Honlap neve
Velünk a múlt

MENÜ

Írások 2017.05.07-e után

Polák István : Olvasónapló(13) (2018.08.18.)

Polák István: Magyartanítás és iskolaszerkezet (vitairat is lehet)(2018.08.14.)

Polák István: Egy cikkről (2018.08.11.)

Polák István: A nemzeti munkanélküliség (újabb adalékok) (2018.08.08.) (Frissítve: 08.11.)

Polák István: Olvasónapló(12)(2018.08.02.)

Polák István: Olvasónapló(11)(2018.07.23.)

Polák István: Hármas bizonyíték(2018.07.15.)

Polák István: Két könyvheti könyvről (szerzők: Pörös Géza és Wehner Tibor)(2018.06.13.)

Polák István: Egy délután a 89. Ünnepi Könyvhéten (2018.06.10.)

Polák István: Olvasónapló(10)(2018.05.20)

Polák István: Stadion-szindróma (fóbia, komplexus)(2018.04.23.)

Polák István: Témahalmaz (2018.04.12-23.)

Polák István: Négy írás az ÉS elfekvőjéből (2018.04.08.)

Polák István: Olvasónapló9(2018.03.18.)

Polák István: Gondolatkísérlet(2)(2018.03.17.)

Polák István: A kerítésről(2018.03.11.)

Polák István: Olvasónapló8(2018.03.04.)

Polák István: Gondolatkísérlet (Egy fontos problémáról)(2018..03.03.)

Polák István: Nem értem(2018.03.02.)

Polák István: Tudástár (2018.02.18.)

Polák István: Varju nemzetség (olvasónapló helyett)(2018.02.11.)

Polák István: Magyartanítás középiskolás fokon(2018.02.02.)

Polák István:  Megélhetési politika és/vagy lassú építkezés(2018.02.02.)

Polák István: A multifunkciós internet (2018.01.21.)

Polák István: Bánó Ádámról, írásai ürügyén(2018.01.17.)

Polák István: A könyvek sorsáról(2018.01.14.)

Polák István : Politika a hitben, hit a politikában (2018.01.07.)

Polák István: Megjegyzések az online-iskola lehetőségeiről(2018.01.01.)

Polák István: Biztos (2017.12.29.)

Benke Éva tanárnő tavaszi beszéde a Jordán Tamás melletti  szombathelyi demonstráción (2017.12.16.)

Polák István: Homogén vagy multikulti (Bővített változat) (2017.12.09.)

Polák István: Két sokk 12 órán belül avagy két médiamozaik (2017.11.28.)

Polák István: Olvasónapló7 (2017.11.25.)

Polák István: A történelemről, történelmietlenül (2017.11.12.)

Polák István: Mi mennyi? (Egy stadion ára) (2017.11.09.)(Frissítve 2017.11.15.én)

Polák István: Esettanulmány3 (2017.10.28.)

Polák István: Watson (2017.10.28.)

Polák István: mi okból mi célból és meddig új az új? (2017.10.22.)

Polák István: Digitális technikák az oktatásban (2017.10.17.)

Csider Sándor két verse (2017.10.14.)

Polák István: Esettanulmány2 (Vas, beton, vasbeton) (2017.10.14.)

Polák István: Olvasónapló6 (2017.10.04.)

Polák István: A felzárkózás perspektívája (2017.09.19.)(Frissítve:2017.11.21.)

Polák István: A tankönyvek ingyenességéről (olvasónapló6.) (2017.09.11.)

Polák István: Olvasónapló5 (2017.089.01.)

Polák István? Hallgatónapló(1)(2017.08.30.)

Polák István: Evidenciák a digitális szövegalkotás és szöveglözlés előnyeiről (2017.08.23.)

Polák István: Polkorrektség (2017.08.20)

Polák István: Olvasónapló4 (2017.08.12.)

Polák István: Adalékok a közeledés kérdéséhez (2017.08.11.Frissítve 08.19-én.)

Polák István: Egy rádióműsor végéhez (2017.08.10.)

Polák István: Egy tanulságos esettanulmány (a szociális érzékenységről) (2017.08.09.)(Frissítve az írás vége: 08.23-án)

Polák István: Amikor a forma alulmarad (2017.08.06.)

Polák István: Olvasónapló (3) (2017.-07.30.)

Csider Sándor emlékező beszéde Békássy Ferenc sírjánál Zsennyén (2017.07.26.)

Polák István: Ismertető Horváth Tamás tanulmányáról (2017.07.26.)

Polák István: Olvasónapló(2) (2017.07.26.)

Polák István: Olvasónapló (1) (2017.07.21.)

Polák István: Gondolatok Csider Sándor verseit olvasva (2017.07.12.)

Polák István: A kommunikáció ötödik forradalma (egy vitairat-sorozat tömörítvénye) (2017.07.08.)

Polák István: Odüsszeusz utolsó utazása (2017.06.11.)

Polák István: Politikailag korrekten a szegénységről (2017.06.11.) (Frissítve 06.18-19-én,   ill. folyamatosan.  Legutóbb  07.08-án.)

Polák István: Egy majdnem filmszociológiai dolgozatról (2017.06.10.)

Polák István: Wigner Jenő szavai nyomán (2017.06.07.)

Polák István: A tudás almája (2017.06.04.)

Polák István: A nemzetközi globális (2017.06-01.)

Polák István:  Fikció és/vagy valóság (2017.05.23.)

Az emberke tragédiája avagy pont pont pont pont (1969-2017)(Az utószó  frissítve 05.17-én)

Polák István - A gondolkodó lény (2017.05.13.)

Polák István: Politikailag korrekt nyomkövetés (2017.05.07.)

Polák István – Páratlanul páratlan   (az ÉS Páratlan oldalára javasolt, s ott meg nem jelent írások) (2013-   -

----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Olvasónapló(13) (2018.08.18.)

 

   A címben két háromság van. Az olvasónapló sorszámában – én nem vagyok babonás, nem hagyom ki ezt a számot -, és a dátumban, ott a nyolcasok. A tartalomban pedig kettőség lesz, ez határozza meg a szerkezetét. Ugyanis ismét két lap képezi a gerincét. Mellette még másik kettőből veszek példákat. A gerincet az a napilap és az a hetilap alkotja, amiknek van is gerince, s amelyek az én értéklistámon az első helyen osztoznak. Nem azért, mert az elmúlt másfél évben én is bennük voltam, hanem azért törekedtem a „bennük-levésre”, mert a leg-eknek tartom őket. Öt témát veszek sorra. S alcímként egy Makk Károly-film címét is adhatnám: Egymásra nézve. Hiszen mindegyik témában volt mondandója mindkét lapnak az elmúlt napokban. S ezek a témák az utóbbi másfél évben az én publikációimban is, mind a printesben, mind itt a honlapon, kiemelt témák voltak.

 

   Első téma a történelem, a közelmúltunk. Az ÉS aug.17-i számában jelent meg Haskó László írása, címe A Tisza-gyilkosság. Cikkéről még a politikai korrektség fogalma is eszembe jutott, hiszen erről többször írtam én is a lapban. Azért jutott eszembe, mert ennek a korrektségnek valóban vannak béklyói. Egyik ilyen béklyó a részvételünk értelmezése az első világháborúban. Általában csak a végét nézzük, a trianoni békeszerződést, de elfelejtjük az elejét. A gyerek is azt mondja a verekedésről, hogy hát úgy kezdődött, hogy visszaütött. Tisza szerepéről, azaz vele együtt az akkori magyar politikai elit felelősségéről hiteles képet kaphatunk Bánffy Miklós Erdély-trilógiájából. (A közelmúltban könyvismertetést írtam róla ugyanitt.) Haskó erről ezt írja: „Tiszát egyetlen kurzus se ítélte el, a jelenlegi kurzusnak pedig magyar hőse.” Tegyük hozzá, hogy Ady elítélte (kan Báthory Erzsébetnek nevezve). Haskó Károlyit állítja elénk pozitív személyiségként (akit – persze érdekből – illik manapság feketítetni), s ugyanolyan negatívan értékeli Horthyt, mint Tiszát. Még a Tanácsköztársaság határvédő ténykedését szerepét is más megvilágításba helyezi. A Népszava cikkében a második világháború a téma. Czene Gábor írt ugyancsak 17-én erről, Mindhalálig c. cikkében. Témája az emlékezetpolitikai ellentmondásai, a Parlament környékének egyoldalú átalakítása, az 1945 előtti állapotok visszaállítására való monomániás törekvés.  Ő is szóba hozza Trianont: „Kétségünk sem volt, hogy a jobboldali kurzus Trianont is magába szippantja. 2020-ra, a százéves évfordulóra a Parlamenttel szemben lévő Alkotmány utcában a kormány létrehozza a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyét, amely magában foglalja „a történelmi Magyarország 1913. évi összeírás szerinti helységneveinek feltüntetését”.   Ez a történelemszemlélet nincs tekintettel az objektivitásra.

 

   Második téma a migráció. Hiszen a heti idézet is erről szól, a svéd nagykövetnek, illetve hát rajta keresztül a svéd államnak a migrációhoz való viszonyáról. Általánosabban kell elmondani, hogy a nemzetközi statisztikák azt mutatják: az Unióba irányuló menekültáradat 2015 óta folyamatosan csökken, és az utóbbi másfél évben radikális csökkenést mutat. Mindez azonban semmi hatással nincs a hazai kormánypropagandára. Svédország nagykövete hosszabb interjút adott a 444.hu portálnak ( https://444.hu/2018/08/16/sved-nagykovet-orulok-hogy-hozzank-sokan-akarnak-jonni-es-nem-elmennek-az-emberek ), s ebben ezt bírta mondani: Annak is örülök, hogy egy olyan országot képviselek, ahová az emberek szívesen jönnek. Sokkal inkább aggódnék, ha az emberek inkább elhagynák Svédországot, ha azt mondanák, hogy nem akarok itt élni, ez nem jó hely számomra. De szerencsére éppen azt látjuk, hogy az emberek jönni akarnak hozzánk.” Az ÉS-ben Mannhardt András írt a témáról, A rükvercbe kapcsolt demokrácia címmel. Én ugyan ellenzek minden diktatórikus mozzanatot, de mégis azt kell mondanom, hogy ezt a cikket minden írástudó magyarnak olvasnia kellene. Aztán pedig mindenki főhet a maga levében.

 

   Harmadik téma a gazdaság. Csillag Istvánnak két írása is megjelent, egyik korábban az ÉS-ben (Gazdaság és politika címen a 08.10-i számban), a másik a Népszavában. Az ÉS-ben a szerző a piac szerepének megkerülhetetlenségével kezdi a gondolatsorát, s az itt érvényesülő határtalan gazdasággal helyezi szembe a határolt politikát. „Amikor Orbán arról beszélt, hogy adótörvényeivel több ciklusra megköti utódainak kezét, pontosan érzékelte politikájának időbeli határoltságát.” (Ezt az idézetet ne felejtsük el addig, amíg Pálinkás József interjújához nem érkezünk el.) Ide kell kapcsolnunk azokat a cikkeket, amiket a Népszavában olvashatunk (a felsorolást mellőzöm) a bérek témájában. Pl. azt, ahol arról van szó, hogy már takarítókban is hiány van, mert pl. Ausztriában háromszor annyit keresnek. Vagy arról, hogy a kormány által vezényelt kötelező minimálbér-emelkedés, vagy a kafetéria feltételeinek változtatása milyen helyzetbe sodorta a kis és közepes vállalkozókat. S ide illik az a beszélgetés, amit az ÉS-ben folytatott Rádai Eszter Molnár György matematikus-közgazdásszal. A fő téma a közmunka, erre utal a cím is: Csodafegyver vagy csapda? Természetesen a második szó válik jellemzővé: „… hirtelen megnőtt a se nem dolgozó, se nem tanuló 16-18 évesek száma …   Biztosítsunk … számukra annyi jövedelmet, hogy ne lázadozzanak, de tűnjenek el a szemünk elől! Éljenek ott, a maguk szegregált településein … Ez egy világszemlélet következetes alkalmazása.„

 

   Negyedszerre – még mindig – a tavaszi választás a téma. S itt jön a fenti idézetre, az orbáni politika időbeli határoltságára való utalás. A Népszava idézte a Magyar Hang-ban megjelent Pálinkás-interjú néhány bekezdését.

Itt szubjektív kitérőt kell tennem. Közölnöm kell, hogy se a „bő” szabadidőm, se a szellemi befogadóképességem, se a „tudatos objektív tájékozódási törekvésem” kereteiben nem volt benne az egykori Magyar Nemzet folyamatos olvasása. Ugyanígy nincsen benne pl. az Origo, a Mandiner vagy a Pestisracok. Alkalomszerűen látogatom ezeket a seite-okat, de rendszeresen nem. Az alkalomszerűség azonban „fokozódik”. Főleg az ilyen esetekben, amikor pl. a Magyar Hang netes változata se tartalmazza a printes teljes szöveget. Kénytelen voltam megvenni a lapot.

Visszatérés a kitérőből. A Magyar Hang (polgári hetilap) aug.17-23-i számának címlapján a következő szavakkal harangozza be az emlegetett interjút: „Ez a politika csődöt fog mondani. Pálinkás József az elértéktelenedésről, az oktatási rendszer kudarcáról és a szellemi középszer diadaláról.” S hiába tértem vissza a kitérőből, továbbra is szubjektívnek kell maradnom. Vagyis azt kell mondanom, hogy örüljük annak, hogy kezdenek kinyílni a szemek. De kérdezzük meg a most hatvanöt éves akadémikustól: amíg a pikszisben belül volt, addig nem látott? Most lát-e vajon, vagy csak a sértett mellőzés beszél belőle? Itt is igaz a mondás fordítottja, nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. Az ÉS-ben a választásról Mellár Tamás írt. A cím már egyúttal vélemény is: Nem a választási kampányon múlott. Hanem min? – kérdezzük közösen, mielőtt belemélyednénk az írásba. Mellár helyesen állapítja meg, hogy a választások előtti teljes ellenzéki összefogás se hozhatott volna győzelmet, hanem „csupán” a 2/3-ot kontrázta volna meg. Na persze, az se lett volna annyira rossz, mint a mostani helyzet. A továbbiakban Mellár három okot sorol fel az egypárt győzelme magyarázatául: „első a tudatlanságra, az információhiányra való építés. … A második fontos eleme a Fidesz-politikának a jövedelem-újraelosztási lánc kiépítése. … A harmadik tényező pedig a centralizált államapparátus kiépítése folytán kialakított egzisztenciális függőség.” Alighanem ehhez nincs mit hozzátennünk. De – azok számára, akik netán nem akarnák elolvasni a nem túl hosszú írást – kérdezzük meg, mivel vígasztal bennünket Mellár.   Ezzel, a teljes utolsó bekezdésével (s ez egybecseng Pálinkás szavaival): „Nem tudni, meddig fog tartani a Fidesz-hatalom, lehet, hogy csak egy-két évig, lehet, hogy tovább. Valószínűleg nem a soron következő választáson fognak veszíteni, hanem valamilyen előre nem látható, nemzetközi esemény (eseménysorozat) következtében indul el a hatalom lebomlása. De, ha elindul, akkor igen gyorsan fog mindez megtörténni, bármennyire sziklaszilárdnak látszik is most a hatalmi piramis. Az ellenzéknek arra kell felkészülnie, mit tegyen a hatalmi vákuum áthidalása érdekében, illetve hogy miként fogjon hozzá egy olyan rendszer kialakításához, amely kellő garanciákat nyújthat ahhoz, hogy nem tér le a demokratikus jogállamiság útjáról.”

 

   Ötödére a téma az értelmiség és a kultúra viszonya. Ugye, ez nem is aktuális? Nincs kultúrharc, nincs kánon-újraírás, nincs egészpályás letámadás? Mégis erről is beszélt Pálinkás, abban a – szerintem az ellentmondásossága mellett is fajsúlyos – beszélgetésben, s erről írt Tverdota György, az ÉS utóbbi számának 3. oldalán. Modernnek lenni mindenestől – ez a cikk címe. Néhány idézet:

„A Fidesz azt hiszi, hogy miután sorra nyerte a csatáit nehezebb terepeken, a különböző választásokon, az Európával folytatott vitáiban, a gazdaságban, a könnyű terepen, amelyet mindig lebecsült, a kultúra és a tudomány félénk és a gyakorlati életben inkompetens, az érdemi dolgokba közvetlenül bele nem avatkozó képviselőivel könnyű dolga lesz. Szórakoztató ezt a mámoros, a győzelemre előre koccintó önteltséget érzékelni a nagy hangon meghirdetett kultúrharc retorikájában. Persze minden lehetséges, de én nem lennék a helyükben ennyire magabiztos. A huszadik században három kultúrharcos időszakot ismerünk, mindhármat a pénzzel, intézményekkel, törvényi felhatalmazással kitömött hatalom vívta kiszemelt ellenfeleivel, és mindhárom kultúrharc a mindenkori hatalom csúfos vereségével végződött. Van erre esély a mai, negyedik kultúrharcos csapatmozgások idején is. A harchoz persze seregek, és a seregek élén vakmerő élcsapatok, magukat feláldozni merő párbajhősök szükségeltetnek. Ütőlegények, kik az ütést állják – hogy Ady szavait vegyük kölcsön. …

... szeretnék kitérni a címben szereplő modernség kérdésére. A felsorolt és utalt magyar írástudók egyáltalán nem voltak hősök. Még a legbátrabb Ady Endre se mindig. Volt köztük szép számmal gyáva, óvatos, jellemét tekintve nem épp szilárd személyiség. Babits egész életében viaskodott a vallásos hajlamaival. Kosztolányi kifejtette, hogy politikailag ő bizony jobboldali. Aztán ne beszéljünk az ötvenes évek magyar értelmiségi elitjéről, amely – tisztelet a kivételnek – kínosan hosszú ideig, évekig kiszolgálta az embertelen hatalmat, legalábbis nem szólalt meg vele szemben. (Na, nem mintha a hatalom birtokosai között olyan könnyű lenne Grál-lovagokat találni!)

Volt azonban egy olyan tulajdonságuk, amely miatt, bármit cselekedtek, tehettek akár a hatalom felé gyáva engedményeket, az uralkodó elit szemében örökre gyanúsak maradtak. Megfertőzte őket a modernség szelleme. Olyan minőség, amely az uralkodó rétegeket mérhetetlenül irritálta. A modernség ugyanis nem liberalizmus, nem szocializmus, nem anarchizmus, nem politikai ellenzékiség. A modernség egyfajta mentalitás. Olyan magatartás, amelynek egyik gyökere a felvilágosodásig ér le, onnan szívja fel tápanyagát. Olyan magatartás, amely igényli a gondolkodás szabadságát. Hajlama van a különvéleményre. Lázadásra, tiltakozásra bujtogató indulatok rejlenek benne. Nonkonformista és emancipációpárti. Feltétel nélkül tiszteli a tehetséget és az egyéniséget. Nyugtalan keresés jellemzi. Ady lírájában és publicisztikájában bőségesen megleljük ennek a típusnak az antropológiáját. E nélkül a nyugtalanság nélkül nincs igazi értékteremtés. A biztos talajról a kockázatosba történő elrugaszkodás nélkül csak középszerű teljesítményeket bír kihozni magából az írástudó. Ez az, amit a mindenkori modernek jól megértettek, és amihez ragaszkodtak akkor is, ha óvatosak voltak, akkor is, ha politikailag a jobboldal felé orientálódtak. Korántsem véletlen, hogy a kortársi kultúrharcosoknak éppúgy, mint mai utódaiknak, nem Kosztolányi kellett és kell, hanem Nyírő József, Tormay Cécile vagy Wass Albert. Tévedhetetlenül kiválasztják a gyengébb minőséget. ...”

 

És a teljes záróbekezdés:

 

„Amit ma a hatalom a kultúrharc alapjául lefektet, az nem bír el komoly szellemi épületet. Az értékek, amelyekre hivatkoznak, nem időtállóak, nem állják ki a komolyabb kritika próbáját. Akármennyien hisznek is benne... A kulturális értékteremtésről nem dönthet népszavazás. A tudományban meritokrácia uralkodik, szigorúan, kegyetlenül működő törvények szerint. Azt el lehet érni, hogy ne szülessenek, vagy legalábbis ne kerüljenek nyilvánosságra értékek, útját lehet állni tudományos felfedezések születésének, közzétételének, de központi akarattal, pénzzel, tehetség híján nem jöhet létre kiemelkedő teljesítmény. Még a futballban sem. Hát még a kultúrában! ....Nem a művészetek és a tudományok szabadsága az egyetlen kritériuma az örök modernségnek. A kritika szabadsága, a beleszólás joga, az erkölcsi bornírtság megvetése (magasabb és szabadabb erkölcsiség nevében), a keresztény vagy nemzeti értékekre kirekesztően hivatkozó magatartás elutasítása, az idegenség elleni zsigeri gyűlölettel való szembefordulás, az autochtóniára hivatkozó birtokon belüliek öntelt egoizmusának megvetése is részét képezi a csomagnak. És még ezer dolog. Mi magunk is a kultúra szabadsága ellenében gondolkodnánk, ha ezen a ponton, ahelyett, hogy szélesre nyitnánk a mozgásteret, a modernség nevében korlátokat állítanánk az alkotói és kutatói szándékok, motivációk elé. A kultúrharc senkinek nem jó, legkevésbé azoknak, akiket a fegyverek célba vesznek. Van azonban egy akaratlan előnye. A társadalmi és kulturális élet bonyolult útvesztőiben segít megtalálni a helyünket. Élesebb határvonalat húz a selejtes vagy középszerű és az igazi érték közé. Erős javaslatot tesz arra, hogy mit válasszunk, merre orientálódjunk. Leleplezi az álságos manipulációkat. Ezért ajánlom az olvasónak, a zenehallgatónak, a tárlatok látogatójának, a tudomány képviselőinek mint minimálprogramot: „Il faut être absolument moderne”.”

 

 

-----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Magyartanítás és iskolaszerkezet (vitairat is lehet)(2018.08.14.)

 

Alaptézisek

 

   A két fogalom viszonyának elemzését a másodiknál érdemes kezdeni. A napokban adta át a minisztériumnak a legutóbbi NAT-változat munkaanyagát az azt elkészítő százfős titkos társaság vezetője, Csépe Valéria akadémikus. Egyelőre annyit lehet tudni róla, hogy elsőként az EMMI fogja véleményezni. Utána két eset lehetséges. Vagy visszaadja a készítőknek finomításra, vagy megfogalmazza a munkaanyagról a maga véleményét a miheztartás végett, s ezután szakmai vitára bocsátja. Amit viszont nem lehet tudni, az az, hogy a titkos készítők kezdtek-e valamit két fontos dologgal. Az iskolaszerkezettel és a tantárgystruktúrával. Ugyanis az a véleményem, hogy mára mindegyik elavult, alkalmatlan a hatékony oktatási folyamat szolgálatára. Ennek a véleményemnek a kifejtésére teszek most kísérletet, előbb általánosabb keretbe ágyazva, majd a magyartanításra fókuszálva.

 

Hosszadalmas bevezető, az általános keret

 

   A dolgok logikája szerint az iskolaszerkezettel érdemes kezdeni, mégpedig kb. száz évre visszatekintve. Tekintsük át az alap- és középfokú képzés változásait dióhéjban. Száz évvel ezelőtt az elemi iskola hatosztályos volt. Ám 10 éves korban két irányba is ki lehetett lépni belőle, a hagyományos nyolcosztályos gimnáziumi képzés, s az akkor újabb keletű, négyéves polgári iskola felé. Ez utóbbinak aztán 14 éves korban középfokú iskolai folytatásai voltak, szakmai képzéseket nyújtva. De 14 éves korban, különbözeti vizsgával át lehetett menni az egyedüli érettségit adó (s ezzel a felsőfokú tanulásra jogosító) gimnáziumba. Aki az elemiben maradt, az pedig további két év után vagy szakmát választott 12 éves korában, vagy maradt az elemiben, s – már heti egyre kevesebb napon – a három ismétlő év osztályaiba járt. Látható, hogy ebben a szisztémában a középfok sokszínű, s 15 éves koráig mindenki járt valameddig valamilyen iskolába.

Már a 40-es évek elején megkezdődött az áttérés a nyolcosztályos általános iskolai oktatásra. Ezzel együtt járt a középfok átalakítása, szabványosítása. Időlegesen hamarosan megszűnt a nyolcosztályos gimnázium, négyévessé alakult, s létrejöttek a technikumok. Érettségit tehát két iskolatípusban is lehetett szerezni, a többiek pedig most 14 éves korban kezdhették el a három évig tartó szakmatanulást.

A következő változási hullám a hatvanas-hetvenes években történt. A technikumok átalakultak. Kisebb részük felsőfokúvá vált, nagyobb részük szakközépiskolává. Itt a technikusi oklevélért ezután plusz 1-2 évet kellett még tanulni. Ekkor lett felsőfokú a korábbi középfokú tanítóképzés. (A felsőfokú technikumok később vagy megszűntek, vagy főiskolákká alakultak.) A harmadik változás a szakmunkásképzést érintette, a kilencvenes évek elején. A 2+2-es (illetve egyes szakmák esetében 2+3-as) képzési forma két gondot próbált meg orvosolni. Egyrészt azt, hogy a (régi polgári iskolát helyettesíteni akaró, de ennek teljesen megfelelni nem tudó) felső tagozat nem tudta megalapozni a szakképzést, másrészt azt, hogy a tanulók és szülők nagy része nem volt képes a 14 éves korban történő szakmaválasztásra. Ezért az első két évben szakmacsoportos szervezésű alapozó oktatás keretében felzárkóztatás és szakirányú előképzés folyt, kitolva a konkrét szakmaválasztást 16 éves korra. Így értünk el a közelmúlthoz, azaz a 2010-es évekhez, de meg kell jegyeznünk, hogy ugyan a szakmunkásképzés és a szakközépiskolai képzés az 1990-es és a 2000-es évtizedekben stabilizálódott, de merítési bázisa egyre szűkült. Ennek oka egyrészt a gimnáziumi oktatás lefelé terjeszkedése (a hat- és nyolcosztályos gimnázium ki(vissza)alakulása és egyre népszerűbbé válása), másrészt az állami fenntartású iskolák egy részének egyházivá válása és az egyre szaporodó alapítványi középiskolák megjelenése volt.

A 2010-es évekhez érve tehát az adottság a nyolcosztályos általános iskolai forma (a belőle negyedik vagy hatodik után kilépő legtehetségesebbekkel), majd 14 éves korban a négyéves gimnázium vagy szakközépiskola érettségire (és további szakmatanulásra vagy felsőfokú továbbhaladásra) felkészítő lehetősége, illetve a maradéknak a négy vagy öt éven át(!) tartó szakmatanulás volt. A maradék maradéka pedig ugyan 18 éves koráig iskolába járt, de onnan középfokú végzettség nélkül lépett ki, azaz lemorzsolódott, évismétlések során át bukdácsolva. Ezen az adottságon próbált változtatni a politikai és szakpolitikai felsőbbség (élen Parragh Lászlóval), amikor az duális képzés jelszavával a szakképzésben visszaállították a kádári három évet, durván csökkentve annak felzárkóztató lehetőségeit (a közismereti tárgyakat összesen heti 7 órában tanítva), és a belőle való továbbhaladás esélyeit. Ezzel együtt egy dilettáns átnevezést is végrehajtottak. A korábbi szakközépiskola nevét odaadták az addigi szakmunkásképzésnek, s az addigi szakközépiskolai képzés nevét szakgimnáziumira változtatták. Ennek következtében majd évtizedeken át kell nézegetni, hogy a munkára jelentkező páciens szakközépiskolai végzettsége mit is takar valójában.

 

Jelen pillanatban tehát az iskolaszerkezetet a lassan kiürülő és ezzel együtt tanítási nehézségekkel küzdő négyéves felső tagozat, a mára csődbe kerülő szakgimnáziumi (régi nevén szakmunkástanuló) képzés, korai iskolaelhagyás és a nagyon sokszínűvé és legnagyobb létszámúvá vált, érettségire készítő formák jellemzik. S meg kell még jegyezni, mintegy átvezetésként az iskolaszerkezet és a tantárgystruktúra témakörében, hogy ugyan hosszú ideje létezik a hatosztályos gimnázium, de máig csak történelemből alakult ki a neki megfelelő tantárgyprogram és tankönyv. A többi tárgyból vagy az általános iskola 7-8. osztályos könyveit használják, vagy helyi megoldásokat alkalmaznak (pl. a nyelvi vagy matematikai tagozatokon).

 

   A tantárgystruktúrát pedig a felső tagozaton a szétaprózódás, felhígulás jellemzi. Folyamatosan csökkentek a tanulás alapjának tekinthető magyar nyelv és irodalom valamint matematika óraszámai, s ezzel együtt elszaporodtak a heti egy órás tantárgyak, s új tárgyak is megjelentek, sokszor mondvacsinált tartalommal (tanulásmódszertan, erkölcstan, dráma, tánc stb.) Ma felső tagozaton a heti harminc órán 15-16 különálló tantárgy osztozik. Ugyanez a széttagoltság jellemzi a középfokú iskolákat is, de itt már ez heti 30-35 óra időtartamban. Ha van tehát néhány tantárgy, aminek heti három-négy órája van (matematika, magyar, idegen nyelv), akkor ennek az az ára, hogy pl. a fizikát, kémiát, földrajzot, éneket, rajzot csak egy-egy órában lehet tanítani. Ezen okok miatt alakult ki az a véleményem, hogy ha a már elkészült NAT-munkaanyag nem foglalkozik se az iskolaszerkezet, se a tantárgystruktúra kérdésével, akkor csak kár származhat a bármilyen formájú bevezetéséből. Akkor felesleges idő- és pénzpocsékolás volt a százfős titkos csapat egy évnyi munkája. Ez az állításom azonban csak akkor lehet megalapozott, hiteles, ha melléteszek némi javaslatot is. Ezek következnek.

 

   Az iskolaszerkezetre vonatkozóan az a véleményem, hogy ugyan meg kell hagyni a lehetőségét a mai sokféleségnek, de preferálni két formát kellene. Egy meglévőt és egy újat. A meglévő a hatosztályos gimnázium. Kár ugyanis ugyanazokat az ismereteket kétszer újratanulni (felső tagozaton és a négyéves gimnáziumban), helyesebb lenne egyszer, kicsit széthúzva, tartalmában némileg csökkentve, ámde alaposabban, tartósabban elsajátíttatni. (Itt ezen állításom igazolásának szándékával célzást kell tennem egy nemrégi írásomra, amiben egy ötödik osztályos csoport egy félévi ismereteinek tartósságát vizsgáltam, a második félév elején. Címe: Az iskolai túlterhelésről. Lelőhely: memozaik3.) Persze, maradhatna a nyolcéves gimnázium is, ahol még több idő és lehetőség van a hosszú távú tanulási folyamat kialakítására, de pszichológusok és pedagógusok sora vallja ma is azt, amit már Németh László is megfogalmazott, vagyis hogy a testi és lelki fejlődés egyik határvonala ma a 12. év. Támogatandónak tartom tehát ezt a hatosztályos formát (akár a másik kettő, azaz a nyolcéves és a négyéves gimnázium kárára is). A másik forma pedig a kilencosztályos általános iskola lenne, azok számára, akiknek a célja nem az érettségi, hanem egy szakma elsajátítása. Ebben az esetben el kellene érni, hogy a 7-9. osztályban minden tanuló megkapja azokat a minimális ismereteket és készségeket, amelyek bármelyik szakma megszerzésére alkalmassá teszik. Ekkor már maradhat a hároméves szakképzés, illetve a hároméves szakgimnáziumi képzés. Ez utóbbi a technikusi minősítésre illetve a szakirányú felsőoktatásra készíthetne elő. S ezekkel együtt vissza kellene állítani a 18 évig tartó tankötelezettséget.

 

   A tantárgystruktúrát illetően is Németh Lászlóra, az ő írásaira kell hivatkoznom, elsősorban A négy könyvről címűre és az Iskola Kakaskúton c. kisregényére. Ezekben felvázolta a tantárgyi integráció lehetőségét, s egy gyakorlati példán is bemutatta. Ám amíg az iskolaszerkezetet illetően az átalakításhoz elég egy bátor és mégis felelős döntés, itt hosszabb kísérleti szakaszra van szükség. A jó NAT-ot úgyis csak felmenő rendszerben lehet bevezetni, (bár az is elképzelhető, hogy a mai alsó tagozatra - ami ugye a 6+6-os változatban felnyúlik a mai felső tagozat első két évére is – egy átmeneti felső tagozat következne), lehetne tehát négy év idő a kísérletezésre. Hiszen nem nulláról indulna a négy „tantárgy” azaz témakör („történet, természetismeret, matematika és alkalmazásai, nyelvek”) tananyagtartalmának a kidolgozási feladata.

 

   Mielőtt a cím első szavát, a magyartanítás jelen gyakorlatát és általam kívánatosabbnak tartott formáját részletezném, egy gondolatkísérletet kell ismertetnem. Azért gondolatkísérlet, mert nem tudok róla, hogy a valóságban bárhol megjelent-e eddig, bárkinek eszébe jutott-e, s próbálkozott-e vele. Hogyan is próbálkozott volna, hiszen nekem is csak most jutott eszembe. Arról a kérdésről lenne ugyanis szó, hogy mikor dől el, hogy a tanuló, azaz az egyén milyen konkrét utat fog választani a lehetséges útvonalak közül. Mikor lehet látni a gyermeken, hogy melyik út való igazán neki. Szerintem nem akkor, amikor ezekről konkrétan dönteni kell, hanem korábban. Első szinten ez szerintem eldől a negyedik év végéig. Meg tudják állapítani akár a pedagógusok, akár a szülők (illetve hát meg tudnák állapítani majdnem teljes körűen, ha foglalkoznának vele, megfogalmaznák, rögzítenék valahogyan), hogy mi legyen a tanulóval 18 éves koráig, milyen iskolákban tanulhat tovább, meddig juthat el. Eldől persze ekkor konkrétan is, azokban az esetekben, amikor a tanuló sikeresen felvételizik, valamilyen nyolcosztályos gimnáziumba jelentkezve. S eldől ma is a hatodik osztályban, a hatosztályosba való jelentkezéskor, vagy nemjelentkezéskor, ahol persze sok olyan diák van, aki – ha akarna, vagy a család akarná – bejuthatna a hatosztályos képzésbe, de inkább marad a megszeretett iskolájában és osztályában. Ami persze, mármint az adott osztály, azalatt a hat év alatt jelentős változásokon is áteshetett, a tanulók és a pedagógusok cserélődésével. A jelentkezőknek tán a fele se jut be a hatosztályosba, a többiek pedig az írásbeli eredményükből, pontszámaikból láthatják, hogy mennyit ér a tudásuk. A másik „jóslási” lehetőség tehát ebben az életkorban, azaz a 12 éves korban lehetséges. Két évvel később pedig minden nyolcadikos döntési kényszer elé kerül, de még ekkor sem egyezik meg teljes mértékben az iskola és a család elképzelése. Általában a felfelé aspirálás érvényesül, aminek a következménye aztán majd a gimnáziumi és szakközépiskolai évek során erős lemorzsolódásban vagy iskolaváltásokban válik nyilvánvalóvá. Volt iskolám egyik idei tablóján a valamikori két önálló szakközépiskolai osztálynak egy osztállyá összevont érettségizői összesen kilencen voltak. Ha azonban létezne olyan, éveken át vezetett követési lista, ami tartalmazná minden tanulóra érvényesen az iskolák és a családok előzetes elképzelését, véleményét és az ezzel összevetett tényleges megvalósulást a tanuló teljes iskolázási időszakára vonatkozóan, akkor ennek tapasztalatait felhasználva sokkal sikeresebben lehetne közösen, a családoknak és az iskoláknak egymásra támaszkodva megtervezni minden tanuló egyéni iskolai útvonalát.

 

A magyartanításról

 

   Ezen hosszadalmas bevezető után érdemes csak áttérni a konkrét tantárgy azaz a magyartanítás, s azon belül is az irodalom tanításának részletkérdéseire. Előbb azonban legyen szó röviden a nyelvtanról is, ám nem elsősorban a mai gyakorlatáról, hanem csak az általam elképzeltről. Ez a kilencosztályos általános iskolát veszi alapul. Azonban már ma is igaz, hogy a kisdiákok az alsó tagozaton az írás-olvasás alapjainak a tanulásával párhuzamosan folyamatosan kapnak helyesírási és nyelvtani ismereteket is. Ezt azért is természetes, mert leírni valamit rögtön pontosan kell, sokkal nehezebb lenne a hibákat utólag javítani. Alsó tagozatban tehát véleményem szerint a „helyén van” a nyelvtani-helyesírási készségfejlesztés. Ötödikben aztán elszabadul a szekér. Olyan sok a hangtanhoz kapcsolódó felesleges ismeret, hogy emellett elveszik a helyesírási készségfejlesztés. Ez aztán a többi három osztályra is érvényes. a szótan és a mondattan felesleges elméleti ismereteinek a végigrágása alig hagy időt mind a helyesírás gyakorlására, mind a szövegalkotási-szövegértési készségfejlesztésre. Ezt az anomáliát külön tanulmányozás tárgyává kellene tenni. Ugyanakkor a leíró nyelvtan egyes ismeretköreit (ige- és névszóragozás, mondatszerkesztés stb.) párhuzamosan is lehetne gyakorolni az idegen nyelv tanításával. Hiszen a mindennapi beszédben is és a fordításban is nem elég a spontán jártasság, az adott idegen nyelv nyelvtanának alapismeretei szükségesek.

   Az tehát a véleményem, hogy a hatodik osztály végéig óvatosan kellene adagolni a leíró nyelvtani ismereteket, s a felszabaduló időben a kreatív szövegértést és szövegalkotást kellene gyakorolni. A következő három évben a szövegtanra vonatkozó, mainál kedvezőbb arányok mellett kellene áttekinteni a négy nyelvi szint elméleti ismereteit, azonban úgy, hogy aztán középfokon már ne is kelljen foglalkozni vele. A középiskolák egy részében már most is alig tartanak nyelvtanórát, helyette az irodalom tananyagával foglalkoznak. Ifjúkorom emléke, hogy a kis falusi iskolában a nekem magyar tanító tanítónő (Szombathelyen végzett, az első évfolyamok egyikében az ötvenes évek végén alsós tanítóként) úgy megtanította a nyelvtan fejezeteit, hogy utána az a középiskolában teljesen elegendő volt.

 

   Az irodalom tanítása ugyanilyen ellentmondásos. Folyamatosan felvetődik, s nem is talál nyugvópontot az a vita, hogy mikor, mit és hogyan tanítsunk. Hogy mikor mi legyen az egyes évek tananyagának a rendező elve. Hol a történeti megközelítés hívei jutnak többségre, hol a más megközelítéseké (leginkább az élményközpontú oktatásé, a tematikus elrendezésű tananyagé.) Ennek az is az oka, hogy eddig a legritkább esetben sikerült szinkronban lenni a történeti megközelítésnek és az ugyanakkori történelemtanításnak. Az irodalom a legtöbbször a történelem előtt jár, hiszen pl. az ötödikes történelem tananyagnak, ami pillanatnyilag az őstörténettől az Árpád-ház kihalásáig jut el, nehezen lehetne a korosztályhoz szóló ókori és középkori irodalmi műveket megfeleltetni. S mi lenne akkor a régi hagyománnyal, azaz a János vitézzel s a Pál utcai fiúkkal mint kötelező olvasmánnyal? Ezt úgy lehetne feloldani, ha a kronologikus történelemtanítás csak a 7-9 osztályokban folyna, addig pedig történelmi olvasmányok lennének helyette. Irodalomból ekkor maradhatna akár a mai tankönyv is az 5-6. osztályban, aminek a tematikus elrendezés a jellemzője. Hetediktől pedig szinkronban kellene haladni a két tantárgynak, az ókortól napjainkig eljutva. S be lehetne kapcsolni pl. a magyar irodalomnak jutó kevés időbe a korábbi két évben tanult műveket. Ugyanerre a párhuzamos tárgyalásmódra legjobban mégis csak a hatosztályos gimnáziumban lenne lehetőség, a szakmunkásképzésben pedig már ma sincs se kronológiai rendezőelvű, se műelemzés-központú irodalomoktatás. A mai szakgimnáziumokban a három (vagy négy?) évben elsősorban az érettségi törzsanyagra kellene fókuszálni a tantervet és a tankönyve(ke?)t, s csak akkor bővíteni a tematikát, ha az adott konkrét osztály arra fogadókésznek bizonyul. Talán egyedül a mai négyosztályos gimnáziumi tananyag felelne meg legjobban ennek a – nevezzük rendszerszemléletűnek - módosításnak. Ezzel a szemlélettel el lehetne kerülni azt a mostani hibát, hogy az irodalomoktatás elméleti és műismereti része egyaránt úgy követi a koncentrikus ismeretbővítést, hogy abban sokkal több az átfedés, az ismétlés, egyszóval az üresjárat, mint az új ismeret. (Ezt az átfedést pl. az általános iskolai és a középiskolai szöveggyűjtemények összehasonlításával szépen lehetne igazolni.)

 

   Itt azonban felvetődik az a ma költői kérdésnek tűnő dilemma, hogy milyen konkrét művek legyenek benne a törzsanyagban, melyeknek az ismerése várható el az ország bármely településén iskolába járó fiataltól. A dilemma azért tűnik költőinek, mert pl. a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest – amikor legalább féltucat különböző tankönyvből lehetett választani bármelyik iskolának vagy pedagógusnak (s ezeknek a tankönyveknek az irodalmi anyaga sokszor jelentős eltéréseket mutatott) -, az új NAT-ról kiszivárgott gyér információkból úgy tudni, hogy minden osztály minden tantárgyához kétféle csak kétféle tankönyv lesz, egy világi és egy keresztény szemléletű (azaz egyházi). Az külön rejtély, hogy mi lesz majd az eltérés pl. a kétféle fizikai vagy biológia, netán történelem tankönyv között. Az azonban tagadhatatlanul egyszerűbbé teszi az általános iskolai és a középiskolai tantárgyak (vagy inkább ismeretkörök) egymásra épülését, ha csak kétféle tankönyv lehet majd.

 

   Eddig az irodalomoktatásnak két aspektusát vetettem fel, a tárgyalásmódot és az egymásra épülést. A tartalmi azaz tantervi oldalát nézve pedig további eldöntendő kérdések állnak minden NAT-megújító szándék előtt. Terjedelmi okok miatt ezeket csak felvetem: az alapfogalmak mennyiségi és minőségi ismerete az adott iskolafokon és iskolatípusban (műnemek-műfajok, kifejezőeszközök, stílus, korszakok és alkotói életművek stb., ezekből mikor mennyit és melyeket illik tudni), a reprodukáló tudás és az alkotó hozzáállású műértelmezés viszonya (mikor és mennyire várható el egy ismeretlen műalkotás értő megközelítése), a memoriterek dolga (mikor és mennyit, pontosabban szólva: melyeket várhatjuk el, követelhetjük meg – erről megjelent egy írásom a Magyartanítás 2013.4. számában), a kötelező olvasmányok kiválasztása, az irodalom, az olvasás megszerettetése. S végső soron: a tanult ismeretek tartóssága, ebben első szinten a kimeneti mérések. Gyermekkori élményem, hogy a szüleim évtizedek elteltével is végig el tudták mondani pl. a Családi kör-t, Ebben talán annak is szerepe volt, hogy egész elemi iskolás korukban együtt tanult, egy tanteremben mind a hat osztály, így hat éven át minden évben hallhatták. S a példa azt is igazolja, hogy a kevesebb több.

   Ebben a fenti bekezdésben szándékosan nagyoltam el a felsorolást. Egyrészt jelen írásomnak nem is célja a teljes, pontos diagnózis, s az arra épülő részletes terápia megfogalmazása, hanem elsősorban a figyelemkeltés, netán vitakeltés. Másrészt a lassan tíz éve tartó távollétem a napi tanítástól, a nyuggerség boldog állapota nem is jogosít fel a prédikációra, másképpen szólva: a receptírásra. Ez amúgy is távol áll tőlem. Helyette sokkal hasznosabbnak tartanám mind a személyes, mind a nyilvánosság előtt zajló eszmecserét, de leghasznosabb lenne minél több, egymástól eltérő koncepció részletes kidolgozása, kipróbálása. Ugyanennyire lehetne hasznos a még meglévő vagy már kihalt tananyagok, tankönyvek és az azok alapján folyt tanítás elemzése, értékelése. Ilyen elemzések léteznek is, találkoztam néhányukkal akkor, amikor a szakmunkástanulók irodalomoktatásának kérdéseiről gyűjtöttem anyagot, a Magyartanítás 2013.3. számában megjelent írásomhoz.

 

   Az összegzés előtt még egy szempontot, gondolatkört kell mindenképpen felvillantanom, hangsúlyosan, ezért itt, a mondanivalóm vége felé. Ez pedig a 21. század nagy kihívása, a digitalizáció, a világháló. Már a tankönyvek nyomtatását is helyettesíthetné, kiküszöbölve azt az ordító ellentmondást (hazugságot), hogy a tankönyvek felmenő rendszerben ingyenesek lettek, hiszen a tanévek végén azokat vissza kell adni. (Erről is van egy írásom a honlapomon.) Ugyanis jelen helyzetben nincs mód arra, hogy bármelyik iskolatípusban, bármelyik iskolafokozatban és bármelyik tantárgyban vissza lehessen menni a korábbi évek tananyagára. A digitális tankönyvek ezt lehetővé tennék. Azonban ehhez az kellene, hogy a közoktatásban részt vevő minden tanuló iskolai padján ott legyen egy laptop, s minden tanteremben legyen okos (interaktív) tábla. Erről is van egy írásom a honlapomon, de most megismétlem, hogy pl. a Népstadion utódjának szánt Puskás Stadion árából ez hosszú évekre megoldható lenne. Írtam már néhány példát erről, és az egyes tantárgyakon belüli alkalmazás lehetőségeiről. Arról, hogy akár a tanórák végén ellenőrizni lehetne a friss ismeretek szintjét, azonnali értékeléssel, arról, hogy a tanulás egyéni, tanulóra szabott útjai alakíthatók ki, arról, hogy pl. példatárakat, szöveggyűjteményeket, munkafüzeteket, papírra írt felmérőket (részben azok manuális értékelését és teljes nyilvántartását, összesítését) lehetne helyettesíteni a digitális tananyagokkal. Ez a vonat azonban már elment. De feltételezhetjük, hogy a stadionépítési láz még nem szűnt meg. A továbbiak építése előtt azonban mindenképpen elsőbbséget kellene biztosítani az itt említett, tantermekre és tanulókra szabott digitális eszközfejlesztésnek, s az eszközöket kiszolgáló digitális tananyagfejlesztésnek.

 

Összegezve az itt leírtakat, a kiindulóponthoz érünk vissza. Ugyanis bárki próbál hozzányúlni - akár politikai érdekből, akár a jobbítás szándékával - az éppen érvényes tananyaghoz (jelen esetben a NAT-hoz), nem vállalhatja magára a teljes nemzettel, azaz a korosztállyal való kísérletezés kockázatát. Ez az utóbbi húsz évben egyébként divattá vált. Helyette a már említett modellkísérletekkel kell kideríteni, hogy melyik koncepció(k), melyik „technológia (technológiák) a leginkább célravezető(ek), s csak ezután szabadna bármilyen, országos alkalmazásra javasolt vagy előírt tanterve(ke)t készíteni.

-----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Egy cikkről (2018.08.11.)

 

   Hogy melyikről? A Népszava 2018.08.10-i számában jelent meg Marosán György írása: https://nepszava.hu/3004572_a-sokfeleseg-diadala . A címmel egyetértettem, beleolvasás nélkül, de az utána kiemelt két mondat azonnal kivívta közismert vitatkozó hozzáállásomat. Ez a két mondat: „A politikában a választóvonalat a XXI. században nem az értékek jelölik ki! A választóvonal többnyire a pártokon belül húzódik, a szélsőségesek és a megegyezés szándéka által vezérelt politikusok között.” Első olvasásra valóban furcsa. De a lap szerkesztői trükkösek voltak, mert ez a két mondat valahol az írás kétharmadánál olvasható, s ha az olvasó addig eljut, akkor a gondolat már kevésbé tűnik különösnek számára. (Zárójeles megjegyzés: ennek a vitatkozó szándékomnak köze lehetett ahhoz, hogy nemrég kis felületességen kaptam a szerzőt, az ÉS-ben megjelent egyik írásában, s ezt nyilvánosságra is hoztam a következő számban, a Laffer görbéje c. hozzászólásomban. Az alapcikk témája a migráció volt, s a görbét én Gauss-görbére módosítottam. Lásd ott: https://www.es.hu/cikk/2018-05-18/polak-istvan/laffer-gorbeje.html )

 

   Ha valaki ezek után arra számít, hogy ebben az írásomban a szerző teljes mondanivalóját fogom értelmezni (értékelni?), akkor téved. Elsősorban azért írok róla, mert két háromság is van benne. Másodsorban pedig azért, mert a szerző (tán a terjedelmi kötöttség szorításában) megint kissé elnagyolt valami.

 

   A két háromság valójában három. Hogy lehet ez? Úgy, hogy az egyik háromság dupla. De haladjunk sorjában.

   Az első háromságot Marosán a cikke első igazi mondatában elénk tárja: „Hogyan legyünk konzervatív-liberális–szocialisták (kiemelés tőlem: P.I.)? - tette fel a kérdést még 1978-ban a lassan 10 éve elhunyt lengyel gondolkodó, Leszek Kolakowski.” Aztán ennek a három (minek is? meggyőződésnek, világértelmezési megközelítésnek, politikai attitűdnek?) szempontnak a megjelenését vázolja az elmúlt évtizedekben, s megállapítja: „ … felfedeztem: miközben szocialistának vallottam magam, bizonyos szemszögből konzervatív, más kérdésekben liberális vagyok. Az elmúlt évtizedekben kísérletek sora bizonyította, ezzel nem csak én vagyok így. Minden ember egyidejűleg többféle morális értéket vall, és mindegyik felbukkan a viselkedésében.” Ezzel is egyetértettem az olvasás közben, s rögtön eszembe jutott egy másik írásom. Ez, http://www.trezorkiado.fw.hu/Magyartanitas2013-4.pdf , amelyben – többek között - három halmazzal és azok metszeteivel szemléltettem a három irodalmi műnemet. Ugyanaz a háromhalmazos szemléltetés (benne a négyféle metszet) lehet érvényes minden emberben, a rá jellemző politikai attitűd kitapogatása közben. Ezen gondolatsor végiggondolása után már nem láttam annyira irreálisnak a két kiemelt mondatot. Azt azért még hozzáteszem, hogy ez a választóvonal persze nem egyformán jellemzi a pártokat. Amelyeket nagyon jellemez, azok szakadoznak is. Amelyeket csak közepesen, azokból a viták kilátszanak. Amelyekre pedig áttételesen, azokon belül a belharcok a koncért, illetve ezektől a belharcoktól való finnyás távolmaradás jelezheti a táborokat.

   A másik háromság kettős. Ezt Marosán illusztrációnak szánta, s valójában nála nem is látszik a kettősség. „Mégis, miközben az emberek hajlandók elfogadni mások értékeit, felvetődik bennük a kérdés: melyik az igazi? Ugyanezt a kérdést - „melyik hitet, melyik törvényt tudod a legjobbnak, legigazabbnak?”- teszi fel Szaladin, a muzulmán uralkodó Lessing A bölcs Náthán drámája zsidó főhősének.” Hogy melyik hitet, melyik törvényt, ezt Marosán homályban hagyja. Itt érhető tetten az a felületesség, amire céloztam. A három hit ugyanis az ókor és a középkor határvonalát jellemző három monoteista vallásban testesült meg, kronológiailag nézve a zsidó, a keresztény és a muzulmán vallásban. Ez a három vallás (az ókori politeista hitek pusztulása után) máig a világ vezető vallásai közé tartozik. Ám ennek a három vallásnak az igazságtartalmát nem Lessing vetette fel először. A történet (azaz a sztori) megjelent már Bocciaccio-nál is, a Dekameronban, az első nap harmadik novellájában. Nála még nem Náthán, hanem Melkizedek a zsidó uzsorás, akihez Szaladin a kérdésével fordul, mintegy a a csőbe húzás szándékéval. (Szaladinról kissé elnagyoltan ír a reneszánsz itáliai szerző, ezért pontosítsunk: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/kozepkor/hadvezerek/szaladin.html )

„Szaladin pénzügyi gondjai miatt magához hívatja Náthánt. Közben próbára teszi Náthán bölcsességét és megkérdezi tőle, melyik az igaz vallás. Náthán a gyűrűkről szóló parabolával válaszol. Szaladin hamar rájön, hogy a történet a három monoteista vallás egyenértékűségét fejezi ki. A történet hatása alatt megkéri Náthánt, hogy legyenek barátok. Öröme fokozódik, amikor Náthán kölcsönt ajánl neki, anélkül, hogy kérnie kellett volna.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%B6lcs_N%C3%A1th%C3%A1n

   A gyűrűkről szóló példázat önmagában is érdekes, ezért érdemes részletezni. Boccaccio szerint a muzulmán szultán büszkesége és fösvénysége miatt nem akart ajtóstul rohanni a házba, azaz azonnal kölcsönt kérni Melkizedektől (Náthántól). Ezért vezette be a dolgot azzal a látszólag semleges kérdéssel, hogy a zsidó uzsorás szerint melyik az igazi a három vallás közül. Melkizedek azzal a tantörténettel válaszolt, amelyben egy apának gondot okozott, hogy egy csodálatos gyűrűt, ami a családfői rangot szimbolizálhatja, hogyan osszon el a három fia között. A megoldása az lett, hogy készíttetett még kettő ugyanolyant, s onnantól kezdve nem lehetett eldönteni, hogy melyik az igazi a három gyűrű közül. Így eldöntetlen maradt az is, hogy a három fiú közül melyik legyen a családfő. Lessingnél (és Marosánnál) a gyűrű már varázserejű, igaz, hogy nem hatalmat, hanem „csak” „ … viselőjét Isten és az emberek előtt kedvessé tevő …”. De a lényeg azonos:ahogyan nem akarta az atya, hogy a három fiú közül bármelyik a másik kettő fölé kerekedjen, ugyanúgy nem akarhatja az „atya”, hogy a három vallás közül bármelyik a másik kettő fölé kerekedjen. Marosán szerint: „A világban lezajlott változásokat követve ma meggyőződésem: a politika morális értékekei nem zárják ki egymást.”

 

Van még egy érdekes példázat ebben a cikkben, amiben ugyancsak kissé pontatlan a szerző. „A baloldali barátaim által követelt és egyedüli iránymutatóként a világ számára előírt morális értékeket, és a belőlük levezetett politikai stratégiát ma más szemszögből látom, mint negyed százada. Ez az eltérő nézőpont a sheffieldi technikai múzeumban - unokáim társaságában - tudatosodott bennem. A látogatás során került elénk egy ember nagyságú tábla, benne több kisebb-nagyobb, egymásba kapcsolódó fogaskerék. A gyermekeknek azt kellett kitalálni: ha elforgatják az egyiket, merre fog fordulni a hozzá kapcsolódó másik? Csak a fogaskerekek sorát végigkövetve lehetett kiötleni, merre fordul az utolsó. …   A XX. század végén pedig az internet, a világgazdaság, a globális kommunikáció és a migráció eredményeként a világ fogaskerekei elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak. Hiába is akarná valaki - saját értékei és vágyai alapján - erre vagy arra forgatni a keze ügyébe eső kerekeket, azok egészen másfelé fordulnának.” A pontatlanság ugye ott van, hogy nem a kezünk ügyébe kerülő kerekek forognának egészen másfelé, hanem azok a másik kerekek, amiket ugyan a kezünk ügyébe eső kerekkel, ámde áttételesen forgatunk meg. Ezek az áttételek kezdtek el – hogyani is? – kiszámíthatatlanul, rendetlenül, unortodox módon viselkedni. De csakis azért, mert olyan újabb áttételek épültek beléjük, amiket vagy nem vettünk észre, vagy nem törődtünk vele. Ellenben a mai kurzus nagyon jól bánik velük. Teszteli őket, időnként megforgatja egy-egy nemzeti konzultációval vagy gyorstüzelő(!) törvénnyel. (Lásd a gyorstüzelésű gatya fogalmát:

https://www.scribd.com/document/.../GyermekvilagvilagEsztelneken-pdf gyorstüzelő — fenekén nyitott ) S a tesztelés után már tudja is, hogy mire számíthat, merre mehet tovább.

 

   A háromságoknak azonban még nincs vége. „Régebben a konzervatív, a liberális és a szociáldemokrata értékek alapján szerveződő pártok a maguk morális szemszögéből javasoltak terápiát a világ problémáira. Volt, aki sebészi beavatkozást, a másik gyógyszeres kezelést, és volt, aki pszichológust ajánlott. A választásokon azután a polgár a különböző értékekből levezetett terápiák alapján döntötte el, kinek ad felhatalmazást. Így hol a konzervatív, hol a liberális, hol pedig a szociáldemokrata pártok kaptak lehetőséget. A XXI. század problémái azonban inkább egy áttételes rákhoz hasonlítanak: a gyógyításánál valamennyi terápia nélkülözhetetlen, de tekintettel kell lenni egymásra gyakorolt hatásukra is.

S ha valakiben felvetődne a kérdés, vajon közülük melyik érték vezérelje a terápiát, arra sokan azt a válasz adnák: az attól függ, mi fő veszély. Az anekdota szerint Sztálin egykor erre így válaszolt: „mindig az a fő veszély, ami ellen beszüntetjük a harcot”. Nos, napjaink globális problémáival küszködve a fő veszély az, ha valamelyik tudományterület tanácsát nem vesszük tekintetbe, és még inkább, ha bármelyik értéktől megtagadjuk a hozzájárulást, ha egy érték hirdetőjét eltanácsoljuk a döntéstől.” A sztálini anekdotát eddig nem ismertem, de rögtön asszociációra adott lehetőséget. Arra, hogy ha valami ellen harcolunk, az kevésbé veszélyes, mint ha nem harcolnánk ellene. Vagyis a harcunknak sokfrontosnak kell lennie. Minden olyan veszély ellen folyamatosan kell harcolnunk, amit fő veszélynek látunk. Látjuk is ezt a mai sokfrontos harcot, ezért aztán a legnagyobb nyugalommal és bizakodással nézhetünk a jövőbe.

   Az utolsó mondattal ugyancsak egyetértek: „A XXI. században nem egyedi értékek, szuverén országok és autonóm mozgalmak vetélkednek. A dobogó legfelső fokán sem egyetlen versenyző, hanem csapatok állnak majd.”

-----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A nemzeti munkanélküliségről (újabb adalékok (2018.08.08.)

 

   A Népszavában május 23-án megjelent írásom fő megállapítását, azaz a munkanélküliség százalékos arányát illetően a napokban megerősítést találtam. Akkor a valós munkanélküliséget egy unortodox számítás alapján 17,6 %-osnak neveztem. A megerősítés a minap közölt 2016-os mikrocenzus számaival igazolható. A mikrocenzus 2018 településre, benne 440 000 családra terjedt ki.

 

   Mielőtt részletezném, néhány általánosabb megállapítást szükséges tennem. Emlékeztetőül: az említett cikkben én tényleges munkanélkülieknek tekintettem az e tényt bevallók mellett egyrészt azokat, akik külföldön, külföldi cégeknél dolgoznak, másrészt a hazai közmunkásokat, hiszen mindkét csoport tagjai távol vannak az állandó foglalkoztatástól, mind a hazai állandó munkaviszonyban foglalkoztatott állami munkakörökben dolgozóktól, mind a hazai piaci szféra munkavállalóitól. Azaz ha nem külföldön illetve nem közmunkában dolgoznának, akkor vagy a munkanélküliek táborát növelnék, vagy munkanélkülivé tennék azokat, akiknek ma munkája van, „elvennék a munkájukat”. Azóta egy magánlevelezés keretében megtudtam, hogy a KSH negyedévente szondázza a magyar munkaerő helyzetét, mégpedig egy 38 000 családra kiterjedő mintavételes felméréssel. Ebben a – családokra kiterjedő – felmérésben azonban nem választja el egymástól a különböző munkahelyeken (azaz a határon belüli; a határon kívüli ámde magyar munkáltatónál dolgozó; valamint az egyénileg külföldi cégeknél) dolgozókat, mintegy egybemossa azokat.

   Azt is meg kell jegyeznem, hogy a KSH a mintavételes adatgyűjtésének eredményeit nem kontrollálja, nem szembesíti azokkal a hivatalos nyilvántartásokkal (pl. a NAV adózási és járulékbefizetési adataival, a MÁK járulékkifizetési adataival, az EMMI oktatási adataival), amelyekkel a bevallások adatait pontosíthatná. Hogy miért nem teszi, ezt nem tudtam kideríteni.

   Harmadik megjegyzésem, hogy a mikrocenzus adatai nem hasonlíthatók össze a 2011-es népszámlálás adataival, s ezt az idei elemzésben be is vallják: ez „a módszertani változások miatt nem lehetséges” – írják az idei 10. kötetben, aminek a címe: Nemzetközi vándorlás (7. lábjegyzet). Ez szerintem nonszensz.

Frissítés 2018.08.11-én a  következő bekezdés:

   Még általánosabban pedig érdemes elgondolkozni a magyarság fogalmáról. Ki a magyar? Az, aki a mai határokon belül él, azaz akinek állandó bejelentett lakcíme van a határokon belül? Aki magyar állampolgár? (Hányan vagyunk magyar állampolgárok a világon- tud-e valaki válaszolni erre a kérdésre? Tízmillióval mindenesetre többen lettünk az elmúlt években, ennek a mai kurzusnak a szavazatszerző hajlamának következtében.) Aki a magyar nyelvet anyanyelvként vállalja és ismeri? A munkavégzést tekintve tehát érdemes szétválasztani két dolgot. A magyar gazdaságra jellemző munkanélküliséget és a magyar állampolgárokra jellemző munkanélküliséget. A magyar gazdaságból hiányzik minden magyar, aki nem benne dolgozik. Vagyis a magyar gazdaság oldaláról nézve ténylegesen munkanélkülinek tekinthetők azok a munkaképes állapotúak és korúak, akik nem ebben a gazdaságban dolgoznak. Azok ugyanis se a magyar gazdaságnak, se a magyar államháztartásnak nem termelnek semmit. Feltehető pl. a kérdés, hogy honnan fog előkerülni a debreceni BMV-gyár dolgozói és beszállítói gárdája. Hiszen minden évben több dolgozó lép ki a magyar munka világából (nyugdíjba vagy külföldre vonulása miatt), mint ahányan a tanköteles illetve az iskolás korból kilépve oda belép. Ezek szerint a debreceni dolgozók vagy külföldi munkások lesznek, vagy hiányozni fognak a környék más munkahelyeiről. Kevés ugyanis a valószínűsége, hogy az ottani munkanélküliek és/vagy közmunkások köréből toborozódnának. A magyar népesség oldaláról nézve a dolgot, a munkanélküliség nem esik egybe a magyar gazdaságra jellemző munkanélküliséggel. Az uniós határok felszívódásával elmosódnak ugyanis a határok a nemzeti és az uniós munkavégzés között. Ezért aztán – uniós oldalról nézve – nem tekinthetők munkanélkülieknek a tartósan határainkon kívül és nem forintokért dolgozó honfitársaink. Ha ezt a kettősséget a magyar hivatalos statisztika nem teszi egyértelművé, akkor – finoman szólva – nem felel meg a feladatának.

 

 

   Ezek után a konkrét számok következnek.

   2016-ban 4 503 000 dolgozó és 5 300 000 nem dolgozó magyar volt. Ez utóbbiak között 250 500 munkanélküli. A dolgozók nagy létszámát több szempontból bontják az erről szóló kötetben, de a szempontok között nem szerepel a munkaadók nemzetisége, illetve a munkavégzés helye országonként.

   A 10. kötetben azaz a Nemzetközi vándorlás címűben ellentmondó adatok találhatók. Egyik szerint 2016 október elején 265 000 fő élt külföldön. A 9. oldalon pedig már az olvasható, hogy 306 000 családtag él tartósan külföldön, s ebben nincsenek benne a teljes családok. (Ez érthető is, hiszen nem lehettek benne a lakosság 1 %-ára kiterjedő mintavételben sem.) Azonban azt is közlik, hogy ezt az adatot különböző tükörstatisztikákkal vetették össze, s annak alapján a kint élő magyarok számát 416 000-re teszik (10.p.). Viszonyításul megjegyzik, hogy 2013 elején 330 000 magyar élt életszerűen külföldön. Hogy ebből mennyi volt a dolgozó s mennyi az eltartott családtag, az nem derült ki. Ez a szám (azaz a legalább egy éve folyamatosan külföldön tartózkodók) 2016-ban már 463 000 fő volt.

   Térjünk vissza a 306 000 fős csoporthoz. Nem derül ki, hogy közöttük hányan vannak a magyar munkaadók által foglalkoztatottak. Tippeljük ezt a számot 50 000-re. Ekkor van 250 000 magányosan, saját maga által keresett külföldi munkahelyen dolgozó. Ha azonban tartósan külföldön élők összlétszámát nézzük, ott mutatkozik egy 160 000 fős többlet. Ők lehetnek a kint élő teljes családok. Ha átlagosan háromfős családmodellben gondolkodunk (a párok harmada gyermektelen, harmada egygyermekes, harmada kétgyermekes), akkor talán nem tévedünk nagyot. Hiszen pl. tavaly a gyerekek hatoda külföldön született. Ez legalább 15 000 gyermek, azaz 15 000 házaspár. (Persze, lehetnek vegyes házasságok is.) Tehát a 160 000-es, kinti családban élők kétharmada felnőtt, azaz dolgozó. Továbbá egy másik kötetben olvasható, hogy naponta ingázik a szomszédos országokba 107 000 magyar. Ez a három csoport összesen 250 000 + 100 000 + 107 000 = 457 000 olyan dolgozó, aki nem forintban kapja a fizetését, tehát nem is fizet itthon adót és járulékokat. Ám a KSH őket is beleszámítja a hazai foglalkoztatottak körébe.

Adjuk hozzá ehhez a nem magyar munkahelyen dolgozó nagy létszámhoz a 2016-os 180 00 közmunkást és a 250 500 munkanélkülit. Ekkor a létszám 887 500 lesz. De hozzáadjuk a munkanélkülieket a 4 500 000 aktív korú létszámhoz is, ebből így 4 750 000 lesz. Ez a teljes munkaképes népesség, vagyis a 100 %. A 887 500 fő pedig ennek a 18,67 %-a. Ám ha levonjuk a 887 500-ból a 2016-os betöltetlen álláshelyek számát, a kb. 40 000 üres munkahelyet, akkor is 17 % feletti a tényleges munkanélküliség.

 

   Látható, hogy az általam elérhető demográfiai, migrációs és munkaügyi adatok összevetésével 2016-ra vonatkozóan a mikrocenzus adataival is alátámasztható a korábbi – idézett – írásom fő megállapítása. Ha a negyedévenkénti 1 %-os mintavételű kérdezősködés kiterjedne a kint dolgozókra vonatkozó kérdésekkel is, illetve ha a KSH legalább évente elkérné a fentebb megnevezett nagy állami nyilvántartások adatait is, akkor lenne lehetőség évente figyelemmel kísérni a magyar aktív korúak tényleges munkaviszonyáról szóló adatokat, azok változását. Amíg erre nem tapasztalható törekvés a magyar hivatalosság részéről, addig marad a fentebb példázott „amatőr” megközelítés és számolgatás. De addig el is kell viselnie a magyar hivatalosságnak ez a számolgatást.

----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Olvasónapló12(2018.08.02.)

 

   Ezúttal három régebbi tanulmányt fogok ismertetni. Közös vonásuk a szerző, Németh László személyén túl az aktualitásuk. Úgy hozta a véletlen, hogy nemrég feltűnt egy kis karcsú kötet a helyi nemmegyei könyvtárban azon a polcon, ahol a selejtezett könyveket kínálják, egységesen 100 forintért. Így vettem meg többek között Vitányi és Józsa Péter tanulmánykötetét, vagy a régi útikönyv-sorozat Ausztriáról szóló részét. A kis karcsú kötet pedig, ami a Téka sorozat része, Pedagógiai írások címen jelent meg 1980-ban. Nagyjából időrendben sorakoznak benne a részletek, s én elsősorban az Iskola Kakaskúton c. „kisregény” miatt vettem meg. Igaz ugyan, hogy a szöveg a neten is elérhető, már mentettem is, de ebben a szövegkörnyezetben más lett az akusztikája.

 

   A három tanulmány majdnem keretbe foglalja a válogatást. Fábián Ernő részletes bevezető tanulmánya után az első Németh László írás címe: A művelődés reformja. Az utolsó előtti-előttiek pedig: A tudományos ismeretterjesztésről című és egy könyvismertetés, Bertaux: Az emberi nem mutációja címmel. Az aktualitásuk pedig kettős. Konkrétan az, hogy a témáról Nemzeti közművelődés címmel egy kis áttekintést írtam, ami tán hamarosan olvasható lesz a Népszavában. Általánosabb aktualitása tán majd kiviláglik a következőkben.

