Honlap neve
Velünk a múlt

MENÜ

Tartalom:

Polák István: Fogalmazzunk pontosan! (2018.09.16.)

Polák István: A nyelvnáciskodásról(2018.09.11.)

Polák István: Három fogalom értelmezése(2018.09.09.) 

Polák István: Két cikk ugyanarról (összehasonlító elemzés) (2018.09.06.)

Polák István: Két főhős (Nagy Gáspár és Kundera) (2018.08.28.)

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Fogalmazzunk pontosan! (2018.089.16.)

 

   Új évezredünk, annak eddigi két évtizede is azt mutatja, hogy a magyar nyelv élő és változó rendszerként működik. A változások természetesek, de vannak negatív elemei is. Ezek egy része spontán, ezekkel is érdemes foglalkozni, de a továbbiakban a tudatosnak látszó néhány jelenséget próbálom jellemezni.

   A dolgok közepébe vágva: a számomra problémaként mutatkozó jelenséget már egy ideje észrevettem, de élessé számomra a napokban, „nyelvnáci”, „nyelvtannáci” szóösszetétellel való találkozáskor vált. Először a mandiner.hu két kommentelőjénél találkoztam vele, s akkor nem is értettem. Majd hamarosan az EchoTv egyik szereplője is beledobta a beszélgetés folyamába. Az összetett szó értelmezésére tett kísérletem a honlapomon olvasható.

(www.memoarondolgozo.freewb.hu/memozaik6) Ez azonban csak egy kis cseppje annak a tengermérgezésnek, amivel mostanában találkozom. Ezért vissza kell mennem az időben.

   Ebben az évtizedben vált észrevehetővé a jobboldali politikusok (és a mögöttük álló kommunikációs csapatok) törekvése néhány fontos fogalom átértelmezésére. Három példa: liberális-illiberális, politikai korrektség, menekült-migráns. Nyilvánvaló, hogy a változó jelenségek nyomán a fogalmaink, a definícióink is változnak, de hogy az ellenkezőjére, az azért kissé furcsa. Hogyan lehet a korábbi pozitív értéktartalmú fogalomból negatív? Úgy, ha a domináns, államilag finanszírozott tömegmédia mindent bevet ennek érdekében. Ha úgy adagol és csoportosít, ha úgy sulykol, hogy a végeredmény ez legyen. Lásd azt a Fáj községben lakó embert, aki csak a miniszterelnök jóváhagyására vár, hogy lelőhesse Soros Györgyöt, mert annyira utálja – ahogyan ez egy videoblogból kiderült. Az a véleményem, hogy ezt a káros jelenséget a politikai tudatformálás oldaláról kevés eséllyel lehet gyógyítani. Hiszen ott nem a tények, hanem a hitek számítanak elsősorban. Ezért tartom szükségesnek, hogy működjön egy Nyelvi Köztisztasági Hivatal. Mindegy, hogy kik hozzák létre, az akadémikusok, a magyartanárok, a hivatásos kommunikátorok (újságírók, riporterek), az lenne a lényeg, hogy ne hagyjuk a fogalmainkat tudatosan az ellenkezőjére változtatni.

   Előbb nézzük meg röviden a „nyelvnáci”, „nyelvtannáci” szavakat. Azokra alkalmazzák, akik kijavítják a nyelvi hibákat vétőket. S mivel én ezzel a két szóval a jobboldalinak tekinthető portálokon találkoztam, tán jogosan tételezem fel, hogy a nyelvi hibák többsége az ő oldalukon fordul elő. Ez őket némileg zavarhatja, ezért – kompenzációs szándékkal – kitalálták rá a negatív érzelmi színezetű két szót. Ezzel azt is jelzik, hogy aki rámutat a nyelvi hibára, az kirekesztő, tehát alacsonyabb rendűnek tekinti a hibát vétőt. Ez azonban csak akkor lenne igaz, ha a hibák javításakor meg is fogalmazódna. (Pl. így: „Mit akarsz, hiszen a magyar nyelvet se ismered”.) Ezért az, hogy nem tesz különbséget ez a média a minősítés nélküli hibajavítás és a kommentárral ellátott hibajavítás között, (azaz összemossa a kettőt), olyan védekezési mechanizmus, ami egyúttal rombolja a magyar nyelvet.

   Tágabban értelmezve ezt a jelenséget a fogalmak közötti logikai viszonyhoz jutunk, a fogalmak alá- fölérendeltségéhez, a nemfogalmakhoz és fajfogalmakhoz. Már általános iskolában tanulnak a fiatalok a műnemekről és a műfajokról, a növény- és állatrendszertanról. Tudják, hogy pl. a „kétszikűek” egyszer nemfogalom (gyűjtőfogalom), másszor fajfogalom, alárendelt fogalom (a növények egyik osztálya). De mit tegyen a polgár, ha egyszer a „migráns” szót hallja, máskor a „menekült”-et. Vajon azonos-e a kettő – merülhet fel benne. Ez a konkrét probléma is felvetődött az említett EchoTv-s műsorban. Természetesen egyoldalúan, annak a hamis vádnak a megfogalmazásával, hogy az ellenzék a kettőt azonosítja, illetve összemossa az életüket mentőket a gazdasági bevándorlókkal. Ha logikusak akarunk lenni, akkor a kivándorló-bevándorló (emigráns-immigráns) fogalompárost kell a „lokális logikai fa”, azaz a fogalmi családfa aktuális törzsének tekinteni. Ezek ugyanis semleges értéktartalmú fogalmak. A vándorlás okára utalhat a fatörzsből kiinduló két ág, a menekülő illetve az életkörülményein változtatni akaró (tanulás, munkavégzés miatt lakóhelyet, azaz országot cserélő) ember, a gazdasági bevándorló. Ezt a két csoportot hajlamos a mai hivatalos szóhasználat, a magát nemzetinek nevező kormányzati kommunikáció és az állami média összemosni, s differenciálatlan módon „migránsok”-ról beszélni. Helyesebb lenne a magyar szót, a menekülőt használni akkor, amikor valaki háborús helyszínről vagy az éhhalál elől próbálja menteni az életét. A menekülőből akkor lesz menekült, ha valahol meg tud állni, le tud telepedni, be tud illeszkedni a környezetébe. Illetőleg addig, amíg a menekülésének okai fennállnak, s nem tud visszatérni eredeti lakóhelyére. De menekült is csak addig lesz, amíg az integrációs folyamata le nem zárul. Beloiannisz lakóit és azok leszármazottait ma már senki se tartja menekülteknek.

