Honlap neve
Velünk a múlt

MENÜ

Tartalom:

Polák István: Kötetismertető(2019.01.08.)

Polák István: Ismertetés egy ismertetésről (2016.12.15.)

Polák István: Két Magyarország(3) (2018.12.09.)

Polák István: Összecsengés (cikk és műsor)(2018.12.04.)

Polák István: Nemzeti művelődés(2018.11.20.)

Polák István: Olvasónapló(14)(2018.11.19.)

Polák István: A Coca-Cola mámorában(2018.11.10.)

Polák István: A palatáblától a tabletig (az okos tábláig)(2018.10.22.)

 Polák István: Kommentelők(2018.09.25.)

Polák István: Fogalmazzunk pontosan! (2018.09.16.)

Polák István: A nyelvnáciskodásról(2018.09.11.)

Polák István: Három fogalom értelmezése(2018.09.09.) 

Polák István: Két cikk ugyanarról (összehasonlító elemzés) (2018.09.06.)

Polák István: Két főhős (Nagy Gáspár és Kundera) (2018.08.28.)

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Kötetismertetés(2019.01.08.)

 

   A verseskötet Csider Sándor költői munkásságának harmadik opusza, néhány héttel karácsony előtt jelent meg. Az első, a Varázshegedű 2007-es, a második pedig Álomút címmel 2016 tavaszán került az érdeklődő olvasóközönség elé. Az első kettő tartalmát nincs szerencsém teljességükben ismerni, így most csak e harmadikról írok.

 

 

   Amint az látható is, nagyon kedves, szerethető, kézbe simuló ez a kötet, színe és külleme méltó a címéhez. A borító és illusztrációk – Bischofné Hesinger Katalin keze munkái - illenek a versek tematikájához, arany színben ragyognak. S amint az a következő képen látható, a kötetet Benke Éva tanárnő ajánlja az olvasóknak.

   Mindhárom kötet címe segít bennünket ráhangolódni a tartalomra, ami ezúttal a természet és a kereszténység nagy misztériumát, a születést, szorosabban véve a Megváltó születését járja körül egy gyermeki tisztaságú felnőtt áhítatos emlékezésével és várakozásával.

   Hét egységre, ciklusra tagolódik a hatvannégy vers, s az, hogy mindegyik vers önálló oldalon kezdődik, világossá és ünnepélyessé teszi az oldalakat. Úgy, ahogyan a szűzi hó teszi ünnepivé a téli tájat, amikor csak néhány kis lábnyom sötétlik rajta. A kötet lapjain a költő madár-röptű képzeletének a nyomai a verssorok.

 

 

Nézzük tehát először a tartalomjegyzéket.

 

  

Ahogyan a tartalomjegyzék is mutatja, képzeletbeli, emlékidéző úton járunk, amikor versből versbe lépünk. Időben és térben haladunk, időben előre, térben felfele. A versek gondolatvilágát és érzelemvilágát a tisztaság, egyszerűség jellemzi legjobban. Rövidek a versek, legalábbis a többségük, rövidek a verssorok. Egy példa, a 61. oldalról:

Viharok helyett

Kívánok csendes karácsonyt,

szellőt a viharok helyett,

szelíd árjában füröszd meg

harcokban megfáradt szíved!

 

Mai bánatod messze lesz,

örömöt ígér a távol,

életed tiszta ruhát vesz

ég szava testetlen lángol.

   Ezzel a verssel is szemléltethető a leggyakoribb rím, a félrím. Ne keressünk benne nagy tudatosságot, mert akkor a hiányhoz, a harmónia hiányához juthatunk el. A másik rímfajta a keresztrím. Ez különös, mert a versek tartalmához jobban illene a páros rím és az ölelkező. Kivétel a kötetet záró vers, - Jézusunk segíts minket! – aminek párosak a rímei, sőt a két középső szakasz bokorrímes. Az is összhangban van ezzel a rímtechnikával, hogy a versek ritmusa nem a Weöres Sándor-i táncos, könnyed, (amit nála a szótaghosszúságok időmértékelése segít megvalósulni), hanem a magyaros, ütemhangsúlyos, a felező hatos és nyolcas sorok nyomatékos ritmusa, néha meg-megdöccenő sorokkal. Jól van ez így, hiszen a hétköznapjaink se táncból állnak. Egy példa arra, amikor beszűrődik a ritmusba a dallamos lejtés:

 

Lépegető

 

Jobb kezem melengette

édesanyám,

bal kezem szorította

drága apám.

 

Pillámat lecsuktam,

tűnt a világ,

sötétben lépkedtem

perceken át.

…………..

 

A páratlan sorok felező ritmusát felváltja a páros sorok hatmorás choriambusa, s ezzel az első versszak meghittségét és a második versszak álomszerűségét erősíti fel.

 

   A beszédmódot a jelen idejű, egyes szám első és második személyű igealakok jellemzik. Ez egyrészt a vallomásos líra természetes velejárója, másrészt a példaadás, a tanítás szándékát jelzi. A mozgalmasságot a szinte soronként megjelenő igék, a meghittséget, a megszépítő szándékot metaforák, megszemélyesítések hordozzák.

 

Öltöztesd díszbe lelkedet!

….

Másként ülünk az asztalnál,

szebben fogjuk a kanalat,

áhítattal emelünk magasba

borral telt talpas poharat.

 

Van, aki ma is mosogat,

gyöngyök csillognak két kezén,

tányér lubickol habokban

simító, lágy víz tetején.

   A kötet közepe táján a melegszívű költő szemében huncut fény villan, s megértően ironikus sorpárokban mutatja meg az ünnep fonákját, a Vásárláshoz zene szól. c. versben:

……………..

Édenélet zsongva vár,

ki mit keres, rátalál!

……………

Mit tegnap vett, elavult,

újat kínál teli pult!

……………

Boldogság itt ránk talál,

szeretetért szól a bál!

 

   Ebben a mini-ismertetésben még a versek jellemző kulcsszavait fogom csokorba, mindenféle elrendezés nélkül. Azaz mégis előre veszem a legjellemzőbbet, a hó szócsaládját, ami többek között a hópehely, hótakaró, hópor, hófelhő, hócsillag, hópihe, hófehér, hófalak, hólapát, hóesés, hóhatár, hótakaró szavakból áll. Természetes, hogy a leggyakoribb szó a fehér. És a többi: az arany, csillag, erdő, este, fa,  fény, fenyő, hegy (csúcs), kék, égszínkék, szó, templom, utak. (Nicsak, véletlenül nem sorba rendeződtek?)

   Szeretettel ajánlom a kötetet minden érdeklődő figyelmébe, de különösen a kellően fiatal fiatalok és a kellően idős fiatalok számára.  

 

 

------------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Ismertetés egy ismertetésről (2018.12.15.)

 

   Az Élet és Irodalom 2018.50. számában (dec.14.)a 19. oldalon, az Ex libris-rovatban negyedikként olvasható ismertetésről lesz szó. Adatai: Wehner Tibor: Tapló2 Kíméletlen Művészeti Napló 2007-2016. ( https://www.es.hu/cikk/2018-12-14/muranyi-gabor/ex-libris.html ) A lapban is közölt alcím három szava híven követi a köteten is látható írásmódot. A szerző már ezzel rendhagyóvá tette a kötetét, hiszen a címek, alcímek csak az első szavukban nagy kezdőbetűsek. Az ismertetés szerzője: Murányi Gábor. Bevezető mondataiban trambulinkönyveknek nevezi azokat, amikről most ír, s ezt meg is magyarázza: „… magam legalábbis így nevezem azokat, amelyekről azt gondolom, korábban jó lett volna, legközelebb vagy valamikor jó lesz – elrugaszkodni tőlük.”

Mielőtt a Tapló2-ről lenne szó, soroljuk fel az előtte ismertetetteket. Bolgár György: Orbán-mesék, Tokaji Nagy Erzsébet – Szádeczky-Kardoss Zsófia: Szabó Zoltán, A magyar politikai karikatúra története. Amint látható, háromból kettőnek erős politikai töltése van. Ebben a tekintetben is méltó lehet a sorban a már nyolc hónapja megjelent napló, hiszen a művészetpolitika, a magyar képzőművészeti élet zajos eseményei se függetleníthetik magukat a konkrét, napi politikától.

   Nézzük ezután a recenzens fontosabb megállapításait. Magas felütéssel kezd, már az első mondatban: „Ez a sűrűn szedett, nyolcszáznál is több oldalas kötet végigolvashatatlan.” Szerintem ez a mondat a laikus nagyközönségről szól. Mert a kiállításra járók, illetve a szűkebben vett szakma érintettjei bizonyára sorról sorra elolvasták. Hiszen a továbbiakban Murányi ezt is írja: „Cím és alcím tekintet nélküli szókimondást, bárdolatlanságot ígér, s ezt be is tartja. Tapló-naplójában hemzsegnek a minősítések, van, aki – vagy ami – dilettáns, becstelen, szavanemtartó, aljas stb., stb.” Murányi szerint Wehner a naplóírással a szeretetéhségét palástolja. Ugyanakkor a recenzens tisztességesen jellemzi mindkét Tapló tartalmát, korrektül felsorolja a szerző szakmai életútjának fő állomásait, s az ezek hozadékaként összegyűlő megfigyelések jellegét: „Háttérösszefüggések, kulisszák mögötti történések, rejtett kapcsolatrendszerek, összetűzések és összeszövetkezések és pletykák izgalmas tárháza a két vaskos kötet …” Murányi kiszámolta, hogy a névmutatóba közel 2000 szereplő került be. S hiányérzete csak azért maradt, mert az előző kötetnek még volt helymutatója, ennek már nincs.

   A recenzens recenzense ehhez azért hozzátesz még egy hiányérzetet. Ez pedig a kiállításmutató. A naplóbejegyzések többsége ugyanis kiállításokról szól, azok előkészületeiről, megnyitásairól, azaz a szerzőnek arról a nagyon szerteágazó és intenzív tevékenységérő, amit eddigi főállásaiban és azóta is kifejt annak érdekében, hogy a műalkotások közönség elé kerülhessenek. Illetve a csak látott, látogatott kiállításokról is. Így tehát ez a szubjektív napló-folyam egyúttal a magyar művészettörténet súlyos része is, ezért akár utólag is érdemes lenne az említett mutatót elkészíteni, mindkét kötethez. (A recenzens recenzense megjegyzi, hogy ezt a mutatót az első kötet megjelenése után javasolta is a szerzőnek, de ő vagy elfelejtette, vagy valamilyen akadálya volt az elkészítésnek.) A kiállításmutató természetes rendező elve az időrend lehetne, hivatkozva a kötetbeni említés helyére is, s a helymutató tudná egyberántani az azonos helyen de különböző időben lebonyolított kiállításokat.

   Záró gondolatunk az lehet – egy bizonyos háromságelmélet szellemében – hogy a sorsnak mindenképpen feladata annak lehetővé tétele, hogy a harmadik Tapló is az olvasók kezébe kerülhesasen.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Két Magyarország(3) (2018.12.09.)

 

   Csupán egyetlen szó, a magyar nyelv egyetlen szava jelenti ennek az írásnak a kiindulópontját, vagyis a témáját. Ez a szó a hazugság. Hiába egyetlen szó, mégis meg tudja mutatni, újabb elemmel tudja alátámasztani azt a tapasztalatot, hogy – bizony - két magyar nyelv kezd kialakulni, ami a két Magyarország létét igazolja.

   Ez a tapasztalat bennem egy sajátos portál, a mandiner.hu kommentjeinek olvasása közben alakult ki. Ráadásul folyamatban. Erről írtam a két előző részben, azonos címmel. (Népszava 2018.10.02. és Élet és Irodalom 2018.11.03.) Erre utal a mostani cím mögötti szám. S ezt jelezte nemrég az Élet és Irodalomban Grecsó Krisztián is, Fasisztoid jellegű c. cikkében (2018.48.sz. 11.30.) Most azonban szintet lépett a jelenség. Több kommentelő nevezte az esetleges tévedést hazugságnak. Közöttük az egyik - Ligeti Dávid – ráadásul nem nicknév mögé bújva, hanem nyíltan, a kormánypárti vezető napilapban tette ezt.

   Előbb nézzük a jelenséget. A nyelvi átértelmezéseknek a korábban jelzett sorába feltehetően azért került be ez a szó, mert alkalmasnak látszik arra, hogy a harc egyik fegyvere legyen. A harcot a NER erői folytatják, mégpedig az elődökkel, a „ballibsi” táborral szemben. A NER erői feltehetően bizonytalanok, nincsenek birtokában se a megfelelő szellemi muníciónak, se a szükséges erkölcsi tőkének ahhoz, hogy a 2010-ben megszerzett - és a 49,5 %-nyi voksoló által és a 2012-es antidemokratikus választási törvények által meghosszabbított 2/3-os – hatalmukat hosszabb távon is meg tudják tartani. Ezért van szükség pl. a kultúrharcra, a minapi média-államosításra, de akár a rabszolgatörvényre is. Mi más lehetne a magyarázat tehát arra, hogy egy rendes magyar szónak ilyen egyoldalúan próbálják módosítani a jelentését, a tartalmát.

   Mi volt korábban? Az volt, hogy aki valamit nem a valóságnak megfelelően értelmezett, ha valamit nem a valóságnak megfelelően állított, vagyis valótlant mondott, akkor természetes módon vetődött fel két lehetőség. Egy enyhébb, és egy súlyosabb megítélésű. A kettő közötti különbséget az mutatta, hogy a valótlan állítás mögött mi van. Ha tájékozatlanság, azaz jóhiszeműség, akkor ezt a valótlan állítást tévedésnek neveztük. Ha pedig egyértelmű volt, hogy az állító tudatában van annak, hogy nem mond igazat, mégis azt állította, amit, akkor azt mondtuk rá, hogy hazudik.