 

   Mielőtt az egyes tanulmányokról szólnék, idézem Fábián Ernő néhány mondatát a bevezetőből. „Enciklopédikus műveltségű emberfőkre természetesen magának a társadalomnak van szüksége. A társadalom közösségi jellegének abban is ki kell fejeződnie, hogy tagjainak műveltsége nem szakad különálló részekre, a lényeglátás és az alkotó gondolkodásmód szerves egységet hoz létre a különböző foglalkozásokhoz kötött és társadalmi rétegekhez tartozó egyének között. A közös műveltség tudatosan elsajátított fogalmi nyelve a társadalmat alakító cselekvő emberek természetét is összehangolja és a gondolatok cseréjét is egyértelművé teszi.” Ennek az idézetnek két vonatkozásban is aktualitása van. Harmincnyolc évvel ezelőtt írta a kötet szerkesztője, de hol vagyunk azóta a társadalom közösségi jellegétől, a társadalmat alakító cselekvő emberektől, a gondolatok cseréjének egyértelműségétől. Több magyar nyelv alakult ki azóta, s az egyik nyelvet beszélők nem értik a másikat és viszont. Mást értünk pl. a „politikai korrektség”, a „liberális” vagy a „nemzeti” fogalmán. Az általános aktualitáson túl azonban van egy számomra személyes aktualitása is. Negyven évvel ezelőtt rakott fészket a fejemben egy gondolat arról, hogy a kultúraközvetítés folyamatát tudatosan lehetne rendszerbe foglalni. Akkoriban jelentek meg beszámolók a magyar származású Ludwig von Bertalanffy általános rendszerelméletről írott 1968-as könyvéről (General System Theory). A könyvet nem fordították magyarra, de pl. az említett selejtezettek között találtam egy Bertalanffy-tanulmánykötetet, amit ugyancsak megvettem. A negyven évvel ezelőtti fészkelésen közben megzápult a tojás, ám mostanában újratojtam. Vagyis erősen foglalkoztat az a gondolat, hogy még nem veszítette el az aktualitását, sőt, az informatika fejlődése, a világháló léte és a digitalizáció mostanra tette igazán aktuálissá. Ebbe a gondolatkörbe is beleillenek a most ismertetésre kerülő tanulmányok. Úgy tűnik, hogy az enciklopédikus műveltségű Németh László ugyanazon a hullámhosszon gondolkodott, mint Bertalanffy. Sőt, itt van mellettem egy harmadik magyar könyve is, Zalai Béláé. Neki 1913-14-ből származik az a kézirata, német nyelven (Allgemeine Theorie der Systeme), amihez Lukács György fűzött jegyzeteket, és 1984-ben jelent meg magyar ny

   De a bőfecs után jöjjenek a tanulmányok. Elsőként tehát A művelődés reformja. 1935-ből származik, s 1965-ben jelent meg először a Kiadatlan tanulmányok I. c. kötetben. Időszerűségét idézetekkel is meg tudom mutatni. Így kezdi a szerző a második bekezdést: „A szónak, hogy terjedhessen, levegőre van szüksége. Minálunk a szó körül épp ez a levegő, a közműveltség közege hiányzik: ezért lesz süketségben lődörgő csapat, ami másutt példa: az elit.” Vajon csak a harmincas évekre volt ez igaz? Németh szerint akkoriban a műveltséget kétféle alakban mérték: „az iskolák mint képesítést, a kiadóvállalatok, mozik, színházak, rádió mint narkotikumot.” Az egyik teher, a mások menekvés. „Az ember tanul, hogy megéljen, s olvas, szórakozik, hogy elfeledkezzék a megélhetésről.” De Németh szerint „A lélekben van valami vele született heliotropizmus- a sugarak felé hajol, a fény felé veti leveleit. Nagyobb dolgokban részesedni, gazdagnak lenni, termékenységünk díszében állni: ez a lélek ösztöne, s ha a művelődés nem különcök belügye, hanem igazán közügy, iskolának és szórakozásnak egyaránt ezt a magasabb felé forduló, részesedő ösztönt kell támogatnia.” A szerző szerint a művelődés reformjának az egyetemeken kell kezdődnie. Saját egyetemi tapasztalatait részletezi, majd a középoskolai oktatás vázlatos kritikáját fogalmazza meg. Ezzel szemben már ekkor felveti a tantárgyak reformját. Latin helyett a görög nyelvet javasolta, amire nem a francia és a német épült volna, hanem a latin és (már akkor) az angol. Második tárgysorként a magyar önismeret: egy tárgyban a magyar földről, történelemről és nyelvről minden. Harmadik témakör a természetismeret, negyedik a tájékozódás a korban (világföldrajz, népek, politikai, művészeti törekvések, az élő tudomány természete). S ötödik tárgy a matematika alkalmazása a fizikai világképben. Az öt főtárgyat a gyakorlat tárgyai vették volna körbe: földművelés, iparok, gyorsírás, más élő nyelvek. Ezután a korabeli szabadegyetemekről ir, megemlítve a Karácsony Sándor-féle pedagógusok pozitív szerepét. A tanulmány végén visszatér a kiindulóponthoz, a kétféle sivárság azaz az iskola és a szórakozás circulus vitiosus-ához. Szerinte ezek a bűvös körök visszafelé is járhatók, a „lefele” helyett a „felfele”. Az akkori reform Németh szerint majd azzal fog vizsgázni, hogy melyik mellett avatkozik be. „A régimódi emberek tiltakoznak minden ’beavatkozás’ ellen. A hatalom mindig szövetségesei mellett avatkozik be, mondják. De a jó hatalmat épp az jellemzi, hogy a jóval szövetkezik. Nem elveken dől el a kérdés, hanem embereken.” Mintha csak a máról írna. De mára ez a gondolat is a visszájára fordult, se elvekről nincs szó, se a többségről, hanem ha emberekről, azok a „mi kutyánk kölykei”. (Lásd a Magyar Idők cikksorozatát és a tusványosi eszmecserét L.Simon László és Orbán János Dénes között.)

 

   A kis kötet egyik utolsó cikke A tudományos ismeretterjesztésről címet viseli. 1961-ben készült, s csak 1979-ben jelent meg, négy évvel a szerző halála után, az Új Írásban. Azonban ezt is és a következőt is használhattuk volna kötelező olvasmányként az Ismeretterjesztés c. szombathelyi tantárgyunk kötelező olvasmányaként, ha ismertük volna. Ennek az írásnak az adta a motivációját, hogy Németh Lászlót felkérte az egyik akkori kiadó, írna cikket a témáról. Segítségül küldtek neki egy bőröndnyi kiadványt. A szerző először a könyvek példányszámát nézte meg, (ezt ma már nem tehetné), majd az ismeretszerzés fiziológiáját és kórtanát foglalta össze. A tanulmány egészét a hármas tagolódású tárgyalásmód jellemzi. Németh László megállapította, hogy mindent a gyerekkorban kell elkezdeni. A történeti tudást a gyerekkori anekdotákból, a kis történetekből, jellemképekből, mesékből, költői feldolgozásokból indította volna. A hetvenes-nyolcvanas évek alsó tagozatos olvasókönyvei már ezen felismerésnek feletek meg. Aztán következett volna, a 16-18 éves kor körül az egész emberiség történetének mitológiájába való belehelyezés. A harmadik fázis – a halálunkig tartó – ennek az áttekintésnek a felhasználása új és új részletek beillesztésére, amelyek korrelációjukkal, ellentmondásukkal a rendező elvre is visszahatnak. Ugyanezt érvényesnek tartotta a természettudományi ismeretterjesztésre is.

A három csoport közül az elsőt, az érdeklődés felkeltését szolgáló irodalmat tartotta a legkiforrottabbnak. Axiómaként nevezte meg, hogy a gyerekagynak mesékre van szüksége, ami nemcsak költészet lehet, hanem a természetről szóló történet is. A következő szakaszban az enciklopédiáknak adott nagy jelentőséget, konkrét példákra hivatkozva, többek között a Gyetszkaja enciklopegyija köteteire. S „az ismeretterjesztés legmagasabb foka azokra az olvasókra tekinthetne, akiknek már van egy eleven természettudományi vagy történeti összképük, s abban dolgozna ki egy részletet vagy nyújtana az egészet módosító új szempontokat.” Fontos igényként nevezte meg, hogy a szerző pontosan láss, kinek beszél. S itt említette meg annak a közös törzsműveltségnek a szükségességét, amiről a bevezetőben írt a már idézett Fábián Pál. Az ilyen törzsműveltség első feltétele egy meghatározott szint kijelölése. Németh László szerint ez az érettségi, amihez lehetőleg minden fiatalnak fel kell jutnia. (S most gondoljunk a mai oktatáspolitikának arra a törekvésére, amivel szűkíteni igyekszik az érettségizők arányát, a szakképzés felé terelve a fiatalokat.) A második feltétel, hogy a törzsműveltség anyaga minden középfokú iskolatípusban benne legyen. A harmadik igény: „az iskola neveljen az eddiginél nagyobb mértékben könyvolvasásra. Íródjanak meg a nagy, áttekintő történeti, természetismereti, matematikai érzéket nevelő munkák, s azokon át nyissák ki rögtön a megfelelő könyvtárajtókat is. Az említett orosz enciklopédia minden fejezetéhez egy kis lexikon s egy könyvjegyzék van csatolva. … A gyermekkori folyóiratok, enciklopédiák az anekdotikus ismereteket adják, s a fogékonyságot ébresztik időben, az áttekintő művek az iskolai képzettségnek adnak szárnyakat, s segítik a világot, tudományt az ifjú szemléletébe elhelyezni, a felnőttek könyvtára pedig egy-egy fehér foltot tüntet el – kellő ökonómiával s a közös műveltség nyelvén – az emberi munka és ismeret fejünkben fölvázolt térképéről.”

 

   Az utolsó előtti előtti írás talán a legaktuálisabb, annak ellenére, hogy ennek a tartalma a legáltalánosabb. Ez is Németh László halála után jelent meg, a Tiszatáj 1977.2. számában, holott a megírás ideje 1968-1969. Az Irgalom német fordítónője küldte el a szerzőnek Pierre Bertaux könyvét, s kérte róla a véleményét. A könyv címe: Az emberi nem mutációja. A net szerint máig nem jelent meg magyarul. „Én furcsán jártam a könyvvel – írja Németh László – a szerzője egyre gyanúsabbá vált előttem, letenni azonban nem tudtam, amíg el nem olvastam.” Majd rögtön elárulja, hogy „Az író az utószóban tételekbe foglalja felismeréseit. Az első, hogy az emberi nem, Teihard de Chardin szavával, egy nagy esemény, fejlődésében okvetlen bekövetkező sorsdöntő ugrás előtt áll. A másik, hogy ez a változás a szó biológiai értelmében is mutáció lesz. A további hat tétel inkább a mutáció megszelídítésére szolgál. … Pierre Bertaux könyve, bár ő maga megrögzött optimistának vallja magát, annak a jele, hogy Nyugaton egy új, még apokaliptikusabb világirodalom van fellobbanóban, amely már az egész emberi nemet állítja egy közvetlen közelbe került vagy-vagy elé, amelynek egyik fele az emberi nem teljes pusztulása, a másik: ki mit ajánl vagy jövendöl.” Amint látjuk, az apokaliptikus jóslatok nem mai keletűek. Bertaux szerint az emberiségnek, ha fenn akar maradni, olyan nevelést kell megvalósítani, amilyenre nem látszik képesnek. Németh László ezután megfogalmazza - Marx György előtt – a gyorsuló fejlődés elméletét. Ennek a gyorsulásnak szerinte a két legfontosabb következménye: az egymás mellett élő nagy civilizáció kora véget ért, az emberiség egy olyan civilizációba került, amelyet nem tudott humanizálni. Ezt Németh László úgy fogalmazza meg, hogy az új civilizáció félelmetes technikai vértezete, „áldásai” ellenére a régiek lélekgondozását, történeti melegét egyelőre nem tudta szolgáltatni. Ennek következményei a nagy különbségek az egyes népek életkörülményei között, a lemaradás növekedése, valamint a távolság növekedése egyes országokon belül a gazdagok és a szegények között. Fokozza a meghasonlást a népességrobbanás, ami akár a kipusztulás jele is lehet. Fokozódik a természeti erőforrások kizsákmányolása. „A vívmányaiban vakon bízó civilizáció úgy elpuskázhatja a leigázott természetet, hogy az emberiség csak éhen halhat, elnyomorulhat rajta.” Bertaux szerint az emberi képességek a cromagnoni ember óta, aki minden dolgoknak elindítója volt, meredeken mennek lefelé. Az emberi agy szinte védtelen a rázáporozó benyomásokkal, információkkal szemben. Ezzel Németh László egyetért, s hivatkozik korábbi tapasztalataira: „Hogy ez milyen súlyos veszély, én már akkor éreztem, amikor pedagógiai célomul azt tűztem ki, hogy a művelődés legfontosabb szerepe a védekezés, az agyunkat elborító információkban rendet tartani, a szemetet ismeretté rendezni. Az agy viasz voltával, a benyomások kényszerű megőrzésével él vissza a propaganda: a kereskedelmi, politikai, sőt, a kulturális; a kábító záporból ez csinál butító fürdőt, amely végül az ítélőerőt is kiáztatja. (Kiemelés tőlem. P.I.) Ezért mindkét szerző veszélyesnek tartja a termelés automatizálódását, s megállapítják, hogy az ember csak a nyolc órán túli munkaidejében azonosul a munkájával. „Hobbikkal nem lehet pótolni azt a munkát, amelyet a társadalom nagy közmunkája oszt ki szerepként ujjongó hajlamainknak.” Bertaux szerint az új emberiség szakít a halott kultúrával, mint valami szeméttől tisztul meg a halottaitól. A kitűnés etikáját az észrevétlenség etikája váltja fel. A történelem gyorsulása Németh László szerint is a történelem megszűnése felé vezet (ld. Fukuyama), aminek két fő feltétele N.L. szerint   a háború kiküszöbölése és a technikailag egybefűzött emberi civilizáció tartalmi feltöltése. Ezért emelte ki a szovjet párt programjából a „verseny” gondolatát, mint amely a háború szerepét átveheti, s Gandhi stratégiájából a satiagrahát (erőszakmentes passzív ellenállás, az igazság melletti kiállás   - P.I.). A tanulmányt ezek a mondatok zárják: „Az embernek olyan műveltséget, testi-lelki kondíciót adni, hogy ura s nem terméke legyen a maga teremtette világnak: ez volt – a kis, szűk magyar színpadon is – munkáságom célja a Tanú éveiben, mint vásárhelyi tanárnak, s ez erőmhöz mérten most, nyugdíjas koromban is. A történelem gyorsulását semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy embernek egy élete folyamán háromszor kellett műveltségét a kívánalmakhoz hozzáigazítani, s hogy ezt még most, betegen, megfogyott felfogó- s befogadóképességgel (amikor ez már inkább csak jelképes reflexió lehet) sem tartja fölöslegesnek.”

-----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Olvasónapló(11)(2018.07.23.)

 

   Három lap írásairól lesz szó, időrendben.

 

   Az elsőt még egy hete olvastam, de csak most lett időm írni róla. A 444.hu közölte, url-je a következő: https://444.hu/2018/07/16/az-onkenyuralomhoz-ma-mar-nem-kell-bebortonozni-ezreket-eleg-a-propaganda

Urfi Péter összefoglalja a két hivatkozott szerző, Szergej Gurijev, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank vezető közgazdásza és Daniel Treisman, az University of California professzora kutatási eredményeit. Megállapításaik ráillenek hazánkra is, főleg a mostani évtizedünk gyakorlatára. A cikk nem hosszú, öt oldal képekkel együtt, de azok számára, akik nem akarnak rákeresni, ide teszek pár idézetet.

 

„A 20. század diktatúrái a félelemre épültek: a hatalom terrorizálta az állampolgárait, ezreket ölt meg és zárt börtönbe, és kirakatban mutogatta az erőszakot, hogy letörje az ellenállást. Hitler, Sztálin és Mao totalitárius rendszerei ezt az elnyomást ideológiai neveléssel vegyítették, és megkövetelték az állam és annak eszméi iránti lelkesedést. Ezzel párhuzamosan sok diktátor elvágta országát a külvilágtól: nem engedte be az információkat és nem engedte ki az embereket.”

A 21. században a szerzők szerint a megfélemlítést a manipulatív tájékoztatás váltotta fel. Az információs autokráciákban már inkább „a gazdasági eredményekről beszélnek fenyegetés helyett, odafigyelnek, hogy a választások nagyjából tisztának tűnjenek, és ha mégis kénytelenek erőszakot alkalmazni, akkor azt inkább leplezni próbálják (nem pedig kérkednek vele, mint 20. századi elődeik).”

„A tanulmány a közelmúlt és a jelen információs autokratái közé sorolja többek között a venezuelai Hugo Chávezt és Putyint, a perui Fujimorit és a malajziai Mahathir Mohamadot, az ecuadori Rafael Correát, illetve Orbán Viktort „

„A kutatók a Gallup több mint 120 országban évente végzett felméréseit összehasonlítva igazolva látják, hogy az információs autokráciákban a kormány népszerűbb az iskolázatlanabb népesség körében, szemben a demokráciákkal, ahol az elit támogatja jobban a kormányt. Ebből következően az információs autokráciák egyik fő törekvése, hogy az elit ne tudja meggyőzni a társadalom nagyobbik felét arról, hogy változásra van szükség.”

„Gurijev és Treisman szerint két tényező határozza meg, hogy egy országban kialakítható-e az újfajta tekintélyuralom. Az egyik az iskolázott, a független tájékoztatáshoz hozzáférő elit nagysága, a másik a lakosság érzékenysége a politikai üzenetekre (vagyis a befolyásolhatósága). A kutatók szerint mindkettő a gazdasági fejlettség függvénye, és így jön létre három lehetőség:

  • a legfejlettebb társadalmakban a tájékozott elit általában túl nagy, ezért a manipuláció nem elég hatékony, és jó eséllyel marad a demokrácia;
  • a nagyon fejletlen országokban sokszor költséghatékonyabb a nyílt diktatúra;
  • a kettő közötti sávban viszont a demokrácia és az információs autokrácia is működőképes.”

 

Hozzunk néhány ismert példát erre a manipulált tájékoztatásra. Első a kormányzat által tematizált és finanszírozott hirdetéssorozat óriásplakátokon és napilapokban, elektronikus médiumokban. Témái a 2005-ben indított magyar nyelvű óriásplakátokkal kezdődő migránstémától a Brüsszel- és Soros-ellenességen át a civil szervezetekig és az MTA-ig. Ezekhez csatlakozott a nemzeti konzultációnak gúnyolt levelező kampány eddigi hét felvonása a maga hét témájával, s egy majdnem sikeres népszavazás.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Nemzeti_konzult%C3%A1ci%C3%B3

Valahol egy másik írásban arról is olvashattunk, hogy a manipulatív tájékoztatás hogyan mossa át a tudatunkat azzal, hogy úgy tartja meg a domináns, vezető szerepét, hogy egyes fogalmakat átértelmez vagy másokkal helyettesít. Ilyen volt a politikai korrektség fogalma is, amiről az ÉS 2017.17. számában írtam, az újabb kori „népvándorlás” differenciált kezelése helyett a „migráns” definíció általánossá tétele, a középfokú képzés típusainak dilettáns és megtévesztő átkeresztelése, s legutóbbi példaként a „közösségszervező” képzés lenyúlása. (Erre még visszatérek.)

 

   A második fórum a Népszava és az írás a hétvégi mellékletében, a Szép szó-ban jelent meg, Lengyel László cikke, Mozdulatlan dráma – a harmadik kétharmad után címmel.

« Minden mozog és semmi se változik. Minden megváltozott és semmi se mozog. Magyarország halott ország és ez az élete. Magyarország élő ország és ez a halála. Várakozunk, nem tudjuk mire. Tudjuk, mire mi jön, nem várunk semmire. Minden ugyanaz lesz. Semmi nem lesz ugyanaz. „mért legyek én szobatiszta / kiterítenek úgyis / mért ne legyek szobatiszta / kiterítenek úgyis”, ahogy Parti Nagy Lajos írja. »

 

Fejezetei, s azokból vett idézetek :

 

Átkozódás helyett munka

„A három vereség egyik legfontosabb tanulsága, hogy nincs olyan demokratikus közvélemény, amely képes és hajlandó lenne korábbi intézményeit megvédeni, újakat fölépíteni. A szemünk láttára rombolta le az orbáni gépezet az intézményeinket, s építette ki a maga központosított intézményi rendszerét. Azzal, hogy nem volt szolidáris senki senkivel, hogy nem voltak hajlandók összefogni a hasonló, sőt, azonos értékrendűek, közös érdekűek egymással, hogy barátok előbb árulták el egymást, mint küzdöttek a közös ellenféllel, a legnegatívabb példát mutattuk gyermekeinknek és a külvilágnak. Közös konstrukciót senki, magánutat mindenki keresett és talált. És ma is, inkább kölcsönös vádaskodásban éli ki magát a demokratikus oldal, semmint a közös kiutat keresné.”

Ami megtehető és ami nem?

« Az első az emberi együttérzés és szolidaritás. A hatalom átlépett egy véres vonalat: listázni kezdett embereket és intézményeket. Ez az aljas tett, amely nemcsak a listákra parancsot adó Orbán Viktort és embereit tette főbenjáró bűnösökké, hanem a magyar állami méltóságokat is – az állam, a parlament, az Alkotmánybíróság elnökeit – erkölcsi hullákká, mert elmulasztottak tiltakozni, félő, nem valaminek a vége, hanem az erőszak kezdete. »

„Amit megtehetünk, hogy megpróbáljuk összekapcsolni egymással az üldözött intézményeket, a civileket és a CEU-t, az MTA kutatóit és az egyetemeket, az önkormányzatokat és a szabad sajtót, a bíróságokat és a szakmai köröket. A rendszer külön-külön mindenkit megtámadott és azzal fenyegeti őket, hogy rosszabbul járnak, ha összefognak, s még rosszabbul, ha ügyüket politikaivá teszik. Nem igaz. Jobb országokban ellenzéki pártok hangolják össze a megtámadottak ügyét, nekünk, civileknek, magunknak kell.”

Új politikai konstrukció

„Az új konstrukció kialakításában segíthet, hogy két politikai cél már most világosan megfogalmazható. Ha jelet akarunk küldeni a világnak, hogy a magyarok nem vesztek el végleg, hogy létezik egy demokratikus Magyarország reménye, akkor ezt a 2019 tavaszi európai parlamenti választásokon tehetjük meg.”

„A második menet az önkormányzati választás. Ha annak tétjévé az Orbán-rendszer léte, Budapest és néhány nagyváros függetlensége és önállósága válik, és nem a központi pénzelosztás, a hatalmi megfélemlítés, akkor itt is van remény.”

   A harmadik fórum az Élet és Irodalom július 20-i, 29. száma. Két témát említek meg, fontossági sorrendben. Mindegyiket két írás képviseli. Először egy indirekt vitára irányítom a figyelmet. Hegyi Gyula kéthasábos cikkére, címe Az ellenzékiség paradoxona, s Szüdi János kolumnás (egész oldalas) írására, Elfogyó hatáskörök a címe, és az alkotmányosság elveszésének tüneteit veszi sorra. Előbb található a Szüdi-írás, később Hegyié, s feltehetően nem ismerték egymás írásának tartalmát, mégis két ellentétes oldalról vetnek sajátos fényt hazai politikai gúzsba kötöttségünkre.

   Hegyi írása jól illik abba a képbe, ami a választások óra az MSZP-ről rajzolódik. (Elég csak arra utalnunk, hogy milyen balfogások sorozatát követték el az ominózus parlamenti megzsaroláson, a képviselői tiszteletdíjakkal kapcsolatban. Ők maguk nevezték zsarolásnak, mégis belementek a játékba. Ráadásul a megszavazását rendelték el, mégis a 16 képviselőből csak 6 szavazta meg. Hárman ellene szavaztak, ketten be se mentek, s öten nem nyomtak gombot. Ezek után a távollétével „szavazó” frakcióvezető még fontolgatja a szankcionálást a frakciófegyelmet megsértőkkel szemben.) Hegyi a cikkében két lehetőséget vázol, a Schilling Árpád által szartengernek nevezett helyzet feletti legyintést, s a másikat az összefogással és parlamenti munkával töltendő időt, azaz elsősorban a kivárást, életben maradást. Ennek az ára viszont a jelenlegi játékszabályok kényszerű elfogadása. Nyitott kérdés azonban, hogy a játékban (a parlamentarizmus játékában) való részvétel meg tudja-e teremteni a választókban azt a hitelességet, ami esélyt nyújt bármelyik következő választáson bármire.

   Szüdi nem először lép ki a szűkebb szakterületének, az oktatásügynek a témakeretéből. Ebben a cikkében az alaptörvény és az Alkotmánybíróság mai szerepét teszi mikroszkóp alá, a hetedik alaptörvény-módosítás kapcsán. Érvekkel bizonyítja, hogy a Magyarország Alaptörvénye nevű dokumentum nem jogszabály, nem törvény. Nincsenek meg a formai kritériumai sem, nem konszenzussal született, s nincs semmilyen szilárdsága. „Az új parlament az alaptörvény hetedik módosításával kezdte munkáját. A benyújtott módosító javaslat világossá tette, a hatalom már a látszatra sem ügyel. Nem titkolja, nem ismer korlátokat. Sőt! Világossá tette, a hatalom túlkapásaival szemben nincs remény a hatékony fellépésre. Világossá vált, az országnak nincs jogrendszere, megszűnt a tisztességes eljáráshoz való jog.” (Vessük szembe ezzel a megfogalmazással Hegyi Gyula írását, annak szellemét.) A továbbiakban sorra veszi a korábbi módosításokat, hiszen most már folyamatot képeznek ezek a módosítások, s látható tendenciát jelölnek ki.

A cikk további fejezetcímei: Az alkotmányvédelem felszámolása, Az emberi méltóság sérelméről, A bírói függetlenségről. És a rövid utolsó fejezet címe A nyolcadikra várva. Négy mondatából az első kettőt idézem: A miniszterelnöki bejelentésből tudható: rövidesen megkezdődik Magyarország alaptörvényének felülvizsgálata. A király nélküli királyság, leválthatatlan kormányzóval, írott alkotmány nélkül, revizionista külpolitikával, nyílt választással kiolvasható a történeti alkotmányból.” (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a közterületen való életvitelszerű tartózkodást megtiltó törvénynek komoly kihatása lehet a kilakoltatások „kivitelezésére”. Ha ugyanis a járdára pakolják a kilakoltatók a holmit, akkor törvénytelen helyzetbe kényszerítik a kilakoltatottakat. Azt viszont, hogy hova kell vagy lehet „kitelepíteni” az ilyen helyzetbe kerülőket, alighanem kényes dolog lenne bárkinek eldönteni. Ugyanis ami nem közterület, az mind magánterület, legyen az erdő, mező vagy rét, netán lakótelek. Bárhová is telepítik a kilakoltatottakat, birtokháborítást követnek el.

 

   A másik két írás már egy valódi vita részét jelenti. Török József cikkéhez és Pordány Sarolta hozzászólásához kapcsolódnak.  Saját hozzászólásom a 2. oldalon, erről szerénységem miatt nem írok többet. A másik cikket Giczey Péter jegyzi, címe: Létezik közösségszervezés! Éppen Hegyi cikke mellett van, szép hosszú (talán kicsit túlírt), s megtudjuk belőle, hogy a közösségszervező mint foglalkozás vagy képesítés már hosszú ideje létezik. De nem ám állami képzés formájában! Hanem amerikai mintára, a Civil Kollégium Alapítvány berkein belül. Innentől ismét idézek: „ … az egykori Nemzeti Művelődési Intézet égisze alatt működött egy munkabizottság, mely a 2010-es évek közepe felé ugyan kidolgozott egy kulturális tanulmányok (cultural studies) alapszakot, de az nem ment át a minisztériumok tárcaközi egyeztetésein. Hanem, legnagyobb meglepetésünkre, tartalmát teljesen megváltoztatva, a felsőoktatási szakok új jegyzékébe közösségszervező (community coordination) néven került be 2015 nyarán.” Hiába tiltakoztak többen, több helyütt, az elnevezést nem módosították. Mi történt tehát? Ismét kifogta a kormányzat a szelet a vitorlából, illetve a vizet a saját malmára hajtotta.

 

Utószóként ugyancsak a témába illően egy teljes írást idézek a páratlan oldalról, mert megérdemli.

„Hiedelem

’A foci persze arról szól, hogyan küzd két csapat a pályán. De a foci ennél mindig sokkal többről szól. A világbajnoki döntőnek Európa jövője szempontjából is fontos üzenete lehet, hogy egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke, keresztény országgal’ – olvasható Hollik István Facebook-oldalán. Nehéz eldönteni: ez most komoly, vagy csak sztahanovista műszak indult a propagandamunkában. Marcel Proust írja Az eltűnt idő nyomában című regényében: „ … a tények nem férkőzhetne be hiedelmeink világába, mivel hiedelmeink nem a tényekből születtek, így ki sem irthatják őket; ostromolhatják ugyan a legszívósabb cáfolatokkal, mégsem gyengítik meg.’ Ezért aztán nem is hozok elő cáfolatokat; szerintem nem rontott Európa jövőjén, hogy a franciák nyerték a világbajnokságot, de elfogadom, hogy Hollik úrnak ez rossz üzenet, és még jó ideig aggódni fog miatta.

Szilasi György”

 

 

 

-----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István - Hármas bizonyíték(2018.07.05.)

 

   Alig telt el három hónap április 8-a óta, s máris egyértelmű bizonyítékot kapott az odafigyelő magyar közvélemény arra, mire számíthat a következő négy évben. A parlamenti képviselők és pártok finanszírozását módosító salátatörvényről van szó. A bizonyíték hármas (nem osztályzatként, hanem irányulása szerint). Hogy erről hogyan tájékoztatta a népet a sajtó, arra csak két példa, mert a harmadik bizonyítékom majd erre épül.

https://444.hu/2018/07/14/az-mszp-a-parbeszed-es-a-jobbik-szerint-a-fidesz-megzsarolta-oket-hogy-megszavazzak-a-kepviseloi-fizetesemelest-erre-ok-meg-is-szavaztak

http://nepszava.hu/3001525_parlamenti-csata-fizetesemeles-vagy-sullyeszto

 

   Először: arra kaptunk példát, hogy mire képes az egypárt a kétharmadával. Pl. zsarolásra, az ellenzék további elhiteltelenítésére. A demokratikus látszat fenntartására. A saját érdekeinek gátlástalan érvényesítésére.

 

   Másodszor arra, hogy mit vállal és mit nem az ellenzék nagyobbik része. Itt a bizonyíték egyrészt objektív tartalmú, másrészt szubjektív eleme is van. Objektíve az derült ki, hogy három frakció azaz párt képviselői valóban megélhetési politikusak. Ez a három frakció a Jobbik, az MSZP és az MSZP asszisztálásával létrehozott Párbeszéd. Ezeknek a frakcióknak (pártoknak) a képviselői – ki is mondták - hagyták magukat megzsarolni, vagyis megvenni. Lásd a 444.hu írását. Meg lettek véve, de nem is a nettó havi 120 000 Ft-os többlettel, hanem az ennek fejében meg nem valósított frakciófinanszírozási módosítással. Ha ugyanis nem fogadták volna el a második változatot, akkor a kétharmados egypárt egymaga módosította volna, pontosan olyanra, amilyen a választási törvény, azaz a győztest dotálva, a vesztest sújtva. Beleverték tehát a fenti három ellenzéki frakció képviselőinek az orrát abba a bizonyosba. Két párt mert ellenkezni. Az LMP kissé faramuci módon, a meg nem jelenéssel kivitelezett tartózkodással. Hiszen a teljes tiltakozása se változtatott volna a helyzeten, a szavazásra bocsátott változatot talán nem vonta volna vissza az egypárt, illetve később se módosította volna a korábbi, radikálisabb változatra. Egyedül a DK képviselői mertek nyíltan ellene szavazni. (Mellesleg megjegyezhetjük, hogy ez a párt nem először bizonyítja be, hogy a leggyorsabban, s szerintem a leghelyesebben reagál. Elég csak az előző ciklus végének parlamenti üléseket és egyszerű szavazásokat bojkottáló „viselkedésére” célozni.) A bizonyíték szubjektív eleme egy igazolódás. Annak a véleményemnek az igazolódása, - amiről az elmúlt évben többször is írtam különböző helyeken - ami szerint az ellenzéki pártoknak bojkottálni kellett volna a választást. Vagy ha már nem tették meg, akkor az ellenzéki szavazóknak kellett volna bojkottálni, mégpedig aktívan, protest érvénytelen voksolással. De ha már ez se történt meg, akkor a jelen kétharmados egypárti parlament napi munkáját, az összes ülését és szavazását kellene bojkottálni. Mégpedig egy alternatív parlament létrehozásával és működtetésével. Ez se történt meg eddig, bár épp a napokban hallottam újra emlegetni.

   S itt azt is gondolhatom, hogy szerencséje van annak a másik két pártnak, amelyik nem érte el a választási küszöböt, de az egy százalék feletti eredményével mentesült a sunyi visszafizetési kötelezettség alól. Azért kell említenem a Momentumot és Magyar Kétfarkú Kutya Pártot, mert ezek eleve rosszabb anyagi helyzetben vannak, mint amibe a bejutott ellenzéki pártok lettek volna, ha ellenállnak a zsarolásnak. Mostani "jogállásuk" és eddigi viselkedésük alapján én sokkal hitelesebbnek tartom bár erről csak részben tehetnek.

 

   Harmadsorban arra bizonyíték, hogy eltérés van a napilapok szakmai függetlenségét illetően aszerint, hogy csak netes megjelenésűek, avagy printesek és netesek együtt. Igaz, hogy csak két példát hozok, s ez nem igazol mindent, mégis érdemes összehasonlítani a fent hivatkozott két írás fogalmazásmódját, s az ebből kiolvasható értékítéletét. Már a kiemelt szövegrészekben is jelentős eltérés van. A 444.hu címként szereplő, kiemelt 22 szava tényszerű, ám szókimondó. A nepszava.hu-n olvasható – az ötszavas címet követő – 32 szavas kiemelés mentegető, megértő, értelmező. A 444.hu röviden ír a beterjesztésről és a szavazásról, de minden lényeges tudnivalót közöl. A nepszava.hu hosszadalmasan tálalja a malőrt, több részletet közöl, némi pontatlan fogalmazással. Pl. „ …az Országgyűlés látszólag egyhangúlag fogadja el a képviselők fizetésének felhizlalásáról szóló kormánypárti javaslatot.”Még csak látszólag se egyhangú volt az elfogadás. A másik példamondat: „Ráadásul az egyéni képviselők az irodaüzemeltetési pénzeket az egyéniben győztesek a választókerületükben kötelesek elkölteni, így a listás képviselők olykor több megyét is lefedtek.” Értelmesebb lett volna ez a mondat pl. így: Ráadásul az egyéni képviselők az irodaüzemeltetési pénzüket a választókerületükben kötelesek elkölteni, ezért csak a listás képviselők tudnak több megyét is lefedni a finanszírozott jelenlétükkel. A lap cikkírója ráadásul hallgatólagosan elfogadta Harangozó Tamás idézett – mentegetőző - szavait, úgy téve, mintha csak az állami támogatást lehetne a képviselők területi jelenlétére költeni.

Mivel tudnánk magyarázni, netán mentegetni a Népszava cikkírójának toleráns tálalását? A kétféle megjelenés közötti költségkülönbséggel, ami miatt szükség van mind az állami hirdetésekre, mind az olyan piaci hirdetőkre, akik nem félnek az egypárti retorziótól? A már megszűnt két ellenzéki lap sorsának elkerüléséi szándékával? Egyéni meggyőződésével, amit a lap is támogat?

 

   Utóiratként jegyzem meg, hogy a Népszava online változatának július eleji jelentős átalakítását egyetlen okkal, üzleti okkal tudom magyarázni. Azzal, hogy aki hozzászokott a netes változathoz, az ezután fizessen elő a printesre, ha a teljes tartalmat akarja látni. Logikus lépés, abban az esetben, ha finanszírozási gondok támadtak, s ezért az ellenérzésem, az elmarasztaló véleményem nyilván egyéni érdeksérelmemből következik. Van azonban más példa is, az Élet és Irodalomé. A hetilapnak is van netes változata, s ezt az előfizetők ingyen nézegethetik, a friss számokat és az archívumot egyaránt. Akik nem előfizetők, azok a friss tartalomjegyzéket nézhetik a megjelenés napján reggel hattól, egyes cikkeket pedig vagy közvetlenül, vagy egy rövid reklámvideó megtekintésének árán. Ugyanez érvényes a régebbi számokra is. Nem várhatom el persze, hogy minden lap egyformán viselkedjen, sőt, az a jó, ha a tömegkommunikáció mezején is sokféle virág nyílik. Ha azonban a ma divatos mintát követem, azaz elsősorban az érdeket nézem, akkor se vagyok biztos benne, hogy a Népszava csak netes változatát olvasók közül sokan válnak előfizetőkké vagy lapvásárlókká. Szerintem a többség belenyugszik abba, hogy ezután kevesebbet kap.

-------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Két könyvheti könyvről (Őrizd az ember. Kósa 80. Közreműködő Pörös Géza. – Wehner Tibor: Tapló2. Kíméletlen művészeti napló 2007-2016.)(2018.06.13.)

 

   A cím középső szava talán nem pontos, hiszen egyik könyv sincs benne a hivatalos háromszázas listában. Megjelenésük ideje és a könyvheti jelenlétük azonban jogossá teszi a jelzőt. Betűrendben írok róluk, a címűk alapján is és a szerzők neve szerint is a fenti a sorrend.

 

   Őrizd az embert. Kósa 80. A bevezető tanulmányt írta Pörös Géza. Budapest, 2018. Magyar Művészeti Akadémia. 478 p. + DVD-melléklet: Bublya Sándor: Őrizd az embert. Portréfilm Kósa Ferencről.

   Tökéletes monográfia. Öt részre tagolta a szerkesztő, aki Pörös Izabella, Pörös Géza lánya. De feltehetően az apa is besegített a szerkesztésbe.

Az egyes részek:

I.Pörös Géza: Alakváltozatok 11-170.p.

II.Eredet – Filmművész születik 171-248.

III.Vallomások, kritikák, dokumentumok Kósa Ferenc filmjeiről 249-364.p.

IV.Összegzések 393-454. p.

V.Függelék (filmek, díjak, bibliográfia, képjegyzék)

 

I., Pörös Géza filmesztéta-filmtörténész (vagy ahogyan ő nevezi magát: filmszakíró) tanulmánya monográfia a monográfiában. Nem is lehetne kismonográfiának nevezni, hiszen egyrészt hagyományos méretű könyv alakjában a kétszáz oldalt is elérné, másrészt benne van minden, ami Kósa Ferenc filmes életművének megismeréséhez szükséges. Beágyazza a rendezőt a magyar és az egyetemes filmművészetbe, végigköveti az eddigi teljes pályáját. Sorra veszi az összes filmjét, egyenként ír azoknak az előzményeiről, kapcsolódásairól, a filmek cselekményéről, a filmszerkezetről, jellemekről, a cselekedetek motivációs hátteréről. Külön figyel a filmnyelv részleteire, képtípusokra, kompozíciójára. Bemutatja az egyes filmek utóéletét, az elismeréseket, díjakat, a véleményeket és kritikákat. Ebben a leírási-értelmezési folyamatban mértéktartó. Nem beszéli túl a dolgot, de nem is hagy hiányokat. Segítségével kibontakozik előttünk Kósa Ferenc alkotói pályája, a fő pályaszakaszok egymásutánisága. Jelzésszerűen: a csattanós indulás a Tízezer nap-pal, az első pályaszakasz öt történelmi játékfilmje, az utána következő két nagy dokumentumfilm, majd televíziós műsorok és újabb játékfilmek, s végül az előző évtized dokumentumfilmjei. Mai évtizedünk Kósa életében már nem a filmé, hanem az írásé és a fotográfiáé. (Egyetlen idézet Pörös Géza szövegéből. Amiatt, mert a recenzens közismert asszociációs mániája alapján áthallásosnak gondolja. Az ítélet c. film elemzésekor olvashatjuk ezt a mondatot a 70. oldalon: „A főuraknak az alkotmány mindenkor az önérdek törvénybe foglalását jelentette, amelyből a népet gyakorlatilag kizárták.” S azt is gondolhatjuk, hogy Kósa szocialista meggyőződése miatt már akkor belelátott a következő század magyar jövőjébe.)

 

II., Az Eredet című rész jól választja el a bevezető tanulmányt a későbbi dokumentumoktól. Négy írást tartalmaz. Háromnak Kósa a szerzője, a sort a MMA székfoglaló előadása zárja. Előtte pedig a Pörös Géza által készített levélinterjú első része van, amelyben kérdésekre válaszolva Kósa maga foglalja össze alkotói életútját.

 

III., Itt tíz film válogatott dokumentumai találhatók, a Tízezer nap-tól A másik ember-ig. Tehát újrakövethetjük, átismételhetjük, új nézőpontokból közelíthetjük meg az életművet. Mivel a bevezető tanulmány kevés képet tartalmaz, itt idézhetjük fel emlékezetünkben a filmek fontosabb jeleneteit a közölt fotók segítségével.

 

IV., Ez a fejezet Pörös Géza levélinterjújának második részével kezdődik, amiben Kósa jelenlegi napjairól, foglalatosságairól, esetleges filmterveiről érdeklődik. Négy szöveg követi, az utolsó szerzője az ünnepelt, Kósa Ferenc. Tisztán látni címmel közölte a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle a 2013.3. számában azt a beszédet, amit Kósa a szatmárcsekei templomban tartott idén január 22-én, a Magyar Kultúra Napján.

 

V., A függelék tartalmaz minden fontos adatsort, talán csak az egyes filmek díjainak felsorolását hiányolhatjuk. A rendezőt ért kitüntetések ugyan sorban szerepelnek, de a konkrét filmek elismerései csak a bevezető tanulmányban és a többi dokumentumban érhetők tetten. Véleményem szerint belefért volna a 465. oldalra, az általános díjfelsorolás alá.

 

   Összegezve: a kötet érdemeit ezzel a rövid ismertetővel próbáltam szemléltetni. Filmes szakmai értékeit majd megítéli a szakkritika, de nem szabad szó nélkül hagyni, hogy a kötet elejének azaz Pörös Géza tanulmányának van szakmai lektora, Szekfű András.

 

   Wehner Tibor: Tapló 2. Kíméletlen Művészeti Napló. Budapest, 2018, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó. 838 p.

 

   Ahogyan a könyv címe is mutatja, ez már a második rész, ezért kézenfekvő lehet az összehasonlítás. Az első könyvről is olvashattak már e honlap látogatói, valamikor 2013 közepén, az akkori könyvbemutató után. Nem szerezném megismételni az ott leírtakat, amelyek zömmel igazak erre a folytatásra is. Az érdeklődők itt olvashatnak róla: - -. (Úgy rémlett nekem, hogy az egykori évfolyamhonlapon van, de most nem találtam. Ezért odateszem eme ismertetés alá.)

 

   Nézzük az összehasonlítást. A terjedelmet tekintve a fél évvel rövidebb időt rögzítő második rész 120 oldallal hosszabb. S ahogyan hallottuk a dedikáció közben, még így is ki kellett hagyni bizonyos részeket, mert nem bírta volna el a kötés. S amikor az első kötet megjelent, 2013-ban, már készen volt e második rész első fele. Idézet a hátoldalról: „E merész vállalkozás második fejezetének indítékai és szándékai változatlanok: napjaink művészetének személyesen átélt, a ’nagy művészettörténet’ által nem jegyzett történéseinek megörökítése, az események hátterének feltárása, a jelenkor által lényegtelennek ítélt részletek és körülmények, jellegzetességek pontosságra törő leírása, alkotói portrék megrajzolása. Természetesen, miként az első kötet, ez a szövegfolyam sem mentes a szubjektivitástól, de továbbra is mindenkor igyekeztem megőrizni a dolgok objektív szemlélésének és dokumentálásának szempontjait és vezérfonalát.”

   Olvasástechnikai javaslat: ha valaki nem az időrendet szorosan követve olvassa, hanem netán a névmutató alapján, (vagy egyszerűen belső sugallat által vezetve), annak célszerű az elolvasott oldalon az oldalszám alá kis pontot tenni ceruzával.

     Természetes, hogy a recenzens, - aki még tán csak a második kötet ötödét olvasta át, s nem lineárisan haladva, hanem a frekventált időpontokra és névmutatós utalásokra koncentrálva -, meg sem kísérli, hogy átfogó képet rajzoljon a teljes szövegről. Néhány csapongó, szubjektív objektiváció következik tehát.

   Az első kötetben háromféle mutató volt: névmutató, helymutató és intézménymutató. Akkoriban javasoltam a szerzőnek, hogy legyen egy kronologikus kiállításmutató is, hiszen a szövegből nehéz kihámozni azokat a rendezvényeket, kiállításokat, amiket Wehner Tibor említ. Amiket megnyitott, rendezett, bírált vagy egyszerűen csak megtekintett. Sajnos nem fogadta meg a tanácsot. Vagy elfelejtette, vagy nem tartotta fontosnak. Pedig két oka is lehetett volna. Egyrészt az, hogy ebben a kötetben már „csak” névmutató van, másrészt az, hogy a folyamatos naplóírás közben a „kézirat” végén egyszerűen lehetett volna „göngyölíteni” a kiállítások rögzítését, s a végére érve már készen is állt volna ez a mutató.

   Ha már a megnyitókról esik szó. Néhol utal a szerző arra, hogy meglehetősen gyorsan készíti el ezeket. Egy megnyitószöveg elkészülése gyakran csak néhány órát igényel. Bizonyára a fejében, a gépében és a könyvtárában felhalmozódott hatalmas ismeretanyag teszi ezt lehetővé. Közéleti publicisztikaíró praxisunkból ezt megerősíthetjük: gyakran előfordul, hogy annyira magunkénak érezzük a témát, annyira része benső lényegünknek, hogy a fogalmazás ideje és sebessége egyúttal a gépbe írás ideje és sebessége is.

   Ebben a kötetben is tapasztalhatjuk azt a naplóírói metódust, ami az első kötetet is jellemzi. A kiállítási megnyitóról szóló beszámoló észrevétlenül vált át a megnyitó szövegének tömörített ismertetésére. Önmagában emiatt is érdemes lett volna a kiállításmutatót elkészíteni.

   Vannak olyan témák, motívumok, amelyek búvópatakként viselkednek, fel-felbukkannak. Pl. Józsa Bálint millenniumi emlékművének a sorsa, amit 2000-ben Székesfehérvárott a Püspöki Palota mellett állítottak fel, s már az elhelyezésekor is vitákat váltott ki. Nem fért bele a kötetbe az áthelyezés ténye, csak a róla szóló döntés a 696. oldalra. Később magam is belevettem a sorsát, azt írva róla, hogy az új helyén jobban illik a környezetébe. (Ld. a honlapomon – https://memoarondolgozo.freewb.hu/memozaik2/ - közzétett összefoglalót, Áthelyezések (Székesfehérvár közterein( címmel.) Ezzel el is nyertem Wehner Tibor rosszallását. (Az áthelyezésben feltehetően de ki nem mondva szerepet játszott az is, hogy a helyi köznyelv két nevet is adott neki, az egyik a „zsebkendő”, a másik meglehetősen pikáns.) Ugyanígy visszatérően jelenik meg a szerző utolsó munkahelyének, a Képzőművészeti Lektorátusnak a hányatott sorsa. A szocialista érában, 2007-ben, a Magyar Művelődési Intézetbe olvasztották bele. A sors iróniája, hogy mára ez az intézet is megszűnt, beleolvasztották Lezsák Sándor alapítványába, a Lakitelki Népfőiskolába. A Tapló2-ben addig a részig még nem jutottam el, hogy tudnám, mi lett a Lektorátus sorsa 2013-tól, az Úri utcai épületből való kiköltöztetés és egy szentendrei galériához, azaz közvetve a MANK-hoz való csatolás után. A MANK is visszatérő téma, hiszen a szerző egy ideig a kuratórium felügyelő bizottságának volt a tagja.

   Alighanem eljött az ideje annak, hogy felsoroljam a tíz évnek mint tíz fejezetnek a fejezetcímeit.

2007 – illuzionizmusokban feloldódó szintézis

2008 - most meg … mohón lecsap a szövegemre

2009 - „független közeli”, „távoli függő”

2010 – a snassz üti a bóvlit

2011 – a pályázatra majdan meghívandó szobrász mindentőól függetlenül maga a pá-

             lyázat győztese

2012 - a béke poraira óvszer / halálversek – halálrajzok

2013 – a kirekesztettek kirekesztettek

2014 – maga benne van a rendszerben?

2015 – (büntetők)

2016 – kis kelet-európai rendszerváltó dialektika

   Humor is található a kötetben. Egyet idézek, a 457. oldalról, amikor valahol a szerzőt Kónya Imre egykori politikus szólítja meg, arról érdeklődik, hogy dolgozik-e még. De mivel többször is ezredesnek nevezi, szerzőnk gyanakszik. Aztán kiderül, hogy valóban összetévesztette valakivel. Rejtélyes viszont a következő oldalon lévő mozzanat. A Vasárnapi Hírekre hivatkozik a szerző, ahol egy Parti Nagy Lajos által „kreált” cikk jelent meg. Hogy miért kreált, s hol jelent meg a cikkről szóló hír, az nem derül ki.

   A kötetben olvasható néhány helyen beszámoló az egykori, 19678-71-es szombathelyi évfolyam találkozóiról is, meglehetősen következetlenül. Csak pár példa. Szó van néhány helyen az egykori évfolyamhonlapról, a már hivatkozott memoarondolgozo.hu-ról de nincs szó arról a 2016-os kőszegi találkozóról, ahol a honlap metamorfózisa történt meg, azaz átalakult kézbe fogható, CD-re rögzített évfolyamkrónikává. Meglehetősen részletesre sikeredett viszont a valóban gazdag tartalmú 2013-as találkozó, amelynek helyszínei voltak: Bérbaltavár, Nagytilaj, Zalabér, Szalafő, Őriszentpéter és Apátistvánfalva.

Létezik mindkét kötet számítógépes változata, a szerző az első kötet anyagának nagyobb részét még kézzel írta, s ebben a második kötetben számol be több helyen a gépbe írásról, majd a megjelenésről. Költői kérdés, hogy a névmutató elkészítését ez a digitális változat mennyire segíti, hiszen a keresőprogramba beleírt bármelyik név alapján a program megmutatja az összes előfordulást. De talán a „kiállítás” és a „kiállítás-megnyitó” szavakra is előjönnének a megfelelő helyek. Ez a tény felveti a valamikori netes elérhetőség kérdését, pl. a kötetek elfogyása után, vagy a megjelenés utáni x év eltelte után.

 

   A recenzens a rá jellemző számmisztikai utalással zárja az ismertetőt. Ha van Tapló és Tapló 2, akkor várhatjuk-e a Tapló 3-at? Erről is van szó a kötet utolsó szövegoldalán „…a 2017-es Tapló az első hetekben (vagy hónapokban) elsősorban arról fog szólni, hogy írom a naplót. Azonban naplót írni arról, hogy írom a naplót, meglehetősen badar foglalatoskodás, ezért egy hosszabb, bizonytalan ideig tartó Tapló-szünetet kell hirdetnem. Aztán majd meglátjuk: ’kilátásaink beláthatatlanok’.” Mi pedig azt gondolhatjuk azaz remélhetjük, hogy nemcsak a harmadik fog eljönni – pl. 10 év múlva -, hanem még továbbiak. S itt a legvégén próbáljunk meg tágabb értelemben vett rész-összegzést készíteni. Wehner Tibor összes, nyomtatásban megjelent publikációjának a darabszáma talán nem is ismert pontosan, meg kellene számozni a bibliográfiája tételeit. Ez becslésem szerint inkább több, mint kevesebb ezerötszáznál. Összesíteni lehet viszont az eddigi önálló köteteit, azokat, amiket írt vagy összeállított, s saját írás – tanulmány, előszó - van benne. Jelenlegi ismereteim szerint ezek száma a képzőművészet témakörén belül 55, és a szépirodalmi kötetek száma 7. Biztos vagyok benne, hogy egyik szám sem végleges.

 

  

 

 

Polák István: Ismertetés (2013. májusa)

Wehner Tibor: Tapló. Kíméletlen Művészeti Napló. 1996-2006. Bp. Enciklopédia Kiadó, 2013. 717 p.

Első rész

Egy laikus olvasó határozott állítása nyitja az ismertetést. A laikus én vagyok, s az állításom az, hogy ilyen mű, ilyen krónika nem került eddig a képzőművészet iránt érdeklődő, a magyar képzőművészetet, művészeti életet figyelő és szerető olvasó kezébe.

Nézzük először formai oldaláról. A papírkötés elején egy grafikus műalkotás látható – elfelejtettem kideríteni, hogy kié, de majd pótolom. A visszahajló borító belső oldalán tömör életrajz, a hátoldalon pedig a szerző a napló keletkezésének körülményeiről ír. Ebből idézek: „… 1996-ban … az Új Forrás szerkesztőinek ösztökélésre kezdtem el írni a Kíméletlen Művészeti Naplót, amely már minden, személyesen megélt művészeti történést dokumentált, és a folyóirat 1977-es lapszámaiban látott napvilágot. Az egy éves sorozat lezárulása után tovább írtam a művészeti feljegyzéseimet, igyekezvén a tényekre, a történésekre koncentrálni … Így született az 1996 és 2006 közötti időszakot átfogó Tapló, abban a reményben, hogy értékes részletekkel gazdagítja a darabjaira hullott, a darabjaira hulló Egészet.” A tíz év és két hónap eseményeit, s az azokhoz fűzött reflexiókat 660 oldalon követhetjük, s ezt követően teljes, mindent megmutató névmutató és helymutató szolgálja a konkrét keresést.

A tartalomjegyzék a verzón – könyvtárosok örüljetek. Itt derül ki, itt veheti számba a számokat és statisztikát kedvelő recenzens, hogy az első három teljes év (1997-1999) és az utolsó, azaz 2006 valamiért nagyobb hányadot képvisel a többinél, a kötet terjedelmének több, mint fele. Ezek az évek vagy eseményekben voltak gazdagabbak, vagy az egyes bejegyzések terjedelme hosszabb a többinél. Hiszen a napi jegyzések a néhány sor és a néhány oldal terjedelem között váltakoznak. A többi 6 év átlagosan évenként félszáz oldalt köt le. A szerző az egyes éveket beszédes vagy rejtélyes, de minden esetben szellemes mondattal jelöli meg a tartalomjegyzékben is és fejezetcímként is.

A laikus olvasónak csak később lesz lehetősége a darabokból összerakódó Egészről beszámolni. Most az út elején arról, hogy az olvasást a helymutató Tata oszlopának Laposch-tárgyszavánál, annak a 160. oldalra mutató első megjelenésénél kezdte. Innen a neten mennie kellett az Új forrás 1998.8. számához, hogy a megfigyelésről többet tudjon. De nem tudott meg eleget. S mivel ez az év a naplóíró számára különös jelentőségű volt, a recenzens a 160. oldaltól olvasott tovább, az év végéig. Az olvasást ezen könyvismertetés első résznek lezárása után fogja folytatni, s az olvasás folytatásának szükségszerű következménye lesz a könyvismertetés második részének megírása.

A második rész

álruhát ölt, a könyvismertetés az olvasónapló műfajába burkolózik.

A székesfehérvári Haraszty-kiállításra emlékszem. Láttam róla tv-beszámolót is, s ennek hatására megnéztem. Élmény volt, s csak sejtettem a korábbi harmadik T okát.

  1. p. Az Új Művészet szerkesztői anomáliái.

128.p. Érdekes összefonódások és hangsúlyváltások a tradíció és az elrugaszkodás viszonyáról Péter Ágnes kapcsán, a kiállítását megnyitó szövegben.

  1. p. Minden különösebb ok nélkül jut eszembe (azaz közvetett oka azért van: tanítási segédletként csináltam egyszer egy irodalmi időszalagot a honfoglalástól napjainkig, a számegyenesen az uralkodók, miniszterelnökök, felül a világirodalom alkotói, alul a magyarok, hogy látszódjék, kinek ki volt a kortársa, s az OPKM-ben egy általam ismeretlen, mert 2010-ben készült – akkor én már nyugger - tankönyvben hasonlót láttam), hogy ha egyszer minden élő magyar képzőművészt összehívnának, aki akár egyetlen kiállításon egyetlen alkotással szerepelt, vajon hányan lennének. Vagy az eddigi összeset, élőt és holtat. S el lehetne-e őket is helyezni egy művészeti időszalagon? De a kérdésemnek, a magamnak feltett kérdésnek az is az oka, hogy az olvasott nevek 50-60 %-a ismeretlen – elég szégyen ez nekem -, 15-20 %-a rémlik valahonnan, s csak a maradékot tudom hova tenni. S ez a „tükör”, amibe már így az olvasás elején belenéztem a kötet első hozadéka.

146-148. p. Kampányfogás-keresések címmel készül tv-műsor a választási plakátokról. A műsorra nem emlékszem, s így szívesen vettem volna, ha egy-két plakátot a napló konkrétan is említ.

  1. p. Előzetes várakozás és kíváncsiság támad bennem. Olvashatók lesznek-e, és emlékezni fogok-e azokra a tv-felvételekre, amelyeket 1998-2000 között láttam, s amelyekben a művészeti élet aktuális problémáiról, neuralgikus pontjairól volt szó.

580-582. p. A 30-i könyvbemutatóra készülve keretessé alakítom a napló-olvasást és az azt rögzítő , arra reflektáló olvasónaplót. Vagyis az első évek lineáris követését felfüggesztve a kötet végére ugrottam, s most az utolsó év, a 2006 lapjait-napjait olvasom. Az elején van egy rejtélyes utalás: „ a nagy tragikus január-februári szövegvesztések”, ezt jó lenne feloldanom. (Közben feloldódott, egy számítógép-lefagyásra utal.) S a márc. 15-i két és fél oldalas megnyitó-beszámoló nyomán válik biztossá egy korábbi feltevésem. Az, hogy a naplóíró itt értéket ment, ahogy ezt az előzőekben is többször tette. Hiszen szerintem a kiállítás-megnyitók szövegeinek egy része alakul csak át katalógus-előszóvá vagy szakpublikációvá. A többi a verba volant sorsára jut. Így pedig mégis megmarad belőle valami.

...........................................................................

A könyvbemutató megtörtént. Ezért most az olvasónaplóban egy kitérő következik. Sokan voltak, s szerintem ez a siker első jele. A vonatozás közben arra gondoltam, hátha támad valamilyen külső-belső kényszer a meg(fel)szólalásomra, ezért gondolatban egy kis skiccet csináltam. Aztán vázlatot. Imígyen: A megszólalásom apropója az is lehet, hogy Tibort legkorábban mint egy hangjáték szerzőjét ismertem, személytelenül, középiskolás koromból. Akkor hallottam az Egy zseb homok c. művet egy diákírókról készült műsorban. Aztán erősen csodálkoztam, amikor ez egyszer 68-ban kiderült. Onnantól különböző hullámzásokkal, pl. egymondatosokat küldött Esztergomba stb. mostanáig. A kötethez kapcsolódva pedig: a címhez méltóan kíméletlenül, s bizonyos háromságelmélet szellemében három gondolatot vázolok: a, Dokumentáljunk, ahogy és amikor csak tudunk. Az emlékezet, az egyéni és kollektív emlékezet akkor hasznos az utódoknak, amikor az számukra elérhető. b., Temessük az árkokat, sőt a „szakadékokat” is. Mert a nemzeti kultúra egységes egész, hiába látjuk úgy manapság, - ahogy a hátsó borítón is olvasható -, hogy darabokra hullik. Abban nincs semmi kétségem, hogy az ároktemetés kell-e. Abban már több, hogy lehet-e, és ha lehet, akkor mi a technológiája. Ámde az árkokra sokszor szükség is van, hogy a turbulens vizeket, keringéseket el- és levezesse. És ha már annyi árkot ástunk, horizontálisan is, vertikálisan is! (ami egyébként nonszensz), akkor a betemetés előtt csövezzük be. Így az áramlások is megmaradnak, s mégis szabadon tudunk járkálni, akár csukott szemmel is, éjszaka is, a szélrózsa minden irányában a kultúra tágas mezején. Ahogy a kötet tanúsága szerint a szerző is közlekedik. Valóságosan is és virtuálisan is. c., És harmadjára: miért temessük az árkokat? Laikus és egyszerű válaszom: azért, mert a legtöbb embernek – nekem is – csak egy élete van. Nem mindegy, hogy…

Ez volt az elhallgatott, elmulaszott felszólalás. Nem illett volna a forgatókönyvbe. De a véletlen a kezemre játszott, mert Arató Antal kolléga, a Vörösmarty Könyvtár nyugalmazott és tiszteletbeli igazgatója a kötet címéről tett fel kérdést, miután egyik jelentése kissé pejoratív. Ketten is értelmezték, s ekkor, hirtelen felindulásból én is. Szakolczay kérdésre számított, de azzal kezdtem, hogy nem, nem kérdezni szeretnék, hanem kiegészítést tenni a cím értelmezéséhez, bizonyos háromság-elmélet jegyében. Tegyük tehát a tapló mellé az acélt és a kovát.

………………………………………

Folyt. A helyszínen nem jutott eszembe (csak ma egy gondolkodásveszélyes hobbitevékenység közben), hogy a tűzgyújtó háromságot hogyan lehet, lehetett volna még két szállal kapcsolni a címértelmezéshez. Az egyik szál Szakolczay Lajos irodalomtörténésznek az a többször is felvázolt víziója, amelyben a szerzőt a - kötetben valós tények rögzítésével ámde éppen ezért számukra dehonesztáló módon megjelenő - szereplők virtuális megégetésnek vetik alá. A másik a múlt század utolsó harmadának egyik lírai gyöngyszeme, amelynek refrénje: „Égni kell, égni kell, égni kell, annak, aki gyújtani akar.”

Még egy fontos jellemzőt kell megemlítenem a felborított időrendhez, azaz a 2006-os évhez való visszatérés előtt. Azt az etikai és pedagógiai következetességet, amivel a szerző minden alkalommal hozzáteszi az éppen említett személy nevéhez epiteton ornansként, meghatározó tulajdonságként a „foglalkozást”, pl. festőművész, gafikus, szobrászművész, kritikus stb. Miért tartom ezt fontosnak, etikai és pedagógiai erénynek? Azért, mert egyrészt az alkotók megérdemlik, másrészt az olvasó előbb-utóbb megjegyzi. Hiszen annyi a név, hogy egyébként talán elvesznénk a dzsungelükben. Az ismétlés a tudás édesanyja, bár így sem bízom benne, hogy majd a könyv végére érve jelentkezni mernék egy szóbeli vizsgára.

602.p. Megnézendő a 2006. májusi Napút-ban Szakolczay Lajos írása a Laposch-kiállításról.

Kérdések, előbb a 626. oldal környékéről. A dobozokban kapott kiadványok feldolgozása. Miért ekkor, miért olyan sok? (Igaz, a folyamatos feldolgozás pedig szétaprózódás.) 634.old. Més-záros István. Sajtóhiba? Avagy az autentikus írásmód? Azután az olvasónapló-író a névmutatóhoz lapoz, ott is ugyanolyannak látja és megnyugszik.

638.p. Két szál nyúl(ik) ide vissza a jelenből: a nemrégi cikk a Vas Népéből, amelyik az ekkor Vasváron készült kiállitásmegnyitós-képet (török Richárd) közölte hat évvel megkésve, és az ugyanekkor megjelenő drámakötet címadó darabjának felidézése egy kiállítás-látogató által.

  1. p. Lennének-e egyeztetési, nyilvántartási lehetőségek annak érdekében, hogy ne essen egy időre több kiállítás-megnyitó?

A 2006. év végére érve a naplóolvasó naplóíró visszatérhet a felfüggesztett időrendhez. Előtte még megjegyzi, hogy az a 7-17 év távolság, ami elválasztja őt is, olvasótársait is, és főleg az érintetteket a rögzített eseményektől, szinte ideális. Nem sok, nem kevés. Lehet még talán emlékezni a részletekre is, helyeslően bólintani, vagy fejet rázni, de már mégsem olyan élesek az emlékek, az érzelmek, hogy túlságosan felkavaróak legyenek.

 

-------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Egy délután a 89. Ünnepi Könyvhéten (2018.06.10.)

 

   A könyvhét kezdete előtti hetekben kiderült, hogy egykori évfolyamunk számára kétszeresen is aktuális lesz. Megjelent Wehner Tibor művészeti naplójának a második része, és május végén lezajlott a könyvbemutatója a Kósa Ferenc 80. születésnapjára készült gyűjteményes kötetnek. Ebben a nyitó tanulmányt Pörös Géza írta. A két könyvről részletes ismertetést fogok írni néhány napon belül.

   A rendezvény tehát alkalmas lehetett volna az idei első évfolyam-kistalálkozó megtartására is. És valóban, vehetjük úgy, hogy megvolt. Ebben Kucska Ferencnek van nagy érdeme. Ő hívott fel még május közepe táján, amikor a Tapló2 néhány részlete megjelent a Kortárs májusi számában, s javasolta, hogy találkozzunk a könyvhéten. Sejteni lehetett ugyanis, hogy dedikáció is lesz. Ő kereste meg Pörös Gézát is. Én úgy gondoltam, hogy ő is dedikálni fog, de kiderült, hogy az Őrizd az embert c. kötetet csak a főszereplője azaz Kósa dedikálja. Elérkezve június nyolcadikához, azaz péntek délutánhoz, az eddig említett férfi-négyeshez (Kucska, Polák, Pörös, Wehner) egy hölgy csatlakozott, Cs. Szabó Mária. Ezért írtam, hogy akár kipipálható a kistalálkozó.

   A Vörösmarty téren ebben az évben 185 kiállító van, 300 új művet tartalmaz a rendezvények reklámfüzete és 1000 dedikálást terveztek az öt napra. Wehner Tibor kötetét a Napkút Kiadó jelentette meg, a dedikációt két fotóval dokumentálom, azaz igazolom.

 

 

 

 

   A tájékoztató füzetek ellenére a pavilonok kínálatában elég nehéz volt tájékozódni annak a vidékinek, aki csak pár órát tervezett ott eltölteni. Könnyebb a helyzete a fővárosiaknak, ők többször is visszatérhetnek. S ahogyan hazaérve végigböngésztem az ÉS könyvheti listáját, nem találtam benne egyik említett kötetet sem. Már épp reklamáló levelet készültem írni a szerkesztőségnek, de előbb megnéztem a hivatalos könyvheti kiadványt is, s abban sem találtam egyiket sem. Azt feltételezem, hogy nem fértek bele abba a 300-as listába, vagy annak szűkössége miatt, vagy a pár nappal korábbi megjelenésük miatt. Ennek ellenére érvényes rájuk a szokásos 20 %-os kedvezmény. Talán nem volt ez igaz Moldova könyvére, Az új császár új ruhájá-ra. Nem tudtam ellenállni a megvásárlásának, mert ott ült a szerző a kisasztal mellett. Így lettem életem első Moldova-autogramjának tulajdonosa, s mostanra már el is olvastam a másfélszáz oldalt. Azt is figyeltem olvasás közben, hogy megvan-e még az a változatosság, szellemi sziporkázás, ami a korábbi szatírákat jellemzi. Megvan. Végig élveztem a bölcs, keser-édes humort, a könyvet elolvasásra ajánlom. De felébredt bennem az alvó kisördög is, és karakter-árakat kezdtem számolni. Moldova könyvében egy forintért 54 karaktert kap a vásárló, a Kósa-könyven kb. 260-at (a fotók miatt nehezebb kiszámítani). a Tapló2-ben kb. 530-at. Ez persze nem azt jelenti, hogy Moldova könyve ötször illetve tízszer annyit ér, mint a másik kettő, sőt. Itt inkább az üzleti szellem és a kultúrmisszió egymás ellen játszása érhető tetten.

 

   Pörös Gézától tudtam meg azt is a délután folyamán, hogy van egy harmadik aktualitás. Május harmincadikán a MMA éves díjátadási ünnepségén is szerepelt Wehner Tibor. Ezt nem a saját szavaimmal fogalmazom meg, hanem a MMA honlapjáról vett idézettel.

 

A Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Írói Díja

A díjban az a művészeti író részesíthető, aki kiemelkedő és tartósan magas színvonalú tevékenységével, ismeretterjesztő, művészetelméleti vagy műkritikusi munkájával hozzájárult a magyar művészet közkinccsé tételéhez egyszersmind emelve és megőrizve ezzel a magyar kultúra értékeit. A díj pénzbeli elismeréssel jár, amelynek összege bruttó kétmillió forint. Az MMA Wehner Tibor írót, művészettörténészt részesítette e díjban kimagasló publikációs tevékenységéért.

http://www.mma.hu/hu/muveszeti-hirek/-/event/10180/atadtak-az-mma-koztestuleti-dijait

 

 

-------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Olvasónapló(10)(2018.05.20.)

 

   Ismét néhány cikk késztet arra, hogy rövid reflexiókkal hívjam fel rájuk a honlap olvasóinak figyelmét. Először az Élet és Irodalom május 18-i számának írásairól, majd online-cikkekről lesz szó. (Amint az közismert, újabban az ÉS összes írása online is olvasható, egy kis reklámfilm megnézése után.)

 

   Az ÉS vezércikkét a főszerkesztő Kovács Zoltán jegyzi, s a címe Az eldobott szendvics. Tartalmát sejthetjük, mert nemcsak az elődjéhez méltó megjegyzéseket produkáló új agrárminiszterről van benne szó, hanem a friss kormány több más tagjáról is. Szerintem nem véletlen egybeesésekről van szó, hanem tudatos kísérletről. Ahogyan az eddigi nyolc évben már sokszor előfordult, a kormány blődségeket produkálva figyelheti meg, hogy a teljes magyar társadalom mit vesz be, mivel etethető. Eddig minden falat simán lement, semmikor nem érték el a falat.

