilvánvalóvá válása.
------------------------------------------------------------------------
Polák István: Az áram ára(2022.01.15.)
Ma (2022.01.14-én) este véletlenül hallgattam bele pár percig egy négyfős beszélgetésbe, ami a HírTv-n zajlott, a Vezércikk c. műsorban. Az energiaárakról volt épp szó, s a publicista Lánczy Tamás azt állította, hogy pl. a nemzetközi piacon, Németországot külön megemlítve, az áram megawattja 5-10 euróról 600 euróra nőtt. B.Zs. kontrázott: a svéd áram 300 %-kal nőtt. A matematikához máig meglévő vonzalmam – s tán érzékem - következtében gyanakodni kezdtem, s hosszú perceket töltöttem az interneten adatkereséssel. Előbb a magyar, majd a német áramárakat kutattam. Az eredmény a következő:
Magyarországon (2019.01.)
https://www.mvmnext.hu/aram/pages/aloldal.jsp?id=18223
A link nyomán talált táblázatból számolva: 4000 kwh ára 96.566 Ft. Azért a négyezres mennyiséget számoltam, mert a másik cikk – ami lentebb itt látható – két bekezdésében ezt a mennyiséget vizsgálta. Hazánkban tehát a négyezer KWh havonta 8000 Ft-ba kerül.
Németországban(2022?)
https://hirado.hu/kulfold/cikk/2022/01/05/brutalis-energiaaremelesek-nemetorszagban#
Idézem:
„A Mainova által készített tarifaösszehasonlítás szerint 398 euró helyett az alapellátásban az éves villanyszámla (1000 kilowattóra fogyasztás) 870 eurót tesz ki, ez számításaik szerint 120 százalékos növekedést jelent.
Egy család számára évi átlagos 4000 kilowattóra fogyasztás esetén a villanyszámla 1248 euróval 3266 euróra nő az új tarifa szerint. Ez több, mint havi 100 000 forintot jelent!”
Értelmezzük a két bekezdés adatait. Az első bekezdésben az alapellátás éves villanyszámlájának a mértékét jelzik, s ebből arra lehet következtetni, hogy – ahogyan hazánkban – ott is két sávba helyezhető el a fogyasztás. Az alapellátásban tehát 0,87 euro az egy Kwh áram ára. A másik, duplán kiemelt bekezdésben ennél négyszer többel, egy átlagos család számára évi 4000 Kwh fogyasztással számolnak, s ennek az árát 3266 euróval kalkulálják. Ekkor egy KWh ára – lássunk csodát - 0, 814 eurora jön ki. Hogyhogy, olcsóbb, mint az alapellátásban? S valóban, a 370 Ft körüli euro árfolyamon ez havi százezer körüli összeg.
A két ország között a villamos energia árát tekintve tízszeres az eltérés a magyar családok javára. Nézzük meg azt, hogy hol mennyit kell dolgozni érte.
A nettó átlagfizetés:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Eur%C3%B3pai_orsz%C3%A1gok_%C3%A1tlagfizet%C3%A9s_alapj%C3%A1n
Németországban 2599 euro (850 000 Ft), Magyarországon 299 000 Ft. A viszony majdnem háromszoros. Tehát a németeknek háromszor annyit kell dolgozni az áramért.
Most nézzük a publicista állítását, a felvételen 21.30-tól: https://www.youtube.com/watch?v=gKtPRuDR62k Ha ma 600 euro egy MWh ára, akkor a 4 MWh 2400 euroba kerülne. Azonban drágább. Tehát inkább 814 euro. De ha 10 euroról emelkedett, akkor az hatvanszoros emelkedés. Előtte tehát olcsóbb volt az áram ára, mint nálunk, ahol pedig már tíz éve be van fagyasztva? Számoljunk. Amikor 10 euró volt az egy megawattóra áram ára, akkor az – pl. 2015-ben – 3600 Ft-nak felelt meg. A fenti számolást követve a magyar 4 000 KWh fogyasztás ekkor tehát egész évre nézve 14 400 Ft-ba került volna. Ezzel szemben 96 560-ba került. Két eset lehetséges. Vagy 6-7-szeres áron kaptuk már 2015-től itthon az áramot, vagy nagyot tévedett Lánczy azzal az 5-10 eurós árral. Tán azért, hogy hatásos legyen?
Az öt évvel ezelőtti energiaárakról:
-------------------------------------------------------------------------
Polák István: A reagálás háromfokozatú lehetősége. (Radnóti Sándor írása nyomán.) (2021.09.,23.)
Radnóti Sándor esztéta az Élet és Irodalom minapi számában azt mérlegelte, hogy mi a helyes reagálás napjainkban a kormánypárti médiából érkező provokációkra. (Radnóti Sándor: Valami a gyávaságról. Élet és Irodalom,2021.30.sz. 5.p.) https://www.es.hu/cikk/2021-09-17/radnoti-sandor/valami-a-gyavasagrol.htm
Két lehetőséget vázol, azok várható következményeivel együtt. A tiltakozásnak attól a következményétől tart, hogy az felértékeli, tematizálja a sekélyes kijelentéseket, holott értelmes vitára nincs is esély. Ezért a szó nélkül hagyást tartja jobbnak. A másik vélemény szerint tiltakozni kell, ha másért nem, hát azért, hogy az utókor okulhasson. Aztán Magyar Bálint gondolatát idézve a nyelv kisajátításának veszélyét jelzi. Ez a gondolat számomra se idegen, írtam is többször a „két Magyarország”-jelenségről, amelyben nyelvünk is két részre látszik szakadni, amiben már a szavak se ugyanazt jelentik.. Radnóti erre a „magyar emberek” illetve a „migránsok” kifejezést hozza példaként, amit már az ellenzék is átvett, holott szinonimák gazdag választéka áll rendelkezésünkre.
Írásának második felében jut el a címéhez, Schmidt Mária Kiss János elleni támadásának értelmezésével. „Kis János elleni érvelésében felvonul a felmenők denunciálásával való magyarázat, az egyetlen észokot nem tartalmazó deklaráció Kis filozófiai produkciójának semmisségéről, és Aczél György ismert – csak szellemesebben megfogalmazott – érve, metaforája a „földszintes Dugovics Tituszokról”, a demokratikus ellenzékről, amely – csoport és mozgalom formájában – a Kádár-rendszer egyetlen következetesen radikális és rendíthetetlenül bátor ellenfele volt.” – írja Schmidt Máriáról, aki Kiss Jánoson keresztül az 1990 előtti demokratikus ellenzéket próbálja meg gyávaként beállítani. Radnóti pedig Kiss emlékiratával (Szabadságra ítélve) épp a bátorságot látja bizonyítottnak.
A rövid cikk még rövidebb ismertetése azonban csak másodlagos szándékom. Elsősorban – a saját címemnek megfelelően – egy saját javaslatot vázolok az egyre durvább közéleti-nyelvi provokációk fogadására. Egy mániámnak megfelelően a javaslatom háromelemű. A három elemet példatár-szerűen sorolom fel, s – ha el nem felejtem – folyamatosan fogom bővíteni.
a., Reagálás hallgatással. Azokra a közlésekre javasolom, amelyek annyira alacsony nívójúak, illetve annyira kilóg belőlük a tematizálási szándék lólába, hogy a reagálás kontraproduktív lenne. Ide tartozhat a legutóbbi nemzeti konzultáció, Karácsony nyelvvizsgája, a fővárosi dugózás,
b., Rövid reagálás, ami jelzi, hogy a közlés csak az érzékelési ingerküszöböt lépte át, az érdemi válaszadásáét nem. Az ilyesféle posztokra alakult ki a közösségi oldalon az elmúlt hetekben ez a szabványszövegem: „Gumicsont, fujjj! Gagyi, kakás!” Illetve ide sorolható egy korábbi tv-műsorban elhangzott kérdés: „Ki az a D.T.?” Példa lehet a népszavazásra feltett öt kérdés, a kormánypárti petíció a két mumus ellen, a brüsszelezés,
c., Érdemi válasz, azaz a kesztyű felvétele. Erre mai példa Kálomista siránkozása amiatt, hogy nagyszerű történelmi krimijét a Budapest Film nem hajlandó műsorára tűzni. Azt válaszoltam – nem neki, hanem a hírt megosztó ismerősömnek -, hogy K.G. elfelejtette államosítani a magyar mozihálózatot, tehát csak magát okolhatja.
-----------------------------------------------------------------------------
Polák István: Egy (látszólag) partikuláris témáról(2021.02.28.)
Röviden. A téma a személyes üzenetek közösségi oldalon való továbbítása. Konkrétabban a névnapi-születésnapi jókívánságoknak a facebook nyilvánossága előtti küldözgetése. Nem vagyok olyan régóta napi látogatója a közösségi oldalnak, de több okból örülök a kialakult szokásomnak. Manapság három fő téma köti le a figyelmemet. A NAT megbuherálása nyomán létrehozott Iskola a határon csoport (már kilencezer körüli a taglétszáma) tagjainak megosztásai és kommentjei az oktatásügy neuralgikus elemeiről, benne vastagon a távolléti oktatással, a Nagy Gáspár követei nevű csoport emlékápoló tevékenysége és a SZFE körüli fejlemények. Persze, vannak rövidebb kifutású témák is, amikben kommentelni szoktam. Érdekes betekintési lehetőség ez számomra a mai magyar közgondolkodás egy szeletébe, s nem tudok ellenállni a komment-írásnak. Azt remélem, hogy kicsit árnyalni tudom a témák értelmezését. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy emailezési szokásom sokkal régebbi keletű, s ugyan mára jelentősen csökkent, de a személyes és hosszabb kifejtést igénylő gondolataimat csakis ott küldöm tovább.)
A jelzett témára térve: folyamatosan zavar, nem értem meg a célját annak, hogy egy személyiség egy másik személyiségnek a névnapja, születésnapja vagy más családi esemény idején miért kiáltja világgá, hogy ő is gratulál, minden jót kíván. Kettőjükön kívül kire tartozhat ez? Meg is fogom kérdezni azokat, akikről azt sejtem, hogy nem sértődnek majd meg. Én magam ugyanis nem látok okot erre a magatartásra. Régen volt a távirat vagy a képeslap, netán a borítékos levél. Ma már nem kell emiatt postára menni, persze kell hozzá email-cím. Ha pedig már face, akkor ott a privát üzenet lehetősége, amit ugyancsak csak ketten látnak. Miért jobb ennél a nyilvános? Csak találgatni tudnék, nem teszem, de gyanús, nagyon gyanús. Illetve találgatok, miért ne tegyem. Két alap-okot látok. Az egyik a kényelmesség. Egyszerűbb, mint az email. A másik az exhibicionizmus. Mutatom magamat, mutatom az ismerősömet, mutatom, hogy figyelmes vagyok. Tehát szerepelek. Jelen vagyok a világban. Abban a világban. S érdemes még utalnom arra, hogy már nemcsak a személyes üzenetek helyszínei a közösségi oldalak, hanem a hivatalos közléseké is. Ez azonban már egy másik téma lenne.
Aztán itt van a tömeges jókívánság, az egymáshoz kapcsolódó üzenetek sora. Itt ugye valaki elindítja a sort, a többieknek csak csatlakozni kell,. Bevallom, én is gyakran beleesem a csapdába. Látom, hogy mások küldenek az ismerőseimnek, s nem tudok ellenállni a kísértésnek. Hiszen elég csak csatlakozni, hozzáírni az előzőekhez, s már ki is van pipálva. S mit tehetek akkor, ha én is kapok 1-2 tucat jókívánságot? Ne viszonozzam? Egyénileg sose írok a face-n, illetve max a privát üzenet rovatában. A csúcs pedig tán az, amikor valaki ömlesztve kíván boldog névnapot, egyszerre az összes, adott nevű ismerősének. Vegye magára, aki akarja.
Már a mondandóm végéhez közeledem. Mert összességében nem tartom ám negatív dolognak ezt a kialakult „népszokást”. A semminél több. De egyrészt zavar, hogy én is beleestem, másrészt sajnálom a személyesség visszaszorulását ebből a szférából. Hasonló a véleményem a másféle partikuláris közlésekről is, (a szép jó reggelt kívánásokról, a gasztronómiai témájú küldésekről vagy a szórakoztató látványosságok terjesztéséről), látszat-szereplésnek, pótszernek, a személyes érintkezések rovására menőnek tartom. Azonban egyáltalán nem szándékozom vitát generálni, netán olyan indulathullámokat kelteni, amiket a minap Tóth Krisztinának a megjegyzése kavart Jókainak Az arany ember c. regénye kapcsán. (Egyébként ez lett negyedik téma, amit manapság aktívan figyelek.) Csupán a már régóta bennem piszkálódó ellenérzést próbáltam meg kicsit „árnyaltan” megírni.
--------------------------------------------------------------------------
Polák István: Egy mai cikk, reflexióval(2021.02.24.)
Polák István: A társadalom alapja
https://nepszava.hu/3110880_munka-alapu-szegyenunk
Érdemes újra és újra elgondolkodni azon, mi is jelenti igazán a társadalom alapját. Lehet, hogy a kérdés feltevése is árulkodó, hiszen a marxizmus filozófiája tartalmazza az "alap" és a "felépítmény"' kategóriákat, s ugyancsak a marxizmus vallja, hogy az embert a munka (a szerszámkészítés) tette emberré. De akkor a mai hivatalos politika, amikor a "munka alapú társadalmat" vallja, (szembeállítva a "segély alapú társadalommal"), ugyancsak marxista alapokon áll? Lehetséges. (Ha pedig arra gondolunk, hogy a mai kormányzat nemcsak a segély alapú társadalommal állította szembe ezt a "munka alapút", hanem a fogyasztói társadalommal is - hiszen a jövedelmek terhét egyre csökkenti, a fogyasztás adóját pedig alig - akkor még zavarba is jövünk. Mert nem azért termelünk, nem azért dolgozunk, hogy fogyaszthassunk? Vagy igaz a régi papír húszforintos hátoldalához írt népi rigmus: "Hiába dolgozol, hiába aratsz / Mégis meztelen maradsz"?) Az emberré válás vs. teremtés persze egy másik síkon tartalmazza a világértelmezés két alaptípusát, a materialistát és az idealistát. S van egy másik felfogás, ami szerint az embert nem a munka, hanem a munka feltételeként is kialakuló kommunikáció tette emberré. (Ld. a kommunikáció öt forradalma: beszéd, írás, nyomtatás, távközlés, internet-világháló.) Ugyanígy találhatunk egy másik alapot a társadalom számára is, és ez a tudás, ahogyan a cikk is nagyrészt erről szól, a tudásról és hiányáról, a tudás megszerzésének lehetőségéről és korlátairól. Hiszen a munkához is tudás, egyre több és egyre differenciáltabb tudás szükséges. Visszatérve a kiinduló mondatomhoz, azt javaslom, hogy ne keressünk egyféle alapot, ne állítsuk szembe egymással a munkát és a tudást, s tegyünk mellé még más alapokat, alapelveket. A szolidaritás elvét (erről is szó van a cikkben), az erkölcsösség elvét, a család elvét, a tágabb közösségek (rokonság, lakóközösség, munkaközösség, civil szervezet, párt, nemzet, s a végponton az emberi faj) elvét. Ne egyféle alapja legyen tehát az életünknek, hanem ezeknek az értékeknek a szilárd ötvözete
------------------------------------------------------------------------
Polák István: Újabb adalék a hazugság fogalmához (2021.01.23.)
Szinetár Dóra – Apáti Bence és a hazugságok
https://magyarnarancs.hu/szinhaz2/nem-tartozunk-egymasnak-131136
https://www.origo.hu/itthon/20210121-apati-bence-szinetar-dora-hazugsagai-es-a-birosag.html
https://www.origo.hu/itthon/20210122-szinetar-dora-valaszlevelet-irt-apati-bencenek.html
Kommentváltás a facebook-on.
x y
A Tisztelt szinésznő azt írja utálja a hazugságot.
Akkor miért hazudik?
Ha véleménynek nevezi a hazugságot akkor az mi lesz?
15
- Tetszik
- István Polák
- x y -nak
- A hazugságról a figyelmébe ajánlom az önálló kommentemet
- x y
- István Polák Kedves Polák Úr!
- Elovastam írását a hazugságról. Elfogadom eszmefuttatását.
- A véleményem a két levél olvasása után hoztam, és fentartom.
- Üdvözlettel.
X Y - nak. Elolvasta-elolvasta, s elfogadja? Ez egy nagy ellentmondás. (Az a sejtésem, hogy nem egészen értette meg az eszmefuttatásomat. Erről mindjárt részletesebben.) De akkor saját magára is érvényes az, amit Szinetár Dóráról írt? Ez:
"Akkor miért hazudik?
Ha véleménynek nevezi a hazugságot akkor az mi lesz?"
Ön is véleménynek nevezi netán a saját maga hazugságát? Fenntartja ugyanis azt, hogy Sz.D. hazudik. Ha bizonyítani tudná, akkor vagy idézné Sz. megnyilatkozásait, amiben hol ezt mondaná valamiről, hol az ellentétét, vagy bizonyítaná ön a gondolatolvasó képességét, azt hogy SZ. mást mond, mint amit gondol. Ugyanis Sz. csak a fenti két eset egyikében hazudna. Különben pedig vagy igazat mond, vagy téved. S itt a válaszom: ha Sz.D. véleménynek nevezi azt amit mond - de azt hazugságnak csak akkor szabadna nevezni, ha - ahogy fentebb leírtam - bizonyítjuk a szándékosságot - akkor vagy igazat mond, vagy TÉVED ! Ha pedig ön továbbra is állítja, hogy Sz. D. hazudik, de ezt, a mostani felszólításom ellenére se bizonyítja - jól értse, a valótlan állítás szándékosságát kellene bizonyítania - akkor nincs más következtetési lehetőség, hogy ön hazudik.
Az önálló kommentem:
A témához kapcsolódva, s mégis a témától kicsit távolodva írom a következőt. Most már illő lenne a helyükön kezelni azokat, akik a "hazugság" szót pl. a "tévedés" szó szinonimájaként használják. Ezt teszi A.B. is. Mert 1., vagy nem ismerik ennek az egyszerű magyar szónak a jelentését (tudatosan állítani valótlant valakiről vagy valamiről), s ekkor az intellektuális képességüket jellemzik vele. 2., Vagy tudják, hogy a két szó nem ugyanazt jelenti, mégis hazugozzák az ellenfelüket. Ez esetben erkölcsi szintjükről adnak bizonyítékot, hiszen alaptalanul rágalmaznak. A hazugságot - azt, hogy az ellenfelem hazudik - ugyanis bizonyítani kellene. Vagy azzal, hogy a megszólalásainak az ellentmondásosságát dokumentálom, azaz bemutatom, hogy ugyanarról a dologról rövid időn belül ellentétesen nyilatkozik meg, vagy úgy, hogy bizonyítom a gondolatolvasó képességemet, azaz azt, hogy belelátok a lehazugozott ember fejébe, s ezért tudom, hogy mást mond (ír), mint amit gondol.
Javasolom tehát, hogy ha a hazugság vádjával találkozunk, s a vádat a hazugozó nem bizonyítja, akkor ezt a hazugozót tekintsük idiótának vagy erkölcstelennek.
------------------------------------------------------------------------
Polák István – Prioritás vagy hátrányos megkülönböztetés?(2020.12.07.)
Idézet a Facebook-ról:
A megosztásra azért kényszerültem, hogy kommentet írhassak Fritz cikkéhez. A MN reklámcikkéhez - a face-n így, reklámként jelent meg - nem volt lehetőségem erre. Tehát röviden. 1., Liberális diktatúra nem létezik, aki leírja, annak vagy nincs fogalma a liberalizmusról, vagy van, de nem akar róla tudni . De talán a diktatúráról sincs. 2., Ha "az EU fősodor" valamit művel, azaz megszavaz, akkor az az EU-s többség akarata. Ha Dalli javaslata többségi döntéssé válik, akkor a kisebbség vagy elfogadja, vagy kilép a klubból. A Brexit bizonyítja, hogy az EU nem KGST és nem Varsói Szerződés. Ki lehet lépni a megszűnése nélkül is. A reklámközlés alatti kommentek célozgatnak is a kilépésre. 3., Az Alapjogi Charta kinyilvánítja "az emberi jogokon belül kinyilvánítják a fajon, nemen, etnikumon, valláson, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmát." (Idézet Fritztől.) "És soha sehol nem született konszenzusos döntés arról, hogy az európai, kereszténységre épülő értékrendünk immáron nem élvez prioritást az iszlám tanokra épülő értékrenddel, vallással és világlátással szemben." (Ugyancsak idézet Fritztől.) S itt egy szép logikai bukfencet láthatunk. Ha ugyanis tilos a valláson alapuló hátrányos megkülönböztetés, akkor nem lehet prioritása semmilyen vallásnak a másikkal szemben. (Olyan ez, mint az a paradoxon, amikor a mindent legyőző erő összeütközésbe kerül a legyőzhetetlen akadállyal. A paraxodon feloldása – saját találmány - az, hogy nem kerülhet összeütközésbe. Ugyanis két külön világban élnek. Abban a világban, ahol a legyőzhetetlen akadály van (azaz a demokráciában) nem értelmezhető, vagyis nem is létezhet a mindent legyőző erő (ami a diktatúra fő vonása)
Megjegyzés a megosztásomhoz.
A kereszténység mint prioritás az iszlám vallással szemben, másik oldaláról nézve hátrányos megkülönböztetés. És ez nem játék a szavakkal. Régi mániám, (sok helyen írtam róla), hogy hátrányos megkülönböztetés, azaz diszkrimináció a 2014 óta érvényesített családi adókedvezmény. Ez ugye a legalább három nevelt („neveletlen”) gyerek után jár, max. 100 000 Ft értékben. Ma már a teljes járulékösszegből levonható. Azaz pl. abban a háromgyerekes családban ez, ahol a két szülő közül csak egyik rendelkezik jövedelemmel, s az éppenséggel egy közmunkás minimálbére, vagyis gyerekenként kereken kilencezer forint. S abban az ugyancsak háromgyerekes családban, ahol van legalább 300 000 Ft összjövedelem, ott a teljes összeg, azaz gyerekenként 33 000 Ft írható le, marad a családi kasszában. Ahol és amikor nincs havi jövedelem, ott és akkor a gyerekek 0 Ft-ot érnek. Szókimondóan, azaz durván fogalmazva: ez azt jelenti, hogy a konszolidált körülmények között élő gyerek vagy végtelenszer ér többet az állam számára, vagy majdnem négyszer annyit ér, mint a másik példában. Tehetnek-e erről a szülők? Azok nem nagyon, akiket ez a kedvezmény lehetősége már háromgyerekesként ért. Tudáshiányuk, lakóhelyük és a munkához való kialakult viszonyuk szinte lehetetlenné teszi a havi 300 000 Ft-os családi bevételt. Azok a fiatalok persze, akik most járnak iskolába, kalkulálhatnak ezzel a kedvezménnyel, készülhetnek – tanulással, elhelyezkedéssel – az igénybevételére. A szülők tehát különböző módon és mértékben tehetnek arról, hogy a kedvezménnyel hogyan tudnak élni. Na de a gyerekek? Ők mennyiben és mennyire tehetnek róla? Válaszolok a költői kérdésre: semennyiben és semennyire. Mégis ők szenvedik majd meg, szinte az egész életükre kihatóan.
Ezzel a második példával is igazolni próbáltam az első példa nyomán levont következtetésemet: ami egyik oldalról prioritás, az a másik oldalról nézve hátrányos megkülönböztetés. A megkülönböztetések persze lehetnek jogosak és elfogadhatók is, nemcsak igazságtalanok és elfogadhatatlanok. Ha a döntő többség egyetértésével találkozik. Azonban akármilyenek, a megkülönböztetés erkölcsi ódiumát vagy erényét, az egyéni sorsokba való ilyen kemény belenyúlás felelősségét a megkülönböztetőnek vállalnia kell.
----------------------------------------------------------------------------
Polák István: A szólás szabadságáról – két sajnálatos eset kapcsán (2020.11.08.)
A két szomorú eset a Franciaországból indult és terjedő újabb terrorakciós sorozat és az idehaza szított ellentét egy mesekönyv nyomán. Forráshivatkozások nélkül és viszonylag röviden próbálom megmutatni, miért látok összefüggést a két dolog között.
Az elsőről. Az Európán belüli terrorista merényletek a korábbi évtizedekben ideológiai-politikai alapúak voltak, újabban szélsőséges vallási – elsősorban muszlim – indíttatásúak. Mérföldkőnek tekinthető az öt évvel ezelőtt párizsi terroresemény, a Charlie Hebdo karikatúrái nyomán. Amit azonban az egyik legutóbbi tragédia – a francia kisváros tanárának lefejezése – nyomán tudnom lehet, az hiányos, részleges információ, de összefügg a szólás szabadságával. Hiszen a tanár épp a szólás szabadságának illusztrálására mutatta meg az egyik osztályban a gúnyrajzokat , (ahol muszlim diák(ok) is volt(ak)) – s az egyik rajz tartalmáról azt olvastam, hogy rajta Mohamed próféta volt látható, amint mezítelenül guggol, a seggén vörös csillag van és ez a felirata a rajznak: „csillag születik”. Jó lenne tudnom, hogy a tanárt mi motiválta, mit próbált szemléltetni, a szólásszabadságot-e avagy annak az ellentétét. Egyáltalán nem mindegy. Szerintem ugyanis a szólás szabadsága nem korlátlan. Az emberiség még(?) nincs azon a tudati fejlettségi fokon, hogy egy erkölcsileg aggályos megszólalás a társadalom jelentős többségének az elmarasztaló véleményét váltsa ki. A tanár persze nem láthatott a jövőbe, nem tudhatta, hogy az életébe kerül a véleményének megfelelő szemléltetés, ahogyan Annuska se tudhatta, amikor elejtette az olajosüveget, hogy majd egyszerre ér oda a villamos és Berlioz, a Tömegir elnöke. De emlékszem gyerekkoromból szüleim mondására: amelyik …. nem büdös, azt nem kell piszkálni. (További elemekkel lehetne példáznom a muszlimok beilleszkedésével kapcsolatos túlzott elvárásokat és magának a beilleszkedésnek a nehézségeit, lassúságát, tragédiáit – hiszen az utóbbi évtized merényleteinek közel a felében már második generációs bevándoroltak voltak a tettesek – illetve a szükségesnél talán nagyobb toleranciát, ehelyett azzal zárom ezt a példát, hogy semelyik szélsőség nem jó, sem a teljes elfogadás, sem a teljes szembenállás, elutasítás.)
A másodikról, a Meseország mindenkié c. kötetről szólva előrebocsátom, hogy eddig még nem volt a kezemben. Ezért nem a tartalmáról szólok, hanem a körülötte keltett zavarról. Hogy a zavarnak mennyi köze van a tartalomhoz, azt tehát nem fogom tudni megállapítani, de enélkül is megkockáztatok egy állítást. Azt, hogy a kötet támadói és a védői nem egy meccset játszanak, nem ugyanazon a pályán fociznak. Hogy miért gondolom ezt, ahhoz felidézek egy történetet. Pár évvel ezelőtt hosszan leveleztem egy ismerősömmel a Lady Chatterley szeretője c. kötetről. Ő hozta elő, példaként arra, hogy nincs kedvező kilábalás, nincs jó megoldás két – egymással szöges ellentétben álló – vélemény esetén, egyik fél mindenképpen sérelmet szenved. A példája az volt, hogy Angliában közel fél évszázadon át nem jelenhetett meg a kötet, mert a prűdök ellenezték, az élvhajhászok pedig követelték a megjelenést. Levelezőtársam nem volt hajlandó respektálni (vagy talán megérteni sem) azt, amikor azt írtam, hogy a két fél nem egyenlő pozíciójú, nem egyenérdekelt. S ezért sem logikailag, sem erkölcsileg nem összemérhető a veszteség, ami a vesztest éri. Konkrétan: a prűdök se így,se úgy nem olvassák, akár kapható a könyv, akár nem. Ha megjelenhet, egyetlen élvhajhász se akarja rákényszeríteni egyik prűdöt sem az olvasásra. Ha azonban a prűd álláspontja nyer, akkor az élvhajhász nem olvashat. Az élvhajhász csak a maga számára próbál kedvező döntést kicsikarni, de a prűd döntésének kicsikarása az élvhajhászt is érinti, sőt, őt elsősorban. Itt tehát látensen ott van, s látszik is a „prűd” azon törekvése, hogy más számára is előírja, mi a jó, mi a helyes.
Mesekönyvünkre ez abban nyilvánult meg, hogy a kb. 70 000 aláírásig eljutó petíciózók el akarták érni, hogy a kötet ne kerülhessen a könyvesboltok polcaira. Azaz jöjjön vissza a kiadások cenzúrázása, engedélyezése. Velük szemben az a tudtommal 1200 feletti névsor áll, amit pszichológusok írtak alá, a kötet védelmében. Itt sem arról volt szó, hogy kötelezően vigyék be óvodai vagy iskolai foglalkozásokra – ahogyan azt az ellenzők felfestették -, hanem arról, hogy ahol és amikor (szülők vagy pedagógusok) alkalmasnak és szükségesnek látják, bemutathassák a meséket, a másságra való érzékenyítés eszközeként. Az ügynek persze meglett az a plusz haszna, hogy így sokkal többen odafigyeltek rá, de sajnos az a következménye is, hogy tovább nőtt a közismert két hazai tábor közötti ellentét. Ezért nevezem a könyv sorsát is sajnálatos esetnek.
Lehet-e közös nevezőt keresni a két ügyben, van-e valamilyen (magam számára megfogalmazható) tanulság? Talán az, hogy nem érdemes szélsőségekben gondolkodni, sem az egyes jelenségek megítélését, sem a megoldások keresését illetően. Nem lenne szabad általánosítani a muszlim terrorista cselekedetekről minden európai muszlimra, nem lenne szabad ízlésbeli és etikai kérdésekben kizárólagos ítéletet mondani mások felett. Több megértésre lenne szükségünk, több megértést kellene tanúsítanunk mások iránt, s több megértést lehetne remélnünk irányunkban.
----------------------------------------------------------------------
Polák István: Az olvasásról ma(2020.09.27.)
Ma találtam a neten egy hivatkozást egy TÁRKI-kutatásra. A következő link nyomán lehet vázlatosan tájékozódni a tartalmáról.
https://444.hu/2020/09/26/felere-csokkent-a-rendszeres-konyvolvasok-szama-2005-ota
A címbe emelt fő adat szerint 15 év alatt a magyar lakosság körében felére csökkent azok száma, akik legalább hetente a kezükbe vesznek egy könyvet. Vagyis beleolvasnak. A csökkenés mértéke: 25 %-ról 13 %-ra. A 444.hu ezzel a címmel számol be a kutatásról: Felére csökkent a rendszeres könyvolvasók száma 2005 óta. Sajnálattal kell megjegyeznem, hogy ez slendrián címadás, hiszen a kutatás elsősorban a könyvvásárlásra vonatkozott, az ezer fős mintán végzett felmérést a MKKE és a PIM támogatta. Azonban nemcsak azok olvasnak rendszeresen, akik vásárolnak. Hol maradnak a könyvtárba járók? Az se derül ki a cikkből, hogy a heti legalább egy kézbevétel mögött milyen szélsőségek vannak. Hiszen lehet akár mindennapi alkalom, továbbá az sem mindegy, hogy a kézbevétel mennyi ideig tart.
Az írás további megállapításai elgondolkodtatók, továbbgondolásra érdemesek. Például ezek a mondatok: „2020-ban a magyarországi felnőtt népesség több mint fele (58%) soha vagy szinte soha nem vásárol könyvet. A lakosság negyede (25%) évente néhány alkalommal, 9 százalék legalább félévente, 7 százalék legalább negyedévente és további 1 százalék legalább havi rendszerességgel vásárol könyvet.” Hogy van ez? Mi a különbség a „legalább félévente” és az „évente néhány alkalommal” között? S mennyi ez kötetszámot tekintve, hogyan lehetne következtetni az éves átlagos vásárlásra, hogyan lehet összevetni a könyvkiadás adataival? Szinte sehogy. Ha mégis megpróbáljuk, akkor arra jutunk, hogy a magyarok évente 10-12 millió könyvet vásárolnak. Azaz átlagosan mindenki évente egyet, csecsemőtől az aggastyánig.
Mi a helyzet a könyvtárak vásárlásaival és kölcsönzéseivel?
A gyarapodás éves adatai meglehetősen változatosak. Sajnálatos, hogy a KI honlapján ma még csak a 2018. év adatai láthatók. A számsorok 2008-tól indulnak. Látható,. hogy a mélypont 2012-ben volt, alig másfélmillió kötettel. S onnan 2018-ig csak 300 000-re tudott feljebb mászni, 400 000-re lemaradva a 2008-as adattól. Összességében pedig a könyvtárak vásárlása a lakossági könyvvásárlás hatodát-hetedét teszi ki.
2008 2009 stb.
|
2 205849 |
1 820391 |
1 634 016 |
1 603 626 |
1 484 318 |
1 710 854 |
2 181 560 |
1 855 903 |
2 361 247 |
1 797 316 |
1 799 027
A forgalmi adatok szépíthetik a képet.
A két adatsor, egymáshoz viszonyítva. Régebbi nevén a beiratkozási és a kölcsönzési adatok, ma könyvtárhasználók és dokumentumhasználók (az a-sorokban a könyvtárhasználók a lakosság százalékában, a b-sorokban az évente egy lakosra jutó dokumentumhasználat). Sajnálom, de ez a szó van a táblázat adott sorának elején, s annak nincs kedvem utánajárni, hogy manapság ez mit jelent.
1998 1999 2008
|
a.17,82 |
19,08 |
19,69 |
19,94 |
20,58 |
22,14 |
22,09 |
22,17 |
23,79 |
23,23 |
23,04 |
23,11 |
23,45 |
23,81 |
23,41 |
23,28 |
23,79 |
23,45 |
22,55 |
21,34 |
20,35 |
|||||||||
|
b.5,00 |
5,23 |
6,83 |
6,72 |
7,10 |
7,23 |
6,99 |
6,68 |
6,58 |
6,02 |
6,42 |
|
||||||||||||||||||
2009 2018
|
a. 23,11 |
23,45 |
23,81 |
23,41 |
23,28 |
23,79 |
23,45 |
22,55 |
21,34 |
20,35 |
|
|
b. 6,23 |
6,29 |
6,17 |
5,99 |
5,61 |
5,60 |
5,43 |
5,44 |
5,13 |
4,95 |
1998-tól 2011-ig jelentősen nőtt a könyvtárhasználók lakossághoz viszonyított aránya, mintegy 500 000 fővel, 2018-ig azonban ebből 300 000 lemorzsolódott. Ha a használatot nézzük, akkor viszont már 2004-től csökken az egy lakosra jutó dokumentumhasználat, 7,23-ról 4,95-re. Ez azonban még mindig ötszöröse az egy főre jutó könyvvásárlásnak. S ha nem a lakosságra, hanem a könyvtárhasználókra vetítjük, akkor látható igazán, hogy mekkora az eltérés a könyveket vásárlás illetve kölcsönzés útján megszerzők között, hiszen a könyvtárhasználók átlagosan évente 25 kötetet használnak (kölcsönöznek avagy helyben olvasnak).