   Külön érdemes itt egy kicsit kitérni a bizonyíthatóságra. Mert ha valaki egy megtörtént eseményről vagy egy elhangzott (leírt) kijelentésről mond valótlant, abban az esetben is vizsgálni kell, hogy mit tud az illető a jelenségről vagy kijelentésről. Illetve mi várható el tőle a tudást illetően. Ha valakinek ugyanis módjában áll igaz ismeretet szerezni bármely eseményről vagy közlésről, akkor elvárható, hogy ezt az igaz ismeretet megszerezze, mielőtt nyilatkozik. Mert ha mód van a tájékozódásra, akkor ismerethiányban inkább hallgatni kell, mintsem a tévedést kockáztatni. Ha azonban nincs mód a szükséges ismeret megszerzésére, akkor semmiképpen nem etikus hazugságnak nevezni az adott állítást, akkor se, ha téves. Mert ebben az esetben az állító „csak” téved. Aki ilyenkor „hazugság”-ot kiált, az nem vehető komolyan. Nincs a mai ismereteink szerint se hiteles gondolatolvasó ember, se hiteles gondolatolvasó testszkenner.

   Nem lényegtelen az se, hogy milyen állításra sütik rá a „hazugság” bélyegét. Ritkábban a tény-jellegű állításokra, sokkal gyakrabban a véleményt, értelmezést, értékelést tartalmazó megfogalmazásokra. Na, itt aztán egyáltalán nem merülhetne fel a hazugság vádja. Még abban az esetben se, ha valaki ugyanarról a dologról az ellenkezőjét állítaná, mint korábban. Mindenkinek joga van felülbírálni, revideálni a korábbi értékítéletét, véleményét.

S mi van most? Az, hogy ezek az előbbiekben jelzett megfontolások a kukába kerültek. Ma egy bizonyos körben illő (netán el is várt) dolog az ellenoldal állításait mérlegelés nélkül és azonnal hazugságnak nevezni. S legtöbbször ezt olyankor teszik, amikor nem maga az állítás a megkérdőjelezhető (mert az állítás mögötti tények akár tudományos vita tárgyát is képezhetik), hanem az állító szándékát, s ezzel magát az állítót kísérlik meg dehonesztálni, negatív színben feltüntetni. Hiszen a köznyelvben máig enyhébb a megítélése a tévedésnek, mint a hazugságnak. Tévedni jó szándékkal is lehet, aki hazudik az azonban talán más aljasságra is képes. (Ezt ne felejtsük el, mert az írás végén visszatérek rá.) A le-hazugság-ozás tehát az ezt az oldalt jellemző karaktergyilkolási szándék eszközévé vált.

   Ezt a jelenséget addig, amíg csak a névtelenség álarca mögé bújó kommentelőknél tapasztaltam, elkönyveltem a tudatlanság, a hithű elkötelezettség rovatában, úgy tekintettem rá, mint amin szinte lehetetlen változtatni. Ettől függetlenül minden esetben kísérletet tettem a „felvilágosításra”. Minden esetben rámutattam, hogy a hazugságnak nevezett állítás legfeljebb tévedés, ha valóban az volt. De még az is lehetett, hogy igaz.

 

   S következzen most az az eset, amit én a „szintet lépett” titulussal illettem. A már nevesített esetről van szó. Ligeti Dávid cikkéről, ami a Magyar Idők-ben jelent meg, s amit a mandiner.hu szemlézett. A szemle ezen az url-en érhető el, a cikk a bele tett hivatkozás segítségével, a kommentek pedig regisztrálás után.

http://mandiner.hu/cikk/20181204_ligeti_david_a_velunk_elo_bolsevizmus

 

   Nem áll szándékomban a teljes komment-sor elemzése, de még a kettőnk közötti vita állomásainak az ismertetése se. Vázlatosan annyit, hogy az ellenkezésemet a szerzőnek a következő – kiemelt - mondata váltotta ki: 2018 folyamán a Politikatörténeti Intézet gondozásában jelent meg a Kérdések és válaszok 1918–19-ről című kötet, amely a magyar történelem egyik leghevesebb vitákat kiváltó időszakát mutatja be. Az ismeretterjesztési céllal, kiskáté formátumban írt kötet számos olyan állítást tartalmaz, amelyek erősen vitathatók, de nem egy esetben egyszerű hazugságok.”

 

Reagálásom lényege ez volt: „A teljes cikkben se lehet felfedezni azokat a mondatokat, ahol Ligeti Dávid akár egyetlen állítást hozott volna példaként, amit "egyszerű hazugság"-nak lehet nevezni. Hazugság ugyanis az az állítás, amiről az állító tudja, hogy valótlan, illetve elvárható lenne tőle az igazság tudása, ismerete. Lehet persze, hogy van a kötetben ilyen, de azt konkretizálni kellene. De ha az "állító" úgy mond valótlant, hogy azt igaznak gondolja, s nem is várható el tőle az igaz ismeret, akkor az illető állító nem hazudik, hanem téved. A hazug állítás tehát akaratlagos, valamilyen oka van. Aki tehát valamilyen állítást hazugságnak nevez, annak illik tudni, hogy az az állító tudja, hogy nem mond igazat. S ezt illik bizonyítani. A tévedés pedig véletlen. Aki téved, az meggyőzhető. Kéretik tehát a két eset finom szétválasztása. Aki alaptalanul nevezi hazugságnak a tévedést, az nagyobbat hibázik, mint aki téved.”

 

Meglepetésemre a szerző (aki a Veritas Intézet munkatársa), többször is reagált, saját nevén. Öt pontba szedve konkretizálta azokat a kijelentéseket, amiknek többségét Hajdu Tiborhoz kötötte (s nem ahhoz a Csunderlik Péterhez, aki ellen frontális támadást indított mostanság a jobbos tábor, s akinek szintén van tanulmánya a kötetben), de egyetlen példáját se találtam hazugságnak. Ezekkel a mondatokkal jeleztem a véleményemet: „Tisztelt Ligeti Úr! Szomorúan állapítom meg, - a legutóbbi két válaszát olvasva - hogy nem volt hajlandó elgondolkodni a kiinduló kifogásomon. Nem történész vagyok , s nem a részletkérdésekben óhajtok véleményt nyilvánítani, csupán a magyar nyelvet védő értelmiségi. A nyelv ugyan élő, változó rendszer, de a szavaink többségre ritkán, s nagyon indokolt esetekben változtatja meg a jelentését. Az alapjelentésük meg is szokott maradni. Ezért okoz csalódást, hogy újabban elharapódzni látom a „hazugság” szó jelentésének elferdítését. Eddig azonban csak a mindennapi életben találkoztam ezzel a jelenséggel. Ezt tapasztalom Önnél is, még a legutóbbi válaszaiban is. Hazugság csak úgy, magától nem terem. Akkor keletkezik, ha valaki hazudik. A „hazugság” tehát egy hazug állítás. Az hazudik, aki tudatosan állít valótlant. Ha őszintén gondolja valaki azt, amit mond, vagy ír, de a kimondott és/vagy leírt állítás nem felel meg a valóságnak, akkor max. téved. Ekkor „hazugság”-ot írni - akár egy napilapban – történészhez nem méltó eljárás. Más oka lehet egy ilyes cselekedetnek, de nem találgatok. S a mostani válaszommal se azt akarom elérni, hogy előttem – egy ismeretlen kommentelő előtt – megvédje azokat a pontokat, amikben ön hazugságot lát, hanem csupán azt, hogy esetleg gondolja újra, valóban hazugságok-e azok a pontok. De ha netán egy mondattal reagálna, akár úgy, hogy részben igazat ad nekem, akár úgy, hogy a mai kommentem után is tartja magát a „hazugság” érvényesüléséhez, azt nem bánnám.”

 

   Itt tartunk most. Nem várom meg az esetleges újabb választ, lezárom ezt az eszmefuttatást a fent zárójelben már jelzett gondolat megfogalmazásával. Ha lesz válasz, s az érdemi lesz, akkor majd utóiratban értelmezni fogom. A zárójelben előre jelzett gondolat tehát a következő. Ha bárki meggondolatlanul (előre megfontolt szándékkal, s a valósággal szembemenve, azaz alaptalanul) hazugsággal vádolja embertársát, a saját véleményével nem egyező gondolatokat vallót, az a maga ásta verembe esik bele. Azaz ő lesz a hazugságot állító, ő fog hazudni. Ligeti Dávid esetében pedig megkockáztatok egy idézetet. Hofi Gézát fogom idézni, s ezt az idézetet mindaddig érvényesnek fogom tekinteni, amíg Ligeti hallgat, illetve amíg a válaszában nem fog látszani, hogy megértette a tévedés és a hazugság fogalmában benne lévő jelentéskülönbséget. Az idézet: „Fejétől bűzlik a láb.”

------------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Összecsengés (cikk és műsor)(2018.12.04.)

http://www.origo.hu/itthon/20181031-haromezer-eve-a-szerelem-a-fo-temaja-az-irodalomnak-interju-orban-janos-denessel.html

„A politikai korrektség miatt lett ilyen borzalmas félénkség."

„Az embernek legyen Istene és hazája, és azon kívül mindent szabad – tomboljon a költői szabadság. Az íróakadémián is a fiatalok számára biztosítjuk azokat a körülményeket, hogy ne kelljen – nem is szabad – kompromisszumokat kötni.”

Amint az interjúban tapasztalhathatjuk, költik a jövőt. Na, nem úgy! Nem a jövő pénzét költik (illet dehogynem, azt is), hanem az írótojásokat. Ül OJD a fészken az írótáborban és az Előretolt Helyőrségben, s féltő gonddal melengeti a leendő írókat és költőket rejtő tojásokat. Amint kikelnek és szárnyra kapnak, el is fogják lepni kultúránk virágzó mezőit és ligeteit; vidám, szerelmes daluktól lesz fűszeres a lég, s azonnal meg is szűnik a mai félénkség. Onnantól a vidámság és az optimizmus fogja meghatározni mindennapjainkat.

 

A cikkhez kapcsolódhat egy művészi élményünk.

 

Véletlenül vettük észre, este hét körül szörfözve a csatornákon, hogy december első napján, szombaton az MTV5-ön a június végi Trianon megy. Sajnos lemaradtunk az elejéről, kb. a 35. percénél váltottunk rá, de látom, hogy a neten pótolni lehet. Ugyanis nagy élmény volt a részünkre. Csodálatos produkció, minden a helyén volt benne, minden snittje a lelkünkig hatolt. Külön öröm volt hallani énekelve az Öröknyár-t. S itt van az egyik disszonáns elem. Az, hogy belehamisítottak egy szót, az utolsó sorba. Nem tudom, hogy ehhez a jogtulajdonosok hozzájárultak-e. (Úgy írták át, hogy "a gyilkosokat néven KELL nevezni".) Mindenesetre ezt is beleírom a Nagy Gáspár jelenléte c. összeállításomba. S azzal is nagyon egyetértek, hogy átírták, modernizálták, a 21. századi magyarság számára aktualizálták a "Ha én rózsa volnék" c. dal szövegét. Már teljesen avitt volt, hiszen mi az, hogy lánckerék, s mi az, hogy kifeszítenének, s főleg, mi az, hogy nem lennék játéka? Igenis, legyünk játéka ! De van még egy dolog, ami felháborított, azon a beleírt szón túl. Az, hogy még az első fele alatt megnéztem, hogy mit írtak róla. S a HVG jun.25-i számában találtam egy felháborító ismertetést. Nagyon leminősítette, s nem átallotta a cikket író nímand a végére odaírni, hogy "Szar a Hősök terén. Ez kifejezi a bírálat lényegét." Merthogy odaszart néhány szereplő. Nem, nem emberek, hanem lovak. Szegények, ugye, nem fértek volna be a Toy-toy-fülkékbe, de emiatt az egész gyönyörű produkció jelképévé tenni azt a pár lócitromot? Pfujjj!

Ami pedig a jövőt illeti? Ezt a filmet (a filmmé vált szabadtéri előadást) a közoktatásban tanuló minden fiatalnak meg kellene nézni. S nem is csak egyszer, hanem évente, a Nemzeti Összetart(oz)ás Napja környékén. Így könnyebben lehetne elérni azt a célt is, amit dr. Schmidt Mária asszony, a Terror Háza főigazgatója, egyetemi tanár tűzött ki egy nemrégi írásában.

http://latoszogblog.hu/blog/a_tortenelemoktatasrol

Mégpedig: „A történelem oktatásának elsődleges célja szerintem öntudatos és büszke magyar polgárok nevelése. Múltunk megismertetése és értő elemzése révén minden tanuló erőt meríthet nemzetünk nagyjai, hősei és példaképei tetteiből, melyeknek eredményeként több mint ezer éve megmaradtunk és megőriztük nemzetünket itt a Kárpát-medencében. A diákokat jogos önbizalommal kell felvérteznünk, és azzal a tudattal, hogy nem kell senkivel szemben kisebbségi érzést táplálniuk, mindenkivel szemmagasságból beszélhetnek.”

(A teljes beszélgetést ajánlom az olvasók figyelmébe, hiszen a mai, marxista béklyókban toporgó történelemoktatás megújításához alapvető szempontokat adott. Ezekből csak kettőt emelek ki. 1. Szakítani kell a kronologikus tárgyalásmóddal. 2. Általános iskolában felesleges világtörténelmet tanítani, illetve max. annyit, amennyi szeretett hazánk történelmének megértéséhez feltétlenül szükséges.)