   Ha tehát önállóan, kritikusan gondolkodunk, akkor előbb csak mosolygunk, majd egyre jobban aggódunk, amikor naponta azt halljuk, hogy „nem leszünk bevándorló ország”. Mosolygunk azért, mert a szókapcsolat jelentése abszurd. Hova is vándorolnánk be, Magyarország sehova se akar bevándorolni – a szókapcsolat ugyanis ezt jelenti. De aztán aggódunk, hiszen ezt a fogalmat is az ellenkezőjére próbálja fordítani a propaganda, azt sugallva vele, hogy reális veszély a tömeges bevándorlás. S ugyan hiába bizonyítják tények, hogy az Európába érkezők (menekültek és gazdasági bevándorlók) nem a magyar életszínvonalra ácsingóznak, illetve hogy a pár évvel ezelőtti menekülthullám már a töredékére apadt, a sokszor sulykolt információ előbb—utóbb virtuális valósággá válik. Felhasználható mindenféle kampányban, elfedve vele a napi valós problémáinkat.

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A nyelvnáciskodásról (2018.09.10.)(Frissítve: 09.12-én.)

 

   Nem véletlen a címben megjelölt téma. Az elmúlt napokban találkoztam vele a mandiner.hu kommentjei között, mégpedig úgy, hogy kétszer kaptam a fejemre, mint tevékenységet, azaz vádolva lettem vele. Addig nem is hallottam, s az igazi jelentését se ismerem. Ám felkeltette az érdeklődésemet, annak ellenére, hogy nyelvújítási szóként szörnyszülött. Megkísérlem tehát értelmezni, a magam számára. Előbb alaktani szempontból, majd szemantikailag. ( Frissítés. Zárójelben előre kell bocsátanom, hogy ez a konkrét eset, jelenség csepp a tengerben, abban a tengerben, amely a mai magyar nyelv alakulását, átalakulását mutatja. Hiszen az írás elkészülésének másnapján már egy jobbosnak tekinthető csatornán is hallottam a szót, ezúttal a ’nyelvtannáci’ változatát. Így hát egy másik írásban megpróbálom majd a jelenséget tágabb értelmezésben elemezni.)

 

   Ha a létrejöttének a menetét, s a szó szerkezetét nézem, akkor két szótövet és három toldalékot látok benne. A szó magja a ’náci’, szófaja kettős. Lehet főnév és melléknév, a mondatbeli szerepe szerint. Aztán kapcsolódott hozzá az –s melléknévképző, a –kodik igeképző, majd az –ás főnévképző. Aztán lett belőle a ’nyelv’ elékapcsolásával összetett szó, ami jelzős szóösszetétellé tette, s egyúttal szűkítette is a jelentését. Oly módon, ahogyan például a ’szóró’ jelentését szűkítik az előtagok, a csillagszóró, a fényszóró, a hangszóró vagy a golyószóró esetében. Ám mielőtt a jelentésre térnénk, nézzünk egy analóg példát. Vegyük a ’kutya’ szót. Ennek is főnévi az alapjelentése, de mondhatjuk valaki kétlábúra is, kedveskedve vagy elmarasztalóan: „hű, de kutya vagy” vagy „az egy nagykutya”. Ha pedig a hidegre alkalmazzuk jelzőként (’kutya hideg van’), akkor melléknév (olyan hideg van, hogy a kutyát se verik ki). Lehet belőle is ige (’kutyálkodik’) és másik főnév (’kutyálkodás’). Ugye nem arról van szó, hogy az ember valóban kutyává válik, hanem arról, hogy néha kutyaként viselkedik.

 

   Nézzük most már a címben szereplő szót. Először a szó tövét. Szándékosan nem az első url-ek közül választottam a neten a keresés közben.

 

náci

https://durva.blog.hu/2008/07/18/mi_az_hogy_naci

„ … Aki tehát náci, az a Német Nemzetszocialista Munkáspárt (NSDAP) eszméjével vállal közösséget. … A nácizmus fő ideológiája nem a zsidóság elpusztítása volt, hanem Németország felemelése. Betegesen és tévesen azt hitték (a legtöbb náci), hogy ennek egyik eszköze a holocaust. De nem célja. Innentől kezdve már eleve abszurd bárkit is Magyarországon nácinak nevezni, ugyanis feltételezem, hogy egyik nácinak nevezett magyar ember sem tekinti elsőrendű feladatának Németországot világhatalmi pozícióba helyezni. …A történelem egyik legigazabb mondása a "Jajj a legyőzötteknek!". Itt most nem a magyar aspektusát szeretném kivesézni ennek a szomorú mondatnak, bár a két világháborút lezáró békék bőséges forrást szolgálnának ehhez. Nem. Most arra gondolok, hogy hogyan változtatta meg az emberek gondolkodását a liberalizmus az elmúlt hat évtizedben nyugaton és hogyan változtatta meg a keleti blokk gondolkodását az épülő kommunizmus. Mi még mindig elfogadóbbak, engedékenyebbek vagyunk a baloldali diktatúrával szemben. A kommunista inkább egy egyszerűen öltözött munkásemberként jelenik meg a szemünk előtt, aki földalatti mozgalmat szervez. Igazából nem veszélyes. Ezzel szemben a nácit egyenruhában látjuk és azt képzeljük, hogy el akar pusztítani mindent, ami nem illeszkedik a világnézetébe. Pedig a helyzet nem ilyen egyszerű. Teljesen mindegy, hogy milyen ruha van rajta, az ember a lényeg, aki a ruhát viseli. Találkoztam már szalonképes hungaristával és otromba, primitív liberálissal is. Szerintem ne féljünk semmitől, csak az emberi butaságtól. Abból pedig minden oldalon van bőven.”