Valki Lászlóé az első hosszabb, másfél kolumnás írás, a 3-4. oldalon. Címe A jogállamiság kikényszerítése az Európai Unióban. Arról a tervről szól, amivel az Unió – épp hazánk demokratikus deficitjei miatt is – felváltaná a ma nehézkesen működtethető 7. cikkelyt. Az írás záró bekezdése: „Ez az eljárás gyakorlatilag kiküszöbölné a 7. cikkelyből ismert, rendkívül körülményes mechanizmust, amelynek alapján, mint láttuk, sohasem lehetne szankciókat alkalmazni egy tagállam ellen. És ott érintené a tagállamokat, ahol azoknak a legjobban fájna. Persze csak 2021. január 1-je után.”

Vásárhelyi Mária Kívül tágasabb? c. cikke az ellenzék parlamenti részvételével foglalkozik. Nem először ír a témáról, hivatkozik is saját legutóbbi cikkére, amit a választás után írt, a lap ápr.20-i számában. Vitára ingerlő a mondanivalója, hiszen amellett érvel, hogy az ellenzéki képviselők kötelessége volt a mandátumuk átvétele, s ugyanígy kötelességük az üléseken való részvétel. Nem szabad a „biodíszlet” szóval jelölni az asszisztálásukat. Ez utóbbival nem értek egyet, s ezt megkísérlem majd neki személyesen megírni. Igaz ugyan, hogy a szerző még tavaly a választás bojkottját tartotta volna szükségesnek, ahogyan én is, tekintettel az egypárti választási és választási eljárási törvényekre, de – amint állítja – ha már beneveztek a választásba, akkor tekintettel kell lenniük a népakaratra, a rájuk szavazó választópolgárokat képviselni kell. Szerintem azonban elég lenne, ha mind a plenáris, mind a bizottsági üléseken frakciónként csak egy ellenzéki képviselő lenne jelen, s a többiek a hivatalos ülésekkel egyidejűleg egy párhuzamos parlamentet működtetnének. Ott megtárgyalhatnák a hivatalos napirendet is, s még azokat a témákat, amiket nyolc éve a kétharmados vagy egyszerű többségű egypárti parlament még csak napirendre se vett. Az ellenzéki képviselőknek tehát nem a neogót épületben kellene dolgozniuk, hanem mindenhol, de az épületen kívül. Ezzel sokkal hitelesebbek lehetnének, visszanyerhetnék az elvesztegetett választói bizalmat.

Ugyancsak a választás utáni helyzet a témája Szüdi János írásának (Járt utat járatlanért), a lap 9. oldalán. Ide kapcsolható egy cikk a Népszavából:

http://nepszava.hu/cikk/1160231-kover-laszlo-hazelnok-ellenzeki-ricsajra-szamit

A pokróc természetű házelnök hű volt eddigi önmagához, s egy újabb érvet adott a Parlament részleges ellenzéki bojkottjának jogosságához.

A negyedik egészoldalas cikket György Péter jegyzi. Cikkének címe: Üres szavak és vágyott dolgok. A másik Magyarország. Szinte évszázados távlatban gondolkodik, s az 1945 előtti baloldalnak két – eredeti módon megnevezett – csoportját különbözteti meg. A marxista kommunistákét, akiket szerinte három fő dolog vezérelt, az ideológia, a képzelet és a valóság hármasa. Őket szerinte 1945 után kiszorították a sztálinista kommunisták, akik elvtelenül azt követték, amit az SZKP követelt. 1956 után pedig   „ … a pragmatikus kommunisták kora jött el, akik egyre kevésbé tudtak mit kezdeni mindazokkal, akik a politikai emancipációt és a marxizmus filozófiai kérdéseit elválaszthatatlannak látták …. A Kádár-rendszer ugyan beláthatatlanul élhetőbb volt, mint az MDP diktatúrája, cserébe viszont meglepő gyorsasággal vesztette el ideológiai súlyát …” Egyik záró gondolata: „ A saját magát tönkreverő posztkommunista, posztliberális akkor tud majd szembeszállni az etnicista kormánypárttal, ha megérti, hogy azzal szemben – ha nem éri be a munkáskultúra mára értelmiségiek számára releváns méltó hagyományával – egyetlen lehetősége: a baloldali népiek felidézése, s éppúgy kellene szembefordulniuk a hatalommal, mint ahogy azok egykor szembementek a Horthy-rendszerrel.” S egy Illyés-idézettel zárja a cikkét.

Rögtön ezután Rádai Eszter beszélgetése következik Hidvégi Balogh Attila újságíróval, „Nézzenek a tükörbe” címmel. A roma nemzetiségét tudatosan vállaló Hidvégi a saját munkáján, kudarcain és eredményein keresztül vázolja fel a cigányok máig méltatlanul semmibe vett problémáit. S ide is találhatunk egy kapcsolódó írást, azt, ami a hazai mélyszegénységről szól. Itt kezdetben arról a Monorról van szó, ahol az első – akkor még viszonylag teljes – demokratikus ellenzéki titkos tanácskozás volt 1985-ben.

 https://444.hu/2018/05/19/szazmilliok-mennek-a-monori-szegenytelep-felszamolasara-a-nemet-ep-kepviselo-megis-afrikahoz-hasonlitotta

P.Bodzsár Erzsébet riportnak nevezett szatírikus parabolája Nyest (Életpályamodell) címmel a 10. oldalon olvasható. Ugyanúgy az újságírás a témája, ahogyan részben Rádai interjújának.

Még néhány írás az ÉS-ből, a címekre korlátozódva.

Demény Péter: Művészi lázadók. 13.p.

Falcsik Mari versei (teljesen megtöltik a 17. oldalt).

Keresztury Tibor: A megértés vágya. Esterházy Páter: Az olvasók országa c. kötetéről. 21. p.

Polák István: Laffer görbéje. 2. p.

 

Az Index-ben jelent meg egy írás arról, hogy a hazai munkaerőhiány újabb jeleként multik készülnek arra, hogy „kivándoroljanak”, azaz kitelepítsék üzemeiket hazánkból. A cikkben ennek egyik fő okaként azt a hatszázezer magyart nevezik meg, akik az elmúlt évtizedben (másfél évtizedben?) tartósan külföldön dolgoznak.

https://index.hu/gazdasag/2018/05/17/elviszik_a_termelest_a_multik_magyarorszagrol/

S ez azért lehet érdekes, mert a Népszava által elfogadott, s alighanem a következő héten megjelent írásom témája is ez, azaz a nemzeti munkanélküliség ma. Cikkem fő gondolata, hogy ha egy varázsütésre mindannyian hazatérnének, akkor a hivatalos munkanélküliségi százalék nem 3,9 lenne, hanem 17,5.

 

   A Népszavában N.Kósa Judit írt arról (Tanulni szeretnének címmel), hogy a Figyelő - „közérdekű adatigénylése” eredményeként leleplezte egyik budapesti gimnázium igazgatóját. Megkerestem az eredeti cikket, s kommentet írtam róla a Népszava írásához.

http://figyelo.hu/szoveg/v/politikai-celokra-hasznalt-egy-budapesti-gimnaziumot-az-igazgatono-/

Előbb idéztem három részletet:

“   ...kiderült, az intézmények vezetői saját hatáskörben dönthetnek arról, milyen médiamegkeresésnek tesznek eleget, szakmai kérdésekben szabadon nyilatkozhatnak. “

Közérdekű adatigénylés után     “jött meg a válasz, eszerint  a Vörösmarty Mihály Gimnázium vezetője saját hatáskörben engedélyezte az intézmény volt diákjának, Molnár Áron "noÁr” rapper klipjének forgatását. Mivel nem értesítette a tankerületi központot, így bérleti díjat nem állapíthattak meg, ezzel megsértette a belső eljárásrendet. ...

Nem vette ugyanis figyelembe a köznevelési törvény előírását arra nézve, hogy politikai mozgalom nem tevékenykedhet közoktatási intézményben. Nem jelezte a fenntartónak, hogy helyt adott a forgatásnak, ezzel megsértette a tankerület belső eljárásrendjét. Mivel nem kötött bérleti szerződést, és ingyen üzleti és politikai célokra adta oda a közintézményt, ezzel megkárosította a fenntartót, a magyar államot.“

   A Figyelő szerzője üzleti és politikai célú akciónak nevezi a gimnázium egykori diákjának pár perces klipjét. Ezzel együtt azt sugallja, hogy minden iskolaigazgató minden döntéséről köteles tájékoztatni a jelenlegi fenntartót, azaz a tankerületi központot. Illetve hát a magyar államot. Továbbá ha ingyen adják oda néhány perces forgatásra az iskola udvarát és folyosóját, akkor azzal kárt okoznak. Úgy vélem, hogy ennyi szót érdemes volt a témára vesztegetni, ennél többet kár lenne.

----------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Stadion-szindróma (fóbia, komplexus)(2018.04.23.)

 

Először arról, hogyan függ össze egymással a három fogalom. A szindróma ugyebár tünetcsoportot jelent,  „azaz olyan szimptómák együttesét, amelyek önmagukban nem mindig jellemző tünetei egy-egy betegségnek. Átvitt értelemben a beszélő által kóros jelenségnek tartott jelenségek megjelölésére is használatos, nyilvánvalóan pejoratív szóhasználatként.” (Wikipédia) Az új és épülő futball-stadionok száma az utóbbi években a sok évtizedes átlagot sokszorosan meghaladja. Ha alaposabb lennék, akkor statisztikai adatokkal, százalékosan illetve grafikusan is ábrázolhatnám, de talán mindannyian kapásból tudunk legalább nyolcat említeni az elmúlt nyolc évből. Ugyanakkor ebben a nyolc évben, azaz a 21. század második évtizedében talán – ugyancsak évtizedes átlagokat nézve – a hazai klubcsapatok és a válogatott nemzetközi szereplése a bányabéka színvonalára emelkedett. Ne mondjunk mást, csak két példát: az első osztályú bajnokságban 12 csapat játszik, a korábbi 18-20-szal szemben, s legutóbb az egyik vidéki csapat játékosaitól el kellett venni a szponzor által biztosított reklám-autókat, hogy ezzel ösztönözzék őket jobb játékra. A komplexus a régi Bakos szerint: „valamilyen tudatalatti, elfojtott vágy, illetőleg az ilyen vágyak, elképzelések összessége; gátlás.” Talán nem kell nevesítenem azt a személyt, akire ráilleszthető a tömör megfogalmazás a focival, a stadionokkal összefüggésben. Hogy miért a vágy? Tán a fiatalkori focista múlt iránti nosztalgia, a múló idő megállításának kísérlete lehet a magyarázat? Vagy a „panem et circenses” modern változatának a megvalósítására tett kísérlet? Illetve harmadikként egy iparág lendületbe hozásának a távlatos szándéka? (Lehet persze más magyarázat is, az olvasóra bízom.) És a fóbia? Ugyancsak a régi Bakos szerint: „egyfajta kényszerképzet; beteges félelem, iszony, gyűlölet”. Nos ez, a stadion-fóbia rám jellemző. Pedig nem is jártam még egyikben se a fent jelzett új stadionok közül. Azonban nem a félelem, nem a gyűlölet az önként vállalt meghatározás, hanem az iszony. Az averzió. Még pontosabban egyfajta felháborodás amiatt, hogy a mai hazai viszonyok között ez a fajta államilag dotált beruházás vált a legjellemzőbbé, első helyen állóvá.

 

   Másodszor arról, - elszakadási kísérletként a fóbiámtól -, hogy miért jók a stadionok, miért nem lehet létezni nélkülük. Nem vagyok fociszakértő, nem néztem utána a technikai kérdéseknek, csupán mint gondolkodó állampolgár próbálom védeni a frissen kinőtt és még ezután kinövő stadionok sorát.

Első érvem a hazafiság, a nemzeti öntudat erősítésére való törekvés. Hiszen a hazai klubcsapatok egy-két fordulóig eljutnak a nemzetközi kupákban, a válogatottunk is játszik csoportmeccseket. Sőt, nemrég egyszer tovább is jutott. Tehát eljutnak hozzánk híres klubcsapatok és válogatottak, ezeket a meccseket a tv-társaságok közvetítik. S milyen érzés lehet az öntudatos magyar polgárnak látni a puccos stadionokat, ráadásul a teltházas nézőtereket, s ezzel összevetni a mi fapados pályáinkat. Milyen érzés lehet a külföldi nézőknek látni a nagy különbséget. Tartanunk kell hát a lépést – ha másban nem is annyira (pl. a bérekben) – legalább a látványsportok külsőségeiben a nemzetközi színvonallal.

A másik érvem a demokratizmus szóval jellemezhető. A régi elsőosztályú focipályákon is volt ugyan fedett lelátó-rész, de ez csak töredéke volt a nem fedettnek. Nem lehet tűrni, hogy a nézőtéren legyenek egyenlők és még egyenlőbbek. Fedett ülőhelyet tehát minden nézőnek! Hiszen egy esős meccsre korábban csuklyás anorákkal vagy esernyővel kellett menni. A csuklya a tulajdonosát akadályozta a csodás játék élvezetében, az ernyő a mögötte lévőket. Az persze ugyancsak tény, hogy a megkülönböztetés egy része fennmaradt (VIP-páholy), de az ugye elfogadható.

Van-e további érvem? Nincs, illetve még egy. Hiszen ha már teljesen újjáépítik az objektumot, akkor fűtötté lehet tenni a pályát. Ennek legalább két haszna van. Nagyon esős időben gyorsabban lehet kiszárítani a latyakos talajt, s előbbre lehet hozni a tavaszi kezdést a pálya melegítésével.

 

   Harmadjára az averzióm okainak a részletesebb kifejtése következik. Első ellenérvem anyagi jellegű. A pénzről lesz tehát szó, a beruházások költségéről. Ami mindig a zemberek pénzéből megy, hiába nevezték el TA(h)O-nak. S mennyi is az a pénz? A Népstadion utódaként épülő Puskás Stadion esetében nettó 142 milliárd. Ebből a pénzből a jelenlegi összes diáknak a padjára laptopot lehetett volna venni, iskolai használatra. Hiszen a másfél millió diák – a 6 és 18 év közötti 12 évfolyam összes tanulója – tanórai ismeretszerzését és annak ellenőrzését szuper módon segíthette volna. Ha csak óránkénti átlagban öt perc időt számolunk, az tanulónként évi 2oo tanórát tett volna ki. (Azt ezúttal nem bontom ki, hogy ez a számítógéphasználat milyen konkrét formákban történhetett volna, s milyen haszna lehetett volna, másutt már írtam róla.) És ha ezt a fejenkénti tanévenkénti 200 órát a Nemzeti Stadionra transzformálom, akkor „az jön ki”, hogy ott , teltházas rendezvényekkel számolva, hetente nyolcvan órányi programot kellene szervezni. Ha pedig a vidéki stadionok árát nézzük, azt állapíthatjuk meg, hogy abból azt adott megye iskoláinak összes tantermébe okos táblákat lehetne venni. A laptopok és az okos táblák önmagukban is nagyon hatékonyan segíthetik az ismeretszerzést, gyakorlást és számonkérést, „összjátékuk” pedig felülmúlhatja a zöld gyepen folyó összjátékot.

Második ellenérvem a racionalitás szóval jelölhető, azaz a kihasználtságra vonatkozik. Ez még mindig az anyagi oldalhoz tartozik. Ugyebár a hazai első osztályú mérkőzések átlagos nézőszáma 2000 körüli. Ez az új stadionok befogadóképességének negyede-ötöde. S emiatt aztán nem rentábilis azok fenntartása, a belépőjegyekből nem telik rá. Százmilliók kellenek rá évente valahonnan, nem véletlen, hogy pl. a szombathelyi vadi új stadion esetében ezzel gondok vannak. Alighanem messze vagyunk attól, hogy egy átlagos család megengedhesse magának, hogy a hétvégi szabadidős programjának rendszeres része lehessen a meccsre járás. Az informatikai eszközökre pedig csak egy kis karbantartási és energiaköltség kellene.

Harmadik ellenérvem a stadionok funkcionalitására vonatkozik. Csak futballmeccsekre tervezték, se futópálya, se más rész nem áll rendelkezésre pl. atlétikai versenyek számára. Egyéb tömegrendezvényekről (koncertek, piknikek, tömeggyűlések stb.) nincs tudomásom.

Záró ellenérvem is a demokratizmus szóval jellemezhető. Ugyanis a stadionokat nem ab ovo ítélem el, hanem hic et nunc. Mert valóban ilyen jól állunk, országos szinten? Minden fontos területet az európai szintre fejlesztettünk, s a népünk felhatalmazott bennünket arra, hogy az állami beruházások élére a stadionokat tegyük? Ha hazánk Svájc lenne, akkor talán népszavazás döntött volna e kérdésben.

 

   Írásom vázlatos, jelzés értékű. Több érvem lehetne még mindkét oldalon. Célom nem is a teljesség volt, hanem egy minta megmutatása. Minta arra, hogy a meg nem gondolt gondolat hova vezethet. Arra, hogy szembesíthessük önmagunkat a jelenségekkel, hogy ösztönözzük önmagunkat a dolgok végiggondolására. Hogy odafigyeljünk hazánk fontos eseményeire, alkossunk azokról legalább magunkban, a magunk számára szóló megalapozott értékítéleteket.

  ------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Témahalmaz (2018.04.12-23.)

 

   Konkrétabban mindaz, ami a századforduló nyolcadik szabad választásának a témakörébe tartozik. A négy szóval megjelölt témakör harmadik szavára figyeljünk, a „szabad” szóra. Közhelynek, egyértelműnek tűnhet az értelmezése. Szabad az a választás, amelyben korlátozás nélkül vehetnek részt a polgárok. Ha külön kérés nélkül kerülnek be a névjegyzékbe, s automatikusan kapnak értesítést a voksolás helyéről és idejéről. Ez azonban csak a tájékoztatás minimuma. Informálni illik a szavazati joggal rendelkezőket a képviselőjelölés menetéről, az egyéni és listás jelöltekről, azok programjáról, a választás tétjéről. Ebben az elvárt folyamatban persze más és más a felelősség. Más a felelőssége a választópolgárnak, a választást lebonyolító apparátusnak és más a felelőssége a jelölteknek, a jelölő szervezeteknek (pártoknak). Ez is közhelynek tűnhet, ám a választásra jogosultak teljes köre előtt mégsem hiszem, hogy egészében ismert. S részleteiben se lehet ismert. Csak egy példa: érdemes lenne (lett volna) reprezentatív felmérést készíteni arról, hogy a legutóbbi, közel 70 %-ot kitevő szavazók között hányan lehettek azok, akik a saját körzetükben legalább három egyéni jelöltet és három pártot meg tudtak volna nevezni a szavazókörbe lépés előtti percben.

Mert valójában az az igazán szabad választás, amelyben nemcsak a voksolás fizikai lehetősége a szabad, de megvan annak szellemi azaz információs szabadsága is. Nem arra akarok ezzel célozni, hogy iskolázottsági cenzusra lenne szükség, (ahogyan azt az egyik párt eszement ötletével a közelmúltban megfogalmazta), de még csak arra se, hogy a szavazóhelyiségbe lépés előtt vizsgáztatni kellene a polgárt. A szabadságba beleértem tehát azt is, hogy - egy klasszikust idézve – szabad hülyének lenni. Aki valóságosan vagy jelképesen befogja szemét-fülét, azzal nem sokat lehet kezdeni. Aki azonban nyitott lenne, csak éppen a körülményei nem teszik lehetővé az objektív tájékoztatást, annak segíteni kell. Nem mondhatjuk, hogy nézzen maga utána mindenki, aki tudatosan szeretne voksolni, hogy kik a jelöltek, mi a programjuk, mekkora a támogatottságuk, azaz az esélyük stb. Illetve mondhatjuk, ha van hol utána nézni. Lásd erről a következő, megdöbbentő felmérést:

 

https://444.hu/2018/04/11/a-valasztok-40-szazaleka-azt-sem-tudta-hany-szavazatot-kell-leadnia

 

 

   A továbbiakban haladjunk időrendben, azaz annak a kb. egy évnek a stációi szerint, amelyik évben az átlagpolgár jobban kezd figyelni a közelgő választásra. S a stációk objektív számbavétele mellé tegyük oda a szubjektív véleményünket is.

   Az első stációért máris vissza kell mennünk 2015-ig, az első óriásplakátig, amelyen a kormány magyarul szólította meg az akkor még nem is létező, hazánkba bejönni nem is akaró migránsokat. Onnantól a voksolások végéig ez volt a fő üzenet, a haza megvédése, harc a „bevándorlóországgá” válás ellen. Néhány filmriport mutatta is ennek a hatását. Ha készült volna felmérés arról, hogy a kormánypártra szavazók mivel indokolják a voksukat, bizonyára legalább a felük ezt az egyetlen érvet mondta volna. S ez sajnálatos. Az alaptalan félelem beépült a génjeikbe. Nem volt elég három év, hogy a magyar szellemi közéletben rendesen kibeszélésre kerülhessen ez a valóban világprobléma, s annak hazánkra háruló veszélye és felelőssége. (Külön írás tárgya lehetne. Írtam is róla, Ős patkány címmel.) Nem tudtak vele mit kezdeni az ellenzéki pártok.

   A következő stáció a jelölési folyamat, a 2011-es választási törvény és módosításai. A korábbi, kiszámíthatóbb és tisztább (kopogtatócédulás) jelölés helyett a listást vezették be, s idén látszottak igazán a buktatói. A visszafizetési kötelezettség pedig megoldhatatlan feladat, mind a küszöb alattiaknak, mind az államnak. Eleve erkölcstelen egy előre nem látható feltételhez kötni a kampánypénzt, tehát nem a végeredménytől, hanem a nevezéstől kellett volna függővé tenni.

   Egy újabb stáció a választási kampány, annak anyagi és tárgyi feltételei és tartalma. Programok vitája kontra lejáratási mechanizmusok. Plakáttörvény. Állami és pártreklámok összekeveredése.

   (A fenti sorokat április 12-én kezdtem el írni. És idáig jutva el is ment a kedvem az írástól. Azóta azonban pl. a Népszavában és az Élet és Irodalomban mások megírták helyettem ugyanezt és még többet.)

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Négy írás az ÉS elfekvőjéből (2018.04.08.)

Polák István – Ős patkány

 

   A József Attila által versbe foglalt ős patkány – a meg nem gondolt gondolat – változatlanul terjeszti a kórt miköztünk. Mostanában a migráns fogalmában is testet ölt, akkor is, ha ez képzavar. Ezt a tünetet tizenkét éve, azaz 2006-ban diagnosztizálta először egy közvéleménykutatás. A pirézekről van szó, s nem lehetünk eléggé hálásak a kitalálóinak. Hiszen nélkülük még tanácstalanabbak lennénk, látva-hallva pl. azt, hogy az egyik tv-csatornán, ahol a Momentum elnöke beszél az utca emberével, ez az ember teljes meggyőződésével jelenti ki, hogy utálja a migránsokat. Nem kérdezték meg tőle, hogy látott-e egyet is. Tehát a piréz-ellenesség időben megmutatta, hogy zsigeri averziónk van minden idegennel szemben.

   Ezt az averziót ismerte fel és használja ki a mai kormány és kormánypárt 2015 óta. Máig se tudható, hogy milyen információk birtokában érzett rá akkor a később kiteljesedő, Európába irányuló menekülthullám „veszélyére”, de ekkor jelentek meg az első óriásplakátokon az első egymondatos üzenetek. („Ha Magyarországra jössz …stb.) Egy év múlva pedig átengedtünk hazánkon kb. négyszázezer menekültet, legalább a felét regisztrálatlanul, s azóta a közbeszédet nagyrészt a migránsveszély uralja. Hogyan is történhetett ez?

Talán úgy, hogy a demokratikus ellenzék lemaradt, kiszorul a jelenség tematizálásából. Legalább három oka lehet ennek a dilettánsnak is nevezhető lemaradásnak. Az első a bátortalanság, a kockázatkerülés, ami társult azzal a ki is mondott feltételezéssel 2015-ben, hogy a veszély nem reális. Tehát a meg nem gondolt gondolat. Ezt azóta a fejükre is olvassák. Pedig akkor, az első pillanatokban lehetett volna beszállni a kommunikációs versenybe, s vagy a polgári humanizmus, vagy a keresztényi szeretet és könyörületesség értékeit felvonultatva szembeszállni az akkor indított demagógiával. A másik ok a megkésettségbe való belenyugvás. Annak ellenére történt ez, hogy az egy-másfél évvel későbbi események, vagyis a hazánkon állami segítséggel átengedett százezrek sorsa, a róluk való felelős és tárgyszerű gondolkodás még helyes mederben tarthatta volna a hazai közvéleményt. A harmadik körülmény a politikai korrektség értelmezése körül kereshető. Az ugyanis, amit az óriásplakátokon, a nyomtatott és elektronikus médiumokban azóta tapasztalhattunk fizetett kormányhirdetések formájában, tehát az a tömegbefolyásolás védtelenül és magára hagyottan érte hazánk fiait. A dolgok pontos megnevezését elmulasztotta a demokratikus baloldal egészen a mai napig. Hogy miért tartózkodtak ettől, miért kerültek defenzívába, nem derült ki, senki nem kérdezte, senki nem hiányolta. Én a politika korrektség ellen indított támadások következményének, vadhajtásának is tartom, a korrektség túlzott érvényesülésének.

 

   Eddig a jelenséget próbáltam vázolni, diagnosztizálni. De érdemes a terápiával is foglalkozni. Ezt is jellemzi ugyan a megkésettség, hiszen a három év tudatformálásának a kárait a választásokig még csak enyhíteni se nagyon lehet. De ez nem jelenti azt, hogy hagyni kell a valótlan állítások terjesztését, a hazugságkampány dúlását. Mert csak közvetett jeleket látok arra, hogy a felelősen gondolkodók megpróbálnak szembeszállni ezzel a kampánnyal. Ilyen jel pl. az Élet és Irodalom 5. számában Vajda Mihály írása, s a rá válaszoló Herényi-írás a 9. számban. S ide sorolom azt a beszámolót is, amiről itt olvastam:

https://qubit.hu/2018/03/02/a-magyarok-gyulolnek-a-legjobban-mindenki-mast-europaban Címe: A magyarok gyűlölnek a legjobban mindenki mást Európában, s eredetiben ezen a linken lehet megtalálni:

http://library.fes.de/pdf-files/bueros/budapest/14181.pdf A beszámoló egy 2015-ös felmérésről szól.

     A terápiára nemcsak a választások tisztasága miatt lenne szükség, hanem tágabb értelemben és hosszabb távon is. A szellemi kútmérgezés következményei lassan és nehezen orvosolhatók. Itt most három konkrét kúra lehetőségét villantom fel. Az első az a kampányszlogen, (illetve a vele való szembeszállás), ami úgy szól, hogy „a mai ellenzék, akik Magyarországot bevándorló-országgá tennék …” Nem szabad ezt a rágalmat szó nélkül hagyni, mert ez egyrészt a gyengeség, másrészt a beismerés jele lenne. Vagyis be kellene minden alkalommal bizonyítani az állítás alaptalanságát, hazug jellegét. A másik lehetőség ezzel szoros kapcsolatban van. Hiszen bevándorló-országgá csak azt az országot lehet tenni, ahova be is akarnának vándorolni. Eddig senki se tette fel a kérdést, hogy abból a másfél millió migránsból, akik már az Unió területén vannak, hányan is menekültek át hozzánk nyugati irányból. Illetve hányan települtek be hazánkba a pozitívan elbírált, befogadott csoportból? Tán csak néhány százan, s őket is mi magunk fogadtuk be, ahogyan ez nemrég kiderült. Vagyis ez teljesen irreális vád, a tények cáfolják. A harmadik kúra lehetőségét abban látom, hogy be kellene bizonyítani: nem elég csak nemet mondani valamire. Ha nemet mondunk, azaz naponta csak egy kopogtató menekült kérését fogadjuk be, akkor legalább egy alternatív lehetőséget illene vázolni. Ez is meg nem gondolt gondolat, sa valóban bonyolult dolog. Végig kellene gondolni, hogy a merev elutasítással, a négyrétegű kerítéssel mit is üzenünk a menekülteknek. Azt, hogy maradjanak a háborús övezetekben, életük kockáztatásával? Vagy évekig pl. a törökországi és jordániai menekült-övezetekben, sátor- és konténer-táborokban? Illetve itt a szomszédban, a szerbiai ideiglenes tartózkodóhelyen, több ezren? Mindezt természetesen a már említett polgári humanizmus vagy keresztény szeretet jegyében kellene kijelenteni. De azt a kérdést is fel kellene tennünk, hogy a hatóságok milyen módon választják ki a napi egy beengedettet a kopogtatók közül. Sorszám-húzással, sorsolással vagy netán rászorultsági alapon? Ez utóbbi esetben információkkal kellene rendelkezniük a határok mellett várakozókról.

Végül – és szintén csak jelezve a problémát – abban sem lehetünk biztosak, hogy azok, akik nem háborús övezetből menekülnek, akiket megélhetési menekülteknek tartunk, azok nincsenek életveszélyben. Az éhhalál veszélye ugyanolyan súlyos, és gyakran elháríthatatlan. A természeti viszonyok, a túlnépesedés, a politikai anomáliák (diktatúra, korrupció) ugyanolyan életveszélybe sodorhatnak családokat és nagyobb közösségeket, mint a hadműveletek. S ezeknek a veszélyeztetet embereknek ugyanúgy nincs lehetősége a saját életének megvédésére, ha nincs föld vagy üzem, ahol dolgozhatnának. Nem vehető komolyan tehát pl. a líbiai menekülttáborokat javasló elképzelés, éveken át menekülttáborban tartani családokat nem emberies gondolat. Mi lehetne alternatív lehetőség? Ahogyan az Uniónak nincsenek eszközei a szíriai polgárháború megszüntetésére, ugyanúgy nincsenek (vagy csak nagyon korlátozottan és lassan hatóan lehetnének) eszközök az éhhalál elől menekülők otthon-tartására. Mert ha már gondolatkísérlet, akkor képzeljük el: pl. egy uniós pénzügyi alap létesítése az első lépés. Aztán ehhez az alaphoz stábokat kellene szervezni, olyan önzetlen önkéntesek stábjait, amelyek-akik afrikai mintatelepeket létesítenek és vezetnek, ahol földművelésből illetve kisüzemi ipari termelésből megélnének azok, akik vándorútra indultak vagy indulnának. Végül ide visszacsábítani vagy erővel visszatelepíteni a már elvándorlókat. Amíg ilyen telepek nincsenek, addig a bevándorlás elutasítása nem más, mint farizeuskodás. Addig nincs erkölcsi alapja a már bevándorolt „megélhetési menekültek” kiutasításának sem. Hiszen ki merné vállalni a felelősséget, a döntés felelősségét, ha azt kellene megállapítani, hogy egy menekült az éhhalál elől futott-e többezer kilométert, vagy „csak” a jobb élet reményéért?

 

U.i.: Jelen írás elkészülte után olvastam a márc.14- i számban Varga Károly válaszát a korábbi írásához való hozzászólásomra. Mindegyik ebbe a témába illik. Válaszának címe (Félreértés) a saját reagálására érvényes, s ugyanúgy meg nem gondolt gondolat. Ennek bizonyítására csak egyetlen megjegyzésem van. Szerintem megpróbálja átértelmezni ezt a mondatomat: „… gyümölcsöstálra nem adunk lehetőséget a beözönlőknek, de azt sem várhatjuk el tőlük, hogy akár valóságosan, akár csak megjátszásból átalakuljanak gránátalmából jonatánná.” Szerinte ezzel akaratlanul korrigálom önmagamat, holott a hivatalos magyar politikát jellemeztem, ami csak ezt az átalakulást tolerálná. Szókimondóan fogalmazva: nem elég, ha a befogadottak betartják a törvényeinket? Csak akkor bízhatunk bennük, ha asszimilálódnak, teljesen feladják identitásukat, kultúrájukat, vallásukat? Ez szerintem a zsaroló pozíciója. (A metafora értelmezéséhez idézem a válasza egyik gondolatát: „Opponált cikkem gondolatmenetében a milliós nagyságrendű rohamos és tartós beözönlés jelenti a kultúrák turmixolódását, és a gyümölcsöstál a saját földrészeiken megmaradó kultúrák eredeti szépségét.”) El sem tudjuk képzelni, hogy az ötszázmilliós Európában a néhány milliós bevándorló „tömeg” nem turmixolódást, hanem gyümölcsöstálat eredményez? (A reagálásomban feltett további felvetéseimre, kérdéseimre Varga elfelejtett válaszolni.)

 

 

 

Polák István - Focizzunk?

 

   Kovács Zoltán írása kapcsán (Kis fociról álmodik.ÉS.2018.febr.23.) nem a szokásos miniszterelnöki kettős beszédről és az MLSZ azzal homlokegyenest szembemenő tízéves programjáról szólnék. Hanem arról, ami eddig fel sem merült – nem találkoztam vele a közbeszédben -, vagyis hogy milyen másik út lehetne. A futballra költött állami pénzeknek milyen más csatornája. Egy ilyen utat vázolok.

   Folyik a Népstadion utódjának az építése. Nettó 143 milliárdba fog kerülni, persze csak a mai tudásunk szerint. Higgyük el. Ám ugyanennyiért akár idén szeptembertől minden 6-18 év közötti diák padjára laptopot lehetett volna tenni. A vidéki stadionok árából pedig interaktív táblát minden tanterembe. Aki tudja, hogy mire lehetne használni ezeket a laptopokat és okos táblákat, az fel tudja mérni az elveszített   lehetőséget. A részletek kibontása önálló cikket érdemelne. A közbeszédben azonban ez a lehetőség alig jelenik meg. Nem kérdés ma, hogy a regnáló kormányzatnak a stadionok fontosabbak-e, vagy a jövő nemzedékének digitális készségszintje. Az pedig, hogy a választópolgároknak mi a fontosabb, nem fog kiderülni addig, amíg ezzel a kérdéssel nem szembesíti őket valamelyik ellenzéki erő.

   S itt feljebb emelkedhetnénk, a mindennapi adok-kapok fölé. Ma hazánkban nincs párbeszéd. Van helyette az egyirányú, levelező tagozatos „nemzeti konzultáció”, a másik oldalon pedig a falra hányt borsó. A párbeszéd felső szintje a Parlament lehetne. Az azonban látványpékséggé alakult az utóbbi években. Ugyanígy felső szinten lehetnének konzultációk a választási kampányokban. Látható azonban, hogy a kommunikációs, a megszólalási lehetőségekben (reklámok, tömegmédia, vitafórumok stb.) mi a mai helyzet. Ebben a helyzetben úgy fog voksolni a választópolgárok többsége, – jobbra vagy balra -, hogy sejtelme sem lesz róla, hogy szavazatával pl. ebben a konkrét, ámde artikulálatlan kérdésben is véleményt nyilvánít.

   Külön téma lehetne a stadionépítési mánia. Az, hogy a zöld gyepen túl mit adnak a stadionok a magyar futballnak. A zöld gyep ugyanolyan a régi és az új stadionokban (illetve itt-ott fűtötté vált). Akkor mire is a milliárdok? A nézőtérre, annak a meccsenként átlagosan kétezer néző kényelmére? A VIP-páholyokra? Vagy az önjáróvá vált stadionépítési kapacitás „etetésére”? S vajon mekkora látogatottságra számíthat majd a hetvenezres nézőterű nemzeti stadion? Évente hány meccs vagy más rendezvény lesz benne, s mibe fog kerülni a fenntartása? Az általam vele szembehelyezett másfélmillió laptop csak egy kis áramot fogyasztana, de ennek árán – és tanóránkénti átlagosan öt perces használattal számolva - évi százötvenmillió munkaórát jelentene. A nemzeti stadionban ez heti húszezer órás programnak felelne meg. Ámde egy hétben csak 168 óra van.

 

Polák István – Korrekten

 

   D.Magyari Imre kolumnás írása a március 14-i számban (Búcsú két tantestülettől) bizonyára sokakat meglepett. Én az őszinte, segítő szándékú beszéd egyik jelének tartom. Akkor is, ha majd netán érvet találnának benne a Parragh-féle „koncepció” hívei, akik az érettségi helyett a szakképzés felé terelnék a mindenkori nyolcadikosokat. Az írásban hozott konkrét példák ugyan hasonlítanak a saját, tíz évvel korábbi tapasztalataimhoz, de a mai mértékük számomra is sok(koló) volt. Azonban nem azt a következtetést vonom le belőle, amit a mai oktatáspolitika, hanem a következő kettőt.

   Először azt, hogy szükség van a tiszta beszédre. Hasonlóan a közelmúlt példájához, a zaklatási botrányokról szólóhoz. Ha felfakad a kelevény, és kiömlik a genny, akkor megtisztul a seb. Tehát szükségesnek érzem az összes betegségtünet tárgyilagos és hiteles feltárását a közoktatás egész területén, az első osztálytól a tizenkettedikig. Máig nem tudjuk, hogy a kilenc hónapja dolgozó, százfős NAT-csoport milyen diagnózist állított fel. D.Magyari Imrének (és azoknak a pedagógusoknak, akik hozzá hasonlóan tudnának és mernének megszólalni) a tapasztalatai nélkülözhetetlenek a hiteles diagnózishoz.

   Az én másik következtetésem a jövőtudat hiánya. Az az egyéni, családi és társadalmi nihill, ami kicsiben is megmutatkozik, jelen esetben a szakgimnáziumi magyarórákon. A teljesítmény értékének erodálódása, a valamit-valamiért tenni akarás hiánya. A tudás leértékelődése. Ennek magyarázatát széles skálán lehetne szemléltetni. Kezdve a szaktantárgyak ismeretanyagának mértéktelen eltúlzásán, folytatva az egyre jobban beszűkülő társadalmi mobilitással, az uniós felzárkózásunk reménytelenül lassú voltával,   és befejezve azzal, hogy az érettségi előtt állók negyven százaléka hazánk elhagyására készül.

   Csak a (politikailag is) korrekt diagnózis eredménye lehet az a terápia, ami visszaállítja illetve újraalkotja a tanítás, a tanulás tekintélyét, a 21. század harmadik évtizedének megfelelő tartalommal.

 

Polák István – A pontosítások pontosítása

   Oblath Gábor a lap márc.29-i számában korrigálni próbálta Róna Péter írását (Széljegyzetek, márc.22.). Már Róna írásának olvasásakor sejtettem, hogy valaki ezt fogja tenni, hiszen Róna a két ország GDP számait hasonlította össze az Ausztriához való felzárkózásunk értelmezéseként, s inkább „lezárkózást” állapított meg. Oblath PPS-es, azaz az árviszonyokat is figyelembe vevő vásárlóparitásos számokkal operál, s így 20 év alatt a mai 54 %-unkat feltornázhatónak látja 75 %-ra. Igaz ugyan, hogy a második bekezdésében már önmagát is pontosítja, hiszen Ausztria növekvő lakosságú, hazánk pedig csökkenő, így az egy főre jutó számítás hosszú távon torzulhat.

   Első megjegyzésem: ha az osztrák lakosság húsz éven keresztül nőni fog, a mienk pedig csökkenni, akkor a második húsz évben nem a teljes utolérés lesz, hanem a PPS-görbe is lefele fordul, hiszen addigra Ausztriában belépnek a termelésbe a frissen születettek, nálunk pedig az inaktív lakosság aránya lesz nagyobb. Ezért tehát mind a GDP, mind a PPS számait érdemes lenne az azt megtermelő aktív lakosságra vetítve értelmezni, a teljes népesség helyett.

   Továbbá Oblath nincs tekintettel arra, hogy a hazai közgazdász közvélemény körében szinte teljes az egyetértés abban, hogy a magyar GDP növekedésének két fő forrása az uniós ingyenpénz és a külföldön dolgozók hazaküldött keresménye. Ezek nélkül nulla növekedés lenne. A támogatások tekintetében a jövőre nézve teljes a bizonytalanság (a 2020 utáni uniós költségvetés arányai, a hetedik cikkely esetleges alkalmazása), a hazaküldött külföldi keresetek pedig két okból is bizonytalanok. Egyre több teljes család költözik ki (vagy együtt vagy a férj után a többiek, hiszen már minden hatodik magyar gyerek kint születik). S egyre többen vannak azok a fiatalok, akik kint tanulnak és/vagy ott találják meg az első munkahelyüket. Ennek a két csoportnak a munkajövedelme nem fog megjelenni a hazai fogyasztásban, így nem fogja növelni se a GDP-t, se a PPS-t. Érdemes lenne tehát a sógorokkal való összehasonlítást valamivel finomabb mérlegeléssel elvégezni.

(Ez utóbbi írás el is évült, mert az ápr. 6-i számban a legilletékesebb azaz Róna Péter tette helyre.)

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Olvasónapló9(2018.03.18.)

 

   Jelen olvasónapló tárgya egyetlen írás. Ez:

http://mandiner.hu/cikk/20180304_renaud_camus_interju_europa_

   Egy közeli ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, mivelhogy nem vagyok rendszeres olvasója a site-nak, de az egyik legutóbbi írásom a témába vágott. Illetve ez az interjú vág a témába. A Gondolatkísérlet2-ről van szó, de az elmúlt két évben fél tucat más írásom keletkezett, s részben meg is jelent, ami foglalkozik a migránskérdéssel, a plakátháborúval, az idegengyűlölettel, a meg nem gondolt gondolattal. Ennek a végére illeszthető az a cikkem, ami megjelenésre vár, az Élet és Irodalom-nak küldtem el. Ennek a címe: Ős patkány. Mivelhogy három előzménye is van a lap hasábjain, egy írás Varga Károlytól, egy reakció tőlem, s egy szerzői válasz a legutóbbi, márc.14-i számban. A megjelenésre váró írásom végén, egy rövid utóiratban reagáltam is erre a reagálásra, amit csak a cikkem megfogalmazása után olvastam.

   A most terítéken lévő interjú alanya Renaud Camus, francia gondolkodó. Csak névrokona a híres írónak, még szerencsére. Ugyanis az interjúból kiderülő gondolatai – hogy finoman fogalmazzak – megleptek. Sőt, fel is háborítottak. Aki elolvassa a hivatkozott cikket, az meg tudja ítélni, hogy jogos volt-e.

   Most annyit, hogy tanulságos volt elolvasni. Természetesen azért, mert ellenkezést, dacot váltott ki bennem. Nem ismerem ugyan a francia „nemzetiségi” viszonyokat, de voltam három hétig nyári vendégmunkás egy bajor kis faluban, Bietenhausen-ben 2002-ben, egy családnál. Van róla egy írásom, talán a honlapomon is ott van, azóta is nagy élmény számomra. Ott már akkor volt egy kis utca török vendégmunkásokkal, a nekik épített 4-5 kétszintes épülettel. Nem láttam őket, mert mindannyian éppen hazautaztak. A helyiek kis távolságtartással nyilatkoztak róluk. Ezt a töredékes német tudásommal is meg tudtam állapítani. S Camus is kb. két évtizedes múltra tekintett vissza a sajátos nézőpontjának a vázolása közben. Az tehát a véleményem, hogy túloz, elnagyoltan ír, nem érvel, csak riogat. (Ugyanúgy, ahogyan a 15-i nemzeti szónok tette. Kínosan éreztem magamat, s csakis azaz elsősorban ezért írtam az említett gondolatkísérletemet. Amiről ma reggel láttam, hogy tegnap 24-en olvasták. S direkt nem foglalkozom a beszéd legbotrányosabb mondatával.) Ha az a hatása Camus fejtegetéseinek, hogy jobban odafigyelünk a jelenségre, akkor jó. Ha lanyhábban fogalmazna, nem keltene figyelmet. De azt a veszélyt is látom, amit hazánkban is sikerült mostanában elérni. S erről szól az a már említett írásom, ami várólistán van az ÉS-ben, a címe: Ős patkány. Utalok benne pl. egy tv-műsorra, ahol egy vidéki honfitársunk mély meggyőződéssel jelentette ki, hogy utálja a migránsokat. Elfelejtették megkérdezni tőle, hogy hánnyal találkozott. A cikkterv végére utólag kellett írnom utószót, mert az előző ÉS-es reagálásomra válaszolt a megreagált Varga Károly. Tehát nálam is lassan sorozattá áll össze a téma. A neten elérhető Varga eredeti írása is, az én tavaly december eleji válaszom is, s a mostani Varga-viszontválasz is. S talán 1-2 héten belül a most említett válaszom is. Ha pedig nem, akkor a honlapomon lesz olvasható.

   Camus ütősnek tűnő fogalmakkal operál. A Nagy Felcserélés, a davokrácia, a Gafa, ezek a kulcsfogalmai. Az első valójában az európai kultúra elsiratása. Úgy vázolja fel a muszlim hegemónia eljövetelét, hogy közben nem részletezi se az általa vizionált folyamatot, se a lehetséges ellenhatásokat. Nem foglalkozik a számokkal, az arányokkal, csupán azzal a meggyengült fehér identitással, aminek valóban van reális magva. Ám nem következik belőle se az, hogy fizikailag cserélünk helyet a beáramló menekültekkel, se az, hogy belátható időn belül felcseréljük a meglévő (vagy meg nem lévő) vallásunkat, világlátásunkat, szokásrendünket, kultúránkat a beözönlő migránsokéval. A davokrácia a davosi találkozók résztvevőire utal, a gazdasági világhatalomra. Van benne kis – ki nem mondott – antiszemitizmus is, s az a félelem, hogy a mostani évtizedekben a világbiznisz mozgatja a világot, ez irányít bennünket. A Gafa négy szót tömörített betűszóba: a Google, az Apple, a Facebook és az Amazon kezdőbetűi vannak benne. S az a „mérhetetlen” kár, amit okoznak.

   A teljes gondolatkör szerintem indokolatlan félelmen és történelmietlen szemléleten alapul. A félelemről. Ha valóban olyan gyenge lábakon áll az európai kultúra és civilizáció, hogy pár milliós vagy pár tízmilliós menekültbeáramlás romba tudja dönteni, ha nem él bennünk olyan szilárdan, akkor megérdemli a sorsát. Akkor összeomlana magától is. Történelmietlennek pedig azért tartom a szemléletet, mert úgy nézi a világunkat, ahogyan Pangloss mester nézte Voltaire művében, a Candide-ban. Pangloss szerint ugyanis a mi világunk (az akkori) a lehető világok legjobbika, legtökéletesebbike (volt). Vagyis ez a fajta, konzerválni akaró felfogás megállítaná a történelmet. De mit kezdjünk akkor az elmúlt évezredek nagy változásaival? Az ókori birodalmakkal, (perzsa, egyiptomi, Nagy Sándor-i, római), amik voltak, majd összeomlottak. A kétezer évvel ezelőtt a zsidó vallásból kinövő kereszténységgel, majd a fél évezred elteltével létrejövő mohamedán vallással. A másfél évezreddel ezelőtti nagy népvándorlásokkal, amiket éppen mi, az ezerszáz éve ide migrált magyarok zártunk le. Aztán az ötszáz évvel ezelőtti török hódítással, Napoleon és Hitler világbirodalmi terveivel. Igen, szinte mindegyik expanzióval kezdődött, majd összeomlással végződött. Ahogyan a Naprendszerben alakulnak át a vörös óriások fehér törpékké. Vagy mit kezdjünk azokkal a napi, aprócskának látszó, de összegződő változásokkal, amit a fiataljaink körében tapasztalt és írt meg D.Magyari Imre az Élet és Irodalom utolsó számában, illetve Balázs Géza a Vasi Szemle 2018.1. számában. Mindegyik hazai viszonyainkról szól, de ne felejtsük el, hogy ezekben a változásokban egy szemernyi migráns-hatás sincs. Vagyis a világ változik, az idő ront vagy javít, ahogyan Vörösmarty is írta:

 

Örökké a világ sem áll;

De amig áll, és amig él,

Ront vagy javít, de nem henyél.”

 

   Az a kár, hogy ezek a tendenciák csak nagy időtávlatból válnak egyértelművé. Bennük élve azonban felhasználhatók a napi hatalmi ambíciók olcsó játékszereként, félelmet, riadalmat lehet kelteni általuk.

   Még egyszer visszatérve Camus-ra, alighanem az a véleményem, hogy kissé kamu mindaz, amiről ír. Történelmi távlatba helyezve a vészharangját, azt mondanám, hogy nagyon mellélő. Szélsőségben gondolkodik, - ahogyan ma hazánkban is sokan -, és nem árnyalatokban. Nála fekete-fehér a világ. Vagy a Nagy Felcserélés (egyébként hogyan is cserélnénk fel magunkat vagy a kultúránkat? nincs kibontva), vagy minden maradjon a régiben? A „régiben” semmi nem maradhat, éppen erről írt Vörösmarty és Balázs Géza. De – mivel nem vagyok se bevándorlópárti, se változásellenes -, azt gondolom, hogy valóban kellenek elképzelések, víziók a hogyan tovább-ról. Valamikor voltak ilyenek, igaz, hogy a zsákutcába futott kommunizmus-elmélet részeként. Kapitalizmus-elmélet nincs, hacsak Fukuyama jóslatát a történelem végéről, vagy az ebben az interjúban olvasható sötét jövőképet nem tekintjük annak. Illő lenne tehát valamilyen reális és pozitív jövőképpel előrukkolni azoknak, akik erre elhivatottságot és kellő tudást feltételeznek saját magukban. A tagadás, az elutasítás önmagában mit sem ér.

 

 Utólagos megjegyzések. A Google Renaud Camus nevére 157 linket adott elő, de csak kettő volt magyar, a Mandiner ket irása az elmúlt hónapokból. (Erdekes lehet, hogy a portal tulajdonosa tavaly junius ota Tombor Andras, egykori miniszterelnoki tanacsado, s allitolag Habony hitelezoje.) A tobbi link zome termeszetesen francia, kicsit kevesebb angol, s 2-3 olasz, lengyel es horvat. 2-3 nemet nyelvu is van, de csakis a nemetul megjelent kotetet reklamozva. Ez azert is kulonos, hiszen mar kb. husz eve borzolja a szerzo a francia szellemi kedelyeket, s a Nagy Felcserélés is masfel evtizedes "elmelete" az ironak. Nem sikerült tehát más magyar forrást találnom az interjúban kifejtett gondolatairól szóló, tárgylagos vagy sokoldalú értelmezéshez. Így csak a magunk elfogult vagy elfogulatlan értékítéletére támaszkodhatunk.

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Gondolatkísérlet(2)(2018-03-16)

 

   A templomi prédikációk többsége egy – a Bibliából kiválasztott - idézetre alapul, s a pap abból bontja ki a hívekhez szóló aktuális mondanivalóját. Kövessük ezt az utat, s válasszunk két mondatot a legutóbbi ünnepi beszédből. „A helyzet az, hogy el akarják venni az országunkat. Nem egy tollvonással, mint Trianonban, hanem azt, hogy néhány évtized alatt önként adjuk fel …” ( További, magyarázó és kiegészítő idézet: „Azt akarják, hogy ne mi és a leszármazottaink éljenek itt, hanem valaki mások. Nap mint nap látjuk, hogy nagy nyugat-európai nemzetek lépésről lépésre, kerületről kerületre, városról városra veszítik el hazájukat.”)

http://www.blikk.hu/aktualis/politika/orban-viktor-marcius-15-beszed-migrans-soros-magyarorszag-veszely-haza/myhe1h3

Mielőtt a két mondatnak, s az erre épülő gondolatmenetnek a tartalmával foglalkoznánk, jegyezzük meg, hogy a mostani szituáció hasonlatos a fentebb jelzettel. Ahogyan a hívek nem kérdőjelezik meg a Szentírás szavait, ugyanúgy minden bizonnyal a hallgatóság se kérdőjelezte meg az idézett mondatok valóságtartalmát. A hallgatóság a rendezvény végén szétszéledt, s tudatában (vagy tudatalattijában) benne maradt a félelem. Vagy a szándék: nem hagyjuk. Hogy mit nem hagyunk? Elvenni az országunkat.

   Gondoljuk tehát végig azt a veszélyt, azt a ki nem fejtett és lehetséges folyamatot, amelynek a végén néhány évtized alatt elveszítjük a hazánkat. Létező-e egyáltalán ez a veszély, s ha igen, akkor hogyan valósulhat meg. Ha pedig nem létező, akkor mi a célja és értelme a felfestegetésének. (Itt kis kitérővel előre kell bocsátanom, hogy az egyik napilap online változatán a minap egy kommentelő azt a kérdést tette fel – látszólag teljesen komolyan – hogy mi lesz, ha Banglades teljes lakossága, a 165 millió ember úgy dönt, hogy inkább Svájcban akar élni, s beözönlik oda. Válaszomban jeleztem, hogy ezt kétféleképpen teheti meg. Vagy lefoglal egy repülőgépet, s felszáll rá az összes, 165 milliós lakosság, vagy elindulnak libasorban. S ha odaérnek majd Svájcba, akkor is két lehetőség lesz. Vagy rabszolgaságba döntik a teljes lakosságot, azt a nyolcmilliót, s azok napi 36 órában dolgozva ellátják a here rabszolgatartókat, vagy tömeges éhhalál pusztítja el a beözönlőket. A komoly kérdésre ezt a komoly választ voltam kénytelen írni.)

   A mostani válasz keresését kezdjük az első lépéssel. Nem tudok pontos statisztikáról (talán nincs is, s ez baj) arra vonatkozóan, hogy hány bevándorló tartózkodik jelenleg Európában. Többségük már az unió területén van, s csak töredékük várakozik pl. szerbiai vagy macedón táborokban. Becslésem illetve emlékeim szerint a számuk most másfél millió, s ez állandósulni látszik. Ugyanannyian jönnek folyamatosan, mint ahányan a kérelmük elutasítása után visszatoloncoltatnak. Ebből az következik, hogy a másfél millió menekült el fogja venni az ötszázmilló európaitól a hazáját. Illetve ha netán megtízszereződne a következő harminc évben a menekülők száma – ez csak akkor lehetséges, ha Európa karba tett kézzel nézi – akkor a 3 %-nyi tizenötmillió veszi el a 97 %-nyi őslakostól. Az ötszázmilliótól. De ha megszázszorozódna a menekülthullám, még akkor is csak harmada lenne az itt élőknek, azaz összeadódva negyede. Vagyis attól tartunk, hogy az évtizedek alatt beáramló százötvenmillió (???), az az egynegyed erősebb lesz a háromnegyednél? Ennyire gyenge az európai kultúra és a közbiztonság? (Arról most ne is beszéljünk, hogy az a százszoros beáramlás, a százötvenmilliónyi menekült hol és miből élne. Persze-persze, tudjuk. Nálunk, a mi településeinken, a mi lakásainkban. Mecsetekké alakítanák a templomainkat, ágyasokká a lányainkat-asszonyainkat. Rabszolgákká tennének bennünket, s here módján pöffeszkednének a tereinken.)

   Ez tehát a Kossuth téren is felfestett rémlátomás. De térjünk vissza a vezérige szavaihoz, szószerkezeteihez, s próbálkozzunk meg a tartalomelemzéssel. „El akarják venni az országunkat …” Kik? A migránsok. Úgy tudják tehát elvenni, hogy idejönnek százötvenmillióan, ők lesznek a hadsereg, a miniszterek, a parlament, s mi – a legrosszabb esetben is háromszor annyian – rabigába görnyedünk? De mindez nem egycsapásra, nem lerohanásszerűen fog megtörténni, hanem napról napra, lépésről lépésre. HOGYAN? Utalnunk kell itt egy különös személyre, Henri Boulard-ra. Aki egy évvel ezelőtt egy hazai rendezvényen felfestette ezt a víziót. A technológiát nem részletezte. S ennek a víziónak a folytatásaként a mai kormánypárt fél évvel később Európa megmentőjeként definiálta önmagát. Nade, tényleg, nem „egy tollvonással”. Hanem hogy „önként adjuk fel”. Miért tennénk ezt? És hogyan? Nem derült ki. Ha már gondolatkísérlet, akkor hadd képzeljem el. Csengetnek. Kinézek, s ott áll az ajtóban egy öttagú muszlim család. Mondják, hogy ezután itt laknak. Mi némán bólintunk, fogunk két laticellt, s megyünk le a pincébe. A mi híres közbiztonságunk mellett.  Illetve még az is lehet, hogy nem a migránsok akarják elvenni a hazáinkat, hanem az őket támogatók. Mögöttük pedig a „háttérhatalmak” állnak. Ez az idézőjeles fogalom nem az én találmányom, hanem bevett szlogen. Kifejtve ugyan nincs, de azért tuggyukkik vannak benne. Élükön Soros áll. Európai és hazai támogatói a ballibek. De hogy mindezt miért teszik, mi benne az ÉRDEKÜK (hogy egy - azon az oldalon divatos - szóval éljek), miért adnák fel önként, az se derül ki. Tán csak nem azért, mert ők lesznek a janicsárok? Ez se lehet, hiszen: „Azt akarják, hogy ne mi és a leszármazottaink éljenek itt …” Mi és a leszármazottaink tehát nem élhetünk itt. Akkor hol? Vagy kihalunk harminc év alatt, mint a tengeri tehén Morgenstein-nél, vagy helyet cserélünk? De mindegyik esetben felmerül a kérdés, hogy a minket kiszorítók, a minket elűzők miből is fognak akkor megélni, - ha már a leszármazottaink se fognak itt élni -, ebben a mi most tejjel-mézzel folyó Kánaánunkban? Erre sincs válasz.

 

   A legfőbb kérdés az lehet, hogy mindez miért hat. Ahelyett, hogy indulatos, túlzó jelzőket keresnék (agyrém, paranoia, tömegpszichózis stb.), megpróbálok tárgyszerű lenni. Legfőbb okát én a magyar közoktatás siralmas állapotában jelölöm meg. Az elmúlt ötven-hatvan évben annyira kiszorult belőle az önálló gondolkodásra nevelés, annyira szó se volt pl. a matematika napi alkalmazásáról, hogy a felnőtt lakosság elveszítette a józan ítélőképességét, a realitásérzékét. Nem gondol végig semmit, nem számol utána semminek. Fogalma sincs arról, hogy mennyi a 145 milliárd (a népstadion ára, amiből minden diák iskolai laptopot kaphatott volna), az 13oo millárd (a csengeri Szabóné „öröksége”, ami akkor egyenlő lett volna a teljes magyar kötvényállománnyal), vagy az a másfélmillió, a mai menekültlétszám Európában. Még egy számot idézek, az idézetből: ”A nyugat-európai fiatalok még látni fogják, amikor kisebbségbe kerülnek a saját országukban, és elvesztik az egyetlen helyet, amit otthonuknak nevezhetnek. Afrikában tízszer annyi fiatal van, ha Európa nem tesz semmit, ránk fogják rúgni az ajtót. Brüsszel nem védi meg Európát.” Tehát Afrikában tízszer annyi fiatal van, vagyis Afrikában tízszer annyian laknak, mint Európában? A szónok szerint tehát a fekete földrészen ötmilliárdan laknak. Amíg ez a siralmas állapot fennáll, amíg idiótaként lehet kezelni a választópolgárok többségét, amíg nem jut el hozzájuk az érvelő kritika, addig nincsen remény. Nincsen remény. Mert az emberfaj sárkányfog vetemény.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A kerítésről (2018.03.11.)

 

   A szónak többféle jelentése van, ezek közül itt most arról lesz szó, ami a mai közbeszédben a leggyakrabban fordul elő. Vagyis a déli határunkra épített, 270 km hosszú vasfüggönyről. Négyszeres védelmet biztosít az ellen a napi 2-3 migráns ellen, akiket mostanában elfognak a környékén, amikor megkísérlik rajta keresztül illegálisan bejutni hazánk területére. És lehetővé teszi (a kerítés) annak a mostanában napi egy kopogtatónak a legális beengedését, akik a magyar menekültügyi szervekhez fordulnak kérelmükkel. Ára két Nemzeti Népstadion árának felel meg.

 

   A 2015-ös EU-határozatot mi magyarok nem szavaztuk meg, mégis maradéktalanul végrehajtottuk. Először nyíltan és szabad szemmel is láthatóan, (270 km-nyi vasfüggönnyel), azt a részét, amelyben a tagországok azt vállalták, hogy nem küldenek menedékkérőket a többi tagállamba. Ezt – ugyan kis késéssel, miután már több százezren átáramoltak rajtunk 2016-ban - csak úgy lehetett teljesíteni, hogy a bejövőket kiskapun át és regisztrálva engedjük be, s ügyük elbírálásig zárt tranzitzónában tartjuk őket. Eddig én a kerítés ellenzője voltam, mert nem számoltam ezzel a körülménnyel. Ha nem lenne kerítés, akkor pl. a most Szerbiában várakozó több ezer menekültet átjövésük esetén úgy kellene „összefogdosni” az ország egész területéről. (Illetve még ez se igaz. Miért kellene vadászni a bejövő menekültekre a ténylegesen határvadászoknak nevezett határőrző rendőrökkel? Inkább abban kellene érdekeltté tenni a bejövő menekülteket, hogy önként menjenek a tranzitzónákba, magukat regisztráltatni.) Persze ennek az összefogdosásnak az is az oka lehetne, hogy amíg nem épült meg a kerítés, addig a magyar hatóságok csődöt mondtak az akkor valóban nagy menekülthullám megfelelő kezelésével kapcsolatban. Vagyis akkor még küldtünk menekülteket a szomszédos Ausztriába.

S annak dacára, hogy nem szavaztuk meg a határozatot, mennyiségileg teljesítettük a másik részét is. Igaz ugyan, hogy nem a korábban átengedettek mintegy 0,3 %-át kitevő 1294 fő kérelmét bíráltuk el tavaly, de másik ugyanennyiét igen. Tán dacból, azért, hogy mi ne az uniós, hanem a saját migránsainkkal foglalkozhassunk. Ez azonban csak véletlenül, egy államtitkári elszólásból derült ki. Mindezek fényében azonban nem értem a Stop Soros-os óriásplakátok üzenetét. Hogyan tudna bejönni hozzánk az az egymillió? A jelen helyzetben csak a kerítés két vége mellett, azaz a román és a szlovén határon át. Ez utóbbi kiesik, hiszen onnan korábban se felénk jöttek, hanem Ausztriába. Ám – mivel az eddig rajtunk átmenők vagy a beengedettek túlnyomó többsége nem telepedett le nálunk, (holott egyre nagyobb a munkaerőhiányunk) -, az ezután esetlegesen bejövők se maradnának itt. Illetve jöhetne az újabb millió nyugat felől, az osztrák zöldhatáron át?

 

   Mindezek miatt állok értetlenül az előtt a csendes belenyugvás előtt, amivel az összes ellenzéki párt fogadta és fogadja a kormányzati kampányok hamis állításait. Ezek a vádak a kerítés lebontását, hazánk bevándorló országgá változtatását ismételgetik naponta, sőt percente. Ráadásul úgy, mintha ez a két hamis állítás össze is függne. Az ellenzék már három évvel ezelőtt átadta, feladta a vitának ezt a terepét, ahelyett, hogy a kétbites kérdést (beengedjük – nem engedjük be) kiterjesztette volna, s a valóban világproblémává nőtt menekültválságot a maga teljességében mutatta volna meg. Egy ilyen vitafolyamatban részletesen kellett volna tájékoztatni a magyar lakosságot a válságövezetekben élők helyzetéről. S ide én nemcsak a harcok (lövöldözések, bombázások, terrorcselekmények) helyszíneit sorolom, hanem a természeti és társadalmi katasztrófák (szárazság, túlnépesedés, diktatúra, korrupció stb.) miatt ellehetetlenülő élethelyzeteket is. Hiszen az éhhalál veszélye ugyanolyan életveszély, mint a háborús helyzet. El kellene tehát választani egymástól az életüket menteni akaró „megélhetési menekülteket” a „csak” a jobb élet reményében útnak indulóktól. Továbbá a mai informatikai lehetőségek sokkal pontosabb nyilvántartást tennének szükségessé mind a már az Unióban lévő bevándorlókról, mind az otthonukat elhagyó és még úton lévőkről. Ugyancsak többet kellene tudnunk, nekünk magyaroknak, arról hogy a még úton lévők, a jordániai, törökországi, görög és szerb stb. menekültzónákban, konténer- és sátortáborokban, vagy csak egyszerűen a szabad ég alatt hányan és milyen körülmények között élnek. És főleg arról, hogy mióta. Néha ugyan látni lehet erről dokumentumfilmet, de időben eldugva, s nem az állami csatornákon. Ez persze érthető is, egy olyan, mesterségesen generált közhangulatban, amelyre a tavalyi őcsényi panziós terve világított rá.

 

   Ez a mulasztás, a hazai közvélemény idegenellenességének csillapításában elmulasztott lehetőség (sőt, az idegenellenesség gerjesztése) azonban nem kizárólag a közelmúlt vétke. Tizenkét évvel ezelőtt készült egy felmérés, amiben a többség a pirézek befogadását utasította el. Nem vettük észre az intő jelet. S az utóbbi időben elemzések voltak olvashatók, pl. az Élet és Irodalomban (Hadas, Vajda, Csizmadia, Herényi stb.) arról, hogy ez az idegenellenesség az utóbbi másfél századunk egyik jellemzője. Egy 2015-ös felmérés pedig azt mutatta meg, hogy Európában a magyarok gyűlölnek a legjobban mindenki mást. Várható ennek a felmérésnek az idei folytatása, vajon milyen változást fog megmutatni?

 

   Idáig érve talán világos az olvasó számára, hogy fentebb ironikus voltam, amikor a kerítés szükségessége mellett érveltem. Mert szerintem a kerítés nem oldott meg semmit, nem segített semmiben. Eső után köpönyeg volt. Másfél évvel az első nagyplakát után lett készen, s előtte átvonult hazánkon a közel négyszázezer menekült. Azóta ennek a töredéke érkezett a vasfüggönyhöz. De ha a hullám ugyanakkora volna, mint 2016-ban, akkor is erkölcstelen lenne a kerítés. Ráterelné a hullámot a szomszédos országokra. Ezért az a véleményem, hogy a megépítésének nem volt más értelme, mint a permanens kampány. Vagyis bele kellene számítani a kormányzati és kormánypárti kampányköltségbe. Hiszen helyette – uniós határország lévén – tárgyalni kellett volna az európai közösséggel. Miután már átvonult a négyszázezer menekült, tudhatta akár Ausztria, akár Németország, hogy mi a következménye, ha folytatódik. Ám nem tudunk semmit arról,   hogy voltak-e erre vonatkozó diplomáciai tárgyalások. Ebben a nemtudásban is sáros az ellenzék. Látszik a témában való bénultsága.

 

   Zárógondolatként Jókait idézem, két regényét. A kőszívű ember fiai első fejezetében Baradlay Kázmér végrendeletének egyik részletét: „Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele. Sokan vannak, akik értenek engem; de kevesen, akik tenni tudnak, és kevesebben, akik tenni mernek.” Erre is válaszol a másik regény címe: És mégis mozog a föld, s nem lehet véletlen, hogy három évvel későbbi. Feltehetjük a kérdést, hogy ha mozog a föld, akkor vajon annak egy részét megállva lehet-e tartani. El lehet-e zárni hermetikusan hazánkat az európai menekültválság folyamataitól, ki lehet-e rekeszteni magunkat a megoldásban való együttműködésből? Vagy inkább - ésszerű de egyúttal emberséges megoldási kísérletekkel mederbe terelve - pozitív hozzáállással kellene-e a népmozgás részleteivel foglalkoznunk?

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Olvasónapló8(2018.03.03.)

 

   Idén másodszor fordult elő, hogy az ÉS-ben egy fontos, egész oldalas cikket késve olvastam el. Ugyanabban a számban jelentek meg, az 5. számúban, február 2-án. Az első Tillmann írása volt, amire válaszolt TGM, s én is válaszoltam   (volna), de Tillman megelőzött. A másik Vajda Mihály írása, címe: Mentalitások. Most azért figyeltem fel rá, mert egy hónappal később reagált rá Herényi Károly. A harmadik ismertetendő írás egy neten olvasott cikk, ide teszem az url-jét: https://qubit.hu/2018/03/02/a-magyarok-gyulolnek-a-legjobban-mindenki-mast-europaban

 

Mindhárom írás összefügg azzal a legutóbbi gondolatkísérletemmel, amit a cikkek elolvasása előtt írtam, s itt fog következni, az olvasónapló alatt. A három írás rövid tartalmát ismertetem, a teljes szövegeket bárki olvashatja a neten. Az ÉS írásait egyenként, egy reklám megtekintése után.

 

   Vajda Mihály Mentalitások c., majdnem egész oldalas cikke emlékidézéssel kezdődik. 1980-ban érkezett haza Brémából, élete első egyetemi oktatói munkája után. A két és fél éves demokratikus tapasztalataira hivatkozva kérte fel ekkor Szilágyi Sándor, hogy tartson néhány előadást a „repülő egyetemen”. Az akkoriban Szabad Európa Rádiót hallgatók tudhatják, hogy ez a korabeli demokratikus ellenzék illegális találkozóinak egyik formája volt. Lakásokban tartották, s Vajda itt egy vitát idéz fel, amit azzal a kijelentésével idézett elő, „hogy a demokrácia létrejöttéhez nem elég bizonyos intézményi feltételeket biztosítani, nem elég a gazdálkodás szabadságát megteremteni, arra is szükség van, hogy az emberek elsajátítsák a demokratikus magatartás szabályait.” Majd megállapítja: „Ma már látjuk, hogy az a húsz év, ami a rendszerváltás és a „”fülkeforradalom”” között eltelt, nemhogy nem volt elegendő a demokratikus magatartás, a demokratikus attitűdök elsajátításához, hanem még el sem kezdődött ez a folyamat.” Ezután vázlatosan áttekinti a német példát, mert szerinte az az egyetlen példa egy nemzet attitűdjének radikális megváltozására. 1871-től napjainkig követi végig a fordulatokat. Németország – a késői, 1871-es létrejöttekor – konzervatív ország volt, amely idegennek érezte az első világháborút követő weimari demokráciát. Ez a konzervativizmus ment át Trianon után abba az idegengyűlöletbe, ami hatalomra segítette a nemzetiszocializmust. És aztán „néhány évtizeddel később Európa legtisztább demokráciája lett”. Illetve tesz Vajda egy megszorítást. Szerinte a későbbi NDK már a XX század első felében is más volt, azért fogadták el zokszó nélkül a kommunista uralmat, mert ott a junkerek által uralt jobbágyok szemlélete volt az uralkodó. S ezzel a szemlélettel rokonítja a magyar nép többségének a politikához való viszonyát. Mert Magyarország elmaradott mezőgazdasági ország volt egészen az ötvenes évekig, s az akkortól városba áramlók nagy része megtartotta őseinek jobbágyszemléletét. Azt, amiben valaki mindig megmondja, hogy mit kell tenni, s hogyan kell gondolkodni.