Végül vegyük szemügyre részleteiben is a már említett verskorszerűsítést, azaz Nagy Gáspár: Öröknyár, elmúltam kilencéves c. versének a végén elkövetett szövegátalakítást. Az utolsó három sor eredetiben így nézett ki:

„egyszer majd el kell temetNI

és nekünk nem szabad feledNI

a gyilkosokat néven nevezNI! „

 

Valljuk be nyugodtan, hogy suta befejezés ez, nem teljesen illik a korábbi sorokhoz. Nem tudjuk pontosan, hogy mit nem szabad feledni. Dehogynem, tudjuk. 1983-ban, amikor a vers született, még nem volt szabad a gyilkosokat néven nevezni. S félő volt, hogy feledésben is merülnek. A gyilkosok. Alig kellett azonban hat évet várni, s már megnevezhetők voltak. Meg is lettek nevezve, igaz, még csak körülírtan, s nem név szerint, a Hősök terén és a 301-es parcellánál, az újratemetéskor. Ahol az Írószövetség koszorúját Cseres Tibor és Nagy Gáspoár helyezte el. Ezzel tehát a néven nevezés feladata teljesült. A nyári előadáson, ugyanott, ugyanazon a helyszínen az utolsó két sor homályt sugallt volna. Mit is kell manapság tenni? Hallhattuk azonban a műsorban:

 

„egyszer majd el kell temetNI

és nekünk nem szabad feledNI

a gyilkosokat néven kell nevezNI!”

 

A több tízezres nézőseregben tehát – hallva hogy nem szabad feledni, s néven KELL nevezni – fel sem merülhet semmilyen kétely. Megtudta, hogy kell. Nevezni kell. Néven kell. Néven kell nevezni. S ez így van jól. De ezzel a középső sor is magasabb értelmezési síkra emelkedett. Míg az eredeti változatban csupáncsak a gyilkosok néven nevezését nem szabadott feledni, mostantól a feledéstilalom a teljes múltunkra vonatkozik. Ennek a múltnak az utolsó száz évét tárta elénk élő, háromdimenziós képeskönyvként - részt vállalva a feledés elleni küzdelemben - a Koltay Gábor által vezényelt hatalmas stáb, a népes alkotó és előadó gárda. Híven szolgálva Nagy Gáspár intelmét, felszólítását. Hála legyen nekik. A jutalmuk.

 

 

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Nemzeti művelődés(2018.11.20.)

   A fogalom és jelenség meglehetősen összetett. Érdemes a múlt és a jelen szembesítésével megközelíteni. Aktualitását az épp átszervezés alatt álló egykori Népművelési Intézet , a közművelődés országos elméleti és módszertani központja - utolsó nevén Nemzeti Művelődési Intézet – adhatja. A szervezetére szemet vetett Lezsák alapítványa, a Lakitelki Népfőiskola (aminek a tulajdonosa a Szeged-Csanád Megyei Püspökség), s mára már a magáévá is tette. Június végén helyezték el Lakitelken(!) a leendő, 3600 négyzetméteres központ alapkövét. Hogy az értékes korábbi székháznak a Corvin téren ki lesz a gazdája, tán az is hamarosan kiderül. (Közben kiderült. A Várból, a Szentháromság téri épületből kipaterolt Hagyományok Háza kapta meg. Neki pedig a felfelé készülő Nemzetgazdasági Minisztérium – lánykori nevén Pénzügyminisztérium - miatt kellett mennie. Pedig az épületnek még a műszaki egyetemi kollégiumi időkből szép emlékei lehetnek, pl. az akkori Illés-koncertekről.)

   Tekintsünk vissza a harminc évre. Minisztériumok: 1990-től-1998-ig Művelődésügyi és Közoktatási Minisztérium, 1998-tól különvált belőle a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2006-ig, onnantól újra a régi. 2010-től pedig gigaminisztérium lett, Emberi Erőforrások Minisztériuma néven, benne a kultúra egy államtitkárság. A témáról szóló legutolsó törvény az 1997-es, CXL-számú, ebben egységbe foglalták a múzeumok, könyvtárak és közművelődési intézmények működését. Azóta csak módosításai születtek.

   A művelődés fogalmát is érdemes vázlatosan érinteni. A szakemberképzése, azaz a szakképesítés elnevezése is mutathatja a változást. A hatvanas években az egyetemi szakok mellett felsőfokú népművelő-könyvtáros képzés is volt az országban két helyen, elsősorban a nagyközségek, kisvárosok intézményei számára. Jól mutatja az akkori felfogást a nép művelésének a szándéka. A következő változat a hetvenes évektől a két szak szétválasztása, tanár szakokkal való párosítása volt, majd az önálló művelődésszervező szak következett. Mára már ez is megszűnt, helyette a divatos közösségszervező elnevezés kezd polgárjogot nyerni. Látható, hogy az elnevezések hogyan válnak egyre semlegesebbé.

   A művelődés intézményének rendszere, az intézmények hálózata is nagy változáson esett át. A megyei intézmények korábban egyúttal hálózati szakmai és módszertani központok is voltak, de a járások megszűnéséig pl. a járási könyvtárakban is volt önálló státusú hálózati könyvtáros, aki a községek könyvtárainak a működését segítette. Mára a megyei könyvtárak többsége a nevéből is törölte a „megyei” jelzőt, s csak önálló egyezmények keretében támogatja a kistérsége könyvtárait. Szerencsére az országos központja a Nemzeti Könyvtár - azaz az Országos Széchényi Könyvtár - kebelén belül működő Könyvtártudományi és Módszertani Központ nemcsak volt, hanem van is. Megmaradhatott, szemben a bevezetőben jelzett egykori társával. Egyik feladata az országos könyvtári statisztika évenkénti elkészítése. Ennek segítségével figyelemmel lehet kísérni az ország könyvtári ellátottságát, az állománygyarapítás és az olvasói szolgáltatások, az olvasóforgalom éves javulását vagy romlását.

   A megyei művelődési házak egy része az Agora nevet vette fel. Sajnos, ez egyrészt nem magyar elnevezés, másrészt nem is felel meg a tényleges működésének. A különböző művelődési házak tartalmi munkájának (nagyrendezvények, szakkörök, klubok, alkalmazottak stb.), és az ennek megfelelő finanszírozásának részletkérdései olyan szerteágazóak, hogy erről egy gyakorló szakember önálló cikket írhatna. S ahogyan fentebb jeleztem, az országos irányítás a jövőben egy nonprofit alapítvány keretében fog folyni. A témáról nemrég Török József írt az Élet és Irodalom-ban, (ld.: https://www.es.hu/cikk/2018-06-29/torok-jozsef/a-keresztenydemokracia-kozmuvelodese.html ) s hozzászólások is megjelentek.

   A múzeumok helyzete is hasonló. Hiszen nemcsak tudományos műhelyek, kutatóhelyek, hanem a közművelődési szerepük is jelentős. A lakókörzet közösségeinek lokálpatriotizmusát, múltismeretét szolgálva egyúttal az idegenforgalom tartalmas programjait is segítik. Önálló közművelődési hasznosítási terv alapján dolgoznak. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartanak minden iskolás korosztály számára, ezek egy része ma már fizetős szolgáltatás, fejenként 4-600 forintos áron. És díjazás ellenében speciális programokat is vállalnak.

   Önálló bekezdést érdemel a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat. Lassan 180 éves múltra tekinthet vissza, s ez a múlt szebb a jelennél. Talán azért, mert évtizedekkel ezelőtt kisebb-nagyobb közösségek „rendeltek” a városi szerveiktől előadásokat, tanfolyamokat, s ezeket a multikulti folyamatok és üzleti vállalkozások mára időszerűtlenné tették. Nagyobb intézményeik és folyóirataik, nagyrendezvényeik mutatják ma a jelenlétét. (S már csak zárójelben jegyzem meg a filmklubok egykor virágzó divatját.)

   Amíg a művelődés a múltban büszkén vállalta a neve elé tett „köz” szót, mára ez a közösségi jelleg halványulóban van. Átveszi a helyét az egyéni művelődés, a rengeteg tévécsatorna (nemcsak a filmcsatornák, hanem a tudományos és ismeretterjesztők), a világhálón elérhető információforrások: újságok, folyóiratok, honlapok, blogok stb.. Ez egyúttal az elmagányosodás, a közösségi kapcsok lazulásának az ideje is. Sokkal több lehetőségünk van a művelődésre, de sokkal kevesebb időnk és alkalmunk van azok megbeszélésére, közösségi megértésére. Ez lehet az egyetlen ok, amiért talán meg tudnék barátkozni a közösségszervezői foglalkozás (hivatás) létével. Hát még ha tudnám azt is, hogy a jövő közösségszervezői kiket, hol és milyen célból szerveznek közösségekké.

   A művelődéshez egyéni igény, törekvés is szükséges. Aktív koromban voltak olyan szakmunkástanuló diákjaim, akik azt kérdezték, miért kell pl. Kosztolányi novelláiról tanulniuk. (A két novella: A kulcs és Fürdés a szülő-gyermek kapcsolatról tette lehetővé a közös gondolkodást.) Rövid válaszom az volt, hogy attól is fejlődik, finomodik a lelkük. Ma már hetente összesen csak hét közismereti órájuk van, benne egy a magyar. Pedig a művelődés eredménye a műveltség. Mutatja-e műveltségünk állapotát az, hogy az utca embere Pécsett ellenezné az arab számok bevezetését? Vagy az, ahogyan az Index által Fáj községben forgatott rövidfilmben az állami propaganda valótlan állításait szajkózzák? Talán az, hogy az utóbbi harminc évben harminc százalékkal csökkent a közkönyvtárak olvasóinak a száma? Mit tudunk tehát a nemzeti műveltségről, érdekel ez ma valakit, létezik-e művelődésszociológia? Pedig a gyakran emlegetett Széchenyi-idézet szerint: „ … minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencsének legmélyebb sarkalatja a kiművelt emberfő.”

  

  

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Polák István: Olvasónapló(14)(2018.11.19.)

 

   Egy cikkről lesz szó, az Élet és Irodalom 2018.46. számában (2018.11.16.) a 2. oldalon megjelentről, Gerő András hozzászólásáról: https://www.es.hu/cikk/2018-11-16/gero-andras/joindulatu-szubjektivitas.html Témája a Sorsok Háza, illetve az erről írt korábbi cikk, Hanák András hozzászólása. Hanák is reagált, Gerőnek a 24.hu-n korábban megjelent gondolataira. Rövid ismertetőm előtt megjegyzem, hogy nem mélyedtem el a témában, de odafigyeltem az elhúzódó fejleményekre, és Gerőnek szerintem felemás szerepére a dologban.

   Gerő András pontokba szedte megjegyzéseit, s néhány ponthoz írom a magamét. Szubjektíven, ahogyan Gerő is szubjektívnek nevezi Hanákét, s személytelenebbnek a saját reagálását. Ám ez már az első pontban személyes(kedő)re sikeredett.

 

1., „„Ő azt írja: „csak a saját szememnek és fülemnek hiszek”. Ez látszólag megkérdőjelezhetetlen, de szerintem a világ ennél egy kicsit bonyolultabb.” – írja Gerő Hanákról. Ez kis kötözködés, rossz példákkal. Ezzel a felütéssel próbál talán hangulatot teremteni az olvasók számára a folytatáshoz? Mert pl. azzal cáfol, hogy a napot lenyugodni látjuk, de tudjuk, hogy a Föld fordul. Illetve nem láttuk Gagarin űrutazását, s mégis elhittük. Itt egyrészt abban téved, hogy a Napot valóban felkelőnek és lenyugvónak látjuk, de látjuk a földgömböt is, s láttuk-olvastuk, hogy már Galilei is a Földünk forgását hirdette (amíg taktikából vissza nem vonta). S látjuk manapság az űrből készült felvételeket. És ugyan valóban nem tudtunk előre az ember első űrútjáról (máig vannak olyan vélekedések, hogy Gagarin nem is az első volt, aki elindult, hanem az első, aki vissza is tért), de azóta többen megismételték, legutóbb már élő adásban láthattuk a fellövéseiket. Általánosabban pedig két megjegyzés. Egyrészt Hanák nem azt mondta, hogy mindent elhisz, amit hall vagy lát, másrészt minek és kinek hinne, ha nem a szemének és a fülének. Lát-hall-olvas stb. Illetve hihet még a többi érzékszervének is, ízl(el)ésének, szaglásának és tapintásának is. Mindezek a tapasztalatok azonban belekerülnek a fejébe, (fejünkbe), s ott szembesülnek az addigi észleléseivel (észleléseinkkel), tapasztalataival (tapasztalatainkkal), s a mérlegelés utáni logikai ítélet (következtetés) formájában maradnak meg az emlékezetében (emlékezetünkben).

4., A politikai cionizmusnak csak egy releváns értelmezése van?

5., Gerő megvádolja a Mazsihisz-t azzal, hogy hazudnak, nem mondanak igazat a projektből való kitessékelésükről. Ez nem igaz; ők hagyták ott. Nem azért, amit ők mondanak, hiszen senki nem akarta a magyar felelősséget elmismásolni. Ez egy más történet. Megítélésem szerint sokkal inkább arról szól, hogy az adott vallási szervezet belső problémáinak megoldása helyett folyamatosan igényli a belső kohéziót erősítő külső ellenségképet, és ezt – a valóban súlyosan terhelt Szabadság téri emlékmű mellett – a Sorsok Házában lelte fel. (Számára strukturális szükséglet az EMIH-hel való gyűlölködés is.) Ezzel egyébként határozottan politikai útra léptek, ami ma már tökéletesen egyértelmű. Követeléseiket a parlamentben mostanság a Demokratikus Koalíció szólaltatja meg, és ők anyagilag támogatják a DK-hoz közelálló egyetlen folyóiratot” Nem derül ki, s én sajnos nem tudom, melyik is az a folyóirat. S az sem egyértelmű, hogy mi az a politikai haszon, amire a Mazsihisz „hajt”.

6.,Valóban nem kell társadalmi vitára bocsátani egy állandó kiállítás koncepcióját. De talán a közvetlenül érintettek között lehetne közmegegyezésre jutni. Ennél a pontnál pedig az nem derül ki, hogy Gerő szerint (illetve egyáltalán) ki is a „megrendelő”. Mondjuk ki, hogy aki a pénzt adja, azaz a magyar állam, személyesen Schmidt Mária. Gerő szerint „ … ez a koncepció a megrendelő szürreális módon teljes konszenzust követelő magatartása miatt félbetört, így nem teljes.”