   Tehát a köznyelvi változat német eredetű. Maguk a németek alkották maguknak a Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei elnevezés rövidítésével, s így is terjedt el. (Messzire vezetne annak vizsgálata, hogy mennyire jogos a névben a ’szocialista’ megnevezés.) Fogadjuk el a fent idézett definíciót, azt, hogy a nemzet felemelése volt a fő cél. De a fő eszköz ehhez (bűnbakképtés és pucér gazdasági haszon tekintetében) a holokauszt volt. S éppen emiatt bizonyára a többség egyetért ma Magyarországon azzal, hogy a ’náci’ szó jelentése negatív. Negatív érzéseket kelt. S ebből következően negatív kell hogy legyen a ’nyelvnáci’ és a ’nyelvnáciskodás’ is. Aki tehát alkalmazza – akkor is, ha okkal-joggal alkalmazza - a használatával megbélyegzi, kirekeszti a címzettet.

 

   Kapcsoljuk most össze az alaktant és a jelentéstant. Az összetett szavakban ugyanis az előtag szinte mindig szűkíti az utótag jelentéstartalmát, de nem lép ki a jelentésmezőből. Hacsak nem történik valami. S bizony, erre a „történésre” manapság gyakran van példa. Gyakran fordul elő, hogy rosszul teszik össze a két szót, s ilyenkor akár szóösszetételben, akár szószerkezetben az előtag vagy a bővítmény nincs összhangban az utótaggal/alaptaggal. Ilyen példa a ’korrekt’ szó Ez pozitív értéktartalmú. Amikor bővítményként a ’politikai’ szó került eléje, akkor még megmaradt a pozitív tartalom. Vagyis a ’politikai korrektség’ a ’politikailag korrekt’ a politikán belüli korrektséget jelentette. Aztán egyszer csak történni kezdett valami. A szókapcsolat kicsúszott a politika jelentésmezejéről, leszűkült és átcsúszott a kommunikáció területére. Ez az átcsúszás elsősorban a jobboldali írott sajtóban történt meg, előbb a világsajtóban, majd mára már elsősorban a hazai sajtóban. Ezzel az átcsúszással együtt azonban át is színeződött, pontosabban átszínezték. Ma már elsősorban az igazság kimondásának liberálisoknak tulajdonított korlátozását értik alatta. Erről egy hosszabb írásom jelent meg az Élet és Irodalom 2017.04.28-i számában. Ott leírtam, hogy pl. tavaly január elején a jelenlegi miniszterelnök beszédírója is beépítette a budakeszi szoboravató beszédbe, utólag tulajdonítva a 11 éve halott költőnek, Nagy Gáspárnak a mai értelmű, eltorzított politikai korrektséget.

 

   Térjünk vissza a ’nyelvnáci’ szóhoz. Ha a náci a hitleri gondolkodás követőjét, vallóját jelenti ma, akkor arra illik, aki egy nemzet felemelése érdekében egy másik nemzet vagy nemzetiség elnyomásának, leigázásának, netán megsemmisítésének árán törekszik, szelídebb változatban megbélyegzésre (pl. sárga csillag), kirekesztésre, jogkorlátozásra. (Lásd erről a legutóbbi Élet és Irodalomban Karsai László cikkét Horthy szerepének mai értelmezéséről, Szakály Sándor nézeteiről.) S ha ez így van, akkor ki a ’nyelvnáci’, mit jelent a ’nyelvnáciskodás’?

   A nyelvnáci nem jelenthet mást, mint a nyelvi alapon való kirekesztést. Pl. ki lehet rekeszteni egy teljes nyelvet, valamilyen mondvacsinált ok miatt (primitívségre, fejletlenségre hivatkozva, pl. a zsidók kirekesztésének mintájára), de ilyesmit el se tudok képzelni. Amit valószínűbbnek tartok, az az, hogy egyes embereket lehet kirekeszteni arra hivatkozva, hogy nem tud rendesen beszélni vagy írni, nem tudja árnyaltan, igényesen megfogalmazni a gondolatait. Illetve vét ez elemi nyelvi szabályok ellen szóban vagy írásban. Suksük-öl, náknél-el, babe-zil stb. Írásban pedig sok hibát vét például a toldalékolásban, kezdőbetűk írásában, a j-ly jelölésében stb. Ha ez történik, vagyis bárkit azért intenek le, szégyenítenek meg, tekintik alsóbbrendűnek, mert az szóban és írásban nem a nyelv szabályait követve nyilatkozik meg, akkor ez valóban elítélendő. Nem az minősíti bármely gondolat, vélemény igazságát, helyességét, hogy mennyi nyelvi hiba van benne, hanem a tartalma.

   DE! (Most jön a de.) Ha valaki csupán kijavítja bárkinek a hibáit, s egyetlen szóval se minősíti, nem kommentálja, akkor bizony helyesen cselekszik, s ezt a cselekedetet megalapozatlan és hamis dolog nyelvnáciskodásnak nevezni. Aki ilyen esetre alkalmazza, az minimum téved. Az azt gondolja, hogy a nyelvi hiba elkövetése a megnyilatkozó magánügye, mondhatnánk úgy is, hogy szuverén joga. Ezért senkinek nincs joga őt kijavítani, senkinek nincs joga rámutatni a hibára. Különösen kínos lehet az ilyen szituáció akkor, ha a hibát elkövető egyébként a társadalomban magas funkciót tölt be, netán köztársasági elnök, vagy ismert értelmiségi. Persze ha az ismert és elismert értelmiségi olyan területen tevékenykedik, ahol hivatalosan nem kell megnyilatkoznia (felszólalni, beszédet mondani, cikket írni), akkor valóban lehet magánügye. Ha azonban politikus, művész vagy pedagógus(bármilyen szakos), akkor a közösség és a nyelv tisztelete arra kötelezi, hogy élete végéig tökéletesítse, javítsa nyelvi ismereteit és kifejezőkészségét. Ha vannak hibái, akkor pedig illik megköszönni a hibákra való figyelemfelhívást. Ha bárki ebben a körben nyelvnáciskodásnak nevezi a puszta hibajavítást, az nemcsak a saját sértettségét, frusztráltságát próbálja meg lerázni magáról, áthárítani a hibát javítóra, hanem arról ad tanúbizonyságot, hogy nem becsüli eléggé az anyanyelvét. De talán még a saját szakmai renoméját se, ha netán a vélt vagy valós rangjára gondolva úgy érzi, hogy megengedhet magának némi nyelvtani és helyesírási trehányságot. Idáig eljutva a gondolatok sorában, egy ilyen felsőbbrendűségi érzést feltételezve talán megkockáztathatom, hogy az ilyen ember viselkedése a virtigli nyelvnáciskodás. Arra jellemző, aki korábban szitokszóként használta.