Végül gondolkodjunk el azon, hogy az utóbbi 15 évben miért feleződött meg a könyvet vásárlók száma. Itt, a számítógép mellett ülve is lehetne válaszokat keresni a kérdésre. Számításba jöhet a könyvek árának emelkedése, de az a sejtésem, hogy a bérek jobban emelkedtek, mint a könyvárak. 2013-ban írtam erről két cikket a 3K Könyv, könyvtár, könyvtáros c. folyóiratba, azóta nem néztem utána. Az anyagiak másik összetevője lehet az infláció, ami miatt a családi költségvetésben kevesebb jut könyvre. Közrejátszhat az internet, kétféle módon is. Egyrészt a szabadidőnk eltöltésének olyan eszköze, ami olvasást igényel, s elveszi az időt mind a könyvvásárlástól, mind a kölcsönzéstől. Másrészt már egyre több könyv érhető el ingyen a neten. Szóba jöhet még, hogy az évente megjelenő új könyvek kisebb érdeklődést vonzanak, gyengébb a marketing (a reklám és a szakmai kritika), megteltek a házikönyvtárak polcai, jelentősen nőtt a civil körbekölcsönzés. Ezekre a feltevésekre azonban hiteles választ nem egyetlen, ezerfősen reprezentatív felmérés adhat, hanem szisztematikus olvasásszociológiai vizsgálatok sora.
-----------------------------------------------------------------------
Polák István: Újra a könyvek áráról(2020.08.14.)
Egyik régi rögeszmém annak vizsgálata, hogy van-e összefüggés a könyvek ára és terjedelme között, azaz a különböző könyvek esetében hány forintért olvashatjuk egy-egy oldalát. Két cikkem nyomtatásban is megjelent, a 3K Könyv Könyvtár Könyvtáros c. folyóiratban 2015-ben, s ezekkel együtt vagy másfél tucat cikket tettem a témában azóta a honlapomra. A 3K-ban megjelent első cikk (Az olvasás ára) néhány bekezdését idézem, a számok egy könyvoldal árára vonatkoznak:
„Negyedik évtized (1990-1999): 6 tized és hat egész közötti, (hatvan fillér és 6 Ft), a szélső értékekben tízszeres különbség, az átlag 3,5 Ft, vagyis az előző évtizedének húszszorosa. Az évtized első felében 1,2 Ft, a másodikban 6 Ft az oldalankénti ár. Itt a hússzoros árnövekedés és a negyedére csökkenő órabér/oldal arány egyik magyarázata lehet (a kiadói struktúra és a finanszírozás változásai mellett) a kiugróan magas infláció, az évtized közepén éves átlagban 30 % körül volt, s nem csökkent 10 % alá.
Ötödik évtized (2000-2012): 3 és 13 Ft közötti, a szélső érték is széthúzódott (2 és 22), az átlag 8,7 Ft/oldal. Az évtized első felében 3,1 - a második felében 10,3 Ft.
A számokból következik, hogy félidőben, a 80-as évek közepén az addig lassan csúszó árarány meglendült, s az utóbbi negyedszázadban egyre gyorsulva érte el a mai, európai átlaghoz igazodó értéket. A könyvek ára mellett ez sajnos már szinte minden termékre, nemcsak kultúrtermékre, igazolható.
A táblázat részletei is érdekesek lehetnek, de egészében bizonyítja a legjellemzőbb adat igazát. Azt, hogy az első táblázat hevenyészett összehasonlítását alátámasztja az adatsora: az első évtized (a hatvanas évek) átlagos órabéréért kétszer annyi könyvet lehetett venni, mint az utolsó évtizedéért. Tehát manapság legalább kétszer annyit kell dolgozni egy könyvért, mint ötven éve.”
Ma, az Élet és Irodalomnak A hét könyvei rovatára pillantva eszembe jutott, hogy most is számoljak. Tehát számoltam. 33 kötet található a rovatban, 11 résztémára bontva. Az átlagok a következők:
- költészet: 3 kötet, 15 Ft-os oldalankénti átlagár
- próza: 9 kötet, 11,5 Ft-tal
- antológia: 1 kötet 15 Ft/oldal
- életrajz: 1 kötet, 16 Ft
- ifjúsági könyvek: 3 kötet és 17 Ft
- irodalomtudomány: 3 könyv, 10 Ft/oldal
- nyelv: 2 kötet, 15 Ft
- művelődéstörténet: 2 könyv, 12,5 Ft
- történelem,politika: 5 könyv közülük kettőnek 13 Ft az átlaga, a másik egy háromkötetes gyűjtemény átlagára 6 Ft
- vallás: 3 kötet, 11 Ft-tal
- természettudomány: 1 kötet 13 Ft/oldal
Az átlagok átlaga: 13 Ft/oldal. S ez azt mutatja, hogy további, ám lelassult áremelkedés van. Ahogyan a 60-as években 150 oldalnyi könyvet lehetett venni egy óra keresetéből, a 2000-es években 75 oldalt az egy órai nettó órabérből, úgy a mai minta könyveire ez 117 oldalra jön ki. Vagyis az előző évtized átlagát a mostani azaz 2020-as évvel hasonlítva javult a bér-könyvár viszony. Ha a mostani teljes évtizedünkre együtt néznénk, feltehetően kedvezőtlenebb számot kapnánk, tekintettel az utóbbi évek kötelező minimálbér-emeléseire.
A kötetek átlagára a 33 kötetre nézve (a terjedelmet figyelmen kívül hagyva): 3721 Ft. Vagyis 2,5 órát kellene dolgoznunk egy könyvért.
Méricskéléseimnek akkor lenne nagyobb haszna, összehasonlíthatósága, ha évente megismételném. Meg is teszem, ha el nem felejtem.
--------------------------------------------------------------------------
Idézetek az Élet és Irodalom júl.31-i számából(2020.08.01.)
Kard Aladár: Tudatmódosítás mesterfokon
„Arisztotelész két és fél évezreddel ezelőtt Poétika című művében a költőt szerzőnek, alkotónak is minősítve írta: a metafora a szó más jelentésre való áttétele – a jó metaforák használata a hasonló vonások felismerésén alapul, amit megtanulni nem lehet, ahhoz tehetség szükségeltetik. Quintilianus, J. Soskice, Nietzsche is részletesen foglalkozott a metaforák természetével, majd korunkban George Lakoff és Mark Johnson fogalmazta meg, hogy a nyelv egésze nem ábrázolja a valóságot, hanem ehelyett erős metaforák sorozata jelentkezik a megismerés minden egyes lépésénél. A teljes folyamat első része a valós információk átvitele az idegi ingerekre, azt követi az idegi ingerek mentális képekké alakítása, befejezésül a mentális képek szavakba fordítása történik gondosan megválasztott metaforák alkalmazásával. A vezető metafora a képi kifejezések domináns osztálya, aminek alapján kialakul egy metanyelv, ami akkor működik, amikor a beszélők beillesztik szellemi tartalmukat (érzések, vélekedések, gondolatok, intelmek, fogalmak) szavak, kifejezések, mondatok formájába.
A megfelelően előkészített hallgatók, olvasók képesek kibontani a metanyelvbe csomagolt mentális tartalmat. Michael J. Reddy PhD nyelvész a nyelvi közösségben és azon kívül folytatott vitákban a metaforikus nyelv fontosságára hívta fel a figyelmet. Lakoff szerint a legtöbb embernél különböző időpontokban változik a két alapvető metafora hatása, ennek tudatában a politikai beszéd ezekre hivatkozva szólít fel a konzervatív (domináns kormány) és a liberális (csak a veszélyes befolyástól óvó hatalom) metafora közti választásra, és sürgeti az általa preferált elfogadását. Számos eklatáns példa kínálkozik a kognitív nyelvhasználat alkalmazására a megvalósított rendszerek ideológiai álcázásának gyakorlatából, ezek közé kívánkozik Lakoff briliáns elemzése is: Understanding Trump a Trump-jelenségről.
….
A kognitív nyelvészet kezdetei a 70‑es évekre tehetők, abban az időszakban jelent meg az elmélet két fő, alapvető munkája, G. Lakoffé Women, Fire and Dangerous Things és R. Langackeré Foundations of Cognitive Grammar címmel. Az USA-ban kibontakozott új tudományág szembehelyezkedik a strukturalista elméletekkel, elsősorban a generatív nyelvészettel. A nyelvet holisztikusan szemléli, a szemantikának központi szerepet juttat. A nyelvet nemcsak statikus, szerkezeti jellegű tudásként kezeli, hanem annak műveleti jellegét is hangsúlyozza.
A kommunikációban egyre többek által alkalmazott kettősség a kognitív nyelvészet meghatározása szerint a konceptuális/kognitív metafora egy eszmének vagy konceptuális domainnek kifejezése más domain meghatározásaival – tudatosan alkalmazott gyakorlat vagy a célratörően összegyűjtött tapasztalatok alapján. A tudatban összekapcsolódó metaforákat G. Lakoff, M. Johnson, R. W. Gibbs, G. Fauconnier és számos társuk a XX. század második felében (nagy késéssel!) százával megjelent és sok ezer helyen idézett tanulmányaikban, konferenciák, eszmecserék hosszú sorában publikálták.
Lakoff könyve, Ne gondolj az elefántra! címen magyarul is megjelent 2006‑ban. Egyetértek Vicsek Ferenccel: egy biztos: a jobboldalon megértették, mi van abban (és a korábban összegyűlt, tengernyi tudatformáló tapasztalatban), amint azt nap mint nap számtalan példa bizonyítja.”
Megjegyzés: A tudatformálásban a konceptuális/kognitív metafora szerepét is példázza a memozaik6-ra tett idézetsorom, a rasszizmusnak egy váratlan helyen való tettenérése.
Széky János: Iparkodj, paraszt
„Július 25-i, szombati keltezéssel az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat – tavalyig az autonóm Magyar Tudományos Akadémia – kutatóközpontjainak és intézeteinek vezetői körlevelet kaptak a központból, hogy július 28-án, kedden 14 óráig „soron kívüli adatszolgáltatás keretében” küldjék meg az alájuk tartozó kutatóközpontok és kutatóintézetek kutatási terveit. Ez kell ugyanis ahhoz, hogy az ELKH Irányító Testülete kiválaszthassa a „jóváhagyásra méltó” kutatási programokat.
Az utasítás teljesítésére volt másfél munkanapjuk, és a Maróth Miklós hálózati elnök nevében eljáró H. Cs. előadó megszabta a teljesítés módját is: az egyes témákat „legfeljebb egy-egy mondatos kifejtéssel” kell „megjelölni” (milyen az egy mondatnál rövidebb kifejtés?) úgy, hogy intézetenként az egész ne haladja meg a fél oldalt.”
Megjegyzés: Teljesen logikus. Egy-egy mondatot meg lehet fogalmazni másfél nap alatt. Ha megtették, megérdemlik.
Huszár Ágnes: Libernyákok
Az interjú által médiaképessé avatott libernyák szó annyira új, hogy egyszer sem fordul elő a többmilliós Nemzeti Szövegtárban, de a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda naprakész honlapján már szerepel huszonegyedik századi szleng megjelöléssel. Jelentése: posztkommunista, neoliberális, neomarxista.
A filológusok kedvéért megjegyzem, hogy az ELTE BTK HÖK képviselői már 2013-ban használták ezt a szót a gólyatáborba jelentkező elsőéves lányok kategorizálására. Az utóbb nyilvánosságra került feljegyzésben számos idézhetetlen trágárság mellett olvasható olyasmi is, hogy elempés libernyák. Az ilyenek biztosan „nem voltak jók” sem Pistának, sem a többi finom ízlésű hallgatói képviselő úrnak. De arra még nyilván ők sem gondoltak, hogy a miniszterelnök néhány év múlva jó néhány ilyet „elvisz a hátán”.
Megjegyzés: szóvégmutató szótáram nincs, és fél órányi gondolkodás után se jutott eszembe másik, – -nyák képzővel végződő – szó.
És egy fontos cikksorozat linkje, függetlenül a fentiektől.
https://osztalyfonok.hu/series/az-infokommunikacios-kor-generacioi/
-----------------------------------------------------------------------------
Polák István: A hazugság mint fogalom(2020.07.10.)
Az utóbbi években egyik rögeszmémmé vált a tiltakozás a címben jelölt szó szakszerűtlen s ezért felelőtlen használata ellen. Gyakori kommentelőként legtöbbször a két pa(á)rtoldalon állók egymás elleni harcának hamis bunkójaként találkozom vele, de most az Élet és Irodalom páratlan oldalán is megjelent. A magát „ -pé- „ szignóval jelző glosszaíró használja a július 10-i számban, a következőképpen: „Az Alkotmánybíróság szerint ugyanis azok büntethetők rémhírterjesztésért, akik a hír kimondásakor tisztában voltak annak hazug voltával. Esetünkben ez egyértelmű.” Hogy mi az egyértelmű a glosszista szerint? Az, hogy a legutóbbi választások előtt a kormánypárti politikusok és újságírók alaptalanul riogatták a választópolgárokat azzal, hogy amelyik településen az ellenzék fog győzni, ott be fogják engedni a migránsokat. Vagyis hazudtak. Illetve az idézetben még az is benne foglaltatik, hogy az Alkotmánybíróság úgy határozta meg a rémhírterjesztés fogalmát, hogy a terjesztők a kimondáskor tisztában voltak annak hazug voltával.
Nézzük előbb a hazugság szó jelentését. Olyan valótlan állítás, amelynek a valótlanságával tisztában van az, aki állítja. Vagyis a hazugságot állító tudatosan nem mond igazat, másképp mondva: hazudik. Ha ugyanis igaznak hiszi, akkor nem hazudik, hanem téved. S itt válik kényessé a dolog. Ha ugyanis bárkiről azt állítom, hogy hazudik, akkor vagy tudnom kellene, hogy valójában mit is gondol, (ehhez gondolatolvasónak kellene lennem), vagy bizonyítanom kellene, hogy az illető ugyanarról a dologról rövid időn belül két – egymásnak ellentmondó – állítást tett. Gondolatolvasó ember nagyon kevés van, ezért a második esetet érdemes példával szemléltetni. Ha én azt mondom ma, hogy múlt kedden a déli harangszó idején itthon voltam, holnap pedig azt mondom, hogy azon a kedden a déli harangszó idején a Velencei-tó vízében hűsöltem, akkor ugye az egyik állításom hazugság. Illetve még ez is lehet tévedés, abban az esetben, ha amnéziás vagyok. Ha azonban szembesítenek a két állítás összeférhetetlenségével, s rögtön elismerem a tévedésemet, akkor mi is igazolná, hogy tudatosan állítottam valótlant az egyik esetben? S egészen más a helyzet a jövőre vonatkozó állításokkal kapcsolatban, ott még nagyobb a spontán tévedés lehetősége. Hazudnék-e, ha most azt állítanám, hogy holnap 8 métert fogok távolba ugrani? Igen, hazudnék,. hiszen ma 3 méternél többet nem tudok ugrani. De hazudnék-e, ha azt mondanám, hogy holnap rétest sütök, de holnap éjfélig nem tenném? Vagy hazudnék – ha a kimondáskor tudom, hogy eszem ágában sincs - , vagy nem hazudnék, hanem tévednék, mert akarhattam ugyan, de bármi meghiúsíthatta. Ezt azonban rajtam kívül senki nem döntheti el.
Visszatérve a kiinduló példához. Ha az Alkotmánybíróság szerint is a „tisztában voltak” a döntő mozzanat a rémhírterjesztés megítélésekor, akkor elvárják a gondolatolvasást. Mert egyébként hogyan is derülhetne ki, hogy tényleg „tisztában voltak-e”? De akkor felvetődhet a kérdés: nem is lehet elválasztani a hazugságot a tévedéstől? Szerintem el lehet. Kiegészítem ugyanis két összetevővel, az elvárhatóság mozzanatával és a közlés felelősségével. Vagyis akkor hazudnék bármilyen állításommal, ha elvárható lenne tőlem az igazság ismerete, azonban ennek meg nem felelve közölnék bármit az adott témában. Hazudnék tehát akkor, amikor pl. azt mondanám, hogy Esterházy regényt írt egy űrutazásról. Ha bármit mondok Esterházy regényeiről, akkor amiről nyilatkozom, azt ismernem kell, elvárható tőlem, hogy ismerethiányban szenvedve inkább hallgassak. Ha nem ismerem Esterházy összes regényét, akkor ne állítsak azokról semmit felelőtlenül. S nem véletlenül őt hoztam példaként. A tőle származó idézettel zárom ezt az eszmefuttatást. „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”
U.i.: Azért azt el kell ismernem, hogy a kormánypárti politikusok és propagandisták vádja, feltételezése valóban „hazugsággyanús” volt. Előrejelzésüket ugyanis semmivel nem támasztották alá.
------------------------------------------------------------------------
Polák István: Be kell látnunk …(2020.04.28.)
(Előszó egy szemináriumi feladathoz)
Mottó:” … Be kell látnunk tehát, nem lehetünk örökké mindenkivel
együtt. A mélység visszavág, az ember csókokról ábrándol,
de nincs ereje élni mindig, minden hagyomány puszta. Itt
kérem érzések vannak. A lényeg független.
Kalandra fel!”
A mottó az AE Bizottság első nagylemezének hátsó borítóján található szöveg részlete. A zárójelben jelzett szemináriumi feladat pedig az Irodalom és populáris kultúra c. kurzus része. Mondandómhoz illik a kurzus témája, azon belül a szemináriumi feladat témacsoportja (Dalszöveg vagy vers: Bereményitől Szabó Benedekig), s ugyanígy a mottó első mondata. A kurzus az egyes művészeti ágak, ezen belül is az egyes értékszintek közötti kapcsolódás, átjárás lehetőségéről és szükségességéről beszél. A mottó első mondata pedig ezen belül arról, hogy az időnk véges, differenciálnunk kell.
Be kell tehát látnunk, hogy életünk választások sorozata. Akkor is választunk, amikor nem választunk. (Lásd Virág elvtárs örök igazságát: „Az a gyanús, ami nem gyanús.”) Amikor nem választunk, akkor azt választjuk, hogy nem választunk. Szabad időnk felhasználása, kitöltése során is mindig választunk. Hol a teljes semmittevést (relaxálást), hol az aktív pihenést (kirándulás, sport, hobby), hol a kapcsolatok ápolását (társasági élet, analóg vagy digitális formában), hol a kultúrafogyasztást, annak a legszélesebb és leghosszabb svédasztalán válogatva. Akkor is, ha nem érünk be kezünkkel a közepéig. Ott van az asztalon a szórakozás (tévé, zene, olvasás), a művelődés (tévé, olvasás, tanulás). S végül nem szabad megfeledkezni a szabadidő hasznos kitöltése során az alkotás lehetőségéről sem. A barkácsolás, a kézműveskedés, a kertészkedés egyúttal alkotó tevékenység is, s ugyanígy az a kedvtelésből elkövetett festés-szobrálás, versírás vagy bármilyen más szövegalkotás.
Be kell látnunk azonban, hogy a kultúra értékeinek a fogyasztása során a választás abban is megnyilvánul, hogy amíg egyik fajta értéket élvezzük, addig nem tudjuk élvezni a másikat. Ha egyszerre olvasunk és zenét hallgatunk, akkor egyikre se tudunk teljes mértékben odafigyelni. Vagy az egyik, vagy a másik szorul háttérbe. Ám, ha pl. csendben olvasunk, akkor is háttérbe szorul az összes más mű, az épp olvasotton túl. Akárhányszor kezünkbe veszünk egy könyvet, annyiszor nem vesszük a kezünkbe az összes többit. Ha pl. húsz éves koromban kőbe vésett olvasási listát készítettem volna magamnak egész várható életemre, akkor egyetlen Esterházy-könyvet se olvashattam volna, ugyanígy egyetlen Tóth Krisztina-könyvet se. Merthogy akkor még nem voltak. S hogy mostanra mindkét szerző majd mindegyik könyvét elolvastam, ez azt is eredményezte, hogy nem olvastam el helyettük mindazokat, amiket netán kőbe véshettem ezelőtt ötven évvel. Azokról a könyvekről már ne is beszéljünk, amikről sem akkor, sem azóta nem is hallottam.
S a szigorúan egy oldal terjedelműre szabott meditációm végén azt kell megkérdeznem, hogy vajon mi határozta-határozza meg azt a képzeletbeli listát, bármilyen listát. Mi határozta (volna) a tartalmát, s mitől függ (függött (volna)) azóta a tartalmának folyamatos változása? Röviden két dologtól. Az egyik a mindenkori ismereteim, az engem ért külső és belső kulturális hatások sora. Konkrétabban: az iskoláim, a reklámok, a megjelenések mint külső hatások, valamint a folyamatos kultúrafogyasztásom, s ezen folyamatok alatt bennem kialakult ízlés-tudás mint belső folyamatok. A változás másik eleme, összetevője a kíváncsiság. A nyitva maradó vagy újként nyíló kérdések, s az ezekre való lehetséges válaszok keresésének igénye. Vállalva a töredékességet, a csonkaságot, azt, hogy az egész világ nem a mi otthonunk. Amennyit a szív és az ész felfoghat magába, sajátunknak csak annyit ….
--------------------------------------------------------------------------
Polák István: Sűrűsödés (2020.02.15.)
Rég írtam a honlapomra. Időm és témáim tán lett-lettek volna, csak energiám (vagy motivációm) nem. Most azonban több esemény került egymás mellé, olyan események, amit mind egy irányba mutatnak, s ezek átlépték a küszöböt.
A legutóbbi – és még közel sem lezárt – eseménysor a „generálozott” NAT. Csak megemlítem, mert alighanem közismert az újraírásának közel hároméves előjátéka, s az ehhez képest kisiklott megalkotása. Egyetlen pozitívumot látok a mostani dologban. Azt, hogy nem új NAT-nak deklarálták, hanem átdolgozásnak. Ezzel ugyanis lehetőség van arra, hogy akár öt éven belül normális eszmecsere (azaz szakmai vita, egyeztetés, s a végén közmegegyezés) útján jöjjön létre a valóban 21. századi változat. Ehhez azonban két olyan neuralgikus kérdéssel is foglalkozni kell, ami most teljesen kimaradt. Szóba se jött, holott ezekről még az előkészületi szakaszban levelet írtam Csépe Valéria akadémikusnak, a titkos összetételű százfős bizottság vezetőjének. Válaszra se méltatott. A két neuralgikus kérdés az iskolaszerkezet és a tantárgystruktúra. Mindegyiknek több változata lehetséges. Az elsőnek van is (a hat- és a nyolcosztályos gimnázium), és szóba kerültek más lehetséges változatok, pl. a nulladik év az általános iskola előtt, vagy az általános kilencosztályos, amiben az első hat év képez önálló egységet, de mindegyik lehetőség elodázódott. Maradt a mai. A tantárgyak mai, szétaprózott, s így „hatékonytalan” állapotát is érdemes lenne mérlegre tenni. A heti 25-34 órában 14-16 tantárgyat tanítani szerintem értelmetlen. Van ugyan próbálkozás az integrált természettudományos oktatásra, de az a baj, hogy ez egyrészt országos kísérlet, másrészt még nem kapcsolódnak hozzá fakultatív tantárgyak, amik a specializációt tennék lehetővé. Mást és más arányban kell ugyanis tudni az érettségi idején annak, aki szakmai továbbképzésben gondolkodik, mást annak, aki valamilyen humán vagy reál szakon akar felsőfokú képesítést szerezni. S lassan itt lenne az ideje annak is, hogy a humán tárgyakat (történelem, irodalom, művészet- és művelődéstörténet, ének-zene, rajz) is valamilyen – kronologikus vagy tematikus rendbe foglalva – integrált formában oktassák. Persze, ehhez is előkísérletek kellenek, amiket azonnal illene elkezdeni. Ehhez mintát lehet találni pl. Németh Lászlónál. A Négy könyv c. művében, illetve az Iskola Kakaskúton c. írásában.
A másik eseménysor gerincét a „kultúrharc” fogalma képezi. Ennek is évekre visszanyúló előzménye van, most azonban csak néhány friss elemére utalok. Pl. az elsietett vagy visszavont költöztetésekre. El kellett költözni a Néprajzi Múzeumnak a Kossuth térről. Hova? Egyelőre raktárakba, hiszen a bezárás és a teljesen új épületben való megnyitás között legalább három év fog eltelni.
https://index.hu/kultur/2019/08/14/neprajzi_muzeum_varosliget_liget_budapest_koltozes/
El akarták költöztetni a Természettudományi Múzeumot is, a mostani – ugyancsak szűkös és ezért alkalmatlan – helyéről, (mert kellene a hely a Közszolgálati Egyetemnek), de nem akárhova, hanem Debrecenbe. Erről a legfrissebb hírek szerint lemondtak, hiszen nemcsak a majdani látogatása lett volna sokkal nehezebb, hanem tíz évnyi szünetet, zárva tartást jelentett volna.
https://index.hu/techtud/2020/02/06/termeszettudomanyi_muzeum_matskasi_istvan_volt_foigazgato_koltozes_helyszinek_debrecen/
Ugyanez a koreográfia volt megfigyelhető az Országos Széchényi Könyvtár esetében. A költöztetés réme már évek óta lebeg a Várbeli épület felett. Majd 140 évig lehetett társbérletben a Nemzeti Múzeum épületében, s 1985 óta önállóan a Várban. Egy ideiglenes hely került szóba – a volt Kilián Laktanya -, s nem is tudom, hogy hol tart a Pilisbe tervezett, nagy fekvő könyvet imitáló raktárépület terve.
Most egy bíztató fejlemény látszik, ahogyan erről Demeter Szilárd kormánybiztos beszámolt: https://index.hu/kultur/2020/02/12/demeter_szilard_oszk/
"Az én fejemben egy labirintus van" – mondja azzal kapcsolatban, hogyan képzeli el a központosított irodalmi és kulturális intézményt, ami a tervei között szerepel. Szerinte újra fontos közösségi terekként kéne funkcionálni ezeknek az intézményeknek, ahol "lehet egy jót csajozni vagy pasizni". Hiszen valóban lehet rációja egy nagy, integrált új intézménynek, ahol a magyar nyelv és a magyar irodalom minden ága-boga egyetlen nagy fa részét képezi. A Károlyi Palotát kinőtte a Petőfi Irodalmi Múzeum, a várbeli épületet az OSZK. Ez utóbbit megközelíteni sem könnyű. Ráadásul a labirintus a fejben nekem is kedves gondolatom. Itt alighanem arról van szó, hogy DSz fejében az integrált csúcsintézmény labirintusának képzete van, nekem pedig „csak úgy” van labirintus a fejemben, ahogyan azt Cukor György költő és kritikus egyik novellájának mottójába is írta. (Cukor György novellája: A pipa, Pisti és ami a fejben van Mottó:„Asszociálni különösen imádok, úgy érzem, a fejem egy labirintus, tele van széltében-hosszában alagutakkal, s összevissza lehet futkosni benne.” (Polák István pipatulajdonos önanalízise)) Mi következhet mindebből? Rokonlelkek vagyunk? S jöhetnek elő okos gondolatok egy 120 %-os fejből is? Mindez azonban csak a három költözés konkrét eseményeire igaz. S mi lesz a Magyar Nemzeti Galériával?
Tágabban a sűrűsödésről, ehhez Árpádig kell visszamenni. Nem, nem a párducosig, hanem a szakácsig. Szakács Árpádig. Itt már csak link-elek.
https://index.hu/kultur/2020/02/14/szakacs_arpad_a_magyar_kultura_ellensegei/
https://magyarnarancs.hu/feketelyuk/szakacs-arpad-a-nyugatot-is-a-szabadkomuves-paholyokban-talaltak-ki-a-magyar-kultura-elfoglalasa-erdekeben-126886?fbclid=IwAR3Njw0A9MWuRz1AjBd2kM8aSB8zVHzfbqZTdqX9A1eJp7J4yHCi9cjU7cE
https://nepszava.hu/3066805_jaszi-igaza
S levonom a konzekvenciát. Valóban két Magyarország van, - ahogyan Karinthy is két macska volt álmában, - s még valóban „játszanak” egymással. De a két magyar nyelv egyre távolabb kerül egymástól, s félő, hogy hamarosan már csak szótárral értjük meg egymást. De úgy is csak akkor, ha meglesz hozzá az akarat.
--------------------------------------------------------------------------
Polák István: Aktuális kommunikációtechnikai anomáliák(2019.07.16.)(Frisítés 18-án a cikk végén.)
A három példa közül a legösszetettebbről ma 57 url-en találtam publikációkat a neten. A székesfehérvári szennyvíziszap-lerakóról van bennük szó. Itt két fő bajt látok. Az egyik: a nagyszámú közlés döntő része másodkézből származó információkat tartalmaz. Az látszik, hogy szinte szó szerint azonos sok mondat az egyes cikkekben. Az írások egy része hivatkozik is a forrására, más részük nem. Az látszik, hogy szó nélkül nem akarják hagyni a témát, - hiszen a közönség figyelméért folyó verseny részének hiszik a mindenről beszélést, a le nem maradást a kuriózumokról -, de annyi energiát nem szánnak rá, hogy utánajárjanak. Ez azonban csak a kisebb gond. A nagyobb az, hogy a két alapcikk két ellentétes megközelítésű és végkicsengésű. Az index.hu-n közölt Bűzös massza tehet termővé 300 ezer hektárt Magyarországon című, NYG szignóval jelzett azaz Nyilas Gergely által írt összefoglaló pozitív végkövetkeztetésre jut. Jelzi ugyan a dolog kényességét, de ahogyan a címmel sugallja, nagyobb a haszna a kellemetlenségénél.
A másik (https://444.hu/2019/07/15/rohadt-budos-van-a-horvat-szennyviziszapot-tarolo-szekesfehervari-banya-kornyeken) – ahogy látszik is -, a 444.hu cikke, címe: Rohadt büdös van a horvát szennyvíziszapot tároló székesfehérvári bánya környékén. Szerzője Herczeg Márk, s itt már nem újrahasznosításról van szó, hanem puszta üzletről, tárolásról, ami ráadásul sok haszonnal jár, hiszen 50 %-os nyereséget produkál belőle a megszűnt téglagyártás helyén a cég. Itt a bűz mellett arról is szó van, hogy a telep másfél év múlva telítődni fog. Ha feldolgozzák, akkor hogyan és miért telítődne -, vetődhet fel a kérdés.
A helyzet ambivalenciáját jelzi, hogy a város polgármestere, dr.Cser-Palkovics András se nyilatkozik következetesen. Elítéli, jelezve a tehetetlenségét is, hiszen kormányhivatali engedélye van a telepnek. Rendkívüli közgyűlést hív össze, aminek egyik témája az új stadion fertőzött vize, a másik a szennyvíziszap. A polgármester azt mondta el, hogy a helyi keletkezésű szennyvíziszap lerakására 2005 óta van jegyzői engedély, de a külső beszállításról szóló módosítást nem támogatta a város. https://www.szekesfehervar.hu/egy-varost-nem-gyuloletbol-hanem-szeretetbol-epitunk-rendkivuli-kozgyules-a-soston
Mit szűrjön le magának ebből a laikus ám érdeklődő helyi állampolgár? Részben azt, hogy az önkormányzati választási kampány része lehet a téma. Mert miért épp most vált érdekessé? De másrészt szeretne tisztán látni. Hiszen a hely közel van a városhoz, legközelebb van a Videoton-gyártelephez, a városszéli Tesco-hoz (itt tegnap délelőtt erőteljesen érezhető volt a fekáliabűz), Park Centerhez és Metro Áruházhoz. A Metro mellett elhaladó, Zámoly felé vezető úton közlekedőket is erősen zavarja elhaladásuk közben a szag. Arról egyik írásban se lehetett olvasni, hogy a bűz mely lakott utcákig jut el, – a széljárástól függően -, s milyen erősségű. Pedig ez lenne a leglényegesebb, az életminőséget tartósan befolyásoló körülmény. A fent említett létesítmények ugyanis 1 km-es sugarú körön belül vannak, de a legközelebbi lakott házak már 2 km-re, az uralkodó széljárás vonalában pedig még kicsit távolabb.
Felvetődhetne az a kérdés is, hogy pl. miért nem a csalai szeméttelepen kezelik az iszapot, ahol amúgy is van némi kellemetlen szag, illetve mi mást lehetett volna kezdeni a téglagyártás megszűnése után a Lesőhegy nevű külterületi résszel. Ezek a kérdések nem fogalmazódtak meg. Mivel azonban a téma friss, lehetséges, hogy a két szélsőség között megtalálható lesz az igazság, s erről valamelyik primér csatorna hírt is ad.
A másik anomália egy sajátos idézési „divat”, a legkülönbözőbb tv-csatornák hírfogalmazási gyakorlatában. A hírfogalmazók, hírolvasók, filmalámondók az esetek döntő többségében az idézett szöveggel kezdik, s az idézet végéhez biggyesztik azt, hogy ki, mikor és hol mondta. Az idézés kezdetekor még azt sem lehet biztosan tudni, hogy vajon ténymegállapításról vagy véleményközlésről van-e szó. S mivel szinte kötelező gyakorlattá vált, azt is gyaníthatjuk, hogy maga az idézet jobban megül a fejekben, hitelesebbnek hat, ha először nem a „szerző’” neve hangzik el. Hiszen a hírhallgató vérmérséklete, szimpátiája, beállítódása szerint már a név elhangzásakor kialakulhat valamilyen előzetes elvárás. S ha mindezt megfontoltuk, akkor már nem látjuk véletlennek ezt a fajta gyakorlatot, hanem hihetjük tudatos törekvésnek is. Részben arra irányuló törekvésnek, hogy ne legyen a hallgatóban semmilyen előítélet a következő idézettel szemben, ne a nevet hallja először, de talán még inkább láthatjuk valamilyen befolyásolási szándéknak, annak érdekében, hogy a tény és a vélemény közötti távolság csökkenjen, netán el is tűnjön. S ez bizony nem más lenne, mint manipuláció.