8., Valóban van ma veszélye egy holokauszthoz hasonló történésnek? Hol lehet ilyen veszély, hazánkban, Európában? „A szerző reményét fejezi ki, hogy a Sorsok Háza megnyugvást és reményt hoz. Szerintem a megnyugvás szó itt nem teljesen indokolt. Éppen az a cél, hogy a Sorsok Házát ne egy elégedett napközis nyugalmával hagyja el a látogató. Úgy menjen el, hogy lelke felbolyduljon, értelme gazdagodjon, s legfőképpen az maradjon meg benne, hogy ami történt – ha rajta múlik –, ne történhessen meg soha többé.”

 

Gerő utolsó mondatainak egyikével egyetértek:   Ezzel: „ …a csonka tökély az igazi tökéletesség.” De azután így folytatja: „Ezért szeretem a méloszi Aphroditét, amit milói Vénusz néven ismernek. Szörnyű lenne, ha meglenne a két karja. Így, csonkán tökéletes. Bizonyos vagyok benne, hogy bármilyen lesz is a Sorsok Háza, nem mindenkinek fog tetszeni, de ezt természetesnek gondolom. Nagy baj lenne, ha mindenki le lenne tőle nyűgözve.”Miért lenne ez nagy baj? Akár az, ha meglenne a két karja, akár az, ha mindenki le lenne nyűgözve.

 

A két záró mondata pedig véleményem szerint leginkább önigazolási kísérlet : „Bármilyen lesz is a Sorsok Háza, jobb, ha létrejön, mint ha nem jönne létre. Nem lehet olyan rossz, hogy ne legyen jó.”

 

   Kíváncsi vagyok, lesz-e bármilyen reakció Gerő hozzászólására.

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: A Coca-Cola mámorában(2018.11.10.)

 

   Saját szememmel eddig nem láttam leírva a címként választott szókapcsolatot, csupán emlegetni hallottam gyakran, immár fél évszázad óta. Akkor jelent meg az ital először a magyar boltokban. Állítólag az ötvenes évek propagandistái és újságírói pl. azzal akarták lejáratni a kapitalistákat, hogy ott az ifjúság a Coca-Cola mámorában fetreng. Mert állítólag kábítószer volt benne. Beírva a Google keresőjébe ötven link lett róla látható. Az ősforrást egyikben sem találtam meg, s egyszer a Szabad Nép-re hivatkoztak, másszor a 60-as évek elejére (épp a Magyar Idők-ben), s egyszer a Megáll az idő c. filmre is. Sikertelen keresésem ellenére hitelesnek tekintem tehát az 50-es és 60-as évekre tett és az akkori tudatlanságról tanúskodó emlegetést, alkalmasnak egy mai jelenség szemléltetésére.

   A mai jelenség a tudatlan, felületes, s gyakran szolgai szajkózás. Szajkózása a politikai szlogeneknek, kötelező szófordulatoknak (pl. „mi, magyarok”, „nem leszünk bevándorlóország”, „megvédjük a …..” stb.), gondolkodásmentes kiszolgálása a kurzus elvárásainak. Ennek jele a kultúrharc is, amelynek egyik zászlóshajója a Magyar Idők, s ott egyik vezető tisztje Szakács Árpád. Keresik a fogásokat az ellenfeleiken (ellenségeiken), szellemi munícióval próbálják szolgálni, utólag is legitimálni a meghozott döntéseket. Ilyen legitimációs kísérlet a 10.27-én megjelent írás. Címe: Vekerdy is támogatta Gyurcsányék ördögi tervét. A balliberális szellemi műhelyek virulnak, a jobboldaliak pedig megszűnnek.

https://magyaridok.hu/.../vekerdy-is-tamogatta-gyurcsanyek-ordogi-tervet-3609002/

Ezekben a percekben a lap internetes portálján nem tudom megnyitni, de a cikket ismertető másikon igen. https://pestisracok.hu/vekerdy-is-tamogatta-gyurcsanyek-ordogi-tervet/

   A cikket korábban letöltöttem, s most ismertetem a gondolatmenetét, tartalmát.

Azt első öt bekezdésben egy transzvesztita kisfiúról van szó (Desmond Napoles), s a negatív példa általánosítása után a szerző megjegyzi: Magyarországon ilyen esetek még nincsenek, és ez nem a hazai balliberális politikusokon múlt.” Ez jó átkötésnek látszik a következő gondolati egységhez, amiben végre kezdődhet a mószerolás. Hiszen „A genderideológia terjesztésének vezetését maga Dobrev Klára, Gyurcsány Ferenc felesége vállalta magára.” S hét bekezdésben festi a fekete képet erről a terjesztésről, a szokásos névsoros metódussal. Két korabeli kormányhatározatot is megemlít, az egyik a 225/2009-es, ami az óvodai nevelés programját módosította, s egy fél évvel későbbit, az 1004/2010-est, ami az „államigazgatás és az élet egyéb területén is a genderszemlélet átültetését írta elő”. A bekezdések elolvasása után megkerestem a neten a két kormányhatározatot, s az a sejtésem támadt, hogy a cikkíró ezt nem tette meg. Talán csak beírta a „gender” szót, s előjött neki. Ugyanis egyik határozatból sem olvasható ki semmilyen ördögi terv. Csupán a nemek egyenjogúságáról, a kirekesztésmentes megítélésről van bennük szó.

http://www.ovi-suli.hu/pdf/20092013Alapprogramtablazata.pdf

http://epa.oszk.hu/02400/02411/00009/pdf/EPA02411_gyermekneveles_2016_3_048-058.pdfhttps://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=A10H1004.KOR&getdoc=1

Az első url-en ezt láthatjuk is, mégpedig úgy, hogy ott van az óvodai nevelési terv két változata, a jobb hasábokban a 2012-es módosítás. Ebben semmilyen jele nincs annak, hogy amit Szakács kifogásol, azt 2012-ben megváltoztatták volna. Sőt !!! Nade ne csodálkozzunk, hiszen 2010 után az oktatás- és kultúrpolitika kállai kettőst játszott a témában, tízmilliárdokkal támogatták azokat az intézményeket és projekteket, amelyek a gender és a migráció eszméit népszerűsítették. Sőt, az egyetemi képzést maga az állam is finanszírozta, egészen addig, amíg néhány hónapja Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere augusztusban le nem állíttatta ezt.”

A harmadik tematikus blokk az emiatti botrányt szemlélteti. Előbb a hálátlan Szilágyi Zsófia filmrendező lejáratására tesz kísérletet három bekezdésben, (N.Kósa Judit írásából tudhatjuk pedig, hogy van a 3H, a hithűség, a hála és a hallgatás - https://nepszava.hu/3014341_harom-h ), majd Nagy Zoltán Impromptu és Bakonyi Alexa Egy fiú c. filmjét hozza negatív p éldaként. A blokk lezárásaként négy bekezdést kap Oleg Kulik, és további bekezdésekben Albert Ádám, Birkás Ákos és Sasvári Edit tűrhetetlen megnyilvánulásairól is olvashatunk. Eközben azért egy pici újabb seggberúgás jut a nemrég még miniszter Balog Zoltánnak is: „ mit gondolnak, mennyi esély van arra, hogy maga Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Oleg Kulik-képeket vásároljon a saját miniszteri keretéből a Ludwig részére? Száz százalék. Ne hitetlenkedjenek. 2014-ben mintegy négymillió forintot költöttek Oleg Kulik úr munkásságára. És nyilván nem a református lelkész tárcavezető adta áldását erre a fantasztikus üzletre.” De csakis azért kapja, mert nem tudott a beosztottai ámokfutásáról?

    Nem hiányozhatott az ellenpontozás, a cikk végén Szakács azon háborog, hogy megszűnik a Kapu, harminc év után, mert anyagilag ellehetetlenült. Ezzel szemben virul a Fidesz diktatúrája ellen harcoló balliberális alternatív társulat, a TÁP Színház” , ugyanakkor „az ötven éve működő, nem balliberális Térszínház viszont utolsó hónapjait kezdi meg”.

S nézzük szó szerint az utolsó két mondatot:

Mit is mondott nemrég L. Simon László – aki magát a Fidesz vezető kultúrpolitikusának tartja – az RTL Klub Magyarul Balóval című műsorában? „Nem mondhatja ma Magyarországon egyetlen konzervatív alkotó sem, hogy politikai okokból nem támogatják, mert az ő politikai nézetei miatt kirekesztik valamilyen pályázatból.” ”

   Mielőtt a címül választott szókapcsolatra – a keretes szerkezet jegyében – visszatérnék, hadd hívjam fel az olvasó figyelmét arra, hogy a NER-táborban kezd megjelenni a kegyvesztettség. Vannak olyan feltételezések (pl. a mentelmi jog felfüggesztése és a Simonka György elleni nyomozás magyarázataként), hogy a kormányzat érdemeket akar szerezni, súlyokat rak a másik serpenyőbe az EU-s eljárás miatt, de alighanem a táboron belüli dominanciaharc válik egyre nyíltabbá.

   Miért asszociáltam, a címben jelezve, Szakács cikke illetve metódusa nyomán a colára? A két kormányhatározat hamis színben való feltüntetése miatt. Ugyanaz a jelenség. Kell valamilyen mumus, szolgálni kell a hatalmat, meg kell felelni az elvárásnak. De nem vagyunk elég alaposak, nem járunk utána a dolgoknak. A Coca-Cola esetében elég hamar lehullt a lepel, hiszen éppen ötven éve, 1968-ban vehettük meg először a boltban, akkor vette be ez a „kábító kapitalista maszlag” a bástyáinkat. A mai maszlagolás, a félrevezető, félinformációkat tartalmazó sulykolás is hatásosnak mutatkozik, de azt remélem, hogy ez is lelepleződik.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A palatáblától a tabletig (az okos tábláig)(2018.10.22.)

 

   Szüleim a 20. század első harmadának közepén-végén palatáblán tanultak meg írni és számolni. Egy ilyen palatáblát láttam is gyerekkoromban, a falusi ház padlásán, kár, hogy nem őriztem meg. Nem érte el az A4-es méretet, fakerete volt, rajta kis lukkal, hogy a törlő szivacsot rá lehessen kötni. De talán inkább kis vizes ronggyal törölgették. Egyik oldala sima, a rajzoláshoz és íráshoz, a másikon négyzetrács. Mellette néhány palavessző. Izgatottan vittük le magunkkal, s próbálgattuk rajta az írást-rajzolást. De látom, hogy a mulasztásom pótolható lenne, hiszen a neten rendelhető. Mérete 25x18 cm.

Mi már füzetben (s előtte a nagy vázolást újságpapíron) tanultuk meg a betűk és számok írását, de elsős koromban az egyetlen falusi tanterem sarkában talán ugyanaz a háromlábú tábla állt, amiről a szüleink is ellesték a betűket. Előbb csak ceruzával írhattunk, aztán a tintásüvegbe mártogatott tollal. Az akkor újdonságnak számító golyóstollal csak negyediktől. Később lett falitábla is.

   A tábla szó tövét megőrizte a palatábla utódának is tekinthető tablet. Alakja és mérete szinte azonos, s még a funkció is őrizhet hasonló vonást. Interaktív képernyője lehetővé teszi, hogy akár írjunk is rá.

http://www.ma.hu/itmania.hu/236394/Merne_tollal_vagy_ceruzaval_erintokepernyore_irni

http://www.ma.hu/itmania.hu/236235/Laptopbol_tablet_es_forditva

Ez lehetővé tenné az első osztályban az írástanítás digitalizálását, de a betűformálás füzet-ceruza módja szebb íráskép kialakítását teszi lehetővé. De tegyük fel a kérdést: mikor és mit ír az átlagfelnőtt kézzel? Csekkeket, nyomtatványokat tölt ki. Hiszen a leveleket (sms-eket) már többnyire klaviatúrán vagy betűmenüből írja le. (Ugyanez a kérdés tehető fel az olvasással kapcsolatban is. Mikor és mit olvas az átlagfelnőtt hangosan? Talán, nagy ritkán, mesét a gyerekeinek. Mégis az alsó tagozaton manapság is nagyobb – vagy legalábbis ugyanakkora - figyelem jut a hangos olvasásnak, mint az értő, néma olvasásnak, szövegértésnek.) Tehát a tablet egy idő után helyettesítheti az összes füzetet, munkafüzetet. Jakupcsek Gabriella új műsorának egyik témája volt nemrég a tabletek, ájfonok órai használata. Az egyik vendég egy alapítványi nyolcosztályos gimnázium fiatal igazgatója volt, s elmondta, hogy a dolgozatokat is tableten írják a diákok. Ezzel elérhető, hogy az egymás környékén ülők teljesen más feladatokat kapjanak, s a javítás-értékelés is gyorsabb. Könnyebb a tanulók és az egyes osztályok eredményeit számon tartani, a változást (fejlődést?) figyelni. Sőt, így a tanulók akár utazás közben is foglalkozhatnak az iskolai feladataikkal, a tananyaggal.

   De a tablet nemcsak a palatábla modern utóda, hanem a tankönyveké is. Akik az ötvenes években kezdték az általános iskolát, azoknak az első években csak egy tankönyvük volt. Az első, nagyobb része volt az olvasókönyv, a hátsó harmada a számtankönyv. Mára ez is változott, tán elfajulásnak is nevezhetjük. Az olvasókönyv és a matematikakönyv két kötetből áll, s ott vannak mellette a munkafüzetek, külön a szövegértés számára is, s a környezetismeret könyv. Az elsős gyerek is többkilós táskát cipel naponta. Ha a tankönyvek és munkafüzetek nem évente újra nyomtatva vagy az iskolai tankönyvraktárból (az ingyenes tankönyveknek csúfolt, tartós használatú könyvek) kerülnének a tanulókhoz, hanem év elején egyetlen küldéssel a tabletjükre, akkor nagy tehertől szabadulnának meg. A tanulók és pedagógusok is, s az államháztartás is a nyomdai és szállítási költségek megtakarításával. Ehhez persze az kell, hogy a tablet képernyője A4-es méretű legyen, mert akkor akár vízszintes, akár függőleges tájolásban is használhatnák, a külön billentyűzet úgyis vezeték nélkül csatlakozna hozzá.