 

   Utószó. Más azonban a helyzet a trágársággal, a durva, útszéli stílussal. Ezt tán még gyakrabban tapasztaljuk manapság. Mert ha valaki valamit nem tud, arról sokszor nem is tehet. Ám ha figyelmeztetik, s vagy nem akar, vagy nem tud a saját hibájából tanulni, az kicsit már más. Egészen más azonban a goromba, mocskos stílus. Hiszen a megnyilatkozás, a szóbeli és írásos szövegalkotás mindig választás, válogatás dolga. Választani lehet a tárgyilagos stílust, de lehet választani a megszépítőt vagy a lealacsonyítót is. Erről szól egy másik írásom részlete (Irodalmi fogalmak matematikai modellezése. Magyartanítás,2013.5.sz.) Lehet tárgyilagosan azt mondani, hogy eszik, megszépítően, hogy táplálkozik, s lealacsonyítóan, hogy zabál. Nagyon gazdag a magyar nyelv szókészlete, mindenki megtalálhatja benne a témához, a közlés céljához és a közlő szellemi-lelki habitusához megfelelő szavakat. Vagy ilyeneket talál, vagy olyanokat, de mindenkor vállalnia kell stílusának az ódiumát.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Polák István – Három fogalom értelmezése

 

   Gyakran tapasztaljuk, hogy a változás úgy is megjelenik mai világunkban, hogy egyes fogalmak új jelentéstartalommal gazdagodnak, netán el is veszítik eredeti jelentésüket. Sőt, az új jelentés akár az eredetinek az ellenkezője is lehet, illetve megváltozhat a fogalom értéktartalma. Ez általában természetes úton történik, de előfordul az is, hogy tudatos törekvés eredménye. Bevezető példaként hozhatjuk erre a migráns szót. Fél évszázada még nem is használták ebben a formájában, bár a migráció változata már létezett, tudományos kifejezésként. Akkor még beletartozott mindkét oldala, elsősorban a kivándorlás (emigráció). Aki emigrált, az életvitelszerűen megváltoztatta a lakóhelyét, elköltözött egy másik országba. Ott így bevándorló (immigráns lett). Ez legtöbbször egyedi, személyes életeseménynek számított. Ha azonban valamilyen veszély miatt következett be, akkor a bevándorló egyúttal menekültnek is számított. Lásd:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Emigr%C3%A1ci%C3%B3_(tev%C3%A9kenys%C3%A9g)

A bevándorló (kivándorló) még alapjában értéksemleges fogalom, a menekült azonban már inkább pozitív. Együttérzést vált ki, hacsak nem vesszük figyelembe, hogy a menekülés fogalma két ellentétes érzelmi töltésű is lehet. Ha valaki egy rabló elől menekül, vagy ha a rabló a rendőr elől menekül. S ezek a fogalmak magyar eredetűek, akkor is, ha a vándor német jövevényszó. Amikor azonban ezeket a szavakat a köznyelvben tudatosan cseréli le a hivatalos szóhasználat, (az állami tömegmédia és a kormányzati politika) a migráns szóra, (ami nemcsak idegen szó, de össze is mossa a különböző helyzetű és különböző okokból menekülőket), s ráadásul olyan tömeges veszélyként interpretálja, amiről meg kell védeni magunkat, akkor értéktartalma az ellenkezőjére változik.

  

   Általánosságban megállapítható, hogy a fogalmakat értéktartalmuk szerint három csoportba sorolhatjuk, annak mintájára, ahogyan a stílusárnyalatok között is három kategória alakult ki. (Ld. Polák István: Irodalmi fogalmak matematikai modellezése. Magyartanítás 2013.5.sz.) A három csoportot nevezzük értéksemleges (Wertlos), értékgazdag (Wertvoll) és értékváltó (Wertwechsel) csoportnak. Az értékgazdag fogalmak persze lehetnek negatívak vagy pozitívak.

 

   Nézzük ezen bevezető után a mai három fogalmunkat. Mindhárom aktuális, szinte naponta találkozunk velük.

   Kezdjük a populizmussal. Szeptember 7-én két napilapnak mis a címlapjára került a szó. A Népszabadságban szalagcím részeként: Párizs nem akar finanszírozni egy populista Európát. A Magyar Nemzetben az alcímben: Orbán receptjei. A „populisták” erkölcsi elítélésének az a célja, hogy lehetőleg minél kevesebben szavazzanak a populistának kikiáltott pártokra. Látható, hogy ugyanazon a napon, két napilap címoldalán ugyanaz a szó ellentétes értelemben jelenik meg. Indokoltnak látszik tehát a közelebbi vizsgálata. Tekintsünk el a szó történetének alakulásától, elég annyit megállapítani, hogy meglehetősen ambivalens. Lehet pozitív is, ha ezt a meghatározást fogadjuk el: (http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=69)

Meghatározás. A populizmus egyfajta politikai retorika és meggyőződés, többnyire a politikai elitekkel szembeni bizalmatlanságot és ellenségességet fejezi ki, és arra alapoz, hogy a nép ösztönei és óhajai a politikai cselekvés legfőbb iránymutatói. A populista retorika "hajlamos arra, hogy mind a baloldali, mind a jobboldali gondolkodás alkotóelemeinek gyűjteménye legyen, nagy nyomatékot helyezve egyrészt a vezetés fontosságára, másrészt a népi egyenlőségre, gyakran erősen illiberális és intoleráns módon foglalva állást a hagyományos polgári szabadságjogok tekintetében" (Robertson, 1993).