A harmadik történés hasonló a másik kettőhöz. Néhány nappal ezelőtt kezdett terjedni a hír, hogy a Luca széke módján készülő új NAT hazafiasításra szorul, s ezt a feladatot Takaró Mihály kapta meg. Tegnap pedig két furcsa állításról hallhattunk, amit a megnevezett személy Komáromban engedett meg magának a Jókairól elnevezett nyári egyetemen, szlovákiai pedagógusok előtt. Az előadásról a hvg.hu az Új Szó írása nyomán számolt be.
https://hvg.hu/itthon/20190715_Takaro_Mihaly_Akinek_kivandoroltak_a_gyereki_az_rossz_szulo Az Új Szó Vélemény-rovatában Sánta Szilárd írt az eseményről:
A Magyar kultúra tegnap, ma, holnap címmel tartott plenáris előadásában Takaró két karakteres állítást tett, ami – enyhe szavakat használva – vitatható. Idézem Sánta szavaival: „Arra buzdított, hogy mindenki tegye fel a kérdést magának, ő mit tett a magyarság megmaradásáért, hány gyereket szült, kivándoroltak-e a gyerekei, mert ha igen, akkor valamit elrontott a kedves szülő.” Továbbá: „Végezetül Takaró pedagógiai hitvallását is megosztotta a közönséggel. Az irodalomoktatást – saját bevallás szerint – szándékosan egyszerűsítette: csak azt hajlandó tanítani, ami építi a diákjait, ami rombolja, azt nem. Példát is hozott arra, mit ért romboláson. Esterházy Péter Így gondozd a magyarodat című szövegéből idézett. Ebből a játékos írásból önkényesen tépett ki olyan szöveghelyeket Takaró, amelyekre szüksége volt az ideológia aládúcolásához és a következtetéshez (még az Örkény-mottót is Esterházynak tulajdonította): Esterházy kultúraromboló, tehát nem kell tanítani.”
Az eseményről más hírportálok is beszámoltak. Az index.hu-n olvashattunk pl. a DK reagálásáról, s arról is, hogy vajon valóban Takaró felelős-e a NAT ideológiai felvértezéséért.
https://index.hu/kultur/2019/07/16/takaro_mihaly_esterhazy_peter_jokai_mor_nyari_egyetem_komarom/
A portál szerint az EMMI cáfolta a hírt, illetve csak annyit állított, hogy Takaró Mihálynak a minisztériummal nincs semmilyen hatályos szerződése. Az persze nem derült ki, hogy pl. az Oktatási Hivatallal van-e, illetve ha ma még nincs, akkor később lesz-e. S itt a harmadik anomália. Ha az EMMI magától nem mondott erről semmit, (s ez Takaró két kínos állítása miatt érthető), akkor vajon nem kellett volna-e önszorgalomból feltenni a két kérdést? Ha már említették az EMMI helyreigazítási igényét, akkor nem illett volna bizonytalanságban hagyni a témára odafigyelő olvasókat.
Frissítés, 2019.07.18. Két fejlemény az első részhez. Július 17-én este az ATV Egyenes beszéd c. műsorában két ellenzéki politikus, Kórozs Lajos képviselő és Márton Roland székesfehérvári polgármesterjelölt beszélt a saját tapasztalatairól. Mindketten jártak a szennyvíziszap-lerakóhelyen. Márton elmondta, hogy a helyi szennyvíziszap száraz, szagtalan, talajjavításra alkalmas. A délről behozott (amit pl. maribori szállítójárművek is hoznak manapság) nagyon büdös, pépes állagú. Vagyis azt feltételezhetjük, hogy a két alapcikk a két különböző esetet írta le. Ma (2019.07.18-án) pedig a kormányinfón Gulyás Gergely már azt mondta, hogy nem fogják engedni a külföldi beszállítást. Lám, ilyen pozitív eredménye is lehet a nyilvánosságnak.
---------------------------------------------------------------------------
Polák István: Akadémia és Facebook egy kommentben.(2019.07.03.)
Két aktuális téma. Az első országosan, a második lokálisan.
A Magyar Tudományos Akadémia szervezeti rendjét „megváltoztató”, megszavazott törvény kapcsán kettős megközelítést alkalmazok. Az első a tárgyilagos. Ennek szellemében azt mondhatom, hogy itt is érvényesült a darwini evolúcióelméletnek a társadalmi változásokra is érvényes megállapítása: az erős fennmarad, az életképtelen elpusztul. Látszólag ugyan most még nem pusztult el semmi, de várjuk ki a végét. Látszólag most csak háziurat cserélt a hatalom az akadémiai intézmények feje felett, s senkit se fognak kilakoltatni. Tehát ha ezek a mai erőviszonyok vannak, - mind a parlamentben, mind a parlamenten kívül -, akkor bele kell törődni ebbe a „változásba”. A másik megközelítésemet nevezhetném empatikusnak, radikálisnak, szélsőségesnek is. Mert nem tartom helyesnek az elindított „változást”. De ha igaz az első megközelítésem (már pedig a történtek igazolták), akkor csakis szélső megoldással lehetne még mindig megakadályozni a „változást”. A hallgatás, a demonstrálgatás eddig nem hozott eredményt, s ezután se fog. Egyetlen bíztató próbálkozás lehetne, az, ha az Akadémia összes dolgozója, az elnöktől a legkisebb intézet portásáig azonnal beadná a felmondását. Erre persze lehet azt mondani, hogy más lándzsájával verném a bozótot, s igaz is lenne. S azt is lehetne mondani, hogy erre a lehetőségre már legalább egy évvel ezelőtt kellett volna elkezdeni a felkészülést. Például ha a kb. ötezer dolgozó egy évvel ezelőtt elkezdte volna félretenni a fizetésének 10 %-át, akkor ebből a két nyári hónapot át tudták volna hidalni önfinanszírozással. Persze ez a két hónap nem éppen a nagy nyilvánosság hónapja, hanem a nyári üdülések-kirándulások ideje. Ám ha két hónapig dolgozók nélkül állt volna az összes akadémiai épület, külső biztonsági céggel kellet volna őriztetni, s közben a nemzetközi közvélemény kellő mértékben megismerte volna ezt a lehetséges Dugovics Titusz-i megoldást, talán összehívtak volna ezek miatt egy rendkívüli házülést. Vagy nem. Így azonban ez már nem fog kiderülni. Felmondani persze még egy ideig lehetne, akár szept. elsejétől is. Utána azonban ki fog hűlni a vas.
A lokális témáról. Azóta, hogy itthoni számítógépem lett (ingyen, Magyar Bálinték jóvoltából) sokat változott mind a netes kapcsolattartásról alkotott általános véleményem, mind a napi gyakorlatom. Kezdetben egy email-címem volt, és sokáig nem is használtam-nézegettem rendszeresen. Azért nem, mert nem is volt benne rendszeres írni-olvasni valóm. Aztán ahogyan elkezdett terjedelmesedni a levelezésünk, már nem is volt elég az első email-cím, létesítettem mellé még hármat. Sok haszna van, pl. az, hogy tematikusan tudok írni egyikbe-másikba, s reggelente négyet nézhetek meg egy helyett. A Facebook-kal barátkoztam meg legkésőbb, kb. nyolc évvel ezelőtt. Addig elvétve néztem rá, s idegenkedve figyeltem a megosztások-lájkolások-kommentek sorát. Nyolc éve csatlakoztam a táborukhoz, s azóta főként politikai tartalmú közléseket osztok meg, akár saját kezdeményezésként, akár továbbküldésként. Alighanem ezt a kéretlen ideológiai-politikai nevelő tevékenységet abba fogom hagyni. Hogy miért és mikor? Akkor és azért, amikor és ha elegendő jelentkező lesz a minap általam létrehozott titkos csoportba. Mivel titkos, a nevét se írom le.
A face-tábor viselkedésének sokszínűségét mindenki tapasztalhatja, aki benne van. Aki pedig eddig nem lépett be, az alighanem ezután se fog. Kivételek azok, akik pl. a titkos csoporthoz tartozni akarás miatt adják fel a tartózkodó magatartásukat. Egy titkos csoport ugyanis nem az egyéni email-lehetőséghez hasonlítható, (ahogyan hasonlította az egy passzoló), hanem egy közös, mindenki által ismert email-címhez. Miért ne lehetne (lehet, hogy van is) olyan email-cím, amit egy közösség használ, mindenki ismeri a jelszavát, ezért nemcsak írni tud bele a saját email-címéről, hanem olvasni is tud benne. Ez az email-ezés úgy menne tehát, hogy aki üzenni akar valamit a többieknek, az a saját címéről ír erre a közös címre. Ha pedig a többiek üzeneteire kíváncsi, akkor olvassa-nézi az illető email-címre küldött üzeneteket.
Még arról, hogy mennyit kockáztatna az, akinek előítéletei, nem teljesen pontos ismeretei vannak erről a közösségi oldalról. Mert az ugyan igaz, hogy titkos face-csoportba csak meglévő egyéni profil birtokában lehet bekerülni, de aki csak emiatt hozna létre egyéni profilt, az csak minimális kockázatot vállalna. Saját profiljában nem kellene megadnia magáról a nevén (s a közösségi oldalt működtetők számára az email-címén) kívül semmi mást. S nem is kellene magáról semmilyen konkrét üzenetet közölni, legfeljebb havonta megjegyezné, hogy „tegnap szép idő volt”, ezt is csupán azért, hogy jelezze, nem döglött meg a profilja. De még ismerősöket se kellene befogadnia az egyéni face-csoportjába, akik aztán mindenféle nem kívánt közléssel árasztanák el. Aki se rokona, se ismerőse senkinek a face-tábor lakói közül (vagy legfeljebb egynek, akiben megbízik, hogy mégis legyen valami látszat), az észre sem veszi hogy belelépett. De még a titkos csoport portálján se lenne kötelező neki sertepertélni, ha éppen nincsen hozzá kedve. Jelzéseket persze kapna a titkos csoport életjelenségeiről a saját face-profiljára – ott fenn jobbra, a kis harang mellé. Hiszen az egyéni email-címre érkező küldeményeket is jelzi a levelezőrendszer. Így a face-csoport tagjai is láthatják a küldemények beérkezését, s ha naponta egyszer megnézik ezt a jelzést, akkor nemcsak információkról nem maradnak le, hanem jövőbeli eseményekről sem.
---------------------------------------------------------------------------
Polák István: Olvasónapló(2019.06.30.)
Ezúttal ismét egy írás a témám, ám messzebbre ágazódva. Mert újra sikerült egymásnak ellentmondó adatokat találnom a munkaügyi statisztikákban. Az egyik netes portálon olvasható ma az az adat, miszerint a hazai 20-34 éves korosztályokban 17 %-nyi azaz kb. 340 000 fős „részhalmaz” van, ennyi a se nem tanulók se nem dolgozók aránya és száma.
Két lépéssel eljuthatunk a forráshoz, az eurostat-hoz:
https://g7.hu/adat/20190630/tobb-szazezer-fiatalt-hagynak-kallodni-a-magyar-munkaadok/
S ha továbbmegyünk a gondolatban, akkor ide kell tenni még azokat, akik a tankötelezettségi korhatárt kihasználva 16 évesen hagyják ott az iskolát, de nem állnak munkába. Számuk könnyen kiszámítható, ha az egymást követő években összehasonlítjuk a koroszályokon belüli iskolások számát. Tízezres nagyságrendűnek becslik az évenként középfokú végzettség nélküli iskolaabbahagyók számát. Velük együtt a 400 000-es számig juthatunk el.
Ugyanakkor a KSH szerint ma hazánkban a munkanélküliség 3,4 %-os, s ez létszámmal kifejezve 160 000 fő.
https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/mun/mun1905.html
Hogyan lehetséges ez??? - teszi fel a kérdést a számok világában jártas és a napi ügyekre odafigyelő olvasó. A teljes munkaképes lakosságon belül fele sincs a munkanélküliek száma, mint abban a korai húsz éves korosztályokban? Valamelyik szám nem stimmel. Nem derül ki az itt idézett három forrásból, hogy honnan származnak az Eurostat adatai, de ugye nem a hasukra ütve írták le? Tán magyar illetékesektől tudakolták meg.
Mi lehet a magyarázat? Egy „objektív” oka mindenképpen van. Az, hogy a KSH az elmúlt években ezeket az adatokat nem a NAV-hoz befutó adózói és járulékfizetői állampolgárok számából számolta ki, hanem negyedéves felmérésekből, ahol bevallás alapján striguláztak, s munkavégzőnek tekintették a heti egy órát dolgozót is. De egy korábbi naplómban már írtam, hogy ezt januártól megváltoztatni tervezték, ám a jelek nem erre utalnak. Ld. a 06.26-i olvasónaplóban a Varga Dóra írásához fűzötteket. Ott az olvasható, hogy a 4,5 millió alkalmazásban álló magyar közül csal 3,76 millió dolgozik rendes munkaidőben. Vagyis 760 000-en valahogy másképpen. Vagy egy részük sehogy? Ezek az én megfogalmazásomban persze csupán költői kérdések. Azt várnám el, hogy pl. a Statisztikai Hivatal egykori vezetője, ma országgyűlési képviselő Mellár Tamás tegye fel őket a Parlamentben. Illetve felelős, főfoglalkozású újságírók tegyék fel, - akik ezért kapják a fizetésüket -, pl. a Népszavában vagy a Magyar Időkben (ez újabban Magyar Nemzet címen jelenik meg).
-------------------------------------------------------------------------
Polák István: Olvasónapló(2019.06.27.)
Ezúttal csak egy cikkre irányítom a honlap látogatóinak a figyelmét. Url-je: https://nepszava.hu/3041028_oceanok-ha-szaporodnak
Az írásból nem idézek részleteket, a témáját azonban vázolnom kell, annak érdekében is, hogy mai olvasónaplóm tartalmát azok is követni tudják, akik nem akarják elolvasni a cikket. A szerző (Ujlaki István) azon morgolódik, hogy egy friss OFI-s hetedikes földrajzkönyvben öt óceánt neveznek meg. A már ismert három mellett negyedikként az eddig tengernek nevezett Jeges-óceánt és a Déli-óceánt, ami az Antarktiszt övezi. A negyedikről persze lehet vitatkozni, szakmai vitát folytatni az átsorolásáról. (Nincs tudomásom ilyen szakmai vitáról.) Még a Wikipédia is ismeri a lehetőséget, az „óceánok” címszavában ismerteti az óceánok jellemzőit. Ám azok alapján is inkább tenger ez a jeges, mint óceán. S ugyancsak ír a Déli-óceán fogalmáról, amit korábban egészen másként határoztak meg. Ujlaki is foglalkozik ezekkel a kritériumokkal, pl. azzal, hogy hol lehetne határt húzni eme ötödik óceán és a vele szomszédos másik három között.
Az a véleményem, hogy békén kellett volna hagyni az eddigi tanítási anyagban szereplő három óceánt, kár volt szaporítani őket. Miért lenne boldogabb az Északi Jeges, ha óceán lehetne? S miért lenne boldogabb Antarktisz, ha nem az eddigi három óceán mosná jeges partjait, hanem egy vadonatúj ötödik?
De ha már Wiki, akkor megnéztem a „földrészek” címszavát is. Ott még nagyobb a változatosság (a szabadságfok?). Mi kisiskolás korunkban még külön földrésznek neveztük Európát és Ázsiát, s úgy volt hat földrész. Az olimpia jelképe pedig az öt karika. Na persze, Antarktisznak nincsenek „őshonos” lakói. De a Wikin is többféle szempont szerint (természetföldrajzi, társadalomföldrajz stb.) definiálják a földrész fogalmát, s aszerint lehetnek a földrészek többen vagy kevesebben. Mi legyen így az oktatással? Egyik évjárat így tudja majd, a másik úgy? Illetve a tanár vagy a diák szabadon dönti el majd, hogy melyik tetszik neki, a lényeg az, hogy egyfajta felosztást precízen ismerjen? Alighanem ez lehet a tudományon belüli demokratikus megoldás. Legalábbis addig, amíg kialakul valamilyen többségi vélemény. S ha kialakul, akkor az legyen a kötelező? Nem tudom. De a rám jellemző asszociációs degeneráció eszembe juttatja a magyar nyelvet. A nyelvtant és a helyesírást.
Nézzük előbb a nyelvtant. Amikor felnőtten felvételiztem magyar szakon, akkor szembesültem egy változással. Mi ugyanis mind az általános, mind középiskolában még birtokos személyragnak tanultuk pl. az „iskolátok” szó toldalékát. Rájöttek azonban a nyelvészeink, hogy ebben az esetben két rag is lehet egy szóban, ha az „iskolátokat” szóalakot vesszük. Holott közben ki lett mondva, hogy rag (ha van) csak egy lehet, a szó végén. Ebből a slamasztikából a nyelvészeink úgy másztak ki, hogy átkeresztelték ezt a szóelemet, ezt a toldalékot (-m, -d, -ja, -nk,, -tok, juk stb.) személyjellé, s máris helyreállt a világ rendje. S én megígértem a felvételiztető tanár kollégának, hogy átírtam az ismereteimet. Ha tehát valami változtatásra szorul, akkor változtassuk nyugodtan, helyesen jártak el elődeink, amikor „tisztába tették” az ominózus toldalékot.
A helyesírásra térve. Alapelveink között ott van a hagyomány elve, amibe a j hang kétféle jelölése is tartozik. Sokszor felmerült már a kétjegyű betű, a ly elhagyása, kiküszöbölése, hiszen még a mai politikusainknak is okozott galibát. De ettől nagyjaink (pl. az akadémiai helyesírási bizottság tagjai, akik pedig óvatosan csak-csak szoktak változtatni a helyesírási szabályokon) mindig visszariadtak. A fő érvük az, hogy mi legyen azután a már kinyomtatott könyvekkel, térképekkel stb. Ha megengednénk, hogy mindkét módon lehessen írni (pl. hülye-hüje, ld. Weöres Sándornál a „Karesz hüje …” kezdetű verset), akkor anarchia lenne. Ha pedig eltörölnénk a régies írásmódot, akkor hűtlenek lennénk a hagyományainkhoz. Maradt tehát máig a kettősség, holott az eredeti funkciója már megszűnt. A régi magyar nyelvben ugyanis a képzés helye szerinti eltérés volt a két hang között, s ez mára megszűnt. S itt is illik jelezni a véleményemet. Azt mondom, hogy amikor már az elsős kisgyerek is egy mini computert hordoz a táskájában vagy tart a kezében okos telefon gyanánt, amibe bármilyen magyar szót beütve láthatja a helyes írásmódját, jelentését, a neten való előfordulását, akkor elvárható mindenkitől, hogy semmilyen hibát ne kövessen el édes anyanyelvünkkel szemben.
Próbáljunk végül valamilyen általános következtetést levonni mindezekből? Próbáljunk! Talán mindenekelőtt azt, hogy nagyon sokszínű a világ állatkertje, így a tankönyvírók társadalma is találhat alkotni valót benne. Hiszen a társadalmi munkamegosztás adott pontján bizonyítanunk kell a létjogosultságunkat. Bizonyították anno, amikor a birtokos személyragot átkeresztelték, s akkor, amikor az utcák és terek nevét változtatgatták-változtatgatják oda és vissza. De azért mondjuk ki azt is, hogy a változtatgatásokat nem kell túlzásba vinni, mindenáron erőltetni. Amikor pl. a tévedést nagy igyekezettel nevezik hazugságnak, amikor a „politikai korrektség” és a „liberalizmus” jelentéstartalmát próbálják sötétre átszínezni, amikor egy 53 %-os eredményt 100 %-osnak sugallnak, akkor a változtatgatók már a tilalmas sávba tévednek. Szólaljon meg ilyenkor a vészcsengő!
--------------------------------------------------------------------------
Polák István: Olvasónapló(2019.06.26)
Földiák András: Akarunk mi itt valamit? (Népszava, 2019.06.24.)
https://nepszava.hu/3040610_akarunk-mi-itt-valamit
„Történészek régóta vitatkoznak arról, hogy minek van nagyobb szerepe: a revolúcióknak vagy az evolúciónak. Sokan állítják, hogy a látványos és szélsőséges világfelforgatások közel sem jártak olyan maradandó eredménnyel, mint amennyit tulajdonítunk nekik, ellentétben a közösen kidolgozott és megfontoltan végrehajtott reformokkal. Akárkinek hiszünk, azt el kell ismerni, hogy az evolúciónak is mindenképpen nagy jelentősége van. A magyar értelmiség politikailag aktív tagjai azonban mintha kizárólagosan csak a forradalmi átalakulásban bíznának. Minden más smafu, a vicc kategóriába tartozik, szóra sem érdemes. Mintha megrekedtek volna a munkásmozgalom nagy indulóinak hevületénél.”
………………………….
„A Vasas székházban tartott eddigi legnagyobb jelölti bemutatkozásról is leginkább azt olvashattuk, hogy brutális hőségben zajlott, rengeteg bicikliutat ígértek, és „igazi újdonságot” nem tudtunk meg. De a bizalmatlanság sokszor önbeteljesítő jóslatként hat: úgysem fog nekik sikerülni megoldani Budapest problémáit – mondják, és aztán tényleg nem is sikerül. De ha esetleg nemcsak lerángatni akarnánk azt, aki elöl áll, hanem segítenénk a közös gondolkodást, és aztán tennénk is azért valamit, amit eldöntöttünk, akkor csodák történhetnének. Ma ez gyermekded álmodozás, de ha egyszer bíznánk valakiben, hogy képes elérni, amit közösen akarunk, hogy ki tudja bogozni az összegubancolódott szálakat, és hogy ő az, aki élhetőbbé teszi a városunkat, akkor akadna, aki képes is lenne erre. Lássuk már be: a tehetetlenséget közösen éltetjük.”
………………………..
„Barátaim, kollégáim, bölcs értelmiségiek! Építkezni kellene! Egyik téglát a másikra rakni, megfontoltan haladni, közben summázni az eredményeket. És elismerni ezek hasznát, akkor is, ha szerények, akkor is, ha ez alkalommal, kivételesen nem a fanyalgó találta ki azt az utat, ami hozzájuk vezetett.”
Aktuális, megfontolandó gondolatokat tartalmaz az írás, s teljesen egyetértek vele. Az egyik lépést a másik után, az egyik téglát a másikra szemléletével. S az is igaz, hogy a magyar történelemben győztes forradalom, nem volt. Azaz – pardon – mégis volt egyszer, 2010-ben a fülkékben. Azt azonban nem tudjuk elképzelni se, újrajátszani pedig még úgy se, hogy milyen lenne a mai világunk pl. a francia forradalom nélkül. Ha a tudományban-technikában is forradalomnak nevezzük a gyors változásokat (gőzgép, elektronika, számítógép), s még a kommunikációnak is van öt forradalma (beszéd, írás, nyomtatás, távközlés, informatika), akkor nem szabad teljesen a szemétdombra dobni a politikai forradalmakat sem, nem szabad egyik végletben se gondolkodni. A fiatal korunkban divatos szlogen, a „permanens forradalom” éppúgy nonszensz, mint ahogyan elkerülhetetlen a folyamatosságban időnként a megszakítottság, az ugrás. Ugrani persze az atléták sem helyből szoktak, ezért a technikai és a társadalmi ugráshoz is szükséges az azt megelőző haladás. A mennyiség és a minőség nem ugyanaz a kategória, s a hegeli dialektika egyik törvénye épp a mennyiségi felhalmozódás minőségbe való átcsapása. Bokros Lajos kedves kategóriája a kritikus tömeg, s ugyanez a kritikus tömeg kell pl. az atomrobbanáshoz.
------------------------------------------------------------------------------------
Varga Dóra: Nem véletlenül titkolják, mennyi igazából az átlagbér, a valóság ugyanis lesújtó (Népszava, 2019.06.26.)
„Csaknem 15 ezer forinttal alacsonyabb a teljes munkaidőben dolgozók átlagkeresete annál, mint amit a KSH hivatalosan közöl; az összes munkajövedelmet vizsgálva - beleértve a részmunkaidős béreket is – pedig csaknem 48 ezer forinttal alacsonyabb összeg jön ki – derült ki a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) és a Policy Agenda közös elemzéséből. A KSH hónapról hónapra közli az átlagkereseti adatokat: a februárra vonatkozó adatsor szerint a teljes munkaidőben – azaz napi 8 órában – foglalkoztatottak átlagbére bruttó 345 900 forint volt. A MASZSZ és a Policy Agenda elemzése szerint azonban csupán 331 197 forint volt ez az összeg, a részmunkaidősök és a teljes munkaidősök együttes bruttó átlagbére pedig mindössze 298 229 forint volt.”
……
„A Policy Agenda és a MASZSZ mostani elemzése ugyanis nem csak azt mutatta ki, hogy alacsonyabb az átlagbér a hivatalosan közöltnél, hanem azt is: munkaviszonyból származó bérjövedelemmel mindössze 3,76 millióan rendelkeznek (ha pedig hozzávesszük, hogy többen egynél több helyen is be vannak jelentve, akkor még kevesebben), közülük pedig csupán 2,9 millióan dolgoztak heti 40 órában, azaz teljes munkaidőben. A KSH eközben hónapról hónapra növekvő, és már 4,5 milliónál járó foglalkoztatotti létszámról ad ki jelentést. "A különbség oka, hogy a foglalkoztatotti létszámot egy olyan, önbevalláson alapuló adatgyűjtésből számolják, ahol azt kérdezik: az adott héten folytatott-e az illető legalább egy órányi keresőtevékenységet" – magyarázza Kiss Ambrus, a Policy Agenda vezetője. Mint mondta: "Nyugat-Európában is így gyűjtik ezeket az adatokat, ám ott korántsem olyan viszonyok uralkodnak a munkaerőpiacon, mint Magyarországon".”
Ezek az idézetek ugyanazt mutatják, amit korábban p. a Népszavában több írásomban, s itt a honlapon is jeleztem. A KSH eddig nem a hivatalos adatokból (pl. a NAV számai) dolgozott, hanem a negyedévenként nagymintás felmérések alapján extrapolált, s azzal kedvezőbb eredményt tudott megmutatni. Hiszen a 4,5 millió foglalkoztatott között vannak több mint hétszázezren, akik nem rendelkeznek munkaviszonyból származó bérjövedelemmel, ebből következően adót és járulékot se fizetnek az államkasszába. Milyen foglalkoztatottakból áll ez a nagy csoport? Milyen alapon lehet egy kalap alá venni foglalkoztatottság szerint a heti egy órát dolgozó egyént és az állandó munkaviszonnyal és rendszeres keresettel rendelkező állampolgárt? Ennyit ér tehát a 4,5 millió foglalkoztatottal büszkélkedő sikerpropaganda.
-----------------------------------------------------------------------------
Polák István: A tankötelezettségről(2019.06.22.)
Amikor – 2013-ban – az oktatási kormányzat leszállította a tankötelezettség korhatárát az akkori 18 évről 16-ra, azt mondtam erről egy ismerősömnek, hogy azok a képviselők, akik ezt megszavazták, pokolra fognak kerülni. Ha van pokol. Azt mondtam, hogy ezzel az utcára lökik azokat a fiatalokat, akiknek kín az iskolába járás. Akkor ugyanis még nem volt lehetséges 16 éves korban közmunkásnak lenni. Azóta lehet. De azt is hozzátettem, hogy azok közül a gyerekek közül, akik kapnak az alkalmon, nagyon kevesen lesznek, akik majd később, ha benő a fejük lágya, valamilyen középfokú végzettséget (legalább szakképzettséget) fognak szerezni. Tehát legfeljebb betanított munkás lesz belőlük. Ezzel pedig messzemenően és hosszú időre behatárolják az életlehetőségeiket. Maguk is, de a törvényhozók is. Vagy alacsony státusú és jövedelmű munkát fognak végezni ezek a fiatalok, vagy a társadalomnak kell majd eltartani őket. Ez a leszállítás tehát nemcsak velük szemben nevezhető bűnös közömbösségnek, hanem a teljes társadalommal szemben.
Ma (2019.06.22-én) olvasható az egyik napilapban (https://nepszava.hu/3040467_poloskeine-nem-lenyeg-a-tankotelezettseg) egy tudósítás egy konferenciáról, ahol Pölöskei Gáborné (aki ma a szakképzésért és felnőttképzésért felelős helyettes államtitkár, korábban pedig a KLIK vezetője volt), többek között ezt mondta: „a tankötelezettség korhatára nem lényeges”. S én hat év elteltével ezen elgondolkodtam. Azon, hogy valóban érdemes volt-e (érdemes lenne-e) erőltetni az iskolába járást azoknak a gyerekeknek, akik tanulni nem szeretnek, s nincs is meg sem a tudásuk, sem a tanulási kultúrájuk a középfokú tanulmányok folytatására. A 16 év ahhoz talán elegendő, hogy eljussanak a 8. osztály végére. Ez amiatt is fontos lehet a fiatalok számára, hogy a jogosítványszerzés egyik előfeltétele. A korábbi, 18 évig tartó iskoláztatás idején – s ezt tapasztalatból tudom – sokan többször is évet ismételtek középfokon, s alig várták azt a napot, hogy betöltsék a 18. évet. Ezen az alapon 16 év is túl sok, és ha se a gyerek, se a szülei nem tartják fontosnak pl. egy szakképesítés megszerzését, akkor felesleges erőltetni. Ezt Pölöskei Gáborné is megemlíti, mármint azt, hogy nem életkorhoz kellene kötni az iskolába járást. „Ausztriában nemrég született egy rendelet, hogy noha a tankötelezettség korhatára 15 év, de a szülőknek gondoskodniuk kell arról, hogy gyermekük 18 éves koráig szerezzen valamilyen végzettséget. A magyar kormánynak is javasolnánk, hogy ezt a szabályozást vegye át.” De mi legyen ez a végzettség, s miképpen lehetne szankcionálni a nem-teljesítését? Az elgondolkodásom két irányba mutató következtetésre juttatott. Az egyik szerint elég lenne 14 éves korig kötelezni az iskolába járás, illetve a 8 osztály elvégzéséig, legyen az bármilyen életkorban. De akkor a közmunkások alsó korhatárát is le kellene vinni 14 évre. A másik irány a „felfele”. Az osztrák példához hasonlóan (de nem 18, hanem 20 éves korig kitolva a tankötelezettséget) azt lehetne mondani, hogy a fiatalnak addig kell részt vennie nappali tagozatos középiskolai oktatásban, amíg nem szerez legalább egy OKJ-s szakmát. Ha ezt 20 éves koráig se teszi meg, akkor persze mehet, amerre lát. És ha erről a követelményről a családok jókor tudomást szereznek, pl. akkor, amikor a csemete hatévesen az első osztályt kezdi, akkor azzal kell számolniuk, hogy akkor is járni kell majd 14 éven át iskolába, ha a vége csak a nyolcadik osztály elvégzése. 14 és 20 éves kor között csak nem pocsékolnák el a semmire azt a hat évet? Ha muszáj, akkor biztosan megszerzik, - még hamarabb is, mint ahogy a húszéves kort elérnék -, a középfokú végzettséget. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ma arról is olvashattunk, hogy a jövőben nem lesz kibúvó a hatéves korban kezdődő tanulás alól.)
Mindezek után már az a véleményem, hogy az iskolából való szabadulást valóban vagy egy középfokú végzettséghez vagy a húsz éves kor betöltéséhez kell kötni.
---------------------------------------------------------------------------
Polák István: Nagy Gáspárról, egy rádióműsor kapcsán (2019.06.17.)
Tegnap és ma kétszer is végighallgattam a Gergelyi Ferenc által küldött linken a Gondolat-jel adását. Ma – a második végighallgatás közben - több részletét többször újra is hallgattam, mert azt hittem, hogy rosszul hallok. De nem!
A műsorra térve. A két nő, azaz Farkas Adrienn szerkesztő-riporter és P.Gy. méltóak voltak egymáshoz. Előbb a szerkesztőről. Azzal kezdte ugyebár, hogy 18 éves volt 1989-ben, s nem lenne diplomája, ha akkor érettségiznie kellett volna matematikából. Aztán „Inkonnü”-nek ejti a művészcsoport nevét, holott az adásban később ezt Bölcs István helyesen mondja. Farkas végig se hallgatta a saját maga által szerkesztett műsort? A továbbiakban Farkas nem javítja Pécsi Györgyi pontatlanságait, sőt, egyszer maga vezeti hamis állításba, amikor 1989-et 1998-nak nevezi. Pécsi Györgyit ezekkel együtt Nagy Gáspár legfontosabb kutatójának, tudósnak nevezte.
Pécsi Györgyi vagy rossz formában volt, vagy eleve jellemző rá a slendriánság, felületesség. Kezdjük azzal, hogy elhadarta az 1982-es, Tiszatáj-beli Lancranjan-Köteles Pál-os sztorit, ahelyett, hogy két mondattal jelezte volna a lényegét, folytatva azzal, hogy 1980-ra tette – 1982 helyett – az Illyés-emlékszámot, amiből kivették Gáspár versét. Ezt a szerkesztő se korrigálta, holott Gáspár, amikor ezt a verset maga olvasta fel Kulcsár Katalinnak a bejátszásban megjelenített korábbi beszélgetésben (a Vendégségben Nagy Gáspárnál-ban), megnevezi 1982-t. Aztán Pécsi lazán „A Fiú naplójából” címet adta az 1964-ben megjelent „Öröknyár …” c. versnek, s a szerkesztő ezt se javítja. Egyiküket se zavarta, hogy pár mondattal később mint „a másik vers”-et újra megemlíti, már helyesen, 1986-hoz kötve. Ugyanitt azt mondja, hogy a vers miatt „gyakorlatilag megszűnt a Tiszatáj”. Ezt persze így elmondhatta volna 1986 második felében, de 1987 elejétől már nem. Hiszen ekkor egy összevont 1-2. számmal újraindult a folyóirat. Ma már azt kellett volna mondania, hogy fél éven át nem jelent meg.
Aztán a zenebejátszás után Pécsi zavarosan, alig érthetően indítja Gáspár életrajzát, meg nem nevezett gyerekkori helyszínét. Régiót említ, de hogy melyiket, azt vagy nem nevezte meg, vagy kivágták. Egyébként is zötyögős a szöveg, érezhetők benne a vágások. S itt hozza fel Pécsi Györgyi az általam ismert mániáját, (nekem is mániám lett ez, de ellentett előjellel), az 1968. aug.20-i „látomás”-t, az orosz és magyar katonák Csehszlovákia felé vonulását. Pécsi szerint a 8-as úton állítják meg a buszt, holott a regényben ez Szombathely határában történik, aztán pedig „Szombathelyen egrecíroztatták Gáspárt, hogy ne beszéljen róla”, mármint erről az élményéről. S 1989-hez érve Pécsi motyogja az évszámot, s amikor Farkas azt mondja, segítő szándékkal közbeszólva, hogy „98. június 16-án”, akkor ráhagyja, ahelyett, hogy korrigálná.
Ezek után alighanem írnom kell az idei díjazottnak, Ekler Andreának, aki úgy tett, mint aki elfogadta a „Nagy Gáspár tréfája” c. cikkemet, hogy mielőtt megjelenne, bele kell írni egy dolgot. Ezt a rádióműsorban is elmondott Pécsi-féle életrajzi hamisítást 1968 augusztusáról.
Summázva Pécsi bakijait: úgy vagyok ezzel, hogy ha valaki tud valamit, azt akkor is tudnia kell, ha éppenséggel fáradt vagy más okból dekoncentrált. Akkor mond valaki bármit hibásan, ha azt úgy tudja, azaz hibásan tudja. Ennyi hibával kell tehát elviselnünk nekünk azt, hogy Pécsi Györgyi tudós, Nagy Gáspár legfontosabb kutatója?
-------------------------------------------------------------------------
Polák István: Két megjegyzés. 2019.06.15.