Vajda írásának utolsó harmadában a rendszerváltás utáni helyzetről, a rendszerváltás idejének értelmiségi és választópolgári mentalitásáról ír, 1990-től az illiberális demokráciáig. S a bevezetésben jelzett összefüggés a következő írásommal abban mutatkozik meg, hogy a cikk végén a hazai antiszemitizmus okait vizsgálja. Szerinte a fő ok az alattvalói szemlélet, ami a rendi kötöttségek továbbélése, s ezzel nehezen fér össze a két náció (zsidók és svábok) szabadságelvűsége, polgár-sága. Ezt - a sokszor látens, néha egyértelmű – antiszemitizmust használja fel a Soros-ellenes kampány. (Ezen a ponton is kapcsolódik a már jelzett, következő írásom a témához.)

 

   Herényi Károly a hozzászólását ott folytatja, ahol Vajda abbahagyta. Pontosabban ott kezdi, ahol Vajda kezdte, azaz a demokráciához feltétlenül szükséges polgárság, polgári tudat kialakulásának feltételével. Ahogy írja, 1990 körül még reménykedett abban, hogy a keretek változása, a nyugati példák, viselkedésminták megoldást hoznak. Hamar felismerte azonban, hogy a problémák gyökere mélyebb. Kovács Imre Néma forradalom c. művére hivatkozik, amiben a szerző Werbőczy Hármaskönyv-éig megy vissza, mert szerinte ott kezdődött Magyarország leszakadása Európától. Más országok akkor már törvénybe foglalták a harmadik rend földszerzési jogait, nálunk azonban még évszázadon át csak a másik két rend létezett, a nemesi és az egyházi. S ebben sem a jobbágyfelszabadítás nem hozott változást, mert nem járt földosztással, se az 1945 utáni másfél évtized, a későbbi tsz-esítés miatt.

   „Sajnos a polgári gondolkodás, a demokráciát működtetni képes mentalitás ma is hiányzik Magyarországon. A középosztálynak nem sok köze van a polgársághoz, mert ez a státusz jövedelmi és iskolázottsági viszonyokon alapul. … a mai elit és a középosztály állami emlőkön csüng, köze nincs a polgári léthez.” Ebből a helyzetből az oktatás segíthetne kilépni. Herényi említi a finn példát, s az ezzel ellentétes kétszáz éves hagyományainkat. Mert szerinte a mai oktatás azt firtatja, mit nem tud a tanuló, s nem azt, hogy mit tud, sőt, mit tudhatna. Azaz nem motivál. Alattvalói attitűdöt követ és rögzít a mai iskola. A gyógyír lényege: „… hogy a közoktatás az egyenrangú viszonyrendszereket ismerő, azokat a mindennapi életben alkalmazni képes nebulókat bocsásson ki magából. Ezután jöhet a tantárgyak oktatásának reformja és minden egyéb …” Herényi a társadalmi igény megteremtését tartja az első lépésnek, s szerintem is igaza van. Ez természetesen az értelmiség feladata, vitákkal, azok folyamatos napirenden tartásával. De – hivatkozik Cseresnyés László néhány évvel ezelőtt írására – mi a politikai monológok országa vagyunk. „Nincs az értelmiség által gerjesztett és terjesztett vitakultúra, ami a normális társadalmi együttélés alapja.” (Itt is hivatkozhatok a már említett, Gondolatkísérlet c. írásomra.)

 Herényi gondolatmenete Vajda első témájától indult, s annak utolsó témájával zárul. Vajda a polgár-létben látja a zsidó embertársaink fő vonását. Herényi pedig, a cikkének középső részében fejtegetett oktatás fontossága miatt, ezt - Czeizel Endre könyvére hivatkozva – kiegészíti. „Czeizel … könyvet írt a Nobel-díjasainkról és a világhírű matematikusainkról, akik döntő többségükben zsidók voltak. Czeizel kutatásai a tehetséget illetően kizárták a genetikus determináció lehetőségét. Elsődleges okként a zsidó családok azon tulajdonságát jelölte meg, hogy mindenekelőtt és –felett gyermekeik oktatását tartották legfontosabbnak.” Úgy, hogy nem elsősorban zsidó iskolába járatták őket, hanem pl. a Fasori Gimnáziumba. Ez a világ első gimnáziuma abban a tekintetben, hogy fajlagosan innen került ki a legtöbb későbbi Nobel-díjas.

 

   A magyarok gyűlölik a legjobban a bevándorlókat Európában – tudományosan magyarázták el, hogy miért. Ez a címe a neten, a qubit.hu honlapján közzétett ismertető írásnak. Url-jét fentebb megadtam. Egy 2015-ös felmérés megállapításait foglalja össze. A felmérést Messing Vera és Ságvári Bence szociológusok készítették, a Friedrich Ebert Stiftung (FES) német politikai társadalomkutató alapítvány megrendelésére.

Néhány megállapítás: a magyarok első helyét az biztosítja, hogy a lakosság fele elutasítja a bevándorlók befogadását. Az utánunk következő észteknek „csak” a 30 %-a. „A magyarok körében jellemző vélekedés szerint „vannak romáink, nincs szükségünk migránsokra”. Sokan firtatják azt is előszeretettel, hogy „mi közünk van egyáltalán a közel-keleti háborúhoz”.”

A közösség általános kollektív egészsége és jólléte, az adott országban tapasztalható korrupció mértéke jelzi előre a legbiztosabban az idegengyűlölet mértékét egy társadalomban – összegzi írásuk legfontosabb tanulságait Ságvári Bence. Ahol nagyobb a politikai és gazdasági döntéshozókkal szemben táplált bizalom, magasabb az iskolázottsági szint, multikulturális közegben élik mindennapjaikat az emberek, nagyobb a közbiztonság, ott nagyobb az elfogadási hajlandóság is. A skandináv országok mellett például Németországban ez a jellemző, akadnak azonban anomáliák is. Ausztriában a jólét ellenére is indokolatlanul nagy a félelem.”

„Európa országaiban a rettegés foka egyéni szinten sem azonos mértékű, és a kutatásból az európaiak „félelemmutatója” is kirajzolódik. A szorongás azokban a társadalmakban a legerősebb, ahol a legalacsonyabb az életszínvonal, többen élnek létbizonytalanságban.” (Kérdésem: miért érdemes tehát konzerválni a kb. 40 %-unkat , a létminimum alatt élők tömegét?)

„A magyarok és a csehek minden lehetséges szempont alapján rettegnek a bevándorlóktól, míg Svédországban, Norvégiában vagy Németországban inkább tekintik a migrációt az ország kulturális sokszínűségét gazdagító tényezőnek.”

„Nagyjából harminc éves korára az emberek túlnyomó többségének már olyannyira bebetonozott a más etnikai és vallási csoportokhoz tartozókról alkotott véleménye, hogy azon a későbbiekben már szinte a lehetetlennel határos változtatni. Egyebek mellett ezért is tartják érvényesnek kutatási eredményeiket a szociológus szerzők, akik amúgy a migrációs válság elharapózása előtt gyűjtött adatokból dolgoztak. Az uniós állampolgárok körében kétévente, a European Social Survey keretében elvégzett átfogó kérdőíves felmérések legfrissebb, 2017-es adatsorai ugyanis csak idén tavasztól lesznek hozzáférhetőek. Messing Vera és Ságvári Bence az eredményeik utánkövetését ígérik, annyi azonban már most is megkockáztatható, hogy a családi fészekből hozott attitűdön rontani – például gyűlöletkeltő médiakampánnyal – még bőven lehet.”

 

   Két megállapítást feltétlenül szükséges a fenti idézetekhez hozzátennem. Időrendben. Én 1987-2009 között középiskolában dolgoztam. Abban az időben is felmerült természetesen az etnikai másság mint társadalmat megosztó tényező, de csakis határokon belül. Nyíltan fogalmazva: cigányellenességnek lehetett nevezni. (Zárójelben jegyzem meg, nyelvi alapon, hogy ahogyan beszennyezték a politikai korrektség értelmét, jelentését, úgy szennyeződött be a „cigány” szó etimológiája. A köznyelvben a „hazug” szó szinonimája lett. Nyögvenyelősen térünk át a helyette propagált „roma” szóra. Persze, jogos lehet, hiszen a cigányok egymás között így nevezik magukat, dalaikban is.) Ennek a cigányellenességnek ugyan lehetnének statisztikailag is alátámasztott alapjai, ha eltekintünk a mindenkori társadalom felelősségétől, s nem veszünk tudomást az ok-okozati viszonyokról. Mert mi legyen előbb?   (Sokszor eszembe jut mostanában az, hogy anno, a reformkorban is bűvös kört okozott a szemlélet, amit a színjátszás akkori viszonyainak két megváltoztatási lehetősége szemléltet. Hogyan? Így: „Pártoljatok, s majd aztán haladunk” – mondták a színtársulatok. „Haladjatok, majd aztán pártolunk” – mondta a közönség.) Vagyis azóta is a jól ismert egymásra mutogatás érvényesül. Itt ez úgy értendő, hogy ma is elvárjuk a roma közösségektől, hogy előbb bizonyítsanak. Holott a bizonyítás fő feltétele a „pártolás” lenne. Sok mai példát lehet hozni ennek igazolására. S hogy a felmérés eredményei milyen irányban változtak az elmúlt években, az akkor derül ki, ha elemezni fogják a folytatást, az azóta eltelt három év változásait.

A másik megállapítás a máról szól. Egyik neuralgikus pontom, azaz mániám manapság a politikai korrektség fogalmának eltorzítása. Írtam is tavaly erről egy hosszabb hozzászólásban az ÉS-ben. Ennek az eltorzításnak egyik súlyos hatása mára a hazai közbeszédben a „migráns” szó használata, és annak gyakorlati következményei. Ez a fő témája a már többször említett, következő írásomnak. És – mert abban az írásban nem mondtam ki – itt kell leírnom, hogy a déli határra épített 270 km-es vasfüggöny a magyar nép szégyene. Egymillióba került métere, gyakorlati haszna nincs. Hiszen a naponta egy beengedett menekült se marad hazánkban. Abban a következő írásban a hazánkat érintő eseményeket és lehetőségeket vázolom,

természetesen európai keretekbe ágyazva. S ennek a teljes problémakörnek – a hazai politika és közvélemény egy húron pendülésének, s ezzel szemben az etikus hozzáállás hiányának – a tömegtájékoztatásban látom az elsőrendű felelősét, s a közoktatásban a másodrendűt. A pedagógusok nem láthattak évtizeddel-évtizedekkel előre, de ettől függetlenül ösztönözhettünk volna a szabad véleményalkotásra, a szuverén gondolkodásra. (Mea culpa.) A tömegmédia felelőssége azonban súlyos. Nem tudom, hogy hogyan lehetne olyan közfelfogást kialakítani, amiben nem lenne bőr a képén egyetlen újságírónak se olyan írásokat megjelentetni, amelyek mostanában olvashatók pl. a megyei lapokban „A helyzet” c. rovatban. S életkorom miatt nem látok esélyt arra, hogy erre a második évtizedre, a 2010-2020-as évekre távlatosabban tudjak ránézni, illetve megérjem ennek a távlatosabb ránézésnek a közmegegyezésben kialakult eredményét. Bár, ki tudja.

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Gondolatkísérlet (egy eleven problémáról)(2018.03.02.)

 

   A cím szava általában azt jelenti, hogy ha nincs mód egy kísérletet elvégezni, akkor csupán a végiggondolásával is juthatunk valamilyen részeredményre. Mai mondandóm erre szóló példának is tekinthető.

 

   Tapasztaljuk, hogy már nemcsak Brüsszel, hanem New York is pikkel ránk. Pontosabban az ENSZ, a menekültügyi főbiztos képében. Némely online-portálok kommentelői már az újabb ellenséget keresik, (a pápa, a Világegyetem?), s az előttünk lévő, alig több, mint egy hónap alatt még meglepő fejleményekre számíthatunk. Az ellenségkeresés eredője az a – három éve zseniálisan megtalált – mumus, ami vagy aki azóta persze csak a képzeletünkben jelent meg, netán óriásplakátokon, illetve egy nyári időszakban át is áramlott rajtunk. Azonban a 2015-ös első óriásplakátoktól kezdve, amin még csak a „ha …. akkor” panelek hirdették az elveinket, (ha Magyarországra jössz, nem veheted el a munkánkat, tisztelned kell a kultúránkat   … stb.), fokozatosan eljutottunk a máig, amikor már az egész világ ellenünk van. Egyetlen példa is mutathatja, hogy milyen mélyen rögzülő tudatmódosító hatása lett; az egyik csatornán a Momentum elnöke beszélgetett egy kis faluban egy idős emberrel, s a harmadik mondatban már a migránsoknál tartottak. Hogy mi lesz, ha bejönnek, és törvénytelenkedni, élősködni kezdenek. („Megmondom őszintén, én a migránsokat utálom.”)

  

   Ha valamilyen napi vagy általánosabb érvényű kérdésről véleményt alkotunk, akkor nem mindig gondoljuk át teljes egészében. Úgy foglalunk állást, illetve úgy döntünk, hogy tudatosan nem veszünk számításba semmilyen más eshetőséget. Legfeljebb a tudatunk alján motoszkálnak a számításba nem vett vagy elutasított további lehetőségek. Ez az esetek többségében elég is. De ha egy kormányzat épít fel egy teljes kampánystratégiát, s azt éveken át cizellálja, akkor talán elvárható lenne (lett volna) legalább némi célzás arra, hogy hogyan másként. Igen, Európa mai legnagyobb gondja a bevándorlás. Máig nem alakult ki egységes, konszenzusos kezelési javaslat az Unión belül, gyakorlat még kevésbé. Szélsőségeket láttunk az elmúlt években, az időleges és korlátlan befogadástól a szinte teljes elutasításig. Honfitársaink többségének talán nem fáj, hogy mi kerültünk ez utóbbi szélsőségbe. Ma napi egy menekültnek van lehetősége arra, hogy hazánkban nyújtsa be a kérelmét, a határ melletti menekültállomáson, s ott várja heteken-hónapokon át a döntést. A többiek vagy a négyrétegű határkerítésen kívül várhatnak a sorukra, vagy a szomszédos ország valamelyik ideiglenes táborában. Nem tudja a magyar állampolgár, – de talán fel se merül benne a kérdés -, hogy azt a napi egyet ki és hogyan választja ki. Érkezési sorrendben? Sorszámok vannak a beléptetőhelyen? Ez igazságtalan és pancser megoldás lenne. Vagy talán a beléptetőhely a sürgősség illetve a várható jogosultság foka alapján dönt arról a napi egyről? Ehhez ismernie kellene az összes várakozó, kérelmet beadni akaró menekült legfontosabb adatait, jellemzőit. Nem tudunk róla, hogy készítenének erre alkalmas nyilvántartást. Vagyis a napi egy beengedett személyéről a vakszerencse dönt. Van tehát a négyrétegű kerítés (sima drót, nyomsáv – mint a békebeli vasfüggönyön – s az ott járőröző élőerő, az áramos drót és a műszaki érzékelők), s rajta a napi egy kopogtató menekült beengedését szolgáló kisajtó. És se a politikusaink, se az átlagpolgárok (a választópolgárok) nem foglalkoznak azzal, hogy hogyan lehetne másként. Erre vonatkozik a gondolatkísérletem.

 

   Előbb azonban a nyelvi megközelítés. Szókincsünk eredetét vizsgálva itt két szócsoportra figyelhetünk: az idegen szavakra és a jövevényszavakra. Az idegen szavakról eleve látszik, hogy idegenek. Használjuk őket, mert nincs rájuk jobb, pontosabb magyar szó. S amelyiket elég tartósan használjuk, az formálódni, alakulni kezd, befogadja a nyelvünk, s ma már nem is tudjuk, hogy úgy vettük át. Nemcsak a nyelvészek, hanem az iskolás gyerekek is tudják, hogy a mai magyar nyelvben az ősi (alapnyelvi) szavak a szókészlet kisebb részét jelentik. Nem hozok egyetlen példát se azokra a szavakra, amiket sokan eredendően magyarnak tartanának, s tévednének. Illetve egyet igen, a vándort. Aki nem tanult Goethe verséről (Wanderer Nachtlied – Vándor éji dala) illetve németül, az bizonyára eredendően magyar szónak tartja, hiszen ezerszázhúsz évvel ezelőtt őseink még vándoroltak. S ha jobban utánanéznénk, tán azt is kiderítenénk, hogy a németbe pedig a latinból került, a viator szóból származva. Így aztán nem gondolhatjuk, hogy a terjedése ellentétes irányú volt, azaz tőlünk vették át. De van is a szó eredetéről egy forrás:

http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/olvasoszoba/migraciokot/A_vandorol_ige_es_szocsaladjanak_eredete.pdf

Ha tehát a vándor szó és származékai (pl. a bevándorló) eleve jövevényszó, akkor vajon miért kellene, miért kellett egy még idegenebb, azaz jelenleg még valóban az „idegen szó” státusában lévő migráns szóval helyettesíteni? Ugye, nem azért, mert tömörebb, mert fele olyan hosszú? Hanem talán az elutasítás, a távoltartás szándékával. És azért, mert összemossa a menekülők két, egymástól elkülöníthető csoportját.

 

   A gondolatkísérlet során érdemes tehát két csoportra bontani azokat a „vándorlókat”, akikkel kapcsolatban most az ENSZ gyalogolt belénk. Nemcsak a hivatalos magyar politika tesz közöttük különbséget – legalábbis verbálisan, hiszen a tettekben ez a különbségtétel annyiban nyilvánult meg, hogy befogadtunk kb. 1300 menekültet – hanem tényleges különbség is van. Amint tudjuk, a súlyosabb, de bizonyosan kisebb csoport a politikai és háborús menekülteké. Ezek a menekülők az életüket védik, életveszélyben vannak, s hazájukban nincs módjuk, nincs lehetőségük védelmet találni. Ha megvárnák, amíg elfogják őket, vagy lebombázzák, szétlövik az otthonukat, az életüket kockáztatnák. Illetve már szét is lőtték az otthonukat, nincs hol lakniuk és dolgozniuk. Őket bármekkora és bármilyen külső segítséggel se lehetne az eredeti lakóhelyükön megvédeni. A másik csoportba a megélhetési menekültek tartozhatnak, akik az eredeti lakóhelyükön nincsenek üldözésnek vagy közvetlen életveszélynek kitéve. Csupáncsak túl sokan vannak, nem jutnak munkához, nincsenek meg a létfenntartásukhoz szükséges minimális életfeltételek. Hazájukban nincsenek meg azok a politikai feltételek sem, amik a róluk való külső gondoskodást lehetővé tennék. Ha tehát elutasítjuk a menekültek befogadását, azt etikusan úgy tehetjük meg, ha legalábbis gondolatban (gondolatkísérletben) felajánlunk nekik legalább egy másik lehetőséget. Ha tudunk. Ezzel folytatom a következő bekezdésekben.

 

   Milyen más lehetősége lenne a menekülteknek? Hazájukban (Szíria, Afganisztán, netán Törökország stb.) nincs módjuk se arra, hogy politikai vagy katonai szervezkedéssel szembeforduljanak a harcoló felekkel, s pillanatok alatt békét teremtsenek. Illetve elvárhatja-e ezt tőlük az őket figyelő (részvéttel vagy közönyösen figyelő) nemzetközi közvélemény? Ha nem, akkor pedig emberi kötelesség a valamilyen formájú segítség. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy pl. Afganisztánban évtizedek óta, Szíriában 2011 óta polgárháború folyik. Itt már egy évvel később elérte a kimenekülők száma a félmilliót. Előbb a szomszédos országokba mentek, s ezek szerint az első menekültek hat éve élnek távol a szülőföldjüktől. Ammanban – szememmel láthattam -, már külön lakónegyedet, városrészt képeznek. Időközben pl. a konténerekből vagy sátrakból épített török menekülttáborokban a számuk több millióra nőtt. Láthattunk néhány dokumentumfilmet az ott élők körülményeiről, amik akkor is emberhez méltatlanok, ha nem éheznek és nem fáznak. (Emlékezzünk a korabeli cinikus viccre, amiben 1982 telén azt mondták, hogy a lengyelek életszínvonala fél év múlva a duplájára nő. Miért? Mert „most” éheznek és fáznak.) Elsősorban ezekből a táborokból indultak el az ott vegetálók százezrei, életüket is kockáztatva, lélekvesztőkön, gumicsónakokon a görög szigetek felé, majd onnan a Balkánon és hazánkon át a boldog Nyugat felé. (Lásd Kun Árpád könyvét, a Boldog észak címűt.) Mi egyebet kellett volna tenniük, mit várhattunk volna el tőlük? Menjenek azonnal haza? Keressenek önálló egzisztenciát Törökországban? Vagy türelmesen várják ki a táborokban a béke beköszöntét? Persze, tudjuk, a német politika bíztatta is őket, demográfiai és munkaerőgondjának egyik megoldását látva az irányított bevándorlásban. Az irányítottság nem sikerült. De ne mondjuk, hogy az egyik szélsőség elkerülése csak egy másik szélsőséggel lehetséges! Az tehát a véleményem, hogy az életüket védő menekülteket nem lehet el- vagy kiutasítani. De hogyan jussanak be? A magyar álláspont és gyakorlat szerint kétféleképpen lehetne. Az egyik a mai. Gyalogoljanak el a határon létesített kiskapuig, kopogtassanak és várjanak. Akár évekig. A másik lehetőség – amire nem tudok példát – az lehetne, hogy vagy még otthonról, a kibombázás utáni napon, vagy valamelyik menekülttáborból írásban nyújtsanak be kérelmet a magyar hatóságokhoz. S ott, a kérelem megírásának a helyszínén várják meg a döntést. Melyiket? Azt a napi egyet? Távelbírálásban lehetne-e objektív és egyúttal igazságos döntést hozni? Nem valószínű. Két évvel ezelőtt egy német menekültügyi szakértő mondta, hogy legalább kétórás beszélgetés kell egy menekült kérelmének a megítéléséhez. S ha netán pozitív a döntés, akkor induljanak el, gyalog, netán repülővel, s az írásban megkapott befogadó igazolványt lobogtatva léphetnének magyar földre?

   S ha nem vagyunk elfogultak, akkor azt is be kell ismernünk, hogy a magyarok is migráltak-migrálnak napjainkig. Ráadásul nem is az életveszély elkerülése érdekében, hanem a másik csoportba tartozóan, megélhetési kivándorlóként. A hivatalos statisztikák szerint is tavaly minden hatodik magyar gyermek külföldön született. Valahol a félmillió környékére tippelik a tartósan határainkon kívül dolgozók számát. Munkaerőhiányt okozott a kivándorlásuk vagy a naponta kijárásuk, s erre még nem született felelős kormányzati program. De a napi egy beeresztett napi egy beeresztett maradt.

 

   Ezzel már a másik csoportba értünk, a megélhetési vándorlókéba. Ki kell jelentenem, hogy természetesen nem vagyok annak a híve, (egy népszavazáson nem szavaznék rá igennel), hogy válogatás nélkül fogadjunk be mindenkit. Illetve arra se, hogy az Unió fogadjon be ugyanígy mindenkit. Hiszen az érték mellett (az emberi élet védelme mint alapérték mellett) az érdekekről se szabad megfeledkezni. Hazánk érdeke a belső béke és biztonság, ezt nem veszélyeztetheti korlátlan bevándorlás. De sejthetjük, hogy nem is fenyegeti. Hiszen ha olyan vonzó lenne nálunk az élet, akkor pl. a 2016-ban rajtunk átrohanó négyszázezer menekült fele itt maradt volna. Vagy az Afrikából Olaszországon át Európába menekülő megélhetési bevándorlók egyik kiemelt célpontja lennénk, vagyis nyugati irányból is jönnének hozzánk. De nézzük meg közelebbről a megélhetési menekülők csoportját. Nincs tájékoztatva a magyar közvélemény se arról, hogy ez a második csoport létszámában hogyan aránylik az elsőhöz, se arról, hogy a megélhetési menekülés milyen körülmények közül történik. Az arány is fontos lenne, hiszen így a levegőbe beszél mindenki. De még fontosabbak az induló körülmények. Kérdezzük meg magunktól, hogy a sima éhhalál veszélye miért alsóbbrendű veszély a háborús veszéllyel szemben. Miért kellene elvárnunk azt egy éhező egyéntől, családtól, népcsoporttól, hogy a földrajzi körülményekkel szemben (időjárás, talajviszonyok), a társadalmi viszonyokkal szemben (túlnépesedés), a politikai viszonyokkal szemben (diktatúrák, korrupt rendszerek) saját erőből, önállóan lépjenek fel. Ha nem lépnek fel, sorsukra hagyjuk-e őket? Megoldja-e egy líbiai menekülttábor a délebbre lakók életveszélyét? Nem ugyanolyan lenne-e, mint most a szíriaiak törökországi menekülttáborai? Ahogyan az Uniónak nincsenek eszközei a szíriai polgárháború megszüntetésére, ugyanúgy nincsenek (vagy csak nagyon korlátozottan és lassan hatóan lehetnének) eszközök az éhhalál elől menekülők otthon-tartására. Mert ha már gondolatkísérlet, akkor képzeljük el: egy uniós pénzügyi alap létesítése az első lépés. Aztán ehhez az alaphoz stábokat kellene szervezni, olyan önzetlen önkéntesek stábjait, amelyek-akik afrikai mintatelepeket létesítenek és vezetnek, ahol földművelésből illetve kisüzemi ipari termelésből megélnének azok, akik vándorútra indultak vagy indulnának. Végül ide visszacsábítani vagy erőszakkal visszatelepíteni a már elvándorlókat. Amíg ilyen telepek nincsenek, addig a bevándorlás elutasítása nem más, mint farizeuskodás. Addig nincs erkölcsi alapja a már bevándorolt megélhetési menekültek kiutasításának sem.

   De ahogyan sejthetjük, az első csoport, azaz az életveszélyből menekültek csoportja nagyjából homogén. Nem mondhatjuk, hogy egy békés szíriai vidékről is lehet életveszély elől menekülni, mert hátha odaérnek a harcok. Ez a második csoport azonban már differenciáltabb. Az éhhalál elől ugyanúgy menekül egy család, mint ahogyan a szolid jólét vonzásával menekül az ínséges körülmények közül az a család, amelyiket nem fenyegeti az éhhalál. S itt következik egy újabb buktató. Kik, hol, hogyan, milyen információk alapján tudják eldönteti egy megélhetési bevándorlónak látszó egyénről vagy családról, hogy az életét mentve vagy „csak” a jobb élet reményében vállalta a több száz kilométeres vándorlást? Van-e erre vonatkozó tudása, információs bázisa a mindenkori döntéshozóknak? Ma, az informatika és a világháló fejlettségi szintjén egy egységes adatbázis létrehozása csak akarat kérdése lenne. Tudnak-e tehát a döntéshozók felelős, erkölcsös döntést hozni? Melyik a rosszabb döntés: befogadni egy arra nem igazán méltó menekültet, vagy elutasítani egy olyant, aki utána megoldhatatlan helyzetbe kerül? S a végső kérdés: dönthet-e bárki (akár a hivatalos, végrehajtandó döntést hozó politikusok vagy ügyintézők, akár bármelyik uniós állampolgár csak a saját fejében, a maga véleményét megfogalmazva a kérdésről), ha nincs birtokában a döntéséhez szükséges és elégséges információnak?

 

 

  

----------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Nem értem (2018.03.02.)

 

   Egy hét késéssel, Tamás Gáspár Miklós írásának hatására (Pár szomorú sor. ÉS.2018.6.sz.) olvastam el Tillmann esszéjét (Oroszok orbitális országa) a lap előző számában. Talán azért nem értem TGM „eltűnődését”, szomorúságát, a szerkesztőséget elmarasztaló írását, mert az esszét, s így a lapot is sovinizmussal vádolja. S ezt azzal próbálja alátámasztani, hogy Tillmann a hivatkozásainak sorával lekezelő, lenéző attitűdöt érvényesít az orosz néppel szemben, s ez sovinizmus. Igaz ugyan, hogy semmilyen fogalom tartalma nem lehet örök, még az euklidészi axiómáké sem. Napjainkban tapasztalhatjuk pl. a korrektségen belül értelmezendő politikai korrektség elleni merényletet, a szitokszóvá torzítást. Eddig a sovinizmust a nacionalizmus szélsőségének tekinthettük, mindkettőben valamely nemzet identitása nyilvánul meg, pozitív vagy túlzó mértékben. Mindkettőben szembeállítás is található, a „mi-ők” ellentét megrajzolása vagy kreálása. (Ezen nem változtatott az sem, hogy volt idő, amikor a nacionalizmust is negatív értékkategóriaként próbálták elfogadtatni.) Hol van azonban Tillmann esszéjében a „mi”? Úgy kellene értelmezni, hogy ebbe a körbe a nem-oroszok tartoznak, valamennyien? Az anti-sovinizmus tehát puszta nemzetellenesség, nemzetgyűlölet? Nincs rá elfogadott nemzetközi kifejezés.

   A fogalmi tisztázatlanság mellett azért sem értem a szerző szomorúságát, mert – bár nem vagyok alapos ismerője se az orosz történelemnek, se az arról szóló szakirodalomnak – úgy vélem, hogy ha tényleg igaztalan, azaz tendenciózus Tillmann válogatása, akkor ezt hasonló mélységű és alaposságú ellen-összeállítással lehetne egyértelművé tenni. Vagyis a sértődés helyett a szakmai vita vállalásával. Akár Tamás Gáspár Miklós által, akár olyan történész írásával, aki a filozófussal ért egyet. Ha a szerkesztőség talál ilyen személyt, bizonyára születik valamilyen válasz-esszé, ha másért nem, akkor a kiegyensúlyozott, tárgyilagos, a másik felet is szólni engedő tájékoztatás szellemében.

----------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Tudástár

 

Általánosságok

 

   Hogyan került a figyelmembe a fogalom? Kis története van. 2018 január elején kaptam egy meghívást a Geo (jelenleg az Óbudai Egyetem Alba Regia Műszaki Karának Geoinformatikai Intézete, korábban a Nyugat-magyarországi Egyetem Geoinformatikai kara) szűk körben megrendezett összejövetelére. A rendezvény apropója a kar egykori tudományos főmunkatársának, Kádár Istvánnak kilencvenedik születésnapja. Őt köszöntöttük, s - mint utólag kiderült – az ünnepelt külön kérésére kaptam meghívást. Az előzményekhez tartozik, hogy abban a 14 évben, amit könyvtárosként ott eltöltöttem, Kádár Istvánhoz kerültem szellemiekben a legközelebb. Sokféle témáról való beszélgetés, Nagy Gáspár verseinek megbeszélése és az a hét publikáció ennek a bizonyítéka, amiben társszerzője lehettem. A rendezvényen emlékeimet idéztem, s fontosnak tartottam megjegyezni, hogy Kádár István publikációinak 90 %-ában társszerzők vannak. Pár nappal később derült ki, hogy a segítségemre számítanak Pista máig meglévő tanszéki szobájának felszámolásában, az ott tartózkodó szakmai anyag szortírozásában. (A felszámolásnak prózai okai vannak. Azt a szintet, a tetőtéri harmadik emeletet bérbe kell adni a kancellár döntésének következményeként. Vállaltam a szelektálást. S eközben mentem be a könyvtárba, amit jelenleg egyetlen könyvtáros működtet. Ahogyan az volt a „régi szép időkben”, 1998-ig. ) Továbbgondolva az említett szakmai hagyaték sorsát, arra jutottam, hogy a könyvtárosnak illik majd befogadni olyan anyagot is, ami korábban nem tartozott az állományához. Kéziratokat, magánvásárlású könyveket, elektronikus információhordozókat (mágneskártyákat, floppy-kat, cd-ket stb.), s azokból egy elkülönített és nevesített szakmai hagyatékot létrehozni. De az egyéni ügylet kapcsán távlatosabb összefüggések is elémbe merültek. Kerültek. Ebből lett az írás címe.

 

   A szó jelentése talán történelmi visszatekintéssel közelíthető meg. Az első tudástárak az emberi koponyacsont üregében élő agysejtek voltak, egészen addig, amíg az írás kialakulásával a tudás rögzíthetővé nem vált. Az írásbeliség előtt tehát a szem és fül volt a tudásanyag megszerzésének az inputja. Azaz a megfigyelés és a szóbeli továbbadás. A következő szinten kő- és agyagtáblák, papirusztekercsek, pergamenek, majd a nyomtatott könyvek és időszaki kiadványok rögzítették, konzerválták a lejegyzett tudást. Azonban már az írásbeliség kezdete előttről is maradtak olyan, ember által alkotott művek, amik egyúttal a tudás rögzítésének is tekinthetők. (Piramisok, napórák, harci szekerek, Stonehenge stb., ezeket ma helyettesíthetik az alkotást teljességében leíró digitális modellek is.) A tudomány és a technika fejlődésével a tudás megőrzésének lehetősége a kép- és hangrögzítéssel egészült ki, s végül a számítástechnika és az azt magába foglaló informatika juttatta el az emberi tudást rögzítő és tároló rendszereket a mai állapotába. Ezért szerintem a tudástár ma akkor felel meg a fogalmának, ha részben vagy egészében magában foglalja a teljes információhordozók egészét. (Részben pl. a geodézia tudásanyagát az Óbudai Egyetem Műszaki Karának Geoinformatikai Intézete Könyvtára, - amelyben elérhető a földmérésről eddig összerakott magyar tudás, vagy papíron, vagy elektronikusan - egészében pedig bármelyik univerzitás könyvtára.)

 

   A tudástár funkciója ezek szerint a tudás megőrzése, valamint a reprodukálásának (továbbadásának), kiegészítésének, növelésének a lehetőségét biztosító mechanizmus működtetése. Ebben a felfogásban tudástár a könyvtárak mellett minden iskola, múzeum, szerkesztőség, könyvkiadó, tervezőintézet, laboratórium, műhely, gyár stb. Ezzel a felfogással orvosolni tudjuk azt a látszólagos kórt is, amit a digitalizáció terjedése - mint halálos betegséget - indított támadásként a könyvtárak ellen. Előre kell menekülni tehát. Ahogyan a könyvtárak korábban a hagyományos, papír alapú információhordozóik mellé befogadták a hang- és képhordozó nemhagyományos dokumentumokat (mikrofilmek, fotók, hanglemezek, hang- és képkazetták, cd-k, dvd-k, sőt a számítógépes memóriákban, „felhőkben” digitálisan kódolt, rögzített karaktereket és pixeleket), úgy lehet befogadni a tudástárakba a könyvtárak mellé csatlakoztatható, előbb felsorolt intézményes formákat. S a mai technikai fejlettség mellett ezeket nem is kell fizikailag egymás mellé cipelni. Elegendő a feldolgozottságban és a nyilvánosság számára hozzáférhető módon rendszerbe foglalni, a bennük és közöttük való eligazodást lehetővé tenni.

 

   Konkrétumok

 

   Úgy hozta a sors, hogy részese lehettem 1972-ben egy avatásnak.

https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/2344/SZAKDV%EF%BF%BD%EF%BF%BDGLEGES13.pdf?sequence=1&isAllowed=y (Ez egy szakdolgozat.) Néhány konkrétum: 1972 szeptemberében avatták a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Könyvtárát. Ott lehettem az ünnepségen, mint az Esztergomi Tanítóképző Intézet könyvtárosa. Megyémből származott híresség avatta, Gosztonyi János miniszterhelyettes. Az önálló épülettömb a már meglévő oktatási főépülethez csatlakozik, egy összekötő folyosó segítségével. Az épülettömb több szintes. Egy - hét előadótermet tartalmazó -, lépcsőzetes körelőadói tömb alkotja a magvát, azaz az első és második emeletét, ahol a kör középpontja körül van egy belső kör is, ahonnan a technikai személyzet kiszolgálja az előadókat a hang- és képtechnikával. Ide az első és a második emeletről lehet eljutni. Az első emeletről az előadótermek alsó pontjára, a másodikról a legfelső üléssor szintjére. A könyvtár a hét előadótermet tartalmazó körelőadói tömb földszintjét foglalta és foglalja el. 1200 négyzetméteres olvasói tér és háromszintes, összesen 350 négyzetméteres raktár tartozott hozzá. Ebből a két olvasóterem 70+40 m2 területen, a többi a szabadpolcos könyvkiválasztó rész. Tán ma is ezek a paraméterei. Vagyis itt 46 évvel ezelőtt létrejött az a modell, ahol az előadások ismeretanyaga, az ott kapott tudás rövid téren belül és rövid időn belül kiegészíthető az előadásokon adott szakirodalom könyvtári kölcsönzésén vagy helybenolvasáson alapuló kiegészítésével. Egyszerűbben fogalmazva: a diákoknak csak 1-2 szintet kellett lefele menni, s máris folytathatták a tudásuk gyarapítását. Olvasással és/vagy kölcsönzéssel.

 

   Telt-múlt az idő, s a felsőoktatási intézménynek rádöbbentek, hogy a „könyvtár” elnevezés nem takarja teljesen a tartalmat. Elkezdett terjedni a „tudástár” elnevezés. Legelőször talán Szegeden. https://szegedma.hu/2010/12/elkeszult-a-szegedi-tudastar , majd aztán másfelé is. Ezek azonban eddig csak átnevezések voltak. Megváltozott névvel, de ugyanazt takarták, amit addig a könyvtárak szolgáltattak. Könyvek és audio-vizuális dokumentumok hozzáférhetővé tételét, színesítve némi házi és internetes digitális forrás elérhetőségével. Nem tudok eddig olyan könyvtárról, amelyik a fentebb jelzett, összkulturális információhalmaz elérhetőségét egymaga garantálná. Hiszen pl. a könyvtárak állománya retrospektív, a mozik, színházak, múzeumok nyilvános programjai kurrensek. Ezen az alapon a retrospektív mozi a youtube, a retrospektív lapok és folyóiratok az archívumukkal azonosak, s ennek szellemében azok az üzemek, amelyek felhagynak egy termék gyártásával, a gyártási technológiájukat archiválni lennének kötelesek. Ám mivel a könyvtárak alakították ki az információk tárolásának és visszakeresésének eddigi leghatékonyabb rendszerét (ETO vagy tezaurusz), nekik kellene vállalni a nemkönyvtári jellegű információtároló és -hordozó források feltárását és hozzáférhetővé tételét. Ennek a lehetőségnek a lebontása és a technológia kidolgozása évek munkája lehet.

 

 

   Általánosítás

 

   Már a mi diákkorunkban (az 1960-70-es évtizedforduló) ismert volt a gyorsuló idő fogalma, nem utolsó sorban Marx György akadémikus révén. A felezési idő egyre rövidebb lett. Majd jött egyrészt a közösségi média (sms, dvd, társas oldalak, egyéni site-ok), másrészt az otthonról ingyen elérhető, digitális könyv- és periodika-tartalom, a visszamenőleges digitalizáció, s lassan oda jutunk, hogy nem muszáj bemenni semelyik könyvtárba, itthonról tudunk hozzájutni a tudáshoz. S ekkor kérdezik a könyvtárosok azt, hogy miért is vannak? Mi legalizálja a létüket, miért dolgoznak, mi a társadalmi hasznuk? S azt hiszem, hogy egykori könyvtárosként, de azóta térben távolabbra kerülve, merhetek némi válasz-félét adni. Egyrészt azt, hogy a könyvtáros szakmát az idő szülte, ezért nem is lesz örökké való. Minden ami van, megérdemli, hogy tönkremenjen – mondá Engels elvtárs. S ha nem megy tönkre, akkor a könyvtárosok elégedjenek meg a távkapcsolattal. Hiszen a ruhát vevő se találkozik a szövővel, sokszor még a szabóval se. Ha pedig az élő, személyes kontaktust is igényli a könyvtáros, akkor ezt egyrészt a személyiségének vonzásával, másrészt a munkájának az eredményével, azaz a feldolgozott és szolgáltatásra felkínált tudásban való eligazítással, az eligazodás segítésével tudja elérni. Ez persze látszólag visszakanyarodás a   múltba, a szolgáltató könyvtárostól való visszalépés a „tudós könyvtáros” ideáltípusa felé. Tudástárat csak tudósok tudhatnak működtetni. Legyen tehát a könyvtáros ismét tudós?

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Varju nemzetség (olvasónapló helyett)(2018.02.11.)

 

   Koós Károly történelmi regényéről lesz szó. Nem elsősorban a tartalmáról, talán inkább az aktualitásáról. A történelmi hagyomány – a nagy nemzeti széthúzás – ápolásáról. Szinte véletlenül vettem le az állami könyvtár polcáról, nem tudtam róla előzetesen semmit. A címben lévő varjú (helyesebben Varju) szó fogott meg, s ennek előzménye van.

   Jó néhány évvel ezelőtt egy családi hétvégét töltöttünk el Torockón. Azért is, mert előtte évben egy buszos kiránduláson jártunk Erdélyben, s az útitervben benne volt a torockói kitérő. A buszvezető azonban nem vállalta egyik irányból se. Se északnyugatról Torda (Borrév, az Aranyos folyó) felől, se délkeletről, Nagyenyed felől. Ezt egy évvel később megértettük. Torda felől közelítettük meg, s a lyukacsos út miatt szinte csak lépésben tudtunk haladni a 7-8 kilométeres bekötőúton. A másik, hosszabbik irányból akkor kezdték aszfaltozni az utat, de még csak a harmada volt készen. Nem ez azonban a mondandóm, csupán kikívánkozott. A témához az illik, hogy odafele menet megálltunk Bánffyhunyadon a református templomnál, majd azt az itthoni képtelen ötletet akartuk megvalósítani, hogy elmegyünk Koós Károly Varjúvárába. Nem volt elég száraz hozzá az idő. Sztánán túljutottunk, de a földúton egy birkatanyától vissza kellett fordulnunk. Most a könyv címe kapcsán azt reméltem, hogy lesz valami kapcsolódása a helyhez. Közvetlen összefüggés nem lett, tán csak az elnevezésére hatott.

 

   A könyv 2010-es kiadása (Kriterion) három művet tartalmaz. A Gálok az első, a kis formátumú könyvben ötven oldal. Utána következik a címadó regény 33o oldalon, s a Budai Nagy Antal históriája zárja a kötetet. Háromság – néztem rá a tartalomjegyzékre. Aztán a nemzetség történetének a végére érve is megmaradt ez a háromság. A Varju család három nemzedékének viharos, harcos, tragédiákkal teli életét követhettem végig. A bevezetőben Koós Károly ezt írta: „Született ez az írás akkor, amikor körülöttünk furcsán-hirtelen megfordult a világ és mi – alul maradtunk. Amikor ez élő magyar hang erősen meghalkult, és sokan és sokat jártuk a temetőket, hogy a régen elporladottakat idézzük, és beszélgessünk az örökké-némákkal. … Akkor született ez az írás. Nem regény, nem is történelem. Nem kitalálás, de nem is valóság.” 1925. június 1. – írja a bevezető végére a dátumot.

  A történelmi időt két fejedelem halála, Bethlen Gáboré (1630)és II. Rákóczy Györgyé (1660) fogja közre. A fő helyszín pedig Kalotaszeg, nem a keleti oldala, azaz a Sztána felőli, hanem a nyugati, a Gyalu várától észak felé húzódó dombos-hegyes, vadregényes vidék, amit a Talharu zár le. Kalotaszeg, Valkó, Monostor települések és a havasi hegygerinc. Ez a helyszíne a Gálok c. kisregénynek is. S valóban, a Varju nemzetség nem regény, nem történelem, hanem a kettő együtt. Az a csapongó, pártoskodó világ jelenik meg benne, ami megosztotta az 1630-1660 közötti erdélyi magyarságot, s szinte folyamatos ütközetekre kényszerítette. A Bethlen és a Rákóczi család közötti harcokban felőrlődnek a családok, egymás ellen fordulnak, majd megbékélnek egymással. A családtörténet Varju János különös ifjúságával, a családi kincs keresésével indul, s szó van a Gyalu várából elmenekített Zólyomi-kincsről. Egyik se kerül elő. Varju, a két fia és két unokája körül kavarog a történelem, beteljesületlen szerelmekkel, s a jövő ígéretével a regény utolsó lapjain.

     A könyv képernyőn is olvasható:

 

https://www.google.hu/search?sourceid=navclient&hl=hu&ie=UTF-8&rlz=1T4NNVC_huHU490HU491&q=k%c3%b3s+k%c3%a1roly+varju+nemzets%c3%a9g+pdf

 

   A záró idézet előtt talán érdemes megjegyezni, hogy a cselekmény ideje azonos Kemény Zsigmond regényének, a Rajongók-nak az idejével. Kemény főhősei (pl. Kassai István, I. Rákóczi György bizalmasa) itt csak mellékszereplők hiszen a Rajongók a szombatosok történetét választotta a fejedelmi udvar hatalmi harcainak kereteként. Koós Károly pedig, ahogyan azt majd a következő idézetben Féja Endre is írja, a földközelben élők egymásra utaltságát.

 

   A műről több ismertető-értékelő írás található a neten is, a már említett egyikből vett idézettel zárom a magamét. „A protestáns kisnemesség, amely jelentős birtokkal már alig rendelkezett, a földközelben élők a hősei, akik generációkon keresztül őrizték a hagyományokat, féltették szülőföldjüket, és vállalták érte az áldozatot. Sokszor tragikus, de hősi, lángoló sorsokat ismerünk meg. Falusiak, hegyi emberek, havasi pásztorok, pakulárok, gornyikok, magyarok és románok, akiket összefűz a közös sors és élethelyzet. Közöttük nincsen elhatárolódás, egymásra utaltak küzdelmes életükben, ahol a sodró történelemmel, a természet erőivel, a gazdasági élet nehézségeivel szemben közösen kell helytállniuk. A szabadságvágy fűti őket, és az önkény ellen akár életük árán is fölkelnek.

Ahogyan távol kerültek a magyarországi politikától, és Erdély érdekeit tartották elsődlegesnek, Kós Károly véleményét fogalmazták meg: alulról vizsgált és onnan megítélt történelemszemlélet az övé. Ezért ítéli a külhonból érkező II. Rákóczi György regnálását ártalmasnak Erdély népére nézve. Hőseinek világa a hegyek, a havasok, nékik ez jelentette az életet, a szabadságot, a megmaradást. Bethlen Gábor hívei még a fejedelem holta után is, mert az ő politikájában vélték Erdély nyugalmát és függetlenségének zálogát. Minden történelmi katasztrófa után újjáteremtették az életet. Ilyenek voltak, s ilyeneknek kellene lenniük az utódoknak is.”

Forrás: https://obudaianziksz.hu/feja-endre-kos-karoly-nyomaban/

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Magyartanítás középiskolás fokon(2018.02.02.)

 

   Az írás apropója

 

   A Magyartanítás 2016.4. számában az első cikket A.Jászó Anna írta, professor emeritus (ELTE), a lapot két évtizede szerkesztő pedagógus. Az írás címe: A magyartanítás gondjairól. (2-8.p.)

http://www.trezorkiado.fw.hu/Magyartanitas_2016_4._szam.pdf

   Első mondatában egy korábbi, ugyanezen témában írt cikkére hivatkozik, ami a 2011.1. számában jelent meg, (11-15.p.) s rögtön leszögezi, hogy azóta a gond még több lett. (Ez a korábbi írás is elérhető ugyanazon a honlapon. Meg kell említenem, hogy mindkét írásában név szerint említi évfolyamtársamat, Nagy Gáspárt, az első írásban a Symphonia Ungarorum. c versét.) A „mostani” mondanivalóját három kérdés köré csoportosítja: az óraszámok, a tervezett érettségi „újítások” és az irodalom tantervi anyagának témája köré. Nem tervezem a megállapítások részletes ismertetését, hiszen sokkal jobb, ha azokat az érdeklődő olvasó eredetiben ismeri meg. Értelmezésül annyit, hogy az óraszámok radikális csökkentését elsősorban az általános iskola éveire vonatkozóan tekinti át, a középfokkal nem foglalkozik. Az érettségi anyagának a megváltoztatása szintén a csökkentés jeleit mutatja, amit egyesek „profiltisztítás”-ként aposztrofáltak. A tartalmi kérdések között elsőként az írói életművek három csoportba sorolását kritizálja, (az általa elsőrendű, másodrendű és harmadrendű írócsoportoknak nevezett kategorizálást), majd a kötelező irodalom listájának tervezett módosítását.

 

   Továbbgondolás

 

   Az óraszámokról

 

   Nyugdíjas gyalogpedagógusként minden megállapításával egyetértek, s mivel a szakképzésből nem hozott példákat, úgy vélem, érdemes kiegészíteni. Előbb azonban kis visszatekintéssel vázolom az előzményeket. 1990-ig a szakmunkástanulók kéthetente jártak iskolába, s az iskolás héten 2-3-4 magyar órájuk volt, a felmenő évfolyamokban. Ez heti másfél óra, a gyakorlati hetekkel is számolva. Utána két évtizeden át a 2+2-es rendszer volt érvényben, amikor a 9-10. osztályban szakmacsoportos előkészítés folyt, s ennek keretében hetente 3-3 magyar óra volt a tantervben. Azaz ez a korábbi három évre átszámítva heti két órát tett volna ki.

   Évtizedünkben Parragh László zsenialitásának köszönhetően átálltak az un. „modern, duális képzés”-re, ami 90 %-ban megegyezik a kádári első szakasszal. Ám itt ugyancsak két évfolyamon vannak közismereti tárgyak, a legtöbb iskolában kéthetente két óra, azaz ez már csak heti 1,33 órának felel meg. (Erről meg is győződhettem, átnézve néhány szakképző iskola, azaz mai nevén szakközépiskola aktuális órarendjét. Sokat kellett keresgélnem a neten, mert az iskolák 85-90 %-a nem teszi közzé. Semmibe nem kerülne ugyan, sőt, sok haszna lenne. Pl. a szülők pontosan követhetnék a gyermekeik iskolai elfoglaltságát. A helyettesítések, óracserék,tanteremcserék is könnyebben tervezhetők és követhetők lennének. Persze azt is megértem, hogy pl. annak nyilvánosság elé tárása, hogy egy-egy osztálynak heti 35 órája van, nem emelné az iskolák hírnevét.) Amint tehát látható, nemcsak az alapfokú képzésben volt óraszámcsökkenés, hanem a szakképzésben is. Holott épp itt volt (és lenne ma is) nagy szükség a kilencedikbe érkező tanulók közötti nagy tudás- és készségszint-különbségek enyhítésére.

   A tananyag tartalmáról

 

   A.Jászó Anna gondolatmenetének megfelelően most a tartalmi részletek következnének. Ezt is az előbbi hármas időtagolásban érdemes végigkövetni. S mivel ezt a részkérdést részletesen kifejtettem az ugyancsak a Magyartanításban megjelent írásomban, (2013.3.sz. 21.-29.p.) itt csak utalok rá. Az első időszakaszban a nyelvtan tematika a leíró nyelvtan három nagy területét ismételte át (hangtan, szótan, mondattan, nem is volt hozzá tankönyv, csak munkafüzet), alig téve hozzá valamit az általános iskolai tananyaghoz. S csak minimális mértékben volt lehetőség a szóbeli és írásos kifejezőkészség, nyelvhelyesség, szövegértés és szövegalkotás fejlesztésére. Ugyanekkor az irodalom tematikusan, a valóság egy-egy részterületéhez kapcsolódóan vett mintát elsősorban a hazai szépirodalom alkotóinak munkásságából. A második szakaszban a leíró nyelvtan kiegészült a fent jelzett területekkel, az irodalom tananyaga pedig alternatívvá vált. Lett egy történeti megközelítésű ága, ami részben átfedte az általános iskola felső tagozatának tananyagát, benne a lírai művek hegemóniájával, s lett folytatása – modernebb formában, szorosabb kapcsolatot teremtve a nyelvtannal – a korábbi tematikus tananyagnak. Több kiadó többféle tankönyvéből lehetett tehát választani, s pl. a debreceni Pedellus Kiadó mindkét változatot kínálta. (Saját iskolámban ez utóbbinak egyik tematikus rendszerű tankönyvcsaládját javasoltam használatra, de néhány év múltán a munkaközösség visszatért a kényelmesebbnek tűnő történeti haladású tananyaghoz.) Mára már csak egy összevont tankönyve van az öt közismereti tantárgynak, s benne a magyar nyelv és irodalom tananyaga a görög vegyes salátához hasonlít. A hetven oldalnyi részben véletlenszerűen váltakoznak benne a történeti és tematikus irodalmi leckék a modernnek gondolt kommunikációt témákkal. Ezt szemlélteti a tartalomjegyzék is.

 

Tartalom 10. évfolyam

4.1 Projektbevezető – Készítsetek képregényt!

4.2 Társalgási stílus, a verbális viselkedés változásai

4.3 Kommunikációs alapelvek, a sikeresség feltételei

4.4 Kommunikációs zavarok – a félreértés csapdái

4.5 Jelek, jeltípusok – az értelmezés lehetőségei

4.6 Kulturális jelek

4.7 Nyelvek, nyelvtanok – a nyelvtudomány kérdései

4.8 Nyelv és társadalom: köznyelv, csoportnyelv, nyelvjárások

4.9 Szövegalkotási gyakorlatok: képből szöveg

4.10 Szöveg és kép egységben: a képversek

4.11 Új időknek új dalai – Ady Endre (1877−1919)

4.12 Tiszta szívvel − József Attila (1905−1937)

4.13 A dráma és színház: William Shakespeare

4.14 Dráma és történelem: Bánk bán

4.15 Határon túli magyar irodalom

4.16 Projektbevezető – felkészülés a munka világára

4.17 Önéletrajz, motivációs levél

4.18 Retorika – a nyilvános beszéd művészete

4.19 Disputa – a vitázás

4.20 Internetes információk keresése és felhasználása

4.21 Olvasás és tanulás az interneten

4.22 Nyelvtörténet, a szókincs változásai

4.23 Avantgárd – lázadó művészeti irányzatok

4.24 Műalkotások befogadása, értelmezése

4.25 Művészet és giccs

4.26 A zenei élmény

4.27 Az irodalom határterületei – krimi, sci-fi, kalandregény, fantasy

4.28 Játék az irodalomban – szerzők álarcban

4.29 Játék az irodalomban – paródiák, szövegek hálója

4.30 Irodalom és digitális kultúra, elektronikus könyvtárak

 

 

   A  korábbi - történeti megközelítésű - tartalom talán indokolható volt azzal, hogy a szakma megszerzése után segíti nappali vagy levelező képzés keretében továbbtanulóknak az érettségi megszerzését. Az egyes évfolyamok 15-20 %-át segítette is, - ennyien voltak iskolánkban a továbbtanulók -, de ennek az ára a többi 80 % érdektelensége, passzivitása volt. A mai helyzet a ló túlsó oldala, hiszen ennek a két évnek a tartalma alig segíti a nyelvi és irodalmi ismeretek emlékezetben tartását. A tartalomjegyzékek nem is tükrözik teljesen a tartalmat. Néhány konkrét részlet a 9-es tankönyvből: az Irodalmi arcképcsarnok I.-ben összesen két oldal jutott Janus Pannoniusnak, Balassinak, Pázmánynak, Zrínyinek, Csokonainak, Katonának, Petőfinek és Aranynak együtt, s a Szöveggyűjtemény-ben 1-2 vers, részben ismételve az általános iskolaiakat. Az Irodalmi arcképcsarnok II. még zanzásabb. Egyetlen erénye a mai magyar irodalomból való csipegetés. (S az is látható, hogy a történelem tananyaga egy év alatt átrohan a teljes magyar és világtörténelmen, de legalább van benne rendszer.) Ne kerülgessük a forró kását: ez a tankönyv még a "kísérleti" kategóriát se bírná el, de hogy a teljes ország diákságán folyjon a kísérlet, az több, mint bűn.

 

   Viszonyítás a felső tagozathoz

   Aktív koromban is belenéztem az általános iskolai magyar könyvekbe, így tudtam, hogy mi lenne elvárható a nyolcadikból kilépő diákoktól. Mostanában erre még inkább módom van. Ezért állíthatom azt, hogy a leíró nyelvtan témaköreiből bőven elég lenne az itteni tananyag ismerete, már amennyiben számíthatnának középfokon ezeknek az ismereteknek a meglétére, irodalomból pedig olyan művek és fogalmak kerültek a felső tagozatba, amiknek sokszor egy fokkal feljebb lenne a helyük, illetve ott meg is találhatók. Példák sorát lehetne hozni – hozok is. Hatodikban tematikusan kezdődik a tankönyv, mondákkal, regékkel, s ehhez jól illeszkedik a 18 órán át tárgyalt Toldi. A továbbiakban összevisszaság van (Csanády, Ady, Csokonai, Illyés, József Attila), aztán részletek kalandos történetekből, majd a tanévet záró tíz órában az Egri csillagok. Hetedikben a romantika, Kölcseytől indulnak, benne a Parainesis, ami középfokon ismétlődik, de elég lenne csak ott. Aztán A közelítő tél, a Nádas tavon, a Szabadság (Shelley). A hetedikes irodalom tankönyv nagy ellentmondása, hogy a stílustörténeti részben csak a romantikáról van szó, a továbbiakban azonban a magyar realizmus művei és 20. századi művek (Kosztolányi, Karinthy, Krúdy, Ady, Máray, József a., Durrell, Coelho) is megjelennek, lógva a levegőben. A dráma műnemét Moliere A fösvény c. műve képviseli, nem hetedikeseknek való, hiába lenne aktuális a témája. A nyolcadikosban pedig Adyval kezdenek, majd Móricz, s a többi Nyugat-os következik, nem a korosztályhoz illő versekkel. (Kosztolányi: A rút varangyot megöltük, Juhász két Anna-verse, Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú, József Attila: A Dunánál, s a második félévben az utóbbi fél évszázad alkotóinak egy-két műve. A dráma ezúttal a Hamlet és a Tartuffe egy-egy részletével jelenik meg. Az év végi összefoglalások előtt egy óra jut a médiaismeretre.) Látható tehát, hogy a szakmunkástanulók számára elképzelt heti egy órában irodalomra csak az idő negyede jut, számítva a korábbi évek tudására, de nincs mód a kétszer két oldalnyi történeti áttekintésben rendbe rakni az életműveket. Az anyanyelvi órákon ötödiktől a hangtan, hatodikban a szótan, a hetedik-nyolcadik osztályban a mondatok és a szöveg leíró nyelvi anyaga a törzsanyag, s ezt egészítik ki szövegalkotási, nyelvhelyességi ismeretek. Megismétlem: ha ez a tudás meglenne, megmaradna középfokon, akkor elég lenne még az idegen nyelvek tanulásához is. Ezért a szövegfajtákkal, szövegalkotással sokkal alaposabban és szisztematikusabban kellene foglalkozni annál, mint ami ebből az említett tankönyvrészletből kiviláglik.

 

   A jövőről

 

   A befejező részben a jövő lehetőségeiről lenne érdemes szólni. Hiszen már fél éve dolgozik egy százfős munkacsapat a megújítandó, vagy teljesen újjáalkotandó NAT részleteivel, de ezekről a részletekről nem lehet tudni semmit. Úgy tűnik, hogy az alapozásba vagy nem fogják bevonni a szakmai közvéleményt, azaz a pedagógusok és a szülők több százezres és több milliós táborát, vagy csak a munka későbbi fázisában. Ez sajnálatos. Hiszen a tervezett felépítményt csak jól megtervezett alapokra érdemes „felhúzni”. Mit jelent ez konkrétan? Legalább két dolgot, az iskolaszerkezetet és a tantárgystruktúrát. Ha ezeknek a módosítási lehetőségeit még csak nem is mérlegelik, akkor megint készülni fog egy korszerűtlen konstrukció. Erről írtam ugyanitt a közelmúltban, Németh László pedagógiai kisregénye, az Iskola Kakaskúton nyomán. Hiszen az iskolarendszernek átjárhatónak kell lenni. A jelenlegi három gimnáziumtípus közül csak az elsőnek és a harmadiknak, azaz a nyolcosztályosnak és a négyosztályosnak vannak kialakult hagyományai. A Németh László szerint is (és a mi családi véleményünk szerint is) legideálisabb, azaz a hatosztályos lóg a levegőben. Közöttük legfeljebb egyirányú közlekedés lehetséges. Pedig pedagógusok és pszichológusok egybecsengő véleménye, hogy a szellemi és lelki határvonal 12 éves korban figyelhető meg. A hatosztályos képzésnek saját tanterve és tankönyvcsaládja még nincs, tudomásom szerint csak a történelemkönyv indítja újra és osztja fel hat évre a teljes tananyagot. A többi tantárgyban a kezdő azaz hetedik osztályban ugyanazokból a tankönyvekből tanulnak, mintha maradtak volna a korábbi, általános iskolai osztályukban. Itt tehát kihasználatlanul marad az a lehetőség, hogy a tantárgyak középszintű követelményeit lazábbra terítve és erőltetett haladástól mentesen, hat év alatt sajátítsák el. (Zárójelben jegyzem meg, hogy idén is érvényes az a megfigyelésünk, hogy a január végi írásbeli felvételik eredménye sokkal jobb volt a hatosztályos képzésre jelentkező hatodikosok körében, mint a két évvel idősebbeknél. Ez teljesen logikus is. Hiszen a hatosztályos képzésre tényleg csak a jelesek-kitűnők jelentkeznek, s pillanatnyilag csak a korosztályuk mintegy 10-15 %-a juthat be ebbe a képzéstípusba. A nyolcadikososok között pedig nagyon kevesen vannak, akik nem vállalják az írásbelit, hiszen a többes jelentkezés lehetősége miatt olyanok is beírnak első helyekre érettségit adó iskolákat, akik sejtik, hogy – akár tetszik, akár nem – „csak” valamilyen szakközépiskola ((régi nevén szakmunkásképző)) szakmunkás-tagozatára juthatnak be. S ugyanúgy érvényes, hogy a magyar és a matematika tantárgyi pontszámok között a távolság irreálisan és megengedhetetlenül nagy. Erről is van egy kis tavalyi értékelő írásom.)

   A másik fontos és tisztázásra váró kérdés a tantárgyszerkezet, ami az iskolaszerkezet függvénye is. Történtek ugyan próbálkozások a tantárgyak integrálására, pl. az ötödik-hatodik osztályos természetismeret tantárgyban, de ott is csak az egyes későbbi tantárgyak témakörei váltogatták egymást. A középiskolai Science (Természettudomány?) tantárggyal ugyanez lett a helyzet. Előzmények, kísérletek nélkül lett országosan kötelező, hiába tiltakoztak ellene a pedagógusok. S csak úgy tudják oktatni, hogy a tanéven belül váltakoznak a témák és a tanárok. Hogyan is tudna kémia témakört tanítani a földrajztanár és fordítva? Ahhoz, hogy a Németh László-i négy tantárgycsoportot – matematika, idegen nyelv, természettudomány, kultúrtörténet – hitelesen oktatni lehessen, legelőször is ennek megfelelő tantervre lenne szükség. Aztán kísérletekre és tankönyvekre. És persze a tanárképzés átalakítására. Ez éveket vehet igénybe, s így részben érthető is, hogy fázik tőle a tanügyi apparátus. Pedig pl. a történelmi, irodalmi és művészeti ismeretek együttes, egységes keretbe foglalt feldolgozása sokkal érdekesebb s ezáltal hatékonyabb lehet, mint az örökös hivatkozás az időbeli aszinkronitás áthidalása érdekében. A történelem tananyag mindig előbbre jár az irodalminál, a zene és a képzőművészet története pedig csak nyomokban jelenik meg az ének és a rajz tantárgyakban. Ugyanez elképzelhető a jelenlegi négy természettudományos tárgy tananyagát illetően is, bár ebben nem mernék konkrét példákat hozni. Illetve mégis. Ha a Föld és a földi élővilág kialakulásával kezdődik a természettudományos témasor, akkor pl. a fizika alapjainak a tanulása az ókori görögöktől indulhat, a kémia az alkimistáknál, s a biológia a darwini evolúcióval kezdve. Így kapcsolódhatnának egymáshoz az egyes témakörök, ismeretkörök.

   Gondolhatja most az olvasó, hogy ez utóbbi koncepció kivitelezhetetlen. Nem található olyan érettségiző diák, aki merné vállalni, hogy olyan pályára induljon, ahol a két integrált tantárgy valamelyikét elfogadható színvonalon kellene oktatnia. De itt fel kell tennem a kérdést: el kellene-e várni a leendő tanároktól, hogy – a mostani helyzetre jellemzően – sokkal többet tudjon egy-egy résztémában, mint a diákjai. Nem lenne-e fontosabb, hogy kalauzolni tudjon az ismeretszerzés útján, s ehhez ismerje a megfelelő forrásokat és módszereket? Pl. a különböző digitális tananyagokat. Illetve feltehetjük a másik kérdést is: akár egy osztályon és egy témakörön belül ugyanazt és ugyanannyit kell-e tudnia minden diáknak. Ugyanazt és ugyanannyit kell elvárni, követelni tőlük? Nagy skandalum lenne-e, ha valaki pl. Tóth Árpádról csak 10 általános mondatot tudna, és két rövid versét ismerné (pl. a Meddő órán-t és az Őszi sanszon c. fordítást), ezzel szemben Szabó Lőrinc az egyik kedvenc költője lenne? Véleményem szerint ugyanis ma is lehetne bármelyik tanuló bármelyik ma tantárgyhoz való viszonyát, az abban való ismereteit a középiskolákban úgy is mérni, hogy egy kijelölt témakör önálló feldolgozását bízzuk rá, s egy projekthét összes tanóráján ezzel foglalkozna, természetesen tanári segítséggel. S a következő hét azzal telne, hogy ezt egy tanórában bemutatná az osztályában. Ez csupán két hetet „venne el” a tanévből, de a hatása és eredménye bizonyára több lenne, mint a mai biflázó haladásnak. Olyan készséget alakítana ki és bizonyítana, ami az önálló tájékozódásra való alkalmasságot igazolná. (Hogy nem a levegőbe beszélek, azt konkrét tapasztalatommal tudom alátámasztani. A közelmúltban általános iskolás negyedikesekkel „játszottuk” azt, hogy egy kreatív szakkör keretében un. „irányított beszélgetés” levezetését vállalták. Erről is írtam, a honlap más részén olvasható. De megismétlem: tetszés szerint választhattak a fiatalok olyan témát, ami a szívükhöz közel állt, s arra felkészültek. A rendelkezésükre álló negyed óra első felében ők beszéltek, bemutatták és szemléltették a témájukat, majd a többiek hozzászólását hallgatták és irányították. A sort természetesen én kezdtem, témám a fényképezés története volt, a digitális kor előtti technika, hiszen ez főiskolás koromban egy egész féléves tantárgyunk volt. A fiatalok a saját hobbijukról beszéltek, sportágakról, versenyekről, kisállatokról, kirándulásokról. Az egyik fiú a dinoszauruszokról.)

 

   Összegzés

 

   Ha elfogadjuk A.Jászó Anna bírálatának és az itt tett kiegészítésnek a jogosságát, akkor feltehetjük a kérdést, hogy van-e egyáltalán jóság-tartalma középfokon a magyar nyelv és irodalom oktatásának. Talán annyi, hogy az ismeretmozaikok önmagukban megállják a helyüket, hiszen mára már kigyomlálódtak a túlzások. (Bár, a fent kipécézett kilencedikes könyvben benne van egy rovásírásos ábécé, a latin betűs megfelelőkkel.) De ezek a mozaikok vagy aránytalanul rendeződnek el, sok fehér foltot hagyva – az érettségire készülő gimnazisták és szakgimnazisták tananyagában -, vagy rendezetlenül vannak egymás mellé zsúfolva, a szakmát tanuló szakközépiskolások tankönyveiben. Ez utóbbi pedig azt a következményt hordozza, hogy se az irodalom és az olvasás szeretete nem fokozódik (vagy ki se alakul), se a mindennapi életben szükséges szóbeli és írásos nyelvhasználat nem fejlődik az évenkénti egy-egy magyar órák „eredményeként”.

 

 

Utóirat

 

   Néhány perccel a fenti összegzés megfogalmazása után érkezett meg az Élet és Irodalom friss, idei 5. száma, s az utolsó oldalon, a rádiókritikai rovatban olvastam egy műsorról. Illetve kettőről. Az Inforádió Aréna c. műsoráról van szó, egymást követő napok adásairól. Mindegyik oktatási témájú. Siba arról a műsorról ír, aminek a vendége a budai Toldy Ferenc Gimnázium igazgatója volt, de megemlítette az előzőt, amiben Pléh Csaba akadémikus, az MTA közoktatási elnöki bizottságának az elnöke beszélt az oktatásról, különös tekintettel a digitális technika lehetőségére. Azonnal végighallgattam, jegyzeteltem, (egy hetes késéssel). Az adás elérhető a következő linken:

 

https://infostart.hu/https://infostart.hu/arena/2018/01/25/pleh_csaba_a_digitalis_kultura_fejlodesevel_jelentos_atalakul_a_pedagogusok_szerepe/

 

Nagyon tanulságos volt, s hogy gyalogpedagógusként egy másik nagy tekintélyhez mérhessem magamat, - így lesz keretes szerkezetű az írásom – itt is meg kell állapítanom, hogy ugyanúgy látom a helyzetet. Azok számára, akik érdeklődnek ugyan a rádiós beszélgetés tartalma iránt, de nem szánnának rá egy órát, tömören összefoglalom a lényegét. S közben utalok azokra a kapcsolódási pontokra, amelyek a beszélgetés és a fenti áttekintés között kitapinthatók.