De ugyanitt a következőket is találjuk:

Az elmúlt évszázadban a populizmus egy új ága került előtérbe és inspirált újfajta politikai rezsimet: a tekintélyelvű populizmus. A tekintélyelvű populizmus a fő tekintélyelvű témákat hirdette, úgy mint: a rendet, a nemzeti egységet, az engedelmességet. Ám a régi tekintélyelvűségtől vagy konzervativizmustól eltérően, a tekintélyelvű populizmus nem a kulturális vagy politikai elitek érdekeire alapozta politikai támogatottságát, hanem az "elszegényedett és megalázott tömegekre"; a tekintélyelvű populista vezetők azzal az igénnyel léptek fel, hogy a descamisados (shirtless ones, 'ingetlenek, kisemmizettek') érdekeit képviselik, hogy a peronista szótár kifejezését idézzük. A nacionalizmus a populisták ideológiai vonzerejének általános összetevője. Az effajta nacionalizmus a köznép ösztöneit, óhajait és sérelmeit használja fel. Azáltal, hogy mozgósítják a nép támogatását egy "erőskezű" rezsim számára, a tekintélyelvű populista rezsimek a fasizmussal mutatnak közös vonásokat. A populizmus minden pluralista demokrácia valós ellensége. (Kiemelés: P.I.)

 

Más forrás szélesebben értelmezi:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Populizmus

Margaret Canovan angol politikafilozófus a korábbi definíciós kísérleteket csoportosítva a következő hét megközelítést, leírást találta:

  1. A populizmus a szocializmus egyik típusa, amely az elmaradott paraszti országokban jelentkezik, s szembekerül a modernizáció problémáival.
  2. A rurális kisemberek ideológiája, akiket veszélyeztet az ipar és a finánctőke.
  3. A populizmus rurális mozgalom, amely veszélyeztetve érzi a tradicionális értékeket a változó világban.
  4. A populizmus az a hit, amely szerint a többségi vélemény nem juthat felszínre az elitista minoritás aknamunkája miatt.
  5. Az a mozgalom vagy ideológia, amely szerint az erény (virtue) a többséget alkotó egyszerű emberekben rejlik, valamint az ő kollektív tradícióikban.
  6. A populizmus az az ideológia, amely szerint az emberek akarata feljebbvaló minden más értéknél.
  7. Az a politikai mozgalom, amelyet a városi munkásosztály és a parasztság tömegei támogatnak, de nem ezen társadalmi csoportok szervezeti hatalmának megnyilvánulásai.

 

S mit gondoljunk arról, amit a populizmusról írt könyv szerzője mondott el tavalyi ittjárta során:

https://index.hu/gazdasag/2017/02/12/jan-werner_muller_populizmus/

Jan-Werner Müller, az amerikai Princeton Egyetem német származású politológia-professzora nemrég megjelent "What is Populism?" című könyvében azt írja, hogy nem mindenki populista, akit annak tart a közbeszéd, az pedig, hogy a populisták hatalomra tudnak jutni, nem is feltétlenül rajtuk múlik. …

„ …Az biztos, sokat vitatkozunk még azon, hogy mit jelent pontosan ez a szó. Sokan szitokszóként használják; vannak, akik próbálják pozitív tartalommal megtölteni, Marine Le Pen vagy Orbán Viktor például mondott olyat, hogy "igen, én populista vagyok, mert törődöm az emberekkel". Szóval igaz, hogy ez egy vitatott szó, de ez ugyanígy van más szavakkal is, mondjuk a demokráciával: mindenki igyekszik kisajátítani saját magának azt, hogy mit is jelent a demokrácia. Újabban például a kínai vezetés is arról kezdett beszélni, hogy ami náluk van, az az igazi demokrácia. Viszont az, hogy egy-egy fogalom jelentésén még vitatkozunk, nem kell, hogy meggátoljon minket abban, hogy megpróbáljuk értelmezni.”

„A populisták emellett ha kormányra kerülnek, akkor tehetnek lépéseket afelé, hogy valamilyen szinten létrehozzák az “igazi emberek” hozzájuk hű csoportját azzal, hogy bizonyos csoportokat előnyökhöz juttatnak. Akár úgy, hogy más csoportokat arra ösztönöznek, hogy hagyják el az országot.”

Jan-Werner Müller ezen utolsó mondatát olvasva önkéntelenül jutott eszembe az utóbbi évek-évtizedek során munkavégzés céljából kivándorolt vagy naponta kijáró honfitársaink szép tömege. Nemrég sikerült hivatalos statisztikai adatokból kihámoznom, hogy valóban félmillió feletti a számuk. Kivándorlásuk fő oka a gazdasági előny, a sokkal jobb kereset. De talán a titkos ösztönzésben az is benne lehet, hogy aktivitásuk nyilvánult meg a nagy elhatározásukban, s ez az aktivitás – ha itthon maradtak volna – megnyilvánulhatna a mindenkori mindenféle választásokon is. Ezért aztán nem véletlen, hogy ők a határainkon kívül egészen más szabályok szerint szavazhatnak (személyesen a kijelölt helyeken), mint azok a honfitársaink, akik sose laktak Magyarországon, hanem kettős állampolgárként szereztek jogot ebben az évtizedben az országgyűlési választásokon való részvételre. S ezt az „egészen más”-t igazolják is a választási eredmények.

 

   A másik fogalom a politikailag korrekt (a politikai korrektség). Itt is azt látjuk, hogy kialakulásakor még pozitív töltése volt (ahogyan erről Cseresnyés László áttekintő cikkéből tudhatunk,