„A napnyugat alkonya mellett keleten kel fel a nap.” – mondta az EMMI minisztere, Kásler Miklós 2019.június 14-én a Lakitelki Népfőiskolán. Ez a kijelentés vagy az alapvető földrajzi ismeret hiányát jelzi, vagy nyelvi slendriánságra utal. Bármelyik is legyen igaz, ciki a megaminisztérium vezetőjére nézve. Az EMMI ugyanis hatósági irányítója a magyar oktatásnak és kultúrának – sok egyéb mellett -, s ha a csúcsvezetője így fogalmaz, az negatív példa lehet a jövő nemzedéke számára.
A mondattal csupán az a baj, hogy kelet nem nyugat mellett van, hanem azzal pontosan szemben. Nyugat mellett közvetlenül északnyugat és délnyugat van, ha pedig a fő égtájakat nézzük, akkor max. észak és dél. Az utcánkban mellettünk a két szomszédos ház van, a velünk szemben lévőtől az utca választ el bennünket, ezért sose mondanánk, hogy a szembeni szomszédok mellettünk laknak. Így sajnos a miniszter slendrián fogalmazásmódjáról azt is elmondhatjuk, hogy beleillik a mai kormányzati kommunikáció nyelvrontó folyamatába. Erről a közelmúltban több írásomban is szóltam, arról, hogy a két Magyarország lassan már kétféle magyar nyelv meglétét is jelenti. (Persze elemezhetnénk a mondat mögött meghúzódó szolgai gondolkodásmódot is, azt, hogy a miniszter hogyan teszi magáévá a mai kurzus azon ideológiai tételét, hogy a nyugatnak alkonya van – ld. Spengler és a magyar miniszterek vezetője gondolatait – ezzel szemben a keletnek „keletje” azaz jövője.)
Térjünk derűsebb témára. A könyvheti könyvek között van Tóth Krisztinának az ebben az évtizedben megjelent immáron ötödik prózakötete, a Fehér farkas. S ha a mániánk szellemében azt nézzük, hogy ezúttal mennyibe kerül egyetlen oldala, akkor azt látjuk, hogy a drága nő egyre drágább. Tekintsük végig, foglaljuk táblázatba:
2011: Pixel, 166 p.,2499 Ft, azaz oldalanként 15 Ft.
2013: Akvárium, 322 p., 2990 Ft, „ 9 Ft.
2014: Pillanatragasztó, 222p., 3299 Ft, „ 15 Ft.
2017: Párducpompa, 201 p., 3299 Ft, „ 16 Ft.
2019: Fehér farkas, 126 p., 3499 Ft, „ 28 Ft.
Az oldalankénti árakat nézve természetesnek vehetjük, hogy a regény, az Akvárium fajlagosan olcsóbb a novellásköteteknél. A korábbi három novellaválogatás azonban szinte azonos áron volt megvehető, s a 2011-2017 közötti inflációt sem követte. Idén viszont nagy ugrást láthatunk, szinte kétszerese lett az idei kötet ára a korábbiak átlagának. Ez nagyon örvendetes. Azt mutathatja, hogy a kiadó véleménye szerint ezen az áron is elfogynak a példányok. (Persze azt nem tudhatjuk, hogy az öt kötet egyenként hány példányban jelent meg, s ezeknek milyen volt a kereslete, és még az is lehetséges, hogy a magasabb ár az alacsonyabb példányszámot próbálja kompenzálni.) Hasonló jelenséget észlelhettünk pl. Esterházy Péter utolsó köteteinek sorát figyelve, s amint az előbb a neten a Pillanatragasztó árát kerestem, (ugyanis ezt a kötetet nem papírra nyomott változatban vettem meg, hanem e-könyvként, s így az árát nem tudtam a polcomon megkeresni), olyan linkeket láttam, amelyeken Tóth Krisztina novelláinak érettségi tételként való feldolgozásáról olvashatunk.
---------------------------------------------------------------------------
Polák István: Két apróság(2019.04.04.)
Korábban több írásomban foglalkoztam a hazai kereseti viszonyokkal, s ennek fényében az uniós országok átlagához való felzárkózásunkkal. A mai kormányzati sikerpropaganda azt a látszatot kelti, mintha ez a felzárkózás elkezdődött volna. Három friss cikkből viszont az látszik, hogy az egy évtizeddel ezelőtti távolságunk változatlan, nem csökken. Sőt, tartósodni látszik a V4-ek közötti utolsó helyünk is. Minden további részletezés helyett elegendőnek érzem a három írás url-jének a megadását.
https://www.bumm.sk/belfold/2018/02/19/v4-es-berkorkep-tobbet-vagy-kevesebbet-keresnek-a-szomszedban?
Illetve hadd tegyek hozzá annyit, hogy a téma ismét egy mandineres komment-váltás miatt vetődött fel bennem. S ott újra leírtam, hogy most már nem elég átlagkereseteket összehasonlítani, mert az megtévesztő. A mediánt kell nézni, hiszen a hazai munkavállalók 70 %-ának az átlag alatt van a havi jövedelme. De még ez se ad pontos képet. Helyette személyenként érdemes összehasonlítást tenni pl. két ország között, úgy, hogy kiszámítjuk, miért mennyit kell dolgozni a hasonló végzettségű, munkakörű, életkorú és élethelyzetű dolgozónak vagy családnak az összehasonlításra kiszemelt országokban. Így derül ki, hogy egy osztrák és egy magyar dolgozó között ugyanaz a háromszoros különbség van meg ma is, ami 10-20 évvel ezelőtt volt. Vagyis a mostanában erőltetett minimálbér-emelés is csak tartósítani tudja a távolságunkat, csökkenteni nem képes.
A másik apróságban egy színházi előadás tapasztalatait vázolom. Már a bemutatásakor, 2012-ben feltűnt a Madách Színház darabja, az Én, József Attila. Azért is, mert a rendezők (Szirtes Tamás és Szente Vajk) egyik munkatársa Kutschera Éva. De azért is, mert a mű témája fontos, a költő két legnagyobb szerelméhez, Vágó Mártához és Kozmutza Flórához való kapaszkodási szándékának a megmutatása mindig érdekes. S azért is, mert a bemutató után hamarosan a tv is műsorára tűzte, s akkor szinte véletlenül figyeltünk fel rá és néztük meg. Akkor több volt a fenntartásunk, mint az elismerést tartalmazó véleményünk. A minap újra láttuk, ezúttal élőben, mert a helyi egyik iskola egyik osztálya (Ibolya egykori, utolsó osztálya) meghívott rá bennünket. A buszon felfele kis ismertetőt tartottam József Attila szerelmeiről, de igyekeztem nem elvenni a fiatalok kedvét a darabtól. Hét év után újra látva viszont semmit nem változott a véleményünk. Ugyanolyan ambivalens, mint korábban volt. Ebben persze része van annak is, hogy a párhuzamos szereposztás kevésbé sikeres verzióját láthattuk. A három főszereplő-páros közül nekünk Nagy Sándor, Mury Enikő és Krassy Renáta jutott. Főleg Nagy Sándor alkata, alakítása és éneke volt hiteltelen, sematikus és gyakran hamis is. De maga a két felvonás se volt egyforma minőségű, a második rész egyhangúbbra sikerült. S ugyan a szerzők és a rendezők eleve vállalták, hogy nem mindig ragaszkodnak az életrajzi és kronológiai hitelességhez, ennek ellenére nem lett volna szabad két súlyos hamisítást elkövetniük.
Kétszer is megjelenítik ugyanis a balatonszárszói tehervonat mozdonyát, ami a színpad mélyéről érkezik a nézőtér s így a költő felé, azt a látszatot keltve, mintha József Attila a mozdony elé esett vagy ugrott volna. Holott annyit tudunk a korabeli jegyzőkönyvből hogy a teherszerelvény 17. és 18. vagonja között történt az, ami történt. Baleset-e vagy öngyilkosság, ez se egyértelmű. Egyik változat szerint ugyanis nem az állomásról kiinduló szerelvény két kocsija közé esett a költő, hanem a még álló kocsisor adott pontján akart átbújni, s az induló vonat egyik lengő alkatrésze mért ütést a fejére. A mindig szép számmal jelen lévő fiatalok számára ezt a körülményt a felnőtteknek (szülőknek, tanároknak) utólag kel egyértelművé tenni. Egyértelművé tenni azt, hogy a tragédia magyarázata nem egyértelmű. A másik hamisítás a Nagyon fáj c. verssel történik. A szerzők és a rendezők ezzel a verssel zárják az első felvonást, a Vágó Mártával való 1928-as, akkor beteljesületlenül maradt szerelmet. Holott József Attila ezt a verset 1936 őszén írta, Gyömrői Edithez. A versről egyébként a neten olvasható egy tökéletes elemzés, Tverdota György írása. http://epa.oszk.hu/00000/00001/00007/tverdota.htm
Ez a második olyan súlyos hamisítás, ami semmiképpen sem maradhatna említés nélkül a darabot megnéző fiatalok előtt. S az, hogy a bemutató után hét évvel még mindig ebben a formában, ebben az értelmezésben adja a színház ezt a darabot, az egyrészt a művészi szuverenitás jele lehet, másrészt a hibákból való tanulás képtelenségének a jele. És ez sajnálatos.
------------------------------------------------------------------
Sé község díszpolgára: dr. Csider Sándor(2019.03.20.)
Sé Község Önkormányzata a “Sé község díszpolgára” címet adományozta dr. Csider Sándornak Sé községben közösségek létrejöttéért, erősítéséért 30 éven át végzett önzetlen tevékenysége elismeréseként.
Dr. Csider Sándort a címre az ÖrökSÉgünk Alapítvány terjesztette fel.
Dr. Csider Sándor népművelő, tanár, költő a Berzsenyi Dániel Főiskolán, majd a Savaria Egyetemi Központban sokféle tárgyat tanított: közösségfejlesztést, drámapedagógiát, kulturális diplomáciát, érdekérvényesítési technikákat, ünnepelméletet, etikettet és protokollt… Doktori disszertációját az ünnep mibenlétéről írta. A 80-as évek végétől rendszeresen járt gyakorlatra művelődésszervező szakos hallgatóival Sébe.
Ő maga így írt erről az időszakról: “A legkedvesebbek számomra a népművelési gyakorlatok voltak, amikor egy falu lakőinak életét ismerhettem meg. Sokat tanultam tőlük és hozzájárultam ahhoz, hogy egymást is tanítsák, valamint tőlünk is tanuljanak. Hallgatóimmal együtt sokat adtunk és sokat kaptunk. Sé a világ közepe. Bábáskodtunk a Séi Baráti Kör létrejöttében. A klubkönyvtár a mai önkormányzat helyén volt, csakúgy, mint az orvosi rendelő. Nem egyszer annak várótermében gyülekeztünk. Gyertyafénynél dolgoztuk ki az alapszabályzatot, mert gyakori volt annak idején az áramszünet. Újkőkori jelmezes játékot vezettünk, nyári táborozást a pályán, a Kati presszóban rendszeres programot. Kiadványokat szerkesztettünk…”
Hét év séi népművelési gyakorlat után 1996-ban jelent meg a “Boldogságnapló”, egy évvel később az “Igaz meSÉk”, 1999-ben az “ÁllatmeSÉk”. E iadványokban őszintén vallanak magukról ma is élő falubeliek. E füzetecskék csak külsőleg vékonyak. Gazdag a tartalmuk, bölcs gondolatok fogalmazódnak meg bennük.
Dr. Csider Sándor 2000-ben ment nyugdíjba, amikor megszűnt a művelődésszervező szak. Azóta foglalkozásokat, esteket tart minden korosztálynak ifjúsági és nyugdíjas klubokban, könyvtárakban, művelődési házakban. Gyakran látjuk Sében a különféle rendezvényeken, továbbra is kovásza a közösségeknek. Ő úgy fogalmaz, hogy “hazajön” Sébe.
Az utóbbi időszakban három verseskötete jelent meg: 2006-ban a “Varázshegedű”, 2016-ban a “Álomút” és 2018-ban a “Karácsony éjjelén”. E kötetek megjelenését Sé Község Önkormányzata és az ÖrökSÉgünk Alapítvány is támogatta, bemutatásukra író-olvasó találkozó keretében került sor a Faluházban.
Gratulálunk a “Sé község díszpolgára” címhez!
----------------------------------------------------------------------------
Polák István: Az ingyentankönyvekről(2019.02.24.)
Visszatérő érv a kormánypropagandában és a kormány híveinek a szóbeli és írott kommunikációjában az ingyentankönyv. Írtam már erről korábban, ezért most csak egy adalékkal egészítem ki. Azt írtam, hogy demagógia ingyentankönyvnek hívni, mert egyrészt a tanévek végén vissza kell adni – ezért csak a kölcsönzésük ingyenes, akár a könyvtári könyveké -, másrészt ez már nem rászorultsági alapon jár, hanem felmenő rendszerben mindenkinek. Azt is írtam, hogy ez a látszólagos ingyenesség csakis azért jöhetett létre, mert mára szinte 100 %-ossá vált a tantárgyankénti egytankönyvűség. Ha több tankönyv közül választhatnának a pedagógusok, akkor szinte lehetetlen feladat lenne megszervezni, hogy az összes tankönyvből legyen mindig ingyenes, azaz az iskolában kölcsönözhető. S ez a helyzet ráadásul komoly anyagi előnnyel, megtakarítással is jár az államosított tankönyvkiadás és tankönyvterjesztés számára. A tankönyveknek csak a kisebb részét kell évről évre konyomtatni.
Mikor is lenne tehát valóban ingyenes a tankönyv? Akkor, ha a közoktatásban is bekövetkezne az, ami a felsőoktatásban egyre jobban elterjed. Azaz a kurrens, az érvényes tankönyvek szabad elérése a világhálón. Ez a közoktatás tankönyveinek még csak a töredékére jellemző. Ha bárki bármilyen könyvet teljes terjedelmében és korlátozás nélkül el tudna érni a neten, akkor még az iskolai használatra is csak addig kellene kölcsönözni, amíg nincs minden tanuló asztalán laptop. Ha lenne (illetve ha majd lesz), akkor mind az órákon, mind az önálló tanulás során elegendő az elektronikus változat használata. Nemcsak az lenne a haszna, hogy nem kellene tankönyvek tucatját cipelni, hanem az is, hogy akár csak egy kis tartalmi módosítás a tankönyvek anyagában költségmentesen és azonnal megoldható lenne. S gyakorló feladatok hosszú sorát lehetne elkészíteni a mai munkafüzetek helyett ugyancsak elektronikus formában. Ezek a feladatsorok lehetővé tennék az egyéni tanulási útvonalak megtervezését, a gyorsabban haladók számára plusz feladatokkal, a nehezebben haladók számára könnyített azaz kerülő utakkal. Ezeknek a feladatoknak a javítása, értékelése is sokkal gyorsabb és egyszerűbb lenne, mint a nyomtatottaké.
Azt, hogy ez nem a távoli jövő, az is mutatja, hogy már ebben a tanévben elkezdődött az általános iskolák ellátása tabletekkel. Igaz, hogy még csak az ötödik évfolyamon, s igaz, hogy egy olyan „szekrény” formájában, amit nem lehet emeletek között szállítani, mert a töltést és a használat biztonságát (vagyonvédelem) csak így tudták megoldani. De előbb-utóbb minden iskola minden emeletére kerül egy ilyen szett, s akkor be tudják osztani maguk között a használatát az egyes osztályok. Ha meg már annyi lesz, hogy minden tanterembe jut, (juthatott volna egy éven belül a Puskás Aréna építési költségéből), akkor akár minden órán használható lenne, ha csak néhány percig is lenne az szükséges. (Pl. egy tanóra végi gyors számonkéréshez.) Érdemes tehát figyelni, hogy lesz-e folytatása az idei kezdeményezésnek.
--------------------------------------------------------------------------
Polák István: Adalékok a proli szó ontogenéziséhez. (2019.02.06.)
Ma (2019.02.06.) olvasható a Népszava mindkét változatában egy írás. Beck Tamásnak, a lap állandó publicistájának a cikke, címe A proli mint szitokszó. https://nepszava.hu/3024422_a-proli-mint-szitokszo Nem célom a tartalomismertetés, hiszen nem hosszú az írás, érdemes elolvasni. Azért tartom fontosnak, mert újabb jele egy jelenségnek, amiről már többször írtam. A „két Magyarország”, a két magyar nyelv formálódási, tudatos gerjesztési folyamatának. A mai rezsim és annak propagandagépezete már korábban is rájött, hogy tanulhat Hankiss Elemértől. Aki egyik, több évtizeddel ezelőtti írásában a közösségnek négy fő jellemzőjét fogalmazta meg: közös értékrend, közös érdek, közös célok, s mindezeknek a tudata (a „mi-tudat”). Talán a negyedik a legfontosabb, s ennek a „mi-tudat”-nak a kialakítása kezdődött el a 2002-es elvesztett választások után a magyar politikai focipálya jobb oldalán. A polgári körök megalakítása volt ennek az első lépése. A 2006-os őszödi beszéd után erősödött fel a karaktergyilkosságokban és demonstrációkban (békemenet, a Tv-székház ostroma, az okt.23-i utcai zavargások, a 2008-as népszavazás) a nagyobb méretű megmozdulások szerepe. 2010-től pedig immár a harmadik 2/3-os kormány állíthatja a költségvetési keret jelentős részét a pártpropaganda céljainak szolgálatába. S hiába a mai – igaz épphogy meglévő – 2/3, ennek a „mi-tudatnak” folyamatos munícióra van szüksége, folyamatosan karban kell tartani.
Ennek a karbantartásnak egyik friss eleme a címben megjelölt szó. Nézzük előbb vázlatosan, a dokumentálás szándéka nélkül a történelmi előzményét. Talán elég a Kommunista kiáltványig visszamenni, aminek az első fejezete a Burzsoák és proletárok. A proletár szó ókori, latin eredetű, s a nincstelen városi munkásokat jelentette-jelenti. Bérlakásban laktak, s csak annyit kerestek, amennyi a mindennapi szűkös megélhetéshez elég volt. Már Engels is használta a lumpenproletár kifejezést, s feltevésem szerint ennek nyomán is lett a szó rövidített alakja a „proli”. Ez már lekicsinylő, lealacsonyító jelentésárnyalatú, a jobb módú városi polgárok körében terjedt el. Még az un. szocialista évtizedekben is dívott. Én Szombathelyen hallottam azt a dalocskát, ami a kis proliról szól, akinek lyukas a cipője, mert nem dolgozik az apja, az anyja. S a dal végén ott volt az ironikus vörös farok: akkor fognak dolgozni, ha kitör a proletárok világforradalma.
S így érünk el napjainkig, a bevezetőben jelzett új közösség kialakításának és fenntartásának szándékáig. Az újmagyar (NER-magyar) nyelv sok fogalmat próbál meg átalakítani, jelentésüket módosítani vagy megváltoztatni. Egyik ilyen szó a hazugság. Manapság nem a tudatosan valótlan állításra alkalmazzák, hanem minden olyan megnyilvánulásra, amivel ez a jobboldali társadalom nem ért egyet, nem úgy gondol. Így alakult át a proli szó funkciója, használata is. Ezt teszi szóvá, ezt ismerteti tömören Beck Tamás. Hivatkozik a szó mai „nagy magyar” gondozójára, - akit én csak monogramjával jelzek – B.Zs.-ra, de nem hivatkozik a lovagkeresztes újságíró egyik legfrissebb cikkére, Én azonban kénytelen vagyok. Erről az írásról van szó: https://mandiner.hu/cikk/20190124_bayer_zsolt_a_jakobinusok_idejen_jottek_a_prolik
A nagyigényű, komoly elméleti alapvetésnek szánt cikk mintegy összefoglalja mindazt, amit a szemlézési helyén, a mandiner.hu-n friss kommentelőként már hónapok óta tapasztalok. B.Zs. teljes szövegű cikke a már csak múlttal rendelkező Magyar Idők-ben jelent meg, 2019.01.24-én, s Mensáros egyik naplójegyzetét használja kiindulópontul. A proliság gyökerét a francia forradalomban találta meg, s így jut el a bolsevikok diktatúrájáig. Fontos, kibontatlanul maradt mondata: „A proli: lelki igény.” Én se bontogatom ezt az értelmezhetetlen mondatot. S hogy hogyan teljesített be ez a cikk lelki igényt, azt azzal is szemléltetni lehet, hogy a szemlézési helyén előtte 8010 írásban vagy valamelyik kommentjében fordult elő. A cikkszerzők között egyik oldalon (többek között) Puzsér, Gágyor, Bencsik (A.), Szentesi Zöldi, a másik oldalon Kéri, Tamás Gáspár M., Nagy Bandó, Para-Kovács élt vele vagy írt róla. Igaza van tehát Beck Tamásnak, szitokszó lett belőle. Mégpedig akár három fokozatban is. Alapfok: proli. Középfok: hazug proli vagy mocskos proli. Felsőfok: hazug, mocskos proli. Célja a polarizálás, a két tábor elszigetelése egymástól, egymás ellen fordítása, a gyűlölet felkeltése, fenntartása, fokozása. Hiszen ezt a szót válogatás nélkül használja ez a tábor mindenkire, akik nem ők. Mindenkire, akinek más a véleménye, aki másként gondolkodik.
Mit tehet ellene a demokratikus baloldal? Hát, nem sokat. Egyrészt bölcs megértéssel fogadhatja, a humor, az irónia eszközeivel teheti nevetségessé. A másik lehetőség a kesztyű felvétele. Ezt tettem én. Kerestem egy másik „szitokszót”, s ez a NER. Az említett site-on való kommentelésem során, ha kiderül, hogy az érvek hatástalanok, akkor a megértő megjegyzésem lényege: aki NER-es, az olyan, mint Abbott regényének, a Síkföld-nek a lakója. Nem tehet róla, ha nem érti a harmadik dimenziót, hiszen – Locke nyomán mondva -, nincsen róla tapasztalata, így fogalma se lehet róla. A megértés azonban nem akadályoz meg abban, hogy rendre jelezzem: a nyelvi panelek gondolkodás nélküli átvétele sorvasztja az önálló gondolkodást, s végül a világtól való teljes elszakadásunkat eredményezheti.
------------------------------------------------------------------------------
Hírek a Nagy Gáspár-emlékévről
2019.01..07. Az emlékév 2018.09.14-én vette kezdetét egy kiállítással.
Feltehetően ez a kiállítás indult vándorútra az országban. Január 18-án Budapestre ér, s a hónap végéig látogatható.
A Nagy Gáspár Év harmadik hetében Budapesten első ízben köszönthetjük a „Hullámzó vizeken kereszt” című vándorkiállítást, mely Nagy Gáspár költő és König Róbert grafikus közös művét mutatja be.
.A kiállítás megnyitó a budapesti Szent Benedek Iskolában (1083 Budapest VIII. Práter u. 11.), 2019.01.18-án (pénteken) 13 órakor lesz és előre láthatóan 2019. január 31-ig lesz látogatható. (Megközelíthető a Corvin negyed M3 metróállomástól, vagy a 4-6 villamos Ferenc körúti megállójától).
„A tizenkét részből álló himnusz költőgarabonciása a megannyi kőtenger, kővitorla ellenében is, megerősítve a korábbi szent akaratot, fölajánlja Máriának eme „vizeken hullámzó országot”. S ugyanezt teszi linómetszeteiben, érzékeny fényhálót vonva a sziklából kinövő kereszt, s a töviskoszorút viselő ember fölé, a grafika poétája is. Hullámzó vizeken kereszt? Hullámzó vizeken élet!” (Szakolczay Lajos irodalomtörténész).
----------------------------------------------------------------------------
Polák István: Munka, statisztika(2018.11.21.)
Egyes témák saját maguk írják magukat tovább. A digitális publikálás és archiválás pedig pofonegyszerűvé teszi a folytatások egymáshoz kapcsolását, az előzmények felidézését, az adott téma egységben látását. Ez történt most is, a ,agyar munkaerő-statisztika témakörében.
„270 milliárdot utaltak haza” – közölte a Portfolió a határon kívül dolgozó magyarok tavalyi keresetével kapcsolatban. Egyúttal jelezték azt is, hogy most kb. 600 000 magyar dolgozik a határainkon kívül. A hírt nem elemezték, ezért most nézzük meg a lehetséges hátterét.
A 2016-os mikrocenzus adataiból kihámozható (kihámoztam), hogy akkor kb. 500 000 volt ez a szám. (Ld. a korábbi két írásomat:
http://nepszava.hu/cikk/1160366-nemzeti-munkanelkuliseg
illetve https://memoarondolgozo.freewb.hu/memozaik4/ , majd a kiegészítés a Népszava augusztus 15-i számában.)
Ha ennél maradunk, ha hitelesnek tekintjük a KSH adatait, akkor a 270 000 000 000 Ft fejenként nem sokkal több 500 000-nél, vagyis havi 50 000 Ft körüli. Ez nem sok. De utalásról van szó, nem a teljes hazaküldött vagy hazahozott pénzről. S mivel nem tudjuk, hogy mennyi a kinti félmillió magyar átlagos nettója, csak tippelni tudok, havi félmilliónak veszem. S ennek nem teszi ki a felét a kinti megélhetési költsége, ezért a havi megtakarításoknak átlagosan az ötöde lehet a hazautalt összeg. Ha ugyanennyit készpénzben is hazahoznak, akkor se éri el együttesen a havi szabad keret felét. További feltevésem, hogy a másik részét kint költik el és/vagy takarítják meg. Ez pedig közvetve arra utal, hogy a kint dolgozók többsége hosszú távra rendezkedett be, s alig valószínű, hogy ez a többség a közeli vagy távolabbi jövőben végleg hazajönne. Ez a jövőnk szempontjából sajnálatos. Hacsak hamarosan meg nem közelítené a leendő itthoni jövedelmük a jelenlegi kintit Például egy jelenleg Ausztriában dolgozó üvegipari szakmunkásé a 700 000 Ft-ot. Ezért is csupán parasztvakítás a mostani „nemzeti konzultáció”. Mire megyünk azzal, ha netán 20-25 év múlva pár ezerrel több munkába álló fiatal lesz? MI lesz velünk addig?
----------------------------------------------------------------------------
Polák István - Gazdaság, statisztika, kommentelés(2018.11.10.)
Van itten egy súlyos dilettantizmus. Abban, hogy a rózsaszín szemüvegesek nem veszik számításba, hogy a százalék magunkhoz viszonyít. Minden országot saját magához. Nézzük meg az ellenforradalmár által megadott link tartalmát.
Azt látjuk, hogy 2017-ben Németország GDP-je 34 700-ról 35 300-ra nőtt. Ez 1,7 %, de összegben 600. Magyarország 11 300-ról 11 800-ra, s ez ugyan 4,4 %, de összegben csak 500. Ha mindkét ország évente és átlagosan mindig ennyit nő, akkor mikor is fogjuk csak közelíteni is a németeket? Sohanapján, ugyanis évente 100 euróval nő a hátrányunk , a lemaradásunk!!! Ugyanez Ausztriához képest? Náluk 36 300-ról 37 100-ra nőtt, ez ugye „csak” 2,2 %. Nade számszerűen 800 euro. Vagyis hozzájuk képest a lemaradásunk évente 300 euróval nő !!!!
S akkor itt a hülye cím, hogy nem elérnünk kell, hanem túlszárnyalnunk. Nooooormááááális? Hogyan lehet túlszárnyalni, ha előbb nem érjük el? Talán megkerüléssel? Illetve úgy, hogy folyton lemaradunk, s mivel a Föld gömbölyű, előbb-utóbb előttük találjuk magunkat, illetve ők érnek mögénk?
---------------------------------------------------------------------------
Polák István – Bevándorló ország?(2018.09.16.)
Gyakran halljuk a szókapcsolatot mostanában a választott vagy kinevezett politikusainktól, elsősorban az állami média csatornáin, illetve őket idézve másutt is. Tagadó formában: „nem leszünk bevándorló ország”. Ha lenne Anyanyelvi Köztisztasági Hivatal, a kifejezés már rég a kukába került volna. Hiszen a jelentése az lehetne, hogy az országunk bevándorló, azaz bevándorol valahova. Ezen azonban már 11,2 évszázada átestünk. Akkor vándoroltunk be a Kárpát-medencébe. Ha ma bevándorló ország lennénk (hiszen majdnem az is vagyunk), az azt jelentené, hogy most is bevándorlunk valahova. Valóban megkezdtük ezt a bevándorlást a nyugat-európai országokba, de a vándorlás a másik oldalról nézve és valójában is nem bevándorlás, hanem kivándorlás. Ezért aztán nem a nem létező veszély – a hozzánk irányuló tömeges betelepülés - ellen kellene kampányolni, hanem a kivándorlás ellen. Persze érthető, hogy ilyen kampány nincs, hiszen a kivándorlás csökkentéséhez nem elég a reklám, ahhoz a gazdasági felzárkózás erősebb üteme kellene, s nem utolsósorban belső béke.
--------------------------------------------------------------------------
Polák István – Kiszivárgott(2018.08.31.)
Mielőtt az új emberminiszter ünnepélyesen elővezethette volna a NAT új verziójának „nyersfogalmazványát”, kiszivárgott belőle néhány részlet. Az egyik, aminek én látatlanban örülök, az a terv, hogy nemcsak az 5-6. osztályosok tanulják továbbra is egy tantárgy keretében a természettudományos ismereteket (természetismeret néven), hanem a 7-8. osztályosok is. Itt a tervezett tantárgynév a természettudomány. Hogy ennek én miért örülök, arról kicsit később szólok, most előbb azt vázolom, hogy ennek azért lesznek buktatói.
Az első botlókövet abban látom, hogy a pedagógusok a következő hónapokban feltehetően tiltakozni fognak. (Ugyanúgy, ahogyan – véleményem szerint, pusztán önérdekből -, nem ejtettek egy könnycseppet se a tankötelezettség 16 évre való leszállításakor. Hiszen abban reménykedhettek, és ez a reményük valóra is vált, hogy a renitens tanulók jelentős részétől megszabadulhatnak. Nem gondoltak arra, hogy később majd a társadalomnak kell finanszírozni ezeknek a lemorzsolódóknak vagy a közmunkáskénti eltartását, vagy a pótlólagos képzését.) Ugyanis a négy, korábban önálló tantárgy megszűnése árán lehet csak egységes természettudományt tanítani. Ebből az következik, hogy pl. a biológia-földrajz szakosoknak meg kell tanulniuk a két év fizika és kémia tananyagát, ha hitelesen akarják tanítani az integrált ismereteket. S ugyanez a másik irányban is igaz, a matfiz szakosoknak három másik tárgy korábbi tananyagaiba kell belemélyedniük. Mindez addig így lesz, amíg majd kijönnek a pedagógusképzésből azok a tanárok, akiket eleve erre az összevont négy tantárgyra képeznek ki. Ha azonban ez a botlatókő nem torpedózza meg a nemes tervet, akkor ott lesznek a következő kérdések: mikortól lép be ez a tantárgy, milyen legyen az új tantárgy tematikája, hogyan illeszkedjen bele az órarendbe, hogyan épüljön rá a középfok. Ezeknek a dolgoknak a tisztázása nélkül talán nem is tud benne maradni a véglegesített változatban.
Hogy miért örülök látatlanban? Pl. azért, mert nagy híve vagyok Németh László ebbéli felfogásának. Ő többek között a Négy könyv c. tanulmányában és az Iskola Kakaskúton c. kisregényében írt mindarról, amit a vásárhelyi tanárkodása alatt tapasztalt, végiggondolt, s ki is próbált. És azért, mert egykori magyartanárként állandóan zavart és gátolt a történelem és az irodalom tantárgy tartalmi aszinkronja. És azért is, mert az elmúlt két év házitanítói kalandozásom közepette láttam, hogy mire lehet menni, meddig lehet jutni a heti egyórás tantárgyakban.
Épp az előbb olvastam egy kísérletező biológiatanárnőről az egyik netes portálon. Ő az élménybiológia híve. Nemrég olvastam a SEK tanárának, Fűzfa Balázsnak a véleményét az élményközpontú irodalomoktatásról. Az élménykiváltásra épülő tanítást azonban a 45 percre szabott órák gúzsba kötik. Akkor is tapasztaltam ezt, amikor pl. a Barbárok vagy az Igéző c. novellák és a belőlük készített filmek megbeszélése volt a – partizánkodás módjára beiktatott – téma. Tehát az a véleményem, hogy az új tantárgyat nem lesz szabad kevesebb óraszámban tanítani, mint amennyi az előzményeinek volt, azaz kell hozzá minimum heti hat óra. S akkor ennek egy napon belül kell megtörténnie, egy szaktanteremben, ahol nemcsak okos tábla van, hanem megfelelő eszközök is. A gyakorlati, élményszerű tapasztalásra, kísérletekre. Pl. arra – amiről az említett tanárnő is beszélt -, hogy akár csirkeszárnyat lehessen boncolni. Ha viszont a hét egy napja tematikus, akkor miért ne lehetne az a többi öt is? Hiszen nyelvet tanítani (idegent, s vele párhuzamosan a magyart) is sokkal hatékonyabban lehet akkor, ha nemcsak egy-egy óra jut rá a napi rohanásban, hanem pl. egy egész délelőtt, öt óra, egy testneveléssel kiegészítve. Ugyanez igaz a humaniórákra is. Heti további két napot kellene szentelni a korábbi irodalom, történelem, ének, rajz tantárgyakat felváltó (integráló!) művelődéstörténet témakörnek. (Erről is olvashatunk az Iskola Kakaskúton-ban.) És ekkor már csak egy napunk marad arra, hogy a matematika és annak mindennapi hasznossága, megjelenése lehessen a téma, ugyancsak sok gyakorlati példával. Leendő varrólányoknak szabásmintával, leendő hidegburkoló fiúknak mozaikpadló tervezésével és anyagszámításával, leendő bankicáknak és bankfucsúroknak kamatos kamatszámítással stb.
Persze felmerülhet az olvasóban, hogy jó-jó, ez a felső tagozat (ami – sajnos – marad négy év, a sokkal hasznosabb kilencosztályos változattal szemben), de hogyan tovább, középfokon? Hát, ugyanígy. Hiszen már oda….ták a levegőbe a szakgimnazisták science tantárgyát, s a többi maradt a régiben. Olvasom azonban, hogy a gyógyszergyártó szakma máris aggódik, a kémia mint önálló tárgy megszűnési veszélye miatt. Szűklátókörűség. Szerintem a kémia egyes részismereteit is sokkal könnyebb lehet megérteni, s (főleg!) megjegyezni, tartósan fejben tartani, ha azok kapcsolódnak biológiai és fizikai ismeretekhez. És persze középfokon helyet kell hagyni a heti órarendben annak is, hogy akik a régi tantárgyak bármelyike iránt érdeklődnek, ha már eleve tudják, hogy milyen irányban haladnának tovább (felsőfokú továbbtanulás vagy valamilyen szakma), akkor fakultációs órákon alaposabb ismereteket szerezhessenek.