   Na persze ebben az elképzelt jövőben nem csak a tablet (laptop) lenne a táskában, hanem rajzeszközök a rajzórához, íróeszközök a szerkesztésekhez, csoportmunkás írásbeli feladatokhoz, tesifelszerelés, de mégis könnyebb lenne a cipelés.

 

   Az is természetes, hogy a tanítók-tanárok a saját laptopjukon körbejárás nélkül figyelhetik az órán az egyes tanulók képernyőjét, s ezt akár a tantermi interaktív táblán is meg tudják jeleníteni. A legjobb tanulók hibátlan megoldását a sikerélményhez juttatás érdekében, s a legrosszabb megoldásokat (ezeket persze névtelenül) okulásul. Ugyanígy a tankönyveket. Csak kicsit fog másképp hangzani. Nem a „nyissátok ki a tankönyvet a 78. oldalon” lesz a vezényszó, hanem pl. a „kapcsoljátok be a laptopotokat, nyissátok meg a környezet-fájlt, s ott ugorjatok a közlekedés címkére” utasítás. A Tersánszky-regény (Misi mókus kalandjai) feldolgozásához illő szép képsorokat láttunk véletlenül az egyik csatornán. Egy fekete farkú mókus ugrált akrobatikus ügyességgel egyik fáról a másikra, csodás lassított felvételeket készítettek róla. Ennek egy perces vetítése az okos táblán az élménypedagógia szép példája lehet.

 

   A témában megjelent egyik legfrissebb írás:

 

http://mandiner.hu/cikk/20181020_fegyverneki_gergo_a_mandinernek

„A legfontosabb küldetése a 21. századi magyartanárnak ezért, hogy hidat építsen a Gutenberg-galaxis és a digitális univerzum között, folyamatos átjárást biztosítva egyik kódrendszerből a másikba, mintegy kulturális párbeszédet létrehozva a különféle kultúrahordozók (nyomtatott regény, film, blog) között.”

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Kommentelők(2018.09.25.)

 

   Nemrég írtam egy rövid cikket a témáról (Népszava, 2018.01.02. https://nepszava.hu/1149212_a-kommentelesrol ), azóta újabb tapasztalataim lettek. Annak ellenére, hogy a napilap internetes változatát 2018 júliusának elején átalakították, s ezzel együtt megszüntették a kommentelés lehetőségét. Megértem, mert meglehetősen elfajult rajta a stílus, az álnév alá rejtező állandó megszólalók részéről. Meg lehetett állapítani, hogy kinek volt hiteles facebook-oldala a neve mögött, s kinek volt kamu az oldala, fotó nélkül és bejegyzés nélkül. A mocskos stílus döntően a kormánypártinak mutatkozó nickneveket jellemezte, s gyakran a tudatos trollkodás is nyilvánvalóvá vált. Az említett írásomban érintettem a megyei lapok kommentelési metódusát is. Mostanában, az utóbbi hetekig távol tartottam magamat az ilyen megpróbáltatásoktól, de szeptember eleje óta figyelni kezdtem egy másik site, a mandiner.hu cikkeit és kommentjeit. Jelen írásomban ennek a három hétnek a tapasztalatait fogom kis csokorba.

 

   Az első megfigyelésem az volt, hogy itt minden megszólaló nicknév mögé rejtőzött. Érdekes lenne ezeket a neveket is elemezni, de nem része mai mondandómnak. Néztem azt is, hogy a tartalomjegyzékben milyen arányú lett a kétféle fogadtatás, a kétféle kézjel melletti számok, s általában hússzoros volt az egyes cikkek között a tetszési eltérés – tartalmuktól függően - , s mindig a kormányoldal javára. Általában száz-háromszáz lájkot kaptak az írások, addig, amíg elérhetők voltak a címoldalon. A belterjesség jele az is, hogy az egyes írásokon belül gyakran csak néhány kommentelő nyilvános purparléja zajlik, alig vannak olyanok, akik cikkenként egyszer szólalnak meg. Ennek ellenére talán nem merészség néhány általánosabb megállapítást tenni. Alapállításom az, hogy a mandiner.hu saját cikkei és kommentelői azt a tapasztalatot támasztják alá, hogy ma valóban párhuzamos világban élünk, két külön Magyarország van, s ennek jeleként lassan-lassan két, egymástól egyre jobban elkülönülő magyar nyelv is létezik. S az egyik Magyarország polgárai – a kommentelők azon része, akik a mai rezsim védelmében szólal meg – a kommentek legalább felében a legocsmányabb stílusban szólnak a láthatóan a másik oldalhoz tartozó bejegyzőkhöz. Ezt a „ballib” oldalról (ez az egyik kedvenc szavuk a mocskos stílusúaknak) a legritkább esetben viszonozzák. Idézetek sorával támaszthatnám alá, de nem piszkítom össze vele ezt a rovatot.

 

   Néhány téma, amiben ütközetek folytak (gyakran a közreműködésemmel): a Sargentini jelentés igazsága vagy hamissága, különös tekintettel a tartózkodó szavazatok beszámítására. (Itt én azt fejtegettem, hogy a tartózkodók vagy tájékozatlanságból, vagy obstrukciós szándékkal szavaztak úgy, mert kevéssé valószínű, hogy pont fele-fele arányban értettek volna egyet e pontokkal, továbbá bárhogy is legyen, a tartózkodásnak fele-fele arányban kellene az igen és a nem szavazatokat erősíteni.) Még mindig vannak a jobboldali kommentelők között, akik kétségbe vonják, hogy a 2/3-os parlamenti eredmény az összesített 49,5 %-nyi szavazatból jött létre. Ugyanilyen meglepő az, hogy a családi adókedvezmény igénybevételi lehetőségét illetően nem tudják, hogy azt a legszegényebb családok ma sem tudják teljes mértékben kihasználni. Az utóbbi napokban a KRÉTA működési zökkenői és az általános iskolából kimenők között 25 %-osra becsült funkcionális analfabetizmus osztotta meg a bejegyzőket. A kormánypártiaknak nem szimpatikus a részletekbe menő, tárgyszerű hozzászólás, azzal általában nem tudnak mit kezdeni. Vagy nem reagálnak rá, vagy csak egyes részeire.

   Ha pedig a cikkekben érintett személyeket nézzük, a szerzőket vagy említetteket, akkor egy sajátos tolvajnyelv körvonalazódik előttünk. Heller Ágnes bármely cikkének szemlézésekor vagy szereplésének kommentelésekor kivétel nélkül megjelenik a „nóvanvazsot” szó ( no van vaz sot, a gyengébbek kedvéért a 2011-es vita Morvay Krisztina és Heller Ágnes között egy uniós konferencián 2006-ól, s ez Heller kijelentése volt) https://www.youtube.com/watch?v=S_KVvSIbpsg. Karafiáth Orsolyát le-alkoholistázzák (ld. http://mandiner.hu/cikk/20180910_karafiath_orsolya_lehulyezni_a_fidesz_szavazokat_az_nem_vezet_sehova de jegyezzem meg, hogy nemcsak a lehülyézés nem vezet sehova, ám – a kommentelők között – az értelmes vita kísérlete sem). Vásárhelyi Mária említésekor kötelező leírni a „lámpaernyő” szót, aminek ráadásul az említése öngól (csak ráfogták V.M.-ra, hogy mondta, s ezt a szót előkapók nem tudják) https://magyarnarancs.hu/belpol/a_magyar_nemzet_sajtoperei_hitelvesztesre_allva-62640 Lendvay Ildikót a legválogatottabb szidalmakkal lehet csak szóba hozni.Továbbá Gy. Fegyenc, vagy Kurcsany, Újhülye, Valentin, Kecskeházy vagy Kötélházi vagy Szarházi dívik ellenzéki politikusok „illő” megnevezéseként.

   Mindezek a tapasztalatok jogossá tették előttem azokat az aggodalmakat, amik mostanában fogalmazódtak meg az ellenzéki oldalon (pl. a Bem téri tüntetésen) a belső béke veszélyeztetettségéről. Ez mind hazánkban, mind Európában reális veszélynek látszik.

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Fogalmazzunk pontosan! (2018.089.16.)

 

   Új évezredünk, annak eddigi két évtizede is azt mutatja, hogy a magyar nyelv élő és változó rendszerként működik. A változások természetesek, de vannak negatív elemei is. Ezek egy része spontán, ezekkel is érdemes foglalkozni, de a továbbiakban a tudatosnak látszó néhány jelenséget próbálom jellemezni.

   A dolgok közepébe vágva: a számomra problémaként mutatkozó jelenséget már egy ideje észrevettem, de élessé számomra a napokban, „nyelvnáci”, „nyelvtannáci” szóösszetétellel való találkozáskor vált. Először a mandiner.hu két kommentelőjénél találkoztam vele, s akkor nem is értettem. Majd hamarosan az EchoTv egyik szereplője is beledobta a beszélgetés folyamába. Az összetett szó értelmezésére tett kísérletem a honlapomon olvasható.

(www.memoarondolgozo.freewb.hu/memozaik6) Ez azonban csak egy kis cseppje annak a tengermérgezésnek, amivel mostanában találkozom. Ezért vissza kell mennem az időben.

   Ebben az évtizedben vált észrevehetővé a jobboldali politikusok (és a mögöttük álló kommunikációs csapatok) törekvése néhány fontos fogalom átértelmezésére. Három példa: liberális-illiberális, politikai korrektség, menekült-migráns. Nyilvánvaló, hogy a változó jelenségek nyomán a fogalmaink, a definícióink is változnak, de hogy az ellenkezőjére, az azért kissé furcsa. Hogyan lehet a korábbi pozitív értéktartalmú fogalomból negatív? Úgy, ha a domináns, államilag finanszírozott tömegmédia mindent bevet ennek érdekében. Ha úgy adagol és csoportosít, ha úgy sulykol, hogy a végeredmény ez legyen. Lásd azt a Fáj községben lakó embert, aki csak a miniszterelnök jóváhagyására vár, hogy lelőhesse Soros Györgyöt, mert annyira utálja – ahogyan ez egy videoblogból kiderült. Az a véleményem, hogy ezt a káros jelenséget a politikai tudatformálás oldaláról kevés eséllyel lehet gyógyítani. Hiszen ott nem a tények, hanem a hitek számítanak elsősorban. Ezért tartom szükségesnek, hogy működjön egy Nyelvi Köztisztasági Hivatal. Mindegy, hogy kik hozzák létre, az akadémikusok, a magyartanárok, a hivatásos kommunikátorok (újságírók, riporterek), az lenne a lényeg, hogy ne hagyjuk a fogalmainkat tudatosan az ellenkezőjére változtatni.

   Előbb nézzük meg röviden a „nyelvnáci”, „nyelvtannáci” szavakat. Azokra alkalmazzák, akik kijavítják a nyelvi hibákat vétőket. S mivel én ezzel a két szóval a jobboldalinak tekinthető portálokon találkoztam, tán jogosan tételezem fel, hogy a nyelvi hibák többsége az ő oldalukon fordul elő. Ez őket némileg zavarhatja, ezért – kompenzációs szándékkal – kitalálták rá a negatív érzelmi színezetű két szót. Ezzel azt is jelzik, hogy aki rámutat a nyelvi hibára, az kirekesztő, tehát alacsonyabb rendűnek tekinti a hibát vétőt. Ez azonban csak akkor lenne igaz, ha a hibák javításakor meg is fogalmazódna. (Pl. így: „Mit akarsz, hiszen a magyar nyelvet se ismered”.) Ezért az, hogy nem tesz különbséget ez a média a minősítés nélküli hibajavítás és a kommentárral ellátott hibajavítás között, (azaz összemossa a kettőt), olyan védekezési mechanizmus, ami egyúttal rombolja a magyar nyelvet.

   Tágabban értelmezve ezt a jelenséget a fogalmak közötti logikai viszonyhoz jutunk, a fogalmak alá- fölérendeltségéhez, a nemfogalmakhoz és fajfogalmakhoz. Már általános iskolában tanulnak a fiatalok a műnemekről és a műfajokról, a növény- és állatrendszertanról. Tudják, hogy pl. a „kétszikűek” egyszer nemfogalom (gyűjtőfogalom), másszor fajfogalom, alárendelt fogalom (a növények egyik osztálya). De mit tegyen a polgár, ha egyszer a „migráns” szót hallja, máskor a „menekült”-et. Vajon azonos-e a kettő – merülhet fel benne. Ez a konkrét probléma is felvetődött az említett EchoTv-s műsorban. Természetesen egyoldalúan, annak a hamis vádnak a megfogalmazásával, hogy az ellenzék a kettőt azonosítja, illetve összemossa az életüket mentőket a gazdasági bevándorlókkal. Ha logikusak akarunk lenni, akkor a kivándorló-bevándorló (emigráns-immigráns) fogalompárost kell a „lokális logikai fa”, azaz a fogalmi családfa aktuális törzsének tekinteni. Ezek ugyanis semleges értéktartalmú fogalmak. A vándorlás okára utalhat a fatörzsből kiinduló két ág, a menekülő illetve az életkörülményein változtatni akaró (tanulás, munkavégzés miatt lakóhelyet, azaz országot cserélő) ember, a gazdasági bevándorló. Ezt a két csoportot hajlamos a mai hivatalos szóhasználat, a magát nemzetinek nevező kormányzati kommunikáció és az állami média összemosni, s differenciálatlan módon „migránsok”-ról beszélni. Helyesebb lenne a magyar szót, a menekülőt használni akkor, amikor valaki háborús helyszínről vagy az éhhalál elől próbálja menteni az életét. A menekülőből akkor lesz menekült, ha valahol meg tud állni, le tud telepedni, be tud illeszkedni a környezetébe. Illetőleg addig, amíg a menekülésének okai fennállnak, s nem tud visszatérni eredeti lakóhelyére. De menekült is csak addig lesz, amíg az integrációs folyamata le nem zárul. Beloiannisz lakóit és azok leszármazottait ma már senki se tartja menekülteknek.