http://hvg.hu/velemeny/20100505_politikai_korrektseg_cseresnyesi ,) majd a „tekintélyelvű populizmus” kiszemelte magának, s ahogyan az ugyancsak idegen hangzású migráns esetében, a szintén idegen hangzás leple alatt az ellentétébe fordították. Erről vázlatosan az Élet és Irodalom 2017.17. számában írtam (https://www.es.hu/cikk/2017-04-28/polak-istvan/a-politikai-korrektsegrol-.html) részletesen pedig itt a honlapon, a memozaik3 rovatban hét flekk terjedelemben. De nem ennek a felemlegetése miatt vettem be a három fogalom sorába, hanem azért az utalásért, amit az ÉS idei 35. számában (aug.31.) „követett el” Kukorelly Endre az „Úgy ember nem szól” Kálmán C. György Térey-kritikájához c. írásában. A vitája Térey János Káli holtak c. regényének értelmezése miatt támadt, de ide az utolsó előtti mondat-töredéke illik: „… Térey iróniája az egymást szisztematikusan kizáró, mindent leuraló PC és anti-PC diskurzusnak egyszerre képes fölébe kerekedni. Igazi bravúr.” Térey regényét még nem ismerem, s így nem tudom értelmezni Kukorelly megjegyzését a mindent leuraló kétféle PC-ről. ((Ezen a fogyatékosságon rövidesen változtatni fogok.) Megelőlegezem azonban azt a gyanúmat, hogy ebben a tekintetben akkor se leszek okosabb. Kukorelly szerintem úgy utal, hogy talán maga se tudná részletezni ezt a kétféle diskurzust. Személyesen kellene megtudakolni tőle.

 

   A harmadik pedig az ingyentankönyv. Ez legalább eredendően magyar. Magyar szó, magyar jelenség. Azért tartozik ide, mert egyrészt az új tanév elején ugyancsak gyakran hallhattuk, de főleg azért, mert a jelentése ugyanúgy torzult el az utóbbi években, mint az előző kettőnek. Eredetileg az ingyentankönyv a múlt évtized második felében a sokgyerekes családokat segítő állami támogatás volt. Meghatározott költségkereten belül a három vagy több gyereket nevelők kapták ingyen a közoktatásban tanuló gyermekeik számára a tankönyveket. Ingyen, s ezek szerint ajándékba. Nem kellett visszaadniuk a tanévek végén. De már akkor is évente a negyedüket tartós tankönyvnek kellett nyilvánítani, az iskolai könyvtárban állományba venni, s kölcsön kaphatták meg a tanulók. Élt tehát egy ideig a hibrid állapot. Amíg volt készlet a könyvtárban, addig a kölcsönpéldányt kapták a diákok, s amikor az elfogyott, onnantól lett ingyenes. Mára ez az állapot változott meg úgy, hogy most már – felmenő rendszerben – az első kilenc évfolyam minden diákja ingyen kapja, s mindenkinek vissza kell adnia a tanévek végén. Erről az ingyenességről is írtam a honlapon, (A tankönyvek ingyenességéről címen), most egy értelmezést teszek hozzá. Ezt az ingyenebédre, azaz az iskolai ingyenes étkeztetésre hivatkozva teszem. Az ingyenes étkeztetés ugyanis nem kölcsön jár, hanem véglegesen. Ha az ingyentankönyvvel azonos módon adnák, akkor az lenne a minimum, hogy a használata után a „maradékot”, azaz a kiválasztás eredményét, a szilárd és folyékony salakanyagot kellene a következő napokon beszolgáltatni. Pontosabb – de ami ennél is lényegesebb – erkölcsösebb lenne tehát nem ingyenes tankönyvellátásról, hanem kölcsöntankönyvekről beszélni. De mi lenne abban a biznisz, ahogyan mi lenne a biznisz a politikai korrektséget és a populizmust pozitív értelmében használni, illetve menekültet mondani migráns helyett.

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Két cikk ugyanarról (összehasonlító elemzés) (2018.09.06.)

 

A téma: a könyvkiadás államosításának terve (veszélye?). A két cikk ugyanazon a napon jelent meg, szeptember 5-én, s az előző napi, PIM-ben rendezett beszélgetés tartalmát ismerteti.

A két cikk: http://mandiner.hu/cikk/20180905_be_fog_avatkozni_az_allam_a_magyar_konyvpiacba

https://nepszava.hu/3007390_jon-az-allami-konyvkereskedo-ceg

Mindegyik cikk címének végén kérdőjel van. A mandiner.hu cikkét Czopf Áron írta, s 23, viszonylag hosszú mondatból áll. A Népszava cikkének szerzője Tölgyesi Gábor, az ő írása 25, hasonlóan hosszú mondatból áll, de hozzákapcsol két témát (a tankönyvpiac államosítását és a könyvterjesztés utóbbi harminc évének történetét) összesen húsz újabb mondatban.

 

A két cikk tartalmának összehasonlítása:

 

témák                                                                            mandiner.hu           nepszava.hu

 

a beszélgetés témája, szereplői                               4 mondat                   2 mondat

a hallgatóságban ötven kiadó képviselője             0 mondat                  3 mondat

a probléma felvetése, a könyvpiac gondjai            7 mondat                   4 mondat

jelen legyen-e az állam?                                            6 mondat                   8 mondat

állami kiadó-terjesztő létjogosultságáról              5 mondat                   4 mondat

az állam a szakkönyvkiadást-terjesztést

   támogassa                                                                 1 mondat                   2 mondat

a digitális könyvek kiadása-terjesztése                  0 mondat                   1 mondat

kiadó-terjesztő egy cégként                                      0 mondat                   1 mondat  

kultúrpolitika                                                              1 mondat                    0 mondat

 

Ez csak vázlatos áttekintés, hiszen a mondatok egy része több témát is érintett. Az azonban így is látható, hogy a szinte azonos terjedelemben a 9 résztéma közül hármat csak a Népszava említett, egyet csak a Mandiner. S mivel mindkét cikk tárgyilagosan, újságírói kommentár nélkül idézte fel az elhangzottakat, nem kerülhetett sor a három megszólaló gondolatainak további szembesítésére, ütköztetésére, illetve az egyes magszólalók megállapításainak értelmezésére. Ezzel én se foglalkoznék, hiszen aki elolvassa a két beszámolót, maga is el tudja dönteni, hogy mivel ért egyet és mivel nem, illetve azt is, hogy megválaszolható-e a két cím kérdése. Egy pontjára azonban érdemes utalnom, a pénzre. L.Simon László közölte a számot, azt, hogy a könyvkiadás-könyvkereskedelem évente 60 milliárdos üzlet. S a beszélgetés egy másik pontján feltételes módban fogalmazva arról beszélt, hogy a PIM kaphatna ötvenmilliárdot az államtól könyvkiadásra-terjesztésre. Ezt a két számadatot – mint ahogyan egyetlen más számot se – a mandiner.hu nem tartotta fontosnak közölni. Mi pedig tegyük mérlegre a két összeget, s viszonyítsunk.