Záró gondolatként a sajnálkozásomat kell megfogalmaznom. Sajnálkozásomat amiatt, hogy az utóbbi évtizedekben az oktatásban országos méretű kísérletezés folyik. Nincsenek előzetes kísérletek még egy új tankönyvvel kapcsolatban sem, nemhogy egy egészében új koncepciót illetően. Nem tudok modellkísérletekről pl. a tanulásmódszertan vagy az etika nemrégi beiktatását megelőzően. S a tantárgystruktúra megváltoztatását annyira fontosnak tartom, hogy ha most kísérleti fázissal kezdenék el, akkor esetleg évtizeddel később lehetne általános gyakorlat, s ezt az időveszteséget én károsnak tartanám. Két rossz közül tehát ezúttal a kisebb mellett voksolnék, az azonnali bevezetés és az ezzel együtt járó folyamatos finomítás mellett. Ráadásul ha az új tantárgynak nem nyomtatott, hanem digitális tananyaga lenne – tankönyvek, munkafüzetek (tanulónként akár egy cd-n), internetes oktatócsomagok – akkor a javítás, finomítás évről évre külön költség nélkül lenne lehetséges. Ehhez azonban nem lenne elég az a fejlesztési terv, amiről ugyancsak a napokban hallhattunk az új oktatási államtitkárról, azaz a következő tanévnen az ötökisesek teljes körű tablethez juttatása. A bevezetéskori hetedikesekre is ki kellene terjeszteni. Mindez azonban egyelőre a közeljövő titka. Remélem, hogy nem sokáig lesz az.
--------------------------------------------------------------------------
Polák István - … azt látni kell …(2018.08.28.)
Kialakultak olyan nyelvi panelek, amelyeket ma már úgy használnak, hogy egyrészt nem gondolnak az eredetére, másrészt még a szorosan vett jelentésére se. Bemelegítő példám a „mi, magyarok”. A jelentése talán valamilyen kiemelő szándékú megkülönböztetés, elkülönítés. Az utóbbi években szinte kötelezővé vált a politikai pálya egyik térfelén. Nem magam jöttem rá, hogy honnan ered, hanem úgy rémlik, hogy Lipp Tamás kötete, a Turulmadár fenn az égen segített hozzá. Ott van szó az egyik írásban Jókai regényéről, Az új földesúrról, aminek a modellje Haynau volt. Ott mondja a főhős, az utószóban, hogy „Wir, Ungarn”.
A címül vett szószerkezettel épp tegnap találkoztam az egyik tv-műsorban. Alighanem Giro-Szász Andrástól hallottam először, valamikor 2010 előtt, még Századvég-es korában. Már akkor is irritált, s azóta egyre jobban. Alighanem elsősorban a „kell” szava miatt. Olyan a mondás, mintha a használója elő akarná írni a hallgatójának, hallgatóinak, hogy mit lássanak. Hajdan volt a könyvsorozat, a „Mit kell tudni …” (Mit kell tudni a Szovjetunióról, a KGST-ről, az olimpiákról stb.) Azt kellett tudni, ami azokban a kis könyvecskékben voltak? Most azt kell látni, amit láttatni akarnak? S aki(k)nek mondják, azok egyébként nem látnák? A mindentudás, a mindenlátás helyett talán szebb lenne valamivel óvatosabb, megengedőbb fogalmazás. Pl.”én ezt úgy látom …”, „érdemes figyelni arra, hogy …” „ne feledjük azt, hogy …” „vegyük figyelembe azt, hogy …” „hozzátartozik ehhez az, hogy …” stb. Elég gazdag a nyelvünk, „nekünk magyaroknak”, kár mindig ugyanazt a szófordulatot koptatni.
--------------------------------------------------------------------------
Polák István – Tabletek(2018.08.24.)
Meglepő, reményteli és ugyanakkor sok kérdőjelet tartalmazó hírt hallottam tegnap (2018.08.23-án) az egyik csatorna híradójában, a friss oktatási államtitkár Bódis József szájából. Bejelentése szerint a következő tanévben minden magyar ötödikes diák saját használatú tablethez fog jutni.
A reményteliségről. Először is a hiúságom lett legyezgetve. Az utóbbi évben többször és több helyütt írtam le, hogy a stadionok helyett sokszorosan fontosabb lenne minden magyar diák laptophoz juttatása az iskolai órákon. A tablet ugyan nem laptop, de talán könnyebben kezelhető, és használata közelebb áll az okos telefonokéhoz, mint az asztali gépekéhez, ezért a fiatalokhoz közelebb is állhat. A kezelhetősége pedig azért könnyebb, mert nem kell folytonosan a padon tartani. Valami tehát elkezdődött a hazai tanulóifjúság digitális kultúrájának általánossá tételét illetően. S a személyes érintettségemen túl, abban is bízom, hogy ha már van a lehetőség, akkor onnantól minden ötödikes osztályban minden napon legalább egy órán, annak az órának egy részén használni is fogják. Aztán majd többön is. És hát az is logikusnak tűnik, hogy a következő években más évfolyamokra is kiterjesztik, de ha felmenő (illetve lemenő) rendszerben csak évenként bővülne, az azért túl lassú ütem lenne.
A kérdőjelek. Nem tudható, hogy tablet lesz-e, vagy ipad. Másképpen mondva: szerepe lesz-e a spórolásnak a beruházásban. Hiszen az egyes típusok között akár hatszoros árkülönbség (s ezzel arányos tudáskülönbség) is lehet. Na persze, nem kellene a legdrágább. Egy középáras típus országos méretben kb. ötmilliárdba kerülne, ami nem egetverő összeg, s benne lenne az osztályonkénti biztos elzárhatóság (hiszen a használat kezdetén ki kellene osztogatni a névvel megjelölt példányokat), és a tölthetőség, azaz a tanulóasztalonkénti konnektorok. S az is kérdés, hogy van-e minden magyar oskolában olyan wifi, ami minden osztályban működőképes. Hiszen az előbb említett kiterjesztéssel pár éven belül el lehetne jutni a teljes tabletesítésig, s akkor minden tanteremben kell a wifi.. (Az én egyik mániám szerint – a Puskás Stadion egyszeri beruházásának árából – ezt egyszerre kellett volna megtenni.) További kérdőjel a napi használat megszervezése. Hiszen osztályonként a tabletek értéke meghaladhatja az egymillió forintot. Biztonságosan zárható szekrényekben kell majd tartani, s a kulcshoz mindegyik pedagógusnak hozzáférni, aki az osztályban tanít? Kicsit macerás. Ennél jobb lett volna a padokra rögzített laptop, amit csak be kellett volna kapcsolni a használat perceire. A további kérdőjelek költőiek lesznek, hiszen logikusan hozzátartozik a rendszerhez az osztályban létező okos tábla, ami megjelenítheti pl. bármelyik tanulói tablet képernyőjét, illetve egy megoldott feladatsor összesített eredményét. A feladatok eredményét is (a helyes megoldást), és az osztály összesített teljesítményét is, akár tanulónként (már persze akkor, ha ezt nem tekintjük a diákjogot sértőnek). S az is költői kérdés, hogy ugyanekkor elérhetőek lesznek-e a tankönyvek digitális változatai, előbb az ötödikeseké, aztán az összes többi, lesz-e még több digitális tananyag a tankönyveken és az ekkor már digitális munkafüzeteken túl. S végül az is kérdés, hogy – a most már digitálissá tett napló-ellenőrző mintájára – elérhető lesz-e otthon is diákonként az iskolában tartott tablet tartalma. Másképpen: tudja-e a tanuló otthon folytatni az iskolában elkezdett munkát, ha az pl. nagyobb lélegzetű. Ehhez a lehetőséghez szükséges lenne egy iskolai szerver, amin minden tanulónak lenne egy (jelszóval védett) fiókja (pl. az email-cím mintájára), amit persze a pedagógusok is meg tudnának nézni. Pár éven belül így el lehetne érni, hogy az iskolatáskában csak a rajz- és a tornafelszerelés és az elemózsia lenne.
Összességében pedig: hurrá és hajrá!
--------------------------------------------------------------------------
Polák István – Jelek (2018.08.21.)(Frissítve: 08.23.)
Szaporodni látszanak azok a jelek, amik azt mutatják, hogy fogy a türelem a mindennapjainkban. Ezeknek a jeleknek egy csoportja az „alulról jövő kezdeményezések” sorsára vonatkozik. Röviden a néhány utóbbi (véletlenül három):
- Iványi Gáborék ételt vittek volna a röszkei tranzitzónában várakozóknak, hiszen a hatályos rendelkezések szerint a hatóságoknak nem kötelessége etetni őket. Mivel előzetesen nem kértek senkitől engedélyt, hanem csak úgy odamentek, nem tudták átadni a vitt ételcsomagokat.
- A fábiánsebestyéni játszótérten szálka ment egy kislány körme alá. Apja – aki mellesleg helyi önkormányzati képviselő, egyébként pedig vállalkozó – saját pénzéből lefestette a játszótéri fa-elemeket, s a keményre tömörödött homokot is kicserélte. Az önkormányzat feljelentette a saját képviselőjét, mert mindezt előzetes engedély nélkül tette.
- A Magyar Kétfarkú Kutya Párt már szép listát tudhat magáénak a közösségi célú, ám nem állami pénzből elvégzett munkáiról. Közös jellemzőjük, hogy ezeket is intoleránsan fogadta a hatalom. A Szentendrén ültetett fáikat kiszedték, a több helyen található járdahibák álcázó (vagy inkább jóindulatú veszélyjelzésnek, figyelemkeltésnek tekinthető) körülfestéséért ugyancsak feljelentés volt a jutalom. Felcsúton a beaszfaltozott kátyúkat ugyan még nem kellett az eredeti állapotúra visszaállítaniuk, de a polgármester-választási kampány keretében épített buszmegállót el kell bontaniuk.
Elrontja a háromságomat, de ide illeszthető (a fogyó türelemre példaként) a miskolci buszos eset. Ahol a hírek szerint egy kislány vizet ivott, ebben a nagy melegben, a sofőr ezt meglátta és tilosnak minősítette, holott egyes hírek szerint még magán a buszon is olvasható, hogy zárható palackból ez szabad. A család reklamált, a buszsofőr ugyancsak, és rendőri intézkedésbe torkollt a vita, miközben a busz húsz percig állt, váratta a vétlen utasokat. (Ez utóbbi esethez eszembe jut egy gyerekkori emlék. Akkoriban még nem írásos teszttel vizsgáztatták a jogosítványra vágyókat – sokkal kevesebben is voltak -, hanem szóban. S a pletykák szerint voltak beugratós kérdések is, ilyenek: - Maga épp a Margithídon halad a motorkerékpárjával, s meglátja, hogy valaki fuldoklik a Dunában. Mit tesz? – kérdezte a vizsgabiztos. – Megállok és segítséget hívok – válaszolta a vizsgázó, és már el is bukott. A vizsgabiztos felvilágosította, hogy vezetés közben csak a forgalomra figyelhet, nem nézegetheti a folyót. A buszsofőröknek persze bizonyára figyelni kell az utasokra is, nehogy pl. verekedés törjön ki, illetve valaki rosszul is lehet. De ha az utasokra is figyel, akkor kevesebb figyelme marad a vezetésre. S az elvárható lenne talán pl. a többi utastól, hogy menet közben ők figyeljenek a vezető helyett, s ők szóljanak, ha valami baj van.)
Frissítés 2018.08.23-án: Hogyan is lehettem ennyire naiv? Úgy véltem, hogy csak a buszmegállót kell lebontani, mert nagyon szem előtt van. Egy nap elteltével kiderült, hogy bizony a kátyúból is ki kell szedni a beletömött aszfaltot. Bizonyára szabálytalan, szakszerűtlen volt a technológia, s – ha most már, elszégyellve magát a helyi hatóság, gyorsított eljárásban javítaná meg a község útjait – nem lehet úgy hagyni. Nem maradhat ott, világ csúfjára egy kutyák által beaszfaltozott kátyú. Két kérdés azonban így is felmerül. Egy konkrét és egy általánosabb.
A konkrét nem is kérdés, hanem kérdéscsoport. Hány kátyút tömött be a Kutyapárt? A beszámolókban egynek a betömését láthattuk. Vajon foglalkozott volna-e a helyi hatóság a buszmegálló és a kátyú dolgával, ha nincs helyi polgármester-választás, s ott nem indít a Kutyapárt egy nagyon hasonló nevű jelöltet? Most majd vajon építtet-e a helyi hatóság egy másik buszmegállót, s ha igen, akkor az mennyivel lesz másabb (már azon túl, hogy a hatóság rendeli majd meg)? Mibe fog az kerülni? (Ez ingyen volt.) Hány kátyú van (maradt) összesen Felcsúton, s vajon majd egyedileg fogják-e foltozni, vagy esetleg összefüggő aszfaltszőnyeget is terítenek majd a befoltozott és a be nem foltozott részekre? Ha már korábban olyan szépen letérkövezték a falu fő utcája mentén a kapubehajtókat.
Az általánosabb is kérdéscsoport, de ez nyelvi, pontosabban etimológiai. Miért kátyú lett az aszfaltos utakon keletkező és (az azonnali betömés elmaradásakor) egyre terebélyesedő, egyre mélyülő lyuk. Gyerekkoromban a kátyú a földes utakon lévő, latyakos-vizes gödröcskét jelentette, lehettek azok akár a falun belüli utak vagy járdák. Illetve még a kertben vagy szántóföldön lévő puha sarat is annak nevezték. Nincs itthon történeti-etimológiai szótáram, az arcanum.hu pedig - ahol ott van digitális változatban - nem engedi magát szabadon megnyitni, ezért a Tinta Kiadó egy könyvében találtam csak némi nyomot. Zaicz Gábor írja az Etimológiai szótár c. művében, hogy első felbukkanása 1421-ből való, s a ’kotú’ – a mai pocsolya – megnevezése volt, szóhasadással keletkezve. Ennek teljesen meg is felel a gyerekkori emlékezésem. Aztán Grétsy László: A szavak ösvényein c. könyvében (ugyancsak Tinta Kiadó) a 111. oldalon külön kis fejezetet szánt a szónak. Érdeemes lesz tehát mind a TESZ-t, mind ezt a kötetet megnéznem. Addig pedig előrebocsátom, hogy nem tetszik a ’kátyú’ mai kiterjesztése arra az aszfaltos úton lévő valamire, ami kifagyással keletkezik és nagyobbodik. Akkor is kátyúnak nevezik, ha teljesen ki van száradva. S a ’kátyúzás’ szóról már ne is beszéljünk. Na persze a ’lyuk’ se lenne jó, hiszen annak az a fő tulajdonsága, hogy átlátunk rajta. Vagyis nem mindig, mert a lyukas fogon se látunk át. S a ’gödör’ se lenne pontos, hiszen arról meg az a képzetünk, hogy nagy és ugyancsak a földbe van ásva. Mi más lehetne tehát, ami elég rövid is és elég egyértelmű is? Egyelőre nincsenek ötleteim. Illetve valóban megszoktuk már ezt a jelentésváltozást?
A két kérdéscsoport vázolása mellett azért ne feledkezzünk meg arról a zseniális riposztról se, ami méltó a Kutyapárthoz. Talán az okos lány meséjéhez hasonlíthatnánk. Aki Mátyás királynak azt válaszolta, hogy csak úgy tudja befoltozni a lyukas korsót, ha a király előbb kifordíttatja, mert ki látott már bármit a színén foltozni. Ja, az aszfaltút kivétel, mert azt a színén foltozzák. Az pedig teljesen egyértelmű, hogy ha a hatóság az eredeti állapotot kívánja látni, akkor tudnia kell, hogy mi is volt az eredeti állapot. Különben hogyan ítélhetné meg, hogy azt állították-e vissza. Valahányas méretarányú háromdimenziós térképet kellene tehát megadniuk a Kutyapárt számára, hiszen ők – a dolog természetéből adódóan – „csak” betömték a lyukat, előtte nem térképezték. Vagy ha nem képes a hatóság térképet prezentálni, akkor elég lenne az eredeti állapotról sztereofotókat mellékelni, hiszen a geodézia képes térmodellt alkotni azokból. Illetve ha térfotók sincsenek, akkor legalább precíz leírást (a ’kátyúk’ méretarányos kontúrrajzát és pontos mélységét) adjanak róla, megjelölve az úttest azon pontjait is, ahol az eredeti kátyúkat prezentálni kellene. Hiszen a Kutyapárt hibát követne el akkor is, ha kevesebb aszfaltot szed ki a kelleténél, s akkor is, ha többet. A labda tehát a felcsúti hatóság térfelén pattog, s most izgalommal várhatjuk a további fejleményeket. (Ha meg komolyan vennénk mindezeket, akkor azt kellene mondanunk róluk, hogy a hatóság állampénzen játszik az óvodás homokozóban.)
---------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István – Az új NAT-ról(2018.08.10.)
Egy évig tartó titkos munkálatok után a minisztérium (EMMI) elé került az új Nemzeti Alaptanterv munka-változata. Ezzel a titkolózással még nem is lett volna baj, hiszen egy alapváltozat nehezen készült volna el a folytonos belebeszélés közepette. Az azonban aggasztó, amit a folytatásról most tudni lehet.
A Népszava aug.10-i számában olvashattuk, Juhász Dániel írásában, hogy az előzetes kormányzati elvárások három fő szava a „nemzeti, munkaalapú és családközpontú”. S most a projekt a félidejénél tart. További részletek nem ismertek a tartalomból, azaz annyi mégis, hogy a tankönyveket két változatban fogják majd elkészíteni, - állami valamint egyházi, keresztény szemléletű -, s majd e kettő közül lehet választani. Itt lesz az első bökkenő, az első ős patkány (a meg nem gondolt gondolat). Ez ugyanis kiterjesztése az eddigi egy tantárgyra érvényes alternatívának, azaz az erkölcstan vs hit- és erkölcstan közötti választási kényszernek. Ám amíg az „etika” tantárgy heti egy óráját nagyobb nehézségek szerint lehetett bontani, osztályokon és iskolán belül, (bár a tapasztalatok szerint a családok többsége az erkölcstant választotta), ebben az esetben – ha így marad -, minden osztálynak (azaz elsősorban a családoknak) egységesen kell majd dönteni pl. az első osztály kezdetén, hogy melyik változatot választják. Vagy ez a választás majd iskola-szinten fog eldőlni? S azután majd azzal a tankönyvtípussal kell végigmenni a 8 éven? Mikor kell majd dönteni erről a családoknak ahhoz, hogy a tanévkezdéskor a gyerekek már a kezükbe vehessék a tankönyveket? Mi lesz így az ingyenesnek csúfolt, kölcsönzés formájában szolgáltatott tartós tankönyvekkel, hogyan lesznek továbbadhatók? Ez azonban csak egyetlen és nem is a legközpontibb bizonytalanság. Nem lehet ugyanis semmit tudni arról, hogy a kifutásában minimum 12 évre szóló új dokumentum milyen iskolaszerkezettel és milyen tantárgyszerkezettel számol. Ennek tisztázása nélkül csak azt lehet sejteni, hogy ebben a két dologban minden marad a régiben. Ez nagy baj lenne.
Azonban nemcsak a tartalma „sötét ló”, hanem a további sorsa is. A minisztérium fogja elsőként véleményezni. (Megnézi, hogy „emmi”?) Ettől nem sok jó várható, ha arra gondolunk, amit a cikkben olvashattunk. A munkában részt vevő egyes szakértők szerint ugyanis „ …a NAT fejlesztésével megbízott miniszteri biztos, Csépe Valéria „mindenre bólogat”, amit a kormány kér, de az elvárásokat már nem továbbítja a szakmai csoportok felé, hagyja, hogy a szakemberek önállóan dolgozzanak. Ebből pedig előbb-utóbb konfliktus lehet: a szakértők szerint a kormánynak eljuttatott NAT-koncepció nem igazán tükrözi a „nemzeti-munkaalapú-családközpontú” hármas elvárást, sőt volt, aki úgy vélekedett, a kormány ízlésének „túl liberálisnak” is tűnhet.” Mi várható? Az, hogy a minisztérium megfogalmazza a kifogásait, s ezek közzétételével eleve korlátozza a majdan következő harmadik fázist, a szélesebb szakmai vitát? Vagy ezek miatt a kifogások miatt előbb a munkacsoport kapja vissza az anyagot, s majd a kívánalmaknak megfelelő átdolgozások után kerülhet az igazán érdekeltek (pedagógusok, szülői szervezetek, külső szakértők stb.) elé, hogy utána a véglegesítésről dönthessenek? Mennyi időt, hány évet fog ez igénybe venni? Hogyan készülnek így majd el időre az új tankönyvek? És mi lesz addig, marad a sokat bírált, túlméretezett, szétaprózott tananyag és az egyre kevésbé funkcionáló iskolaszerkezet? Szerintem előre lehetett volna látni, hogy egy kormányváltás a munka félidejében nem teszi lehetővé a zökkenőmentes munkát. Másrészt az a körülmény, hogy a százfős titkos csapat csak a „saját szakállára dolgozott”, nem voltak kíváncsiak az érintettek előzetes véleményére, elképzeléseire, a nem is annyira régi, előző NAT-változatról összegyűlt tapasztalatokra, eleve magában rejtette a lassúság, az időveszteség veszélyét.
Összegezve mindezt a keveset, amit most tudunk, csak azt állapíthatjuk meg, hogy a NAT-tal való eddigi „foglalkozás” jól jellemzi a jelenlegi rezsim szakszerűségét, konzultációs technikáját, prioritásait, s – végső soron – a nemzeti ügyekkel, a nemzet jövőjével való foglalkozásának szintjét, minőségét.
--------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: A bojkott lehetősége(2018.07.24.)
A cím pontosítása.
Aki olvasta a Népszavában megjelent írásaimat, az kitalálhatta (a többieknek elárulom), hogy a harmadik kétharmad parlamentjéről van szó. A második szót is ki kell egészítenem, hiszen a bojkottnak nemcsak a lehetőségét tartom megfontolásra érdemesnek, hanem egyenesen szükségesnek tartom. Ha már a korábbi fázisokban nem élt az ellenzék a bojkott lehetőségével. Ahogyan azt még a választások előtt írtam, ennek a két választójogi törvénynek a keretei között nem lett volna szabad egyetlen ellenzéki pártnak se indulnia. A pártok azonban megélhetési pártok is, nem merték kockáztatni a költségvetési finanszírozásukat. S ha már elindultak ezen a feléjük meredeken lejtő pályán, egyenként, akkor a választóknak kellett volna kifejezni a véleményüket az aktív bojkottal, azaz a demonstratívan leadott érvénytelen voksokkal. Ez se történt meg, hiszen nem volt olyan civil fórum, ami ezt javasolhatta volna. Így érkeztünk el a mai helyzethez, azaz a választás utáni első ülésszak végéhez. Az ülésszak értékelése megkezdődött, amint ezt épp a Népszava egyik cikke is mutatja. http://www.nepszava.hu/3002585_meglepo-a-szolgai-ostobasag-ellenzeki-let-a-harmadik-ketharmadban Nem áll szándékomban a cikkben megszólalók mondatainak elemzése, értelmezése, de egyikük véleményére utalnom kell. Ugyanis egyedül a DK megszólalója, Vadai Ágnes alelnök látja szükségesnek alternatív parlament működtetését. (Zárójelben jegyzem meg, hogy mind az előző ciklusban, mind a mostani költségvetési szavazáson – ennek részeként a frakciófinanszírozási zsarolásban - ez a párt viselkedett szerintem a legméltóbban az adott körülményekhez.)
A bojkott részletei.
Kezdjük az állami parlamenttel. A fent idézett Népszava-cikk is mutatja, hogy az ellenzéki frakciók egyöntetűen hangoztatják: nincs remény a konstruktív közreműködésükre. A cikk végén azonban a szerző idéz egy szakértői véleményt: „Az elemző úgy véli, látható és várható, hogy a kormány egyre több jogot von majd magához, ezzel valamelyest tovább üresedik a parlamenti munka, de a főbb törvények, alkotmánymódosítások továbbra is az országgyűlésben születnek majd. - Ez a fajta parlamenti legitimáció a kormánynak kifelé, a külföld felé is fontos – hangsúlyozta Reiner.” Ha tehát a legitimáció a szakértő szerint elsősorban a kormánynak fontos, akkor mi is az érdeke az ellenzéki pártoknak? Kiszolgálni a kormány érdekét, vagy első helyre tenni a haza érdekét? Ezért aztán az a véleményem, hogy a jövőben az összes ülésen elegendő lenne, ha az ellenzéki frakcióknak csak egyetlen ügyeletese ülne a patkóban. Aki – akár eseti frakcióvezető-helyettesként – napirend előtt felszólalhatna, kérdést és azonnali kérdést tehetne fel. Ugyanez lenne érvényes a bizottsági ülésekre, ahol mostanában a részletes viták folyhatnának. Hiszen a nyilvánosság így is értesülhetne a híradásokból az ellenzéki pártok parlamenti szerepléséről, már ha erről az állami csatornák beszámolnak. Az üléseket úgyis csak az aktív érdeklődők követhetik élőben a neten. Tehát az ügyeletes ellenzéki képviselőn kívül másnak felesleges jelen lenni, hallgató biodíszletként legitimálni a kiüresített üléseket. Szavazni pedig aztán egyáltalán nincs értelme, hiszen csak olyan kaotikus eredménye lehet, mint pl. az MSZP frakciójának megosztottsága az említett frakciófinanszírozási zsarolásban.
Folytassuk az elképzelt alternatív parlamenttel. Ott tartottam, hogy az állami parlament ülésein (bizottsági és plenáris üléseken) ellenzéki frakciónként egy azaz egy képviselő vesz részt. Egy mindig, több sose. (A többiek persze az ülések elején bemehetnének, regisztrálhatnának, de aztán mehetnének is az alternatív parlament ülésére. Ezzel a frakciók formálisan eleget tehetnének törvényi kötelezettségüknek.) Ez ugye megoldható, nincs különösebb akadálya. A többiek pedig pl. a képviselői irodaház egyik termében ülnének. Bizonyára van ott ilyen terem, ahol elférnek max. hatvanan. Itt működhetne az alternatív parlament, lekopírozva az állami parlament menetrendjét, illetve még ki is egészítve azt a fontosnak tartott témákkal. A működését pedig természetesen nemcsak a neten lehetne egyenes adásban követni, hanem pl. a HírTv vagy az ATV csatornáján. Az a napi 4-5 óra bizonyára beleférne a műsorrendjükbe, a délelőtti-délutáni időszakokban. Ennek az alternatív parlamentnek ugyanúgy lennének tisztségviselői, bizottságai, bizottsági és plenáris ülései, mint az államinak. Mi lehetne ennek az értelme, szemben a mai helyzettel? – teheti fel a kérdést az olvasó. Egyrészt az, hogy az ellenzék nagyobb fórumot kapna, azaz alakítana ki magának arra, hogy a véleményét, az elképzeléseit ismertesse azokról a témákról, amik az állami parlamentben terítékre kerülnek. Konstruktív vita jöhetne létre az ellenzéki frakciók között, netán minimális konszenzus is egyes szakkérdésekben. Másrészt az, hogy így olyan témák is felszínre hozhatók, amikkel a kétharmados többségű parlament nem is hajlandó foglalkozni. Harmadrészt – s ezt tartom a legvonzóbb lehetőségnek – elválna a szar a májától (már elnézést a népies kiszólásért). Ugyanis az a sejtésem, hogy ebbe az elképzelt alternatív parlamenti játszadozásba (ha lenne valaki, aki feltálalja), első felvonásban benevezne a mostani öt ellenzéki frakcióból négy. A Jobbik nem. Így válna el első lépésként a fent említett két anyag. Később azonban kiderülhetne, hogy nem lehet egyszerre kint és bent lenni, azaz hamarosan a Jobbik frakciója is benevezne az alternatív játékba. Ezek után pedig a következő választásig a nép (az öntudatos választópolgárok csoportja vagy közössége?) világosan láthatná, hogy merre megy az állampárt, s mire számíthat azon a másik úton, amit a mai ellenzék közös nevezőként tud megmutatni. Hiszen a legutóbbi választás eredménye csak részben (persze, elég nagy részben) múlt azon, hogy a hatalmon lévő pártszövetség milyen eszközöket tudott mozgósítani, s milyen témákat tudott sulykolni, de hasonlóan nagy részben múlt azon, hogy nem látszott elég tisztán, mi is lett volna egy minimális ellenzéki győzelem esetén. Melyik párt lehetett volna a kormányalakító erő, milyen összetételű, programú és tartósságú kormány lett volna alakítható.
Összegzés.
A fent vázolt koncepció működése, működtetése persze sok bizonytalanságot, nyitott kérdést tartalmaz. De ugyanennyire bizonytalan az, hogy mi is lenne, ha a dolgok a mai medrükben mennének tovább. Mindkét változat csak gondolatkísérlettel képzelhető el. Ám az a véleményem, hogy semmiképpen se lenne kevesebb az általam vázolt jövő annál, mintha hagynánk folyni a dolgokat az eddigi medrükben. Kevesebb nem lenne, de benne van a több lehetősége. Ezért van igaza Vadai Ágnesnek, ezért értek egyet vele és frakciójával, azaz pártjával, a DK-val a parlamenti munka bojkottálásának dolgában. Az alternatív parlament közel négy éves működése során kiderülhetne, hogy mire számíthat a választópolgárok közössége, ha netán megvonná a bizalmát az állampárttól és kormányától.
----------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Olvasnivaló, 168 óra 2018.23. sz. (2018.06.07.)
Néhány írásról, kedvcsinálóként.
Rajnai Attila: Vakondvadászat. Kövér László kormányokon átívelően rálát a titkosszolgálatokra. A Kúria legutóbbi ítélete nyomán tekinti át a Galambos Lajos (az NBH egykori főigazgatója), Szilvássy György egykori miniszter és Laborcz Sándor (az NBH következő főigazgatója) elleni sikertelen perek előzményeit és végeredményét. Az egykori vakond egy kiszivárogtató volt, aki miatt a poligráfos vizsgálatokat egy magáncég közvetítésével oroszok végezték el. Ez lett az alapja az un. kémügyben történt felmentő ítéletnek.
Ónody-Molnár Dóra két írása foglalkozik a hazai szakképzés jelenlegi csődjével. Az Árokszélen. Összeomlott a magyar szakképzés címűben Miskolc környéki iskolák településeit járva mutatja meg, hogy a 2010 utáni átszervezés hogyan hatott a hátrányos helyzetű, elsősorban roma gyerekek tanulási motivációjának megsemmisülésére. Az egyik nagyobb város általános iskolájának igazgatója ezt mondta: „Valami nagyon megváltozott. … A hetvenes években öröm volt a putris gyerekeket tanítani, annyira akartak, annyira motiválhatók voltak. De most nem akarnak tanulni. A szülőknek manapság nem érték, amit mi közvetítünk, nem érték maga a tanulás. … Egyik nap jöttem be az iskolába, és néhány alsós gyerek feküdt az iskolaudvaron, nevetgéltek. Mondtam nekik, keljenek fel azonnal, megfáznak. – Közmunkást játszunk, fekszünk az árok szélén – ezt felelték.” Ebből az iskolából a többség szakiskolába megy. (Megjegyzésem: már maga az mutatja a szakképzéshez való kormányzati viszony dilettantizmusát, ahogyan átnevezték ezt a képzést. Szakközépiskolának keresztelték át – hogy nem szakadt le az ég -, miközben olyan nevű képzés már volt. Ezért ez utóbbit kénytelenek voltak szakgimnáziummá átkeresztelni. Erről korábban már írtam, de itt is muszáj volt megjegyeznem, mert az alaptalan eufemizmus példája. Az átnevezéstől egyik se lett magasabb színvonalú.) Ebből az írásból még csak néhány adat: 2011-ben még a 17 évesek 98 %-a bent volt valamelyik középfokú iskolatípusban, addig ez az arány 2016-ra 85 %-ra csökkent. A szakiskolákban végzettek között 2011 és 2016 között 2,4 %-ról 6,2 %-ra nőtt a közmunkásként dolgozók aránya.
A szerző a következő cikkben Szilágyi Jánossal beszélget, aki korábban a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara oktatási igazgatója volt, 2016-ban mondott fel. Az írás címe: Egyszer használatos munkások. Szilágyi János: Az ipar nem gondolkodik távlatokban. A beszélgetésben áttekintik a régi és a megváltoztatott szakképzés előnyeit és hátrányait. Ahogyan az előző írás, ez is megerősíti az én személyes tapasztalataimat. A modern duális képzésnek csúfolt mai rendszer majdnem azonos a kádári időkével. Amiben még rosszabb, az a közsimereti tárgyak kevesebb óraszáma. Ezzel szemben áll a két időszak közötti, azaz a kilencvenes évek elejétől kb. 2008-ig tartó időszak, amikor a 8. osztály után volt egy felzárkóztató, szakmacsoportos előkészítő két éves időszak. A mai rezsim ezt „spórolta le” a rendszerből, holott nagyobb szükség lenne rá, mint a saját idejében. Szilágyinak csak egyetlen állításával nem értek egyet. Ő a kilencosztályos általános iskolai képzést favorizálja, szemben pl. a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokkal. Szerintem ellenkezőleg. A 6+6-os általános képzés lenne a legkedvezőbb, ami a többség számára érettségivel végződne. Ezután válna kétfelé a felsőoktatás és a szakképzés irányába. Hiszen valamelyik beszélgetésben szóba is kerül, hogy pl. Finnországban a korosztályok 90 %-a érettségizik.
Pungor András: Innen nem lehet elmenni. Falják Borsa Brownt az Ormánságban. Az írás méltó párja az ÉS előző számában megjelent borsodi riportnak, Zsidai Péter írásának. Dél-baranyai aprófalvakba kíséri el a pécsi Csorba Győző Könyvtár buszát, s bemutatja a Dráva menti falvak gondjait. Számomra az is újdonság volt, hogy az ormánsági egykézésnek egy gazdasági előzményét nevezte meg. Dr.Kiss Gyulától és Móricztól tudhattunk az egykézésről, itt pedig azzal magyarázták, hogy a Dráva szabályozása megszűntette a szegények halászó-pákászó megélhetési forrását, s ez csökkentette elsősorban a gyerekvállalási „kedvet”. Két irányban lehet ez tanulságos. Egyrészt azt mutatja, hogy milyen nem várt következményei lehetnek a természetátalakító tevékenységnek, másrészt a mai egyik kormányprogram számára mutathatja meg, hogy gazdasági háttér nélkül a népszaporulat ösztönzés meddő törekvés.1
Merész Márton képriportja a következő, Esélyteremtők címmel. Négy képen és pár mondaton keresztül vázolja a Pest megyei Bag község cigánytelepén folyó közösségfejlesztő munkát, a BAGázs-t. Az elmúlt években a telepen élő 345 fő 80 %-át vonták be különböző programjaikba.2
Még egy írásról. Mikecz Dániel: Menjél haza, nézzél tévét c. cikkéből két idézet: „Az Alaptörvény hetedik módosításával a kormány erősíti a magánélet védelmét a gyülekezési joggal szemben.” Ez az első mondata. Az utolsó bekezdése pedig: „Az Alaptörvény mostani változtatása csupán pár ember kényelmét szolgálja. Fontosabb azonban, hogy hivatkozási alapot jelent majd a tüntetések és résztvevőik megítélésében. Célja, hogy erősödjön a passzivitás a magyar társadalomban, és szektásodjon annak aktív magja. Ha nem is tiltanak be tüntetéseket a lakók nyugalmára hivatkozva, szembe lehet állítani az állandóan elégedetlen „hisztizőket” a családok nyugalmát védelmezőkkel.” (Egy asszociáció tőlem – P. I. – az egykori A.E. Bizottság egyik dalszövegéből: „Tipikus magyar munkaerő vagyok / a békásmegyeri rabszolgatelepen lakok / a tévé be van kapcsolva / azt nézi minden rabszolga”)
1) A szakképzésről szóló írások kapcsán ismét magamra kell hivatkoznom. Több évtizede jelent meg egy olvasói levelem az akkori Ötlet-ben, az akkori – kudarcba fulladt – magyar konstrukció, az iskolaszámítógép (a Híradástechnikai Szövetkezet HT 1080Z gépe) tudása és ára közötti ellentétről. Azt írtam, hogy csak véletlen lehet, mert ha nem, akkori kimeríti a tudatos károkozás fogalmát. Ugyanezt kell mondanom a szakképzés átalakításáról, jelenlegi állapotáról. Egy hívő ismerősömnek azt mondtam a tankötelezettség 16 évre történő leszállítása utáni napokban, hogy a koncepció kialakításában, a döntésben és a megvalósításban felelős összes személy csak emiatt a pokolba fog kerülni, már ha van pokol.