   A bevezető gondolatok után a nagyon figyelmes műsorvezető az iskola mai szerepéről érdeklődött. Pléh Csaba előbb a legnagyobb hiányosságot abban fogalmazta meg, hogy a mai magyar iskola a szükségesnél sokkal kevésbé tanítja meg a diákokat az értékelő, összehasonlító, kritikai szellemű szelektálásra. Pedig erre a mindennapi életben naponta szükség lenne. Ezután az uniós bizottság január közepi ajánlásának három fontos pontjáról beszélt: tanulás az egész életen át (az erre való alkalmassá tétel az iskolában), a digitalizáció kihívásai (tanulási környezet, az eszközök és az információk jó kezelése, információs önvédelem és biztonság) és a társadalmi kohézió erősítése (szembemenni a megosztó nacionalizmussal, gyűlöletkeltéssel).

   A következő - általam említésre érdemesnek tartott – gondolat a pedagógusszerepre vonatkozott. Az, hogy a pedagógus egyre kevésbé lesz a tudás „megmondója”, erősödik a mentori szerepe, a diákok önálló ismeretszerzésének segítőjeként. (Itt találkozott a nagy szellem a kis szellemmel, azaz velem, hiszen a beszélgetés ismerete előtt épp ezt írtam fentebb, a kalauz-szerepet említve.) Pléh Csaba hangsúlyosan szólt arról, hogy a tanításban fontos a kívülről jövő információk iránti tolerancia, az ifjúsági kultúra és technika megismerése.

   A műsor második részét a tankönyvek szerepével kezdték. Pléh szerint ez csökkenni fog, helyét a modulálható digitális csomagok veszik át. Hiába fontos a tanulási szempont (visszalapozás, belefirkálás), de itt meg kell jegyeznem, hogy ez utóbbi az ingyentankönyveknek csúfolt tartós tankönyvek esetében nem is érvényes, s a korábbi évekre már visszalapozni se lehet. Ezért nem is a hagyományos tankönyv-olvasásra szűkítette a könyvek szerepét, belevette az elektronikusat is, hiszen ahhoz is szem kell és betűk kellenek. Vagyis azt mondta, hogy ne elsősorban a könyvhöz ragaszkodjunk, hanem az olvasáshoz. (Itt tett egy kitérőt az öncélú olvasás felé, az olvasás mint örömszerzés értelmében, vagyis a regényolvasásra. Amit ugye megszakítunk, majd folytatjuk, visszatérünk hozzá, előhívjuk az emlékezetünkből az előzményeket, visszahelyezkedünk a szituációba, s ez fontos gyakorlata az emlékezésnek, edzése az emlékezeti folyamatnak.) Az alapkészségekről szólva személyes véleményeként hangsúlyozta a hagyományos írás-olvasás számolás készségeinek fontosságát – szemben vagy megelőzve a gépies változatokat (klaviatúra, számológép).

   S ami ugyancsak beleillik a mániámba: tantárgypedagógiai kísérletekről is besz6élt, pl. arról, hogy hogyan próbálkoznak a diákság számára alkalmas technikákat kialakítani arra, milyen módon lehet egy Arany-verset kommentelni, jegyzetelni képernyőn, azaz digitálisan. S itt, a beszélgetés utolsó öt percében tette fel a szerkesztő a kérdést, hogy alkalmazkodott-e az iskola a technikai fejlődéshez. Az eszközigényre nem is tért ki a válaszoló, csupán arról beszélt, hogy emögött kicsit le van maradva a pedagógiai kutatás, s jobban le van maradva a praxis, azaz a pedagógus társadalom.

   Az utolsó kérdéskör arra vonatkozott, hogy a mai átmenetiség meddig tarthat, s milyen hátrányai vannak. Pléh inkább az előnyeiről beszélt, arról, hogy ennek a kornak a társadalmai, a felnőttek is és a gyerekek is, vagyis az átmeneti népesség kifinomultabb, jobban képes összehasonlítani, s így alkalmazkodni is, mint egy monolitikus kor embere. Annak a megbeszélésére már nem maradt idő, csak a kérdés felvetésére, hogy lebontja-e a digitalizáció a hagyományos iskolát. Pléh ehelyett arról beszélt, azzal zárta a gondolatsorát, hogy az emberre jellemző egyedül a hosszú egyedfejlődési periódus, azaz a hosszú gyerek- és ifjúkor. Ez antropológiai sajátosság, és még a primitívebb, törzsi szervezetben élő népességre is igaz. S ennek az egyedfejlődésnek meghatározó szakaszaként emelte ki a 6-12 éves korosztályt. Itt újra Németh László jutott eszembe, aki szerint egységes iskolai szakaszként kellene tekinteni az első hat évet, majd egységes és négyéves általános középiskola következne, ami érettségivel zárulna. Ezután történhetne a specializálódás, ágazna el kétfelé a az oktatás, egyrészt a különféle szakmai képzések irányába, másrészt a felsőoktatásra való célzott felkészítés irányába. Hiszen ha visszagondolunk pl. arra, hogy mit figyelhettünk meg a felső tagozatos irodalom tananyagban, ott is a hetedik osztályban van egy felemás váltás, ami aztán nem tud kifutni. Tehát a középfok első felében az egységes képzés nem távolítaná el a későbbi szakmára készülőket se az általános tudástól, és nem kényszerítené korai iránykijelölésre a hosszabb tanulási folyamatra készülőket se. Tizenhat éves korban kellene dönteni, s a visszaemelt tizennyolc éves korhatár egységesen zárná le a tankötelezettséget.

 

 

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Megélhetési politika és/vagy lassú építkezés

 

Első rész, (december elején), a megélhetési politizálásról

Miért kellene komolyan vennünk a demokratikusnak tartott pártok közötti, sokszor hangoztatott teljes összefogás lehetőségét, miért történne meg három hónap alatt az, amihez huszonhét év sem volt elég, az, hogy az egypárti választások egyetlen jelöltjére ikszeléstől eljussunk az értelmes mérlegelés utáni tudatos, felelős, az érzelmi elfogultságokon is felülemelkedni tudó voksolásig?

   Két írást olvashattam a témával kapcsolatban egyazon napon. Tóth Zoltán cikkét az ÉS dec.8-i számában, s a Kunhalmi Ágnessel készült interjút a Népszavában. Mindegyikre jellemző valamilyen kétségbeesett optimizmus, ami éles kontrasztot alkot az írásom címéül választott jelzős szerkezetekkel. Mert egyre biztosabb vagyok abban, hogy a jelenlegi pártokban – kormánypártokban és ellenzékiekben - többséget alkotnak a megélhetési politikusok.

   A megélhetési mint jelző eddig főleg a bűnözés egyik válfaját jellemezte. De már találkozhattunk a megélhetési politikus jelzős szerkezettel is. A címválasztással nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha totális párhuzamot akarnék húzni a két megélhetési foglalkozás közé, mégis látok némi hasonlóságot.

   A politika, a politizálás eredendően a közösségért végzett tevékenykedést jelenti. Benne van sokféle egyéni érdek is, de talán nem az határozza meg, már persze a több évszázados demokráciákban. Hanem a szűkebb és tágabb környezet, a haza vagy a kontinens (netán az egész emberiség) sorsának, helyzetének, életének javítása, jobbá és szebbé tétele. Lásd Petőfi Sors, nyiss nekem tért c. versét, illetve Kunhalmi Ágnes mondatát az ember boldogsághoz való jogáról. Messzire vezetne annak értelmezése, hogy hazánkban a parlamenti demokrácia milyen hagyományokat alakított ki 1948-ig, az utána következő 42 év ezeket hogyan sorvasztotta el, majd a fent említett 27 év mennyire volt képes újraéleszteni tetszhalálából. Sokkal fontosabb az, amit a politika iránt érdeklődő átlagember ma lát.

   Azt látja például, hogy van persze ma is a hazai palettán két oldal, kormánypárti és ellenzéki. De csak a kormánypártiban van teljes egység, az ellenzék 1990 óta nem volt ennyire megosztott. Mégis mindegyik oldalon a megélhetési politika lett az uralkodó. A kormánypárti megélhetési politikus elvárást teljesít, s ezért verbális paneleket alkalmaz saját gondolat helyett. Végcél a hatalom megtartása. Az ellenzéki politikus legfőbb célja, hogy magát és pártját életben tartsa, s újra képviselő lehessen. Ezért azt a látszatot kelti, mintha valóban össze akarna fogni, valóban kormányra akarna kerülni. Ez azonban az egyéni érdek és a pártérdek háttérbe szorítását igényelné. Erről is beszél Tóth Zoltán és Kunhalmi Ágnes. Mindketten arról, hogy ez szükséges és elvileg lehetséges lenne. A valóság azonban más. A valóság ebben a pillanatban az, hogy minden szavazócédulán minimum 6-7 egyéni képviselőjelölt és 7+x párt neve fog megjelenni. Hogyan lehetne ebből 2+2, hogyan lehetne kormányváltás? Sehogyan. Ma az a helyzet, hogy a Jobbikkal való összefogás bármelyik párt számára politikai harakiri lenne. A többi párttal való teljes kooperáció (egy jelölt, egy lista) pedig „csak” hitelvesztés, a potenciális választóktól való eltávolodás. Marad tehát a megélhetési politika útja: a közös indulás tervének hangoztatása, s annak leple alatt az egyéni túlélésre játszás.

   Itt be is fejezhetném a gondolatsort. De hol lenne akkor a tragédia utolsó szerkezeti eleme, a megoldás? Momentán az a véleményem, hogy a hazájáért felelős választó akkor fog helyesen viselkedni, pártállásától teljesen függetlenül, ha elmegy majd voksolni. S ott, a fülke magányában minden lehetséges kis körbe beleikszel. Ezzel a tudatos érvénytelen szavazással fejezi ki véleményét a megélhetési politikáról, az aktuális választási rendszerről, a pillanatnyilag létező összes pártról. Majd izgatottan figyeli a választás végeredményét, s azt, hogy lesz-e kormánya a hazának.

   Utóirat, egy héttel később. Két újabb impulzus ért ebben a témában. Az egyik Felcsuti Péter írása (És.2017.12.15.), a másik egy tv-beszélgetés. Felcsuti szerintem téved. Bizony az érték és a taktika egymást kizáró szempontok. Ez abból is látszik, hogy ő se tekinti egységben a választásokig tartó időt és az utána következőt. Egy szava se volt arról, hogy az után-ban mit lehet kezdeni a Jobbikkal (a koalíciót kizárja, helyesen), illetve mire futná nélküle. Miért venne részt a Jobbik a rezsimváltásban, ha nem kap szerepet utána? Mert Felcsuti se számol a bojkott lehetőségével. Haraszti Miklós pedig (Egyenesen, 2017.12.14.) szerintem abban tévedett, hogy egy újabb Fidesz győzelem - , ámde csak sima többséggel -, rájuk égne, s belerokkantaná őket. Nem így van, helyette felmorzsolódnának a nagyobb ellenzéki pártok is, ahogyan az történt húsz év alatt, 2010-ig, az első parlament három legnagyobb pártjával.

Második rész, (január elején) az „építkezésről”

Mivel egy hónap alatt a helyzet semmit se változott, felmerül címben jelzett második lehetőség: hátha valóban realista minden ellenzéki párt, nem hajózik széllel szemben, hanem már most építkezik, a túlélésre készül. Erre a lap idei első számában megjelent A szellem napvilága c. írás nyomán gondoltam. Radnóti András harmadik cikke ez, - ezúttal társszerzővel, Naszádos Zsófiával -, amin elakadok. A korábbiakról Érdek vagy érték címmel írtam véleményt (ÉS. 2017.okt.6.), erről most szükséges. A fél kolumnás írás utolsó hasábja mutatja egyértelműen, hogy a Momentum már a választások utáni lassú önfejlődésre készül. Előtte azonban helyzetértelmezésként olyan általánosságokat írnak, amik bármikor igazak lehettek, másrészt – a második félhasáb közepén - számvetést ígérnek számok nélkül. Ilyen (szerintem erősen vitatható) mondatokat olvashatunk: „A magyarországi egyetemek … monstrumként emésztik fel az állami – és persze a magán – pénzeket. Teszik ezt úgy, hogy továbbra sem teremtik meg a feltételeket a tanárok és a kutatók méltó bérezéséhez, …”   Nézhetjük továbbá a magyar médiáról vagy a szellemi élet megosztottságáról, az értelmiségi konszenzus hiányáról, illetve az irreális mértékben kitágított liberális konszenzus (sic.) erőszakos képviseletéről (???) szóló, igaztalan vagy zavaros megfogalmazást. „Cudar helyzetet örököl tehát az új értelmiségi generáció. … A szellemi felzárkózás hosszú, kis lépésekből álló folyamat.” - írják a számvetést összegezve. Választhatunk tehát a címben jelzett kétféle értelmezés között. Harmadik lehetőséget nem látok.

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A multifunkciós internet(2018.01.21.)

 

   A cím hevenyészett, nem takarja a témát, a tervezett mondanivalót. Mert a célom most is az, hogy áttekintsem, - nagyon vázlatosan, azaz ugyancsak hevenyészetten, de ezúttal kissé messzebbről szemlélve - mindazt, amit Neumann elindított 1945-ben. Az első gépe óta 73 év telt el, s joggal mondhatjuk, hogy ez nem kevés. Egy átlagos emberélet. Érdemes végiggondolni, meddig jutottunk.

   A tudós számára az első és legfontosabb ösztönzést az atomkutatás bonyolult számítási feladatai adták. Tehát az elektronikus számítógép szobányi berendezése a tekerős számológépeket tette először feleslegessé. Ebből az egy pontból indult ki és ágazott szerteszét felhasználásának a mai napig bővülő sora. Próbáljuk meg mindezt a fejlődést valahogyan listákba venni.

 

   A kezelt adatok tekintetében: numerikus (szám) – alfabetikus (karakter) - grafikus-képi (pixel).

 

   A funkciókat tekintve: számolás – tárolás-előhívás – programvégrehajtás (összetett feladatok önálló elvégzése) - szövegszerkesztés – folyamatszabályozás – irányítás – interaktív kommunikáció.

 

   Milyen régi funkciókat váltott fel (vagy vett részben át):

 

   levelezés (levelek, képeslapok) – email

   telefonálás – skype

   írógép – klaviatúra, képernyő, nyomtató

   fotózás filmre – digitális képek a memóriában és email-ben

   mozgófilmezés – elektronikus video

   hangfelvétel (magnó) – mp3, mp4, cd, dvd, okostelefon

   lemezjátszó (bakelites, cd-s) – lásd eggyel feljebb

   videomagnó – mp4, cd, dvd, okostelefon

   filmek (mozik) - youtube

   napi- és hetilapok előfizetése - internetes online elérés

   könyvnyomtatás – e-book, internetes online-elérés

   könyvtárak, házikönyvtárak – ld. fentebb

   papíralapú nyilvántartások – számítógépes adatbázisok

   játékok (logikai, társas, szituációs) – egyéni vagy társas játékprogramok

 

   Milyen új (korábban nem létező) funkciókat, lehetőségeket hozott létre:

 

   társasági oldalak (iwiw, facebook, twitter stb.), zárt internetes csoportok

   házi szkennelés, nyomtatás, sokszorosítás, szöveget és képet egyaránt (gondoljunk  

           arra, hogy egykor október 23-a előtt összegyűjtötték a közintézményekben az

           írógépeket, hogy jól elzárják azokat)

     betekintés, vagy inkább kitekintés – webkamerák

     adatbázisok, keresés a világhálón, site-ok, keresőprogramok

     direkt publikáció, egyéni honlapok, blogok, kommentek

   kereskedelem (webshopok, áruk és szolgáltatások rendelése otthonról)

 

 

 

 

   Technikai fokozatok:

         CPU - a gépek generációi (5 generáció): elektroncső (1945) – tranzisztorok

                     (1958-1965) – integrált áramkörök (1965-1971) –mikroprocesszorok

                       (1965-1991) – mikrochipek (1991-   )   s a közeli jövő hatodik

                         generációja az optikai   számítógépek lesznek

         tárolás, külső memória (input-output, a belső: ROM, RAM, EPROM, flash

                         stb.)

                     lyukszalag – mágnesszalag – mágneslemez - optikai memória

                     (winchester, cd, dvd)

         az adatforgalmazás technikája: lyukkártya-lyukszalag – billentyűzet-nyom-

                       tató – optikai (vonalkód-szekenner) – akusztikus (beszédfelismerő- fel-

                       olvasó)

         a hardware mérete: szobányi – asztali (konnektorhoz kötött) – táska (laptop,

                     tablet, ipad) – zsebes –(okostelefon)

         a szoftware fejlődése, generációi (öt generáció): - gépi nyelv (16-os

                     számrendszerben, 1957-ig) - FORTRAN (1957-   ), COBOL (1963-   )

                     BASIC (1963 -   ) - általános nyelvek (PL/1, APL, PASCAL) – C-nyelv

                      (1972-   ) - napjainkban specializálódás (adatkezelés: SQL, internet:

                       PHP vagy Java)

 

Merre mehet, merre kanyaroghat a jövő? A számítástechnika eddig az élettelen, a szervetlen világban fejlődött. A robotok azonban egyre több olyan életjelenséget mutatnak (tanulási folyamat, önreprodukálás, önprogramozás), amelyek korábban csak a sci-fi-írók fantáziájában jelentek meg. De hiszen a holdrakétáról is Verne írt először, 1865-ben. Alig több mit száz év múltán valósággá vált. A számítógép-építésnek egy nyolcvan évvel ezelőtti gondolata volt a sejtautomata. Természetesen ez is Neumann agyában született meg. A bionika-kognitronika ma beláthatatlan lehetőségek előtt áll (biointeraktív anyagok, telekinézis, molekulagyártás, molekulányi szerves tranzisztorok), s talán nem túl riasztó, ha azt feltételezzük, hogy előbb-utóbb közvetlen fizikai kapcsolat teremthető az emberi agy és a gépi agy között. Ez alapjaiban rendezné át például az ember tanulási folyamatát, az oktatást. A kollektív tudás azonnal egyéni tudássá válhatna, mentesíthetné az embert a memorizálástól, s a gyakorlás sem lenne feltétele a kreatív feladatmegoldásnak. Ebben a képzeletbeli világban azonban valamilyen módon meg kellene őrizni és meg kellene védeni a szubjektumot, az egyedi emberi személyiséget. Ez ugyan már a mai, tömegmédiától túlburjánzó korunkban is egyre nehezebb, ezért nagyon fontos, hogy ne feledkezzünk meg róla.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Bánó Ádámról, írásainak ürügyén(2018.01.17.)

a., Bevezető

   A következő összefoglaló írás előzményei a szülőfalum, Nemescsó történetével foglalkozó honlapomhoz (nemescsomultjabol.hu) és az annak alapján 2016-ban összeállított témadokumentációhoz vezetnek. A lezárt tartalmú honlap még elérhető, a témadokumentáció a szombathely Berzsenyi Dániel Könyvtárban található. Bánó Ádám a község evangélikus kántortanítója volt 1905-1945 között, s élete végéig, 1974-ig a községben lakott. Lehetőségem volt még látni, néhányszor találkozni vele életem első két évtizedében, s csak idős koromban vált világossá előttem, hogy az adósa vagyok. Ezt az adósságot próbáltam csökkenteni szülőfalum történetével foglalkozva, s jelen írás is még ennek a törlesztésnek a része. Röviden vázolom ezt a tartozást. Amint majd az írás további részleteiből kiderül, Bánó Ádám hűséges őrzője és feldolgozója volt Nemescsó gazdag történelmi múltjának. Egyszer, valamikor tizenéves koromban, - valószínűleg az 1960-as évtized első felében -, mutatta nekem az egyik szekrényfiókjában őrzött egyháztörténeti és iskolatörténeti értékű kéziratokat. Hiszen a község egy évszázadában, az 1681-1781 közötti száz évben a két Vas megyei artikuláris (az evangélikus hívők számára megengedett közösségi vallásgyakorló) hely egyike volt. Azzal a megjegyzéssel mutatta, hogy érdemes lenne a nagyobb nyilvánosság elé tárni, kezdeni valamit az értékes anyaggal. Az idő úgy hozta, hogy elvezetett az utam a megyéből, így csak a szabad nyugdíjas lét adott - korlátozott mértékben - lehetőséget a falu történetével való foglalkozásra. Az utóbbi években az akkor látott dokumentumokat egy országos pályázat keretében digitalizálták, s a hungaricana.hu nevű adatbázisban bárki megnézheti, böngészheti.

A honlapon és a témadokumentációban több helyen is találhatók írások illetve részletek Bánó Ádám életéről és munkálkodásáról. Most ezeket fogom és kapcsolom össze egyetlen közlés keretében. Előbb azonban kössük egymáshoz a község 19-20. századi három nevezetes személyiségét, ahogyan az a következő képen is látható.

 

A községháza előkertjében álló „triptichon” alakjai három tanítónak állítanak emléket. Más-más a szerepük és jelentőségük a falu történelmében. Időrendben a középen látható Péterfy Sándor az első (1841-1913.). Nemescsóban született, itt járt iskolába, s az első lépéseket is itt tette meg a pedagógus hivatás útján. Segédtanító volt, még a soproni tanulmányai kezdete előtt. Első igazi „munkahelye” Nagykanizsán volt, az iskola ma a nevét viseli, s egy önálló tanulmányfüzet, Dobó László munkája foglalja össze a helyi ténykedését. Életműve a hazai tanítóság szervezésében, érdekvédelmében teljesedett ki. Nem véletlenül kapta halála után „a magyar tanítók atyja” megtisztelő elnevezést. Mellette, a balján, azaz a nézőnek jobbra Bánó Ádám (1883-1974) arcmása látható. A másik oldalon van a legfiatalabb, Bakó József (1896-1962), aki szintén a falu szülötte, s kalandos életkezdése után, a két előddel azonos úton járva, a soproni líceumban szerezte oklevelét, majd az Alföld és a Dunántúl falvaiban tanított. Az ő nagy érdeme a verseskötetek mellett az az önéletrajzi regény, a Feljebb a kaptafánál című, ami egyúttal a falu huszadik század első két évtizedének szociográfiai értékű megörökítése. A három dombormű alkotója a fenti felsorolás sorrendjében: Balogh Tamás, Pintér József (helyi fafaragó művész) és Joó László.

 

b.,Bánó Ádám életéről (Az Éveim, utam c. írása nyomán)  

Negyven éven át egyedül tanította az írás-olvasás és a számolás tudományára Nemescsó gyermekeit. A gyermekeket, majd a gyermekek gyermekeit, s biztosan előfordult az is, hogy a gyermekek gyermekeinek a gyermekeit, vagyis unokákat. Egyetlen tanteremben, a hatosztályos elemi iskola időszakában egyszerre a teljes ifjúságot, majd a nyolcosztályosra való áttérés után két tanulócsoportban.

1883 szeptember 30-án született Somlószőlősön. A tanítói képesítést 1899-1902 között szerezte meg Sopronban. 1902 január 1-től 1905 októberéig Felpécen tanította az I-III. osztályt, szerdán és szombaton délután az ismétlősöket. 80 gyerek járt ide, és kb. 70 körül volt az ismétlősök száma.   Felpécről 1905. november 1-jén került Nemescsóba, ahol tanítói és kántori szolgálatot kellett ellátnia. Több jelentkező volt, s az akkori szokások szerint mintatanítás alapján döntött az egyházi testület. Önéletrajzi írásában így emlékezik az első éveire: „Amikor idejöttem, egyik üres szobában már várt a beszedett gabona, az udvaron a tűzifa, a megtermett kis gyümölcs, amit féltő gonddal tett el számomra a szigorúan puritán Bakó néni. Egy szobát elláttam bútorral, huszonkét éves voltam, szerény, de biztos fizetést kaptam. A nősüléssel még két évig, a nagykorúságig várni kellett, pedig a menyasszonyt minden nap láttam már a szomszédos papudvaron. 1907-ben eljött az esküvő ideje is. Ezután lett két, igen egyszerűen bebútorozott szobánk, meg konyhánk. A megélhetésünk megvolt. Kineveztek állami anyakönyvvezető helyettesnek is, azzal járt évi 120 korona fizetés, ami nagy érték volt akkor, megfelelt 10 mázsa búza árának. Három fiunk született, Feri 1908-ban, Laci 1911-ben, István 1917-ben….”

   A tanítás mostoha körülmények kötött folyt, egészségtelen tanteremben, rossz padok között. Néhány év alatt sikerült kicserélni a padokat, szemléltető eszközöket szereztek, készítettek. 1914 nyarán behívták katonának. Bevonulása után a tanítást apósa, Éder József lelkész kezdte meg, aki ekkor már 60 esztendős volt. A gyerekek Pusztacsóba, a községi iskolába jártak át. A következő tanévre Mezőberényből jött egy tanító, szintén csak egy évre. Újra helyettesről kellett gondoskodni, ekkor egy tanítónő került ide az Alföldről. 1917-ben leszerelték, egy nem túl súlyos sérülés következtében.

   Az 1920-as évekre az ősi iskola teljesen elavult. Zsúpfedele több helyen beázott, a deszkamennyezetét elrágta a szú, kicsiny ablakán befútt a szél. A gyülekezet a saját erejéből nem tudta felújítani, ezért állami segítséghez folyamodtak. Lejött a minisztériumból egy tanácsot, aki megszemlélte az iskolát és kijelentette: „ … ennek az iskolának az átalakítására egy fillért nem ad a minisztérium, helyette kap az egyház 10000 pengőt, ebből építsenek egy új iskolát.”

   1928-ban felépült az új iskola, nagy, világos tanteremmel, irodával és előszobával.

Az új iskola képe (a bal oldalt kiugró rész az 1996-ban hozzáépített vizesblokk)

 

 

 

Sikerült annyi pénzt megtakarítani, hogy a régi iskolára (ami így a tanító-lakás része lehetett) is új tetőt húztak. Az új iskolában eltöltött első télről így számol be Bánó Ádám: „… Sokáig emlékezetes marad számunkra az új iskolában eltöltött első tél. Rettenetesen hideg, mínusz 30 fokos volt a január. A terem még nedves, gőzös, a vaskályha kicsi, bizony, majd megfagytunk. Ebben az időszakban emelkedett a tanulók létszáma, a hat osztályba 76 gyerek járt. Az elsősök 25-en voltak, amíg ez a nagy létszámú csoport ki nem maradt, mindig 70 körül voltunk.”

   A 30-as évek vége felé tértek át a nyolcosztályos képzésre, ez nehezebbé tette a körülményeket. Egy terembe járt a hatéves elsős és a 13-14 éves kamasz. Közben hazánk is belesodródott a 2. világháborúba. Az iskola helyzete nagyon rossz lett. A nyilas kormány ide, a nyugati végekre költözött. Az új tanterembe a Honvédelmi Minisztérium egy részlege, a mozgósítási osztály került. Megint a régi tanteremben folyt a tanítás. Áldatlan állapotok voltak. Bánó Ádám Éveim, utam c. cikkében így emlékszik: „… Nehéz idők voltak ezek, belefáradtam a sok izgalomba és a nehéz körülmények között végzett munkába. Vártam a nyugdíjazást.”

   1945 novemberében nyugdíjazását kérte. Hosszú nyugdíjas éveiben is tevékenyen részt vett a falu közéletében. 1968-ban megkapta a Munka Érdemrend bronz fokozatát.

 

A kitüntetést átadja Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke.

 

Örökmozgó, tevékeny ember lévén, nyugdíjas éveiben kertészkedett, méhészkedett, melegházat létesített, gyümölcsöt és primőröket termelt, amiket, pl. fejes salátát a helybéliek is vásárolták tőle, s nem csupán jóságból. Elmúlt már nyolcvan éves, amikor még mindig kerékpározott Szombathelyig, illetve Kámonig, ahol István fia volt az arborétum igazgatója. De őt is igazgató úrnak szólították a falu felnőttei, akiket korábban ő tanított. 1974-ben, 91 éves korában halt meg. Holttestét az ev. templomban ravatalozták fel, és nagy részvét mellett a nemescsói temetőben helyezték örök nyugalomba.

 

   Dr. Kiss Gyula, a Szombathelyi Tanárképző Főiskola tanára (akinek apja Bánó Ádám iskolatársa és barátja volt) így emlékezett meg róla a Jelentkezünk c. folyóiratban: „…Nemescsóban, második állomáshelyén negyven évig tanított, mind a 6 osztályt egymaga, nemegyszer 70-75 gyereket. 1945-ben töltötte be a nyugdíjas kor. A felszabadulás előtt iskolába jártak között mindössze egyetlen nemescsói akad, a legöregebb, aki nem járt ’a keze alá’. Nemzedékeknek volt igazgató bácsija. …

A hűség ezer szálával ragaszkodott a falujához. Maga is tiszteletet érdemlő történelem, matuzsálemi koráig őrizte, tanulmányozta és publikálta a nemescsói artikuláris gyülekezetet és sokévszázados iskolája sárguló iratait. A csói szülött Péterfi Sándor emlékezete fenntartásának sem akadt önzetlenebb propagátora, mint ő. Ám tudta azt is, a történelem folyamat, a históriát – a múlt tanulságai ismeretében – a m(ag)ában, a jelenben csinálni, folytatni kell. Történelemcsináló ember maradt a halálos ágyáig azzal a magától értetődő közéletiséggel, ahogy azt aktív tanító korában megszokta.”

c., Bánó Ádám írásairól

   Nemescsó művelt lakosai előtt közismert volt, hogy a nyugdíjas kántortanító a település történetének kutatója és az egyház és iskola történeti értékű dokumentumainak őrzője. Utolsó éveiben három hosszabb írása jelent meg erről két megyei folyóiratban, (erről később részletesen szólok), de hogy aktív pedagógusi éveiben is publikált, az számomra csak a falu történetével való foglalkozásom idején derült ki. Szinte véletlenül kezdtem kutatni a frissen alapított elektronikus adatbázisban, a hungaricana.hu oldalain, ahova feltöltötték a fentebb említett evangélikus dokumentumokat. De – s ez a témánk tekintetében sokkal fontosabb – digitalizálták az Evangélikus Népiskola c. szakfolyóirat évfolyamait is. S ott nagy meglepetéssel találkoztam Bánó (Badics) Ádám nevével. Korábban is tudtam a névváltoztatásáról. Apámat még Badics néven tanította, s anyám iskolás éveiben, 1835-ben történhetett a névváltoztatás, ahogyan ez a megtalált cikkek aláírásából látható.

 

Írásai az Evangélikus Népiskola c. folyóiratban

   Az Evangélikus Népiskola című pedagógiai szakfolyóirat 1889-ben indult, s rögtön havilapként, évente 12 számmal. Induláskor Sopronban szerkesztették, 1918-ig biztosan. 1936-ban a szerkesztőség Körmenden, a kiadóhivatal Cegléden volt,   s 1942-ben már megint Sopronban szerkesztették. Terjedelme változott, az évi 240-600 oldal közötti ingadozás változó terjedelmű lapszámokat takar, számonként 20 és 50 oldal között. Ez a korabeli viszonyok között elismerésre méltó szakmai fórumra utal. Szinte véletlenül találtam rá a hungaricana.hu nevű honlapra, s azon a folyóirat digitalizált tartalmára.

(http://library.hungaricana.hu/hu/collection/edt_eok_evangelikus_nepiskola/) Ebben a gyűjteményben bogarászva az alább írások teljes szövegére találtam rá (s ugyanígy megtalálhatják az írásomat olvasók is):

-1905. Badics Ádám: A gödöllői méhészeti tanfolyamról. 203-206. p.

-1910. Badics Ádám: Kézügyességi tanfolyamot az ev. tanítóknak! .1.sz. 55-56.p.

- 1910. Badics Ádám: A vasi közép egyházmegyei tanítóegyesület … összejövetele. 11. az. 351-352.p.

- 1913. Badics Ádám:   A választójog és az iskola. 156-158. p.

- 1913. Badics Ádám: A szombathely-vidéki ev. tanítók őszi gyűléséről. 23. sz. 555-556. p.

- 1914. Badics Ádám: Karsay Sándor mint pedagógus. (Könyvismertetés.) 19-20.sz. 405-411.p.

- 1918.   Badics Ádám: A dunántúli ev. egyházkerületi tanítóegyesület közgyűléséről. 13-14.sz. 175-176.p.

- 1931. Badics Ádám: Miképpen lehet a még iskolába járó és az iskolából már kikerült ifjúságban az evangélikus tudatot felébreszteni és megerősíteni? 1. sz. 4-10.p.

- 1935. Bánó Ádám: Még egy válasz. (A fegyelmezésről.) 6. sz. 173-174.p.

-1936. Bánó Ádám: Nagyon időszerű kérdések.(Tanterv a továbbképző népfőiskolák számára.) 3. sz. 112-113.p.

-1936. Bánó Ádám: Utasítás a körzeti iskolafelügyelők részére. (Ismertető.) 4. sz. 153-154.p.

- 1936. Bánó Ádám: Régen és most.(A tanmenetkészítésről.) 6. sz.248-249.p.

- 1937. Bánó Ádám: Mit írassunk? (A betűtanításról.)6.sz. 224-225.p.

- 1937. Bánó Ádám: Sérelmek, amikről alig esik szó (1.). (Tűzharcos sérelmek.) 12. sz. 435.p.

- 1938. Bánó Ádám: Sérelmek, amikről alig esik szó (2.) (Nyugdíjasok lakáspénze.) 1. sz. 20-21.p.

- 1938. Bánó Ádám: Payr Sándor. 4. sz. 122-123. p.

- 1939. Bánó Ádám: Miben vagyunk foglalatosak. 1. sz. 377. p.

- 1939. Bánó Ádám: Munka és pihenés. 7. sz. 1-2. p.

                                     

Az 1938.11. számtól kezdve B.Á. betűkkel jelezve vezércikk-sorozat indult, 18 része jelent meg, a tizenharmadiktól. B.Á.d.t. jelzéssel. Csak feltevéseink lehetnek, hogy ezeket a vallásos tartalmú írásokat is Bánó Ádám írta. A pontos bibliográfiai adatok helyett a címeket sorolom fel: Miben vagyunk foglalatosak? – A nagy király jön hozzánk – Áldott legyen az úr – Milyen a mi örömünk? – A nagy életmentő – A nagy diadal – A nagy segítő – Számadás – Munka és pihenés – Legeltesd az én bárányaimat Mikor félnem kellene is bízom benned – Novemberi gondolatok – Útkészítés – Ímé mindent újjá teszek – Mit adhatunk – Ő előbb szeretett minket - Nyitva Isten felé – Előmbe jön az én kegyelmes Istenem.

Az 1940.5. számtól más vette át a vezércikkek írását. A folyóirat utolsó digitalizált évfolyama az 1944-es, ezért valószínű, hogy ezzel a fenti utolsó, s talán a címét tekintve szimbolikus írással zárult Bánó Ádám kántortanító írásos tevékenysége 1945-ig.

 

   A saját néven jegyzett írások mellett legalább ugyanennyiszer találkozhatunk a folyóirat lapjain nevével, a kétféle névvel, olyan beszámolókban, amelyek a nemescsói iskola és az evangélikus gyülekezet rendezvényeiről szólnak. Itt a község tanítójának népművelői (előadói, műsorszerkesztői, karvezetői) tevékenységének a konkrét eseményei, eredményei ismerhetők meg.

   Megjegyzésre érdemes továbbá, hogy az 1936.10. számtól kezdve Bakó József cikkei is versei is megjelennek a folyóirat lapjain, nyolc írás és egy S. szignóval jelzett ismertetés Bakó egy akkor megjelent verseskötetéről (Mélybe – mégis fölfelé). Bakó József Nemescsó szülötte, előbb cipész volt, majd ő is tanító lett. Verseskötetei, regényei, drámái jelentek meg. Önéletrajzi regénye, a Feljebb a kaptafánál, élete első három évtizedéről szól.

     Az évszámokat figyelve biztosra vehetjük, hogy Badics Ádám a méhészeti tanfolyamról írott beszámolót még Felpécról küldte el a szerkesztőségnek, de már Nemescsóban volt annak megjelenésekor. S emlékezve a méhészetére, nem is csodálkozhatunk az írás témáján. Érdekes lehetne, és érdemes lenne odafigyelni a felsorolt írások periodikusságára, s elgondolkodni a megfigyelhető szüneteken. A most elérhető cikkek tartalmának ugyan nincs semmi közvetlen kapcsolódása Nemescsóhoz, de áttételesen mégis azt mutatja, hogy a múlt század első felében széles látókörű és szellemileg aktív személy tanította a falu fiatalságát. Ez nemcsak Bánó Ádám személyiségének pontosabb megismerését segítheti, hanem a település akkori szellemi és hitéletének a teljesebb bemutatását is. (S mivel jelenleg kilenc évfolyam még hiányzik a hungaricana.hu tartalmából, előfordulhat, hogy további írásokra bukkanhatnánk. Hiszen a cikkek évszámát áttekintve két aktív periódus bontakozik ki. Az első 1905-1918 közötti, a másik 1931-1940 közötti. Négy hiányzó évfolyam van a digitalizálási sorban az első periódusból és egy a másodikból. A fennmaradó és összefüggő öt évfolyam, az 1920-24-es évek az első szakasz végéhez illenének.)

   Egy olyan kétrészes írás adatait is közölnünk kell itt, ami nem az Evangélikus Népiskolában jelent meg, de időben és témában ide illik.

Bánó Ádám: Az iskola a családvédelem szolgálatában. Dunántúli Tanítók Lapja, 1938. 23-24. sz. 170-173. p.

Bánó Ádám: Az iskola a családvédelem szolgálatában. Dunántúli Tanítók Lapja, 1939. 1-2. sz. 10-11. p.

 

 

A további ismert publikációk

 

   Hosszabb, három évtizedes szünet következett. A nyugdíjas évek zömének ténykedése megoszlott a kert és a gyermekek családjai között. Feltehetően ekkor kezdett behatóbban foglalkozni a község és az iskola 17-18. századi dicső múltjával, s ennek eredménye lett a híres „kockás füzet”, a kéziratos helyismereti anyag. Két nyomtatott szöveg lett belőle. Mindkettő a rangos megyei tudományos folyóirat, a Vasi Szemle hasábjain jelent meg, egymást követő években. Az   Egy „öreg” oskolamester megbecsülése az elődről, a nála épp száz évvel korábban, és ugyancsak több mint negyven évig egy helyben tanító Kováts Istvánról szól. Az Egy kis falu múltjából c. írás az 1700-as évekig nyúl vissza, hosszasan idézi egy 1740-ből származó tanítómeghívó levél szövegét, majd a népesség változásának táblázatos adatait sorakoztatja 1700-tól 1950-ig.

 

Bánó Ádám: Egy öreg "oskolamester" megbecsülése régen. Vasi Szemle, 1970. 3. sz. 475-477. p.

 

Bánó Ádám: Egy kis falu múltjából. Vasi Szemle, 1971. 2. sz. 294-297.p.

 

   A sors kegyének lehet tekinteni, hogy a hosszú és gazdag élet egy összegző önéletírással zárult:

Bánó Ádám: Éveim, utam.... Pedagógiai Írások,1972. 4.sz.121-128.p.

 

   Az idős kor megakadályozta, hogy a község és a gyülekezet múltját feltáró írásai folytatódhassanak, (hiszen az utolsó írása megjelenésekor 89 éves volt), de kéziratban, egy füzetben megmaradtak a jegyzetei. A mintegy hetven oldalnyi anyagot több írás is forrásmunkaként használta.

 

Bánó Ádám: Nemescsó múltjából. (Kézirat: a kőszegi evangélikus egyházközség levéltárában.) (Így hivatkozik rá Tóth Sándor: Latin iskola és alumneum a Vas megyei Nemescsón. In: VEAB Értesítő, Veszprém.1979, 5. sz. c. művében, az irodalomjegyzékben, a 45. oldalon.)

 

 

A füzet tehát az 1970-es évek végén a kőszegi evangélikus egyházközség levéltárában volt, 2015-ben pedig - amint azt a fenti fotón is láthatjuk -, a nemescsói gyülekezeti házban lévő egyháztörténeti kiállítás egyik tárlójában. A vitrin másik sarkában pedig a híres, 1700-as évekbeli Matricula (anyakönyv) látható.

   A faluról eddig megjelent egyetlen önálló kiadvány (Kiss Sándor: Nemescsó. 2000, Sárvár. 56 p.) bevezetője is forrásként nevezi meg ezt a kéziratot.

 

   Mindezek után kísérletet teszek az eddig ismert publikációk együttes szemlélésére és értelmezésére. Mégpedig az időrendben utoljára megjelent, s egyébként is legterjedelmesebb írás, az „Éveim, utam … „ c. cikk tükrében. Ahogyan a tömör cím jelzi, ebben Bánó Ádám végigtekinti életének szakaszait, eseményeit. Érdemes lenne akár hiánytalanul, teljes terjedelmében is közölni, annyira tanulságos. Azért is érdemes lenne, mert a hely, ahol megjelent, egy megyei pedagógiai kiadvány, ami csak a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtár olvasótermében olvasható. Illetve akár otthon is, ha valaki másolatot kér róla. Erre a teljes terjedelmű közzétételre itt és most azonban nincs mód. Így az a megoldás marad, hogy ismertetem az írás tartalmát, idézek belőle mondatokat, s a megfelelő helyeken kapcsolatot teremtek a többi cikkével.

 

d., Az „Életem, utam …” tartalma

   Ahogyan már jeleztem, ez Bánó Ádám utolsó és leghosszabb nyomtatásban megjelent írása. Áttekinti benne a teljes és gazdag életútját, a szülőföldtől kezdve az 1970-es évek elejéig. Meleg szeretettel szól szülőfalujáról, Somlószőllősről, családjáról és öreg tanítójáról, Rónay Pálról. Szülei a nagy család miatt nem tudták azonnal taníttatni, így az otthoni munkás évek után 1899-ben, 16 évesen, két év késéssel kezdte meg a tanulást a soproni evangélikus tanítóképzőben. Ott, ahol korábban – ugyancsak kicsit túlkorosan – Péterfy Sándor is tanult, s ahol később, ugyancsak kicsit túlkorosan Bakó József. S ott, ahol ebben az időben, a 19. század végén már szerkesztették azt a folyóiratot, amiben később az írásai megjelentek. Biztosak lehetünk benne, hogy már diákként is az olvasója volt. Így lehetett a friss szakirodalmat is olvasó diákból már 1905-ben publikáló tanító.

   A négyéves képzés után került Bánó Ádám 1903-ban Felpécre, egy 1500 lakosú ősi nemesi faluba, az osztott iskola alsó tagozatos tanítójaként. Így jellemzi a falut: „Itt akkor még a régi nemesi világ szokásai uralkodtak észjárásban, ruhaviseletben, társadalmi érintkezésben. Uraság nem volt, de a földbirtok nagysága szerint nyolc- négy- és kétökrös gazdákat különböztettek meg. A nagygazdák cselédeket, szolgákat tartottak, akik sokkal rosszabb körülmények között éltek, mint az uradalmi cselédek. A módos kúriák mellett egymás mellé zsúfolva álltak a szegényes viskók, ahonnan bizony rongyos ruhájú, rosszul táplált gyerekek jöttek az iskolában.” A fiatal tanító a 45. évét szolgáló Buthy Márton „főtanító” mellé került, s neki kellett tanítani a kb. 80 gyereket számláló, összevont I-II-III. osztályt. Két év elteltével került aztán a nemescsói gyülekezet iskolájába. Erről a következőképpen ír:

   „Felpécről 1905. november 1-jén kerültem Nemescsóba. A csói tanítót Győrbe vitték ipariskolai tanárnak. A megüresedett állásra több tanítót is meghívtak próbára. Ez a próba abból állt, hogy a templomban orgonálni és énekelni kellett, az iskolában pedig megadott tételekből próbatanítást kellett tartani. Ezek alapján a gyülekezeti közgyűlés jelölte, majd megválasztotta a tanítót. Így kerültem ide, a régi, híres partikuláris gyülekezetbe, s kezdtem meg működésemet egy osztatlan iskolában, ahol együtt tanult az I-IV. osztály, szerdán és szombaton délután pedig az I-III. ismétlő osztály. Vasárnap a kántori szolgálatot kellett ellátni.” (Meg kell jegyeznünk, hogy az idézetben van egy sajtóhiba is, az „artikuláris” helyett – amit talán a korrektor nem ismert – „partikuláris” lett a nyomtatáskor.)

   Vessük össze ezzel az idézettel az Evangélikus népiskola 1905. őszi számában megjelent első írást, aminek témája a gödöllői méhészeti tanfolyam. S majd a további olvasás során találkozni fogunk azzal a megjegyzéssel, hogy a fiatal tanító már foglalkozott a méhekkel, ötven éven át segítette ezzel a családja anyagi helyzetét. Eszünkbe juthat az is, hogy negyven évvel később ugyanez volt a metódus. Szalay László, a szombathelyi tanítóképző intézmény, majd főiskola főigazgatója ugyanígy számol be az ő itteni 1948-as meghallgatásáról a vele készített interjúban. S jusson eszünkbe végül a mai helyzet, amikor a falusi pedagógus alkalmazásáról jobb esetben is a járási tankerület vezetője dönt.

   Az írás további részében Bánó Ádám részletesen bemutatja az akkori iskolát, a tanítás körülményeit, feltételeit, kereteit. Szinte minden mondatát érdemes lenne idézni. Nézzünk helyette két bekezdést a cikk harmadik oldaláról. Jól szemlélteti ez egyrészt a hat évfolyammal való foglalkozás beosztását, másrészt azt is, hogy az „egésznapos iskola” nem mai találmány, ám megfelelő feltételek és készségek szükségesek a megvalósításához.

   „Az I., a II.III. és a IV-VI. osztályosokból három csoportot alakítottunk. Az osztatlan iskoláknál a legfontosabb az első osztály volt, az egész oktatási épületnek ez az alapja. De a jó alapozáshoz idő és nyugodt légkör kell, nekünk bizony a kis félórákat is igen ki kellett használni.

   Felekezeti iskolákban a mindennapi vallásoktatás vitte el a legjobb első félórákat. Ezután mindig az első osztályosok következtek. Olvasásra tanításukat megkönnyítette a század elején gyorsan elterjedt fonomimika, ez a játékos mutogató rendszer igen nagy segítséget jelentett a hangoztató módszerrel szemben, akit a képzőben még mi is tanultunk. Ez alatt az idő alatt a nagyobbak csendes foglalkoztatása mindig nehézséget jelentett. Féltizenegykor az I-III. osztályosok hazamentek, ezután a nagyobbak csendes munkáját felváltotta a közvetlen tanítás. Az V-VI. osztályosok tananyagát két évre osztották be, ez azt jelentette, hogy az egyik évben az V., a másik évben a VI. osztály tananyaga került sorra. Ez a két osztály mindig együtt tanult minden tantárgyat. A délelőtti tanítás félegyig tartott. A gyereksereg délután kettőre újra visszajött az iskolába. A délután vidámabb légkörben telt el, könnyebbek voltak a tárgyak, váltakozott a mese, a torna, az ének. Sokat énekeltünk, mert szerették, s tudtak két hangra is. A nagyobbak kedvelték, emlékezetükben sokáig megőrizték a földrajz, vagy a történelem anyagához illő költeményeket.”

   A tanító munkáját bemutató leírást megszakítja az első világháború három évnyi frontkatonáskodásáról szóló beszámoló. Bánó Ádám egy kisebb fejsérüléssel úszta meg a harcokat, s folytatta 1917-ben az otthagyott tanítást. Addig először a lelkész após, Éder József helyettesítette, majd két, távolról érkezett fiatal. Bánó röviden jelzi a Tanácsköztársaság idejének eseményeit, majd az 1920-as években az új tanépület kialakítását, a 20-as és 30-as évek iskolán kívüli „népművelő” munkaféleségeit, az átállást a nyolcosztályos képzésre, majd a második világháború, azaz az átvonuló front helyi körülményeit. Ezek az évek egyúttal az aktív pedagógus pálya utolsó évei is, hiszen 1945-ben fejezte be a mindennapos tanítást, ha utána vállalt is kisegítő közreműködést.

   A cikk utolsó bő egy oldalán a szerző vázlatosan ismerteti az iskola további sorsát, és saját aktív nyugdíjas életét. Épp a cikke írásakor szűnt meg a korábban Kőszegpatyra átköltöztetett felső tagozatos képzés, s ekkortól jártak ezek a gyerekek Kőszegre tanulni. (Megjegyezzük, hogy létszámhiány miatt az alsó tagozaton 2010-ben ért véget az eddigi utolsó tanév.) A nyugdíjas tanító a Hazafias Népfront aktív munkatársa lett. 1968-ban megkapta a Munka érdemrend bronz fokozatát.

   Az olvasónak bizonyára feltűnik, hogy Bánó Ádám egy szóval sem említette azt a legalább harmincnyolc írást, ami 1905-1941 között megjelent. Nem gondolhatjuk, hogy elfeledkezett róla. Talán inkább a szerénységgel magyarázhatjuk a mellőzését. És még azzal, hogy a most ismert 18 írás egyike se foglalkozik közvetlenül a falu és a tanítója életével. A cikkek három témája (tanítóegyesületi élet, tanításmódszertani kérdések, a hitélet témái) általánosságában mutatja annak a néptanítónak a szellemi életét, aki nemcsak előfizetője, hanem cikkírója és tudósítója is volta az evangélikus szaklapnak.

 

   e., Befejezés

   Összesen tehát 41 önálló publikációt tudtunk számba venni, 1905 és 1972 között, 67 év termését. Az áttekintéshez jobb zárszót nem találhatnék, mint egy hivatkozást, a Bánó Ádámról szóló eddig egyetlen írást, és ebből az írásból egy idézetet.

Bánó Ádám 1883-1974. (Írta dr. Kiss Gyula.) Jelentkezünk, 1974 dec. 25. 82-83. p.

   A publikációs sorból tehát már csak az emlékező szöveg maradt. Az akkori Szombathelyi Tanítóképző Intézet iskolai folyóiratában, a Jelentkezünkben közölte dr. Kiss Gyula. Nekrológ, búcsúzó, emlékező és méltató szöveg. Egykori tanárom írta, akinek az édesapja Bánó Ádám soproni osztálytársa és közeli barátja volt. Egy megismételt idézet ebből az írásból:

„A hűség ezer szálával ragaszkodott a falujához. Maga is tiszteletet érdemlő történelem, matuzsálemi koráig őrizte, tanulmányozta és publikálta a nemescsói artikuláris gyülekezetet és sokévszázados iskolája sárguló iratait. A csói szülött Péterfy Sándor emlékezete fenntartásának sem akadt önzetlenebb propagátora, mint ő. Ám tudta azt is, a történelem folyamat, a históriát – a múlt tanulságai ismeretében – a m(ag)ában, a jelenben csinálni, folytatni kell. Történelemcsináló ember maradt a halálos ágyáig azzal a magától értetődő közéletiséggel, ahogy azt aktív tanító korában megszokta.”

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A könyvek sorsáról(2018.01.14.)

 

   A napokban volt olvasható a Népszavában (ld. http://nepszava.hu/cikk/1149694-alaposan-rafazott-a-konyvszakma-az-alexandra-ugyre ) egy beszélgetés Kocsis András Sándorral, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének elnökével. S Terentianus mondása jutott eszünkbe: „habent sua fata libelli”. De ahogyan hosszú időn át József Attila sorainak is csak a második felét idézgettük („Dolgozni csak pontosan, szépen, …”), s nem tartottuk fontosnak odatenni az elejét („Ne légy szeles. Bár munkádon más keres, …”), mert az rosszul hangzott volna, úgy itt is lemaradt az eleje: „ Pro captu lectoris…” Ennek megfelelően a magyar fordítása is csak mint „minden könyvnek megvan a maga sorsa” forgott közszájon. Az egész együtt ennél többet és kevesebbet is jelenthet: az olvasók felfogásától függ ez a sors (capture(ang): elfoglalni, megszerezni stb., jelen esetben kapisgálni). Vagyis akkoriban, a Kr.u. 3. sz. közepén a kézzel írt és másolt könyvek sorsa valóban az olvasottságon múlt. Azóta azonban jött Gutenberg és Neumann, s ez a sors kissé bonyolultabb lett. A továbbiakban e két név nyomán haladhatunk.

 

   Előbb Gutenberg nyomán. Kocsis az interjúban szinte kizárólag a könyvszakma válságáról, a kilábalás lassúságáról beszél. S elsősorban a nyomtatott könyvekről. Ez a válság pedig az Alexandra kiadói és terjesztői hálózat csődjének lett a következménye. Hiszen a könyveknek csak akkor lehet valamilyen sorsuk, olvasottságuk, ha eljutnak a nekik rendelt olvasókhoz. Illetve fordítva: ha az olvasók valamennyien hozzájutnak a sors által direkt a számukra megalkotott könyvekhez. Ehhez tudnia kellene minden potenciális olvasónak, hogy melyek azok a könyvek, amiket neki személy szerint illik a kezébe venni. Ez se egyszerű dolog, de a mai mondandónkba nem fér bele.

   Hogy ne húzzam az időt, s ne beszéljek mellé, leszögezem, hogy a beszélgetésből nem derült ki a válság igazi oka, eredete. Annyit korábbi információkból lehet sejteni, hogy a cégtulajdonos egyéb üzleti kudarcait próbálta kompenzálni a könyves portfóliójának a hasznából, s így hozott össze mintegy ötmilliárd forintnyi hiányt. Ennyivel tartozik máig a többi kiadónak, amelyektől bizományosi értékesítésre vette át a könyveket. (Jól figyeljünk! bizományosira. Mintha a bolt a kenyeret így venné át a pékségtől, s visszavinné az el nem fogyottat. Na persze, a szupermarketek maguk sütik, éppen annyit, ahogyan fogy.) Úgy tette ezt, s teszik más értékesítők, hogy az egyes könyvcímek eladási árából kb. 50-60 % a kereskedelmi árrés. Vagyis egy könyv árának a feléből kell a szerzői honoráriumot, a kiadási költségeket (kiadó, nyomda) és egy szolid hasznot is kihozni, hogy a kiadónak legyen valamilyen tartaléka, forgótőkéje is, addig, amíg a terjesztőktől megkapja az eladott példányok bekerülési árát. Kocsis ezt a „forgási időt” átlagosan 13 hónapra becsüli. A kiadónak pedig 3 hónapon belül kell teljesíteni a fizetési kötelezettségét. (Ezért kedvező az, ha a kiadó saját maga terjeszt. Ahogyan a boltok maguk sütnek.) A könyv árának másik fele tehát a terjesztőé.

   Felvetődik a kérdés, hogy a kiadó hogyan tudja követni a forgalmat, a neki járó pénzhányadot, de erről nem volt szó. Talán a most már elterjedt számítógépes nyilvántartásokon keresztül, amivel a bolti kasszák folyamatosan rögzítik a forgalmat, s így a készletet is. Ebben az esetben akár havonta törlesztheti a bolthálózat a kiadó számára a járandóságot. Hogy így van-e a valóságban, nem is tudom.

   Mindezen bizonytalanságok és kockázatok miatt érdemesebbnek tűnik mind a kiadást, mind a terjesztést sk. megoldani. Úgy, hogy a szerző egyúttal kiadója és terjesztője is a saját művének. Ez persze árt az erre szakosodott, professzionista közreműködőknek, csökkenti a szerepüket, netán el is sorvaszthatja az ágazatot. (Zárójelben megjegyezhetjük, hogy árt a minőségnek is.) Érdemes volt kicsit utánanézni, hogy mik a terhek és mik az előnyök egy szerzői kiadás esetén. Nem részletezem, de ha valaki megnézi az ezzel foglalkozó Underground Kiadó ajánlatát a neten, képet alkothat róla. Hozzá kell tenni, hogy csak az egyszerűbb kivitelezésű könyvek esetében látszik gazdaságosnak, s leginkább 1000 példány felett.

 

   Másodjára Neumann nyomán. Sejtheti az olvasó, hogy itt a papír nélküli könyvekről lesz szó. Hiszen Gutenberg találmánya óta „csak” harminc évnek kellett eltelni, hogy megjelenhessen Hess nyomdájának eredményeként a Chronica Hungarorum (Budai Krónika, 1473.) Neumann találmánya óta pedig már 72 év telt el. Azóta ugyanolyan szédületes fejlődésen ment át, mint a nyomtatás. S ahogyan az első Biblia-példányok nyomtatásakor lehetett tudni, hogy a kódexek kora véget ért, úgy nem lehetett sejteni, hogy mára, azaz a 21. századra az elektronikus adathordozók, a különböző számítógép-memóriák, cd-k, dvd-, pendrive-ok, tabletek és E-olvasók fogják lassanként – meglehetősen lassanként - átvenni a nyomtatott könyvek, sőt, az időszaki kiadványok helyét. Előbb az utóbbiakét, hiszen több napilap és folyóirat már csak elektronikus formában jelenik meg. Olyan fontos könyvről nem tudok, ami csak ugyanígy. Sokszor írtam már erről a paradigma-váltásról, de itt is időszerű. Hiszen a sors ez esetben a megszüntetve megőrzést jelenti. Nehéz az átállás, nehéz a kézbe vehető, megszagolható, lapozható könyvhöz szokott olvasónak a képernyőn való olvasást, a klikkelést, görgetést megszokni vagy elfogadni. Nehéz lehet(ett) a könyvtárosoknak is átállni az elektronikus formájú információszolgáltatásra. A katalógusszekrény helyett a keresőprogramok gondozására és használatára. Ma már a nagyobb könyvtárakban csak dekorációnak tekinthető a cédulakatalógus. Ha fáj a szívünk a régiért, nyugodtan nevezzük továbbra is könyvnek azt, ami már nem úgy néz ki. De azért időszerű ma erről gondolkodni, mert a Gutenberg-alapú könyveknek az előállítása, forgalmazása, tárolása mind-mind helyhez kötött (nyomda, könyvesbolt, könyvespolc), és a mai fogalmaink szerint pazarló. Már a megírás is megváltozott. Kevesen vannak, akik – Esterházyhoz hasonlóan – tollal és papírra, füzetbe írják a mondandójukat. Akkor is szövegszerkesztővel és digitális illusztrációkkal dolgoznak, ha utána a kézirat a nyomdába kerül. És akkor is, ha elektronikus adathordozóra.

   S akkor ezen a második nyomon szaladjunk végig, nézzük meg az előnyeit. Az első rögtön a cellulózkímélés. A szalmát és a fát, vagy a rongyot más célokra lehet használni. (Ez utóbbit lehet pl. rázni.) Védhetjük az erdőket. A másik a helykímélés. A gépemhez kapcsolt külső memóriában hárommillió színesen illusztrált könyvoldal férne el (tízezer kötet), vagy százmillió fekete-fehér oldal (háromszázezer átlagos könyv). Köthetem asztali gépre, laptopra, tabletra. Most mindenféle van benne, de felerészben fotók, s így is csak az egytizede van kihasználva. Ráadásul bármikor rákapcsolhatom a nagyképernyős lapostévére. A harmadik a megjelenés, terjesztés gyorsasága és egyedisége. A kéziratra kerülő utolsó pont után akár egy perccel már az olvasó szeme előtt lehet a mű. S nem kell érte elmenni a könyvesboltba, ott nem kell bóklászni, kavarogni, keresgélni, esetleg meglátni másik műveket és elcsábulni, (vagy többszáz forint postaköltséget kifizetni), helyette elég a meghirdetett műre előre bejelentkezni. Ha a gépünkbe jön, akkor nincs se előállítási, se terjesztési költség. Csak a szellemi (alkotó és szervező) munka díja. Így sokkal több maradna a készítőknek, s mégis sokkal olcsóbb lenne az olvasóknak. Ugyanez igaz az időszaki kiadványokra. Végül: az elektronikus könyv vagy folyóirat épp annyi példányos, amennyi kell, se több, se kevesebb. Egyenként sokszorosítható és postázható, ha valaki mégis cd-n kérné, s még úgy is sokkal rentábilisabb. Tudhatom ezt egy cd összerakása és eddig kb. 50 példányos grátisz terjesztése után.

 

   Kell-e ezek után valamilyen zárszó?

   Kiderült hogy kell. Az eddigi szöveget (két oldalnyi) elküldtem egy kedves levelezőtársamnak, s ő a könyvek ügyvédje lett. Védte a papírkönyveket, s elküldte az alábbi linket. Kiderült az, amit persze sejtettem, hogy a mérlegnek két serpenyője van, s mindegyikbe lehet értékeket tenni. Ezért az ügyvéd és a blog hatására kénytelen voltam továbbgondolni.

http://konyves.blog.hu/2018/01/09/a_10_eves_kindle_nem_tudta_forradalmasitani_az_olvasast?utm_source=cimlap&utm_medium=link&utm_content=2018_01_09&utm_campaign=index

 

 

Jegyzetek

  • Az első jegyzet szóljon a címről. Mi is az Amazon Kindle? Egy termékcsalád (ekönyvek) és szolgáltatás, amely segítségével főként könyvek és folyóiratok digitális változatait lehet – megrendelés után – olvasni, egyes típusokkal az interneten is böngészni.

 

  • A terjedési sebességről. Az első Magyarországon nyomtatott könyv Gutenberg után harminc évvel készült el. Hogy van ez az elérhetőség neten ingyen vagy megrendeléssel elérhető lapokkal és könyvekkel? A napi- és hetilapok egy része teljes egészében, más része korlátozással real-time (azaz a papíralapúval egy időben) ingyen elérhető. Más részük ugyanolyan előfizetéssel olvasható, mint a nyomtatottak. A folyóiratokra kicsit máshogyan érvényes. Itt a lapok tulajdonosai határozzák meg, hogy az archívumba tett folyóiratszámok mekkora várakozási idő után válnak szabadon olvashatóvá. Általában fél év ez az idő. Onnantól ugyanúgy olvashatók, mintha előfizettük volna. A frissen megjelenő könyvek egy része mindkét változatban megrendelhető. Érdemes lenne erről valamilyen – folyamatosan frissülő – teljes áttekintéssel bírni, sőt, már a megjelenés előtti tájékoztatásba (reklámba) is belefoglalni. De itt is felmerülhetne, hogy a már eleve digitálisan írt és szerkesztett, s így bármikor archiválható (bármilyen tartalmú) könyv egy bizonyos várakozási idő után bekerül egy archívumba (Hungaricana, PIM, MEK stb.), s akkortól szabadon és ingyen elérhető. A régebbi, időközben digitalizált könyvekhez hasonlóan. Hiszen az archívumokban lévő könyvek tartalmát mégcsak letölteni, azaz menteni se kell, a neten (a „felhőben”) bármikor újra elérhető, ugyanúgy, mintha a sajátgép memóriájában lenne.

 

  • (Kis kitérő.) Mi a különbség a régi levél és az email között? Erről már írtam a honlapon, s úgyis tudja mindenki. Vagyis ha mindkét félnek van email-címe, nem váltanak egymással hagyományos levelet. Sirassuk a régi jó, kézzel írt, postára vitt, s nálunk meg se maradó levelezést?

 

  • Könyvesboltok, könyvtárak kontra PIM és MEK. Miért kölcsönözne bárki könyvet, regényt vagy szakkönyvet, ha pl. a minap el tudtam kezdeni olvasni Jókai Az új földesúr c. regényét, mert egy hivatkozott résztelet kerestem benne? És ha itt van a gépemben az a kötet, ami az utóbbi években többször eszembe jutott: Taylor-Wheeler Téridő-fizika műve. Mert az első fejezet címe: Mese a földmérőről. A kettővel ezelőtti jegyzetet folytatva az is jó lenne, ha nemcsak megrendelni, de kölcsönözni is lehetne ekönyvet. Hogy honnan? Hát a ekönyvtárakból. Egyáltalán nem lenne anyagilag hátrányos, ha például egy friss eköny árának tizedéért kölcsönözni lehetne a szokásos könyvtári kölcsönzési időre, egy hónapra. Ezzel egyrészt hetekkel, netán hónapokkal lehetne megrövidíteni a várakozási időt a kölcsönzéssel elérhetőhöz képest, másrészt egyszerre nemcsak egy olvasó juthatna hozzá.

 

  • E-book olvasók és tabletek árviszonyai. A legolcsóbb olvasó harmincezer körüli, - ez tíz átlagos könyv ára -, a legolcsóbb jó tablet (Samsung) 44000-ért kapható. S az egyúttal telefon és számítógép is.

 

  • Könyvek és e-könyvek árviszonyai. Ebben benne van az is, hogy egy hagyományos ágazat ne egyik napról a másikra íródjon nullára, hiszen az munkanélküliséget és állami bevételkiesést okoz. A nyomtatás nem vette el a „kódexipar” kenyerét. Tehát, ahogyan a blogra írtam hozzászólásként, ez a váltás akkor jó, ha olyan finoman történik, ahogyan pl. a sztereo erősítő balanszát húzzák át lassan egyik oldalról a másikra. Aztán az se lenne igazságos, ha egy tízezres árkategóriájú képzőművészeti album e-ára „csak” kilencezer, hiszen emezen sokkal nagyobb lenne a haszon. Talán az ötödét illene kérni érte. S mi van pl. a most készülő Magyar nagyszótárral? A 6. köteténél tart, online ingyen használható. Ki vegye meg így?

 

  • Tűzszünet a kiadók és az e-könyvek között? Ez talán csak pillanatnyi megnyugvás. Az a véleményem, hogy ez generációs kérdés is. Ha majd ezek a ma fiatal generációk a felnőttkor konszolidált állapotába jutnak, náluk már át fog billenni az arány az e-oldalra.

 

  • Komplex audiovizuális élmény? az egy új műfaj, nem könyv, de miért ne lehessen? Erről azt írtam a blog alá, hogy nem helyette lesz, hanem mellette. Új forma, nem kötelező senkinek ráállni.

 

  • Interaktív olvasás, az olvasó szerzőtárs. Ez még kissé odébb van. De épp a minap hallottam egy szappanopera szereplőjétől, hogy vannak már filmforgatókönyv-író szoftverek.

 

  • Kindle: könyv maradt, csak vékonyabb és olcsóbb – a forradalmi változás tehát nem kulturális, hanem gazdasági – írja a blog. Valóban. A nyomtatás nemcsak gazdasági forradalom volt, hanem kulturális is. Hiszen a kódexeknek nemcsak a példányszáma változott exponenciálisan a nyomtatással, hanem a tartalma és szerepe is. Ha majd mind a szépirodalom, mind a szakirodalom eddigi világtermése digitalizálva lesz, akkor az oktatásban és a szabadidőben egészen más helyet fog elfoglalni. Egy konkrét példa. Szülőfalumnak, Nemescsónak szép egyházi kéziratanyaga maradt meg az utókor számára. Egy példányban. Sokáig a papok és a tanítók őrizték, mígnem három évvel ezelőtt belekerült egy digitalizáló programba. Azóta itt, a gépemen bármelyik oldalát bármikor meg tudom nézni. Ugyanez lehetne, ha digitalizálnák, a falumról is szóló regénnyel, Bakó József művével, a Feljebb a kaptafánál cíművel. Megjelent 1964-ben, a faluban tán ketten-hárman vették meg. A száz évvel ezelőtti világról olvashatnának a mai fiatalok, ha előhívhatnák a művet a képernyőn.

 

  • S innen továbbhaladva gondolnunk kell a példányszámra. Hogyan lehet megtippelni a nyomtatott könyvek példányszámát? Persze-persze, ebben is segíthetne a világháló. Előzetes reklám alapján otthonról lehetne előjegyezni a könyvet, majd egy email-értesítés után a könyvesboltba menni érte. Mert ha nem találja el a kiadó a példányszámot, akkor vagy a nyakán marad a többlet, vagy utána kell nyomtatni. S ugyanez van az időszaki kiadványokkal is.

 

  • A piac stabilizálódott (a kétféle hordozó aránya mára beállt). Vajon ez hosszú távon így marad? S ha nem, akkor miből fognak élni a szerzők? Ha pl. kétszáz forintért egy cd-re kerülhet egy akár tízezer oldalas mű, illetve ingyen olvasható minden könyv és időszaki kiadvány online-módon a neten, akkor ki és miből fizeti az alkotókat? Ez az elképzelt kommunizmusban nem lett volna kérdés, mert addigra megszűnt volna a pénz. Ma azonban kevesen vannak, akik az írásaikból megélnek. Érdemes lenne áttekinteni, hogy pl. a nyomtatott lapok, folyóiratok hogyan fizetnek szerzői honoráriumot. Fizetnek-e, melyek fizetnek és mennyit? Hány forintot lehetne elvi kalkulációval kiszámolni egy szakcikk megírásának „órabéreként”, s ez hogyan viszonyulna pl. egy gázszerelő órabéréhez. (Nem az ország gázszerelőjének, hanem egy átlagosnak a béréhez.) Vagy egy orvos, mérnök, tanár órabéréhez.

 

  • Mi legyen a tankönyvekkel? Nyomtatva legyenek? Egy kisiskolás táskája több kilót nyom. S év végén vissza kell adnia a könyveket, nem tudja visszanézni a korábbi éveket. Nem tud rendesen pl. érettségire vagy más iskolai vizsgára készülni. Mi legyen a munkafüzetekkel, ha nem rajzolni kell bele, hanem csak írni? Ezek is lehetnének mind-mind elektronikusak. (Egy nemrégi írásomban

az online-iskola, azaz az okostáblával és a diákonkénti laptoppal rendelkező oktatás lehetőségeit próbáltam vázolni.)