   Ez az összesítés a mondatok szintjén vizsgálta a tartalmat, ha mélyebbre mennénk (információelemek azaz itemek szintjére), további eltérések lennének láthatók.

   A mandiner.hu egyébként csak egyetlen, hozzávetőleges számadatot közölt, L.Simon szavaival (az elmúlt három évben többszáz, könyvkiadással foglalkozó vállalat dőlt be), a Népszava pedig a főcikkében ötöt, a két melléktémában összesen hármat, és mindenhol több évszámot S általában is sokkal jellemzőbb a folyamatokban, történetiségben való szemlélet a Népszava írására. Elsősorban a két mellékelésben, de magában a beszámolóban is megmutatkozik. Így pl. új információnak számít számomra, hogy 1990-ben három nagy állami könyvterjesztő volt (ÁKV, Művelt Nép, Téka), s két év alatt mindhárom tönkrement. Hasonlít ez a három nagy rendszerváltó párt (MDF, SZDSZ, MKFPP) gyorsabb-lassabb kimúl(aszt)ására. S a tankönyvpiac államosításáról az L.Simon által mondottakhoz tegyük hozzá, hogy a magánkiadók részesedése (a tankönyvpiac 40 %-a) idén már biztosan nem lesz igaz.

 

   Nem hagyhatom szó nélkül azt a – számomra sajnálatos – változást, aminek következtében a nepszava.hu-n már nincs mód kommentek írására. A mandiner.hu ebben az egy dologban még vezet, s ezt a lehetőséget ki is használtam. Több kommentet írtam a cikkükhöz, részben reagálva mások véleményére, részben új adalékokkal kiegészítve azokat és a cikk tartalmát. Törekedtem a visszafogott, tárgyilagos fogalmazásra, ami alighanem éles kontrasztot alkot az ott bevett tartalommal és stílussal. Nem tudtam lemondani a nyelvi és erkölcsi népnevelés lehetőségéről.

 

   Utószóként megjegyzem, hogy a téma azaz a könyvkiadás és –kereskedelem állapota az állami nyomulás szándékától függetlenül is méltó a körüljárásra. Lehetséges megközelítések: A könyvek ára és a mindenkori jövedelmek viszonya, a könyvcímek és példányszámok változása az elmúlt harminc évben a könyvárakkal összevetve (mindkettőről írtam öt éve a 3K Könyv, könyvtár, könyvtáros hasábjain). A nyomtatott és elektronikus kiadások viszonya (E-könyvek és internetes elérhetőség), illetve az egyes könyvek ára és értéke (terjedelem és tartalmi érték) közötti összefüggés. Ez utóbbiról jelen honlap memozaik3-4 rovataiban található néhány gondolat.

 

 

 

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Két főhős (Nagy Gáspár és Kundera) (2018.08.28.)

 

   Nagy Gáspár költő (Kossuth-díjas) két prózai műve ugyanabban az időben játszódik. Megírását és megjelenését tekintve a novella a korábbi, címe: Augusztusban, Ludvik Jahn nyomában. 1981-ben jelent meg a Kortársban, majd kötetben 1995-ben. Ez a kötet a novella címét viseli, de első, hosszabb része egy kisregény, (legény-részlet) a címe, (megírásának idejét a kötetben a költő az 1991-1993 évszámokkal jelzi), s négy novella követi, amelyek között harmadik a fentebb említett. A kisregény még egyszer megjelent, ezúttal önállóan, 1999-ben, Kanizsa-vár(vissza) címen. De mivel a szöveg azonos, ezt tekinthetjük akár második kiadásnak is, s a továbbiakban egy műként fogjuk értelmezni. Látszólag azonos a két prózai mű főszereplője, aki valójában a szerző, – annak ellenére, hogy ugyanabban az időben, de két különböző helyszínen játszódik, s más eltérések is tapasztalhatók, éppen Kunderához köthetően – s ezt az azonosságot az is mutatja, hogy mindegyikben első személyben beszél az „epikus én”. Ez az azonosság azonban csak látszólagos, hiszen kevés ember tud egyszerre két különböző helyen lenni. Közös motívuma tehát a két műnek Kundera, valamint regénye, a Tréfa. Mielőtt azonban konkrétan és közelebbről megnéznénk a hasonló és az eltérő vonásokat, előbb pár szót arról, hogy mi tette időszerűvé számunkra éppen most ezt a közös motívumot.

 

   Úgy hozta a „véletlen”, hogy a Népszava aug.24-én beszámolt egy kiállításról. Ezt a beszámolót, ami abban a Szép szó c. rovatban jelent meg, amit sajna csak körülményesen tudok a neten megtekinteni, Papp Ferenc ajánlotta a figyelmembe. A beszámoló itt olvasható: https://nepszava.hu/3005989_kundera-feltamadasa-a-pinceben  Aki elolvassa, az megtudhatja a cikket író Tölgyesi Gábortól (de ennek a beszámolónak az olvasói is megtudják itt a folytatásban), hogy Beck András esztéta, irodalomkritikus kiállítást rendezett a Víg utca 2. alatt található ISBN könyv+galériában Kundera Tréfa c. regényének kettős évfordulójára. A kiállítás szeptember 7-éig látható. A regény előbb 1968 közepén jelent meg magyarul, kettős kiadásban, Pozsonyban és Budapesten, majd néhány hét múlva bevonták a még el nem adott példányokat, s a kétezer példány húsz éven át hevertek az Európa Kiadó pincéjében. Feltételezések szerint Csehszlovákia lerohanása volt a betiltás oka. 1988-ban átragasztották a korábbi 27 Ft-os árat 57-re, és könyvesboltokba került ez a maradék, de egy évvel később újra kiadták. Azonban előtte megjelent szamizdatban is, 1987-ben, a Demszky Gábor nevével fémjelzett AB Független Kiadó gondozásában.