2) A témához tartozik az Élet és Irodalom legutóbbi számában olvasható interjú, Rádai Eszter beszélgetése Daróczi Gáborral. A beszélgetés része az ÉS azon missziójának, amiben most már sorozat jelleggel foglalkozik a hátrányos helyzetű térségekkel és társadalmi csoportokkal. Ugyanez a törekvés tapintható ki napi szinten a Népszava írásaiban. Érdemes lenne tartalomelemzést készíteni e három sajtótermék azaz nyomtatott fórum utolsó éveiben megjelent írásokról. Úgy vélem, hogy ugyanez lenne jellemző. Sajnos azonban, hogy ez csupán borsó, ami lepereg azokról a falakról, amiket az állampolgárok és a felelős intézmények építettek maguk köré.
---------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Olvasmányajánló az ÉS 22. (20189.06.01.) számából (amint az köztudott, a lap cikkeit egyenként elolvashatja az is, aki nem előfizetője vagy vásárlója, de megnéz cikkenként egy reklámfilmet)
Mihályi Péter-Szelényi Iván: A nemzetállamok ellenforradalma
„… Okfejtésünket messziről kell kezdenünk. Marx, aki éppen 200 évvel ezelőtt született, már 1848-ban felismerte, hogy a kapitalizmus egyidős a nemzetállammal. Mint a Kommunista kiáltványban olvashatjuk: Független, szinte csak szövetséges viszonyban lévő tartományokat, melyeknek különböző érdekeik, törvényeik, kormányaik és vámjaik voltak, egy nemzetté tömörítettek, melynek egy a kormánya, egy a törvénye, egy a nemzeti osztályérdeke,. egy a vámhatára. …
Mi a munkaerő szabad áramlásában a globalizáció nagy esélyét látjuk, s egyben azt is gondoljuk, hogy ez korunk egyik legjelentősebb defeudalizációs mozzanata. … A szegénység és egyenlőtlenség fő oka még mindig az etnikai, vallási, gender alapú diszkriminalizáció. …
Az a sejtésünk, hogy a következő két évszázadban a világ népessége át fog rendeződni. A glóbuszt a homo sapiens mint olyan lakja be majd, bőrszín, etnikum, vallás megkülönböztetése nélkül. Amikor 1 milliárd ember a tévén és az interneten keresztül azt látja, hogy Harry herceg menyasszonya, Meghan Markle „bi-racial” (anyja afrikai-amerikai, apja „fehér”), akkor nemcsak az angol királyi család „etnikai” átalakulását, hanem az emberiség jövőjét is láthatja mindenki egy mikrokozmoszban.
… ma is az a helyzet, hogy a nemzeti radikalizmusok antidemokratikus tendenciáival szemben éppenséggel az európai uniós intézmények jelentenek valamelyes korlátot és védelmet.”
Kenesei István: Már a jövő sem biztos
A címben jelzett jövő az oktatásról szól. A szerző korábbi írásai elsősorban a felsőoktatás szakproblémáival foglalkoztak, ebben az egész oldalas cikkben is ez áll a középpontban. Először arról ír, hogy a miniszterré avanzsált Palkovics László most olyan feladatokat kapott, amik jobban illeszkednek a szakmai múltjához és kompetenciáihoz. Azután azt a reményét fejezi ki, hogy a jövőben a rektorok kinevezésébe nagyobb szerepe lesz az oktatási államtitkárnak, aki – Bódis József személyében – korábban épp a Magyar Rektori Konferencia vezetője is volt, pécsi rektorkodása mellett. Ezután a finanszírozási rendszer és a nyelvvizsga kérdésének a megoldását sürgeti, a külföldi egyetemekre való elvándorlás csökkenését reméli.
Csillag István: Saját hibáink
A harmadik – egész oldalas írás – a választások utáni helyzetet elemzi. 10 pontba gyűjtve sorolja fel azokat az okokat, amelyek akkor is vereséghez vezettek volna, „…ha nem alkotmányos államcsínyt végrehajtó, felkészült bűnszövetkezettel kerültünk volna szembe.”
- Az érzelmi azonosulás hiánya, miért nem a Kossuth-címer vezet minket.
- A nemzeti érzés nemzeti kultúra általi hangsúlyozásának a hiánya (Petőfi és Ady).
- Kíméletlen szakítás a háborús retorikával, a háborús készülődéssel.
- Nem az egyházakkal, hanem a hívőkkel kellett volna szövetséget kötni.
- A jó minőségű oktatáshoz, a jó tanárokhoz és nem a téglához kellett volna ragaszkodni. Méretgazdaságosság tesz várossá, nem az ünnepélyes várossá nyilvánítás!
- A piaci mozgások, a verseny átláthatósága helyett alkalmazott demagógia megbosszulja magát.
- Osztogatás helyett túlnyomórészt a munkapiacra jutást kell segíteni!
- A fiatal öregeket kellett volna segíteni, hogy aktívak maradjanak, az öregeket a munkapiactól távoltartó általános támogatás helyett.
- Kevesebb hatóság, kevesebb ügyintéző, az eljárások informatikai rendszerekbe terelése.
- A fennmaradásért, a fenntartható növekedésért, a fejlődésért szükséges áldozatok eltagadása, a rövid távra: csupán a fogyasztásra koncentráló kádári örökséghez ragaszkodás; a „háttal a holnapnak” szemlélet.
Zsidai Péter riportja: Abaúji körkép
Ugyancsak egész oldalas írás, benne részletesen Fáj községről. Alcímei: 60 autó, 15 közmunkás – Munka és család: Fidesz – Népkonyha a hivatalban. (Ennél többet az fog tudni a cikkről, aki elolvassa.)
Szüdi János: Az állam én vagyok
A háromhasábos cikkben a szerző a választás utáni kormányzati struktúráról ír, az eddigi „újításokról”. A hatodik (és egyben az utolsó) fejezetének címe: A kizárólagos hatalom megszerzésének útján.
------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Reparálhatatlan hiba a választás lebonyolításában.(2018.04.02.)
Az érvénytelennek nyilvánított szavazatok döntő többsége nem a választó (voksoló) állampolgárok hibája miatt keletkezett, hanem a lebonyolítókéból. Azok az országos listás szavazatok, amiket a nemzetiségi szavazók adtak le, és érvénytelennek minősültek, jobban sújtották a kis pártokat, a visszafizetési kötelezettség miatt, de korlátozták a szavazópolgárok jogát is. Mondhatjuk persze, hogy egyenként kellett volna követelniük a voksoláskor az országos lista helyett az egyéni jelöltek szavazólapját, de vannak olyan hírek, amik szerint néhányan követelték is, de el lettek utasítva. S ha azt is megnézzük, hogy ez a hiba Borsodtól Budapesten át Baranyáig előfordult, azt mondhatjuk, hogy nem volt véletlen. Valamilyen okból így tudták a szavazólapokat osztó bizottsági tagok. És annak a több tízezer (esetleg több százezer) választónak a számára nincs mód visszaadni az egyéni jelöltekre való szavazás lehetőségét. Elvileg persze kiszámítható, hogy szélső esetben hogyan változtatta volna meg a teljesen szabályos voksolás a mostani eredményt, s érdemes is lenne ezt modellezni. De már csak eső után köpönyegként. A másik típushibát (a téves adatbeviteleket, amelyek során – érdekes módon - szinte mindig ellenzéki pártok között „csúszott el” egy-egy rubrikával a szám) a jegyzőkönyvek és az összesített adatok összevetésével még korrigálni lehet. De vajon miért fékezték ezt a bevitelt vasárnap a késő esti órákban, s miért nem engedték oda a szavazatszámláló bizottság tagjait a monitorokhoz a betápláláskor?
------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István – Az elégtételről (három linkelés)(2018.03.18.)
Akik elég idősek, emlékezhetnek a Rolling Stones-számra:
https://www.youtube.com/watch?v=nrIPxlFzDi0
Címének (és refrénjének) két változata volt forgalomban. Egy hazai, szocialista, megszépített, ami szerint: Nem kapok elégtételt, és a szabad-európás-teenager-party-s Nem tudok kielégülni. Mindkét változat jogos lehetett, ha csak a satisfaction szótári jelentését nézzük:
http://angol-magyar-szotar.hu/satisfaction.html
Ha pedig a dal teljes szövegére illetve ontogenezisére figyelünk, akkor egyértelműbb kétértelműséghez jutunk:
http://neroblanco.blog.hu/2011/05/24/satisfaction_rollingstones
„ … a Satisfaction narrátora nagyon is akar valamit, csak nem kapja meg.”
------------------------------------------------------------------------------
Polák István - olvasmányokhoz (2018.02.27.)
https://www.feol.hu/kozelet/helyi-kozelet/nem-finnugorok-az-arpad-hazi-uralkodok-2224433/
A tudományok fejlődésének nincs határa, s a meglévő módszerek és eszközök is új ismeretek sorát hozzák létre. Ez történt az Árpád-ház királyainak csontjaiból kivett genetikai állomány vizsgálata során is. Amint a jelzett írásban olvasható, az eddigi vizsgálatok nem a finnugor eredetet támasztják alá. De mi is ez a finnugor eredet? A magyar nyelvnek a nyelvek közötti helyét, a nyelvrokonságot vizsgáló nyelvtudományi megállapítás. A nyelvtudomány nem géneket vizsgál, hanem nyelvi elemeket. S egy hírlapi cikk nem alkalmas a téma minden ágát-bogát még csak felvillantan sem. Vagyis az a kérdés, hogy a csodaszarvas-mítoszban említett Földközi-tengeri „őshaza” előtt milyen nyelven társalogtak elődeink, a csontok vizsgálatával nem válaszolható meg. S tágabb értelemben is felvethető, hogy a többi nyelvcsalád népeinek a nyelvi és a biológiai genetikája vajon fedi-e egymást.
https://index.hu/belfold/2018/valasztas/2018/02/27/a_ketfaku_kutya_part_is_rendez_egy_bekemenetet/
Egyre jobban látszik, hogy a mai pártburjánzások idején a leggyorsabban reagáló és az egyik legkomolyabban vehető csoportosulás a viccpártnak tartott MKKP.
https://szinhaz.org/interju/2018/02/07/tekintelyszemely-kartonbol-interju-tasnadi-istvannal/
----------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István – Magyartanítás szakközépben Fenyő D. nyomán(2018.02.15.)
http://eduline.hu/kozoktatas/2018/2/13/szakgimnaziumi_irodalomtanitas_interu_4GPLA6
https://eduline.hu/kozoktatas/2017/11/8/Jokait_es_a_Bank_bant_levennem_a_kotelezok__LZSLXJ
Az első interjú előtt tegyünk tisztába két fogalmat. Nem először írok róla, de nem lehet elégszer, és az önálló minisztérium nélküli oktatásirányítás dilettantizmusát akár ezzel az egy példával is igazolni lehet. A két fogalom a szakközépiskola és a szakgimnázium. Az egyik régi, a másik új. De úgy történt, hogy az új, azaz a szakgimnázium elfoglalta a több évtizede meglévő szakközépiskola elnevezés helyét. Ez a régi elnevezés pedig „új tartalmat” kapott, azaz eufemisztikusan és megtévesztően ráragasztották az addigi szakképzésre, azaz a most újra hároméves szakmunkásképzésre. Nem találkoztam semmilyen értelmes magyarázattal, ami ezt a zavaros átnevezést megvilágította volna, igaz, hogy a pedagógus szakma a kérdést se tette fel. Hiszen a három képzési alaptípust jól azonosította a korábbi három elnevezés. Mindhárom beletartozott a középiskola gyűjtőfogalmába. Illetve ha már mindenáron változtatni akartak, akkor valóban jobban jelzi a szakgimnázium elnevezés azt, hogy ebben a képzésben érettségit, majd azután szakmát kapnak a fiatalok. Miért kellett belegyömöszölni a korábbi szakiskola nevébe a „közép” szót, s így létrehozni egy háromelemű, hatszótagú szót, ami ráadásul korábban egészen mást takart. Ha így marad a szisztéma, akkor hosszú ideig fognak felmerülni az átnevezés miatti félreértések.
Ugyancsak nem tartozik szorosan a témához, hogy ezzel egyidőben úgy terhelték meg a régi szakközépiskolát, mai szakgimnáziumot, hogy sem a gimnáziumokéval egyenértékű érettségi tudást nem képes garantálni, se a most hároméves „szakközépiskolában” megszerezhető szakmai ismereteket. Mégis érdemes előrebocsátani, mert Fenyő D. György véleménye is alátámasztja.
A kolléga személye nem ismeretlen számomra. Egy könyvét (Poétikai iskola) használtam a munkámban, egy általa is írt szakiskolai magyar tankönyvből éveken át tanítottunk egy vidéki szakiskolában, s részese voltam egy általa tartott bemutató órának. Egy cikke nyomán pedig az általa ajánlott hat vers segítségével mérhető rejtvényes versérzékenységi kísérleteket is folytattam ugyancsak szakiskolai tanulók között.
A megjegyzéseim. A címmé tett állítással egyetértek. És ezekkel is: „Ha az érettségi követelményeket és a kerettantervet egymás mellé teszem, kiderül, hogy a kerettanterv anyagának kétharmada minden további nélkül elhagyható.” „Művekkel kell foglalkozni kilencedikben is, komolyan, hosszan, behatóan. De olyanokat kell választani, amelyek élményt nyújtanak a 15 éveseknek. Novellákat, verseket, regényeket, ifjúsági regényeket, tömegkulturális regényeket, trendi műveket, mondjuk egy éven át csak ezekről lehetne szó.”
„Aki az Antigonénál vagy a Szigeti veszedelemnél eldönti, hogy ehhez neki semmi köze, ebből egy mukkot sem ért, annak semmi esélye arra, hogy olvasó emberré váljon.” Ezzel már csak részben értek egyet. Tapasztalatom szerint lehet az Antigonét is úgy megismertetni, hogy az érdekes, emberközeli, átélhető legyen. De ennek érdekében el kell felejteni a korábbi sémákat. Mondja is Fenyő, hogy „a tanárok tényleg leadják az anyagot, na de annak semmi értelme.” A továbbiakban tippeket is ad arra, hogyan lehetne differenciáltan kijelölni az elolvasandó műveket vagy részleteket.
Előzetes megjegyzések a második interjúhoz. Természetesnek tekinthető, hogy még a szakmában sincs egyetértés a kötelező olvasmányok megválasztását illetően. Egy nemrégi írásomban idéztem A.Jászó Annát, professor emeritust, a Magyartanítás c. szakmai módszertani folyóirat főszerkesztőjét. Ő egy 2016-os írásában bíráló megjegyzéseket tett Arató László véleményére ebben a témában. (Az írásom, amiben említem, a memozaik4 rovatban található, címe: Magyartanítás középiskolás fokon.) Arató László annak a Magyartanárok Egyesületének elnöke, amelynek alelnöke a két interjú alanya, Fenyő D. György. Tehát Fenyő az egyesületi vezetőtársával ért egyet, nem Adamikné Jászó Annával, aki mostanában cikkek sorában foglalkozott Jókai műveivel, a művek tanításával. El kell tehát magunkban dönteni, hogy melyikük pártjára állunk. A gyakorló, sőt, gyakorlógimnáziumokban tanító két – immár nem is fiatal – férfiúval, vagy az egyetemen a magyartanárok oktatásában részt vevő hölggyel. Aki, s ezt se hagyjuk említés nélkül, évtizedekkel ezelőtt a budai tanítóképzőben tanított leendő alsós pedagógusokat.
S azzal folytathatom, hogy Fenyővel nem értek egyet Jókai teljes elutasítását, kizárását illetően. Hetedikben valóban sok A kőszívű ember fiai teljes elolvastatása. De lehetne helyette néhány részlet. Középiskolás korunkban két regénye is kötelező volt, elsős (ma kilencedikes) korunkban az És mégis mozog a föld, s egy évvel később az Arany ember. Tízedikben ma sem túlzás, ezt Fenyő is így gondolja. Kihagyná a Bánk bán-t, Az ember tragédiáját, a Csongor és Tündé-t. Helyükre mai magyar és világirodalmi műveket tenne. S mivel Petőfit teszi a kötelezően megtanítandó ismeretek elejére az irodalomtörténeti időrendben, érdemes megjegyezni, hogy mind A helység kalapácsa, mind Az apostol hálás és jól tanítható mű. Ugyanígy a Rokonok és a Barbárok Móricz művei közül. Megszívlelendő azonban, amit a mai fiatalok információszerzésétől mond, a szelektálás és az igaz-hamis eldöntésének a képessége kialakítandó. Számomra külön érdekes, hogy eddigi pályáját három szakaszra osztotta. A többletekről szólva mondja: „Egészen új még, hogy a tanulástechnikai módszerekre sokkal nagyobb figyelmet fordítunk, például hogyan kell memorizálni, hogyan kell kiemelni. Legalább fél évig tanítom a jegyzetelést nyelvtanórán, sőt most már azt is, hogy hogyan kell előadást, prezentációt tartani, nagyon sok ilyen praktikus dolgot beépítettem. A kreatív írást is sokkal erősebben próbálom használni.” Ebben az idézetben utalásszerűen megjelenik a nyelvtanórák tartalmának átalakulása is, a leíró nyelvtan túlsúlyától távolodva és az aktív nyelvhasználat (szóbeli és írásos kifejezőkészség) fejlesztése felé közeledve.
Záró gondolatként pedig a készülő új (vagy „csak” megújuló) NAT-ra kell célozni. Hiszen Fenyő D. György kétszeri megszólalása azt is jelzi, hogy nem egységes pedagógusok körében sem az irodalmi kánon megítélése. Nemcsak viták, eszmecserék szükségesek, hanem próbálkozások, tapasztalatcserék is. S látható, hogy ezekre már nem lesz idő és mód, hacsak nem tolja kijjebb az oktatási kormányzat a NAT befejezésének határidejét.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Leíródás (2018.02.09.)
A mai napon a Momentum nevű képződmények sikerült előttem a nullára leíródni. Ha valaki nem tudná, hogya miért, akkor kövesse végig az Élet és Irodalomban azt a kis eszmecserét, ami a párt két tagjának korábbi írásától és a két reagálástól a mai válaszukig tartó sorban megjelent. A mai kétszerzős válasz azt mutatja, hogy se a mai helyzettel nincsenek tisztában, se a politikai felelősségükkel. Vsgyis tipikus megélhetési politikusok.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István - Két hírhez (2018.01.30.)
a., Négy nappal ezelőtt írta a HVG – a Migration Aid-re hivatkozva – hogy hazánk naponta egy kopogtató migránst enged be abból a célból, hogy megvizsgálhassák, valóban menekült-e. Azóta a hírt senki sem cáfolta, tehát igaz lehet.
http://hvg.hu/itthon/20180126_migration_aid_egy_ember_a_tranzitzonaba
A Migration Aid ezt a saját honlapján (dátum nélkül) úgy közli, mint kormánydöntést. Utal arra, hogy a napi egy fő a korábbi 6-12-vel azaz átlagosan napit tízzel áll szemben, s azt is jelzik, hogy a menekültügyi hivatal honlapján folyamatosan figyelhető a beengedettek száma. S hivatkoznak arra az államtitkári „elszólásra” is, amiből kiderült, hogy tavaly a befogadottak száma 1300 volt. Ez a szám gyanúsan megegyezik azzal a másik számmal – az 1290-nel – ami a már az Unió területén lévő menekültek kérelmének a magyarországi elbírálását írná elő számunkra. Feltételezhetjük, hogy ezt utóbbi számban főleg azok vannak benne, akiket két éve válogatás és regisztráció nélkül engedtünk, sőt, segítettünk át hazánkon, a déli és a nyugati határaink között.
http://migrationaid.org/a-kormany-dontott-mostantol-az-illegalis-migraciot-tamogatja/
Ha számolunk, akkor érdekes arányokat figyelhetünk meg. Kormánykörökben is elismerték (pl. Lázár János sajtótájékoztatón), hogy a déli határkerítés megépítése előtt több százezer menekült haladt át az országon, s az átengedettek legalább felét meg se kérdezték. Vagyis nemhogy elbírálás, de semmilyen regisztrálásuk nem történt meg. A ránk testált, de elutasított létszám ennek a fél százaléka. Ugyanakkor saját szakállunkra beengedtünk tavaly ugyanennyit. Őket a tízszeresükből válogattuk ki.
Ennyit tudhat pillanatnyilag a magyar állampolgár. S én csak ülök és bámulok. Ugyanis a mai napig nem tett fel kérdéseket egyetlen politikus se (se kormánypárti, se ellenzéki), egyetlen újságíró se az üggyel kapcsolatban. Pedig számos jogos kérdés merülhet fel. Először is: miért nem vizsgáljuk meg a „kvóta” keretében ránk testáltak kérelmét? Gyerekes dacból, mert azt Brüsszel írta elő számunkra? Most már más magyarázat nehezen lenne található. Továbbá mi történt a tavalyi hét tizeddel? Ha naponta átlagosan tíz menekültet engedtek be a tranzitzónába, akkor hatot-hetet utasítottak el közülük, hiszen a napi három-négy befogadottból jöhetett össze az a bevallott 1300. Feltehetően tehát éves szinten 4-5000 negatív döntés, elutasítás született. Mi történt ezekkel a menekültekkel? Visszatoloncolás a szerbiai menekülttáborokba?
Ugyancsak információhiányban szenvedünk atekintetben, hogy hányan vártak és hányan várnak most a belépésre. Azaz hányan „kopogtatnak” naponta a röszkei kiskapun. (S egyáltalán, hányan várnak jelenleg Szerbiában – és mióta várnak – arra, hogy bejussanak az Unióba, Szerbia valamelyik szomszédos országába, s hogyan élnek a várakozási idejük alatt.) Ha az ott sorban állók száma valóban a tizedére csökkent egy év alatt, akkor még rendben is lehetne a napi egy fő. De hogyan választják ki azt a napi egyet, s hány várakozóból? Érkezési sorrendben? S csak a röszkei kiskapun lehet-e „kopogtatni”, vagy máshol is? Pl. levélben a már említett hivatalnál, szabályos útlevéllel Ferihegyen vagy a sengeni határ bármelyik pontján?
b., Január 29-én mondta az Egyenes beszéd c. műsorban Karácsony Gergely miniszterelnökjelölt – az oktatás helyzetének javítását célzó tervek között -, hogy megteremtenék a 7-8 évenkénti „pihenőév” lehetőségét a pedagógusoknak. Nem volt idő ennek a részletezésére, ezért itt most továbbgondolhatjuk.
Bocsássuk előre: a gondolat nem új. Többször felvetődött már az elmúlt évtizedekben, de mindig csak terv maradt. Holott nagy lehetőségek rejlenek benne. (Ezt, mint kilencedik tanéve nyugdíjas pedagógus, saját tapasztalattal igazolhatom. Ugyanis a napi taposómalom utáni szabad éveimnek már az elején, 1-2 év után elkezdtem gondolkodni azon, hogy ha visszatérhetnék a pályára, mit tennék másként. S rájöttem, hogy sok fontos dolgot, ennek kifejtése egy külön írás témája lesz.) Ha tehát valamilyen csoda folytán megkérdeznének, én milyen koncepciót dolgoznék ki a megvalósításra, akkor a következők lennének az alaptéziseim.
Először is, nem lenne kötelező, de nem is lenne tiltható. Vagyis kizárólag az egyén, a pedagógus döntésén múlna. Egy évvel korábban kellene eldöntenie, hogy az egy évre történő helyettesítése megoldható legyen. Továbbá: nem fizetett szabadság lenne, hanem előre kidolgozott és egyeztetett terv alapján eltöltött év. Vagyis a pedagógus a kötelező órák helyett a „feltöltődés” különböző lehetőségei között választhatna. Például egy elkezdett további diploma megszerzésének finisében, azaz az utolsó évben, az államvizsga évében élne a lehetőséggel. Vagy részt venne egy nyelvtanfolyamon, s felsőfokú nyelvvizsgával zárná. Vagy akkreditált továbbképzésben venne részt (informatika, szakmódszertan, pedagógiai kísérlet stb.), vagy valamilyen ösztöndíj keretében tanulmányozna bizonyos szakterületeket. Netán más alkotó tevékenységgel foglalkozna (szakirodalomkutatás, könyvírás, doktori disszertáció befejezése). És a többi. Ezek a felsorolt tevékenységek eddig is jellemezték a pedagógusok egy részét, de a napi munka mellett kellett végezniük.
Végül meg kell jegyezni, hogy ha valóban váltás lesz, akkor az új kormánynak „viszonyulnia kell” a kialakított pedagógus minősítési rendszerhez is, az ahhoz igazított bértáblához. Itt már szerzett jogok vannak, tehát teljesen visszacsinálni nagyon nehéz lenne. Módosításra azonban szükség volna. Demokratikusabbá, ösztönzőbbé lehetne tenni ennek az egy évnek a felhasználásával is.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Három szó(2018.01.27.)
A három vezérszó talán egyúttal a három legnagyobb deficit is napjainkban.
Tézisek az írásból.
A pártprogramokból nem bontakozik ki koherens társadalomkép. Az elmúlt 27 év magyar modelljét két negatívum jellemzi:”az embert, mint személyiséget, és mint erőforrást elhanyagoló társadalompolitika és az alacsony értéktermelő képességű gazdasági szerkezet…. Ez az alapvető oka annak, hogy meggyengült a társadalom kohéziója, és elmaradt a rendszerváltás reményeinek teljesülése. A csalódás 2010-ben utat nyitott a nemzet megosztásának és a gyűlöletnek az eszközével operáló Fidesz hatalomra kerüléséhez. Ez a teljes politikai osztály felelőssége. …
Ezért minden változás előfeltétele e hatalmi struktúra eltávolítása és a jogállam helyreállítása. Az előttünk álló feladat azonban ennél sokkal több: negyedszázados társadalom- és gazdaságpolitikai mulasztások következményeinek korrigálása, a magasabb értéket alkotó munka eredményeire épülő valamint a társadalom valamennyi tagjának esélyt nyújtó, új felzárkózási modell megvalósítása. Mind az emberi tőkében lévő hiányok pótlása, mind a gazdasági szerkezet átalakítása évtizedekre szóló feladat, eredményei lassan, fokozatosan érnek be. Kánaánt ígérni nem lehet. … a korszakos feladatot röviden a JOGÁLLAM – TUDÁS – SZOLIDARITÁS hármasa foglalja össze, amit bátran vállalhatnának a rendszerváltók a közös politikai program vezérszavaiként. ….
A jogállam – tudás – szolidaritás jövőkép nemzeti, európai és baloldali értékeket hirdet. Ez az írás nem a demokratikus pártok programjait vitatja. Azt a távlatot és felelősségtudatot keresi, ami hiányzik a hazai politikai közbeszédből. Nem csak az arénában lévő pártoknak szól, hanem azoknak is, akiknek nincs pártjuk. Most azon a ponton vagyunk, amikor saját maguk és pártjuk pozíciójáért küzdő politikusok helyett/mellett államférfiúi jellemmel és képességekkel megáldott hölgyek és urak szükségeltetnek."
------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Három komment két napon(2018.01.19.)
https://444.hu/2018/01/19/id-kosane-megvettem-a-fel-megyet
Ormányzati arrogancia. Ha minden úgy igaz, ahogyan a cikkben írják, akkor disznónként négyszázezer forint volt az eddigi állami támogatás. Kétszerese egy disznó teljes vételárának, s nagyobb az egy diákra jutó éves „fejkvótánál”.
január 19-én
https://www.feol.hu/publicisztika/egy-nyakleves-margojara-2193883/
Alaptalan, s ezért megmosolyogtató a párhuzam. Így nem töltheti be a vélt célját se, a mai diáktüntetés lejáratását. Ugyanis egyetlen példa, egy nyolcéves kisfiú „jogtudata” beszélő viszonyban sincs a délután sorra kerülő (ezért se a tartalmát, se a méretét illetően még nem ismert) diáktüntetéssel. Ami a részletesen taglalt esetet illeti, az több sebből vérzik. Ad egy: nincsenek megyei iskolák. Csak városi vagy községi iskolák vannak. Ad kettő: egy nyakleves volt, vagy három? Ad három: Egy nyolcéves randalírozó gyereket csak egy amúgy is frusztrált pedagógus vág nyakon, miután elfogy nála a cérna. Az összes többi pedagógus egy mozdulattal vagy továbblendítette vagy kiemelte volna a sorból, s akkor nincs témája a vezércikk-írónak. Ad négy: így vagy csak egy alulművelt család gyereke viselkedne, vagy egy „trónörökös” - a’la Kerényi Imre. Az ilyen szemlélet gyökerei ugyanis a családig vezetnek. Ad öt: a helyzet kiváló nevelési szituáció lehet, apropóján nem „karaktergyilkosság”-ra, hanem egy helytelen magatartás értelmezésére, értékelésére lenne lehetőség, akár a konkrét közegben, akár egy pedagógiai példatárban.
január 17-én
https://www.feol.hu/publicisztika/okori-tanulsag-2192397/
Illetve mégis. Nem szabad hagyni, hogy a vezércikkíró ezzel a teljesen képtelen párhuzammal hamis képet fessen … az Odüsszeiáról. Mert a története nem háborús körülmények közepette zajlik, (ahogyan most folyamatosak a harci események a menekülők földjén), hanem tíz évvel a trójai háború után. Se Odüsszeusz, se a kérők nem menekültek voltak. (Ez utóbbiak még csak szedett-vedett népség se, hanem arisztokraták, királyi sarjak, akik – százöten – három éve vártak arra, hogy Pénelopé mondjon igent vagy nemet. De ő nem tudott dönteni, helyette a nappal szövött kelmét bontogatta éjszaka.) A kérők bűne azaz a haláluk oka nem Odüsszeusz vagyonának falánk pusztítása volt, hanem az az aljas tervük, hogy orvul megölik Télemakhoszt. Ez adott erkölcsi alapot a jókor hazatérő Odüsszeusznak, s ez adott neki isteni megbocsátást is, amikor bosszút áll, lenyilazva a kérőket. Ezért aztán a többi megállapítás se stimmel.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Egy rövid(2018.01.16.)
Tegnapi hír, hogy a magánnyugdíjpénztárak 2011 óta összesen átlagosan 70 %-os hozamot értek el. Ez a háromezer-milliárdos megmentett tőke után kétmilliárd feletti többlet. Azok az elvetemültek, akik képesek voltak hosszú sorokban várakozni, hogy kinyilvánítsák: nem kérnek a mentőakcióból, azok most a duplázódásban reménykedhetnek. De mi adhat reményt azoknak, akik akkor otthon maradva, azaz hallgatva nyilvánították ki a segítő kéz, Gabriella kezének elfogadását?
S csak most esik le a tantusz, vajon miért nem folytatódott ez a gyakorlat. Az a gyakorlat, hogy a helyeslés, a beleegyezés jele a hallgatás. Nem kellett volna se népszavazást, se nemzeti konzultációkat rendezni, de tán még választásokat se. Hiszen a nemszavazók, a nemírók hallgatásukkal az igent mondják ki.
Polák István: Ismét rövidek(2018.01.13.)
Érdekes tegnapi tapasztalat. A kábelszolgáltatónk az addigi hatvanvalahányadik helyről a 12. helyre tette az Echo Tv csatornáját, közvetlenül a két hozzá hasdonló (vagy vele ellentértes) mellé. Ezentúl egy-két lépéssel lehet közöttük vál(t)ogatni.
Két komment:
https://www.feol.hu/publicisztika/bizonyos-nyelvtani-magyarazatok-2189231/
Ezúttal egyértelmű és teljesen helytálló a vezércikk szinte minden mondata. De két kiegészítést mégis teszek. Mert Erdély kétszeri „elcsatolása” két vesztett háború után történt. S bár Trianon máig nem gyógyuló sebet hagyott, a hitleri segítséggel történt „visszavétel”, és a második világháborús szerepvállalásunk nem segítette a sebek gyógyulását. Az utolsó előtti – a magyar nyelv szépséges szavairól szóló - mondatot szebbnek láttam volna ebben a megfogalmazásban: „Lebegni, szállni, de semmiképpen sem lógni.”
https://www.feol.hu/publicisztika/buldozer-a-templomban-2188407/
Ez bizony sajnálatos. De a vezércikkben burkolt célzásokként tett állítások talán mégse igazak, csupán az értékeket védő aggodalom fogalmaztatta meg azokat. („ …hamis próféták álideológiáitól megfertőzve egész nemzetek tagadják meg hitüket, egy egész kontinens tépi ki lelkéből a keresztény gyökereket, felejti el kultúráját.”) Hitet azonban nemcsak megtagadni lehet, hanem elveszíteni is, s akkor nem igazán a hitevesztett személy a hibás. Ami pedig a tragikusabbnak nevezett német templombontást illeti, véleményem szerint az a demokrácia egyik torz példája is. Hiszen a többség megvédhette volna, ha lett volna olyan többség, amely fontosabbnak tartja az értéket ez érdeknél. Ekkor, ha időben tájékoztatják a nemtudommelyik német település lakóit, hívőket és nemhívőket, még arra is lett volna mód (s talán pénz is), hogy a templomot úgy bontsák le, hogy másutt legyen ugyanolyan alakban felépíthető. De az értékszemlélet visszaszorulása vagy átalakulása nemcsak német jelenség. Manapság a hazai közéletben is inkább az érdekek emlegetésével találkozunk. Ez az írás tehát alkalmas arra is, hogy sokkal többször gondoljunk az érdekek helyett az értékekre.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Három rövid (2018.01.08.)