  • A Könyves blog írásához kapcsolódó utolsó megjegyzésem a címre vonatkozik. Azt a kérdést teszem fel, hogy az olvasásnak milyen forradalmasítása lett volna remélhető vagy elvárható ezektől az eszközöktől, szolgáltatásoktól. De előbb azt is tisztázni kellene, hogy mi is az olvasás forradalma, mit tekinthetünk annak. Persze, tudjuk, hogy a forradalom eredeti jelentése (a francia forradalomtól számítva) sokféle módosuláson és kiterjesztésen ment át, a tudományos-technikai forradalomtól egészen pl. a fülkeforradalomig. Ha a forradalmon (revolúció) gyors és jelentős változást értünk – ellentétes jelentéspárjával, az evolúcióval szemben (jellemző, hogy erre nincs is egyetlen magyar szó), ahogyan erről a művelt közvélemény már megegyezett pl. a kommunikáció öt forradalmi szakaszát, változását illetően - akkor az olvasást az írással egységben kell tekinteni. Ez ugye természetes, hiszen olvasni csak azt lehet, ami írva van. Itt most rögtönözni fogok, mert csak ezután fogok utánanézni, hogy az írás fejlődésének szakaszolásáról mi van az emberiség tudástárában. Addig én két nagy szakaszra osztom, az egyedi írásra és a tömegírásra. (Tömegír, mint Bulgakovnál a szovjet írószövetség.) Az egyedi írásban – az agyagtábláktól a kódexeken át a mai kéziratokig – minden szöveg egy példányban készül, s csak másolás után osztódik. A kézi másolás idején a gráfelméletnek megfelelően családfa formájában (alapmű, a róla készült másolatok, a másolatok másolatai stb.) történt. A nyomtatással ez a fa-szerkezet átalakult, hálószerkezetet öltött, hiszen egy kiszedett oldalról majdnem korlátlan levonat készíthető. Az elektronikus szövegalkotás és szövegtárolás ezen is változtatott. Megmaradt ugyan a copy lehetősége, de már ez se szükséges. Hiszen egy szerveren tárolt egyetlen példányú könyv vagy cikk virtuálisan annyi példánynak felel meg, ahányan csak elolvassák. Itt tehát, ha a matematikai modellezéshez ragaszkodunk, azt mondhatjuk, hogy a háromság elve érvényesült, mégpedig a hegeli spirálhoz hasonlóan. A kiinduló, egypéldányos kézírástól a másolatokon át visszajutottunk az egyedi példányhoz, ám magasabb síkon.

   Ezek eddig az egyedi írásról szóló gondolatok voltak. Ám ahogyan a népművészet alkotásainak nincsenek egyedi szerzői, hanem folyamatos módosulás, csiszolódás jellemzi a tartalmukat és terjedésüket, ugyanígy értelmezni lehetne a mai tömegírást, kollektív írásként elképzelve. Itt azonban már nagyon ingoványos a talaj a gondolataim lába alatt.

   Hogy ehhez az előbbi háromsághoz hogyan lehet hozzáilleszteni az olvasást, annak a fejlődését, netán forradalmi ugrásait? Úgy vélem, hogy nem az olvasástechnika felől kell közelíteni. Az olvasástanításnak sokféle módja alakult ki, de abban közösek, hogy az adott fogalmak vagy gondolatok kódolásáról van szó. A beszéd mint a pavlovi második jelzőrendszer az írás kialakulásával bipolárissá vált. A kimondott és elszálló szót lehetett megfogni (mint egy szárnyas bogarat), legtökéletesebb formájában az európai hangjelölő írással és a kínai képírással. Innentől kezdve az írás- és olvasástanítás ugyanolyan standard átörökítési folyamat, mint pl. a szakmai gyakorlati tudás továbbadása, akár egyetlen szó nélkül, csak megmutatással. Ebben az átörökítési folyamatban a lényeg változatlan. Memorizálni kell a beszéd- és írástanuláskor a jelkészletet és az alkalmazási szabályokat. Mindig az aktuális jelkészletet és az aktuális szabályokat.

   Ha tehát nem a technikán próbáljuk tetten érni az ugrásokat, akkor azt a szerepen, a funkción kellene. Induljuk el az első agyagtábláktól. Elsődleges funkciójuk a termelés-raktározás-felhasználás rögzítése, nyilvántartása volt. Erre a célra jött létre a „tábla háza”, az első iskola. Az már csak mellékes előnye lett, hogy gyakorlásként másolták pl. a Gilgames eposzt is, s az a mi szerencsénkre és a diákok bánatára így maradhatott fenn. De a „folytatás”, Homérosz két eposza is évszázadokig szájról szájra szállt, az első írásos rögzítéséig. A gazdasági funkció után következhetett a térben távol lévő helyek közötti pontos üzenettovábbítás. Ezek mind praktikus célok, az emberi közösségek jó működését segítik, s máig élő funkciók. S először az ókori görög kultúrában megjelent a harmadik funkció is, az önkifejező, létértelmező. Ez látszólag két különböző dolog, de gyökereiben, eredetében egy. Hiszen a mítoszok tekinthetők az első tudományos műveknek is és az első költői alkotásoknak is. Innen ágazott el a tudomány (Hérodotosz, Arisztotelész és a sor folytatható) és a művészet, a görögségben kialakult három műnem. S ez a harmadik funkció is napjainkig vezet, a tudományos és az irodalmi szövegek megalkotásával. Az agyagtáblák és a levelek olvasói célzatosan olvastak. Érdekükben állt olvasni. A harmadik típusú szövegek olvasásához is vezethet persze az érdek (iskolarendszerű tanulásban vagy a társasági életben elvárt tudásnak való megfelelés), de itt már az öncélú érdeklődés ugyanilyen mértékben érvényesül. Az alapvető emberi kíváncsiság, a tudásvágy, a tartalmas szórakozás, időtöltés igénye.

   És most érhettünk oda, hogy ezekben történt-e ez elmúlt évtizedben, évtizedekben olyan „revolúció”, amihez eszközként éppen a Kindle vagy bármilyen más technikai eszköz kellett volna. Illetve ha a könyvnyomtatás nemcsak mennyiségi változást jelentett az olvasásban, hanem minőségibe csapott át (lásd a dialektika második alaptörvényét), akkor a számítógépes írás-olvasás forradalom volt, az ötödik kommunikációs forradalom. Ezen belül – ahogyan a papír helyére a bináris jeleket hordozó számítógépes memória és elektromágneses hullám lépett – csak formai változatnak tekinthető bármilyen e-könyv. Addig, amíg a jelenlegi kódrendszer (az alfabetikus beszédkódok és a decimális számkódok rendszere) nem változik meg, illetve amíg meg nem valósul a chipek emberi agyba való közvetlen beültetése (s ezzel pl. egy teljes nyelv elsajátítása) addig az olvasás területén ne feltételezzünk semmilyen forradalmi változást.

 

Én egészen eddig felháborodtam azon, hogy kétféle az áfa (5 és 27). Eleve a 27 a mai brancs nagy trükkje. Lobogtatják a lefele nyomott jövedelemadókulcsokat, holott a kettőt együtt kell nézni, össze kellene adni, s úgy összehasonlítani pl. Ausztriával. S akkor kiderül, hogy az állam a fizetés több mint felét viszi el. A dolgozótól közel 60 %-ot. S arányaiban a nyuggertől kevesebbet. De visszatérve a kétféle ÁFÁ-hoz, most már nem háborodom fel. Hiszen az államnak joga van preferálni, ez esetben védeni azt az ágazatot, az ott dolgozókat, egy ilyen kettős áfával. Tényleg, fogalmam sincs, hogy a szerzőktől és a szerkesztőségektől a terjesztőkig és a könyvtárakig hány embernek ad munkát ez a szektor. Ki lehetne mutatni a Statisztikai Hivatal adataiból. Szóval az állam védi a szektort a kétféle áfával. Van esze, mert ezzel a saját zsebét is védi, a bevételeit, azt a 60 %-ot. S szerintem az arány lassú eltolódása oldhatja meg azt a dilemmát, hogy hogyan lehet anyagilag fenntartani az elektronikus „könyv- és periodikatermelést és –fogyasztást”. S itt a következő kérdés, amit a blog is feltesz. A kalózkodás. Ez sincs végiggondolva. Mert a megvett könyvet is kölcsön lehet adni. Igaz, a letöltöttet könnyebben és akár egyszerre többfelé. Ez ellene szól a pénzért terjesztés gazdaságosságának. De szerintem ha nem lenne ennyire aránytalanul drága, azaz majdnem annyi, mint a nyomtatott, akkor többen vennék.

   Most hirtelen aspektust váltok. Mi ösztönzött engem arra, hogy eddig csak egy Tóth Krisztina-könyvet vegyek neten, a Pillanatragasztót? Az, hogy több más könyve a polcon van, egymás mellett. Ugyanez van Esterházy Péterrel. Tőle nincs is E-könyvem, de vagy tíz nyomtatott igen. De miért venném meg Moldova nyugger-könyveit háromezrekért, ha csak egyszer olvasom el azokat? Többször nem nyitom ki, tehát ballaszt a polcon. Ugyanezt lehetne elmondani pl. a régi hétkötetes értelmező szótárról és a még csak a VI. köteténél, az e-é közepénél tartó nagyszótárról, amiről az ÉS-ben PNL szokott egész oldalas válogatást és kommentárokat írni. Most látom, hogy online elérhető. Ki és miért vegye meg házi használatra? Miért vegye meg bármelyik könyvtár? Illetve miért kellene többet nyomtatni belőle a kötelespéldányoknál, az etalonoknál? S miért vennék meg bármilyen könyvet kétszeres áron, ha csak egyszer olvasom el?

   A kalózmásolást valamilyen technikával ki lehet küszöbölni. Illetve a könyvekbe nem szokás reklámokat nyomtatni, de az elektronikusra akár lehetne, a bevételkiesést pótolni. Hiszen az elektronikus újságokon is van, s ha pl. nem akarnék évi kilencezret fizetni a honlapomért, akkor oda is kapnék-kapnánk reklámot. (Évi kilencezerbe kerül, hogy az ingyeneshez képest tízszeres a kapacitása, nincs reklám, naponta nézhetem a látogatottságot – és még 2-3 más funkció, amit nem is használok. )

   Ki és miért vegyen tehát hagyományos könyvet, illetve csakis hagyományos könyvet, elektronikusat ne? Az, aki kevés könyvet vesz. Az, aki nem jár könyvtárba, az, aki gyűjt valamilyen szempont szerint, az, aki nem szeret képernyőn olvasni, az, aki járművön és ágyban is olvas, s nincs tabletje, s végül az, aki védi a hagyományos értékeket. Az, aki egy könyvet (verseskötet, tematikus gyűjtemény, képzőművészeti album, útikönyv stb.) többször is kézbevesz. De pl. az albumokat is jobb a nagyképernyős lapostévén nézni, jó minőségben, mint az albumban.

   Talán a jelenlegi utolsó aspektus, de ez lehetne a legfontosabb, az online-lehetőség. Az, hogy bármilyen könyv vagy cikk, tehát bármilyen írás olvasása közben vagy utána azonnal lehetősége van az olvasónak valamilyen jelzésre, reagálásra. Nyilvános kommentben, személyes üzenetben tudhatja röviden vagy hosszan megfogalmazni a véleményét az olvasottakról, akár a szerző számára, akár a teljes nagyvilág számára. Ezzel a kétezerötszáz évvel ezelőtti görög demokrácia agorájának a szerepét is betöltheti az elektronikus írás-olvasás.

   Ha valakinek virtuális látása is van, akkor látja az általam itt kivetített mérleget, a két serpenyőjét.

U.i.: Egyformán vonatkozik mindkét információhordozóra – a nyomtatottra és az elektronikusra -, hogy ha ára van, akkor értéke is. S ez az ár-érték viszony nincs mindig összhangban. Erre olvasható célzás a Népszava-interjúban, a nyomtatott könyvekre szólóan. Hiszen ha ára van, akkor áru. Termékként más az ára (kereslet-kínálat), mint ha a „beltartalmi értéket” nézzük. Erre itt most csak célzást teszek, hiszen más írásomban már kísérletet tettem ennek a beltartalomnak mind a mennyiségi (karakterekben kifejezhető), mind a sokkal nehezebben megfogható minőségi (értékelméleti) komponensének az értelmezésére.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Politika a hitben, hit a politikában (2018.01.07.)

 

   A minap a blog-rovatban írtam néhány általánosító, sommás, s ezért bizonyára felületes mondatot a politika és a hit viszonyáról. Azóta a körülmények alakulás folytán szükségét éreztem kicsit alaposabb átgondolásnak, kifejtésnek. Ez következik, első közelítésben, ebben az írásban.

 

   Vázlatos történeti áttekintéssel kezdem az első részt, amiben a cím első felét próbálom értelmezni.

   Mai tudásunk szerint a hit az ókori mitológiák fontos eleme, a mitológiák egyik létrehozója volt. Hiszen az ember már a gondolkodásának a kezdetein érteni, értelmezni, magyarázni akarta a világot, s amit nem tudott, azt a képzeletével egészítette ki. A világ keletkezéséről, azokról az eseményekről, amikre nem volt befolyása, a saját létéről mítoszokat alakított ki. Így keletkezett a két – egymástól alapvetően eltérő – ókori mitológia, amit egyszerűsítve görög-római mitológiának és zsidó-keresztény mitológiának szoktunk nevezni.

   A görög-római mitológia egyik alapjellemzője a politeizmus. Előzményei vannak a korábbi (sumér-akkád és egyiptomi) istenfelfogásban is. Bár épp az egyiptomi mutat kettősséget, de itt jelent meg legerősebben a világi hatalom isteni felsőbbségtől való eredeztetése. (Ld. az Amon-Aton kultusz váltakozását.) A görög poliszokban ugyan építettek templomokat, áldozati oltárokat, de nem volt szüksége a mindenkori hatalomnak isteni megerősítésre. Ennek egyik oka lehet az istencsalád antropomorf alapon történt elképzelése, a másik a poliszdemokrácia kialakulása. A görög kultúrát követő rómaiak már – épp a centralizált birodalom érdekeinek megfelelően – fontosnak tartották a két világ, a földi és a transzcendens közötti erősebb kapcsolatot. Még Vergilius is megengedte magának, hogy a Negyedik ecloga-ban kicsit nyaljon a császár fenekén. S az sem véletlen, hogy épp a római birodalom utolsó századaiban volt a nagy váltás, a kereszténység elfogadása.

   A monoteizmus - talán nem véletlenül - a zsidó nép körében alakult ki. Ennek a népnek volt a leghányattatottabb sora napjainkig, s épp azokban a századokban voltak egyiptomi fogságban, amikor ott az egyistenhit időlegesen megjelent. A nép másik fele pedig a babiloni fogságból érkezett az Ígéret földjére. Érdemes arra is gondolni, hogy a római helytartók hol eltűrték a zsidók vallási önállóságát (Krisztus), hol üldözték (Kr.u.70, Titus. Ld. Madách drámáját, címe: Jeruzsálem pusztulása.)

 

   A középkorban a feudális állam ideológiai támasza a keresztény egyház volt (ennek részletezése tán felesleges), s a törökkel folytatott többévszázados harc is kapott némi vallási köntöst, a hatalmi törekvések leplezésére. Ugyanígy a magyar függetlenségi harcokat is (Bocskai stb.) vallásháborúknak is lehet tekinteni. S itt a középkorban történt a nagy vallás-szakadás is, aminek épp tavaly volt az 500. évfordulója. Luther nemcsak a pápaság ellen lázadt, hanem a vallásos élet popularizálásával - anyanyelvi misézés, bibliafordítás -, a világi hatalom ellen is. Nem véletlen, hogy máig hatóan a protestáns egyházak rugalmasabbak a napi eseményeket illetően. Elég csak arra utalni, hogy az evangélikus elnök-püspök a szeretet talppontján állva emel szót a menekültek megbélyegzése ellen, míg a katolikus érseki kar vezetője felemelt kézzel menekül a riporteri kérdés elől. (Hozzá kell tenni, hogy vannak persze kivételek, azaz szélsőségek. Egyik végponton a váci és a szombathelyi püspök, a másik végponton a szegedi és a veszprémi érsek.)

 

   Az újkor, azaz a felvilágosodás magával hozta a materialista, ateista világértelmezést. Az addigi teremtett világnak, geocentrikus világképnek riválisa támadt. Descartes nyomán a gondolkodás lett a hit mellett, vagy inkább a hit helyett a magyarázatok keresésének fő eszköze, a lét magyarázója. A teremtésmítoszt felváltotta a fejlődés (evolúció) alapján való értelmezés. Ez persze politikai tekintetben is kedvező volt, hiszen a harmadik rend hatalomra törése (az új társadalmi szerződés követelése) két oldalról tudta támadni a feudális berendezkedést. S egy századdal később erre a természet- és történetfilozófiára építkezett tovább a nagy történelmi zsákutcát, azaz a proletáriátus hatalmi törekvését ideológiailag megalapozó szerzőpár, Marx és Engels. Általuk és nyomukban a párt lépett a klérus helyére, a gyülekezet helyett a pártalapszervezet, a főpapság helyett a Központi Bizottság mutatta az utat. Így jutottunk el, nagy lépésekkel, napjainkig, amikor azt láthatjuk, hogy egy harminc évvel ezelőtt még liberális ifjúsági csoport a párttá alakulása után az első demokratikus kormányzási ciklusban tanúsított antiklerikális megnyilvánulásait hogyan váltotta fel a második ciklusban a 180 fokos fordulat, mindez persze a hatalmi vákuum felismerése és az azt betölteni való törekvés miatt, s ennek is következménye, hogy 45 évnyi szekularizáció után az egyházi iskolák diákjaira ma sokkal több „fejkvóta” jut, mint az államosított egyeniskolák tanulóira. S különböző mértékben és erősséggel, de a templomokban megjelennek az aktuális politikai témák, napjainkban az épp most uralkodó rezsimet támogatva.

 

   Gondolatmenetünk második, rövidebb felében azt próbáljuk meg értelmezni, hogy ha a politika támaszt találhat a hitben, akkor a hitnek milyen szerepe lehet a politikában. Itt eleve két értelmezés adódik. Az elsőben a hit fogalmát a vallásos világnézettől elválasztva, tiszta lelki, erkölcsi kategóriaként nézhetjük. Hiszen a politikában való hit alakította ki a demokráciát kétésfél évezreddel ezelőtt. Hit abban, hogy a többség alkalmas a teljes közösség vezetésére. Hit abban, hogy az aktívan politizáló polisz-polgár felelősen gondolkodik, ezért akár felül is tud emelkedni a saját egyéni érdekén, ha az szembekerül a nagy többség érdekével. Ez napjainkban abban nyilvánulhatna meg, ha a mindenkori választásokon a népesség minél nagyobb hányada nyilvánítana véleményt, azaz szavazna. Bármelyik országban és bármilyen kérdésben rendezett szavazáskor a részvételi arány egyúttal a politikában való bizalom, a politikába vetett hit mércéje is.

 

   A második értelmezésben a hitet mint vallásos felfogást értelmezzük a politikával való összefüggésében. Ahogyan az első részben a politika volt a meghatározó a két fogalom viszonyában, úgy itt most a hit. Az egyén, az állampolgár hite. Vallásszociológiai vizsgálódások tapasztalatait, következtetéseit kellene ismernem ahhoz, hogy felelősen merjek állítani bármit ebben a vonatkozásban. Ezek hiányában csak benyomásokat, tapasztalatokat összegzek, feltételezéseket fogalmazok meg.   Alapfeltételezésem talán nem megalapozatlan: a hívő emberek jelentős többsége Európában és így hazánkban is azokat a rezsimeket támogatja, amelyek deklarálják a keresztény értékek követését. De épp ez lehet a hívő ember egyik csapdája is. Hiszen ha egy uralkodó réteg alaptörvénybe iktatja keresztény gyökereit, akkor ez a tény elnyomhatja a hívők előtt ugyanennek a hatalomnak azt az alaptulajdonságát, hogy magukra hagyja a szegényeket, ezzel szemben egy nemzeti burzsoázia kialakításán ügyködik, ezzel a cselekvés szintjén semmibe véve pl. a krisztusi tanítást. A hit tehát, a választópolgár hite érzelmi kötődést jelent, s ez erősebb is lehet a másik oldalon állók, azaz a materialista felfogásúak pusztán értelmi alapon történő pártválasztásánál. A hit elviseli, elnézi a kisebb-nagyobb hibákat, így a választott párt, a párt emblematikus személyiségeinek a hibáit vagy bűneit is. A hit-alapon politizáló egyszerű választópolgár persze lelkiismeret konfliktusba is kerülhet, ha az általa idealizált politikusokról, vagy azok által a politikusok által támogatott gazdasági szereplőkről valamilyen dehonesztáló dolgot hall. (Pl. durva beszéd, erkölcstelen élet, feleségverés, korrupció, kirekesztő megnyilvánulás.) Ugyanez a másik oldalról nézve is látszik, vagyis a saját táborunk iránt elnézőbbek vagyunk, mint a másik térfélen focizókkal szemben. Kialakul tehát egy kettős mérce, s ez kölcsönösen – oda-vissza - működhet. Ennek a folyamatnak az elfajult változata az, amikor már a két oldal között olyan mély és széles szakadék képződik (ezt persze mindig szélesítik és mélyítik mindegyik oldalon), amit se betömni nem lehet, se hidat építeni rá, sőt, előbb-utóbb már átkiabálni se lehet rajta. Időnként persze felmerül a közeledés, a megértés megkísérlésének szándéka, de már ez is felemás. Erre látom példának a SzemLélek törekvését is. Nemrég olvastam egy írásukat, pontosabban az egyik alapító tagnak, Gundel-Takács Gábornak egy írását a mozgalom Facebook-oldalán. Kommentet kellett írnom hozzá, s ezt most idézem: Itt tudok reagálni a most olvasott írásra (Egy petíció margójára. 2017.10.19.). Sajnálattal jegyzem meg, hogy tetszik is és nem is. Tetszik az alapmondanivaló, a személyes kapcsolatokon át mutatott jó példa, a hatni akarás. S nagyon sajnálom, hogy a megértésre való felszólítás társul a kirekesztéssel, a szembenállással. Ez a kettősség nagyban csökkenti a törekvés hitelességét. Részletesebben: hamis a szembeállítás a 100 000-es tüntetés és az önmagunk megjavítása között. Mindegyiknek van létjogosultsága, egyik se helyettesítheti a másikat. Mindegyiknek más a célja. Kár, hogy a tüntetésben csak indulatot, utcára vivő indulatot lát. Több lehet benne, mint indulat. Hiszen békés felvonulás volt az a legutolsó százezres, s eredménye is lett, a netadó be nem vezetése. Ezt kár elfeledni vagy elhallgatni. Kár azt írni, hogy „ Nem, az a társadalmi változás, ha …” Emögött az a szemlélet tapintható ki, hogy a mozgalom csak az evolúciót fogadja el, a „revolúciót” nem. Itt nem a lejáratott és önmagát is lejárató proletárforradalomra gondolok, hanem mindenfajta „ugrásra”, megszakítottságra. Hiszen a kommunikációnak is öt forradalma volt eddig. Ha Gutenberg nem találta volna ki a betűdúcokat, akkor még mindig kódexeket olvasnánk. Ha Neumann nem találta volna ki a számítógép működésének az elvét, akkor nem olvashattam volna el azt a szöveget, amire most reagálok. Summázva: ha csak lehet, mondjunk a vagy-vagy-ok helyett is-is-eket. Nem, láttam ugyanis bizonyítva a tömegmegmozdulás teljes elvetésére semmilyen elfogadható érvet.”

   Mindehhez utólag két kérdést tehetnék hozzá. Egyrészt azt, hogy ezek szerint elvetjük 1848.03.15-ét és 1956.10.23-át is? Mert azok is tömegmegmozdulások voltak. S ha ezt a kérdést elfogultan tenném fel, akkor úgy is fogalmazhatnék, hogy a tömegmegmozdulás megítélése attól függ, hogy kik vagy mik ellen irányul? Ha a „mieink” ellen tüntetnek, akkor elítéljük, ha mellettünk, akkor támogatjuk? Nem tette ugyanis GTG egyértelművé, hogy az utcára vivő indulatba beleérti-e pl. a Békemenetet. A másik kérdés az, hogy van-e idő mindig kivárni a lassú, békés evolúciót? A következő választás időpontját? A diktátorok lemondását vagy belső megpuccsolását?

  

   Befejezésül visszatérek a fentebb jelzett két világfelfogás politikai szerepéhez. Az eddigiekből bizonyára kiderült, hogy miként értelmezem a mai lehetséges szerepet, melyiket tartom inkább előrevivőnek, az önfejlődés és önkorrekció jobb lehetőségének. Ezzel azonban talán egyúttal jeleztem a párbeszéd, a közeledés megvalósulásának a korlátait is.

 

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Megjegyzések az online-iskola lehetőségeiről(2018.01.01.)

 

   A közelmúltban néhány írásom az oktatás és a számítógép közelebbi kapcsolatának szükségességéről és néhány lehetőségéről szólt. Amint a mostani gondolatkísérletem címe is mutatja, annyira gyerekcipőben jár ez a téma, hogy még elfogadott megnevezése sincs. Az online-iskola nem egészen azt takarja, mint amire gondolok. Hiszen az igazi online-iskolához nem is kell maga az épület. Valójában a távoktatás tökéletes formája, amikor a diákok otthon, a saját gépük előtt ülnek (akár egyidejűleg, akár szabad időkeretben), s a tanár és a digitális technikai eszközök együttesen irányítják, vezetik őket az elsajátítandó ismeretek és (főleg) a készségek erdejében. Azonban ennek az ismeretszerzési formának egy korábbi szakaszra azaz a hagyományos iskolai oktatásra kell ráépülnie. Arra a szakaszra, amelyikben előbb elsajátították az alapvető készségeket (olvasás-írás, számolás, szövegértés), megtanultak tanulni. De a hagyományos se lehet hagyományos. Amikor arról írtam egyik netes írásomban, hogy az utóbbi évek sportlétesítményeinek árán minden iskolát el lehetett volna látni okostáblákkal, s tanulónként laptopokkal, akkor arra próbáltam utalni, hogy ma már nem lenne szabad technikai korlátának, akadályának lenni, hogy pl. a nyelvtanórán vagy a kémiaórán tankönyv és munkafüzet helyett interaktív programok segítségével lehessen új tananyagrészeket elsajátítani, feladatokat megoldani.

   Megnéztem tehát, hogy az online-iskola beírására milyen linkeket ad a Google keresője. S máris találtam egy lehetséges és megfelelő elnevezést az oktatásnak erre a menetére. Az interaktív iskola lehet az, ami a legtalálóbbnak látszik.

https://webuni.hu/kepzes/interaktiv-iskola-oktatas-a-digitalis-vilagban Hiszen a hagyományos táblát felváltó okostábla vagy digitális tábla valós funkcióját is az interaktív tábla megnevezés mutatja meg.

 

   Az informatika önálló tantárgyként való oktatása volt az első lépés azon az úton, amelyen az iskola meg tudott felelni a technikai fejlődésnek. Ott még a tábla mellett vagy helyett (projektor) csak a számítógépek (op.rendszer-billentyűzet-monitor), később az internetkapcsolat szolgálták az oktatást. Csak annyi tanterem és gép volt (van a mai napig?) amennyi az informatika órák megtartásához szükséges. De hogy itt nem szabad megállni, azt mindannyian belátjuk. A továbblépésnek több feltétele van, s csak egyik a technikai. S az sem igaz, hogy pusztán ennek a technikai feltételnek a megteremtése elegendő lenne. Épp a napokban írta nekünk egy hetedikes fiú, aki egy budai hatosztályos gimnáziumban tanul, hogy választania kellett: gépírást tanuljon-e, vagy angol nyelvű színjátszó csoporthoz csatlakozzon. Az előbbit választotta, s jól döntött: egy év alatt feltehetően megtanul tíz ujjal, vakon írni, s a következő évben jöhet a színjátszás. Illetve meg is késett vele, hiszen korábban már négy éven át tanult informatikát, akkor is kellett billentyűzetet használni. S magunkról tudhatjuk, hogy aki nem vagy későn tanult gépírást, az nem tudott átállni a vakon szabályosan írásra. Így kapkodhatjuk a szemünket a képernyő és a klaviatúra között. Az lett tehát mostanra a véleményem, hogy az interaktív tábláknak illene ott lenni minden tanteremben, de a laptopokat elég lenne az általános iskola harmadik osztályától a tanulók padjára szerelni, az első két évben felesleges. S ebben a harmadik osztályban indulhatna akár heti több órában az asdf jklé. Addig billentyűzést, szövegkezelést nem lenne szabad elvárni, amíg a tanulók többsége nem tud tíz ujjal gépelni. (Mi legyen akkor azokkal az okostelefonokkal, amiken már első-másodikos korban is tudnak sms-elni? Nem tudom, illetve dehogynem. Ilyen okostelefonokat nem szabad tíz éves kor alatt kézbeadni.) Ez tehát azt jelentené, hogy felmenő rendszerben, tíz évre elhúzva kellene lehetőséget adni arra, hogy bármelyik tanórán, akár csak percekre is, számítógépet használjanak? Nem, nem azt jelenti. Hanem azt, hogy bele kellene nyugodni abba, hogy az idősebbek már nehezebben tanulnának meg szabályosan gépelni, de a most másodikosokat szeptembertől már az egész országban gépírásra is kellene tanítani. Gondoljuk végig ennek az anyagi-szervezési feltételeit. Egyszerre plusz kilencvenezer laptop, ami darabonként kb. százezer, azaz összesen kilencmilliárd forintba kerülne. Ugye, milyen „horribilis” összeg? Egy fél Haladás-stadion ára, évente. A haszna annyi lenne, úgy térülne meg, mintha hetente három órán át meccset nézne kilencvenezer néző. Néz-e ősztől tavaszig hetente 90 000 néző bármilyen sporteseményt abban a stadionban? Vagy az ország összes stadionjában? Aztán az osztályonkénti heti 2-3 gépírás óra tanrendbe illesztése, a pedagógusok felkészítése. Nem megoldhatatlan, hiszen sokan megtanultak öntevékenyen, tankönyvből így írni. S ez a kilencvenezer kisiskolás negyedikes korában már nem keresgélné a betűket, nem ütne annyiszor mellé. Továbbá az informatika órákra nem kellene külön tanterembe menniük, a többi tanórán pedig a szemléltetés, a gyakorlás eszköze lenne.

 

   Pillanatnyi ismereteink szerint a százfős, titkos összetételű csapat Csépe Valéria vezetésével erősen dolgozik a hat éve bevezetett, akkor új NAT korszerűsítésén vagy lecserélésén. Csak a három munkacsoport vezetője ismert. https://mno.hu/belfold/uj-nemzeti-alaptanterv-bemutattak-a-szakembereket-2418973 Júniusra tervezik az addig megfogalmazottaknak a pedagógusok és egyéb szakértők elé tárását, s leghamarabb a 2019-2020-a tanév elején bevezetni, természetesen felmenő rendszerben. Ha tehát a NAT részévé válna az előbb vázolt gépírás-oktatás, akkor leghamarabb 2031-ben lennének szakmunkások illetve 2032-ben érettségiznének az így tanuló diákok. A közoktatás tizenegy-tizenkét évfolyamáról van szó. Az a véleményem, hogy a tanulói laptopokra alapuló oktatást nem lehet felmenő rendszerben bevezetni, nincs rá annyi ideje a magyar közoktatásnak. De talán azt se lehet elvárni, hogy egy tanéven belül valósuljon meg. Hol van az ésszerű középút, hány évre kellene széthúzni? Nem tudom. A tanulói laptopok és az interaktív táblák léte nem egymás függvénye, nincs szorosan egymáshoz kötve. Létezhetnek egymástól függetlenül is, hiszen már ma is a tantermek negyede-harmada rendelkezik okos táblával. A laptopok és a táblák összekapcsolásához a technikai feltételek se adottak jelenleg. Wifi és szoftver kérdése, hogy pl. egy órán a gyakorló feladatok megoldásának és eredményének összesítése megjelenjen rajtuk, illetve hogy a tanuló pendrive-on hazavihesse a saját megoldását, s otthon újra nekifuthasson. Ha nem is direktben a csúcs felé indulva, hanem valamilyen virtuális szerpentinen, lépésről lépésre haladva. (Itt újra eszembe jut, amiről már korábban írtam, hogy ha - akár kézírással leírt - kétismeretlenes egyenletet megold egy okostelefonra telepített alkalmazás, akkor vajon a kézi megoldást, az egyenletrendezés módjait és lépéseit érdemes-e tanítani. Vagy a másodfokú egyenlet megoldóképletét. Hiszen anno mi tanultuk pl. a logaritmustáblázat és a függvénytáblázat használatát, még interpoláltunk is, de ezeket már évtizedek óta egy gomb helyettesíti a jobb zsebszámológépeken. Helyette érdemesebb lenne valós helyzetekre jellemző gyakorlati példákat, szöveges feladatokat megoldani. Azaz azt felismertetni, hogy hogyan kell a matematika nyelvére lefordítani a szöveges feladatot. Érdemes lenne olyan országos „felmérést”, állapotfelmérést is végezni, ami pl. a jelenlegi nyolcadikosok tavalyi matematika füzeteit nézné át, teljes körűen, azt kiderítendő, hogy mi volt az arány a numerikus illetve szöveges feladatok megoldását illetően. Nem szeretnék tippelni, de alighanem érdekes eredmény születne. Mert egy jó NAT-nak ebben is eligazítónak kell lennie, megszabni egy minimális elvárást a kimenő pontokon. Jelen esetben azt, hogy pl. a százalékszámításban a feladatok minimum milyen részarányának kell szöveges feladatnak lenni.)

  

   Az új NAT a jelen ismeretek szerint nem foglalkozik az iskolaszerkezet kérdésével, ami önmagában megkérdőjelezi a tartósságát. (Az a megállapítás talán vitathatatlan, hogy az előzőnek a tartóssága csődöt mondott.) A tankönyvkiadással és forgalmazással viszont foglalkoznia kellene, éppen a digitális és a papíralapú információforrások elfogadható aránya miatt. Ma felmenő rendszerben terjed a „tartós használatú ingyentankönyv” szisztémája, megnövekedett feladatot adva az iskoláknak (tárolás, kölcsönzés, selejtezés stb.). Ha rövid idő alatt digitális tankönyvek váltanák fel, akkor pl. egy hetedikes tanulónak nem kellene az előző év könyvének hiányával küszködve felidéznie a korábbi évek részismereteit, illetve az érettségire vagy szakmunkásvizsgára készülve nemcsak a jegyzetekből-füzetekből tudnának tanulni. Könnyebb lenne a hibák javítása,a tartalom korszerűsítése is a digitális tankönyvekben, s nem kellene többkilós táskákat cipelni. A HirTv Elmúlt8év c. sorozatának oktatással foglalkozó részében a diákok képviselője azt is elmondta, sokszor előfordul, hogy a kísérleti tankönyveket a gyenge minőségük miatt egyáltalán nem használják. S a tankönyvek eleve az átlagnak készülnek. Ha van olyan osztály vagy tanuló, amely vagy aki az átlagnál sokkal lassabban vagy sokkal gyorsabban haladna, azok számára alig ad lehetőséget a tankönyv és a munkafüzet. Helyette vagy mellette a szaktanárok gyűjtögetnek maguk és a munkaközösségük számára feladatbankokat, ahonnan papírra nyomtatva viszik be az órákra a gyakorlásra vagy dolgozatra a feladatokat. Ezek is megjeleníthetők lennének a tanulók laptopjain.

 

   Eddig nem említettem konkrétan a neten elérhető forrásokat, anyagokat. Továbbra se teszem, hiszen önálló téma. Sok próbálkozás, kísérlet és végigvitt tanév szükséges a lehetőségek beépítéséhez. Mindez miért ennyire fontos? Mert a jelenlegi tanítási keretek (tantárgyak és óraszámok) kötöttek. Egyáltalán nem közömbös, hogy mivel telnek meg, hogy mi történik egy osztályban egy tanórán vagy a teljes tanévben illetve egy iskolafokozatban. Nem mindegy, hogy milyen – mennyire heterogén, milyen szélsőségektől szabdalt ismeretanyagú – tanulócsoport folytatja a tanulást középfokon, s milyen ismeret- és készségszinten kerülnek ki a munka világába vagy kerülnek be a felsőoktatásba. Az esélyek közelítése, a felzárkózás segítése illetve a kiemelkedő tehetségek kibontása sokkal hatékonyabb a számítógéppel segített oktatásban, mint a hagyományos, frontális óravezetésű, verbális és/vagy papír alapú rendszerben.

   Ugyancsak nem említettem az ismeretanyag csoportosításának, elrendezésének sokféle lehetőségét. Aki olvasott valamit Németh László ezirányú próbálkozásairól, tapasztalatairól http://ofi.hu/tudastar/nemeth-laszlo

 

http://ofi.hu/nemeth-laszlo-szellemi-oroksege   illetve

http://dia.pool.pim.hu/xhtml/nemeth_laszlo/Nemeth_Laszlo-A_kiserletezo_ember.xhtml

annak fogalma lehet mind a reál, mind a humán ismeretanyag egységben való tanításáról, a jelenlegi, nagyon széttagolt tantárgyi rendszer helyett. Németh László négy ismeretcsoportra, „négy könyvre” osztotta az elsajátítandó tudást: Történet, Természetismeret, Matematika és alkalmazásai és Nyelvek. http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/nemeth-laszlo-univerzuma-03a.html

 

Iskola Kakaskúton c. írása, ötvenoldalas „kisregény” arra példa, hogy mindezt hogyan lehet a legkevesebb eszközzel, de a legnagyobb lelkesedéssel, elhivatottsággal és mozgósítással megkísérelni. (Évtizedekkel ezelőtt olvastam, s most másodszor is nagy élmény volt.) A mai digitális világban a tanyai aktivitást ugyan nehezebben, de az érdeklődést könnyebben lehetne fenntartani.

 

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=7898&secId=830017&limit=10&pageSet=1

 

Egy érdekes részlet, a tanár kérdve kifejtő módszerére:

 

„Hol készül a jövő? A szocializmus! – bökte meg a hallgató csoportot. – Az a Szovjetunióban – mondta az egyik lány egy kicsit félénken. – Ugye, ezt gondoljuk. De hátha Indiában például? Ismerjük barátunkat, a félmeztelen fakírt, s kétmilliárd színes ember van, az most mind fölszabadul, a példájára. No, melyiket sraffoljuk hát?… – Várnék még – mordult el hátulról egy basszus. – Úgy van – tört ő bele a nevetésbe –, sraffozni csak ötven vagy inkább száz év múlva szabad, addig csak remélni lehet meg harcolni. De azt nem történetórán s főként nem a pad alatt, mert a Szovjetunió említésére, úgy látszik, megrúgta valaki a szomszédját az asztal alatt.”

 

S ha napjainkban nem az egész országra kötelezően, hanem kikísérletezve és fokozatosan terjesztve valósult volna meg a mai szakgimnáziumokban az egységes természetismeret oktatása, még örülhetnénk is. Így azonban az marad meg róla, amit a már említett tévéműsorban Varga Júlia mondott. Az egyenlő továbbtanulási esélyek csorbulása.

 

   Záró gondolatként és a keretes szerkezet szépsége miatt is idézzük Németh László véleményét az iskolaszerkezetről. Ő is a 6+6-os tagolást tartotta a legkedvezőbbnek, mindegyiket további két részre osztva. Az első hatból 3-3 év juthat az alapkészségek kialakítására, majd azok kiteljesítésére, a második hatból pedig négy a közismeretek elsajátítására, s 16 éves kor után már vagy a leendő felsőfokú képzés irányában egyedi kiegészítésre, vagy a választott szakma tanulására. Ez egységes középfokú képzést jelentene, tizenhat éves korig tehát semmilyen irányválasztási kényszer nem állna a tanulók elé. Hogy aztán az érettségire mindenkinek lehetősége lenne? Miért ne. Középszintűre a szakmára indulóknak, emelt szintűre a továbbtanulásra készülőknek.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Biztos (2017.12.29.)

   Sorozattá állt össze a napokban a Népszava hasábjain az oktatásról megjelent több cikk. Szó volt a középiskolás korosztály létszámának drasztikus csökkenéséről (egy linkkel és pár figyelemfelkeltő mondattal a „rivális Magyar Nemzet internetes oldalára irányították az olvasót, s ez szép gesztus volt) https://mno.hu/belfold/ujabb-csucson-a-gimnaziumok-nepszerusege-2435678 . A középiskolások 130 000 fővel vannak ma kevesebben, mint tíz éve, és a három képzéstípus aránymódosulásáról is szólt a cikk. Azaz a mai szakközépiskolának nevezett szakképzésben való résztvevők létszámbeli mélypontjáról, a régi szakközépiskola azaz ma szakgimnázium stagnáló részesedéséről, s a gimnazisták számának enyhe növekedéséről. (Meg kell jegyezni, hogy a szakképzés létszámcsökkenése abból is adódik, hogy ma már nem 4-5 évig tart a képzésük, - korábban volt egy kétéves átmeneti szakasz -, hanem az általános iskola után három évig. Ahogyan az a jó öreg Kádár-korszakban volt, csak akkor elfelejtették modern duális képzésnek nevezni.) Az érettségire alapuló szakképzés létszámkerete pedig változatlan.

 

A következő írás a felsőoktatásban tanulók létszámcsökkenését részletezte, ezúttal a Portfolio írására utalva.:

 

http://nepszava.hu/cikk/1148896-dramai---20-evvel-ezelotti-szinten-a-felsooktatasban-resztvevok-szama

 

Amint olvashatjuk, idén 3700-al vannak kevesebben, mint tavaly, de az elmúlt 6-7 évben a veszteség kb. 20 000 fő. Érdemes itt is megnézni az alapcikket, mert több derül ki belőle.

 

http://www.portfolio.hu/gazdasag/folytatodik-a-hanyatlas-20-eves-melyponton-az-egyetemistak-szama-magyarorszagon.3.272007.html

 

Például az, hogy míg 2004-ben az összlétszám 400 000 felett volt, ma 280 00 körüli. Tehát a létszámcsökkenés szinte azonos a középiskolásokéval.A felsőoktatásban résztvevők számának folyamatos csökkenése összességében rendkívül kedvezőtlen Magyarország hosszú távú növekedési kilátásait illetően, noha részben demográfiai okokkal is összefügg a visszaesés. A kormányzat oktatáspolitikája szembemegy a fejlett országokéval, ahol minél magasabb képzettség megszerzésének irányába tesznek lépéseket, és egyre népszerűbb az élethosszig tartó tanulás. A magyar gazdaság versenyképessége szempontjából kulcsfontosságú lenne, hogy a jelenlegi trend a lehető leghamarabb megforduljon.” Hiszen „A felsőoktatásban résztvevők számának folyamatos csökkenése összességében rendkívül kedvezőtlen Magyarország hosszú távú növekedési kilátásait illetően, noha részben demográfiai okokkal is összefügg a visszaesés. A kormányzat oktatáspolitikája szembemegy a fejlett országokéval, ahol minél magasabb képzettség megszerzésének irányába tesznek lépéseket, és egyre népszerűbb az élethosszig tartó tanulás. A magyar gazdaság versenyképessége szempontjából kulcsfontosságú lenne, hogy a jelenlegi trend a lehető leghamarabb megforduljon.”

Most értünk oda a címadó szóhoz. A harmadik írásban N.Kósa Judit, a Népszava szerkesztője rövid értelmező írásban hívta fel a figyelmet a lap ugyanabban a számában közölt hosszabb cikkre. http://nepszava.hu/cikk/1148938-hatraarc

Ez utóbbit Navracsics Tibor uniós képviselő és oktatásért is felelős biztos írta, társszerzőségben Jyrki Katainen bizottsági alelnökkel. Az írás címe látható a következő url-en. http://nepszava.hu/cikk/1148919-oktatassal-a-mi-europankert Ne tűnjön kötözködésnek, a kákán is csomót keresésnek, ha megkérdezem, hogy kinek van még Európája, mi értelme volt a címbe beletenni azt a „mi” szót. Tán csak nem a „mi, magyarok” sűrű hallhatósága, az arra való asszociálás kiváltása érdekében? Vezekelni kellett a nemrégi, Sorosról történt „kiszólás” miatt? Miért kellene megosztósdit játszani Európán belül, nem elég a belső megosztottság?

   De nemcsak a cím egy szaván akadhatunk fenn, hanem az első bekezdés kulcsszaván is. Az írás első két mondatát idézem: „Hogyan alakíthatjuk jövőnket a legjobban, és hogyan reagálhatunk a leghatékonyabban az Európa előtt álló hatalmas kihívásokra? Számunkra egyértelmű a válasz: javítani kell ellenálló képességünket – egyéni, gazdasági és társadalmi szinten egyaránt.” A továbbiakban azonban nem derül ki, hogy mit jelent az ellenálló képesség, mik azok a dolgok, amiknek ellene kell tudni állni a jövő generációinak. Illetve közvetve talán kiderül, ha végigolvassuk a következő bekezdéseket. Ezekben a szerzők vázlatosan összefoglalják az Unió egészére érvényes oktatási célokat. Néhány példa: kompetenciák nyújtása, a lemorzsolódás csökkentése, az esélyegyenlőség növelése, felzárkóztatás, európai oktatási térség kialakítása, pedagógus-továbbképzés és a pálya presztizsének erősítése, stb. Csupa jó és helyeselhető dolgot emlegetnek, anélkül azonban, hogy azok elérésének útjáról bármit is mondanának. Így ezek olyan irányelveknek tűnnek, amiknek a megvalósítása elsősorban a tagállamok hatáskörébe tartoznak. A az utolsó bekezdésben, mintegy a a keretes szerkezet bűvöletében, beúszik újra a bevezető varázsszó: „Mindennek egy közös célja van: lehetővé tenni az egyes embereknek, hogy kiteljesedett életet élhessenek, valamint hogy méltányos és ellenállóképes gazdaságokat és társadalmakat építhessenek. Az oktatás támogatása elengedhetetlen ahhoz, hogy alakítani tudjuk a jövőt, és biztosítanunk kell, hogy Európa-szerte mindenkinek javára váljon. Mi készen állunk a tagállamokkal közös munkára, hogy ez sikerüljön.” Hadd értelmezzem tehát szabadon az ellenállást. Álljunk ellen elsősorban a demagógiának, a tudatlanságban tartásnak, a riasztgatásnak-rémisztgetésnek, a kiszolgáltatottságba taszításnak, a gazdasági és információs függőségben tartásnak. Ezt csak úgy érhetjük el, ha nem magolunk, hanem gondolkodunk. S végeredményben olyan – alkalmazható –tudással látjuk el magunkat, amivel nem beszélő szerszámként, hanem kreatív résztvevőként csatlakozhatunk. Mihez? Hát a bővített újratermeléshez.

   Arról pedig, hogy mindezek a magasztos célok milyen helyzetben lévő magyar oktatásügyet találnak, egy megismételt televíziós műsorból alkothatunk képet. Október 29-én került terítékre a HirTv Elmult8év c műsorában az oktatás ügye. Akkor valahogy lemaradtam róla. Ezt az adást a napokban ismételték. Megnézhető: https://hirtv.hu/elmult8ev/kozpontositas-mindenaron-2425481 Ezért csak a legfontosabb részleteit vázolom.

   A műsorvezető – megérdemli, hogy leírjam a nevét: Szőllősi Györgyi, de a többiek is (főszerkesztő: D. Bányász Gergő, felelős szerkesztő: Kovács Gábor, szerkesztő-riporter: Medgyesi Miklós, segédszerkesztő: Usztics Anna, főrendező: M. Tóth Gábor) - kiindulásként is, s majd később is többször idézi a miniszterelnököt. Kezdő gondolatként azt a distinkciót, ami szerint kétféle oktatás van: jó és rossz. (Itt asszociálhatunk pl. Orwell Állatfarmjának előadására a Kaposvári Csíky Gergely Színházban, ahol az énekelték-sulykolták a szereplők, hogy „két láb rossz, négy láb jó, két láb rossz, négy láb jó”.) Majd rögtön meghirdette a nagyívű tervet, Európa legjobb oktatási rendszerének kialakítását.

   Ezután a finanszírozási rendszer változását mutatta be a stáb, amiből kiderült, hogy az a 2013-as évben volt mélyponton, 792 000 000 forinttal, s csak 2015-ben érte el a 2008-as szintet. Az átalakítási folyamat vezérelve pedig a központosítás volt. Ezt szolgálta az újjáformált törvény, ami a nevét is megváltoztatta, Köznevelési Törvényre. Vagyis visszaértünk 1990 előttre, ahol ugyancsak a nevelés volt a nemfogalom, s az oktatás annak a része lehetett csak. Most, azaz 2010-ben Hoffmann Rózsa a kiemelt területek felsorolásakor az etikai nevelést tette első helyre, majd a testmozgást, az egészségre nevelést és a művészetit. Az értelmi nevelés valahogy kimaradt. Ezeket a célokat szolgálta továbbá az új NAT, az iskolák és a tankönyvpiac államosítása, egységesítése.

   A következő blokkban Radó Péter oktatáskutató minősítette a változásokat, az eredményeket. Ezek, röviden: a sokféleség helyett egységesítés, s ez paradox módon nem csökkentette, hanem növelte a különbségeket. A cél a politikai kontroll volt. A fejlesztésre fordított költségvetési összegek zöme a béremelésre ment el, ami felemás módon sikeredett. Egyrészt nem a kezdő pedagógusokat segítette, így ma azonos a bérük a szakmunkás minimálbérrel, másrészt az előzetes ígéretek ellenére a bértábla nem követi az inflációt. Az uniós pályázatok lehetőségei pedig egyrészt a minősítési rendszerre, másrészt a Hadházy által sokszor megmutatott mutyizós pályázatokra, egyentankönyvekre fordítódott. Igazi modernizálás nem történt. (Itt utalok az általam mostanában sokszor megfogalmazott antinómiára a látványsportokra fordított százmilliárdok és az iskolák informatikai parkjának elmaradottsága között.) Radó itt arról beszélt, amit az Élet és Irodalom karácsonyi számában bővebben fejtett ki, vagyis egty szükséges és modern jövőképről. Az „okos-korról”, amire a felkészülést az iskolákban kellene elkezdeni, ám ott annak nyoma is alig van. Érinti a szakképzést, a duális képzést, Parragh gimnázium-ellenességét, holott a lemorzsolódás a szakképző (mai nevükön szakközépiskola) intézményekben van. (Megállapításait élő tapasztalattal nem tudom alátámasztani, de a szakmunkás közismereti tankönyvek tartalmát ismerve már igen.)

   Ezután Varga Júlia közgazdász, az MTA kutatója volt a megszólaló. Itt ismét a miniszterelnök gondolata volt a kiindulópont, az az elhíresült megszólalás, amiben a jó szakmunkás boldogulását elébe helyezte az érettségivel rendelkező vagy diplomás „felesleges ember”-nek. (A jelzős szerkezet a saját „találmányom” . P.I.) Varga ezzel szemben megállapította, hogy ma a több szaktudás nem elsősorban a kétkezi munkához kell, vagyis a miniszterelnök tévedésben van tartva. Ezért nagyon káros a szakképzésben visszavágott közismereti anyag. (Hozzáteszem, hogy heti 7 közismereti óra van összesen a következő egykori tantárgyakra: matematika, fizika, kémia, biológia, földrajz, informatika, magyar, történelem, idegen nyelv, s ezek mellett a közismereti tantárgycsoportba tartozik a heti öt testnevelés óra is. A többi időben szakmai tárgyakat tanulnak vagy tanulnának, ha meglennének hozzá az alapismeretek.) Itt ismét szóba került a 16 éves korra leszállított tankötelezettség, aminek a következménye a 17-19 éves közmunkások. Varga Júlia a szakgimnáziumok (a régi szakközépiskolák) átalakítását „egészen súlyos dolog”-nak nevezte. Mert a lebutított érettségi nem egyenértékű a gimnáziumival, s a szakmai képzés se érheti el a mégoly alacsony szakközépiskolai készségek szintjét se. Hogyan is érhetné, hiszen a gimnáziumi tanulókénál alacsonyabb előismeretekkel rendelkezve kellene egyszerre a másik két iskolatípus követelményeit teljesíteni. Ez egyszerűen nonszensz. Ezzel a tanulók elé ez a képzéstípus egy mobilitási gátast emel.

   A műsor további részében Gyetvai Viktor alapító tag foglalta össze a Független Diákparlament nevében a tanulók véleményét – nem volt egy jó szava se -, majd egy 1000 fős reprezentatív mintán végzett felmérés eredményeit ismertette Závecz Tibor. Erről néhány tényt említek. Az oktatásügy általános jellemzéseként a vizsgálatban részt vettek 2,8–es osztályzatot adtak. Épp hogy közepest. A változásokról a minta negyede mondta, hogy javult, a negyede azt, hogy nem változott, s a fele, hogy romlott. Ezt kissé elhomályosítja egy másik megállapítás, ami szerint a felmértek 69 %-a értett egyet a szakképzés előtérbe helyezésével, preferálásával. (Závecz szerint feltehetően a mostanában vészessé váló szakemberhiány miatt.) S hogy mi kellene a jobbításhoz? A többség szerint nem elsősorban pénz. Hanem 30 %-uk szerint nagyobb tanszabadság, 22 %-uk szerint átgondoltabb tananyag és értelmesebb számonkérés.

   Egy - zárómondatnak szánt - feltételezés: alighanem a műsor igazolta mindazt, amit az elmúlt években oktatási témákról írtam.

------------------------------------------------------------------------------------------------

Benke Éva

Radnóti-díjas főiskolai docens beszéde

Elhangzott 2017.március 2-án Szombathelyen a Városháza előtti téren, a Weöres Sándor Színház igazgatóját, Jordán Tamást támogató szimpátia-tüntetésen.

 

Boldog vagyok! S ez nem mindössze személyes ügy. Hasonlót érezhetünk mindnyájan, az összetartozás felemelő érzését, ami akkor születik meg –ismerős vagy akár ismeretlen emberek csoportjaiban, – ha valami jó ügyért verődnek össze, vállalnak közösséget egymással, hogy elősegítsék annak megvalósulását, amit helyesnek tudnak és hisznek.

Összetartozunk hát derűsen, boldogan, mert jót cselekszünk. Összetartásunkkal a város polgárainak magatartását példázzuk, támogatva és előkészítve a város polgárai által megválasztott vezetők helyes döntését, egy fölösleges procedúra elkerülésével.

Egyszerűbben szólva: éljenek döntési jogukkal és mérlegelve, értékelve, elemezve fogadják el az immár egyetlen érvényes pályázatot a Weöres Sándor Színház igazgatójának személyére.

Igazán kedvező helyzetben vannak. Tíz év pozitív érvrendszere támogathatja döntésüket, amit a város – sőt a megye - lakosságának élményközpontú érvrendszere támaszt alá:

         Színházunk van, beépült az életünkbe, minőségi változást hozott, ezt mindenki tudja. Elöljáróink is. Mi csak emlékeztetni szeretnénk: Ezt a színházat Jordán Tamás vezeti. A kezdetektől.

Tíz év alatt bizonyára keletkeztek meg nem valósított tervek is, de a megvalósultak sokszínűsége és minősége kiemelte a szombathelyit a „vidéki város színháza” kategóriából, s ugyanazzal a mércével tette mérhetővé, ami az egyetemes színházkultúra jellemzője.

Születésem óta élek itt, látok is, emlékszem is, s úgy vélem, az ítélőképességemmel sincs baj. Szombathely mindig is nagyratörő vezetéssel bírt.

A magam megélt életének egy jelentős részét hadd említsem:

Ez a város egy alig százötven hallgatót oktató tanítóképzőt indított el, s juttott el, különböző keserves és gyönyörű stációkon át, a többezer hallgatót befogadó és kibocsátó országos hírű főiskoláig, önálló főiskoláig, amit aztán különböző pótpapák – mankót téve a daliás főiskola hóna alá – egyetemi tökéletesítésnek vetettek alá.

Önállóságról, saját arculatról, megvalósult álmokról, édes szüléről a színház esetében beszélhet a város, és ezt a színházat –ismételten emlékeztetek rá -: Jordán Tamás vezeti.

Nem hagyom ki a színházi kísérletek stációit – a híres Szombathelyi Színházi Esték felfokozott várakozást kiváltó élményeit, – a Karnevál Színház tömegeket mozdító, sürgető hiánypótlását –, míg eljutottunk az önálló, életképes, a dolgát tudó és művelő saját színházig. Szombathelynek színháza lett. Szombathelynek lett színháza!

A városvezetés változásával – szerencsére – nem módosult az okos előrelátás, a színház prosperált. Csak emlékeztetek rá: ezt a színházat a kezdetektől Jordán Tamás vezeti.

S ha most – a Savaria Játékokra jellemző fantáziával - elképzelnénk, hogy itt terem egy savariai polgár, és megkérdezné:

Bölcs a ti szenátusotok, messzire nézők a ti szenátoraitok, önzetlenek a ti szenátoraitok, titeket képviselnek a ti szenátoraitok?! Képviselnek titeket a ti szenátoraitok?!

Mit felelnétek? Ugye - ugye azt, hogy igen…..Igen?!

Ez a kérdés!

 

 

---------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Homogén vagy multikulti? (Bővített változat)

    (Az Élet és Irodalom 2017.12.01-es számában megjelent írásom nyomán.)

 

Mottó:

„Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal Kellene: honnan jössz, - azzal, ecsém: hova mész!”

                     (Illyés Gyula: Egy népfira)

 

   Milyen legyen hazánk (Európa, a világ), megáll-e, megállítható-e a változás (a fejlődés??? vagy hanyatlás???) folyamata, merre forog az idő kereke? Elé tudunk-e feküdni, netán megállítani egy toppantással, ahogyan egy Jókai-hős, Jenőyné próbálta? Ezek a kérdések is eszünkbe juthatnak Varga Károly írását olvasva (Tülekedés, ÉS, 2017.11.10. 12.p.).

   S itt aktualizálhatjuk a mottót. Ha úgy akarjuk, nép fia a valóság talaján két lábon álló, a szűkebb és tágabb közösségéért felelősséget érző és érte tenni is akaró és tudó mai magyar értelmiségi is lehet. Pl. a fent nevezett cikk írója, és/vagy ezt a cikket véleményező, a maga nyelvére lefordító recenzens, kritikus. Ezért tényleg nem az számít, hogy milyen a múltja, hanem hogy mit mond és tesz manapság, a jobb jövő érdekében. Az aktualizálást mind Varga, mind a magam szellemi előélete miatt szükségesnek érzem. Vargáról a saját honlapja (http://vargakarolyszociologus.hu/Eletrajz), rólam a magamé adhat eligazítást, (www.memoarondolgozo.freewb.hu) különösen annak memozaik3 és memozaik4 rovata. Azonban – ahogyan ezt egy ismeretlen könyvismertető személy írja is Varga honlapján - „… a társadalomtudósok maguk is részei az általuk tanulmányozott jelenségkörnek: ezért az értékek és a kultúra területén ki-ki csak a saját kulturális hátteréből dolgozhat.”

   Varga cikke Harrach Péter frakcióvezető szeptember 18-i parlamenti napirend előtti hozzászólásából indul ki, azt próbálja szellemi cölöpökkel alátámasztani, (mint a megroggyant bauxitbeton épületet a rekonstrukció előtt), vagy talán tárgyilagosnak látszó körképet rajzolva körüljárni, körülbástyázni. Harrach a parlament őszi ülésszakának nyitányán tavaly is és idén is vészharangot kongatott, a migránsveszélyt próbálta keresztényi módon értelmezni. Mindkét felszólalás meghallgatható a Parlament honlapján,. s olvasható a jegyzőkönyvben.

http://www.parlament.hu/documents/10181/56618/ny160912/f08658b9-628f-4729-adb4-5031d9045fbd

http://www.parlament.hu/documents/10181/56618/ny170918/77818f39-1654-468d-b174-9ec9fdd87d0c

   Tavaly három értéket állított középpontba (az Isten által teremtett emberi élet és méltóság; a szabadság – azaz a mi szabad döntésünk -; s az egyén a közösségben, ahol a közösségre tette a hangsúlyt, szemben az „individualizmussal”), s első szempontként, a koncentrikus körök középpontjaként a kereszténység védelmét nevezte meg. Hogy miért nem a háborús vagy léthelyzeti életveszélyben lévőket, azt nem tudjuk. S mindhárom érték vázolása közben megjegyezte, hogy ezeket veszélyezteti a migránsinvázió, a multikulturalizmus. Idén pedig – szintén a miniszterelnöki expozéhoz szólva - megfontolásokat (szintén hármat) ajánlott a kötelességek és realitások mérlegeléséhez. Ezeket ismerteti Varga Károly, hozzátéve a frakcióvezető aktuálpolitikai fejtegetéseihez néhány mai szaktekintély ide illő gondolatait. Akiket megnevez, ebben a sorrendben: Komoróczy Géza, Kreutz Henrik, Anton Pelinka, George Friedman, Hannah Arend, Henri Boulard, Peter L. Berger. Nem tervezem se Harrach két felszólalásának, se Varga írásának részletes ismertetését, minden gondolatukra való reagálást, ez nem szándékom. Javaslom a három szöveg elolvasását, netán a meghallgatást.

     Megjegyzem azonban, hogy Harrach két beszéde között némi különbség fedezhető fel. Tavaly sokkal kategorikusabban és elutasítóbban fogalmazott. A segítségnyújtásról akkor ezt mondta: „ … minden üldözöttnek segítséget kell nyújtani, felelősségünk belső köreiből adódóan először például a közel-keleti keresztényeknek.” De hozzátette, hogy a saját lakóhelyükön. Idén egyértelművé tette, hogy pártja csak azokat tartja befogadásra méltóknak, akik elfogadják, átveszik a befogadók, azaz a magyarok normáit, ünnepeit, büszkeségét, s így illeszkednek be a társadalmunkba. Sokszínűséget csak a meglévő kultúránkon belüli sokszínűségként tud elfogadni, s elutasítja a multikulturális társadalmat. Ebben az eltérésben, abban, hogy idén már korlátozott befogadásról is beszélt, bizonyára szerepe van annak, hogy hazánk illetve kormányunk vesztett a menekültkvóta elutasítására indított perben.

     Harrach egyik idei gondolatát is érdemes szó szerint idézni:

„Akkor, amikor a honvédség 13 országban ezer emberrel jelen van, akkor az ottani rend megteremtésén dolgozik. A béke feltétele annak az emberi életnek, amihez mi szeretnénk hozzásegíteni az ott élőket. De nemcsak a rend és a béke az, ami fontos, hanem az ott üldözött közösségek megerősítése. Természetes dolog, hogy mi, európaiak az ott élő keresztény közösségek védelmére gondolunk, hiszen ott nem betelepülők ezek a keresztény közösségek. Előbb éltek ott, mint más kultúrák képviselői. Az ő védelmüket konkrét segítéssel próbáljuk megteremteni.”

Ezzel Harrach Péter nem létezővé tette, eltörölte a kétezer évnél régebbi kultúrák népeit, képviselőit, hiszen a dolog természeténél fogva ők még nem lehettek keresztények, továbbá időbeli elsőbbségi kérdéssé tette a vallási kultúrák közötti viszonyítást. Elfelejtette pl. azt, hogy a Mohamed próféta által létrehozott muszlim vallás hívei se bevándorlók voltak, hanem akkori őslakosok, hiába maradt le Mohamed 622 évvel Krisztus mögött.

 

   Ami írásra ösztönöz, az valójában egy idézet. A második hasáb alján hivatkozik Varga az idén tavasszal magyar állampolgárságot kapott (a miniszterelnök kezéből kapta), Alexandriában élő jezsuita gondolkodóra, Henri Boulardra. Idézem azt, amit Varga – a Magyar Idők(!) riportjára hivatkozva - idézett: „A nyugati világot bekebelezte egy ideológia, amitől sajnos maga az Egyház sem maradt érintetlen. Amit ma politikai korrektségnek hívunk, az nem más, mint egy rendszer, amelyben az idegent és a multikulturalizmus dicsőítését emelik magasba. A mögöttes szándék pedig az, hogy az emberek veszítsék el identitásukat.” Varga ezt kommentár és vélemény nélkül veszi át Boulardtól, tehát feltehetően egyetért vele, hiszen erre alapozza a következő bekezdését. Meglepett a politikai korrektség ilyetén értelmezése. Kénytelen vagyok magamra hivatkozni, egy írásomra (A politikai korrektségről. Élet és Irodalom, 2017. 17.sz. ápr.28.), ahol még a migránsválságra is utaltam a fogalom eltorzított jelentését kifogásolva. Varga illetve Boulard idézetében nincs érvelés, bizonyítás, csupán ex cathedra kijelentés. Kérdezem tehát, hogy melyik az a rendszer, ami az idegent és a multikulturalizmus dicsőítését emeli magasba? S miből derül ki az a mögöttes szándék, hogy az emberek veszítsék el identitásukat? Milyen módon, milyen eszközökkel lehet ezt az identitásvesztést elérni, s főleg - (egy ma divatos fogalommal élve) – kiknek állna ez érdekükben? Milyen identitást kell elveszejteni, és miért? Nemzetit, vallásit, kulturálist, nemit, netán fajit – vagy mindegyiket?

   Maga a téma, a homogén vagy multikulturális világ közötti választás (értékválasztás, célok és stratégiák összhangja, a humanitás és a különböző érdekek ellentéte stb.) persze méltó lenne arra a tárgyilagos eszmecserére, amit Varga az írása végén felvázol. Ha valóban „a cél a hatékony és konstruktív problémamegoldás.” Varga Károly célját nem tudtam megfejteni. A trójai faló jutott eszembe, de nem látok bele a hasába. Mi indíthatta erre a megszólalásra? Találgatni fogok.

a., Tán épp a „rendtárs” Boulard népszerűsítése. (Bocsánat, ez személyeskedés volt, de mentségem lehet, hogy Varga honlapján egy ismeretlen ismerőse ezt írja egy könyvismertetésben ahogyan a bevezetőben is írtam: „… a társadalomtudósok maguk is részei az általuk tanulmányozott jelenségkörnek: ezért az értékek és a kultúra területén ki-ki csak a saját kulturális hátteréből dolgozhat.” A saját kulturális háttér tehát egyrészt mentség, alibi, másrészt gondolkodásbeli korlát.) http://index.hu/belfold/2017/03/23/henri_boulad_magyar_allampolgar/

b., És/vagy hogy eszünkbe idézze, felszínen tarthassa az újabb idők nagy rémlátomását, azt, hogy Európa 30 év múlva muszlim lesz? Erről is beszélt Boulard a tavaszi előadásain, bár tudtommal nem részletezte a technológiát. Gondoljuk el: ha ez idő alatt pl. százmillió bevándorló érkezik, az is csak 16 % lesz, feltéve, hogy Európa lakossága addig se nem nő, se nem csökken. Ilyen gyengék lennénk akkor, mi, a 84 %? Akkor valóban rég rossz lenne nekünk. S itt fordítsuk komolyra. Miért nem teszünk distinkciót (hogy Varga kedvenc szavát alkalmazzam) a menekült és a bevándorló között, miért mossuk egybe a migráns szóval? Miért kerüli, ha csak lehet, a közszolgálati média és a kormánypropaganda a menekült szót? Miért engedtük át két éve válogatás és részben regisztrálás nélkül azt a 3-400 000 vándorlót? Miért nem voltunk kíváncsiak, hogy mekkora százalékuk a tényleges menekült? Miért volt egyszerűbb 270 km négyrétegű „vasfüggönyt” húzni a déli határra, méterenként egymillióért? Miért várjuk el azt pl., hogy a török sátortáborokban tétlenül sinylődő menekültek beláthatatlan ideig ott maradjanak, vegetáló élethelyzetben avagy menjenek vissza a hadszíntéren lévő nemlétező otthonaikba? Miért nem differenciálunk? Beleképzeltük magunkat a helyzetükbe? S végül: miért várjuk el, hogy a nagyon megválogatottan befogadott menekültek integrálódjanak, hogy adják fel az összes identitásukat? A mi identitásunk fontos, az övéké nem? Miért kell utalni Vargának a két évvel ezelőtti ÉS-beli Komoróczy-interjúra, amiben átértelmezte a Szózat végének nemzethalál-vízióját? Valóban ugrásra készen várnak a határainkon a helyünket elfoglalni akaró milliók?

   S most, a harmadik feltételezésem előtt, kitérőt kell tennem. Hiszen Varga Károly – miközben felvázolja a „helyes politikai stratégiát orientáló tudományos belátások egyszerű mappáját” - csak egy szempontot villant fel. Azt, hogy milyen módon érvényesülhetnek a globalizációban a kultúrák találkozásai. Egy metaforát alkalmaz az integráció kétféle lehetőségére, azokat a világ-ökumené és a világ-szinkretizmus fogalmakkal jelölve. Az egyiket turmixolt gyümölcslével azonosítja, a másikat étvágygerjesztő gyümölcsöstállal. Én a szinkretizmust tekintem   turmixnak. S ha így van, akkor mit várjunk el a bevándorlótól? A turmixolódást semmiképpen. Azért sem, mert ebben minden alkotóelem elveszíti önállóságát. (S ha nem félreérthető a további képes beszéd, akkor azt is hozzáteszem, hogy akkor pedig vége minden minőségnek, ha az egyik gyümölcsön véletlenül rajta marad egy mezei poloska, s a turmix részévé válik.) A gyümölcsöstálra ugyebár nem adunk lehetőséget. Vagy – harmadik esetként - alakuljon át gránátalmából jonathán almává, de legalábbis játssza el ezt a „tálon”?

   c., A harmadik feltételezésem pedig az, hogy talán Varga tudta, hogy Boulard egy másik tavaszi gondolata - azaz Magyarország mint Európa élen járója, megmentője – el fog hangzani a nagyobbik kormánypárt november közepi kongresszusán, az újraválasztott pártelnök beszédében. S ennek is lehetett az írásával vagy elébe menni, vagy utólag a figyelmet ráirányítani.

 https://www.hirado.hu/2017/03/25/europa-hatalmas-butasagot-kovet-el-interju-henri-boulad-jezsutita-szerzetessel/     illetve inkább itt:

   http://pestisracok.hu/henri-boulad-magyarorszag-megvaltoztatja-europat-es-vilagot/) , illetve itt, https://www.youtube.com/watch?v=ASesAv3MwH8 és

https://www.magyarkurir.hu/hirek/az-iszlam-veszelyeire-figyelmeztetett-budapesti-eloadasan-henri-boulad   és a novemberi

http://index.hu/belfold/2017/11/12/fidesz_tisztujito_kongresszus_2017/

 

   Ha azonban el akarom rontani a számomra kedves háromságok rendjét, és előítélettől mentesen próbálok viszonyulni, (megbocsátva a politikai korrektség ellen elkövetett merényletet) akkor negyedik változatként, feltételezésként azt is mondhatom, hogy Varga Károly - akár szándéka szerint is - ezzel az írásával lehetőséget nyit a téma további tárgyalására, vizsgálatára, vitatására.