 

   Érdemes volt a regény sorsát röviden összefoglalni, hiszen ennek fényében még különösebb, hogy megjelenhetett a Kortársban 1981-ben erre a betiltott műre rezonáló novella, amely címében hordozza Kundera regényének főhősének nevét. Érdemes elolvasni a továbbiak olvasása előtt, elérhető, itt: http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/prozakotet/proza/1/4

   A novella önéletrajzi hitelességét megerősíthetik azok, akik valamelyest ismerik Nagy Gáspár életét, elsősorban az ifjúságát. 1967-ben érettségizett, Pannonhalmán, s emiatt nem vették fel ebben az évben Szombathelyre népművelés-könyvtár szakra, holott maximális pontszáma volt. Egy évig dolgozott tehát ugyanitt, hogy vezekeljen. Triciklis áruhordó volt a helyi Nagyker Vállaltnál, ahogyan ez a novellában olvasható. Tehát a történet augusztus elején játszódik, megjelenik benne néhány jól jellemzett szereplő, akiket sok egyéb mellett összeköt egy titkos ismeret, az utalásszerűen jelzett történet Ludvik Jahnról, akit 1949-ben egy képeslapra írt pár mondat miatt távolítottak el az egyetemről. „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” Nagy Gáspár a novellában ezeket a mondatokat nem idézi, de idéz másokat, s a novella elején és végén utal a saját példány sorsára is. Sorsoláson nyerte, majd elkallódott, s könyvtárakban próbálta keresni 1981 előtt, persze hiába.

Látható tehát, hogy Nagy Gáspár 1981-ben gazdag utalásokkal emlékezett Kundera regényére. Leírta a sorsát a saját példányának, idézett belőle, szereplőket nevezett meg, s kétféleképpen is leírta a címét, magyarul és csehül. A szerzőt csak monogramjával jelzi, s tán ezért nem keltette fel a cenzorok figyelmét.

 

   Kundera regénye beleszövődött a 11-13 évvel későbbi regénybe is. A (legény-részlet), majd a Kanizsa-vár(vissza) első kétharmada Nagykanizsán játszódik 1968 augusztusának első két hetében. Egy nyári kaland, plátói kapcsolat alkotja a történet gerincét, de két helyen is megjelenik a műben Kundera.

http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/prozakotet/proza/1/7

 

Reggeli után abba az interjúkötetbe mélyedtem, amelyből a strandon alig tudtam valamit olvasni, lévén ott más fontosabb teendőim. Most A. J. Liehm kérdésére - a muksó valami cseh irodalomtörténész, kritikus - az egyik nemzedéktársa felel. Itt nyílt ki a könyv, s talán nem is véletlenül, mert bár nehezen érthetően azt mondja a válaszoló: "Értelmiséginek azt az embert nevezzük, aki kételkedik. Az értelmiség semmiben sem kételkedik olyan buzgón, mint önmagában. Az értelmiségnek mint társadalmi rétegnek a válságát, gyengeségét, korlátozottságát, elszigeteltségét és így tovább csak maguk az értelmiségiek fedték fel, és mindebből a xx. század irodalmának nagy témáját fabrikálták. Az értelmiség az egyetlen olyan réteg, amely képes önmagát leleplezni, elemezni."

Kikeresem, ki mond ilyen nekem szóló mondatokat Liehm úr kérdésére. Egy Kundera nevű költő, ha jól mondom, aki a kételkedéséről cseveg. A könyvet egy pozsonyi ismerősünk hagyta itt. Lelkes ember; és mint valami hétpecsétes államtitkot, suttogva rejtette a "virágcserepes szabadpolcra". "Olvasgassad - nyíljon a szemed, mi készül a fejekben. A könyveket majd később lefordítjátok, ha lesz rá érkezéstek." A Kundera név nagyon furcsa volt. Ráadásul még, Bartókot és Kodályt is emlegette, meg klassz filmeket. És én nagyon szerettem az ő filmjeiket! Azt mondja, mivel igazán a zenéhez meg az irodalomhoz vonzódott vagy értett, hogy magával önellentmondásba keveredjen, meg kételkedjen ebbeli tudásában, hát a filmművészettel kezdett csakazértis foglalkozni. Bár nem sok sikerrel. Ez aztán egyből vonzóvá tette. Egy megjelent könyvéről faggatta a kritikus. Érződött, a kritikusnak nagyon tetszett, de a szerző már túl van rajta, amíg írta érdekelte, aztán már nem. A Žert 1967-ben jelent meg. Majd biztos lefordítják magyarra is!”

…………………..                                             

„Tréfa, jutott eszembe a Kundera-regény cím, nem olvastam még, csak fölkeltették az érdeklődésemet azzal az interjúval. Žert, Žert - itt az időjárás tréfálkozik, amott a politika! (Lásd és halljad a mai fenyegető híreket.)”

 

   Tehát a szerző alteregója, aki most, 1968 elején Kanizsán flörtöl, még nem ismeri a Tréfa tartalmát, de hallott róla. Nagy Gáspár szabadon kezeli az időt, nála augusztus 19-én volt szombat, s az akkori táncdalfesztivál döntője, s 20-án vasárnap. Ekkor indult a későbbi tanulmányainak színhelyére a szomszéd megyeszékhelyre. Holott 1968-ban aug.20-a keddre esett. Ez az utazás is a költői fantázia jeleit viseli, hiszen egész napon át tart, a végén pedig több órás várakozás késlelteti, amíg az orosz katonai konvoj el nem vonul – amint a történetben később kiderül – a másnapi csehszlovákiai baráti bevonulás céljából. S a regény harmadik harmada a Perint-parti hónapokról szól, ugyancsak szabadon kezelve némely részletet.

 

   Eddigre talán kiderült, hogy emlegettük ugyan Kunderát és Ludvik Jahn-t, de a két főhős között nincsen ott egyikük sem. A két főhős valójában egy személy, a novella és a regény főszereplője, azaz Nagy Gáspár. Azonos időben volt két helyen, 1968 augusztusának első felében, azért, hogy először látomásszerűen felidézhessen egy másik főhőst, aztán pedig azért, hogy egy plátói kapcsolat és az arra következő – ugyancsak látomásnak tekintendő – seregvonulás, majd a   diákélet kontrasztját megalkothassa.

 

 

Asztali nézet