A szó és az írás viszonya. Már nem érvényes a régi latin mondás: a szó elszáll, az írás megmarad. A digitális korszak előtti írások igen, de mi van a maiakkal? Az sms-ekkel, az email-ekkel, a kommentekkel. Azok bizony határesetek. Látszólag írások, de valójában a szóbeli közléseket, a személyes vagy a telefonos beszélgetést helyettesítik. Van ugyan lehetőség a megmaradásukra, de arról külön kellene gondoskodnunk, azaz menteni a mentendőt. Vagy számontartani az eredeti közzétélet elérhetőségi adatait. Szerintem nem vagyunk erre felkészülve. Ezért azt javaslom pl. a digitális levelesládák tulajdonosainak, hogy a fontos leveleiket ne egyenesben írják, hanem nyissanak nekik egy tematikus W-fájl. Ott formálgathatják is a szöveget írás közben, majd bemásolva a levélablakba elérhetik, hogy a küldött szöveg megmarad náluk. S ha a választ is meg akarják őrizni, akkor csak oda kell kopizni az elküldött mellé. Azért is jó lenne ez, mert azok a kultúrtörténeti értékű levélváltások, amik már nem papíron történnek, így megmaradnának az utókor számára.
Tegnap egy különös hivatkozást találtam az egyik komment-rovatban. Elkészültekor, 20102-ben, illetve az első nyilvánosságra kerülésekor nem tudtam róla, így hálás vagyok annak, aki hivatkozott rá.
https://www.scribd.com/.../Baloldalisag-Remeny-Er%C5%91
Röviden csak annyit írtam válaszul, hogy „itt a bűn, az eredendő”, ahogyan Karinthy is írta Az emberke tragédiája c. paródiájában. De még a tévedés konzekvenciáit se vonták le a mai napig. Annak a tévedésnek, hogy a 2011-es választási törvényt az ellenzék a saját hasznára tudja fordítani A dokumentumban megfogalmazzák, hogy az a kétosztatú pártszisztémát mutató országokban hatékony, de abban tévedtek, 2012-ben is, s napjainkban is, hogy ez a két térfél érvényes hazánkra is, illetve el lehet érni a demokratikusnak nevezett ellenzék tömbösödését.
A memozaik4-re tett legutóbbi gondolatfutamom (Politika a hitben, hit a politikában) történeti vázlata bizony egy nagy lukat hagyott a szöveten. Ebbe a lukba Mohamed és követőinek a létét, jelenlétét és törekvéseit kell belestoppolni. Ugyancsak vázlatosan. Bár célzást tettem rá, a középkori európai hatalmi harcok ideológiai köntöseként említve. De nem szóltam a máról. Amikor ugyancsak köntösként (mondhatni kaftánként) borul rá, elsősorban a különböző reklámhordozókon való megjelenésével (időrendben sorolva: óriásplakátok, fizetett médiahirdetések, népszavazás és nemzeti konzultációnak nevezett levélbeli tesztkérdések formájában) a politikai hatalmi harcok mezejére. Ez a téma, kaftán vagy lepel csodafegyvernek bizonyult. Az egyik fél eredményesen küzd a segítségével, a másik fél nem tud élni vele, sőt, még csak a védekezéshez se talál semmiféle eszközt. Úgy vélem, hogy ezt az évtizedet még meghatározza, de reményeim szerint 2020 után úgy omlik porrá, ahogyan a jól elkészített pvc-reklámzacskó.
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István - Egy téma, több felvonásban (2018.01.04.)
Az EMMI által a 2017-es év utolsó napján szétküldött, L.Ritók Nóra által nyilvánosság elé tárt email tartalmáról a nepszava.hu oldalain több írás jelent meg. Tán a harmadik az, aminek az url-jét ideidézem, s amihez hosszabb kommentben tettem megjegyzéseket.
http://nepszava.hu/cikk/1149362-gyerekek-rettegtetese---a-rendelet-szabotalasara-szolit-fel-a-ckp
A kommentem:
Beszéljünk végre komolyan. (Meg kell jegyeznem, hogy a nyugdíj előtt 22 éven át pedagógus voltam, de a sorkatonaság kimaradt az életemből, s direkt nem is olvastam el a 34 oldalas ajánlást.) A mai napig van évente minden iskolában tűzriadó-gyakorlat, kivonulási tervvel és kijelölt útvonalakkal. Sőt, „szerencsésebb” iskolákban évente lehet bombariadó is. A forgatókönyv majdnem ugyanaz, pár perc alatt kiüríteni az épülete(ke)t. Azzal a különbséggel, hogy bombariadó esetén a táskák az épületben maradnak - ugye evidens, hogy miért? – éles tűzriadó esetén táskástul kell kirohanni. Télen természetesen télikabátban. Erre több hozzászóló célzott már, de nem ilyen konkrétan.
De mit kellene ehhez hozzátenni, vagy mit kellene elvenni belőle terror-riadó esetén? Mi van, ha szünetben tűnnek fel a kézifegyveres terroristák? Akkor sokkal jobb védettséget adna egy „bevonulási riadó”, hiszen a folyosókon-tantermekben jobban megoszlik a „céltömeg”, kisebb lehet a „találati arány” (ez borzasztó, hogy ilyen fogalmakkal kell – ha csak képzeletben is – operálni), mint az udvaron vagy az épület előtt. Ha pedig tanítás idején történne egy ilyenféle támadás, akkor tilos lenne kirohanni, hanem a bejáratot kellene azonnal „reteszelni” illetve az épületet szekcionálva., ezzel akadályozva a behatolást vagy beljebb hatolást. Ehhez nagy technikai fejlesztésre, azaz pénzre lenne szükség, nem 34 oldalas dumára. Mi lenne azonban, ha pl. „bombázógépekkel, aknavetőkkel, tankokkal” vagy fanatikus öngyilkos robbantókkal, netán időzített bombákkal támadnának egy iskolára vagy óvodára? Akkor nem kellene mást tenni, mint beélesíteni a már begyakorolt bombariadót, hiszen olyankor bennmaradni veszélyesebb. Mindehhez csak néhány mondattal kellene kiegészíteni a meglévő terveket . De lehet-e egy terrortámadás kezdetén tudni, hogy mi a lehetséges támadó eszköz? Hogy befutni kell-e, vagy kifutni. Illetve mi van akkor, ha a kétféle támadást, a robbantásost és az egyedit kombinálják?
S igazuk van azoknak, akik azt írják és mondják a médiában, hogy erre a kis kiegészítésre nem 3000 vezetőt és a 300 000-es közalkalmazott tábort kell egyenként „felkérni”, hiszen ők nem ebben szakemberek. (Na persze, már nincs háromezer önálló intézmény, sőt, egyetlen önálló intézmény sincs, mert az intézmények valahány százaléka tagintézménnyé avanzsált, az összes többivel együtt pedig a kis-KLIK-ek szárnyai alatt csipognak.)
Ha tehát ez a kötelezettség ilyen hatalmas lufira lett felfújva, akkor kár találgatni a motivációt keresve. Elárulja a rövidítés is, hogy HIT-et kell tenni. De miért egy fél év múlva? Miért nem ma – ahogyan ma már kérdeztem a téma egy korábbi változata alatt? MI lesz addig? S főleg, mi lesz júliustól, ha akkorra már meglesznek a forgatókönyvek? Ahogyan a színpadi kellékként a falon lógó puskáról mondja a dramaturgia?
U.i.: Bocs, egy fontos fegyvert számításon kívül hagytam. A gépjárműveket. Azoknak a "bevetése" azonban olyan kiszámíthatatlan, hogy gyenge volt a fantáziám az elhárítás módozataira. Illetve nem taglaltam azt a fiktív lehetőséget sem, amiben egy támadás megtörténte után kell intézkedni. Ez utóbbit tudatosan hagytam számításon kívül.
--------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Két portálról (2018.01.03.)
Érdemes – ha csak mintavételként is – ránézni két online-napilapra, annak a kínálatára. Az Index-ére és a 444-ére. Úgy aránylik egymáshoz a kettő, mint mostanában az ATV és a HírTv műsora. Ez utóbbi kettőnek az összehasonlításához sok más tényező mellett elegendő a vasárnap esti sáv műsorainak a megnevezése. A HírTv-n olyankor Puzsér Róbert szenvedélyes, sokszor vitatható, de mindenképen tanulságos, elgondolkodtató Sznobjektívje nézhető, majd utána az Elmult8év tematikus visszatekintő összeállítása. Ugyanekkor a másik csatornán Bochkor és celebjei, valamint a levitézlett Hajdú és szinte visszatérő vendégei szórakoztatják a (nagy)közönséget. Mi történhetett az elmúlt hónapokban, hogy a két csatorna ilyen – divergens – irányban halad tovább?
De kormányozzuk vissza gondolatunk csónakját a fősodorba. Ide kell tennem az első tíz mai témát mindkét netes site-ról:
Index: Mészáros Lőrincé az ország áramellátásának ötöde
Sztrájkot hirdettek a közszférában dolgozó, jövő pénteken már kezdődik
Ifj.Horn Gyula: Deutsch Tamás egy frusztrált percember
Havas Henrik saját magát leplezte le a HírTv-ben
Kutyái mentették meg a büdösfürdői juhászt
Ahol futószalagon jön a győzelem (egy NFL-szezonról)
Laár Andrásnak próbált segíteni, bilincsben vitték el a rendőrök
Sztriptíztáncosnők csempészése miatt keresik a Csíki Sör tulajdonosát
Szárligetnél négyen haltak meg egy balesetben
Öttagú család halt bele, hogy két teherautó összeütközött az olasz autópályán
s a +1: Teljes útlezárás az M3-ason Hatvannál
444: ( A felső soron három kiemelt: a kunyizásról, a HIT-ről - ez belül csak a 12. lett - és a választásoktól)
Két napot sztrájkolnának a közszférában dolgozók
Máris leszedték egy AfD-s képviselő posztját az új német törvény miatt
Szexuális erőszakkal is megvádolták a tálibok fogságából kiszabadult kanadait
Embercsempészet miatt keresik az USA-ban a Csíki Sör tulajdonosát
Azt mondta a reptéren, hogy Bombay, erre letartóztatták (a – régi nevén Bombay – mumbai reptéren mondta ki a szót)
„Akkor majd a szárnyakon mászok le” – mondta az ideges utas
Trump arról tweetelt, hogy az övé nagyobb Kimdzsongunénál
Hat halott Olaszországban egy üzemanyagszállító teherautó balesete nyomán
Havas Henrik olyanokat mondott élő adásban Kálmán Olgának, hogy …
Levélben kunyizik adományt a választóktól Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor
s a + 1: A rendszer berendezkedett, lehet menni választani https://444.hu/2018/01/02/a-rendszer-berendezkedett-lehet-menni-valasztani
A tanulság a két témasor összehasonlításával levonható. Úgy tűnik, hogy a bulvárosodás folytatódik. De ha ide tesszük gondolatban a két másikat (az Echo Tv-t és az Origo-t), akkor az is látható talán, hogy kialakult a látszólagos háromság. A tv-csatornákon balra (kár, hogy a számegyenesen ez a negatív tartomány) a HírTv, az origóban az ATV, s a jobb sávon az Echo. Ugyanez a napilapok esetében az online-on: 444 – Index – Origo, illetve a nyomtatott változattal is rendelkezők esetében a Népszava – Magyar Nemzet – Magyar Idők.
Ennek a vázlatos és hevenyészett áttekintésnek valójában az a célja, hogy minden további szócséplés nélkül ajánljam olvasóim figyelmébe a külön url-lel is megnevezett írást, a 444-ről. Arról, hogy a rendszer berendezkedett. Akár minden mondatát ide tehetném, de az újraközlést jelentene. A saját következtetésemet azonban levonom: jelen helyzetben még mindig azt javaslom a felelős választópolgárnak, hogy április elején menjen el, s a fülke magányában tudatosan ikszeljen bele az összes lehetséges körbe.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István – Egy karcsú könyvről. (Kukorelly Endre: A rom. A szovjetónió története.Pécs, Jelenkor,2000. 122 p.) (2018.01.01.)
Illetve úgy a könyvről, hogy előbb jelzem a megkésettségemet, amivel egyáltalán tudomást vettem róla. Majd az elolvasása után, és részletes értékelést mellőzve, egy beismerés: érdeklődéssel és élvezettel olvastam, értékelve a tartalom és a sajátos szemléletmód mellett a stílust is. Harmadsorban pedig három hivatkozás, utalás, idézet.
33-34. p.:”Azt meg semmiképpen sem gondoltam, hogy a komcsik, ahogy vannak, mind gazemberek.
Hanem hogy akad bűnöző, s akad mindig amolyan megváltó-fajta is, és nem kell bűnözni, és nem kell megváltani. Hogy persze van elég, aki egyszerűen csak úgy döntött, uralmat akar, és mindig találni elszántan szolgálni kívánó, magát mások kiszolgálásával azonosító fanatikust, viszont ebben a leosztásban nem muszáj részt venni. A legtöbb úgynevezett komcsi párttag azonban se ez, se az, hanem csak úgy el van.”
91.p. ( P.I. megjegyzése: Egy nyugat-berlini „magaslesről” a fal fölött áttekintve Kelet-Berlinre.)
„Látszott benne a rend. az, hogy „Lieber Unrecht, als Unordnung”, miként Goethe vélekedett.”
(P.I. kiegészítése, egy idézet és egy magyarázat: "Vor die Wahl gestellt zwischen Unrecht und Unordnung, entscheidet sich der Deutsche für das Unrecht ..” https://www.welt.de/welt_print/kultur/literatur/article5506525/Narziss-und-Schandmaul.html
Tehát ha választani kell a jogtalanság (igazságtalanság) és a felfordulás (rendetlenség) között, akkor a németek a jogtalanságot választják (a jogtalanság mellett döntenek).)
103. p. (Arról szólva, hogy K.E. megpróbálta megtudni, mit jelentettek róla.)
„Hogy „mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot”? Soha. Világos. Iszonyúan, mulatságosan idejét múlta a dolog. Egy valami azonban nem múlt el, méghozzá megmondom, mi nem múlt el. A szovjetónió nem múlt el. Csak úgy megjegyzem, anélkül egyébként, hogy a jövőről bármit is kívánnék mondani. Amíg nem derül ki, nem mondják meg, hogy kik jelentgettek, amíg nem állnak elő maguk, nem állítják elő azokat, akik följelentéseket tettek, nem hangoznak el legalább elnézést kérő szavak, addig ez nekem még bőven a szovjetónió. „Óh, én nem így képzeltem el”, na igen. Olyan nagyon azért, sehogyse képzelegtem
----------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István – Szilánkok a közéletből8(2017.12.31.)
Nagy Bandó András visszavonult (a közéletből is és egy állításából is), miután nyílt levelet írt BZs-nak.
http://nepszava.hu/cikk/1149075-pillantas-a-kilencedikrol---orbanne-jol-van
HIT-et kell tenni (készíteni) a tanév végéig az iskolaigazgatóknak.
http://nepszava.hu/cikk/1149131-minden-iskolaban-kotelezo-lesz-a-hit-haborura-keszulunk
Egy visszatekintés, aminek a címe hasonlít egy betiltott plakátsorozat szlogenjére.
http://nepszava.hu/cikk/1149127-igy-lopnak-ok---mutyikalendarium
Mi leszünk az 51.? Hajdan a 26. lehettünk volna.
http://nepszava.hu/cikk/1149167-eltunt-a-kormanykonferencia-programja-hm
S mielőtt az önérdekű reklámozás látszatának hibájába esnénk, nézzünk másfelé is.
Pénzeső hullt a két ünnep között. Ahogyan ez a Magyar közlöny év végi számaiból kiderült. Többek között az első kabinos sífelvonóra a Kékesen, a határon túli kultúraterjesztésre, a nyelvvizsgák támogatására, a Fóti Gyermekváros felszámolásának kiemelt nemzetgazdasági üggyé nyilvánításáról, s végül de nem utolsósorban a teljes magyar közoktatás ellátásáról okostáblákkal és tanulói laptopokkal. (Pardon, ez utóbbit - csak szerettem volna, de - nem láttam a kormányrendeletek között, amik idén meghaladták az ötszázat, s ezzel a Magyar Közlöny éves terjedelme is meghaladta a 40 000 azaz negyvenezer oldalt.)
http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK17231.pdf
S egy aggódó hang a 12 címen megjelenő kormányközeli megyei napilapok utóbbi vezércikkében. Erről egy kommentet is írtam az egyik megyei online-változatba.
https://www.feol.hu/publicisztika/kutyavilag-2180143/
Munkahely: Nyugdíjas
„Vagy tévedés vagy szándékos csúsztatás van a piros színnel kiemelt mondatban, ami ezek szerint a tételmondat. Konkrétan abban lehet tévedés, hogy a szilveszteri durrogtatók az lenne-e a célja, hogy kutyákat riogasson. Tudható, hogy a hangoskodásnak évezredes hagyománya van, s eredeti célja az ártó, rossz szellemek elűzése. (A Gonoszé, akiről nemrég egy képviselő is beszélt a parlamentben.) Ez módosult (fajult el) mostanában, több órányi időtartamra elnyúlva, s egyre nagyobb kaliberű petárdák és rakéták bevetésével. Bizonyára a rivalizálás, az egymásra való rálicitálás is szerepet játszik benne. A kutyák - éppúgy, mint a játékba be nem szálló emberek - csak peches és vétlen elszenvedői ennek a friss keletű, rongyrázó népszokásnak, Általánosabban nézve: ha bárkinek erről a puffogtatásról azonnal a másik lényben való riadalomkeltés tudatos szándéka jut eszébe feltételezésként, s ráadásul ezt a többmillió lakoshoz eljutó megyei lapsorozat ügyeletes vezércikkében fogalmazza meg, akkor vagy csúsztat, vagy bumerángot hajítgat. Mert tarthatna attól, hogy az olvasó asszociál. Ha asszociál, akkor eszébe jut, hogy mekkora különbség van a kutyáknak évente egyszer, s nem is direkt módon félelmet okozó puffogtatás és az egész évben űzött népnemzeti riogatás között. Ez utóbbiban a mumusok - Brüsszel, Soros, a migránsok, a civil szervezetek stb. - az eszközei (petárdák helyett) a tudatos és alaptalan félelemkeltésnek. De ki(k) lehet(nek) a kisebbségi-érzésben szenvedő riogató(k)?”
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Gráfusok és lógusok. Néhány erőltetett szómagyarázat, tekintettel dec.31-e közelségére:
A topográfus a terepen topog.
A tipográfus a könyvek oldalain tipog(atózik).
A fotográfus fényképeket rajzol.
A litográfus az irodalom megszállottja.
A patográfus a lovak manikűröse.
A kartográfus a mappákon kartog.
A demográfus mintafelvételeket készít kazettára vagy filmszalagra.
A biográfus? Ő nincs permetezve, műtrágyázva, nyersen is fogyasztható.
A kardiológus lovagias elégtételeket ellenőriz.
Az urológus arisztokraták outputját diagnosztizálja.
A grafológus diagramokat lógat a monitorra.
A filológus mindenkit szeret, elemezni.
Az ortológus tájékoztató táblákat készít.
A szexológus a hatos számrendszert értelmezi és alkalmazza.
A traumatológus álmokat (die Träume) fejt meg. Nem tegnap fejte, ma fejti.
A hematológus a hemák tologatását irányítja.
Az infektológus azon őrködik, hogy az ilyenfajta baromkodás ne terjedjen tovább. (P.I.)
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Egy kis mérleg (vagy önreklám) - a grafománia termése 2016-2017-ben (2017.12.28.)
Az elmúlt két évben két nagyobb és sok kisebb írásom született a szabadidő és a közlési vágy összejátszása nyomán. Érdemesnek láttam egy kis összesítést készíteni róla.
A két nagyobb is több kicsiből áll. Mert 2016 májusának elejére két cd-összeállítást szerkesztettem, mindegyik 1000 oldal feletti terjedelmű. Az egyik a hajdani évfolyamunk történetét próbálta meg bemutatni, s ezen mintegy 200 oldalnyi saját szövegem is van. A másik a szülőfalum, Nemescsó történetével foglalkozott, s ezen kb. 300 oldalnyi az általam írt hányad.
Ezen a két nagy témán túl 140 rövidebb-hosszabb írásom is keletkezett, s azok nyolc témacsoportra oszthatók.
Általános, vegyes témájú írás 13 van, összesen 65 oldalon.
Informatika, értékelmélet 15 112
Művészet-irodalom 19 86
Politikai, választási témák 19 80
Gazdaságpolitika 15 56
Brüsszelezés-migránsozás 12 22
Oktatási 17 82
Ismertetések (könyvekről, cikkekről) 30 121
Ez így összesen mintegy 180-190 egység, 1100 feletti oldalterjedelemben.
Ezeknek a nyolc témába sorolt kis cikkeknek a zöme a honlapom számára készült, de közülük 14 nyomtatásban is megjelent ebben az évben. (Ezeknek terjedelmesebb változata is készült, hiszen a lapok nem adtak a vágyaimnak megfelelő közlési helyet. Ezért a nyomtatásban megjelent írásaim bővebb kiadásban a honlapra kerültek.) Két irodalmi témájú írás jelent meg a Kőszeg és Vidéke c. önkormányzati havilapban, öt írás a Népszava Vélemény-rovatában, s hét hozzászólás az Élet és Irodalom Visszhang illetve Agora rovatában.
Mindeközben érdekes önmegfigyelést is tehettem, az „alkotási „folyamat” mibenlétéről. Az írások döntő többsége nem előre megfontolt szándékkal készült. Hanem valahogy úgy, hogy – képletesen szólva – virágpor került a bibére, ami ott megtapadt, s fejlődésnek indult. Majd, egy kis idő múlva, vagy szinte a napon belül, beérett a gyümölcs, s lepottyant a száráról. Muszáj volt tehát monitor elé ülnöm, s leírnom. Tanítgattam az irodalmi művekről korábban ezt-azt, de akkor még nem tudtam tapasztalás alapján beszélni az alkotási folyamatról, azon belül is az ihletről. Most már van valami sejtésem róla.
A hogyan tovább-nak van egy lehetséges változata. Az, hogy - pl. a korábban a Magyartanításban, a Könyvtárosban és a helyi Vár-ban megjelent írásaimat is idevéve – 3 nagyobb téma körébe vonnám, s valahogy összegyúrnám, összevarrnám a hosszabb távon is érvényes közléseket tartalmazó írásaimat, s azokból három tematikus cd-t állítanék össze. S remélem, hogy eközben nem hagy el az idén ideköltöző ihlet se, s ha nem is ennyit, de kikényszerít belőlem még néhány friss elmefuttatást.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István – Hogy miért? Talán ezért.(2017.12.27.)
Elgondolkodtam azon, hogy egy 2-2,5 milliós szavazótábor miért tart ki a mai (magát jobboldalinak tartó, de rendesen kádárista mentalitású) kormánypárt mellett. S szerintem azért, mert a fele alulinformált. Fogalma sincs arról – mert nem olyan tévéket néz, nem olyan lapokat olvas -, hogy az idei gazdasági növekedés is csakis az undok Brüsszel miatt van, vagyis az uniós támogatások miatt. Ha azok nem lennének, akkor a magyar gazdaság stagnálna, nulla növekedése lenne. Szemben az összes többi, volt szocialista országgal. Mert ők maguktól is, a maguk erejéből is növekednek. NA ezt, a jobbos tömegkommunikáció elhallgatja. Ezt is elhallgatja. (Ugyanígy nem tudják, hogy hogyan lett mára átalakítva pl. a szakmunkásképzés.) A tábor másik fele persze tudja, hogy szar van a palacsintában, de mégis kitart. Pl. azért, mert nem szélkakas, nem tud hirtelen fordulni. Vagy azért, mert bízik abban, hogy majd egy belső tisztulással elzavarja a Fidesz ezt a diktátorát. Vagy csupán kitart a vesztes csapat mellett (holott most még nyerésre állnak), ahogyan én is kitartottam a Fradi mellett fiatal koromban, mindegy volt, hogy hogyan szerepelt a bajnokságban. S itt jön egy harmadik motívum, ami a kitartókat jellemzi. Vagyis a hit. Azt vettem észre, hogy a választók egy része úgy hisz a Fideszben, ahogyan hisz Istenben. Mert amúgy is hívők. Vagyis ész nélkül hisznek. Szerintem ésszel nem lehet hívőnek lenni. Ésszel minden a hit ellen szól. (Ezt hosszan tudnám kifejteni, ha lenne rá idő és tér.) Tehát azt vettem észre sok ismerősömnél, hogy úgy hisz a Fideszben, ahogyan Istenben hisz. S ebben az esetben nincs mit tenni. Így jön tehát össze, három forrásból a mai kormánypárt szavazótábora.
A legtágabb dolog pedig az, hogy ezen a mai állapoton nincs remény változtatni. Legalábbis rövid távon reménytelen. Az egész magyar népnek – akiknek az egyharmada a létminimum alatt él, s ezt a Fidesz-hívők vagy nem tudják, vagy leszarják , – meg kell járnia a demokrácia útját. Ami valószínűleg több évtizedig fog tartani. Addig pedig szívunk. De az is lehet, hogy csak a legközelebbi választásig szívunk, s akkor a teljes magyar politikai tábor pofájába vágjuk, egy direkte érvénytelen szavazással, a véleményünket.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István - Melankólika (2017.12.26.)
Melankólika
Ért néhány im-pulzus – hasonlóan a tavalyi karácsonyi családi purparlékhoz – amik felvitték a pulzusomat. De aztán visszament. A pulzusom. S ez eléggé elkeserítő. Az is, hogy felment, s az is, hogy visszament. Hiába idéztem itt a minap a Lipp Tamástól átvett tanmesét a kínai bölcsről, s az őt egyáltalán nem értő tanítványról, nem tudtam a gyakorlatba átültetni. Ez ugyanis azt jelentette volna, hogy le kell néznem a vitapartnereimet, legyintenem kell, - ahogyan a kínai bölcs is legyintett -, azt kell gondolnom, hogy nem értik, s nincs is remény, hogy megértsék. Én azonban a megérttetésről, arról, hogy legalább értsenek, ha nem is értenek egyet, erről nem tudok lemondani. Mert még mindig pedagógus vagyok. Nem nézem le a vitapartnereimet, nem gondolom róluk, hogy …. még csak megérteni se tudnak.
De ha egy ilyen patthelyzet alakul ki – ahol az a látszat, hogy nem értenek, de én sejtem, hogy valóban nem értenek, mégpedig azért nem, mert alulinformáltak (pl. fogalmuk sincs az érvényes választási törvény részleteiről) – akkor mi a teendő? Fogjam be a számat, ne menjek bele a vitákba? Vagy inkább térképezzem-e fel a hézagokat a vitapartnereim ismereteiben, s kíséreljem meg azokat betömni? Igen. Ez utóbbi. Ugyanis azt tapasztaltam, hogy a vitapartnereimnek nincs alapos ismerete pl. a jelenlegi választási törvény részleteiről, mégis elítélik az ellenzéket az összefogási bénázásai miatt. E kettő együtt nem koherens. Vagy-vagy. HA ismerik a törvényt, akkor elítélhetik a pártokat, ha nem ismerik, akkor nem. De hogyan lehetne a mostani – teljesen antidemokratikus – választási törvény részleteiről „kioktatni” az összes választópolgárt? Erre nincs tippem. Ezért kaptam, meg a kólikát. A melan-kólikát.
------------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István – Szilánkok a közéletből7 (2017.12.24.)
Ezúttal két Nemzet-es cikkre reagálva.
https://mno.hu/belfold/ujabb-csucson-a-gimnaziumok-nepszerusege-2435678
A grafikon görbéihez: míg 2010 előtt a középiskolákba járó tanulók száma 560 000 körül volt, ez a létszám fokozatos csökkenéssel mára a 430 000 körül jár. Vagyis évente 135 000-es mínuszt mutat a 8-10 évvel korábbihoz képest. Vegyünk ehhez hozzá két másik adatot. Egyrészt a most már évi 30-40 000 közötti népességfogyást, (lásd az Egy adalék c. írásomat a memozaik3 rovatban), másrészt azt az évenként nem is mért, de mostanra 500-600 000 főre nőtt tábort, amit a naponta utazgató vagy végleg kiköltöző, határainkon kívüli munkavállalók alkotnak. S ha a három adatot együtt nézzük, akkor kezdjünk el aggódni.
A másik megjegyzésem az iskolatípusok elnevezésére vonatkozik. Korábban lázongtam amiatt, hogy pár éve az egyik képzéstípus – a korábbi szakmunkásképzőnek nevezett –egy meglévő másik képzéstípus nevét kapta, a szakközépiskoláét. Ez utóbbit pedig elkeresztelték szakgimnáziumnak. Az zavart akkor, hogy majd egy ideig kérdezgetni kell, vagy a bizonyítványokat sillabizálni, ha pl. a munkaadó tudni akarja, hogy egy szakközépiskolát végzett fiatal vajon mit is tanult. Mostanra beláttam az átnevezések logikáját. Így kellett volna már eredetileg (talán a 70-es évektől fogva) nevezni a háromféle középiskolát. Egy-két évtized múlva az elnevezési zavar megszűnik, megtanuljuk, hogy a szakmunkásképzés is bizony középiskolai, s a „gimnázium” elnevezés az érettségit adó kétféle képzésben van benne. Igaz ugyan, hogy azzal a kis szépséghibával, hogy a szakgimnáziumokba a sokkal okosabb tanulóknak kellene jelentkezniük, hiszen ott négy év alatt a másik két iskolatípus összesen hét évnyi tudását kell(ene) elsajátítaniuk. De ez nem várható el, így hát majd a jövő mutatja meg, hogy mennyit ér a szakgimnáziumi érettségi, s mennyi szakmatudás fért meg mellette.
Utólagos megjegyzés az első témához, 12.27-én. Nem voltam elég figyelmes, számításon kívül hagytam egy fontos szempontot. Azt, hogy a szakmunkásképzésben, a mai szakközépiskolainak nevezett képzésben 2010 előtt 4-5 évig tanultak a fiatalok. Mert akkor még volt egy kétéves átmeneti szakasz, a 9-10. osztály, ahol szakmacsoportos előkészítő képzés zajlott, s - nem mellesleg – a közismereti tárgyakból felzárkóztatás. Akkor a 11. osztálytól kezdve már csak szakmát tanultak, további 2-3 éven át. NA, ez alakult át mára úgy, hogy hangzatosan úgy nevezik, hogy „modern, duális képzés”, de a valóságban ez csak minimálisan különbözik a hajdani, kádári hároméves szakmunkásképzéstől. S amiben különbözik, az is kárára van. Pl. a heti hét – mondd és írd, összesen hét – órányi teljes közismereti órakeret. Így lesz buta, majdnemcsak betanított munkás a szólamokban hangoztatott, korszerű tudással rendelkező szakmunkás helyett.
Tehát ezért is, - mondom, hogy is – vannak kevesebben most a szakmákat tanulók. Mert csak három évfolyam van az iskolákban, a korábbi 4-5 helyett. De ez a statisztikából nem derült ki.
https://mno.hu/cinkosakinema/kormanyvaltas-helyett-2434897
Egyetértek, és egyet nem értek.
Egyetértek a szerző összes mondatával.
Az egy dolog pedig, amit nem értek, az, hogy mindez a közéletre odafigyelő, felelősen gondolkodó állampolgárok számára miért nem ilyen egyértelmű. Persze-persze, korábban még én is olyan óriásplakátokat láttam volna szívesen szerte a hazában, amiken választási aktivitásra buzdítanák, s a legkisebb rossz melletti voksolásra beszélnék rá a tanácstalan szavazópolgárokat. Alig pár hónap elteltével módosítanom kellett ezt az igényemet. Most az óriásplakátokon olyan szövegeket látnék szívesen, amik ugyan aktivitásra buzdítanak, azonban tudatos érvénytelen szavazásra. Ha valóban igaz mindaz, amit – többekkel együtt – Puzsér Róbert is vall, vagyis a teljes ellenzék kivárási taktikája, a bármilyen összefogás helyetti egyéni gesztenyekikapargatás, akkor ehhez egy felelős állampolgár nem adhatja a voksát. De otthon se maradhat. Ezért a legegyértelműbb megnyilatkozás az, hogy a következő választáson minden lehetséges körbe beleikszel.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István - Egy idézet (2017.12.23.)
A mai magyar közéletet, a társadalmi nyilvánosságot és a személyközi kapcsolatainkat is jellemezheti az a gondolat, amit Lipp Tamástól idézek. Ő is idézett, egy ismeretlen kínai bölcset. Így:
" ... igaza van a kínai bölcsnek, aki azt tanította tanítványának: alapvető bölcsesség, hogy ne vitatkozz azzal, aki nem ért. A tanítvány egy idő után visszasündörgött, és azt mondta: mester, gondolkodtam rajt, amit mondtál, és nem hiszem, hogy ez az alapvető. Mire a mester azt válaszolta: Igazad van fiam..."
Annyit tennék hozzá - mint botcsinálta, egykori pedagógus és mint ugyancsak botcsinálta publicista és levelekben vitatkozó, de magamat bölcsnek egyáltalán nem tartó -, hogy tán a bölcs is tehetett és mi magunk is tehetünk arról, hogy nem mindig értenek bennünket. Ezért ne mondjunk le úgy arról, - amíg erre reményt látunk, s amíg ezt érdemesnek tartjuk -, ahogy a kínai bölcs lemondott róla, hogy újra nekifussunk. Tehát törekedjünk arra, hogy megértsenek bennünket. Fogalmazzunk érthetően, logikusan, keressük meg a velünk vitatkozók érvelési hibáit, ha vannak, s legyünk legalább annyira bölcsek, hogy el tudjuk ismerni azt is, ha (néha, nagyon ritkán) nem nekünk van igazunk.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István – Szilánkok a közéletből6 (2017.12.22.)
Két komment. Az első a feol.hu – azaz a 12 megyei napilap – mai „vezércikkére”, a másik a Népszavában dec.21-én megjelent írásom kommentjeire reagál.
https://www.feol.hu/publicisztika/mult-es-jovo-2174567/
Munkahely: Nyugdíjas
A szerző a történelmi tényeket helyesen idézi, de egy feltételezést vezet le belőlük, ami már illik ennek a sorozatnak a szellemiségéhez. Vagyis hamisít, megtéveszt.(Úgy, ahogyan a beugrató kérdéssor: "Mi a gumival bevont villanyvezeték? - Kábel. - Mi a neve az égig érő torony városának? - Bábel. - Ki ölte meg Káint? - Ábel." Ugye, értjük?) Mert a sumák módon jelzett "a végső cél nemzetünk megsemmisítése volt" úgy igaz, ahogyan Ábel ölte volna meg Káint. Kiknek volt akkoriban, pl. 1917-1920 között a célja a magyar nemzet teljes megsemmisítése, azaz nemcsak országként, hanem népként való eltörlése a föld színéről?
http://nepszava.hu/cikk/1148508-az-egy-szazalek-csapdaja
Munkahely: Nyugdíjas
Szokás - nem szokás, részösszegzést kísérelek meg. Az eddigi kommentek nem tudtak meggyőzni arról, hogy tévednék a véleményem megfogalmazásakor. Két okból sem. A visszamenőlegességét mint jelzőt módosítom, abszurdra. Azért, mert - sajnos vagy szerencsére - a negyedik dimenzió, az idő nem járható két irányban. Nem tudunk benne visszafelé menni. Ezért azt elvárni, hogy ha majd 2018 áprilisában egy párt nem éri el az 1 %-ot, akkor ugyanannak a 2018-nak a januárjában ne vegye fel az akkor még jogosnak látszó állami támogatást, elvárhatatlan. Azt kellene ezek szerint elvárnunk, hogy a jövőbe lássanak. Ezt egy törvény nem írhatná elő. Nem lett volna egyszerűbb olyan feltételt szabni, ami nem a jövőtől függ, hanem a benevezéskor teljesíthető?