 

     Két kérdéssel „zárom soraimat” : Az erős vagy a gyenge közösségek jellemzője-e inkább az elzárkózás, a bezárkózás, a kirekesztő magatartás? Illetve konzerválható-e bármikor egy bármilyen status quo, elértük-e az emberiség történetének végleges és legtökéletesebb állapotát, vagy inkább a változásokra kell-e fogékonyaknak, alkalmazkodásra készeknek lennünk? Másképpen: bárki toppantása megállítja-e az időt, az idő kerekét?

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Két sokk 12 órán belül avagy két médiamozaik

   Két sokk talán sok este és reggel, hétvége és hétkezdet gyanánt?

   Az első november 26-án, vasárnap este nyolc táján ért. Ezt a sokkot csúcsnak is nevezhetem, sokszorosan csúcsnak. Mert csúcsot döntött az egyik (függetlennek látszó és kereskedelminek látszó) magántévécsatorna vasárnap esti magazinműsora, a Heti Napló című. Csúcsot döntött a szavazásra feltett kérdésre érkezett válaszokat illetően. A kérdés az volt, hogy létezik-e a Soros terv. Hatvanezer feletti szavazat érkezett. Ez csúcs. S a válaszolók 53 %-a döntött úgy, hogy létezik. Vagyis 32 000 néző vélte úgy, hogy létezik, szemben a másik 28 000-el, akik szerint nem. Ez a másik csúcs, s bizton nevezhetem meghaladhatatlannak, azaz Mount Everest-nek. Ennél már nincs feljebb. A rendelkezésére álló információk (óriásplakátok, nyomtatott és elektronikus hirdetések, mérvadó kormányzati tényezők megnyilatkozásai, helyi szóbeli fórumok és a csúcson a nemzeti konzultáció) alapján az a meggyőződése alakult ki egy egyébként szabadelvűnek látszó csatorna egyébként szabadelvűnek feltételezhető nézőiben, a reagálásra kész nézők 53 %-ában, hogy van. Van Soros. Van Soros-terv. Levontam a tanulságot: kezeket fel, irány az urnák. (Vagy mégsem? Lehet-e, szabad-e kételkednünk? Kételkedni abban, hogy valóban reagáltak hatvanezren, s többségük valóban hisz. Hisz a terv létezésében.)

   Zárójelen kívül és komolyan is érdemes elgondolkodni a jelenségen. Mi történhetett? Kétféle feltételezésünk lehet, akár az előbbi zárójel nyomán haladva. Az egyikkel jóhiszeműen viszonyulunk a csatornához. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, akkor most: az ATV-ről van szó. A jóhiszemű feltételezésünk az lehet, hogy bakot lőttek, lukba léptek, bumeránggá vált az egyébként talán a Soros-kampány hatástalanságát bemutatni akaró szavaztatás. Vagy az a törekvés, hogy valós képet mutassanak ennek a kampánynak a fogadtatásáról, hatásáról. Mert ha ez valóban valós kép, akkor valóban rég rossz nekünk. Akkor egyértelművé vált, hogy bármit beveszünk, elég azt a bármit a szemünkön-fülünkön át kellő ideig belénk tuszkolni. A másik már rosszhiszemű előfeltevés, de nem minden alap nélküli. A csatorna gyakori látogatói hosszabb ideje érzékelhetnek némi eltolódást. Az irányt szemléltetheti Árpád és Sándor véletlen közös ebédelése, Olga és Antónia átigazolása, a vasárnap esti bulvárosodás (mert amíg a másik csatornán a Sznobjektív és az Elmútnyócév műsora megy, addig itt Bochkor és Hajdú szórakoztat). S ha ebbe a sorba állítjuk ezt a szavaztatást, akkor annak a hatalmas sikere, a hatvanezer feletti adat gyanakvásra adhat okot. Ennek ugyan némileg ellentmond, hogy folyamatosan fej-fej mellett haladt az igenek és a nemek száma, bár kezdetben két százalékkal az utóbbiak vezettek. Félidőben fordult meg ez az arány, de akkor még „csak” húszezren nyilvánítottak véleményt. Hogy fél óra alatt hogyan nőtt háromszorosára, s hogyan lett hat százalékos az eltérés, arra még azt is elképzelhetjük, hogy irányított vagy spontán héttéragitáció, mozgósítás következménye. Mert ha nem, akkor arra kell gondolnunk, hogy a csatorna törzsközönsége tartotta ennyire fontosnak, hogy véleményt nyilvánítson.

 

   A másik alig 12 óra elteltével, november 27-én, hétfőn reggel ért. Napi káros szokásom szerint megnéztem néhány site-ot, közöttük két megyei napilap internetes oldalát. Mindegyiken ott találtam, különös külsővel - azaz kék háttérben fehér betűkkel – ugyanazt az írást. Ezt:

https://www.feol.hu/publicisztika/elegseges-elegtelen-2153489/

Az egyébként nem túl terjedelmes szöveg műfaja nehezen meghatározható, nem is vesződöm vele. Lényegtelen is, az értékes és teljesen hiteles tartalma sokkal fontosabb. Annyira fontos lett számomra, hogy azonnal megerősítő véleményt írtam mindkét lap cikkének a végére, az olvasói véleményeknek szabadon hagyott helyre. Ezt a megerősítő véleményt:

„Legalább két pontatlanság (tévedés, hazugság, bulváros hatásvadász túlzás stb.) van a szövegben. De hát így lett ütős. Az első az első mondatban, s így a teljes bekezdésben. Mert a kilencvenes évek közepi, nemnevesített miniszter nem azt találta ki, hogy nem kell tudni. Hanem azt, hogy nem kell mindent tudni. De hogy erre épülne máig az oktatási rendszer? Ezt "fényesen" cáfolta a legutóbbi PISA-felmérés, ahol valamivel jobban állunk a verbális tudásban, mint az alkalmazhatóban. Ez utóbbiban a felmért 53 ország mezőnyében az utolsó negyedben vagyunk. Csupáncsak az történt, hogy a legújabb, 2010 után született nemzeti tanterv annyira túlzsúfolta verbális ismeretekkel az összes tantárgyat, hogy most, alig 5-6 év elteltével, máris újat barkácsolnak helyette. A második pontatlanság (stb) a harmadik bekezdésben van. A tudós szerző azaz Pauska Zsolt egyes számban fogalmaz, s azt a látszatot kelti, mintha a mai iskolákban nem lenne fegyelmezési lehetőség, s ez is annak a meg nem nevezett miniszternek a számlájára írható. Merthogy liberális volt - ahogyan a szög kibújt a zsákból az írás végén. Meg kell vigasztalnom a tudós szerzőt: a fegyelmezés lehetőségét se vette el senki. "Csupán" a testi fenyítés makarenkói metódusa van tilalmi listán. Azonban a verbális fegyelmezés széles skálájától (a szép szótól a durva megalázásig), az írásos figyelmeztetésen és a kedvezmények, jutalmak megvonásán át pl. az "arizónának (sivatag?) - ari zónának (aranyos szféra?)" nevezett különterembe küldésig, a szülők értesítéséig és családlátogatásig a fegyelmezési eszközök széles skálája áll a pedagógusok rendelkezésére.

A két nagy tévedést persze hűen követik az „aprók”. Mert se az nem igaz, hogy nem tanítják a szorzótáblát, se az igekötőkre és a helyesírásra vonatkozó állítás („ …az egyetemről kikerülők között ritka, aki ismeri a helyesírás szabályait”). Ez utóbb persze talán még igaz is lehet. Pauska egyes számban fogalmaz, de itt is elfelejtett konkrét lenni. Nem írta le, hogy melyik az az egyetem, amelyikre céloz.

Ilyen gazdag igazságtartalom után – ami talán mind az utolsó mondat felvezetésének tekinthető  - természetesen nem kételkedhetünk ennek a záró mondatnak a hitelességében sem.”

Úgy vélem, hogy a mondanivaló valós-ságát méltó módon alá tudtam dúcolni. Hogy a szerző hitelességét is illusztráljam, csak hivatkoznom kell egy másik site egy másik írására:

https://444.hu/2017/08/14/felepitette-az-egyik-legjobb-videki-lapot-aztan-beallt-a-fidesz-moge-es-most-lezulleszti-az-egeszet

   Mit lehetne záró gondolatként megfogalmazni? Talán azt, hogy a Csárdáskirálynő örök, Hajmási Péter és Hajmási Pál ( Honthy Anna és Honthy Hanna) megingathatatlanul ül a csúcson, a népszerűségi csúcson, s ez gyógyír lehet mindenféle sokkra.

 

---------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István - Olvasónapló7

   Három témához kötődnek azok az írások, amiket e rövid(?) ismertetéssel az olvasóim figyelmébe fogok ajánlani. Ez a három téma az idei írogatásomnak, azaz az ebben a rovatban olvasható 35 írásnak, s a nyomunkon készült, nyomtatásban megjelent közléseimnek is központi témakörei. A haladási sorrendem pedig egyúttal a számomra fontos fontossági sorrendet mutatja.

 

   a., Elsőként az oktatásról, a legfrissebb közlésű PISA-elemzések nyomán. Többek között a 24.hu-n olvasható róla ismertetés, értelmezés.

http://24.hu/belfold/2017/11/21/problemamegoldasban-is-a-leggyengebbek-kozott-a-magyar-diakok/

A betűszó a nemzetközi tanulói teljesítménymérés programja (Programme for International Student Assessment) szavaiból keletkezett, s háromévente mérik mintavételes kiválasztás után az OECD-országok 15 éves diákjainak szövegértési, alkalmazott matematikai és alkalmazott természettudományos készségeit. Az első mérés 2000-ben a három műveltségterület mellett kiemelten vizsgálta a szövegértést és a a tanulói szokásokat. A 2003-as a matematikai komplex poblémamegoldást, a 2006-os a természettudományos attitűdöket vizsgálta kiemelten, majd 2009-től ez a vetésforgó ismétlődött. A legutóbbi, 2015-ös vizsgálatban új, negyedik szempontként vizsgálták a kollaboratív, a problémamegoldásban együttműködni tudó hozzáállást. A hazai értékelésekről a neten a legkorábbi elemzés 2006-ra vonatkozik. A legutolsóról már tavaly is kiviláglott néhány megállapítás, a három műveltségterülettel kapcsolatban.

https://www.oktatas.hu/pub_bin/dload/kozoktatas/nemzetkozi_meresek/pisa/pisa2006_jelentes.pdf (2006-2015 közöttiekről) és

 

http://eduline.hu/kozoktatas/2016/12/6/Borzaszto_a_magyar_diakok_eredmenye_a_PISAt_URT069

„A legfrissebb felmérés eredményei szerint a teljes lista utolsó fertályában foglalunk helyet. Míg az OECD-átlag 493-500 pont, a magyar diákok átlagteljesítménye 472-477 pont. Ezzel a 27-29. helyet sikerült megcsípni a 35 OECD-ország közül.”

 

   Az együttműködéssel kapcsolatos magyar eredmények csak az elmúlt napokban lettek publikusak. Kiderült, hogy „a kollaboratív problémamegoldás nevű modulban is rosszul teljesítenek a hazai diákok. Ráadásul az adatok elképesztő egyenlőtlenségeket mutatnak: a kevésbé tehetősek esély nélkül maradnak. … A világ élmezőnyében most is ott vannak a kelet-ázsiai országok, az angolszász országok pedig a szokásosnál jobban teljesítettek, vélhetően az iskolában gyakori csapatmunka miatt. Ebben a modulban is jók voltak a sokszor hivatkozott finnek vagy az elmúlt években felzárkózó észtek.

Általában véve elmondható, hogy a gazdagabb országok jobb eredményt értek el a felmérésben, de az észt példa rávilágít arra, hogy a hozzánk hasonló helyzetű országokban is lehet sikereket elérni.”

Rossz teljesítményünk magyarázata, hogy a magyar oktatás tudásközpontú, a legutóbbi PISA pedig képességeket mért. Ráadásul számítógéppel támogatott módon, s az emberminiszter ennek a szokatlanságával magyarázta a gyenge eredményünket. (Ezzel kapcsolatban nyomatékosan utalok az ugyanebben a rovatban olvasható Mi mennyi? c. írásomra. Mert miért is volt szokatlan ez a magyar diákoknak? Tán csak nem azért, mert a heti öt tornaóra mellett heti egy informatikaórájuk van? S hogy arénák épülnek az iskolai informatikai fejlesztések helyett? ) Mert a PISA-tanulmány is kiemeli, hogy befolyásolhatta az eredményeket az, hogy mennyire mozognak otthonosan a diákok a számítógép-használatban.

Ebben tehát a sereghajtók között vagyunk: az összes vizsgált ország közül csak Litvániában és Hongkongban nagyobb probléma a diákok számítógépes ismereteinek hiánya. De a magyar diákok nemcsak együtt dolgoznak kis hatékonysággal, egyedül is a mezőny utolsó negyedében vannak.

A másik – most felerősödve megfogalmazódó - negatív jegy az iskolarendszerben lévő hatalmas egyenlőtlenség, ami természetesen a társadalmi egyenlőtlenségekkel szoros összefüggésben van. Mert az is kiderül, hogy Magyarországon kevés az igazán jó problémamegoldó tehetség, és sok a leszakadó diák. Az OECD-országokban átlagosan a diákok 8 százaléka ért el kimagasló eredményt, 6 százalékuk pedig nem érte el a minimum szintet sem. Ez az arány nálunk 3 és 9%: tehát kevesebb mint feleannyi tehetségünk van és másfélszer annyi leszakadónk. Különösen lesújtóak ezek az adatok szembesítve az élbollyal: Szingapúrban például a diákok 21%-a nevezhető kiemelkedő tehetségnek.

Az OECD ajánlásai egybeesnek a pedagógusok véleményével: be kell vonni a diákokat az oktatásba és meg kell teremteni a kollaboráció kultúráját.

   A felmérés tágabb, azaz politikai hátterét rajzolta meg N.Kósa Juditnak (a Népszava rovatvezetőjének) november 23-i írása.

http://nepszava.hu/cikk/1146227-ami-nem-mulik

Frappáns nyitó mondatával az első, 2000-es felmérés megállapításait idézi, majd rezignáltan regisztrálja, hogy „ oda jutottunk: míg a korábbi oktatási kormányzat legalább karmolta magát a sikertelenség láttán, ez a mostani fölényesen bagatellizálja a bajt. Hogy bezzeg ahol a magolást mérik, ott jók vagyunk, meg hogy lesz eredmény, de majd csak ki tudja, hány "folytatjuk" ciklus után.” Az együttműködési készség csökevényességével kapcsolatban ezt írja: „A mieink, szegények, persze ebben is pocsékul teljesítettek. Hiszen okulni csak a jó példából lehet."

   Időközben született egy másik írás is, ennek már elegendő csak az url-jét megadni, hiszen érdemes végigolvasni. Egyetlen mondata se cáfolható.

http://nepszava.hu/cikk/1146426-kasszas-erzsi-es-a-pedagogia

   Végül  a témán belül arra az írásra is csak utalok, aminek a címe: Szegénykeltető iskolák. Radó Péter írása az ÉS nov. 17-i számában olvasható.

   b., Szép átkötési lehetőséget kínál N.Kósa Judit gondolatától a másik témakörhöz a Népszava egy másik írása. Tóth Zoltán választási szakértő ezúttal mindennapi jelenségről ír. A mindennapi ellenségeskedés mindennapi jelenségeiről .

http://nepszava.hu/cikk/1146220-hetkoznapi-gyulolet

   Példákat – rossz példákat - hoz a színházi ruhatártól a lakótelepi parkolókig a mindennapi intoleranciára, tülekedésre és gyűlölködésre, az egymás iránti megértés és az együttműködni akarás helyett. Talán nem „Móricka-effektus”, hogy ezeket párhuzamba állítja a nagy kormányzati gyűlöletkeltő projektekkel, a migránsok (menekültek!!!) és a Soros elleni kampánnyal. Egy nappal korábban erről írt a már említett szerkesztő, N.Kósa Judit is.

   Tágítsuk ki ezt a témát. Ugyancsak a Népszava hasábjain jelent meg az az írás, ami Ferenc pápa már most nyilvánosságra hozott januári elseji üzenetét ismerteti. S ehhez kapcsolható, ellenpontként az a hír, hogy az augusztus 9-i Magyar Hírlapban megjelent írás miatt a lapot óriási büntetéssel (75.000 Ft-tal) sújtotta a médiahatóság. Hogy miért? Ezért a két mondatért? Bogár László nagyszerű megállapításáért? „Nem látszik tehát megalapozatlannak az a sci-fi horrorba illeszkedő feltételezés, hogy a világ „nem létező” urai szándékosan provokálták ki ezt a rákos burjánzásként kezelhetetlen afrikai népességrobbanást. A leállíthatatlan burjánzás azonban most már tökéletesen feleslegesen ontja magából a globális veszélyes hulladékká tett embernek látszó tárgyak százmillióit, sőt inkább milliárdjait.”

http://nepszava.hu/cikk/1146291-megbuntette-a-magyar-hirlapot-a-mediatanacs

Erről írt Németh Péter is.  

http://nepszava.hu/cikk/1146427-pillantas-a-kilencedikrol---veszelyes-hulladek

S beszédes fejlemény, hogy az augusztus 8-i írás időközben törlődött mind a lap archívumából, mind a szerző Facebook-oldaláról. De azért legyen egy szavunk arról a „feltételezés”-ről, hogy a világ „”nem létező””” urai annyira omnipotensek, hogy ki tudták provokálni kb. 20-30 évvel ezelőtt a „rákos burjánzásként kezelhetetlen afrikai népességrobbanás”-t. Ne minősítsük azt az elmét, amelyik ezt a „feltételezés”-t kiagyalta, de képzeljük el azt a tévéműsort, amelyben valaki megkérdezi őt ennek a kiprovokálásnak a részleteiről.

   A csúcsot számomra azok a kommentek jelentették, amik a Ferenc pápa üzenetét ismertető íráshoz érkeztek a Népszava-online-ra. Ott volt látható igazán a lélekmérgezés eredménye.

   c., A választási rendszerről, s ebben burkoltan a következő országgyűlési választások behatárolt lehetőségeiről nagyon szép összefoglalót írt a már említett Tóth Zoltán az ÉS nov.17-i számában. Címe: Választási kis trakta. Az egészoldalas cikk összefoglalja mindazt, ami a mai rendszer kialakulásához vezetett, s ami ma gúzsba köti a szabad választás lehetőségét. S az írás fényében dilettánsnak tekinthető minden olyan törekvés vagy vélemény, ami a teljes ellenzék egyeztetett egyéni képviselői jelölését szorgalmazza. Hogy miért dilettáns? Az egy újabb írásból, illetve az ahhoz fűzött kommentemből derülhet ki.

http://nepszava.hu/cikk/1146449-a-valasztok-nem-hulyek

A cikk beharangozó mondata: „Ha elérhetőnek látszik a kormányváltás, a bizonytalanok is elmennek szavazni.” Itt csak annyi a probléma, hogy nem látszik elérhetőnek. Hogy miért nem? Ezt próbáltam meg jelezni az alábbi kommentemmel:

„Akkor nézzük. A kifelejtett tényt. Ha jól számolok, adtak a " szimulálók" kkb 20 %-ot a meg nem nevezett Jobbiknak is. Számoljunk tovább. A mai (parlamenti és nem parlamenti) ellenzék legalább hét megnevezhető pártban leledzik. Ezek, a jelenlegi népszerűségi index sorrendje szerint: Jobbik, MSZP, DK, LMP, Együtt, Párbeszéd, Momentum. A kifelejtett tény a választási törvénynek az az aranyos kritériuma, hogy országos listát azok a pártnak látszó szervezetek indíthatnak, akiknek legalább 27 egyéni körzetben indul jelöltjük. Akkor tehát tessék tippelni, arra, hogy a hétből melyik négynek kellene lemondania a saját listáról, amennyiben beszállna a koordinált egyéni indításba. (Hiszen olyan jól ki van csinálva, hogy a 4x27 éppen kettővel több, mint az egyéni körzet. Vagyis a hétből csak három párt indíthatna listát.) melyik négynek kellene lemondania a saját listáról, és csatlakoznia a három, állva maradt lista egyikéhez. Melyik négy párt mondana le, s melyik listához, pártlistához csatlakozna? Aki erre olyan tippet küld nekem, ami a tavaszi választások során igaznak bizonyul, annak most egymillió forintot ajánlok fel a magánvagyonomból. (Elérhetőségemet megadom neki.)Tehát arra kérek mindenkit (pártokat és kommentelőket), hogy ne hülyítsék se magukat, se egymást.

De még a választópolgárokat se, mert ha igen, akkor nem lesz igaz a fenti írás címe.”

 Madácsi ellenvéleménye nyomán született a zseniális felismerésem:

"Tisztelt Madácsi Úr! Elgondolkodtam. Fogadja elismerésemet! Ez kolosszális és zseniális, s a megjegyzésemben nincs semmi irónia. De ön most kifecsegte a titkot, lerántotta a leplet az ellenzék választási csodafegyveréről? Mert az valóban lehetséges, hogy valahogyan kiválasztják azt a 27-x egyéni körzetet, ahol a feltételezéseik szerint a mai ormánypártok nyernek majd. Ott tehát eleve feladnák. Azért a –x, mert nem is kell mindegyik körzetben 27 ellenzéki jelöltet indítani, hiszen az egyeztetett körzetekben is fognak indulni. Pártonként egy, de összesen valahány jelölt. S azokat az egyeztetett pártjelöléseket hozzá lehet adni a 27-x-hez. Így tehát valóban lehet 79 olyan egyéni körzet, ahol csak egy jelöltje lesz a mostani hét ellenzéki pártnak? Ez reális elképzelés? Addig ebben meg fognak egyezni? S mellettük majd még mindenhol további y számú jelöltjük azoknak a most még ismeretlen pártoknak, amelyek az egyszázalékos küszöb meghaladásának reményében indulnak? S ebben a koncepcióban akár 2/3-a is lehet az ellenzéknek? De további bibi is van. Mert legyen Önnek igaza, s legyen így 2/3-a a mai összes ellenzéknek. De ekkor tegyük fel a kérdést: a hétből melyik az esélyes a legtöbb mandátumra, melyik lehet a kormányalakító tényező? Ne tippeljen, a mostani helyzet szerint a Jobbik. S ekkor az összes többi beáll mögé, vállalja a kormányzást velük? Ezt már most kinyilatkozták? Vagy úgy lesz majd, mint 1998-ban tette a Fidesz jelenlegi miniszterelnöke, hogy kijelentette, Torgyánnal soha, majd bevette, a hatalomért? Ekkora hazugságot vagy az előzetes hallgatással ekkora sumákságot vállalna-e a másik hat párt?"

   Mindezekből következik, hogy megalapozott az a véleményem, amit a megjelenés előtt álló Népszava-hozzászólásban mint végkövetkeztetést írtam: a magukat demokratikusnak tartó összes ellenzéki párt egyetlen etikus viselkedése lenne a tavasszal a bojkott.

 

Utószóként még két cikk, a maiból:

 

http://nepszava.hu/cikk/1146395-lengyel-laszlo-utolso-kor

 

http://nepszava.hu/cikk/1146398-boros-tamas-mindenkinek-van-egy-alma-baloldali-vagyak-magyarorszagon

 

 

----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István - A történelemről, történelmietlenül

 

   Tamás Pál írása a Népszava 2017.október 30-i számában (Nevek napja a Kőnél http://nepszava.hu/cikk/1144163-nevek-napja-a-konel) általánosságban foglalkozik a kommunizmus szovjetunióbeli áldozataival. Írásának témája nem is elsősorban a múlt, hanem annak mai nyomai, maga az emlékezés. Egyetlen számadatot közöl („Csak Moszkvában a harmincas években 40 ezer embert végeztek ki …”), de egyetlen nevet sem. Ezért érdemesnek látszik egyrészt az ismert részletek és szereplők némelyikét emlékezetünkbe idézni, másrészt az egyik gondolatsorát továbbgondolni.

 

   A nevesítésről. Először három írót nevezzünk meg, Szolzsenyicint, Lengyel Józsefet és Örkény Istvánt, akiknek műveiből is értesülhet a 21. századi olvasó a szovjet lágerek borzalmairól. Aztán a Munkásmozgalom-történeti lexikonra utalhatok. Első, 1972-es kiadása 637 oldal terjedelmű volt, az 1976-os második kiadásé 710 oldal. Nem tudom, hogy a hetven oldalnyi bővülés tette-e lehetővé, hogy belekerülhessenek azok nevei, akik az 1930-as és 40-es években haltak meg a Szovjetunióban, vagy már benne voltak az első kiadásban is. Én az 1976-os kötetet lapoztam át könyvtárosként a megjelenése után, s 44 nevet találtam, azoknak a magyar munkásmozgalmi „emigránsoknak” a nevét, akik halálának éve erre a két évtizedre esett, s helymegjelölésként csak a „SZU” volt olvasható. S mindez azért volt fontos számomra, mert apám három évet töltött hadifogolyként orosz táborokban, többek között Tambovban, ahol Örkény is raboskodott. A Lágerek népe c. Örkény-kötet 1981-ben jelent meg először. Szolzsenyicin első műve a lágerekről, az Ivan Gyenyiszovics egy napja azonban már 1963-ban olvasható volt magyarul, sőt hamarosan egy nyugati megyeszékhely kis felsőoktatási intézményében belekerült az esztétika tantárgy tananyagába, kötelező olvasmányként. (Pedig csak pár hónappal a magyar megjelenése előtt közölte először a Novij Mir c. moszkvai folyóirat.) A Gulag-szigetcsoportnak pedig talán ismert a rendkívül „kalandos” sorsa. Lengyel Józsefnek az addigi életművét tartalmazó kétkötetes gyűjteménye (Mérni a mérhetetlent) 1966-ban jelent meg, s azt végzős gimnazistaként vettem meg. Lengyel József 1930-ban érkezett emigránsként Moszkvába. 1938-ban letartóztatták, s több részletben 1955-ig volt börtönökben és táborokban. Erről az időszakról szólnak az első kötetben az Igéző ciklus művei. Közülük a Reggeltől estig már 1957-ben megjelent az Élet és Irodalom-ban. De ebben még csak nagyon körülírtan jelezte élethelyzetét és addigi múltját, ahogyan a leghíresebb művében az 1961-ben megjelent Igéző-ben is. Ebben az 1961-es kötetben azonban benne van az Igéző c. kisregény mellett öt tábornovellája is. 1962-ben pedig a ciklus több másik darabja jelent meg, kialakítva némi ejnye-bejnyét a kultúrpolitika berkeiben. Látható tehát az is, hogy Lengyel József szinkronban volt Szolzsenyicinnel, sőt, ő és a magyar könyv-és folyóiratkiadás kicsit még meg is előzte a szovjetet. Az emléksor végén jegyzem meg, hogy az említett esztétika tantárgyon belül 1969-ben én Lengyel József lágernovelláit választottam „szemináriumi előadásom” témájául, továbbá aktív pályám utolsó két évtizedében minden évben megnéztük és feldolgoztuk a szakiskolai osztályokban az Igéző filmváltozatát, Szinetár Miklós nagyszerű rendezését.

 

   A már jelzett továbbgondolásra, továbbgondolási szándékomra lehet igaz a címben is jelzett történelmietlenség. A továbbgondolást Tamás Pál következő mondatai kényszerítették ki:

 

„ …ha általánosítunk, akkor a huszadik századot egyetlen korszakon keresztül vizsgáljuk, amit valamilyen mértékben a holokauszt értelmezésekből tanultunk. Ezek szerint a század egyetlen szörnyűség történelmi kora: ami előtte volt, az ennek felvezetője, ami utána jön, az az interpretáció, a feldolgozás félévszázada. S mivel a Gulag is időben nagyjából hasonlóan történt, így a modernizációt is egy ilyen keretbe rendezzük. Van Sztálin, az általa használt-művelt politikai praktikák, ami kettévágja a huszadik századot. De az orosz forradalmat így lefokozzuk, mivel egyszerűen a sztálini évtizedek előzményének tekintjük, ami meg 1953-56 után történik, azt sikertelen, logikáját vesztett, s nyilvánvalóan kudarcra ítélt utótörténetnek fogjuk fel.”

 

   A továbbgondoláshoz azonban vissza kell mennünk az időben, először 1848-ig. Ez az év kétféle forradalom évszáma. Egyrészt az európai polgári forradalmaké, benne a mi március 15-énkkel, másrészt egy szellemi forradalomé, azaz a Kommunista kiáltvány megjelenéséé. (Eddig legalább vissza kell hátrálnunk az időben, ha a lenini-sztálini-rákosis önkény eredetét keressük.) De ha úgy tetszik, még hátrébb mehetünk hatvan évvel, 1789-ig. Aztán pedig majd „előre” 1917-19-ig, az első szocialista forradalmakig. S mindezek nyomán még hátrébb, az angol polgári forradalomig, amiről mi még azt tanultuk a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, hogy 1640-től számítjuk, s akkor lett vége a középkornak. Ez volt tehát a történelem első társadalmi forradalma, akkori tudásunk szerint. (Hiszen a technikai és kommunikációs forradalmak végigkísérik az emberiség történetét az első szerszámtól és szótól napjainkig.) Ami előtte volt, az evolúciós átalakulás volt az ősközösségből az első két osztálytársadalomba, a rabszolgatartóba és a feudálisba. Ha azonban jobban megnézzük az angol polgári forradalmat, akkor egy elhúzódó, gyors evolúcióként is felfoghatjuk, 1640-től 1688-89-ig. Amelynek a végén a két nagy párt összefog, elűzi a királyt, s az 1689-es Bill of Rights (Jogok Törvénye) megalapozza az alkotmányos monarchiát.

   Új bekezdésben indítsuk a visszaemlékezésünket a Kommunista kiáltványra. Nem lehet teljesen véletlen, hogy Londonban jelent meg, 1848.febr.21-én, egy nappal a párizsi forradalom kitörése előtt. Három ismert idézete. Az első mondata: „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete.” Az első fejezet első mondata: „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.” Az utolsó mondata: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ebből a műből nőtt ki a marxizmus-leninizmus, a három teoretikus elme víziója egy új társadalmi rendről. Marx-Engels összes művei 47 acélszürke (vagy hamuszürke?) kötetben és Lenin összes művei 55 bordó kötetben. Majd Lenin vezetésével a praxis, olyan-amilyen, 1917-24 között, folytatásban Sztálinnal 1953-ig, majd lezáruló szakaszban Gorbacsovval. Ő lett az, aki a marxizmus-szenilizmus három előző vezetőjének gyakorlatával szembefordulva 1991-ben feloszlatta a pártot, előtte pedig öt és fél éven át fokozatosan kivezette Szovjetuniót a kommunizmusból. S mi is ekkoriban, 1989-90-ben tolattunk vissza a szocialista tábor zsákutcájából, s azóta is tanulóvezetők vagyunk a polgári demokrácia éjjel is fényes sztrádáján.

   Ezért lehetett úgy módosítani, travesztiálni a kiáltvány első mondatát, hogy kísérlet járta be Európát, a kommunizmus kísérlete. De vajon a kísérlet eleve bukásra volt ítélve, magában hordozta kialakulásakor a végzetét? Nem lehetséges az emberiség nem örök földi életének, eddigi történetének elméleti vizsgálata nyomán tudatos jövőt tervezni? A jövőjét tudatosan tervezni? Marad a spontán önfejlődés, ahogyan az 1917-ig és 1991 óta zajlik a világon? Nem érvényes a spirális fejlődés, amit már Hegel is elképzelt? Az ősközösség után és a háromféle nagy osztálytársadalom után az önmagához magasabb szinten visszatérő, modern, osztály nélküli társadalom? Illetve talán éppen afelé haladunk, a technika, a termelés hatalmas fejlődése, a robotizáció révén a munka és a munkásosztály „eltűnése” felé, a homogenizálódó, jóléti társadalmak felé? Egyelőre nem ez a látszat. Igaz, hogy munkásosztály már tán sehol sincs, - nincsenek a munkáért és az igazságos bérért folyó sztrájkok és tömegtüntetések -, de más osztályok sincsenek. Történelem van, osztálytudat nincs, hogy egy Lukács-kötetre is asszociáljunk. Nincs, aki vagy ami átvette a helyét. Atomizálódnak és individualizálódnak a társadalmak. Egyelőre a vagyoni és életkörülmények ollója nyílik még egyes országokon belül is, nemhogy földrészeken belül vagy földrészek között. Új megélhetési vagy életmentő szándékú népvándorlás van kibontakozóban. Ezért talán jogosan lehet azt gondolni, hogy csak rövid távra látunk előre, akkor is sok bizonytalansággal és tévedéssel, ne töprengjünk tehát semmilyen módon a távolabb jövőn. Ne foglalkozzunk vele még csak olyan szürrealisztikus módon se, ahogyan azt pl. Huxley tette 1931-32-ben a Szép új világ c. művében, vagy Orwell tette 1948-ban az 1984 c. regényében, hogy csak a két legismertebb írói víziót említsük? Illetve ne tekintsük semmilyen kísérletnek se az amerikai hippi-kommunákat, se az izraeli kibucokat? Ahogy lesz, úgy lesz, a jövőt nem sejthetjük? Még csak nem is sejthetjük, nemhogy formálni próbálnánk?

 

   Általánosabban. A földi életre, a biológiai létre  a mai tudásunk szerint általában az evolúció, a folyamatos önfejlődés jellemző, de ezen belül a megszakítottságnak, a revolúciós elemeknek volt döntő szerepe. (Az első szerves anyagok kialakulása az elemekből, az első szaporodó sejtek, az első szerszámhasználat, a kommunikáció, a gyűjtögetésből-vadászatból termelés, a mikro- és makrotársadalmi szerveződés, a növény- és állatnemesítés, azaz a teremtésbe való beavatkozás, s a sor mai végén a robotizáció-automatizáció.) Az eddigi társadalmi-politikai revolúciók kivétel nélkül elbuktak, vagy csak nyomokban maradtak meg, belesimultak az evolúciós folyamatba. De tudjuk, nemcsak József Attilától, hanem magunktól is, hogy emberek, nem vadak – elmék vagyunk. S azt is tudhatjuk, hogy hiába várjuk passzívan, míg megvilágosúl gyönyörű képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent … Helyette, a tudomásul vétel helyett, vagy mellette követnünk kell-e a költőt, akinek ajkán csörömpöl a szó, de ő (az adott világ varázsainak mérnöke), tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát.

Utóirat. Valamikor a megjelenése körül már felkeltette a figyelmemet Kukorelli Endre Rom c. könyve, de még nem jutott el a kezem a kinyitásáig. Most a neten való kalandozás során került elém, s alighanem arról szól, amiről itt én e tétova gondolatokat megfogalmaztam. A megismerésére, s esetleges nyilvános „feldolgozására” minden bizonnyal hamarosan sor kerül. S a teljes tartalmának az ismerete után talán a válasz reményében tehető fel az alapkérdés: milyen az ember, az emberiség, milyen az alaptermészete, mi várható, mi várható el tőle. Önző, falékony húsdarab-e, amely mindig előre mász, s harap, vagy megszüli-e a szabadság rendjét, amiben az ember nem embernek farkasa?

 

----------------------------------------------------------------------------------------

Polák IstvánMi mennyi? (Egy stadion ára)

 

      Mottó Hofi Géza nyomán: A kapitány leszól a csövön a gépházba: -Mennyi?

                                                         A válasz: - Harminc.

                                                       Mire a kapitány: - Mi harminc?

                                                         Erre a gépész: - Mi mennyi?

       Ezt a viccet el szoktam mondani tanórákon is, amikor a kommunikáció tényezőiről, annak követelményeiről volt szó. De a politikai élét kerülve nem beszéltem arról, hogy milyen áthallásokra adott alkalmat abban az átkosban. Ugyanilyen áthallások ma is aktuálisak.

 

Bevezetés

   Harminchárom évvel ezelőtt jelent meg egy olvasói levelem az Ötlet c. hetilapban. Ez a levél jutott most eszembe a zárójeles alcímről. Mai írásom fő témája ugyanis a minap átadott futballstadion ára. De eszembe juthat az ugyancsak minap megjelent hozzászólásom a Népszava egyik írásához. Közös a témájuk, amint ezt rögtön szemléltetem. Az 1984-es olvasói levelem szövege:

 

 

A hozzászólásom: http://nepszava.hu/cikk/1144956-az-online-iskolarol

Egy részlet az írásból: „ … mára lehetett volna az utóbbi években futballra költött százmilliárdok feléből másfél millió laptopot vásárolni.”)

 

Tárgyalás

   A minap átadott stadion szülőhelyem közelében van, ifjúságom megyéjének székhelyén, Szombathelyen, ami három évig ideiglenes lakhelyem is volt. Kollégiumunk nem is volt messze a Haladás akkori pályájától, ennek a helyén építették a modern sportkomplexumot. A fedett lelátójú és kereken kilencezer nézőt befogadó futballpálya mellett több edzőterem is van. Ára a kezdeti költségvetéshez képest majd a duplájára nőtt, s végül 15,6 milliárd forintba került. S ahogyan harminchárom éve tettem, megint számolni kezdtem. Az egyszerűség kedvéért kerek számokban beszélek.

   Számítsuk ki egy ülőhely árát. Ha a mindenkori működési költségeket is figyelembe vesszük, akkor megállapíthatjuk, hogy üzleti vállalkozásnak tekintve hatalmas ráfizetés lenne. Hiszen egy férőhely kereken 2 000 000 (azaz kettőmillió) forintba kerül. Ha kétezer forintra tippeljük a belépőjegyek átlagárát, akkor ezer teltházas rendezvény bevételével lehetne mullszaldós a beruházás, s csak azután hozhatna hasznot. Ezer teltház pedig – ha minden hétre tippelünk egy sporteseményt (ez azért nagyon kevéssé valószínű) -, húsz év alatt gyűlhetne össze. Ha csak félházakkal számolunk, akkor természetesen az idő duplázódik, ha pedig a mai valóságra függesztjük tekintetünket, akkor a negyedházas nézőszámot (meccsenként kétezer nézőt) és a hetenkénti programot is ideálisnak vehetjük. De ekkor ugye már nyolcvan évnél járunk. S tegyük ehhez hozzá, hogy (sajnos) a helyi csapat nem a jelenlegi, szűkített létszámú, 12 csapatos első osztály első felében tanyázik. Más kérdés, és messzire vezetne az okok elemzése, hogy miért csak 12 csapat van az NB.I.-ben, holott pl. 1980-ban 18 volt, és akkor éppen nem is volt közöttük a Haladás.

Mondhatjuk persze azt is, hogy ne fillérezünk, hiszen a megépített létesítmény örök érték, nem húzható el a helyéről sehova. Élettel megtölteni pedig a sportvezetők és a lelkes közönség harmonikus együttműködésével lesz lehetséges. S egyébként is, a nemzeti kétharmad kétszer is felhatalmazta a nemzeti kormányt arra, hogy belátása szerint fektesse be a nemzeti jövedelmet. A nemzeti kormány belátása pedig ilyen. Nemcsak itt, hanem országszerte építi a nemzeti futballstadionokat.

 

   Nekem azonban két bajom is van ezzel. Illetve három. Vegyük sorra.

 

Az első bajom a nemzeti bajnokság színvonala. Mert se a klubcsapatok nemzetközi kupamérkőzései, se a válogatott európai és világbajnoki szereplései nem azt mutatják, hogy ekkora pénzköltésre lennének jogosultak. Illetve hogy ekkora nemzeti ajándékot érdemelnének. S itt még a focisták anyagi dotációjáról nincs is szó. Eszünkbe juthat a reformkori egymásra mutogatás, amikor a színtársulatok azt mondták, hogy „pártoljatok, s aztán majd haladunk”, a közönség pedig azt, hogy „haladjatok, s majd aztán pártolunk”. Ez a circulus vitiosus (a tyúk vagy a tojás problémája) itt is megállapítható.

   A második bajom a döntési alternatívák hiánya. Nem is tudja a szélesebb nyilvánosság (az adófizető, a választópolgár), hogy miért épp stadionok. Vagy talán sejti? Nincs nemzeti konzultáció ebben a témában, de még csak országgyűlési vitanap sincs. Nem mérlegelhető, hogy mi lenne fontosabb, lenne-e fontosabb. Sőt, még csak arról sincsenek hatástanulmányok, hogy ha már minden NB.I.-es és NB.II.-es csapatnak lesz méltó stadionja, akkor mit építhet az így mesterségesen felduzzasztott építőipari kapacitás. Vagy ha nem lesz újabb terepe a munkájának, akkor mire lesznek átképezhetők a megbízás nélkül maradók.

   A harmadik bajom a prioritások torz volta. A bevezetőben másodikként hivatkozott rövid írásom (és annak hosszabb változata itt, ebben a rovatban) azt próbálta meg jelezni, hogy a közoktatási intézmények taneszköz-fejlesztésében hogyan lehetne sokkal méltóbban és ésszerűbben, a jövőt tekintve sokkal hasznosabban és hatékonyabban elkölteni ugyanazokat az összegeket. Hogy előbb a jövőbe kellene beruházni, s esetleg majd azután (ha már olyan gazdagok leszünk) a jelenbe. S akkor nézzük lokálisan a lehetséges alternatíva másik felét. Vajon mi lett volna egy lokális, megyére kiterjedő népszavazás eredménye, ha abban lehetett volna dönteni, hogy a stadion árát iskolai informatikai fejlesztésre fordítsák-e inkább, vagy maradjon a stadion terve. Az adott összegből ugyanis a megye összes általános és középiskolájának minden tanulója kaphatott volna egy laptopot, ami (a láncoskönyvek mintájára) fizikailag is és elektronikusan is hozzá lett volna kötve a padjához. Ez (nyolcvanezer tanulót feltételezve) azonban csak a megnevezett összeg felét tette volna ki, azaz nyolcmilliárdot. A másik feléből tantermenként (kb. húsz tanulónként) vásárolható lett volna egy interaktív tábla (digitális tábla, okostábla), a hozzá tartozó alkalmazói szoftverekkel együtt. Hiszen manapság fél- és egymillió között van egy tábla ára. S a pénzkeretnek ebbe a felébe még az is belefért volna, hogy 120 órás továbbképzés keretében felkészítsék a megye összes pedagógusát a használatára.

 

   Persze, persze, tudom, tudom. Nem egycsapásra, nem egyik évről a másikra lett volna – lenne – napi használatba véve egy ilyen rendszer. S nem is érné el a lehetőségei határát néhány éven belül. De a megtérülése semmiképpen se mérhető a másik lehetőségben felvázolt 20-40 (netán 80) évhez. Ha egy gondolatkísérlet keretében megpróbáljuk elképzelni, hogy melyek lehetnek az első lépések, akkor az online-számonkérés a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb. Akár ismétlés és gyakorlás keretében, akár egy ismeretkört lezáró tudásszintmérés során. (Zárójelben jegyzem meg: csak nemrég tapasztaltam, hogy van olyan, okostelefonra szabadon letölthető program, ami pl. még kézírással leírt, kétismeretlenes egyenletet is felismer és megold másodperceken belül. Mi ilyenkor a lehetőség? Szerintem az, hogy miután a tanuló papíron megtanulta a hagyományos megoldás menetét, s ezt be is bizonyítja, már nem kell neki minden alkalommal levezetni és megoldani, hanem rábízza ezt az okos telefonjára. Hiszen a négyzettáblázatot se használják már, nem interpolálnak, hanem egy gombnyomással emelnek négyzetre és vonnak gyököt. S ha megszabadulnak az időigényes egyenletrendezési és számolási feladatoktól, akkor a megspórolt időt szöveges példák megoldására lehet fordítani. Erre manapság szinte alig van idő. Mert olyan program még nincs, ami a szöveges példát elolvassa, s felírja belőle az egyenletet.) S ha nem kell lediktálni, lemásoltatni vagy sokszorosított formában a tanulók kezébe adni a gyakorló vagy felmérő feladatsort, hanem azt mindenki a saját padjának a laptopján kapja meg, akkor az eredményt, a választ is oda írja. S ha az mechanikus (matek- vagy fizikapélda, szódolgozat, tesztlap stb.), akkor a tanuló akár azonnal visszajelzést kap munkájának az eredményéről. Illetve a tanári javítás és értékelés után otthon is meg tudja nézni a saját eredményét, az esetleges hibáit. (Itt megint zárójelet kell nyitnom. Volt egy dolgozói német nyelvtanfolyam egyik munkahelyemen, ahol a vendégtanár minden órán íratott velünk szódolgozatot. S ezekbe a szódolgozatokba mindig beletette azokat a szavakat is, amelyeket korábban hibásan írtunk, zárójelben jelezve azt, hogy hányadszor került be ugyanaz a szó a listába. Azt már nagyon rühelltük, amikor a zárójelbe a 4-es vagy 5-ös szám került. Mennyivel egyszerűbb mindezt gépesítve, egy javítóprogrammal megoldani, mennyi más hasznos tevékenységre tudja fordítani a pedagógus az így felszabaduló idejét.)

 

Befejezés

   Jegyezzük meg, Wigner Jenő gondolatát a szemünk előtt tartva, hogy eddig mindegyik stadion egy régebbi, ám meglévő futballpálya helyén épült. Pálya is volt, nézőtér is volt, ha nem is olyan (nemzetközi szabványoknak megfelelő?), mint amilyen a helyükön lett. A vele szembehelyezett (elmulasztott) lehetőség azonban nem valami helyett lenne, hanem a semmi helyett. Egyik pálya helyett a másik, az a Wigner szerinti egyről kettőre lépést jelenti, vagyis egy. A nulláról egyre lépés (az online-iskola technikai feltételeinek megteremtése) a wigneri végtelennel egyenlő.

   Vajon mi kellett volna ahhoz, hogy a most vázolt alternatíva (stadion vagy online iskola) széles körben tudatosulhasson, hogy az összes érintett írástudó (szülők, nagyszülők, diákok) véleményt nyilváníthasson, s hogy ez a véleménykifejezés figyelembe is „vevődjön”? Itt is az ördögi bűvös kör csapdájába esünk bele. Legegyszerűbben egy online-szavazással lehetett volna megoldani. Ha erre még nem érett a családok internetes elérhetősége, akkor maradna a borítékos (levelezőlapos?) megyei nemzeti konzultáció. S annak az eredményét látva teljes joggal mondhatták volna a döntéshozók (ahogyan az a csajkát húzó Latabárról eszünkbe jut): ti akartátok!

 

 

Utóirat (2017.11.15-én)

   Több internetes portálon is olvasható, hogy 2011 óta az állam 330 milliárd forintot engedett megszökni a költségvetés figyelő tekintete elől. Ez az a nehezen kiperelt összeg, amit a nagyon sumák tao-törvény segítségével az adózók közvetlenül utalhattak a látványsportok támogatása céljából a különböző egyesületek (netán egy idő óta kulturális egyesületek) számlájára. Illetve még ennél is többet, mert a kiperlésből az is kiderült, hogy sok egyesület nincs naprakészen a könyveléssel.

   Amiért ide tartozik, az természetesen az általánosítás lehetősége. Hiszen ez az összeg elég lett volna arra, hogy az összes magyar diáknak, akik az alap- és középfokon tanulnak, azaz minden 6 és 20 év közötti tanulónak akár két laptopot is vegyenek. Egyet a padjára csavarozva, s egyet kölcsönben vagy akár ajándékba otthonra. Vagy a másik feléből az ajándék helyett ugyancsak okos interaktív digitális tábla kerülhetett volna minden tanterembe.

https://g7.24.hu/allam/20171113/osszeszedtuk-az-osszes-tao-tamogatast-hat-eve-minden-kilencedik-adoforintrol-lemond-az-allam/

   Egy másik hír szerint még nem vette használatba a szombathelyi Haladás sportegyesület az újonnan átadott stadion járulékos épületrészeit, azaz az edzőtermeket. Ennek oka egyrészt az üzemeltetői feladatok rendezetlensége, bizonytalansága, másrészt az, hogy a pillanatnyi üzemeltető brutális bérleti díjat akar kérni. Így megkezdődött a „piaci alku”. Az egyesület – sokallva a kért pénzt -, kivárásra játszik, mert amíg „sztrájkol”, addig semmilyen bevétel nem származik az üzemeltetési költségek fedezésére. S hogy ennek a kötélhúzásnak mi lesz a vége, az talán hamarosan kiderül. A hír szerint ugyanis a régi létesítmények évi fenntartási, üzemeltetési költsége háromszáz millió forint körüli volt, s jelenleg ennek csak a felét állja az önkormányzat. Az üzemeltető a hiányzó másik felét próbálja meg valahogyan beszedni. De itt a végé állapítsuk meg, hogy az esernyő és a varrógép ismét találkozott a boncasztalon, azaz kiderült a szakértelem, lelepleződött a pánikszerűen épülő stadionok „koncepciózussága”. Nem jutott eszébe senkinek, vagy nem volt idő arra, hogy kiszámolják?

 

----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Esettanulmány3

 

   Meglepő olvasmányunk lehetett a minap. A meglehetősen kalandos múltú internetes hírportál, az Origó tett közzé egy helyreigazítást. Tárgya a Czeglédy-ügy. S lényege, hogy nem ezernél több, hanem 11 károsult látszik, s nem százmillió, hanem nyolcszázezer forint értékben. Néhány kérdés felmerülhet abban a nem kevés, nem agymosott fejben, amivel mostanában gazdálkodhatunk.

 

   A két közlés url-je:

 

   A helyreigazításé: http://www.origo.hu/kultura/20171026-helyreigazit.html

   Az előzményé: http://www.origo.hu/itthon/20170817-czegledy-csaba-botka-laszlo-gyurcsany-elozetes-csalas-visszaeles.html     Itt a cím is érdekes lehet: „Újabb piszkos dolgok derültek ki Gyurcsány és Botka ügyvédjéről „

   Ami a helyreigazítás híréből   kimaradt, az az elnézés-kérés. Mind az olvasóktól, mind a megvádolttól. Kérdések sora vetődhet fel. Vajon mi volt az Origo.hu eredeti forrása, s mi a helyreigazítás forrása? Nem tudjuk, mert ez is kimaradt a helyreigazításból. Melyik hírt vegyük valósnak? Megtudhatjuk-e ezt valamikor? S hogyan lehetett ekkorát „tévedni”? Százszoros számot mondani mind az érintetteket, mind az összeget illetően? A hírt a hirado.hu is közölte, vajon a helyreigazítást is?

 

     Végül: az eredeti írás többi „ténye” vajon tény-e, vagy további helyreigazítások sora várható? Mi az „igazság”? Van-e egyáltalán aktuálpolitika ebben a sztoriban? Ez se derült ki a helyreigazításból. De a türelem rózsát terem.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Watson

 

                                   „Idefigyeljenek emberek, de ha nem, nekem teljesen mindegy”

                                 -   mondta Alfonso a műsoraiban (NPI. 1975.).

  

 

Kinek mi jut vajon eszébe az egyszavas címről? Ki vagy mi ez a Watson? Bennünk legalább három előzmény is felderenghet. Az egyik a Mercedes vezérének tulajdonított gondolatsor. Ebben említi az IBM szuperszámítógépét, aminek a képességei bizonyos kreatív feladatok megoldásában messze túlszárnyalják az emberi intelligenciát. (http://www.concordforditoiroda.hu/a-mercedes-vezerigazgatojanak-joslatai) A másik egy napilap cikke. Ebben az emberi munkakörök veszélyeztetettsége is megfogalmazódik, ugyancsak az IBM ezen gépének és intelligenciájának „köszönhetően”. S természetesen a harmadik - vagy az első - Conan Doyle.

(http://nepszava.hu/cikk/1144133-meixner-zoltan-digitalis-hejehuja-es-az-allasunkkal-mi-lesz ) A két premissza mellé tegyünk egy harmadikat. Mit tud ma a wikipédia erről a gépről? Ezt tudja, nem éppen a legfrissebbet:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Watson_(mesters%C3%A9ges_intelligencia)

 

   Ekkora felvezetés után nézzük a dilemmákat, ezúttal a Népszava két friss cikkének egymásra vetítésével. Egyiket már említettük. Meixner Zoltán már jelzett írása ez az egyik, Lengyel Lászlóé a másik. (http://nepszava.hu/cikk/1144132-lengyel-laszlo-hid-az-elban) S mik a dilemmák? Hát a technika és a társadalom egymásra hatásának a várható következményei, szinergetikusan. A dilemmák megfogalmazásához azonban szükségesnek látszik előzetesen összefoglalni a két, egy napon megjelent írás alapállításait. Bizonyos nehézség is látszik a két írás egy lapra tevését illetően, de azon vagyok, hogy ezt megoldjam. Merthogy a két írás látszólag ellentétes irányba megy. Meixner az egységesülés felé vezető utat jelzi, Lengyel az ellentéteset, a differenciálódás és a particionálódás felé vezetőt. Melyik mellé álljunk, az itt a kérdés.

 

Ne jegyzeteljük teljesen a két cikket, helyette vegyünk ki belőle állításokat, szinte véletlenszerűen. Tehát: ma a Facebook a markában tartja a világ lakosságának egyhatodát. Ugye, ismerős ez a szám? Anno ekkora volt a szocialista Szovjetunió részesedése a világuralomból. Továbbá a robotizáció élő munkahelyeket szüntet meg, ugyanakkor a szimbiózisos munkavégzéssel foglalkozásokat generál (Instagram-Kodak). Az automatizálás kétirányú hatása a termelékenységre és a foglalkoztatásra. Egyik radikálisan növekvő, a másik - ebből következően - radikálisan csökkenő. S ennek hatása a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedésére. Ezekről, a harmadik ipari forradalom poráról írt Meixner. Lengyel pedig ennek az európai társadalmakra gyakorolt hatásáról. Megállapításai: az Elba mint határvonal a liberális és az illiberális Európa között, a jelen kihívásaira a gyógyírt a vezérelvű rendszerek világa látszik megadni, ezek azonban nem integrálni, egyesíteni, hanem megosztani, dezintegrálni akarnak, így a legújabb vörös vonal is kelet és nyugat között húzódik, s ez még az Uniót is kétfelé oszthatja, („a liberális demokráciák és az illiberálisok, a jogállamok és a roncsolt jogi rendszerek között”). „Lengyelország, Magyarország, Csehország, ahogy Nagy-Britannia is, még dönthetnek: teljesen vagy részlegesen kívül maradnak. Tovább ugatnak az elhaladó karaván után. Vagy megpróbálnak átkelni az Elbán.”

 

   Hogyan hozható össze a két gondolatmenet? Égtáj szerint. A nyugat és kelet közötti választásban. Mert ha felismerjük, hogy az automatizálás (Ford), az elektronizálás (szilíciumvölgy és IBM) még csak nem is európai, hanem a tőlünk nyugatabbra létrejött demokrácia „mellékterméke”, akkor tekintetünket nem vethetjük a másik égtáj felé, ideáinkat nem kereshetjük a keleti egeken. Fel kell zárkóznunk - informatikai anyanyelvi szinten is – a modern nyugathoz. Erről írtam az iskolai digitális technikákról szóló írásomban.

 

De legyünk itt is keretesek, s tegyük fel a kérdést, hogy mi is legyen ezzel a Watson-nal? A fölénk kerekedni látszó szuperszámítógéppel? Törjük-e össze, vagy engedjük el, hagyjuk-e menni a saját evoluciójának az útján? Szép kihívás az emberi szellem számára. Ahogyan a sakkozók számára is a sakkszuperprogram. Felülkerekedünk-e a mesterséges intelligencián, avagy alulmaradunk. Ez utóbbi se lenne vereség, de csak akkor nem, ha a szoftvereket vagy pártatlan és etikus programozók, vagy érdek- és érzelemmentes robotok írják.

 

   A további következtetéseket - érveket, ellenérveket és tennivalókat, mind magára, mind az emberiségre vonatkozóan - fogalmazza meg az olvasó, ha akarja.

 

-------------------------------------------------------------------------------------

Polák István:

 

   Épp az Új Művészet digitális archívumában bolyongtam, amikor a címmé tett kérdések eszembe jutottak. De hogy tovább kérdezzek: mi az arány az új és a nemúj között? Kis mintavétel következik, a MATARKA segítségével.

 

   A honlapon 1817 időszaki kiadvány azaz folyóirat címét (továbbá a címek mögött a digitális tartalomjegyzék és teljes tartalom egy részét) találjuk meg. Közöttük 19 kezdődik az „új” szóval. Bizonyára van még néhány, de talán nélkülük is kideríthető az elnevezésekről valami. Az arányt araszolgatva, a felsorolást figyelve máris megállapítható, hogy nem tengett túl a mindenáron megújulás direkt demonstrálása, hangos hirdetése, transzparenssé tétele. (1,05 % viseli az "új" szót, s ennek a fele tette hozzá a régijéhez.)

   Ez a 19 folyóirat két csoportra osztható aszerint, hogy volt-e (jelző nélküli) elődjük. Kilenc folyóiratnak nem volt, ezek a következők: Új Diéta (2006-),  Új Exodus (1989-), Új Galaxis (2003-), Új Hegyvidék (2006-2009), Új Ifjúsági Szemle (2003-), Új Katedra (2008-2013), Új Magyar Építőművészet (2003-), Új Magyar Levéltári Központ Közleményei (1982-1988), Új Nézőpont (2014-).

   A többi tíz pedig a következő, a névváltás időrendjében, jelezve az előd évszámait is: Új Aurora (1823-1833, 1973-), Új Egyenlítő (2003-2012, 2013-), Új Forrás (1969-1971, 1971), Új Pedagógiai Szemle (1959-1989, 1991-), Új Holnap (1990-1994, 1995-), Új Dunatáj (1980-1995, 1996-), Új Jel-kép (1980-2011, 2012-), Új Látóhatár (1958-1989, 2003-), Új Magyar Közigazgatás (1990-2012, 2008-), Új Művészet (1902-1918, 1960-1990, 1990-).

Az előzmény nélkülieknek nem volt mitől megkülönbözniük, netán elhatárolódniuk, tehát talán a figyelemkeltés vagy a korszerűség jelzésének szándéka vezethette az elnevezőket. A névváltoztató lapoknak az új néven megjelent első számából derülhetne ki a névváltoztatás oka és célja. Ha egyáltalán megfogalmazták ezt azokban az első számokban. És ha olyan nagyon érdekelne ez a megfogalmazás. Nem érdekel annyira, hogy kutassak utána. Két különlegeset mégis kiemelek.

   Az Új Magyar Közigazgatás elődje Magyar Közigazgatás címen tizenhárom évfolyamot élt meg, a rendszerváltáskori indulása után. Még az életében létrejött a ma is élő utód, illetve a rivális, hiszen nyolc éven át egymás mellett futottak. És van ma egy Magyar Közigazgatás alcímű folyóirat is, aminek a főcíme Pro Publico Bono, 2013-ban indult, és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szakmai folyóirata.

   Az Új Forrás elődje Forrás címmel és antológiaként indult 1969-ben Tatabányán. Ugyanebben az évben jelent meg ugyanezen a címen egy folyóirat is, Kecskeméten. Hogy a címválasztás véletlenjében kié volt az elsőség, talán nem is érdekes. A tatabányaiak visszakoztak két évvel később, 1971-ben. Odatették a nevük elé az „új” jelzőt, hiszen csak nyolc évvel később, 1979-ben lett évi hat számmal megjelenő folyóirat az antológiából. Ezzel még egy áthallásos rövidítést (UFO) is lehetővé tettek. (Eszünkbe juthat erről az alapításért és a névért folytatott versenyfutás a Magyar Művészeti Akadémia és a Széchényi Irodalmi és Művészeti Akadémia létrejöttekor. Itt az a paradoxon, hogy az alapítványként induló lett az univerzális nevű, s a nagy akadémia kebelén belüli a máig marginálisnak látszó. Hiszen a mostanra köztestületté lett MMA ezerszeres állami támogatást kap.)

   Érdekes lehetne még az első csoport tagjainak indulási és a második csoport tagjainak névváltási évszáma. Aki erre is odafigyel, talán lát benne némi tendenciát. Általában és különösen. Pl. öt folyóiratnál található a 2003-as évszám. Felvetődhet a kérdés, hogy mennyi ideig tarthatott az alapítás vagy névváltás előkészítése. Talán azt is meg lehetne nézni, hogy jelölik-e a névváltó kiadványok az évfolyamot, s ha igen, akkor az folyamatos-e vagy megszakított.

   Kilógna minden sorból az Új Köznevelés. Azért is, mert nincsen benne a MATARKÁ-ban, hiszen 1945-től fogva hetilap volt, Köznevelés címen. Aztán egy átalakulási folyamatban kétheti lett 2010 után, s minden második száma jelent csak meg nyomtatásban. A közteseket digitálisan érték el az előfizetők. Végül 2013-ban havilap lett, de már „csak” digitálisan jelenik meg, viszont megtartotta a folyamatos évfolyamszámozást, jelenleg a 73. évfolyamát futtatja.

 

   Látható talán, hogy a címben feltett három kérdés közül az első kettőre (mitől, azaz milyen okból és miért, azaz milyen célból) nem keresem igazán a választ. Ha ez így van, akkor legalább a harmadikra (és meddig) mondjak valamit. Azt, hogy túl sokáig nem lehet. Bármi, ami új, vagy megkopik vagy megpatinásodik néhány évtized alatt. Akkor pedig már csak jóindulatú iróniával nevezhető újnak.

 

-------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Digitális technikák az oktatásban

   Bevezetés: a téma aktualitása

 

http://nepszava.hu/cikk/1143233-online-iskola-kell-nekunk

http://nepszava.hu/cikk/1143242-hamarosan-robotokkal-versengunk-a-munkahelyert

Az egy napon belül közzétett két írás is pregnánsan bizonyítja, hogy a már eddig is több írásomban emlegetett digitális információkezelésnek nemcsak a könyvtárakra, a könyv- és folyóiratkiadásra van vagy még inkább lesz sorsdöntő hatása, hanem a teljes életünkre. Ebben a hat éves korban kezdődő, iskolarendszerű képzésünkre is. A mai fiatalok beleszületnek a digitális világba, vagyis nekik – a mai 40-100 éves korosztályokkal szemben - nem esik nehezükre a hozzá való alkalmazkodás. Sőt, elemi szükségszerűség, hogy minél többet tudjanak a lehetőségeikről, s ezzel együtt minél jobban felvértezhetőek legyenek a káros mellékhatások ellen.

 

   Tárgyalás: a digitális technikák vázlatos áttekintése az ismeretterjesztés szintjén.

 

   Ehhez egy kicsit vissza is kell utalni a korábbi évezredek-tizedek oktatási színvonalára. Mert kezdetben volt a tábla. A tábla háza, hogy egy ókori mezopotámiai kifejezéssel éljünk. Benne az agyagtábla, amin írni tanultak. Ez aztán a görögöknél-rómaiaknál viasszal bevont fatáblává alakult. Arra írtak a stylussal (görögül stylossal) aminek ugyebár két vége volt. A hegyessel írtak, a lapossal töröltek. Jótanács abból az időből a lapos vég sűrű használata. Aztán a táblából palatábla lett, a stylosból palavessző, s ez még nagyszüleink idején is dívott, az első iskolás években. Ja, és mindezekkel együtt a szép nagy, lábakon álló vagy falra akasztott iskolatábla. Aztán jöttek a tankönyvek. Az én elsős osztályos időmben még egyetlen tankönyvünk volt, az első fele olvasókönyv, a második fele számtankönyv. A nyolcvanas-kilencvenes évekig egytankönyvű volt a hazai iskolarendszer, abban az értelemben, hogy minden tantárgyhoz egyetlen érvényes tankönyvet használtunk. Aztán jött a tankönyvíró és tankönyvkiadó piacgazdaság, amiben tankönyvek sora jelent meg ugyanarra a célra, s az iskola vagy a pedagógus válogathatott. Aztán jött a NER, s újra egytankönyvű lett a világ. Ráadásul az ingyenesnek nevezett könyvekkel még meg is fosztották a családokat a tankönyvek, a tankönyvekbe írt tudás birtoklásától. Illetve azok a családok, akik meg szeretnék tartani a gyermek tankönyvét, netán az érettségiig, azok pénzért megtehetik. (Ezt egy másik írásomban részleteztem.)

 

   A technikák, az oktatási technikák azonban nem merültek, nem merülnek ki az írás-olvasás és a többi alapismeret tanári magyarázat és tankönyv alapján való elsajátításában. Mindig volt szemléltetés is. Eleven szemlélettől az elvont gondolkodáson át vissza a gyakorlatig. Vagyis először a szemléltetés valódi volt, tárgyias. Ha pl. az almáról volt szó, akkor megszemléltük előbb egészben, majd kettévágva. Aztán ahogyan bonyolódott a tananyag, ez már nem volt elég. A tankönyvi illusztrációk mellett megjelentek az oktatástechnikai eszközök. A fizikai és kémiai szaktanterem a laborjával, a különféle spektomátok, írásvetítők, diavetítők, filmvetítők, lemezjátszók, audio- és videmagnók, vele a televízió. Egy időben még iskolatelevízió is volt mint műsorfajta. S mindezek csúcsán most a digitális technika van. A világháló a maga egyre gazdagabb tárházával. Az interaktív digitális tábla a régi falitábla helyett, s a laptop a könyvek és füzetek mellett, majd egyre inkább helyett. Ezekkel hazánkban még csak mint ígéretes vagy fenyegető jövővel számolunk. De akár tetszik, akár nem, számolnunk kell vele. Ezért számolok én mostanában a laptoppal mint mértékegységgel olyankor, amikor hazai vagy uniós források fecsérlésével találkozom. Lásd egy másik írásomat (Esettanulmány2), ami többek között egy városi sétány egyetlen méterének bekerülési költségéről, azaz tíz laptop áráról szól.Mert az utóbbi években a futballra költött költségvetési százmilliárdok feléből a közoktatás minden tanulójának az iskolapadjára laptop lett volna helyezhető.

   Miért és hogyan fogja felváltani az oktatásban a táblát és a könyveket-füzeteket azok digitális változata? Az első url-en jelzett írás elolvasása választ ad a kérdésre. (Külön szépsége a dolognak, hogy a szerzője, Homor Géza nyugalmazott főiskolai docens. A hangsúlyom a nyugalmazotton van.) A digitalizált és bárki által azonnal és ingyen elérhető ismeretek univerzuma alapjaiban rendíti meg az összes nemzeti alaptantervet. Az alaptantervek és a tankönyvek minden item-e, minden tudáseleme mérlegre kerül, illetve mérlegre kellene kerülnie, annak eldöntése érdekében, hogy a tanuló fejébe gyömöszölődjön-e, vagy elég lesz azt megmutatni, hogy hol érhető el. (Itt egy kis kitérőt téve el kell mesélnem, hogy egy időben, tán négy évtizede, azt gondoltam, a zsebszámológépek korabeli elterjedése és egyre olcsóbbá válása idején, hogy felesleges az egyjegyű szorzótábla bebifláztatása. Helyette feladatok ezrét kell megoldatni, s majd a pötyögés közben memorizálódik. Nem tettem lépéseket annak érdekében, hogy ez kísérleti úton kiderüljön. Így még ma is memorizálják a tanulók a szorzótáblát. Pedig kisdiákkoromban minden számtanfüzet hátsó oldaláról is leolvasható volt. Ma már másként gondolom, mert a memorizálásnak általában is van haszna. Pl. a kilences szorzótábla fejben tartása ugyanolyan hasznos, vagy ugyanolyan felesleges, mint a Himnusz teljes szövegének a megtanulása. De ma már nem mondanék le egyikről se.) Ez a dilemma vonatkozik akár a magyar helyesírás szabályaira is, az összes tantárgy összes ismeretanyagán belül. A most készülő NAT anonim munkatársai alighanem nem foglalkoznak ezzel a dilemmával, hiszen ha foglalkoznának, akkor nem maradhatnának az ismeretlenség homályában. Akkor nemzeti konzultációt kellene hirdetniük arról, hogy benne legyen-e a tananyagban számonkérhető formában az Aranybulla tartalma, a gyorsuló sebesség kiszámítása, Arany János balladái vagy éppen a kovalens kötés mibenléte. Vagyis mi az a minimális ismeretanyag, aminek a tudása az egyes iskolafokozatból kilépőktől legalább a kilépés pillanatában elvárható. Egy modern NAT-nak ugyanis elég lenne csak ezt az ismeretanyagot rögzíteni, s rábízni az egyes iskolákra, hogy annak a begyömöszölését milyen úton és milyen eszközökkel érik el. Illetve nem lenne elég, mert emellett egy modern NAT-nak azt is rögzíteni illene, hogy milyen készségek kialakítása várható el a mechanikusan felidézhető ismeretanyag segítségével. Pl. egy nyolcadikból kikerülő diáknak mennyi idő alatt és milyen minőségben illik megfogalmaznia egy kétezer karakteres esszét egy tetszőlegesen véletlenül megadott témában, mennyi idő alatt illik megterveznie egy plakátot egy rendezvényről, mennyi idő alatt illik egy költségvetési kalkulációt elkészíteni egy megadott paraméterekkel rendelkező iskolai kirándulásról stb.