   Ha tehát önállóan, kritikusan gondolkodunk, akkor előbb csak mosolygunk, majd egyre jobban aggódunk, amikor naponta azt halljuk, hogy „nem leszünk bevándorló ország”. Mosolygunk azért, mert a szókapcsolat jelentése abszurd. Hova is vándorolnánk be, Magyarország sehova se akar bevándorolni – a szókapcsolat ugyanis ezt jelenti. De aztán aggódunk, hiszen ezt a fogalmat is az ellenkezőjére próbálja fordítani a propaganda, azt sugallva vele, hogy reális veszély a tömeges bevándorlás. S ugyan hiába bizonyítják tények, hogy az Európába érkezők (menekültek és gazdasági bevándorlók) nem a magyar életszínvonalra ácsingóznak, illetve hogy a pár évvel ezelőtti menekülthullám már a töredékére apadt, a sokszor sulykolt információ előbb—utóbb virtuális valósággá válik. Felhasználható mindenféle kampányban, elfedve vele a napi valós problémáinkat.

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A nyelvnáciskodásról (2018.09.10.)(Frissítve: 09.12-én.)

 

   Nem véletlen a címben megjelölt téma. Az elmúlt napokban találkoztam vele a mandiner.hu kommentjei között, mégpedig úgy, hogy kétszer kaptam a fejemre, mint tevékenységet, azaz vádolva lettem vele. Addig nem is hallottam, s az igazi jelentését se ismerem. Ám felkeltette az érdeklődésemet, annak ellenére, hogy nyelvújítási szóként szörnyszülött. Megkísérlem tehát értelmezni, a magam számára. Előbb alaktani szempontból, majd szemantikailag. ( Frissítés. Zárójelben előre kell bocsátanom, hogy ez a konkrét eset, jelenség csepp a tengerben, abban a tengerben, amely a mai magyar nyelv alakulását, átalakulását mutatja. Hiszen az írás elkészülésének másnapján már egy jobbosnak tekinthető csatornán is hallottam a szót, ezúttal a ’nyelvtannáci’ változatát. Így hát egy másik írásban megpróbálom majd a jelenséget tágabb értelmezésben elemezni.)

 

   Ha a létrejöttének a menetét, s a szó szerkezetét nézem, akkor két szótövet és három toldalékot látok benne. A szó magja a ’náci’, szófaja kettős. Lehet főnév és melléknév, a mondatbeli szerepe szerint. Aztán kapcsolódott hozzá az –s melléknévképző, a –kodik igeképző, majd az –ás főnévképző. Aztán lett belőle a ’nyelv’ elékapcsolásával összetett szó, ami jelzős szóösszetétellé tette, s egyúttal szűkítette is a jelentését. Oly módon, ahogyan például a ’szóró’ jelentését szűkítik az előtagok, a csillagszóró, a fényszóró, a hangszóró vagy a golyószóró esetében. Ám mielőtt a jelentésre térnénk, nézzünk egy analóg példát. Vegyük a ’kutya’ szót. Ennek is főnévi az alapjelentése, de mondhatjuk valaki kétlábúra is, kedveskedve vagy elmarasztalóan: „hű, de kutya vagy” vagy „az egy nagykutya”. Ha pedig a hidegre alkalmazzuk jelzőként (’kutya hideg van’), akkor melléknév (olyan hideg van, hogy a kutyát se verik ki). Lehet belőle is ige (’kutyálkodik’) és másik főnév (’kutyálkodás’). Ugye nem arról van szó, hogy az ember valóban kutyává válik, hanem arról, hogy néha kutyaként viselkedik.

 

   Nézzük most már a címben szereplő szót. Először a szó tövét. Szándékosan nem az első url-ek közül választottam a neten a keresés közben.

 

náci

https://durva.blog.hu/2008/07/18/mi_az_hogy_naci

„ … Aki tehát náci, az a Német Nemzetszocialista Munkáspárt (NSDAP) eszméjével vállal közösséget. … A nácizmus fő ideológiája nem a zsidóság elpusztítása volt, hanem Németország felemelése. Betegesen és tévesen azt hitték (a legtöbb náci), hogy ennek egyik eszköze a holocaust. De nem célja. Innentől kezdve már eleve abszurd bárkit is Magyarországon nácinak nevezni, ugyanis feltételezem, hogy egyik nácinak nevezett magyar ember sem tekinti elsőrendű feladatának Németországot világhatalmi pozícióba helyezni. …A történelem egyik legigazabb mondása a "Jajj a legyőzötteknek!". Itt most nem a magyar aspektusát szeretném kivesézni ennek a szomorú mondatnak, bár a két világháborút lezáró békék bőséges forrást szolgálnának ehhez. Nem. Most arra gondolok, hogy hogyan változtatta meg az emberek gondolkodását a liberalizmus az elmúlt hat évtizedben nyugaton és hogyan változtatta meg a keleti blokk gondolkodását az épülő kommunizmus. Mi még mindig elfogadóbbak, engedékenyebbek vagyunk a baloldali diktatúrával szemben. A kommunista inkább egy egyszerűen öltözött munkásemberként jelenik meg a szemünk előtt, aki földalatti mozgalmat szervez. Igazából nem veszélyes. Ezzel szemben a nácit egyenruhában látjuk és azt képzeljük, hogy el akar pusztítani mindent, ami nem illeszkedik a világnézetébe. Pedig a helyzet nem ilyen egyszerű. Teljesen mindegy, hogy milyen ruha van rajta, az ember a lényeg, aki a ruhát viseli. Találkoztam már szalonképes hungaristával és otromba, primitív liberálissal is. Szerintem ne féljünk semmitől, csak az emberi butaságtól. Abból pedig minden oldalon van bőven.”

   Tehát a köznyelvi változat német eredetű. Maguk a németek alkották maguknak a Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei elnevezés rövidítésével, s így is terjedt el. (Messzire vezetne annak vizsgálata, hogy mennyire jogos a névben a ’szocialista’ megnevezés.) Fogadjuk el a fent idézett definíciót, azt, hogy a nemzet felemelése volt a fő cél. De a fő eszköz ehhez (bűnbakképtés és pucér gazdasági haszon tekintetében) a holokauszt volt. S éppen emiatt bizonyára a többség egyetért ma Magyarországon azzal, hogy a ’náci’ szó jelentése negatív. Negatív érzéseket kelt. S ebből következően negatív kell hogy legyen a ’nyelvnáci’ és a ’nyelvnáciskodás’ is. Aki tehát alkalmazza – akkor is, ha okkal-joggal alkalmazza - a használatával megbélyegzi, kirekeszti a címzettet.

 

   Kapcsoljuk most össze az alaktant és a jelentéstant. Az összetett szavakban ugyanis az előtag szinte mindig szűkíti az utótag jelentéstartalmát, de nem lép ki a jelentésmezőből. Hacsak nem történik valami. S bizony, erre a „történésre” manapság gyakran van példa. Gyakran fordul elő, hogy rosszul teszik össze a két szót, s ilyenkor akár szóösszetételben, akár szószerkezetben az előtag vagy a bővítmény nincs összhangban az utótaggal/alaptaggal. Ilyen példa a ’korrekt’ szó Ez pozitív értéktartalmú. Amikor bővítményként a ’politikai’ szó került eléje, akkor még megmaradt a pozitív tartalom. Vagyis a ’politikai korrektség’ a ’politikailag korrekt’ a politikán belüli korrektséget jelentette. Aztán egyszer csak történni kezdett valami. A szókapcsolat kicsúszott a politika jelentésmezejéről, leszűkült és átcsúszott a kommunikáció területére. Ez az átcsúszás elsősorban a jobboldali írott sajtóban történt meg, előbb a világsajtóban, majd mára már elsősorban a hazai sajtóban. Ezzel az átcsúszással együtt azonban át is színeződött, pontosabban átszínezték. Ma már elsősorban az igazság kimondásának liberálisoknak tulajdonított korlátozását értik alatta. Erről egy hosszabb írásom jelent meg az Élet és Irodalom 2017.04.28-i számában. Ott leírtam, hogy pl. tavaly január elején a jelenlegi miniszterelnök beszédírója is beépítette a budakeszi szoboravató beszédbe, utólag tulajdonítva a 11 éve halott költőnek, Nagy Gáspárnak a mai értelmű, eltorzított politikai korrektséget.

 

   Térjünk vissza a ’nyelvnáci’ szóhoz. Ha a náci a hitleri gondolkodás követőjét, vallóját jelenti ma, akkor arra illik, aki egy nemzet felemelése érdekében egy másik nemzet vagy nemzetiség elnyomásának, leigázásának, netán megsemmisítésének árán törekszik, szelídebb változatban megbélyegzésre (pl. sárga csillag), kirekesztésre, jogkorlátozásra. (Lásd erről a legutóbbi Élet és Irodalomban Karsai László cikkét Horthy szerepének mai értelmezéséről, Szakály Sándor nézeteiről.) S ha ez így van, akkor ki a ’nyelvnáci’, mit jelent a ’nyelvnáciskodás’?

   A nyelvnáci nem jelenthet mást, mint a nyelvi alapon való kirekesztést. Pl. ki lehet rekeszteni egy teljes nyelvet, valamilyen mondvacsinált ok miatt (primitívségre, fejletlenségre hivatkozva, pl. a zsidók kirekesztésének mintájára), de ilyesmit el se tudok képzelni. Amit valószínűbbnek tartok, az az, hogy egyes embereket lehet kirekeszteni arra hivatkozva, hogy nem tud rendesen beszélni vagy írni, nem tudja árnyaltan, igényesen megfogalmazni a gondolatait. Illetve vét ez elemi nyelvi szabályok ellen szóban vagy írásban. Suksük-öl, náknél-el, babe-zil stb. Írásban pedig sok hibát vét például a toldalékolásban, kezdőbetűk írásában, a j-ly jelölésében stb. Ha ez történik, vagyis bárkit azért intenek le, szégyenítenek meg, tekintik alsóbbrendűnek, mert az szóban és írásban nem a nyelv szabályait követve nyilatkozik meg, akkor ez valóban elítélendő. Nem az minősíti bármely gondolat, vélemény igazságát, helyességét, hogy mennyi nyelvi hiba van benne, hanem a tartalma.

   DE! (Most jön a de.) Ha valaki csupán kijavítja bárkinek a hibáit, s egyetlen szóval se minősíti, nem kommentálja, akkor bizony helyesen cselekszik, s ezt a cselekedetet megalapozatlan és hamis dolog nyelvnáciskodásnak nevezni. Aki ilyen esetre alkalmazza, az minimum téved. Az azt gondolja, hogy a nyelvi hiba elkövetése a megnyilatkozó magánügye, mondhatnánk úgy is, hogy szuverén joga. Ezért senkinek nincs joga őt kijavítani, senkinek nincs joga rámutatni a hibára. Különösen kínos lehet az ilyen szituáció akkor, ha a hibát elkövető egyébként a társadalomban magas funkciót tölt be, netán köztársasági elnök, vagy ismert értelmiségi. Persze ha az ismert és elismert értelmiségi olyan területen tevékenykedik, ahol hivatalosan nem kell megnyilatkoznia (felszólalni, beszédet mondani, cikket írni), akkor valóban lehet magánügye. Ha azonban politikus, művész vagy pedagógus(bármilyen szakos), akkor a közösség és a nyelv tisztelete arra kötelezi, hogy élete végéig tökéletesítse, javítsa nyelvi ismereteit és kifejezőkészségét. Ha vannak hibái, akkor pedig illik megköszönni a hibákra való figyelemfelhívást. Ha bárki ebben a körben nyelvnáciskodásnak nevezi a puszta hibajavítást, az nemcsak a saját sértettségét, frusztráltságát próbálja meg lerázni magáról, áthárítani a hibát javítóra, hanem arról ad tanúbizonyságot, hogy nem becsüli eléggé az anyanyelvét. De talán még a saját szakmai renoméját se, ha netán a vélt vagy valós rangjára gondolva úgy érzi, hogy megengedhet magának némi nyelvtani és helyesírási trehányságot. Idáig eljutva a gondolatok sorában, egy ilyen felsőbbrendűségi érzést feltételezve talán megkockáztathatom, hogy az ilyen ember viselkedése a virtigli nyelvnáciskodás. Arra jellemző, aki korábban szitokszóként használta.

 

   Utószó. Más azonban a helyzet a trágársággal, a durva, útszéli stílussal. Ezt tán még gyakrabban tapasztaljuk manapság. Mert ha valaki valamit nem tud, arról sokszor nem is tehet. Ám ha figyelmeztetik, s vagy nem akar, vagy nem tud a saját hibájából tanulni, az kicsit már más. Egészen más azonban a goromba, mocskos stílus. Hiszen a megnyilatkozás, a szóbeli és írásos szövegalkotás mindig választás, válogatás dolga. Választani lehet a tárgyilagos stílust, de lehet választani a megszépítőt vagy a lealacsonyítót is. Erről szól egy másik írásom részlete (Irodalmi fogalmak matematikai modellezése. Magyartanítás,2013.5.sz.) Lehet tárgyilagosan azt mondani, hogy eszik, megszépítően, hogy táplálkozik, s lealacsonyítóan, hogy zabál. Nagyon gazdag a magyar nyelv szókészlete, mindenki megtalálhatja benne a témához, a közlés céljához és a közlő szellemi-lelki habitusához megfelelő szavakat. Vagy ilyeneket talál, vagy olyanokat, de mindenkor vállalnia kell stílusának az ódiumát.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Polák István – Három fogalom értelmezése

 

   Gyakran tapasztaljuk, hogy a változás úgy is megjelenik mai világunkban, hogy egyes fogalmak új jelentéstartalommal gazdagodnak, netán el is veszítik eredeti jelentésüket. Sőt, az új jelentés akár az eredetinek az ellenkezője is lehet, illetve megváltozhat a fogalom értéktartalma. Ez általában természetes úton történik, de előfordul az is, hogy tudatos törekvés eredménye. Bevezető példaként hozhatjuk erre a migráns szót. Fél évszázada még nem is használták ebben a formájában, bár a migráció változata már létezett, tudományos kifejezésként. Akkor még beletartozott mindkét oldala, elsősorban a kivándorlás (emigráció). Aki emigrált, az életvitelszerűen megváltoztatta a lakóhelyét, elköltözött egy másik országba. Ott így bevándorló (immigráns lett). Ez legtöbbször egyedi, személyes életeseménynek számított. Ha azonban valamilyen veszély miatt következett be, akkor a bevándorló egyúttal menekültnek is számított. Lásd:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Emigr%C3%A1ci%C3%B3_(tev%C3%A9kenys%C3%A9g)

A bevándorló (kivándorló) még alapjában értéksemleges fogalom, a menekült azonban már inkább pozitív. Együttérzést vált ki, hacsak nem vesszük figyelembe, hogy a menekülés fogalma két ellentétes érzelmi töltésű is lehet. Ha valaki egy rabló elől menekül, vagy ha a rabló a rendőr elől menekül. S ezek a fogalmak magyar eredetűek, akkor is, ha a vándor német jövevényszó. Amikor azonban ezeket a szavakat a köznyelvben tudatosan cseréli le a hivatalos szóhasználat, (az állami tömegmédia és a kormányzati politika) a migráns szóra, (ami nemcsak idegen szó, de össze is mossa a különböző helyzetű és különböző okokból menekülőket), s ráadásul olyan tömeges veszélyként interpretálja, amiről meg kell védeni magunkat, akkor értéktartalma az ellenkezőjére változik.