A másik baj a visszafizetési kötelezettség lehetséges módozataival van. HA nem akar vagy nem tud bármelyik párt annyit talonban tartani, amennyi az állami támogatás összege, akkor - ha a választás napjáig minden erre fordítható pénzét szabályosan elkölti - hogyan állhat jót a kívánalomnak? Pl. hogyan fizetne vissza 150 000 000 Ft-ot? Legyen tizenöt, egyenként tízmilliót perkáló titkos háttérembere? Vagy előre kiköti, hogy a 27 képviselőjelöltje állja a bukta esetén a fejenkénti ötmilliót? Ez hazárdjáték lenne. Vagy a tartozás fejében elkobozzák mindegyik pártvezető összes tulajdonát, pl. a lakásukat, s az utcára teszik őket? Vagy a párt összes tagját adósok börtönébe zárják, s ledolgoztatják velük a teljes tartozást?
http://nepszava.hu/cikk/1148584-tuzes-lo---a-foldonkivuli-kolto
Ezt a harmadik url-t engesztelésül teszem ide, hogy az olvasó találjon valami vidámat is.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István: Szilánkok a közéletből5 (2017.12.21.)
https://www.feol.hu/publicisztika/vegvarsors-2173951/
Sajnos a megfelelési vágy, a történelmi tudástól teljesen távol álló szolgai ideológiai magyarázatkeresés megint a népbutítás szintjére emelkedett. http://budapest-ostroma.hu/
Budapest ostroma 1944.dec.20-án kezdődött, erre jól céloz a szerző. De hogy mi volt a nyugati fronton, azt már – tán tudatosan – elnagyolja. 1944 december közepén ugyanis Párizs már a szövetségesek kezén volt, s a front nem a tengerparton, hanem az Ardennekben húzódott. Dec. 16-án szakadt meg Hitlerék ellentámadása, vagyis Budapest ostromával egy időben. S utána se annyira az erős német védekezés, hanem inkább a szövetséges csapatok üzemanyag-utánpótlásának a nehézségei miatt ment lassabban az előrenyomulás.
(https://hu.wikipedia.org/wiki/Ardenneki_offenz%C3%ADva)
Az pedig, hogy a szerző ilyen körmönfontan próbálja meg a magyarokat is belekeverni Budapest védésébe , hogy szerinte a történelmünk utolsó végvára volt Budapest, 1944 végén, 1945 elején (holott már márc.19-e óta meg voltunk szállva, hónapokkal korábban eljátszotta Horthy, hogy ki akar ugrani, s decemberben már nyilas kormányunk volt, a lakosság és a hadseregünk is nem annyira védelmező volt, hanem inkább elszenvedője az ostromnak), s ilyen körmönfontan próbálja meg Hitlert is úgy beállítani, mint aki még vesztésre állva is védte a Nyugatot a vörös veszedelemtől, - csak azért, hogy egy kicsit „cikizhesse” a szerző a mai Nyugatot -, az egyszerűen minősíthetetlen. S ha nem 108, hanem 102 napig is tartott az ostrom, a wikipédia címszava szerint, az csak azért lehetett, mert az első orosz tank megjelenésétől számítják. Az ostromgyűrű dec.25-én zárult be, s ötven nappal később, azaz február 13-án került a város teljesen szovjet irányítás alá.
--------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István - Szilánkok a közéletből4 (2017.12.20.)
Pár napja láttam a neten egy képet egy első osztályos írás munkafüzetből. (A címe: Gyöngybetűk. Egyéb adatait erkölcsileg megalapozott undorom következtében nem közlöm.) Akkor még nem akartam hinni a szememnek. De ma megbizonyosodtam. Saját kezűleg készített fotót teszek ide, ugyanazt az oldalt, a 42-et, az oldal alját tartalmazza, a szó mindkét értelmében. Hogy miért? A választ az olvasó fantáziájára bízom.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István - Szilánkok a közéletből3 (Komment-sorozat a Mészáros Lőrinc tulajdonában lévő 12 megyei napilap némely vezércikkéhez, annak egyik megyei portálján.) (2017.12.19.)
Polák István – az ormányzati kommunikációról
Ha netán valaki számára nem lenne egyértelmű ez a fajta kommunikáció. Az alapírásokat az url-jeikkel jelzem, nem idézek belőlük. Remélem, hogy visszakereshetők.
https://www.feol.hu/publicisztika/elegseges-elegtelen-2153489/
Munkahely: Nyugdíjas
Legalább két pontatlanság (tévedés, hazugság, bulváros hatásvadász túlzás stb.) van a szövegben. De hát így lett ütős. Az első az első mondatban, s így a teljes bekezdésben. Mert a kilencvenes évek közepi, nemnevesített miniszter nem azt találta ki, hogy nem kell tudni. Hanem azt, hogy nem kell mindent tudni. De hogy erre épülne máig az oktatási rendszer? Ezt "fényesen" cáfolta a legutóbbi PISA-felmérés, ahol valamivel jobban állunk a verbális tudásban, mint az alkalmazhatóban. Ez utóbbiban a felmért 53 ország mezőnyében az utolsó negyedben vagyunk. Csupáncsak az történt, hogy a legújabb, 2010 után született nemzeti tanterv annyira túlzsúfolta verbális ismeretekkel az összes tantárgyat, hogy most, alig 5-6 év elteltével, máris újat barkácsolnak helyette. A második pontatlanság (stb)a harmadik bekezdésben. A tudós szerző azaz Pauska Zsolt egyes számban fogalmaz, s azt a látszatot kelti, mintha a mai iskolákban nem lenne fegyelmezési lehetőség, s ez is annak a meg nem nevezett miniszeternek a számlájára írható. Merthogy liberális volt - ahogyan a szög kibújt a zsákból az írás végén.Meg kell vígasztalnom a tudós szerzőt: a fegyelmezés lehetőségét se vette el senki. "Csupán" a testi fenyítés makarenkói metódusa van tilalmi listán. Azonban a verbális fegyelmezés széles skálájától (a szép szótól a durva megalázásig), az írásos figyelmeztetésen és a kedvezmények, jutalmak megvonásán át pl. az "ari zónának" nevezett különterembe küldésig, a szülők értesítéséig és családlátogatásig a fegyelmezési eszközök széles skálája áll a pedagógusok rendelkezésére.
Munkahely: Nyugdíjas
A két nagy tévedést persze hűen követik az „aprók”. Mert se az nem igaz, hogy nem tanítják a szorzótáblát, se az igekötőkre és a helyesírásra vonatkozó állítás („ …az egyetemről kikerülők között ritka, aki ismeri a helyesírás szabályait”). Ez utóbb persze talán még korlátozottan igaz is lehet. Pauska egyes számban fogalmaz, de itt is elfelejtett konkrét lenni. Nem írta le, hogy melyik az az egyetem, amelyikre céloz. Ilyen gazdag igazságtartalom után – ami talán mind az utolsó mondat felvezetésének tekinthető - természetesen nem kételkedhetünk ennek a záró mondatnak a hitelességében sem.
https://www.feol.hu/publicisztika/eltunt-egy-szo-2154997/
Munkahely: Nyugdíjas
A sorozat címe („A helyzet”) előtt ugyan van idézőjel, a tartalomjegyzékben, a végén nincs. S megnyitva az írásokat, már idézőjel nélküli a piros háttérbe ágyazott szó, vagyis azt a látszatot kelti, mintha valóban jellemeznék az írások a helyzetet. Hogy mennyire nem, azt épp a hétfői gondolatsor példázza , - a liberálisnak mondott oktatás kárairól -, aminek egyetlen lényeges állítása se volt igaz. Ma, a mai írással más a helyzet. Ma van valami igazságmag a felkínált gyümölcsben. Mert a „megszorítás” szó valóban gyakran szerepelt a 80-as években, ám az, hogy messiás volt-e és/vagy ige,(egyszerre mindegyik nem is lehetett volna), illetve hogy egyszerre volt út és cél, azt ki-ki egyéni ízlése nyomán eldöntheti. De hogy az elmúlt évtizedekben (a nyolcvanas és a kilencvenes években, majd az új évezredünk első századának első évtizedében, annak is a végén) szükségtelen, felesleges, öncélú, sőt a nép ellen elkövetett vétek lett volna, ahogyan a szerző sugallja, és még ma is vannak hívei? Ma, amikor már a bőség kosara ragyog be minden ház ablakán?
https://www.feol.hu/publicisztika/szegyellik-a-tamogatot-2155839/
Megyei lapok vezércikkei
2017.11.30.
Egyre egyértelműbb, hogy ebben a - kék hátterű, fehérbetűs – rovatban szellemi kútmérgezés folyik. A mai a civil törvény elleni aláírásgyűjtést próbálja meg kicsit feketítetni. Az elején gyülekezeteknek nevezi az érintett szervezeteket. Azután az átláthatóságot, azaz az egyes szervezetek támogatóinak a transzparenssé tételét az autók rendszámával állítja párhuzamba. Holott a kettőnek egymáshoz az égvilágon semmi köze. Miért? Mert az úton futó autókat a rendszámuk azonosítja. A szervezeteket pedig a támogatók? Na ne!!!! Nem inkább azok az adatok, amik a tevékenységi profilt, telephelyet, adószámot, éves beszámolókat tartalmazzák? S mi indokolhatja azt, hogy a külföldi támogatókat nevesíteni kell, a hazaiakat nem? Csak nem CÖF-szindróma? S honnan van a szerző bátorsága, hogy univerzális érvénnyel kijelentse ezekről a szervezetektől (anélkül, hogy a számukat, a profiljukat, a tevékenységi formáikat jelezné), „se legitimációjuk, se társadalmi támogatottságuk nincs”? Tehát illő lenne egy felsorolást is adni azokról a szervezetekről, amelyekről kijelenti a szerző, hogy „ködös hátterű „”humanisták.
https://www.feol.hu/publicisztika/a-finn-modell-2156783/
http://eduline.hu/kozoktatas/2012/12/8/Tiz_meglepo_teny_a_finn_oktatasi_rendszerro_G5OUW1
http://www.koloknet.hu/iskola-2/14-ok-amiert-minden-gyerek-finn-iskolaban-szeretne-tanulni/
http://ofi.hu/tudastar/saska-geza-iskolai
Egyről ír, a 2007-esről. „….Egy sokak által vallott nézet szerint az iskolai erőszak forrása a családon belüli erőszakban keresendő.”)
http://nepszava.hu/cikk/1112543-a-magyar-idoktol-erkezett-a-mediaworks-uj-foszerkesztoje
Szakács, aki a finn modell ellen írt.
Kérdéseim: Ki és mi az oka (akadálya) annak, hogy az említett, angol és német nyelvterületen született kritikus elemzések nem jelennek meg magyar nyelven? Mi igazolja a finn tehetséggondozás csődjét? Mihez képest nőtt ott az erőszak? Mi alapozza meg az utolsó mondat többes számú fogalmazását? (A net egyetlen, 2007-ben történt tömegmészárlásról tud.) Miért az oktatás a felelős a szerző szerint a deviáns felnőttekért, miért nincs szó a családról? Végül: miért kell feketítetni az összes megyei lapban a finn modellt? Csak nem azért a tíz pontjáért, amit az eduline honlapján egy 2012-es bejegyzésben olvashatunk, vagy pár hónapja a kölöknet.hu-n 14 pontban, s amelyek közül egy se igaz a magyar iskolákra?
https://www.feol.hu/publicisztika/melyszantas-2157699/
Ottó, ez gyönyörű! Csupa könny a szobám.
https://www.feol.hu/publicisztika/uramatyam-atyamuram-2159167/
Újabb bizonyíték arra, hogy mi lehetünk Európa megmentői. Már a nyelvünktől is tanulhatnának a németek és a svédek. Kár, hogy nem kötelező náluk a magyar nyelv oktatása. A svédek figyelmen kívül hagyják azt a történelmi tényt is, hogy az Úr bizonyára hímnemű, s kicsit korábban teremtette Ádámot Évánál. Persze azt nem, hogy vannak önbeporzó (hímnős) növények. De csak az nem követ el hibát, aki nem dolgozik. Az pedig, hogy megalakult nálunk a családügyi kabinet, reményt adhat egy mélységesen igazságtalan helyzet gyógyítására. A helyzet ma ugyanis az, hogy abban a háromgyerekes családban, ahol egyetlen közmunkabérből élnek öten, gyerekenként csak kilencezer forintot írhatnak le a közterhekből, családi adókedvezmény címén, a bruttó 300.000-et kereső háromgyerekes családban pedig 33.000-et. Vagyis az a látszat, hogy ebben az utóbbi családban mindegyik gyerek 3,5-szer annyit ér, mint a szegény családban élő. Ezért talán bízhatunk abban, hogy ez a friss kabinet orvosolni fogja ezt az égbekiáltó igazságtalanságot. Például negatív adóval, azaz odaadja a hiányzó havi 63.000 forintot, akár természetbeni juttatásként a szegény családok három gyerekének. Hacsak nem hitalapon áll, s vallja azt az igét, hogy „megbüntetem az atyák bűnét a fiakon”.
https://www.feol.hu/publicisztika/az-eltiport-sajtoszabadsag-2161009/
A szerző az első mondatában szabadon idézi az Esterházytól elhíresült „bonmó”-t, majd – kissé rosszalló felhanggal - a máig legnagyobb újságíró-szövetség (MÚOSZ) elnökének sirámát. Mindezt azzal a szándékkal, hogy érvekkel cáfolja Hargitai panaszát. Ám az érvek gyengék.
A korábbi központi szerkesztőség ugyanis nem menzai egyenkajával szolgálta ki a megyei lapokat, hanem tényanyaggal, információkkal. Manapság a megyei lapok terjedelmének kb. a felét a központi szellemi kaja tölti ki, szó szerinti tartalommal.
Továbbá a tiprásnak is van időtől függő divatja. Volt lapbevonásos és szerkesztőleváltásos, majd lett – a minap – a legnagyobb példányszámú napilap-felvásárlásos és gazdaságosságra való hivatkozással felszámolásos, utána pedig a megyei lapok trösztösítése, és egyébként a közérdekű közleményeknek nevezett állami reklámok az arra érdemesek számára.
Az pedig, hogy sajátos értelmezéssel egy kosárba, a ballib/ellenzéki médiumok kosarába rak 18 címet, amelyek között pl. a Hír-TV, a Lánchíd Rádió, a Heti Válasz és a Magyar Nemzet is ott van (miért?), - a HVG,az Élet és Irodalom, a Magyar Narancs és az RTL Klub társaságában -, egyszerűen bájos. Illetve mutatja azt a szemléletet, amely csak az árok két oldalát ismeri, a fölé épített hidat nem.
https://www.feol.hu/publicisztika/amikor-lelek-hazater-2161697/
A szerző azonosítja a nacionalista szerb tömeggyilkos politikusokat (mindegy, hogy azok kiknek az érdekében tömeggyilkoltattak) a teljes Szerbiával. Ettől függetlenül talán igaza van abban, hogy a honfoglalás óta eltelt időben élt magyar családok bármelyik, bárhol élő leszármazottja – ha tudja igazolni a származását -, ősei szerzett jogán jogosan kéri a kettős állampolgárságot. Tekintsünk el attól is, hogy 2010-ben még a jelenlegi miniszterelnök is a szavazati jog nélküli állampolgárságról beszélt. S fogadjuk el, hogy a semmilyen bejelentett határon belüli lakcímmel nem rendelkező honfitársunk borítékban szavazhat pártlistára. De – s ez is a témához tartozik - háborodjunk fel azon, hogy az éppen a választások idején ugyanúgy határainkon kívül tartózkodó, ám állandó hazai lakcímmel rendelkező, csak magyar állampolgárságú hazánkfiai nem méltóak ugyanerre a szavazási metódusra. Több százezren vannak. Az ő lelkük nem számit?
https://www.feol.hu/sport/sportjegyzet/egyszer-fenn-egyszer-lenn-2162619
Hát, ez nagyon sunyi írás. Mert ami a „de” előtt van, az bizony napi tapasztalat lehet. Nade a „de” után? Mitől van a „DE”? Mi lehet az a csoda, ami az írást kétfelé választó, piros(!) betűs szavak után olvasható? Mitől fordulnak a pozitív ellentétébe a dolgok? A csodától, s varázsütéstől? Na neeeee! Aki megdolgozik a sikeréért, az ne a szerencsére várjon. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa, ne várja a csodákat. Aki a csodavárásra bíztat, az manipulál. Ne hagyjuk!
https://www.feol.hu/publicisztika/emberarcot-a-torvenynek-2164109/
Az első sorok nyomán azt gondoltam, hogy végre egy írás, amit helyeselhetek, de nem. Mert az ördög itt is a részletekben rejtőzik.
2010 novemberében két MSZP-s képviselő adott be törvénymódosítási javaslatot arról, hogy az állam vállalja át az elítéltek helyett a kártérítést, de ezt a fideszes többség nem fogadta el. Hiszen addigra már a nyolc elítélt nevén nem volt semmi lefoglalható, s jövedelmük se. Ez hozzátartozna a tényszerűséghez. (Dologház sincs, de ne is legyen.)
Ám ennek az igazságtalan helyzetnek a reparálására tett javaslat, Pilhál javaslata mellett van egy kis csúsztatás is. Lincselő tömegről ír (mi a tömeg definíciója?), a munkát hírből se ismerő és segélyért kuncsorgó romákról. Mert az valóban szimptomatikus volt, hogy 2006-ban délután fél négykor felnőtt férfiak szaladhattak össze az önbíráskodás eszelős indulathullámában. Mostanában egy részük tán közmunkán lenne, s nem otthon lebzselne. Mert a 16 éves korra levitt tankötelezettségi korhatár nem éppen a szakmatanulásra és értelmes munkához jutásra ösztönzi az azóta született és hátrányos helyzetű fiatalokat.
Mellesleg, az nem igazolódott a bírósági tárgyaláson sem, hogy Szögi Lajos elsodorta volna a 11 éves kislányt.
https://www.feol.hu/publicisztika/bukottak-es-evismetlok-2165141/
Meggyőző, érvelő, részletekben gazdag, pártsemleges és kormánytól független írás. Majdnem minden sora igaz. Kivétel a címe és az utolsó mondata. Mert mi a különbség az évismétlés és a bukás között? Hol ismétlik az évet, akik nem buknak meg?
https://www.feol.hu/publicisztika/embersegbol-peldat-2165869/
A szép gondolatot hogyan lehet így elrontani a végére? Hogyan jön össze a szolidaritás és a szeretet elismerése, felmutatása az ellenségkereséssel, a sanda célozgatással? A szerző tán csak nem Móricka rokona, akinek mindenről ugyanaz jut eszébe?
https://www.feol.hu/sport/sportjegyzet/arulkodo-szamok-2169889/
Bátor hangú kritika mai közéletünk egy súlyos anomáliájától. Eszünkbe juttathatja a negyven évvel ezelőtti időket, amikor pl. a Patyolatot lehetett ugyanígy bírálni.
De hiányérzetünk is lehet az első mondatok olvasásakor. Hiszen nemrég még a felcsúti Puskás Akadémia volt a listavezető a legkevesebb fiatalt játszatók tabelláján. Kíváncsi lettem, hogy most hányadik helyen van. Csak a kis írás közepéig kellett várnom, s kiderült, hogy tartja a helyét. És valóban nem lenne korrekt egyik csapatot se minősíteni, hiszen nemhogy csak ajánlás a fiatalok szerepeltetése, hanem még a TAO-pénzek eloszlása sem hat az utánpótlás nevelésére.
https://www.feol.hu/publicisztika/alvilagi-muzsak-2172007/
A dec.19-i soros vezércikk címe: Alvilági múzsák. S beletalált a közepébe egyik manapsági vesszőparipámnak. (Figyelem, ez tudatos képzavar, a vesszőparipámnak nem lett semmi baja. De hogy továbbra se legyen, meg kell védenem.) Úgy tűnik, ismét úgy tűnik, hogy van valahol valamilyen titkos központ – ha már a szerző is említi Orwellt -, ahonnan elküldik a napi vezérigét. Ez a vezérige ma a politikai korrektség volt. De ezt majd csak időzítve, a szöveg közepére rituálisan elhelyezett, piros betűs lényegkiemelés után tudhatjuk meg. Addig azonban haladjunk sorban a napi vezércikk gondolatain. A cím valamilyen alvilági múzsák meglétét sejtteti. Ámde az első mondatában nem ők, hanem szirének jelennek meg. A művelt olvasónak azonnal eszébe jut Odüsszeusz. S lám, később meg is idézi a vezércikk szerzője. De ne siessünk! Előbb a szirénekről tudjuk meg, hogy a lelkünkre fáj a foguk, édes énekükkel naponta csábítanak bennünket. Több is van belőlük, de most elégedjünk meg ennyivel. Többet nem tudunk meg róluk. (Illetve az is lehet, hogy csak mi, a kívülállók nem értjük ezt a képes beszédet, mert a beavatottak előtt minden világos.) Hiszen ők csak csalfa csábítók, nem is veszélyesek. Node közülük egy? Az már igen! Az maga a megtestesült orwelli vízió.
A szerző szerinti egyik alkotója – nem tudjuk, hogy ki – úgy jellemezte „őt”, hogy „Szerintem egy olyan eszközt készítettünk, ami széttépi a társadalom működését biztosító közösség szövetét.” S ez az eszköz a lelket akarja igába hajtani, mármint az említett, piros betűs lényegkiemelés szerint. Az igába hajtás nem menne kényszerrel, ezért kellenek hozzá a még mindig nem konkretizált szirének. Azért kellenek, hogy önként hajtsuk igába a lelkünket. De milyen igába, minek az igájába? Hát a politikai korrektség igájába! S erre – na most itt megjelent egy titkos jelző – a civil szirének fognak rávenni minket. Akik „Mindenkit kényszerítenének, hogy öltse magára a politikai korrektség zubbonyát. Ne merje anyának nevezni az anyját, fiának a fiát és Atyának sem az Atyát. Vesse meg tulajdon történelmét, tagadja meg eleit, nevesse ki hagyományait.” Hát, ez megint a tipikus szellemi kútmérgezés példája. Antiszirének antiéneke az antidemokrata antiolvasók antimegtévesztése anticéljából. Satöbbi. (Mert hogy ez lenne a politikai korrektség lényege, annak bizonyításával a szerző nem bajlódik. Minek is bajléódna?)
S ha elég türelmesek voltunk, akkor eljutottunk a szirénhez. Ki is az főszirén? Megvan! Hát – a hatalom által eddig meghódítani nem tudott „mumus”, azaz - a Facebook. Mi van? Félnünk kell tőle? El kellene engedni – írja a szerző. Hova? Vagy kergetni …. fejezi be Pósa Árpád. A kergetés egyenlő a népítélettel? Mit jelentene ez konkrétan? Hogyan lehetne a Facebook-ot elkergetni? Tán csak nem úgy, ahogyan ezt Haraszti Miklós jelezte az egyik csatornán a múlt héten, Kálmán Olgával beszélgetve?
Utóirat. A politikai korrektséget negatív színben beállítók eddig nem reagáltak arra az ellentmondásra, hogy a korrektséget „még” nem tiltották ki a pozitív erkölcsi tartalmak listájáról, ámde a jelzővel ellátott al-fogalmát, a politikai korrektséget - aminek a logika szabályai szerint fajfogalomként bele kellene tartozni a nemfogalmába – folyamatosan megkísérlik feketére festeni, s ezzel elhitelteleníteni. Bízva abban, hogy a nagyközönség nem foglalkozik szemantikai részletekkel. S ezek szerint ez a bizalom jogos.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
Polák István – Szilánkok a közéletből2 (2017.12.17. )
Mégsem forog visszafelé az idő kereke. Az Élet és Irodalom – egyébként nagyon helyesen – érdemesnek tartotta foglalkozni az Alkotmánybíróság dec.5-i döntésével. Ebben az AB megsemmisítette a Kúria egyik korábbi ítéletét. Talán feledésbe is merült, hogy Hende Csaba 2013-ban feljelentette a Nyugat.hu-t, mert az ugyan hitelesen tájékoztatott egy szombathelyi önkormányzati közgyűlésről, de azon a gyűlésen a szocialista képviselők a trafikkoncesszió kapcsán korrupcióval vádolták a kormánypárt helyi vezetőjét. S ugyan a portál később közölte az érintett helyreigazítási kérését, de a Kúria szerint mégis megvalósították a személyiségi jogok megsértését.
Gadó György (Kiküldött tudósítók c. írásában) idézi az AB határozatából azt a részt is, ahol az 1848. évi XVIII. törvénycikk 14. §-ában a következő olvasható: „ki az országgyűlés, a törvényhatóságok, mindenféle törvényszékek, és a törvény által alkotott egyéb testületek iratait,és azok nyilvános üléseit hív szellemben és igazán közli, ellene a közöltek tartalma miatt kereset nem indíttathatik.” Ez a cikkely eddig nem volt ismert előttem, de hálás vagyok a szerzőnek és a lapnak a felidézéséért. Hiszen így látható, hogy 169 évvel ezelőtt mennyire felvilágosult törvényhozóink voltak, s az is látható, hogy – ha nem is a Kúrián, hanem az AB testületében – vannak örökösei az akkori elődeinknek.
Egy írás a VH-ban. Beleillik egyik témamániámba, amit a „gazda(g)ságunk kontra Unió” gyűjtőcímmel lehetne ellátni. De még a „választási mechanizmus és esélyek” gyűjtőcímmel ellátható másik témamániámba is. Nincs hozzátenni valóm, olvasásra ajánlom. (Mellesleg: a címválasztás is telitalálat. Előszörre nem is értettem, buktaszagságnak olvastam, de annak még annyi értelme se volt.)
https://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/nagy_b_gyorgy_bukszatagsag
Még egy írás a VH-ban. Ez a harmadik témamániámba, az oktatásiba vág.
Szabó Kata: Felső tagozatban valami elromlik
https://www.vasarnapihirek.hu/friss/a_meseket_meg_ertik_pirls_meres
A 2016-os PIRLS-mérés eredményéről szólva „Palkovics László oktatási államtitkár a PIRLS adatait értékelve arra jutott, hogy a negyedikesek olvasási teljesítményén látszik, hogy 2012-ben állami fenntartásba kerültek az iskolák, így biztonságosabbá váltak a működési körülmények, stabilabb, kiszámíthatóbb az intézményrendszer.
Emellett szerinte már látszódnak a pedagóguséletpálya-modell, a kötelező óvoda eredményei is.”
Ha valóban igaza van az államtitkárnak, akkor egyrészt ennek a javulásnak látszódni kell az előző felméréshez való viszonyítással, másrészt meg kell majd jelennie néhány év múlva a felső tagozaton is, amikor ezek a diákok odaérnek. Ezután Steklács László olvasásszakértő értelmezte az eredményt. Se Palkovics, se Steklács nem foglalkozik azonban az előző, 2011-es felmérés számaival. Rápillantva az látszik, hogy a szövegértés teljesítményében akkor a 42 ország között a 13-22. helyen voltunk, most az 52 között a 8-18. helyen. A két időpont között azonban valóban csak a teljes állami fenntartásba vétel a legjelentősebb eltérés. A tananyag, a tankönyvek sora, a pedagógusgárda szinte változatlan. Az életpálya-modell (azaz a csepegtetve megemelt bér, s a pedagógus minősítési rendszer macerás, energialekötő menete) mint hatás csakis politikai maszlagként, önigazolási törekvésként értelmezhető. A kötelező óvoda pedig még úgy se, hiszen a felmértek 2011-ben már nem voltak óvodások.
A két eredményt összehasonlítva meg kell állapítanunk, hogy az eltérés ugyan pozitív és örvendetes, de közel van a statisztikai hibahatárhoz, illetve nem is látszik világosan, hogy mi az eltérés mindkét esetben közöttünk és a mezőnyünk előtti és mögötti országok között. Az az aspektus azonban kimaradt az ismertetésből, ami a legnagyobb hatású lehetett a minimális elmozdulásban. Ezt a mozzanatot személyes tapasztalataim igazolják. Hiszen amikor az ilyen mérésekbe beléptünk, azaz a 2000-es évek elején, akkor még szokatlan, ismeretlen volt mind a metódusa, mint a tartalma. Nem erre volt „kihegyezve” az oktatásunk. Így ennek is szerepe volt a kezdeti gyengébb eredményeinkben. Amikor aztán kiismertük, akkor pl. a PISA-felmérésekre és az évenkénti kompetencia-felmérésekre már célzottan készültünk, gyakoroltunk. Részben a teljes tanév folyamán, azaz némileg módosította a tanórák tartalmát, részben pedig a felmérés előtti hetekben. Így a tanulókat nem érték váratlanul a feladatsorok. (Ugyanez a folyamat zajlik le az évenkénti felvételi feladatokat illetően. Ha a diák előtte egyetlen korábbi feladatalapot se kísérel meg megoldani, akkor olyan váratlanul éri, hogy időt veszít az értelmezéssel. Ha pedig gyakorol előtte, több régi feladatlapot old meg felnőtt segítséggel, s az elérhető megoldókulcs birtokában, akkor könnyebben veszi az akadályt, azaz jobban képes a meglévő ismereteit mozgósítani.) Ezt a körülményt érdemes lett volna figyelembe venni az eredmények értékelésekor.
„Van viszont egy szomorú, aggodalomra okot adó megállapítása is a PIRLS-vizsgálatnak, ami súlyos problémákra világít rá: a magyar diákok teljesítménye a fővárosi, városi, illetve megyeszékhelyi iskolákban sokkal jobb, mint a községi intézményekben, a családi háttér nagyon erősen befolyásolja a gyerekek szövegértési képességét.”
A családi háttér szerepe pedagógiai közhelynek is mondható, s évtizedek óta nem tud vele mit kezdeni az oktatási rendszer. Az iskolák egyenként keveset tudnak tenni. Sőt, a kötelező órák emelésével és a kötelező délutáni „tanulószoba” bevezetésével az egyéni korrepetálások, a szakkörök, tehetséggondozó foglalkozások lehetősége szinte a nullára csökkent. Ennek a hatása – ha lesz – majd a következő felmérési időszakokban fog megmutatkozni. Az pedig, hogy a kisiskolákban (a községi intézményekben) sokkal rosszabb a teljesítmény, egyrészt elfogadhatatlan, hiszen ott átlagosan sokkal kisebb a tanulócsoportok létszáma, több idő juthatna egy gyerekre, másrészt - akármennyire is sajnálatos – a falusi iskolák életképtelenségét, az erőltetett életben tartás károsságát jelzi.
De hogy a címről is legyen szó. Felső tagozatban valami valóban elromlik. Hosszú lenne ezt most kifejteni, az okokat és a terápia lehetőségeit, de egyrészt a két ével ezelőtti, akkori ötödik osztályosokkal való heti találkozásaim, s azóta néhány felső tagozatos tanulóval való rendszeres, tabulást segítő ténykedésem tapasztalatai igazolják. Véleményem szerint a két fő ok a túlzsúfolt tananyag és a személytelen pedagógusi „kapcsolat”, társulva a tantárgyfelosztás nehézségeivel. Heti egy órás tantárgy esetén ez a romlás halmozottan jelentkezik.
------------------------------------------------
Szilánkok a közéletből (1.) (2017.12.16.)
Az Együtt szétosztogatta a 2018-as választás egyéni körzeteiben való indulás arányszámait. Ex has. – Játék a homokozóban avagy köhög a bolha, pedig nincs is tüdeje.
A kastélyprogram folytatása, újabb 4,5 milliárdból. – Ilyen gazdagok vagyunk? A lakosság egyharmada mélyszegénységben él.
Mi is a helyzet momentán a hárommilliárdos állami támogatással meghirdetetett pilisi spirituális akármilyen központ projektjének megvalósulásában? Már el is feledtük? Mi lehetett a projekt célja? Tesztelte a közéletet, keresve, hogy hol van a fal? Ha igen, akkor sikeres volt a teszt, mert benyeltük, napirendre tértünk felette.
Újabb két területre terjeszti ki a gázszerelő a cégbirodalmát, természetesen állami támogatással megtámogatva. Salgótarjáni tűzhelygyár, mátrai hőerőmű (némi orosz felhanggal?), és ehhez vegyük hozzá a felcsúti fociakadémia friss milliárdjait. - Gyűlik a második százmilliárd.
Sorozat a Népszava írásai nyomán:
- Mi várható a gazdasági növekedésünket illetően a jövőben? Sokféle tipp jelent meg, de mindegyikben az van benne, hogy a növekedésünk felét az amúgy gyalázott Unió támogatási pénzei teszik ki. Ha azok nem lennének, akkor még inkább nyílna az olló köztünk és az uniós átlag között.
- Munkaerőhiány, képzés kontra kb. hatszázezer határainkon kívül dolgozó honfitársunk. Hogyan segíthetne ezen az informatikai képzés?
- Mi van a nyuggerekkel? (Moldova nyomán.)
- Oscar-közelben a Testről és lélekről c. film. – Drukkolok, mert nemcsak a magyar filmművészetben originális az alkotás.
Versválogatás jelent meg Tóth Krisztina (ne féljünk kimondani) ötvenedik születésnapjára, Lator László szerkesztésében, Holnap címmel.
A feketére perzselt disznóra írt szavak súlya. - Egyrészt egy képviselő segített azt értelmezni, („egy disznóval kevesebb”, s ez sokkal aljasabb, mint amit Zuschlag egykori, Terror Háza melletti elszólásában hallhattunk, illetve még annál a nyolcvanas évek eleji, elvtársi viccnél is sokkal cinikusabb, ami akkoriban úgy szólt - 1982 januárjában – hogy a lengyelek életszínvonala fél éven belül a duplájára emelkedik. Miért? „Mert most éheznek és fáznak.” A gyengébbek kedvéért megmagyarázom: fél év elteltével már „csak” éheztek, mert közben nyár lett), másrészt a jelenlegi miniszterelnök is értelmezte. Aki szerint disznóvágási dolgokkal a kormány nem foglalkozik. Erről az Élet és Irodalom 2017.12.15-i számában, a vezércikkben írt a főszerkesztő, másrészt a páratlan oldalon két értelmezési lehetőséggel is találkozhatunk. Egyik egy svájci „párhuzam”, a másik Szikszai brigádnaplója.
Egy (ba)anális írás az Élet és Irodalom dec.15-i számában, a 4. oldalon. Szerzője Váncsa István, témája a Jobbik (amit se lenyelni, se kiköpni nem lehet, csak rágódunk rajta, mint a Pál utcai fiúk a gitten) és a Fidesz (v)iszonya.