  

   Általánosságban megállapítható, hogy a fogalmakat értéktartalmuk szerint három csoportba sorolhatjuk, annak mintájára, ahogyan a stílusárnyalatok között is három kategória alakult ki. (Ld. Polák István: Irodalmi fogalmak matematikai modellezése. Magyartanítás 2013.5.sz.) A három csoportot nevezzük értéksemleges (Wertlos), értékgazdag (Wertvoll) és értékváltó (Wertwechsel) csoportnak. Az értékgazdag fogalmak persze lehetnek negatívak vagy pozitívak.

 

   Nézzük ezen bevezető után a mai három fogalmunkat. Mindhárom aktuális, szinte naponta találkozunk velük.

   Kezdjük a populizmussal. Szeptember 7-én két napilapnak mis a címlapjára került a szó. A Népszabadságban szalagcím részeként: Párizs nem akar finanszírozni egy populista Európát. A Magyar Nemzetben az alcímben: Orbán receptjei. A „populisták” erkölcsi elítélésének az a célja, hogy lehetőleg minél kevesebben szavazzanak a populistának kikiáltott pártokra. Látható, hogy ugyanazon a napon, két napilap címoldalán ugyanaz a szó ellentétes értelemben jelenik meg. Indokoltnak látszik tehát a közelebbi vizsgálata. Tekintsünk el a szó történetének alakulásától, elég annyit megállapítani, hogy meglehetősen ambivalens. Lehet pozitív is, ha ezt a meghatározást fogadjuk el: (http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=69)

Meghatározás. A populizmus egyfajta politikai retorika és meggyőződés, többnyire a politikai elitekkel szembeni bizalmatlanságot és ellenségességet fejezi ki, és arra alapoz, hogy a nép ösztönei és óhajai a politikai cselekvés legfőbb iránymutatói. A populista retorika "hajlamos arra, hogy mind a baloldali, mind a jobboldali gondolkodás alkotóelemeinek gyűjteménye legyen, nagy nyomatékot helyezve egyrészt a vezetés fontosságára, másrészt a népi egyenlőségre, gyakran erősen illiberális és intoleráns módon foglalva állást a hagyományos polgári szabadságjogok tekintetében" (Robertson, 1993).

De ugyanitt a következőket is találjuk:

Az elmúlt évszázadban a populizmus egy új ága került előtérbe és inspirált újfajta politikai rezsimet: a tekintélyelvű populizmus. A tekintélyelvű populizmus a fő tekintélyelvű témákat hirdette, úgy mint: a rendet, a nemzeti egységet, az engedelmességet. Ám a régi tekintélyelvűségtől vagy konzervativizmustól eltérően, a tekintélyelvű populizmus nem a kulturális vagy politikai elitek érdekeire alapozta politikai támogatottságát, hanem az "elszegényedett és megalázott tömegekre"; a tekintélyelvű populista vezetők azzal az igénnyel léptek fel, hogy a descamisados (shirtless ones, 'ingetlenek, kisemmizettek') érdekeit képviselik, hogy a peronista szótár kifejezését idézzük. A nacionalizmus a populisták ideológiai vonzerejének általános összetevője. Az effajta nacionalizmus a köznép ösztöneit, óhajait és sérelmeit használja fel. Azáltal, hogy mozgósítják a nép támogatását egy "erőskezű" rezsim számára, a tekintélyelvű populista rezsimek a fasizmussal mutatnak közös vonásokat. A populizmus minden pluralista demokrácia valós ellensége. (Kiemelés: P.I.)

 

Más forrás szélesebben értelmezi:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Populizmus

Margaret Canovan angol politikafilozófus a korábbi definíciós kísérleteket csoportosítva a következő hét megközelítést, leírást találta:

  1. A populizmus a szocializmus egyik típusa, amely az elmaradott paraszti országokban jelentkezik, s szembekerül a modernizáció problémáival.
  2. A rurális kisemberek ideológiája, akiket veszélyeztet az ipar és a finánctőke.
  3. A populizmus rurális mozgalom, amely veszélyeztetve érzi a tradicionális értékeket a változó világban.
  4. A populizmus az a hit, amely szerint a többségi vélemény nem juthat felszínre az elitista minoritás aknamunkája miatt.
  5. Az a mozgalom vagy ideológia, amely szerint az erény (virtue) a többséget alkotó egyszerű emberekben rejlik, valamint az ő kollektív tradícióikban.
  6. A populizmus az az ideológia, amely szerint az emberek akarata feljebbvaló minden más értéknél.
  7. Az a politikai mozgalom, amelyet a városi munkásosztály és a parasztság tömegei támogatnak, de nem ezen társadalmi csoportok szervezeti hatalmának megnyilvánulásai.

 

S mit gondoljunk arról, amit a populizmusról írt könyv szerzője mondott el tavalyi ittjárta során:

https://index.hu/gazdasag/2017/02/12/jan-werner_muller_populizmus/

Jan-Werner Müller, az amerikai Princeton Egyetem német származású politológia-professzora nemrég megjelent "What is Populism?" című könyvében azt írja, hogy nem mindenki populista, akit annak tart a közbeszéd, az pedig, hogy a populisták hatalomra tudnak jutni, nem is feltétlenül rajtuk múlik. …

„ …Az biztos, sokat vitatkozunk még azon, hogy mit jelent pontosan ez a szó. Sokan szitokszóként használják; vannak, akik próbálják pozitív tartalommal megtölteni, Marine Le Pen vagy Orbán Viktor például mondott olyat, hogy "igen, én populista vagyok, mert törődöm az emberekkel". Szóval igaz, hogy ez egy vitatott szó, de ez ugyanígy van más szavakkal is, mondjuk a demokráciával: mindenki igyekszik kisajátítani saját magának azt, hogy mit is jelent a demokrácia. Újabban például a kínai vezetés is arról kezdett beszélni, hogy ami náluk van, az az igazi demokrácia. Viszont az, hogy egy-egy fogalom jelentésén még vitatkozunk, nem kell, hogy meggátoljon minket abban, hogy megpróbáljuk értelmezni.”

„A populisták emellett ha kormányra kerülnek, akkor tehetnek lépéseket afelé, hogy valamilyen szinten létrehozzák az “igazi emberek” hozzájuk hű csoportját azzal, hogy bizonyos csoportokat előnyökhöz juttatnak. Akár úgy, hogy más csoportokat arra ösztönöznek, hogy hagyják el az országot.”

Jan-Werner Müller ezen utolsó mondatát olvasva önkéntelenül jutott eszembe az utóbbi évek-évtizedek során munkavégzés céljából kivándorolt vagy naponta kijáró honfitársaink szép tömege. Nemrég sikerült hivatalos statisztikai adatokból kihámoznom, hogy valóban félmillió feletti a számuk. Kivándorlásuk fő oka a gazdasági előny, a sokkal jobb kereset. De talán a titkos ösztönzésben az is benne lehet, hogy aktivitásuk nyilvánult meg a nagy elhatározásukban, s ez az aktivitás – ha itthon maradtak volna – megnyilvánulhatna a mindenkori mindenféle választásokon is. Ezért aztán nem véletlen, hogy ők a határainkon kívül egészen más szabályok szerint szavazhatnak (személyesen a kijelölt helyeken), mint azok a honfitársaink, akik sose laktak Magyarországon, hanem kettős állampolgárként szereztek jogot ebben az évtizedben az országgyűlési választásokon való részvételre. S ezt az „egészen más”-t igazolják is a választási eredmények.

 

   A másik fogalom a politikailag korrekt (a politikai korrektség). Itt is azt látjuk, hogy kialakulásakor még pozitív töltése volt (ahogyan erről Cseresnyés László áttekintő cikkéből tudhatunk,

http://hvg.hu/velemeny/20100505_politikai_korrektseg_cseresnyesi ,) majd a „tekintélyelvű populizmus” kiszemelte magának, s ahogyan az ugyancsak idegen hangzású migráns esetében, a szintén idegen hangzás leple alatt az ellentétébe fordították. Erről vázlatosan az Élet és Irodalom 2017.17. számában írtam (https://www.es.hu/cikk/2017-04-28/polak-istvan/a-politikai-korrektsegrol-.html) részletesen pedig itt a honlapon, a memozaik3 rovatban hét flekk terjedelemben. De nem ennek a felemlegetése miatt vettem be a három fogalom sorába, hanem azért az utalásért, amit az ÉS idei 35. számában (aug.31.) „követett el” Kukorelly Endre az „Úgy ember nem szól” Kálmán C. György Térey-kritikájához c. írásában. A vitája Térey János Káli holtak c. regényének értelmezése miatt támadt, de ide az utolsó előtti mondat-töredéke illik: „… Térey iróniája az egymást szisztematikusan kizáró, mindent leuraló PC és anti-PC diskurzusnak egyszerre képes fölébe kerekedni. Igazi bravúr.” Térey regényét még nem ismerem, s így nem tudom értelmezni Kukorelly megjegyzését a mindent leuraló kétféle PC-ről. ((Ezen a fogyatékosságon rövidesen változtatni fogok.) Megelőlegezem azonban azt a gyanúmat, hogy ebben a tekintetben akkor se leszek okosabb. Kukorelly szerintem úgy utal, hogy talán maga se tudná részletezni ezt a kétféle diskurzust. Személyesen kellene megtudakolni tőle.

 

   A harmadik pedig az ingyentankönyv. Ez legalább eredendően magyar. Magyar szó, magyar jelenség. Azért tartozik ide, mert egyrészt az új tanév elején ugyancsak gyakran hallhattuk, de főleg azért, mert a jelentése ugyanúgy torzult el az utóbbi években, mint az előző kettőnek. Eredetileg az ingyentankönyv a múlt évtized második felében a sokgyerekes családokat segítő állami támogatás volt. Meghatározott költségkereten belül a három vagy több gyereket nevelők kapták ingyen a közoktatásban tanuló gyermekeik számára a tankönyveket. Ingyen, s ezek szerint ajándékba. Nem kellett visszaadniuk a tanévek végén. De már akkor is évente a negyedüket tartós tankönyvnek kellett nyilvánítani, az iskolai könyvtárban állományba venni, s kölcsön kaphatták meg a tanulók. Élt tehát egy ideig a hibrid állapot. Amíg volt készlet a könyvtárban, addig a kölcsönpéldányt kapták a diákok, s amikor az elfogyott, onnantól lett ingyenes. Mára ez az állapot változott meg úgy, hogy most már – felmenő rendszerben – az első kilenc évfolyam minden diákja ingyen kapja, s mindenkinek vissza kell adnia a tanévek végén. Erről az ingyenességről is írtam a honlapon, (A tankönyvek ingyenességéről címen), most egy értelmezést teszek hozzá. Ezt az ingyenebédre, azaz az iskolai ingyenes étkeztetésre hivatkozva teszem. Az ingyenes étkeztetés ugyanis nem kölcsön jár, hanem véglegesen. Ha az ingyentankönyvvel azonos módon adnák, akkor az lenne a minimum, hogy a használata után a „maradékot”, azaz a kiválasztás eredményét, a szilárd és folyékony salakanyagot kellene a következő napokon beszolgáltatni. Pontosabb – de ami ennél is lényegesebb – erkölcsösebb lenne tehát nem ingyenes tankönyvellátásról, hanem kölcsöntankönyvekről beszélni. De mi lenne abban a biznisz, ahogyan mi lenne a biznisz a politikai korrektséget és a populizmust pozitív értelmében használni, illetve menekültet mondani migráns helyett.

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Két cikk ugyanarról (összehasonlító elemzés) (2018.09.06.)

 

A téma: a könyvkiadás államosításának terve (veszélye?). A két cikk ugyanazon a napon jelent meg, szeptember 5-én, s az előző napi, PIM-ben rendezett beszélgetés tartalmát ismerteti.

A két cikk: http://mandiner.hu/cikk/20180905_be_fog_avatkozni_az_allam_a_magyar_konyvpiacba

https://nepszava.hu/3007390_jon-az-allami-konyvkereskedo-ceg

Mindegyik cikk címének végén kérdőjel van. A mandiner.hu cikkét Czopf Áron írta, s 23, viszonylag hosszú mondatból áll. A Népszava cikkének szerzője Tölgyesi Gábor, az ő írása 25, hasonlóan hosszú mondatból áll, de hozzákapcsol két témát (a tankönyvpiac államosítását és a könyvterjesztés utóbbi harminc évének történetét) összesen húsz újabb mondatban.

 

A két cikk tartalmának összehasonlítása:

 

témák                                                                            mandiner.hu           nepszava.hu

 

a beszélgetés témája, szereplői                               4 mondat                   2 mondat

a hallgatóságban ötven kiadó képviselője             0 mondat                  3 mondat

a probléma felvetése, a könyvpiac gondjai            7 mondat                   4 mondat

jelen legyen-e az állam?                                            6 mondat                   8 mondat

állami kiadó-terjesztő létjogosultságáról              5 mondat                   4 mondat

az állam a szakkönyvkiadást-terjesztést

   támogassa                                                                 1 mondat                   2 mondat

a digitális könyvek kiadása-terjesztése                  0 mondat                   1 mondat

kiadó-terjesztő egy cégként                                      0 mondat                   1 mondat  

kultúrpolitika                                                              1 mondat                    0 mondat

 

Ez csak vázlatos áttekintés, hiszen a mondatok egy része több témát is érintett. Az azonban így is látható, hogy a szinte azonos terjedelemben a 9 résztéma közül hármat csak a Népszava említett, egyet csak a Mandiner. S mivel mindkét cikk tárgyilagosan, újságírói kommentár nélkül idézte fel az elhangzottakat, nem kerülhetett sor a három megszólaló gondolatainak további szembesítésére, ütköztetésére, illetve az egyes magszólalók megállapításainak értelmezésére. Ezzel én se foglalkoznék, hiszen aki elolvassa a két beszámolót, maga is el tudja dönteni, hogy mivel ért egyet és mivel nem, illetve azt is, hogy megválaszolható-e a két cím kérdése. Egy pontjára azonban érdemes utalnom, a pénzre. L.Simon László közölte a számot, azt, hogy a könyvkiadás-könyvkereskedelem évente 60 milliárdos üzlet. S a beszélgetés egy másik pontján feltételes módban fogalmazva arról beszélt, hogy a PIM kaphatna ötvenmilliárdot az államtól könyvkiadásra-terjesztésre. Ezt a két számadatot – mint ahogyan egyetlen más számot se – a mandiner.hu nem tartotta fontosnak közölni. Mi pedig tegyük mérlegre a két összeget, s viszonyítsunk.

   Ez az összesítés a mondatok szintjén vizsgálta a tartalmat, ha mélyebbre mennénk (információelemek azaz itemek szintjére), további eltérések lennének láthatók.

   A mandiner.hu egyébként csak egyetlen, hozzávetőleges számadatot közölt, L.Simon szavaival (az elmúlt három évben többszáz, könyvkiadással foglalkozó vállalat dőlt be), a Népszava pedig a főcikkében ötöt, a két melléktémában összesen hármat, és mindenhol több évszámot S általában is sokkal jellemzőbb a folyamatokban, történetiségben való szemlélet a Népszava írására. Elsősorban a két mellékelésben, de magában a beszámolóban is megmutatkozik. Így pl. új információnak számít számomra, hogy 1990-ben három nagy állami könyvterjesztő volt (ÁKV, Művelt Nép, Téka), s két év alatt mindhárom tönkrement. Hasonlít ez a három nagy rendszerváltó párt (MDF, SZDSZ, MKFPP) gyorsabb-lassabb kimúl(aszt)ására. S a tankönyvpiac államosításáról az L.Simon által mondottakhoz tegyük hozzá, hogy a magánkiadók részesedése (a tankönyvpiac 40 %-a) idén már biztosan nem lesz igaz.

 

   Nem hagyhatom szó nélkül azt a – számomra sajnálatos – változást, aminek következtében a nepszava.hu-n már nincs mód kommentek írására. A mandiner.hu ebben az egy dologban még vezet, s ezt a lehetőséget ki is használtam. Több kommentet írtam a cikkükhöz, részben reagálva mások véleményére, részben új adalékokkal kiegészítve azokat és a cikk tartalmát. Törekedtem a visszafogott, tárgyilagos fogalmazásra, ami alighanem éles kontrasztot alkot az ott bevett tartalommal és stílussal. Nem tudtam lemondani a nyelvi és erkölcsi népnevelés lehetőségéről.

 

   Utószóként megjegyzem, hogy a téma azaz a könyvkiadás és –kereskedelem állapota az állami nyomulás szándékától függetlenül is méltó a körüljárásra. Lehetséges megközelítések: A könyvek ára és a mindenkori jövedelmek viszonya, a könyvcímek és példányszámok változása az elmúlt harminc évben a könyvárakkal összevetve (mindkettőről írtam öt éve a 3K Könyv, könyvtár, könyvtáros hasábjain). A nyomtatott és elektronikus kiadások viszonya (E-könyvek és internetes elérhetőség), illetve az egyes könyvek ára és értéke (terjedelem és tartalmi érték) közötti összefüggés. Ez utóbbiról jelen honlap memozaik3-4 rovataiban található néhány gondolat.

 

 

 

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Két főhős (Nagy Gáspár és Kundera) (2018.08.28.)

 

   Nagy Gáspár költő (Kossuth-díjas) két prózai műve ugyanabban az időben játszódik. Megírását és megjelenését tekintve a novella a korábbi, címe: Augusztusban, Ludvik Jahn nyomában. 1981-ben jelent meg a Kortársban, majd kötetben 1995-ben. Ez a kötet a novella címét viseli, de első, hosszabb része egy kisregény, (legény-részlet) a címe, (megírásának idejét a kötetben a költő az 1991-1993 évszámokkal jelzi), s négy novella követi, amelyek között harmadik a fentebb említett. A kisregény még egyszer megjelent, ezúttal önállóan, 1999-ben, Kanizsa-vár(vissza) címen. De mivel a szöveg azonos, ezt tekinthetjük akár második kiadásnak is, s a továbbiakban egy műként fogjuk értelmezni. Látszólag azonos a két prózai mű főszereplője, aki valójában a szerző, – annak ellenére, hogy ugyanabban az időben, de két különböző helyszínen játszódik, s más eltérések is tapasztalhatók, éppen Kunderához köthetően – s ezt az azonosságot az is mutatja, hogy mindegyikben első személyben beszél az „epikus én”. Ez az azonosság azonban csak látszólagos, hiszen kevés ember tud egyszerre két különböző helyen lenni. Közös motívuma tehát a két műnek Kundera, valamint regénye, a Tréfa. Mielőtt azonban konkrétan és közelebbről megnéznénk a hasonló és az eltérő vonásokat, előbb pár szót arról, hogy mi tette időszerűvé számunkra éppen most ezt a közös motívumot.

 

   Úgy hozta a „véletlen”, hogy a Népszava aug.24-én beszámolt egy kiállításról. Ezt a beszámolót, ami abban a Szép szó c. rovatban jelent meg, amit sajna csak körülményesen tudok a neten megtekinteni, Papp Ferenc ajánlotta a figyelmembe. A beszámoló itt olvasható: https://nepszava.hu/3005989_kundera-feltamadasa-a-pinceben  Aki elolvassa, az megtudhatja a cikket író Tölgyesi Gábortól (de ennek a beszámolónak az olvasói is megtudják itt a folytatásban), hogy Beck András esztéta, irodalomkritikus kiállítást rendezett a Víg utca 2. alatt található ISBN könyv+galériában Kundera Tréfa c. regényének kettős évfordulójára. A kiállítás szeptember 7-éig látható. A regény előbb 1968 közepén jelent meg magyarul, kettős kiadásban, Pozsonyban és Budapesten, majd néhány hét múlva bevonták a még el nem adott példányokat, s a kétezer példány húsz éven át hevertek az Európa Kiadó pincéjében. Feltételezések szerint Csehszlovákia lerohanása volt a betiltás oka. 1988-ban átragasztották a korábbi 27 Ft-os árat 57-re, és könyvesboltokba került ez a maradék, de egy évvel később újra kiadták. Azonban előtte megjelent szamizdatban is, 1987-ben, a Demszky Gábor nevével fémjelzett AB Független Kiadó gondozásában.

 

   Érdemes volt a regény sorsát röviden összefoglalni, hiszen ennek fényében még különösebb, hogy megjelenhetett a Kortársban 1981-ben erre a betiltott műre rezonáló novella, amely címében hordozza Kundera regényének főhősének nevét. Érdemes elolvasni a továbbiak olvasása előtt, elérhető, itt: http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/prozakotet/proza/1/4

   A novella önéletrajzi hitelességét megerősíthetik azok, akik valamelyest ismerik Nagy Gáspár életét, elsősorban az ifjúságát. 1967-ben érettségizett, Pannonhalmán, s emiatt nem vették fel ebben az évben Szombathelyre népművelés-könyvtár szakra, holott maximális pontszáma volt. Egy évig dolgozott tehát ugyanitt, hogy vezekeljen. Triciklis áruhordó volt a helyi Nagyker Vállaltnál, ahogyan ez a novellában olvasható. Tehát a történet augusztus elején játszódik, megjelenik benne néhány jól jellemzett szereplő, akiket sok egyéb mellett összeköt egy titkos ismeret, az utalásszerűen jelzett történet Ludvik Jahnról, akit 1949-ben egy képeslapra írt pár mondat miatt távolítottak el az egyetemről. „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” Nagy Gáspár a novellában ezeket a mondatokat nem idézi, de idéz másokat, s a novella elején és végén utal a saját példány sorsára is. Sorsoláson nyerte, majd elkallódott, s könyvtárakban próbálta keresni 1981 előtt, persze hiába.

Látható tehát, hogy Nagy Gáspár 1981-ben gazdag utalásokkal emlékezett Kundera regényére. Leírta a sorsát a saját példányának, idézett belőle, szereplőket nevezett meg, s kétféleképpen is leírta a címét, magyarul és csehül. A szerzőt csak monogramjával jelzi, s tán ezért nem keltette fel a cenzorok figyelmét.

 

   Kundera regénye beleszövődött a 11-13 évvel későbbi regénybe is. A (legény-részlet), majd a Kanizsa-vár(vissza) első kétharmada Nagykanizsán játszódik 1968 augusztusának első két hetében. Egy nyári kaland, plátói kapcsolat alkotja a történet gerincét, de két helyen is megjelenik a műben Kundera.

http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/prozakotet/proza/1/7

 

Reggeli után abba az interjúkötetbe mélyedtem, amelyből a strandon alig tudtam valamit olvasni, lévén ott más fontosabb teendőim. Most A. J. Liehm kérdésére - a muksó valami cseh irodalomtörténész, kritikus - az egyik nemzedéktársa felel. Itt nyílt ki a könyv, s talán nem is véletlenül, mert bár nehezen érthetően azt mondja a válaszoló: "Értelmiséginek azt az embert nevezzük, aki kételkedik. Az értelmiség semmiben sem kételkedik olyan buzgón, mint önmagában. Az értelmiségnek mint társadalmi rétegnek a válságát, gyengeségét, korlátozottságát, elszigeteltségét és így tovább csak maguk az értelmiségiek fedték fel, és mindebből a xx. század irodalmának nagy témáját fabrikálták. Az értelmiség az egyetlen olyan réteg, amely képes önmagát leleplezni, elemezni."

Kikeresem, ki mond ilyen nekem szóló mondatokat Liehm úr kérdésére. Egy Kundera nevű költő, ha jól mondom, aki a kételkedéséről cseveg. A könyvet egy pozsonyi ismerősünk hagyta itt. Lelkes ember; és mint valami hétpecsétes államtitkot, suttogva rejtette a "virágcserepes szabadpolcra". "Olvasgassad - nyíljon a szemed, mi készül a fejekben. A könyveket majd később lefordítjátok, ha lesz rá érkezéstek." A Kundera név nagyon furcsa volt. Ráadásul még, Bartókot és Kodályt is emlegette, meg klassz filmeket. És én nagyon szerettem az ő filmjeiket! Azt mondja, mivel igazán a zenéhez meg az irodalomhoz vonzódott vagy értett, hogy magával önellentmondásba keveredjen, meg kételkedjen ebbeli tudásában, hát a filmművészettel kezdett csakazértis foglalkozni. Bár nem sok sikerrel. Ez aztán egyből vonzóvá tette. Egy megjelent könyvéről faggatta a kritikus. Érződött, a kritikusnak nagyon tetszett, de a szerző már túl van rajta, amíg írta érdekelte, aztán már nem. A Žert 1967-ben jelent meg. Majd biztos lefordítják magyarra is!”

…………………..                                             

„Tréfa, jutott eszembe a Kundera-regény cím, nem olvastam még, csak fölkeltették az érdeklődésemet azzal az interjúval. Žert, Žert - itt az időjárás tréfálkozik, amott a politika! (Lásd és halljad a mai fenyegető híreket.)”

 

   Tehát a szerző alteregója, aki most, 1968 elején Kanizsán flörtöl, még nem ismeri a Tréfa tartalmát, de hallott róla. Nagy Gáspár szabadon kezeli az időt, nála augusztus 19-én volt szombat, s az akkori táncdalfesztivál döntője, s 20-án vasárnap. Ekkor indult a későbbi tanulmányainak színhelyére a szomszéd megyeszékhelyre. Holott 1968-ban aug.20-a keddre esett. Ez az utazás is a költői fantázia jeleit viseli, hiszen egész napon át tart, a végén pedig több órás várakozás késlelteti, amíg az orosz katonai konvoj el nem vonul – amint a történetben később kiderül – a másnapi csehszlovákiai baráti bevonulás céljából. S a regény harmadik harmada a Perint-parti hónapokról szól, ugyancsak szabadon kezelve némely részletet.

 

   Eddigre talán kiderült, hogy emlegettük ugyan Kunderát és Ludvik Jahn-t, de a két főhős között nincsen ott egyikük sem. A két főhős valójában egy személy, a novella és a regény főszereplője, azaz Nagy Gáspár. Azonos időben volt két helyen, 1968 augusztusának első felében, azért, hogy először látomásszerűen felidézhessen egy másik főhőst, aztán pedig azért, hogy egy plátói kapcsolat és az arra következő – ugyancsak látomásnak tekintendő – seregvonulás, majd a   diákélet kontrasztját megalkothassa.

 

 

Asztali nézet