 

   És itt érdemes konkretizálnom is azt a víziómat, ami a világhálóval támogatott oktatásról szólhat. A már említett másfél millió laptop segítségével nemcsak az új anyag feldolgozása lehetne színesebb és teljesebb, hanem helyettesíthetné az „ingyenes” (ma már csak kölcsönözhető) tankönyveket. Segítené a differenciált, képességre szabott   tanítást és számonkérést. Projektor nélkül lenne beilleszthető a tanórába az iskolatelevízió eddig elkészült összes tananyaga. Számolási feladatok, szódolgozatok, tesztfeladatok azonnali, minden tanulóra kiterjedő és a digitális táblán táblázatba foglalható értékelését tenné lehetővé. A példák sora folytatható. Egy még konkrétabb példa: ha  a téma a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, akkor a mű „elhelyezése” után jöhet az url, amit a csoport tanulói megnyitnak:

http://mek.oszk.hu/06000/06028/html/gmkolcsey0002.html

És ezután a tudáshoz vezető királyi utak sora nyitható meg. Egyes részeinek kijelölése után a tételmondatok keresése, szövegértési feladatok kijelölése, horribile dictu a következő mondatok lefordítása, „lerontása” mai magyar nyelvre: „Éveid száma is egymás után szaporodik, s nemsokára a tapasztalás tekinteteidet oly tárgyakra intézendi, miket a gyermekkor boldog szakában még nem ismersz. Túl az atyai ház falain más világ nyílik fel, hová midőn lépni fogsz, kedvetlenül kell majd gyakran szemlélned: miképpen a legszentebb nevek vagy megtapodtatnak, vagy álorca gyanánt használtatnak gonosz célokat eltakarni. E látomány, jól tudom, kínos fájdalmat okoz keblednek, s annál kínosabbat, mennél tisztábban megőrzended szíved érzéseit; de vigyáznod kell, nehogy miatta vagy az emberi nem iránt gyűlölettel viseltessél; vagy kísértetbe jöjj az erkölcsiség azon ideálát, mit a bölcsek rénynek* neveznek vala, hiú képzeménynek tartani.” Majd ezen önálló feladatok megoldása után következhet a teljes mű gondolati vázának elkészítése, az egyes megoldások egymással és a tanár által készítettel vagy egy elismert országos tekintély vázlatával való összehasonlítása. S ha egy ilyen, akár több tanórán át tartó „gyakorlás” tartalmas és sikeres, akkor bizton remélhető, hogy más hasonló esetben is az lenne. S hasonlóan konkrét tananyagelem bármilyen tantárgyból kiválasztható. Illetve – de ezt már csak felvillantom – az se biztos, hogy a mai hagyományos tantárgyakban kellene gondolkodni. Mert nem kellene elválasztani egymástól a történelem és az irodalom, a művészettörténet tanítását, vagy a fizika-kémia-biológia-földrajz tanítását. Ez utóbbiak helyett jöhetne a nem kampányszerűen bevezetett természetismeret, ugyancsak a digitálisan elérhető ismeretekre támaszkodva. De mielőtt félreérthető lennék: ki kell jelentenem, hogy a könyvek és az élő kísérletek se nélkülözhetők továbbra sem, de most már nem mint tankönyvek, hanem pl. irodalmi szövegek vagy a fizikai-kémai folyamatok élő bemutatása. S elég csak utalnom arra, hogy ez az „online-iskola” a remélhető sokszínűsége és hatékonysága mellett (a kezdeti beruházáson túl) mennyire gazdaságos lenne. A sok ingyenes (kölcsönözhető) tankönyv évenkénti legyártása helyett, a bekerülési költségének töredékéért oktatócsomagok, témavázlatok (óratervek) sokaságával lehetne gazdagítani a tanulási folyamatokat.

 

   Befejezésül egy idézet az első url-ben megadott írásból, Homor Gézától. Az utolsó mondatai, mert ezek a mi utolsó mondataink is lehetnének: „Ha holnap létrejönnének a fenti elveket is tartalmazó rendszer működési feltételei, akkor is kellene legalább egy évtized, hogy automatizmussá váljon. Ha késlekedünk, és egy Parragh-ballasztos XIX. századi oktatást konzerválunk, reménytelenül lemaradunk, mert mások lépni fognak, illetve már léptek is.”

-------------------------------------------------------------------------------------

Csider Sándor két verse:

Hallgass csendet!

 

Sétálj erdőszélre,

ülj üde zöld fűbe

csendben.

 

Ajkadon nincs bilincs,

meséld el, hogy mi nincs

rendben.

 

Csönd hangtól sose félj,

elmondja, hogyan élj

szebben.

 

*

 

Ésszel hallgasd szíved neszét,

eszed szavát szíveddel mérd.

 

Bűnöst segítsd megváltozni,

könnyű másra átkot szórni.

 

Szándékosan ne tégy rosszat,

társa ne légy gonoszoknak.

 

Csak aki szolgál, az szabad,

tetted karolja szép szavad.

 

Óvjad, kit a sors rád bízott,

gyenge karod legyen áldott.

 

*

 

Pótolni nem lehet,

helyetted nem szeret  

senki.

 

Szép álmod égbeli,

ne hagyd elszállani,

veszni

 

 

Keress egy gyöngyszemet,

amiért érdemes

LENNI!

 

Nem kérdezem

 

Mikor zöldben ég, lángol az erdő,

hulló levelet ringat a szellő.

Milyen üzenetre voltak vevők,

nagy útra kelők, elsőként veszők?

 

Semmiben szállnak sehol nincs ágra,

röptüket sehol, senki se várja.

Emléket őriznek egykori társak,

nyár végén ők is semmivé válnak.

 

                         *

 

Mikor ádáz fagyban fázik a hó,

pimaszul zöldell néhány fűcsomó.

Sejtjeik sejtik: nem is oly távol

langyos felhőkben esőcsepp táncol.

 

Fehér világban őrzik a zöldet,

várják a tündér élet esőket.

Ereje olvad dermesztő télnek,

társaik sorra életre kelnek.

 

*

 

Sokfelé járok, ajkam szép szót hord.

Kísér a nap, olvasni lát a hold.

Nem hittem, hogy egy éjjel rám talál,

megnéz, szívemre jelt üt a halál.

 

Nem rakott fészket bennem félelem,

dolgozom, senkitől nem kérdezem:

ha felborul és elmerül szívem,

érinti-e majdan bűvös elem?

 

-----------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Esettanulmány2 (Vas, beton, vasbeton)

 

   Ezúttal egy szombathelyi fejlesztésről, három tételben.

 

   Első tétel: előzmények és a fejlesztés, tényszerűen. Kormányzati keretből kapott a város 8,7 milliárd forintos támogatást városfejlesztésre. Ebből 5,5 milliárdot a 2016-os Szent Márton-év keretében. S ez utóbbi csomagba tették bele a Járdányi Paulovics Romkerten átvezető sétány megépítésének tervét is. A sétány megvalósult, 2017.10.10-én, kedden avatták ünnepélyes keretek között. A világítással is ellátott sétány nyári időben reggel öttől este tízig biztosít rövidített átjárást az Ady tér (buszpályaudvar) és a belváros között. Hossza 184 méter, Bekerülési költsége 173 millió forint volt. Az előzményekről és a megvalósulásról további információk szerezhetők és fotók láthatók az alábbi forrásokból:

http://www.magyarkurir.hu/hirek/szombathely-8-7-milliard-forint-kormanyzati-tamogatast-kap/

http://m.szombathely.hu/onkormanyzat/onkormanyzati-hirek/dr-puskas-tivadar/a-szent-marton-terv-megvalositasa.5721/

http://vaskarika.hu/hirek/reszletek/14254/szombathely_nepe_birtokba_veheti_a_romkert_felett_ativelo_passza/

 

http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/romkert_setany_avato_szombathely

http://vaskarika.hu/hirek/reszletek/14263/

   Második tétel: szubjektív és egyoldalú megjegyzések. Eddig csak képeket láttam róla, azonban hamarosan skubizni (vizuálni, megszemlélni, szemügyre venni, tanulmányozni) is fogom. Az ötlet helyeselhető, a megoldás csapnivaló, dilettáns, környezetbe nem illő és embertelen. A monstrum börtönsétány-szerű érzetet kelthet. A képeken a sétány kerítésének mindkét végpontja látszik, az Ady tér felőli is és a székesegyház felőli is. Mindegyik a talajszintről emelkedik, s magasabb az átlagos embermagasságnál. Két alak is van néhány képen, azokról arra következtettem, hogy a sétaútnak nevezett ösvény magasabb, emeltebb részeinek kerítése is legalább egy méter és legfeljebb 120 centi magas. Ezen ott átmászni nem nehéz, ha valakinek az lenne a mániája, hogy bebarangolja a kertet. De nemcsak a korlátolás nem tetszik, hanem a kivitelezése se. Durva, robusztus acélelemek. Ha vannak olyan szakaszai az útnak, ahol olyan magasan fut, hogy balesetveszélyes lenne, (leeseve róla sérülést okozhatna), akkor is légiesebb, stílusosabb megoldást kellett volna találni. Netán plexis átláthatóságút.

S ha a funkcióját tippelem, akkor két, egymástól teljesen független előnyét tudnám magamban megnevezni. A fontosabbnak látszó szerintem a buszpályaudvar és a Fő tér összekötése, jobb elérhetősége. Mert korábban pl. az MMIK felé kellett kitérni. Úgy saccolom, hogy ez (az Ady tér és a Berzsenyi tér összekötése) nem egészen felére rövidíti az útvonalat. Szerintem négyszáz méterről a megnevezett 180 méterre, ami csomagok cipelése esetén lehet előny. Négy percről csökkentheti az áthaladási időt két percre. Persze csak a nappali időszakban, napi 17 illetve 15 órában, igazodva az autóbusz-pályaudvar forgalmához? Nem tudom, hogy be van-e kamerázva. Vagyis ez az előny funkcionálisan hasznos. A másik a sétaút jellege, az andalgás és a romok nézegetése céljából. Ez is legitim és hasznos cél, mind a helyieknek (a város és a megye lakóinak, akik akár többször is arra mehetnek), mind a messzebbről érkező turistáknak, kirándulóknak. Nekik azonban érdemes lenne a már emlegetett mozaikos részt is megnézni, de úgy vélem, hogy a sétaút nem érinti. Ők tehát legfeljebb a terepőr segítségével nézhetik meg. Ha van terepőr és pénztáros. A régmúltban volt, a székesegyház felőli oldalon.

Továbbá nem tudom biztosan, hogy a 173 millió kinek a pénze volt. (Alighanem teljes mértékben az államkasszából került ki.) Ha a Szent Márton Terv része, akkor a hazai és nemzetközi egyházak adták-e össze egy részét, a hívők adományaiból; netán uniós pénzből ment vagy hazai költségvetésiből? A két utóbbi esetben az én pénzem is benne van. (Illetve az enyém már „csak” annyiban, amennyiben ÁFÁ-t csorgatok vissza a nyugdíjam havi költögetésével.) Ez esetben piszokul fel vagyok háborodva. Az újabb fotókon látom, hogy van a kerítésnek 180 centis szakasza is. Mint egy börtön, s ezt a cikk egyik része említi is. Az pedig, hogy kivilágítható, s az éjszaka 7-9 órájában zárva van, egyszerűen közröhej. S ki az, aki naponta ötkor kinyitja? A waltonos biztonsági őr? De a legfelháborítóbb az, hogy métere egymillióba került. Ennyiből van a déli vasfüggönyünk métere is. Úgy látszik, kialakulóban van egy kerítésépítési szindróma. Itt is egymillió forintba került métere, ahogyan a déli vasfüggöny esetében. S ahogyan a népszavás írásomat zártam, itt is ugyanúgy tudok zárni. Ennyi pénzért 1800 laptopot lehetett volna venni szombathelyi iskoláknak.

 

Harmadik tétel: általánosítás. Előbb azonban asszociáljunk arra a másik förmedvényre, amit 2000-ben emelt az akkor éra a székesfehérvári romkert fölé. Élt négy évet. ( http://epiteszforum.hu/vedoteto-utan-kiralyi-seta-elott ) Itt érkezünk el a cím zárójeles részéhez. Mert furcsa egybecsengések vannak egyrészt a másfél évtizeddel ezelőtt és a mai látványberuházások között, másrészt a mai egészországos elárasztás részelemei között. Stadionok, csarnokok, dísztérköves passzázsok és városközpontok, egy év alatt felpúposodó vagy megrogyó kerékpárutak, kilátók, ezek mind-mind fejlesztési keretekből épülnek. Közben egy kórházi gép hiánya miatt nyílt mellkassal viszik át a gyermeket a másik kórházba, vagy kell újabb időpontért kuncsorogniuk a mellrákos nőknek. Az iskolák eszközállománya csak pusztul, a digitális táblák elektromos terhelését nem bírja a vezetékrendszer, a technika szertárak anyaghiányosak, a számítástechnikai termek száma jó esetben konstans, s jó, ha van szaktanár az ottani órák megtartásához. Holott – ahogyan az a Népszavában is olvasható (http://nepszava.hu/cikk/1143059-hianyos-munkaskepzes) – már egyetlen szakma se tanulható informatikai és idegen nyelvi alaptudás nélkül. Tehát nem a vas, nem a beton és nem a vasbeton alapozza meg a magyar nemzedékek jövőjét, hanem az önművelés, a világban való tájékozódás és a gyors alkalmazkodás képessége. Ezen pozitív képességek legfontosabb elsajátítási helyszíne az iskola. Amelynek se a hardverállománya (oktatástechnikai eszköztára), se a szoftverállománya (a pedagógusok - s nemcsak az informatikát tanítók – korszerű elméleti és módszertani tudása, a modern eszközök alkalmazásának készsége) jelenleg nem alkalmas ezen célok megvalósítására.

 

Utóirat. A bevezetőben jelzett program keretében folyik gőzerővel a Berzsenyi tér átépítése. Sivár gránitburkolat képe látszik, szemben a korábbi, bokros-virágos szigetekkel szabdalt parkolóhelyekkel. Tehát itt is azt mondhatjuk, mint Babits gazdája, aki bekeríti házát: „A Régi jobb volt.” Az uj stadion pedig a tervezett 8,8 milliard helyett 15 milliardba kerult.

------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Olvasónapló6

 

   Vegyes gyűjtemény. Elsőként a digitális világról, ami úgy tart a hatalmában, ahogyan a macska tartja karmai között az elfogott egeret. Hol szabadon engedi kissé, hol pedig újra elkapja. Azt azért remélem, hogy a példázat végkifejlete nem érvényesül.

 

   Azt a forrást, amit már olvasásra is javasoltam a minap a „Tolle, lege!” mottó után a memoszerk-en, egy ismerősömnek köszönhetem. Ő hívta fel rá a figyelmemet. Sokáig élt Stuttgart közvetlen szomszédságában, így a Mercedes vezérigazgatójának a gondolataira is odafigyelt. http://www.concordforditoiroda.hu/a-mercedes-vezerigazgatojanak-joslatai Ezt a forrást hivatkozásként beletettem a legutóbbi hozzászólásomba is, ami várhatóan az október 6-i ÉS-ben fog megjelenni. Most néhány bíztató vagy elriasztó részletét idézem.

 

„Amerikában a fiatal jogászok nem kapnak munkát. Az IBM Watson jóvoltából másodpercek alatt kaphat az ember online jogi tanácsot (egyelőre csak egyszerűbb kérdésekben). Ezek a tanácsok 90%-ban beválnak, szemben az „emberi” tanácsok 70%-os mutatójával….

Az IBM szuperszámítógépe, a Watson már a rákdiagnosztikában is fontos szerepet tölt be: a program által felállított diagnózis négyszer olyan pontos, mint az orvosok általi. A Facebook mintafelismerő szoftvere jobban felismeri az emberi arcokat, mint az emberek. 2030-ra a számítógépek okosabbak lesznek, mint az emberek….

Önvezető autók: 2018-ban hozzák forgalomba az első önvezető autókat. 2020-ra az ipar egésze át fog alakulni. Senki nem szeretne majd saját autót, mert egyszerűbb lesz telefonon hívni egyet, amely felvesz minket a megadott helyen, és elszállít a célállomásra. Nem kell majd parkolóhelyet keresni, csak a megtett táv alapján fizetni, és utazás közben foglalkozhatunk mással is. Gyermekeinknek nem lesz jogosítványuk és saját autójuk sem….

A tavalyi évben világviszonylatban több napenergetikai beruházás történt, mint fosszilis alapú. Az energetikai vállalatok mindent megtesznek a hálózati hozzáférés korlátozása érdekében, hogy megelőzzék egy esetleges versenyhelyzet kialakulását a házi napelemrendszerekkel szemben, de hosszú távon nem szállhatnak szembe a technológia fejlődésével.

Az olcsó elektromos áramnak köszönhetően bőséges és olcsó vízkészlet áll majd a rendelkezésünkre. Egy köbméternyi sós víz sótalanításához mindössze 2 kWh áramra van szükség. A legtöbb helyen, csak ivóvízből szenvedünk hiányt. Képzeljük el, hogy milyen távlatok nyílhatnak meg, ha korlátlan mennyiségű vízhez juthatunk hozzá – és mindezt szinte ingyen! …

3D nyomtatás: …Az idei év végére az új okostelefonokkal lehetőség nyílik 3D szkennelésre. Az arra alkalmas eszközökkel beszkennelhetjük lábfejünket, és kinyomtathatjuk a számunkra tökéletes cipőt.

3D nyomtatással Kínában egy hatemeletes irodaházat építettek fel. 2027-re minden tízedik terméket 3D nyomtatással fognak előállítani….

Technológiai újításon töri a fejét? Tegye fel a kérdést magának: szüksége lehet erre a termékre/szolgáltatásra a jövőben? Ha úgy érzi, igen, igyekezzen mielőbb megvalósítani! Ha okostelefonnal nem kompatibilis az ötlet, felejtse el! Egy utolsó tanács: ha huszadik századi fejjel gondolkodunk, akkor a 21. században nem járhatunk sikerrel.

A munka világa: a jelenlegi állások 70-80 százaléka feleslegessé fog válni a következő 20 évben. Számos új munkakör létesül majd, de az még kérdéses, hogyan fognak tudni a munkavállalók elhelyezkedni.

Mezőgazdaság: Egy mezőgazdasági robotnak köszönhetően a harmadik világbeli országok termelőinek már nem kell a földeken dolgozni, elegendő a gépe(ke)t irányítani.

Élettartam: Az átlagos élettartam napjainkban évente három hónappal nő. Négy évvel ezelőtt ez a szám 79 volt, ma már 80. A növekedés mértéke is fokozatosan növekszik, így 2036-ra már évente több mint egy évvel fog emelkedni a várható élettartam. Így tehát mind nagyon hosszú ideig élhetünk, valószínűleg még 100 évnél is jóval tovább!

Oktatás: Afrikában és Ázsiában már 10 dollárért (kb. 2600 Ft) kapható a legolcsóbb okostelefon. 2020-ra az emberek 70%-ának lesz okostelefonja, aminek köszönhetően mindenki számára elérhetővé válik a világszínvonalú oktatás.”

   Képzeletben tegyük e vízió mellé mindazt, amit a mai fiatalok itthon tanulhatnak. Pl. az ország egyetlen repülőgépszerelő szakiskolájában negyvenéves gépeken gyakorlatoznak, és egy nyugdíjas oktató zsákban viszi otthonról az alkatrészeket. És gondoljunk a most kidolgozás alatt álló új NAT-ra. Mit tudunk a munkálatokról? Semmit.

 

   Ezek után irányítsuk tekintetünket az elmúlt napok egyik szégyenteljes eseményére. Talán mindannyian úgy gondoljuk, hogy Őcsény nem előre megfontolt lakossági szándékkal híresült el éppen arról, amiről. Itt nem is hivatkozom konkrét forrásokra, csak az eseménysorra. Talán nem túlzás a sor elejére tenni azt a meghiúsult tervet, ami Zalavárhoz kötődik. A Migration Aid aktivistája elmondta, hogy keszthelyi lakosok sora hívta fel, reklamálva az ezer feletti migráns tervezett betelepítése ellen. Még egy helyi országgyűlési képviselő is exponálta magát az ügyben. Ezek után szivárgott ki az őcsényi panziós terve, egy tévériport nyomán. S utána következett az időutazás. Mintha csak a hatvanas években lennénk. A tanácselnök illetékesnek érzi magát egy vállalkozó ügyletében, lakossági fórumot hív össze a népharag levezetése céljából, de ellenkező hatást ér el vele. Végül itt is kútba esett a terv. Az pedig a szégyen csúcsa, hogy a megválasztott miniszterelnök a helyi lakosok mellé állt. S hogy mindezen jelenségeknek milyen mélyre nyúlnak a gyökerei, az egy friss népszavás cikk elolvasása után is látszódhat. http://nepszava.hu/cikk/1142049-ki-tamasztotta-fel-horthyt  Ha netán nem úgy gondoljuk, hogy minden mindennel összefügg, s hogy minden szónak súlya van, akkor a cikk elolvasása után próbáljuk meg ezt a véleményünket újragondolni. A cikk Baky László volt belügyi államtitkár 1945 decemberi peréből vett idézettel kezdődik. Ennek egy részlete:

„Elnök: Miért nem tartotta Ön megengedhetőnek, hogy a zsidók helyet foglaljanak a hadseregben?

Baky: Ez volt a meggyőződésem.

Elnök: De indokolja meg ezt a meggyőződését!

Baky: Antiszemita voltam.”

 

S egy másik idézet, a cikk végéről:

 

„1946 februárjában, Szálasi Ferenc pere során Mérő József népbíró, szociáldemokrata politikus a következőket mondta: „Szálasi Horthynak vezérkari tisztje volt és Horthy politikai iskolájában nevelkedett. Ez a politika termelte ki az önök politikáját. Gömbös Gyulán, Bárdossyn, Imrédyn keresztül, míg végül Szálasihoz jutottunk el. … Tisztában van a magyar nemzet azzal, hogy azt a politikát, amelyet Szálasi folytatott, Horthy kezdte el.” Kérdés, hogy 1993-ban a Horthy-rehabilitáció kezdetén vajon hányan vallották valóban magukénak – a pontos történelmi ismeretek tudatában vagy anélkül – ezt az ideológiát, s hányan találtak biztonságos menedéket a rendszerváltás után hirtelen feléledt antikommunista világnézetük számára Horthy árnyékában?”

 

   Harmadik fejezetként emelkedjünk kissé magasabbra, két cikk nyomán. Mindegyik az Élet és Irodalom legutóbbi számában, a szeptember 29-iben jelent meg. A harmadik oldalon Schein Gábor „kolléga”, tankönyvek és egyéb művek szerzője Képzelt agórán c. írása. Négy fejezetcíme: A közösről beszélni, Elhagyatottság és totalitarizmus, Dezintegráció, a valóság elvesztése, A szegénység hallatlan beszéde. Ebben a negyedikben teszi fel a kérdést a szerző: „… mit lehet itt tenni. Az egyik irány az elfogadás lehet. Nem tehetünk mást, el kell fogadnunk, hogy a hamis tudat kialakulása elkerülhetetlen, és egyedül arra van lehetőségünk, hogy milyen illúziók által lehetünk cselekvőképesek. Ez a válasz a mai magyar helyzetre alkalmazva azt jelentené, hogy az orbáni politikát csak egy lényegét tekintve szintén orbáni politika kényszeríthetné térdre. … A demokratikus intézményrendszer mindvégig tartalom nélküli, rosszul összetákolt színpad volt, ahonnan cinizmus és gőg áradt a tétlenségre ítélt, kisemmizett nép felé. …

   A másik utat a művészetek mutathatják meg a politika számára. … A valóságnak elkötelezett művész logikája ma az, hogy bemutatja, ami a valóság szélsőséges fiktivitásából kimaradt, amit mindenképpen el akar takarni, amit fedésben tart. Ez maga az elhagyatottság. A szegénység. … Tényleges emancipációra van szükség, olyanra, amely mentes minden moralizálástól. Amely nem lehajolni akar a szegényekhez, hanem megszervezi őket, amely segít kiharcolni, hogy belépjenek a nyilvánosság terébe.”

   Előtte azonban, a negyedik hasábban Arend gondolatát idézi, miszerint ahol emberek együtt vannak, ott nyilvános érdekek képződnek. Nekünk pedig jusson eszünkbe, hogy Hankiss Elemér a közösségek egyik jellemzőjeként valóban a közös érdeket nevezte meg. De tett mellé még három ismérvet: a közös célt, a közös értékrendet, s negyedikként e három tudatosodását, azaz a „mi-tudatot”. Erről ne feledkezzünk meg sose, amikor egyedül az érdeket hangoztatja bárki bármilyen vélemény vagy döntés igazolására.

   S mintha csak a gondolatsor folytatása lenne a Feulleton rovat írása. A szerző L.Varga Péter, a szintén egész oldalas írás címe: Behódolás után – egy új politikai esztétika felé. Itt is idézetek következnek.

   „Amióta a rendszerváltás kudarcáról lehet hallani a hazai politikai diskurzusban, foglalkoztat a kérdés, mit értünk a politika esztétikáján.” Ehhez „ … a közügyekkel való foglalkozás esztétikai kontextusait kell valamiképpen jellemeznünk.” S ehhez a jellemzéshez Schein Gábor egy korábbi írásához fordul. „Schein Gábor kiváló esszéjében arra emlékeztet, hogy a szóban és írásban kifejezett gondolatcsere és ábrázolóerő – végső soron a műfeldolgozás – alapvető feltétele a szabadság eszméje. A párbeszéd … író és olvasó között.” Ezután - hosszabb gondolatsorokon és hivatkozásokon keresztül - a hangoltság jelenségét fejtegeti, azt, hogy hangoltságunk meghatározza a világhoz való viszonyunkat. A hangoltság eredete pedig a nyelvben keresendő. „… minden, ami nem a megfelelő nyelvi készletből való, gyanús és káros, ezért a politikusok és tanácsadóik többnyire óriási energiákat fektetnek abba, hogy a rendelkezésre álló vagy még inkább: a rendelkezésre bocsátott nyelv sose a megértés és a megértéssel levés elve legyen, hanem a gyanú alapján működjék.” (Kiemelés tőlem.P.I.) Pedig a megértés maga a szabadság. „Nem törvényekbe írt szabadságról van szó, …hanem arról a szabadságról, ami polgárrá és demokratává teszi az egyént. Arról a szabadságról, ami a közlés felszabadító erejében rejlik, amelyet nem korlátoz a rendelkezésre bocsátott nyelvi készlet és grammatika. „

 Utóirat, három  nappal később:

A források tisztaságáról (röviden)

   Nemrég egy netes forrásra hívta fel a figyelmemet egy közeli ismerősöm. Megnéztem, elolvastam, reálisnak találtam a tartalmát, s még azt is hihetőnek tartottam, hogy a Mercedes vezérigazgatójától származik. Hivatkoztam is rá a hatodik hozzászólásomban (ÉS.2017.10.06. 40. sz. 12. p.), s belevettem a hatos számú olvasónaplómba. A tételes felsorolás (lista) azokat a jelenségeket tartalmazza, amelyek az elektronika, a számítástechnika és az informatika együttes fejlődésének következtében a közeli jövőben teljesen átrendezik mind a mindennapjainkat, mind a munkavégzésünket. Azok munkavégzését, akiknek a feladatait részben vagy egészében robotok fogják átvenni.

   Aztán 2017.10.08-án az egyik tv-csatorna esti műsorában foglalkoztak ezzel a publikációval. Azt közölték, hogy a hivatkozás hamis, nem attól a személytől származik, akit megneveztek. A műsor azonban nem állt itt meg. Sorra vette a felsorolás néhány állítását, s tulajdonképpen hegyben hagyta, megerősítette azok igazságát. Mit gondoljon ezek után a gyanútlan hírfogyasztó? Melyik állítást vegye készpénznek. Hiszen a hitelességet tekintve a forrás maga másodlagos dolog is lehet. S ha egy állítás áll szemben egy másikkal, akkor az eredmény döntetlen. Melyik mondott igazat a forrásról? A filmösszeállításban nem kérdezték meg az igazgatót, s ő így se megerősíteni, se cáfolni nem tudta a neki tulajdonított jóslatokat.

   Nem tartom feladatomnak az igazság kiderítését, a források hitelesítését vagy cáfolását. Kevés lehetőségem lenne rá, s a jóslatsorban nem is találnék olyan elemet, ami irreális vagy megtévesztő lehetne. Mivel azonban két helyen is továbbadtam, úgy érzem sportszerűnek, hogy ezt a fejleményt is a honlap olvasói elé tárjam. Gondolkodjanak el tehát legalább két dolgon. Az egyik a már sokszor hangoztatott veszély, a világhálón közzétett tartalmak hihetősége vagy feltételes fogadása. A fenntartásokkal végzett, óvatos és mindig mérlegelő olvasásmód. A másik a két forrás megállapításainak egybecsengése abban a pár dologban, amit mindkét helyen felvetettek. Hiszen ha csak kétharmada lesz igaz a jóslatoknak, akkor azzal a kérdéssel is kell foglalkoznia a ma ötvenéveseknek és az ennél fiatalabbaknak, (nemcsak a fejlett országokban, hanem hazánkban is), hogy mit fognak tenni aktív életük utolsó szakaszában. Milyen munkára lesznek képesek és alkalmasak, s mit kell addig is tenniük, hogy ne váljanak munkátlanná. Hiszen ha addig fittyet hánynak a korszerű technológiára, akkor az utolsó 10-15 évben már akkora hátrányban lesznek, hogy azt képtelenség lesz behozni. De nem is lesz szükség átképzésre, mert a fiatal generációk el tudják látni a drasztikusan lecsökkent létszámú termelő feladatokat. Így hát az is felvetődik, hogy mik lesznek majd azok a ma még nem ismert munka- és tevékenységi körök, amelyek átveszik, felszívják a robotizációval felszabaduló aktív „munkaerőt”. Ezen már most érdemes gondolkodnia mindenkinek, egyénileg és társadalmi méretekben is. Társadalomkutatók, közgazdászok és politikusok közös munkája eredményeként lehet csak felkészülni a változásra.

-------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A felzárkózás perspektívája (cseppekben a tenger)

 

   Az elmúlt hónapokban – talán a felgyorsuló kampány miatt is - a közbeszédben hangsúlyos szerepet kapott hazánk gazdasági teljesítményének, s ezen át az átlagember életszínvonalának helye az Unión belül. Konkrétabban az a kérdés, hogy közeledünk-e az átlaghoz. A tusványosi beszédtől kezdve, napi- és hetilapok írásain át a különböző politikai beszélgetős műsorokig tapasztalhattuk, s ebből az ÉS is kivette a részét. (Pl. Székely-Gerő, Széky, s a hozzájuk fűzött kis kiegészítéseim.) Úgy vélem, hogy egyrészt a sok összetevős jelenség átlagszámai, a szélső értékeket nem mutató átlagok önmagukban nem adnak pontos képet, másrészt egy-egy kimetszett időállapot nem világít rá a folyamat irányára, s különösen nem mutatja meg az egyes társadalmi csoportok tagjainak életviszonyait. Ezért látnám érdemesnek a viszonyítást konkrétan, előbb hasonló helyzetű családok között, majd több évtizedes időtávlatban is elvégezni. Mert az átlagembert nem érdeklik az átlagok. Mindenkinek csak egy élete van, arra figyel leginkább, de annak színvonalát, minőségét nem mindig képes saját akaratával meghatározni, javítani.

   Lehetséges kérdések:

   a., Huszonhét évnyi piacgazdaság után még mindig 3,5-ször akkora a GDP/fő pl. Ausztriában, mint nálunk. Mik ennek az okai, mekkora volt ez a szorzó 27-17-10-7 évvel ezelőtt?

   b., Merre tartunk az átlagon belül, ha sereghajók vagyunk, s a mögöttünk lévők (Románia, Bulgária, Horvátország) közelednek hozzánk, s talán majd meg is előznek bennünket?

   c., Melyek azok a hazai jelek (szabályozók, beruházások, képzések stb.), amik a leszakadás veszélyét megszüntetik, netán a közeledés reményét növelik? (Vagy a leszakadás veszélyét növelik, a felzárkózás esélyét csökkentik?)

Jelen írásommal ezekre a kérdésekre próbálom a szakemberek (szakpolitikusok, közgazdák) és az olvasók figyelmét irányítani, s egyúttal néhány laikus gondolattal, némi konkrét adalékkal tovább árnyalni a kialakult képet.

 

   Folytassuk egy pillanatképpel. Ma Ausztriában (talán épp az uniós átlagnak felel meg) a minimálbér 1500 э, (450.000 Ft) s ez csak tb-köteles. Bruttóban három és félszeres az eltérés, ugyanúgy, ahogyan a GDP esetében, de nettóban a szorzó már 4,5. A napi fogyasztási cikkek árai szinte azonosak a hazaival, de még egy CitroenC3-as is csak másfélszer annyiba kerül. A benzin ára centire azonos. A karaj kint 1,3-szer kerül többe. Ezek csak kiragadott példák. Véleményem szerint legjobban az szemléltet, ha megnézzük, hogy a minimálbéren alkalmazottaknak hány percet (órát, hónapot) kell dolgozni egyes cikkekért vagy szolgáltatásokért. Tehát az autóért ott 15-16 hónapot, itt 38 hónapot (a szorzó: 2,5), a benzinért ott 8 percet, itt 40 percet (a szorzó: 5), egy kilogramm karajért ott 54 percet, itt 3,14 órát (a szorzó: 3,5). Ugyanezt tapasztaljuk, ha egy minimálbéres gyermektelen házaspár teljes havi költségét nézzük meg. Ausztriában1 a fele elég a teljes megélhetésre, a másik fele megtakarítható, vagy szabadon költhető. Itthon egy kalkulált számítás szerint ez mintegy 21 %. Vagyis kb. havi 35 000-et kell beosztani, ruhára, kultúrára, spórolásra stb. Ebből kellene lakásra is gyűjteni, és/vagy gyermeket nevelni. További adalékok találhatók a következő url-eken2.

 

   A kép akkor lenne teljes, ha – az első kérdésben is jelzett - időbeli viszonyításra is mód lenne. Ugyanígy kellene kiszámítani, hogy pl. 1970-től évtizedenként hány percet kellett dolgozniuk pl. a pályakezdőknek a különböző javakért, s mennyit odaát. (Erre tettem is egy kis próbát négy évvel ezelőtt3. Az derült ki, hogy pl. csak a húsért és a tojásért kell kevesebbet dolgoznunk, mint ötven éve, a benzin és a gáz 2,5-szer, a kenyér 1,3-szer és a vonaljegy ma 4,5-szer annyi munkaidőbe kerül. A könyvekért is két és félszer annyit kell dolgozni.) Két ország összehasonlítása, vagy hazánknak az uniós átlaghoz való viszonyítása csak így mutatná meg azt, hogy zárkózunk-e vagy lemaradunk.

 

   Miért nem elég az átlagokat nézni? Azért, mert - egy egykori ismerősöm mondása jut eszembe - az adott árszínvonal pl. a kenyér és a toronydaru árából tevődik össze, de kenyeret sokkal gyakrabban vesz az ember, mint toronydarut. Továbbá az átlagkeresetben benne van egy egymilliós és kilenc százezres fizetésű ember bére, s az átlag a gyönyörű 190 00 Ft, de a kilenc embert ez nem vigasztalja. Vagyis a normális eloszlás haranggörbéjét is meg kell nézni, azt, hogy ez a görbe milyen széles (x-tengely, rajta a görbe két vége, azaz pl. a legalacsonyabb és a legmagasabb bér- értékek mérőszámai) és az egyes x-értékeknél milyen magas (y-tengely, rajta az egyes bérkategóriákba tartozó emberek száma). S ezeket a görbéket érdemes országonként is összehasonlítani. Megmutatná, hogy ugyanannyian és ugyanolyan szegények-e pl. Ausztriában, mint a mi négymilliónk4.

 

A harmadikként jelzett kérdésre a legnehezebb egzakt adatokat, tényeket találni. Tippjeink persze lehetnek. Ehhez azonban vissza kell mennünk az időben ahhoz a ponthoz, ahol a jelenlegi kormány átvállalta az önkormányzatok adósságát, s ezért cserébe megfosztotta őket az önálló gazdálkodás lehetőségétől. Azaz működtethetik a meglévő (megmaradt) intézményeiket, de fejleszteni, beruházni, munkahelyek létesítését támogatni leginkább az egyedileg adományozott és megcímkézett központi ajándékból tudnak. Ha pedig folyamatosan figyeljük a Magyar Közlönyben az egyedileg osztogatott fejlesztési forrásokat, azt tapasztaljuk, hogy a többségük nem termelő beruházásokra szól, hanem főleg betont igénylő, s a későbbiekben is csak pénzt vivő presztizsberuházásokra, legyen az uniós forrású vagy hazai. (Az alkotmányos költségnek nevezett korrupciós veszteséget most hagyjuk figyelmen kívül, hiszen – a vizes vb-t leszámítva - nem volt érdeke eddig senkinek bizonyítani a reális bekerüléseket. Nem tudunk viszonyítani.) Így lett kilátónagyhatalom a hóttsík vidéken fekvő Tyukod, így lesz hatezres betonteknő Szilvásváradon azért, hogy évente kétszer versenyt lehessen rendezni. S így lesz a Váncsa István által is emlegetett szakrális elvonulási központ hárommilliárdért valahol a Pilisben, úgy, hogy erre is van már kormányhatározat, de egyetlen szóba jöhető település se hallott róla. Ennyit a beruházásokról. Vállalkozói megtakarításból pedig azért nem várható, mert a hazai vállalkozások 90 %-a kisvállalkozás, se forgalma, se nyeresége, s ezért se hitelképessége nincs akkora, hogy jelentős modernizációra gondoljon. De nem is érdekelt benne, amíg relatíve még mindig alacsony a minimálbér. Olcsóbb a három munkás, mint helyettük vagy velük egy (három) modern gép. (Még a jószándékúnak tekinthető, magánbölcsődés pályázatokra szánt egymilliárd is csak ötletelés, mert a majdani működtetést úgy támogatja, hogy a 7-8 fős minibölcsödékben a gyermekenkénti várható hetvenezres költségből csak alig harmincezret ad normatívaként. Negyvenezer a szülőt terhelné?) S ebből a bekezdésből szándékosan hagytam ki az uniós támogatások felhasználását, mert a 2020 utáni helyzet egyelőre fekete lyuk.

 

 

   A tőkehiány mellett az alacsony bérszínvonal a vásárlóerőt, keresletet is csökkenti. Háromszor annyi karajt talán nem esznek osztrák szomszédaink, de a tartós fogyasztási cikkeiket sokkal gyorsabban cserélik (ezt tudták a náluk lomizó honfitársaink), s sokkal többet kirándulnak, üdülnek5. Vagyis működtetik a viruló kereskedelmet és szolgáltatásokat. Persze ehhez hozzájárul a sokkal racionálisabb ÁFA-rendszerük is, érdemes tanulmányozni. Ami pedig a képzést illeti? Egy friss statisztika szerint amióta 16 év a hazai tankötelezettségi korhatár, azóta drasztikusan (kétjegyű százalékkal) csökkent a 16-18 éves tanulók létszáma. A kiesők képzettség nélkül kerültek be a munka világába. Illetve a közmunka világába. S a kormányzati programmá nemesedett, Parragh-féle koncepció se segít a jó irányba menni, hiszen Ausztria teljes nyersvastermelésében 8-10 ember vesz részt. Vagyis nem a kétkezi élőmunka a korszerű és nyereséges termelés elsődleges útja. Végül: az elvonulási központ árából harmincezer laptopot lehetett volna venni a központosított magyar iskoláknak.

 

 

Jegyzetek

1)  A neten olvasható egy fiatal pár beszámolója. 2014-es adatok, tehát azóta feltehetően nem romlott a helyzet.

http://hataratkelo.blog.hu/2014/06/02/a_kolbasz_a_kerites_es_egy_kis_matek

2)   Vásárlási-megélhetési adatokról.

http://nepszava.hu/cikk/1136590-a-szegeny-itt-a-legszegenyebb

http://nepszava.hu/cikk/1138385-nyugdijemeles-ausztriaban-szocialis-alapon

http://nepszava.hu/cikk/1137819-lejtore-kerult-ketharmad

Hogy a hazai átlagok mögött milyen szélsőségek vannak, arra tehát a Statisztikai Hivatal adataiból is következtethetünk. Kiderül, hogy nemcsak a magyar és az osztrák átlag között van háromszoros eltérés, de ugyanekkora van a fővárosi és a borsodban dolgozók között is. Tudatában vagyunk ennek? Ugyanez érvényes a munkanélküliségi rátára is. Itt a mi szép országos átlagunk mögött az van, hogy ötszörös a különbség a keleti és a nyugati megyéink között – ha hiszünk a KSH-nak. Ez azt jelenti, hogy a szabolcsi és az osztrák adat között az eltérés már kilencszeres. Ld.: http://nepszava.hu/cikk/1138365-leverte-a-lecet-a-netto-ber

 

3)   http://ki.oszk.hu/3k/2013/05/az-olvasas-ara/

 

4)   http://168ora.hu/nagy-magyar-fizukamu-avagy-ezert-csak-alom-az-europai-szintu-berezes/

 

5) http://index.hu/belfold/2017/08/14/harommillio_magyar_felnott_van_aki_vagyik_a_balatonhoz_de_nem_jut_el/

 

 Frissítés 2017.11.21-én.

Frissítések, két hasonszőrű cikk nyomán. Merthogy minden mindennel összefügg. Majdnem. Illetve minden egy irányba mutat.

http://nepszava.hu/cikk/1144182-kaosz-van-az-adorendszerben

 http://nepszava.hu/cikk/1144201-versenykepesseg-gyenge-labakon

 

 

A kék és a piros görbe „párhuzamosan” halad, a távolságuk konstans.

 

Nem kell talán túlságosan alámagyarázni, hogy a két újabb írás alátámasztja a cikkembeli végkövetkeztetésemet. Részben az adózási szabályok és százalékok tendenciózusságával, részben a minimálbér és minimál napszám alacsonyságával. Fityiszt nekünk, nuku felzárkózás.

 

 

Ugyanaz a konstans jelenség látszik, szintén az utóbbi 10 évet illetően, ezúttal a német és a magyar átlagbérek közötti távolságban. Ha a távolságunk az ő 100 %-uktól konstans, akkor csak a végtelenben fogjuk beérni őket.

 

 

 

  

  

 

 

 ---------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A tankönyvek ingyenességéről (olvasónapló6) (2017.09.11.)

 

   Ilyenkor, a tanévkezdések idején örökzöld téma a tankönyvhelyzet. Hol abból adódik a „helyzet”, hogy nem érkezik meg időre, hol a tartalma kerül közelképbe, hol pedig – mint ezidén is – az ára. Sok fórumon (lapokban és elektronikus csatornákon) olvashattunk-hallhattunk most például az ingyenesség terjedéséről. Már a kilencedikesek is így kapják, egyöntetűen, tekintet nélkül arra, hogy eszik-e vagy sem. Illetve hogy rászorulnak-e. Az egyik megyei napilapban a három első mondat mindegyikében ott volt ezt az „ingyenes tankönyvek” szókapcsolat. Úgy gondolom azonban, hogy a részigazság ez esetben is megtévesztő. Érdemes tehát a dolog mélyére nézni. Legalábbis egy kicsit a felszín alá.

 

   Az egyik korábbi publikációmban is vázoltam már a téma egy szeletét, akkor, amikor a szakmunkástanulók magyartanításának elmúlt ötven évét tekintetem át. (ld. http://www.trezorkiado.fw.hu/Magyartanitas2013-3.pdf) Érdemes most is történetében nézni a dolgot. Az 1980-as évekig a magyar közoktatás szinte teljesen egytankönyvű volt. Elég csak célozni arra a minden előzmény nélküli váltásra, amivel a Romankovics házaspár első osztályos tankönyve, a szóképes bevezetőjű, kísérletek nélküli kísérleti tankönyv lett egyeduralkodó. Mára már a feledésbe is merült. Az egytankönyvűségnek azért egy előnye is volt, az átörökíthetősége. A mai ötven év felettiek számára, a családok számára nagy segítség volt, az első osztálytól az érettségiig. Kivételt képezett már akkor is a szakmunkásképzés. Ugyanis a munkásosztály önuralma (egykori ’bonmot’) abban is megmutatkozott, hogy ebben az iskolatípusban nem kellett fizetni a tankönyvekért. De nem is kapta meg a diák, év végén vissza kellett adnia, s még a szakmunkásvizsgára készülésben is csak a füzetei és a tanárai segítségére számíthatott. Minden szakiskolában volt tankönyvraktár. (Ennek a helyzetnek legalább két eredője volt. Egyrészt nem kellett évente újranyomtatni ezeket a tankönyveket, s ez nagy népgazdasági megtakarítást jelentett. Másrészt olyan „korszerűek” voltak ezek a tankönyvek, hogy évtizedekig nem kellett helyettük újakat írni.)

 

   Már a nyolcvanas évek végén megjelentek alternatív, kísérleti tankönyvek, amik 1990 után tovább szaporodtak és terjedtek. Egy iskolán belül általában ugyanazokat a tankönyvcsaládokat rendelték, de iskolák és települések között már voltak eltérések. Ez ugyan némileg nehezítette az iskolaváltásokat, de nem okozott áthidalhatatlan nehézséget. Hiszen a tanterv mint törvény akkor is és azóta is az egész országban előírja a törzsanyagot. A sokgyerekes vagy más okból szegény családok pedig tankönyvsegélyt kérhettek.

 

   Új szakaszt nyitott a tankönyvellátásban a 249/2000(XII.24.) kormányrendelet (már akkor is a karácsonyi hangulat indukálhatta az iskolai témájú rendeletrészletet, ahogyan aztán 2012 karácsonya előtt a nyugdíjas pedagógusok szélnek eresztéséről szólót), majd a 2001/XXXVII. sz. törvény a tankönyvpiacról és a tankönyvellátásról. Ennek nyomán még az osztályfőnököknek is lehetőségük volt beleszólni az akkori tankönyvtámogatási keret elosztásába. Ez a törvény szabta meg azt is, hogy a keret minimum 25 %-át tartós tankönyvek illetve kötelező olvasmányok beszerzésére kell fordítani. Ettől kezdve ha csak lehetett, a mindenkori iskolai (iskolai könyvtári) tankönyvkészletek keretén belül kaptak „ingyenes”, azaz a tanév végén visszaadandó könyveket a rászorultak. Már akkor is hangoztattam, hogy ez nem tisztességes megoldás. Hiszen megkülönbözteti a tanulót, alacsonyabb rangúnak érezheti magát az, aki csak kölcsön kapja, még akkor is, ha ingyen. S még az ingyenesek között is voltak olyanok, akiknek nem kellett visszaadniuk, mert nem a tartós tankönyvi kollekcióból kapták. De érdemes figyelni ezt a két kezdeti évszámot. Mert ettől kezdve „felmenő rendszerben” egyre több tankönyv került a tartós használatú kategóriába, függetlenül attól, hogy kibírt-e akár 2-3 tanévnyi használatot. A többi komplikációról akár ne is beszéljünk (a könyvtárosok plusz munkája, a tanuló elvesztette, meg akarta tartani, nem azt vitte vissza, amit kapott stb.). Mindezektől függetlenül az egy évvel későbbi kormányváltáskor a következő szoclib kormány is megtartotta ezt a szisztémát. Hát persze, hiszen megmaradt a népszerűnek szánt intézkedés, de egyre kisebb részt kellett rá fordítani az éves költségvetésből. Ekkor még a tankönyvválasztás lehetősége és a piaci kínálat összhangja is megvolt.

 

   Radikális váltás következett be két vonatkozásban is 2012-től. (2012/CXX törvény a tankönyvpiac rendjéről; 2012/CCXXXII törvény a tankönyvellátásról, 216/2013.II.28. EMMI-rendelet; 17/2014.III.12. EMMI-rendelet és a későbbi folytatásaik.) A kormányzat (vagyis a parlament) államosította a tankönyvpiacot, mind a kiadói, mind a terjesztői oldalát. Két tankönyvet hagyott a korábbi színes tankönyvpiacon tantárgyankénti választási lehetőségként, a terjesztést pedig monopolizálta, az állami KELLO-ra bízta. Ezzel az intézkedéssel pedagógusok és iskolai osztályok sorát kényszerítette rá menet közben a tankönyvváltásra. Ugyanekkor elkezdte kiterjeszteni az ingyenesség körét, s mára eljutottunk addig, hogy a közoktatás első kilenc évében minden tanuló ingyen kap (kölcsönzésre!) tankönyvet. S ezt az ingyenességet – ahogyan a bevezetőmben is jeleztem – a napi propaganda ingyenes tankönyvnek nevezi. A tankönyv használata valóban ingyenes, de akkor ezt így kellene nevezni. Ingyenes használatúnak, vagy kölcsönzési díj nélkülinek.

 

   A mai gyakorlat tehát az, hogy a tanévek második felében, illetve a továbbtanulók felvételi eljárása során összesítik a következő tanévi tankönyvigényeket, majd ezeket iskolánként összehasonlítják a tankönyvraktárakban, könyvtárakban nyilvántartott tartós tankönyvek készletével. (Ebben még az is kockázatot jelent, hogy az éppen használatban lévőkről nem lehet biztosan tudni, hogy a tanév végéig visszakerülnek-e, s ha igen, akkor milyen állapotban.) Új igényként, azaz megrendelésként azt a mennyiséget határozzák meg, amit nem tudnak a készletből kielégíteni. Illetve ha új típusú könyvet kell vagy akarnak megrendelni. (Pl. a kettő közül a másikra állnak át.) Ezeket az új tankönyveket aztán már névre szóló csomagolásban szállítja augusztus végén-szeptember elején a KELLO. A régieket a tanuló egyénileg vagy osztályonként kiosztva veszi át. Kisebb-nagyobb nehézséget, késlekedést okoz, ha valaki a rendelési idő után vált lakhelyet vagy iskolát. Ennek a folyamatnak előbb-utóbb az jelenti a csúcspontját, amikor már alig kell központilag új könyvet nyomtatni és „postázni”. Na persze azt se hallgassuk el, hogy ha bármelyik család fizetni szeretne a könyvekért, azaz nem akarná a tanév végén visszaadni, akkor időben jelezheti, hogy nem veszi igénybe az ingyenességet. De még akkor is rendelhet magának saját pénzén a település erre szakosodott könyvesboltjában, ha egyébként kapott egy garnitúrát ingyen is. S a mai szabályok szerint a munkatankönyvek és munkafüzetek csak az általános iskola 1-2. osztályában ingyenesek. Elvileg a felsőbb osztályokban ceruzával kellene beléjük írni, s év végén kiradírozni, hogy a következő évjárat is gondolkodhasson egy kicsit a feladatokon.

 

   Záró gondolatként csak annyit jegyzek meg, hogy véleményem szerint egyik szélsőség se tekinthető királyi útnak. Sem a teljes térítés, sem az a teljes „ingyenesség”, ami felé ez a mai rendszer halad. A szülők szabad döntésére kellene bízni a választást. A rászorulókat pedig egyedi mérlegelés után kellene valamilyen mértékben támogatni, akár a teljes ingyenességig. Az csak az igazságosság látszata, hogy a gyermekek száma dönti el (jelenleg a középfok utolsó évein) az ingyenességet, függetlenül a családok anyagi helyzetétől. Hiszen a gyermeknevelés további terheit se a gyerekek száma határozza meg elsősorban, hanem a szülők keresetének mértéke. Hiába írhatja le ma már az összes közterhét a kisebb keresetű háromgyerekes család, ha az nem éri el a százezer forintot, hanem esetleg csak a felét, akkor bizony az ő gyermekeik fele akkora támogatást kapnak, mint a pl. bruttó havi háromszázezret elérő más családokéi. Látszólag tehát a felét is érdemlik. A tudást pedig még csak jelképesen se lenne szabad kölcsön kapniuk a mai iskolásoknak. Ezért aztán akár a polgári engedetlenség egyik eleme is lehetne a „tankönyvet vissza nem adunk” jelszó.

------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Olvasónapló5  (2017.09.01.)

 

   A mai tanévkezdés örömére. A Népszava közölt egy cikket, benne néhány keretes részt. A teljes írás sokáig elérhető az itt megadott url-en, ezért ismertetése felesleges.  http://nepszava.hu/cikk/1139262-baljos-arnyak-az-iskolakezdes-felett   Az első keretben számok: Elkezdik. Mától mintegy másfél millió gyerek jár majd iskolába. Közöttük 751 ezer általános iskolás, 78 ezer szakközépiskolás, 5800 szakiskolás, 182 ezer gimnazista, 168 ezer szakgimnazista kezdi meg tanulmányait.” Ezeket a számokat gondoltam, számoltam tovább.

   A 751 000 általános iskolás évfolyamonként átlagos létszáma kereken 94.000. Majdnem ennyi az utóbbi évek átlagos születésszáma is, vagyis beállt egy kilencvenezer és kilencvennégyezer közötti sávba. A 14-19(21?) év közötti középiskolások összesen kereken négyszázharmincnégyezren (434.000) vannak. Talán duplázhatjuk a létszámukat, ha össze akarjuk vetni a náluk fiatalabbakkal. Így, nyolc évre vetítve ők kereken 870.000-en lennének. Százhúszezres mínusz a fiatalabbak kárára. évenként legalább 12-15.000-rel vannak kevesebben az egyes alapfokú évfolyamokban. Pedig a mostani 14-19 évesek között nincsenek ott se azok, akik nem kezdik el a középiskolát, mert már nyolcadikban elérik a tankötelezettség felső határát, se azok, akikről egy másik írásban lehetett olvasni, vagyis azok, akik ugyan elkezdenek egy középfokút, de nem érnek a végére. Ők is 16 évesen lépnek ki az életbe.

   A középiskola típusaihoz előre kell bocsátani, hogy az itt megnevezett szakközépiskola a régi szakmunkásképzővel azonos. A szakiskola szót nem is tudom értelmezni, utána kell néznem. Alighanem olyan, tanfolyami jellegű képzést jelent, ami nem ad OKJ-s szakmunkásbizonyítványt. Illetve egy két évvel ezelőtti index-es írás szerint az sni-s tanulókkal foglalkozó iskola. A szakgimnázium a régi szakközépiskolának felel meg. S itt újra háborogni fogok amiatt, hogy az átkeresztelés során nem óhajtottak új nevet találni a régi szakmunkástanulóknak, hanem rájuk ragasztották a korábbi szakközépiskola-titulust. Így aztán jó ideig keveredni fog a fogalom, mindig meg kell kérdezni az érintetteket, hogy mikor végezték a szakközépiskolát. Mert mást jelent a 2018 előtti és utáni bizonyítvány esetén.

   A 434.000 középiskolás kétötöde (42 %-a) gimnazista, a másik kétötöde (39 %-a) szakgimnazista, azaz érettségit és szakmát fog kapni a végén. Hogy a kettő együtt mennyit ér, azt majd az élet mutatja meg, akkor, amikor először végeznek, talán 2019-ben. S a maradék egyötöd (19 %) a szakmát tanuló szakközépiskolás és szakiskolás.

   Itt Parragh László jutott eszembe, s az ő nagyszerű koncepciója, a szakközépiskolások számának szaporítása. Mert talán igaza lehetne. Hiszen ma már munkaerőhiány van több szakmában is. Három esetben lehetne igaza. Ad egy: Ha nem átirányítani akar másik iskolatípusokból, ha nem akarja tovább korlátozni a tanulók és szülők iskolaválasztási önállóságát, szabadságát. Ez a szabadság ma is korlátozott. A mai keretszámok szabnak neki határt. De Parragh nem azokkal akarja szaporítani, akik be se iratkoznak, vagy akik kiesnek a középfokról, hanem az első 40 %-ot akarja faragni. Nem tudok róla, hogy milyen mértéket tud elfogadni, hány százalékot akar lefaragni. Talán nem is mondta el, nem írta le. Csupán a gyenge gimnáziumok megszüntetését követelte, az olyanokét, ahova – szerinte - 2,5-es átlaggal be lehet kerülni. Ad kettő: Akkor is igaza lehetne, ha adatokkal bizonyítaná, hogy a szakmunkások jobban keresnek, mint az érettségivel rendelkezők, s kevesebb is közöttük a munkanélküli. Tudomásom szerint egyik feltevés se igaz, hanem azok ellenkezője. Ad három: Akkor is igaza lehetne, ha adatokkal bizonyítaná, hogy a két másik iskolatípusban az érettségizettek között alig vannak olyanok, akik később szakmát is tanulnak, s így érettségivel rendelkező szakmunkásokká válnak. Ugyanúgy, mint a másik úton, amikor a szakmunkások tanulnak tovább 2-3 évig, s úgy szerzik meg az érettségit. Mert ha csak arról van szó, hogy amellé az egyötöd mellé, a 19 % mellé másik másfél ötöd, azaz 30 % körüli érettségizett szakmunkás csatlakozik évente a 20-24 évesek korosztályaiból, akkor nemhogy nincs igaza, hanem hosszú távon káros az ő koncepciója. A jelen szűkös érdekeit előbbre helyezve (olcsóbb képzés, gyorsabb munkába állás) gátolja a jövőbeli fejlődést, innovációt, technológiai modernizációt.

 

--------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Hallgatónapló(1)

   Nincs mód másként nevezni egy rádióműsorról leírt gondolatfutamokat. Lehet, hogy árván marad az írás, lehet, hogy társai lesznek. Véletlenül hallgattam meg ugyanis - , egy   baráti javaslatra és utólag -, a Klubrádió 2018.08.28-i egyik műsorát. A Reggeli járat-ban beszélt kilenc órától Rózsa Péter Pogátsa Zoltánnal. Jegyzeteltem, s most reflektálom.

   Nyitó állításként Pogátsa besorolta magát a két oldal közé, középre, szociális demokráciának nevezve a csoportja felfogását. Ez tehát egy HARMADIK útnak látszik. Ezután a mai helyzetet próbálták értékelni a „Hol élünk ma?” kérdés mentén. Minden lejegyzett gondolatot nem lenne értelme megemlítenem, hiszen az érdeklődők egy ideig meghallgathatják. Csak azokat említem meg, amik megleptek, vagy amiket fontosnak tartok megismételni, vagy amikkel vitatkozom.

   Fontos adat, hogy 107.000 Ft-tal alacsonyabb a szabolcsi átlagbér, mint a fővárosi.

   Fontos adat, hogy az elmúlt évtizedekben ezermilliárdos lakástámogatást kaptak a gazdagok. (Hozzáteszem, hogy ez 1998-2002 között indult el, amikor is az a család, amelyik 100.000 Ft-os havi törlesztőrészletet tudott vállalni, az ugyanennyi kamattámogatást kapott. Amelyik csak 30.000-et, az meg annyit. Aztán 201o után valamikortól ebben a szellemben írhatta le az adójából a 100.000 Ft-ot havonta, - már akinek volt annyi adója – a háromgyerekes család. Akinek meg csak 30.000 adója volt, az annyit írhatott le. Egyik gyerek háromszor annyit ért, mint a másik. Erről persze nem volt „idő” szólni a műsorban.)

   Vitatandó véleménye (állítása) Pogátsának, hogy helyes volt a 3.000 milliárdnyi magánnyugdijpénz elvétele. Nem volt helyes. Hiszen ha nem működött jól, akkor először meg kellett volna kísérelni megjavítani. De a pénz jól jött, be lehetett tömni vele az IMF elzavarásával keletkezett léket. Ráadásul nem is indokolta meg valósan a gondot. Nem plusz pénz kellett a veszteségek kompenzálására, hanem a biztosításra kötelezettek után az állami nyugdíjalapba be nem fizetett 25 % hiányzott. Az államosítással két légy lett agyoncsapva. Lett háromezermilliárd talált pénz, amivel azóta se számoltak el rendesen, s lett a 25 %-os plusz forrás a fejenkénti állami nyugdíjkasszába, amit onnantól nem kellett a büdzsének külön pótolni.

   Fontos megjegyzése PZ-nak, hogy évtizedek hibája, de főleg az utóbbi évtizedének, a humán tőke elhanyagolása. Ez a gondolat aztán búvópatakszerűen többször is előbukkan. További helyeselhető állítások: az önkormányzatok kiüresítése, az érdekegyeztetés megszűnése, a középosztály zsugorodása, a magyar átlagbérek az uniós legalsó sávjával azonosak, ma a középosztályba a társadalom felső 20 %-a tartozik.

   Bírálta a falusi iskolák megszüntetését, szerinte fejleszteni kellett volna. Ez így elnagyolt, sommás ítélkezés. Mert falva válogatja. Az 1000 fő alatti kistelepülésekről az iskola megszűnése előtt elvitték már a gyerekek felét a közeli nagyközségi vagy városi iskolákba. Évfolyamonként 4-5 gyerekkel nem lehet iskolát működtetni, s a családoknak se lehet megtiltani, hogy a gyereket oda írassák be, ahol fogadókészség is van és színvonal is.

   Vitatandó véleménye, hogy a lakóhelyükön sose kapták meg a romák a tanulási esélyeket. Ez így nem igaz. Ugyanannyi esélyt kaptak, mint a nemromák. Ez persze relatíve kevés volt. S valóban alig voltak többletsegítségre irányuló törekvések és kísérletek.

   Helyes állítása, hogy a magyar kis- és középvállalkozások „taccsra lettek téve”. Arról azonban nem beszélt, hogy a kicsikből túl sok van, ezért lenne nehéz , sőt értelmetlen mindegyiket támogatni, a középvállalkozásból pedig kevés. A kicsikből lehettek volna a közepesek, ha a szabályozók és a támogatások megengedték volna. De stratégiai partnerek is csak a nagyok lettek.

   Helyesen említette, hogy Matolcsi sokat olvasott a fejlesztőállamról (Dél-Korea, Szingapúr stb.), de nem azt csinálta. S „a Fidesz kivonta a pénzt az oktatásból.” De megállapította, hogy a folyamat korábban indult, 2010 után „csak” tetőzött. A szoclib időkben 6 %-ról 5-re csökkent, majd a Fidesz alatt 3,7-re. Szerinte emelni kell. (P.I. megjegyzése: nem véletlen, hogy egy nappal később, azaz 08.29-én Hiller már az 5 %-ra való emelést hangoztatta.)

   Idézet: „Egyszemélyes kormányzás – vizet markolás.” Továbbá hangsúlyozta, hogy a kilábalás első feltétele a KÉPZÉS, s a TOVÁBBKÉPZÉS. Hiszen a közunkások 80 %-ának korábban volt állása, munkája, azaz értett valamihez. Ezért képezhető, átképezhető lenne. HA nem kellene árkot ásnia.

   A beszélgetés vége felé volt szó a középosztály kialakulásáról, arról, hogy nyers piaci viszonyok között nem alakul ki. Ezért újraelosztás kell, de nem úgy, hogy az állam feladata az új munkahelyek teremtése.

   Legvégül volt szó – s méltánytalanul kevés idő jutott rá – az uniós támogatási rendszerről, az itt meglévő forrásokról. Amiket Pogátsa szerint is fejlesztésre kapunk, de „ma Magyarország rosszul használja fel”. S nemcsak az a baj, hogy nem termelő presztizsberuházásokra fecsérlődnek el, hanem az, hogy az alulfinanszírozott termelői illetve innovációt szolgáló alrendszerek „nem tudják felszívni”. Sajnos nem volt idő kibontani, értelmezni ezt a megállapítást.

   Végül a csapatának a programja iránt érdeklődőknek a Népszava cikkeit és az Új Egyenlőség mozgalom webfelületeit ajánlotta a figyelmébe.

 

-----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Evidenciák digitális szövegalkotás és szövegközlés előnyeiről

 

   Modern korunkban átalakulóban van az írásbeliség. A postai levelek és táviratok kiveszőben vannak, átveszi helyüket a világháló: az okostelefonos és a számítógépes kommunikáció. Tehát a toll-papír helyett a hang-kép-klaviatúra-képernyő. Tartja azonban régi hadállásait az időszaki kiadványok serege. Vannak már ugyan kizárólag elektronikusan megjelenő napi-hetilapok és folyóiratok, sőt, pl. a Magyartanítás is már évek óta csak digitálisan rendelhető meg, de a többség – mind a kiadók, mind a használók többsége – még ragaszkodik a nyomtatott formához is. Valahol talán már írtam, hogy nem tudom megtippelni, mikorra válik véglegessé és teljessé az őrségváltás, ami lezajlott a kódexek és a nyomtatott könyvek között. A továbbiakban a címben jelzett előnyöket kísérlem meg összefoglalni.

 

   A szövegalkotásé. A fogalmazás szakaszában a képernyőn a szöveg szabadon és gyorsan formálható. Ezt nem is fontos részletezni. Hiszen a kézírással szemben sokkal könnyebb kiegészíteni, átrendezni, javítani. Hátránya – ha ez egyáltalán hátrány -, hogy utólag nem fejthető vissza az alkotás folyamata. Ez talán csak a szépirodalmi szövegek utólagos elemzése, értelmezése során jelentkezhet. A filológusok nehezebben tudják követni a versek, novellák és regények szövegelőzményeit, az alkotói folyamatot. Ez a hátrány azonban eltörpül az alkotónak azon előnyével szemben, hogy így több ideje lehet a befejezett írás után újabb témák és művek megírására. Ez az időmegtakarítás a szakmai és publicisztikai alkotások esetében még nagyobb előny. A késznek, véglegesnek látszó szöveg célba juttatása is sokkal gyorsabb.

   S nemcsak az eredeti megfogalmazások, változtatások, hanem a hivatkozások, idézetek is sokkal egyszerűbben építhetők bele a szövegbe. Nem szükséges szavanként leírni, gyorsan és pontosan másolhatók a mű megfelelő helyére, feltéve, hogy a források is digitálisak.

 

   A szövegközlésé. Manapság, a huszonegyedik század második évtizedének a vége felé a legtöbb periodika már mindkét változatban megjelenik. Legfeljebb az ingyenes elérésre kell várni pár hetet vagy hónapot. (De a könyvek is lassan-lassan elérhetők mindkét formában, nyomtatottan és digitálisan egyaránt.) Maradjunk azonban a periodikus közlési formáknál. A napi- és hetilapok, folyóiratok szerzői és szerkesztői sokkal gyorsabban juttathatják el digitálisan a kész(nek látszó) műveket az olvasókhoz. A zárójeles kiegészítésem nem véletlen. Hiszen gyakran előfordul, hogy egy késznek hitt írását a szerző újrafogalmazná. Egyrészt a befejezést mindig sürgeti a közlési szándék, másrészt időközben a szerző újabb felismerésekhez juthat el, s a mások által írt gondolatok, megállapítások, hozzátevések is módosíthatják utólag a mondanivalót. Ez vagy az újrafogalmazás vagy a frissítés kényszerét veti fel. Hogyan lehet újrafogalmazni, kiegészíteni egy kinyomtatott szöveget?   Egy újabb publikáció keretében. A digitális szöveg azonban maga is formálható és kiegészíthető az első közlés után. Ezért aztán célszerű mindig a napra pontos datálása minden digitális publikációnak. (Érdemes megjegyezni, hogy ez az olvasóktól kíván nagyobb figyelmet és aktivitást, akik sose tudhatják, hogy az általuk elolvasott publikáció később megváltozott-e, kiegészült-e? Ehhez vagy segíteni kellene nekik valamilyen jelzőrendszerrel, - s ezt akár esetenként kérhetné is az olvasó a forrást közzétevőtől -, vagy vissza kellene látogatniuk a korábban olvasott írásokhoz.)

   Ha pedig valamely szerző „megelégszik” azzal, hogy nem a jól ismert fórumokon teszi közzé a gondolatait, hanem saját honlapon, ott mindezt a saját hatáskörében teheti meg. Jelezheti a frissítést, átdolgozást, s idő- és terjedelmi korlát nélkül módosíthat.

   Továbbá automatizálni lehetne a különböző szerzők azonos vagy hasonló témákról közölt írásainak az összekapcsolását. Ez legjobban a hozzászólások, vitacikkek egybeszerkesztésével, egymáshoz kapcsolásával lehetséges. Elegendő lehet az elérhetőség (url, link) megadása, de előzékenyebb megoldás a teljes szövegek egymás mellé helyezése. Így a hozzászólások és vitacikkek sora nemcsak folyamatosan olvasható teljes egészében, hanem utólag is egy helyen található meg. Hasznos lenne persze mindez általánosabban is, oly módon, ahogyan ezt a könyvtárak teszik (tették?) a cikk-katalógusaikban. Ilyen analitikus irodalmi cikk-katalógust épít a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár. S ezt az utóbbi évtizedekben digitálisan teszi, de csak a címek szintjén. A tartalmi elérést a MATARKA tenné lehetővé, de tanulmányköteteket nem tartalmaz.  

http://www.fszek.hu/konyvtaraink/kozponti_konyvtar/?article_hid=32477&_voteadmin_site=3564

Sajnálatosan ebbe a fent jelzett közleménybe nem fért bele az adatbázis linkje, de a könyvtár még az adatbázisainak a felsorolásában se adja meg:

http://www.fszek.hu/adatbazisok/?article_hid=22008

S ilyen analitikus szakmai cikk-katalógust építettünk anno az EFE FFFK könyvtárában is a Geodinform céduláiból.

 

   A szövegfelhasználásé. Az olvasás online módon történhet, az otthoni dögök vagy kütyük segítségével. Már ha éppen nem kell külön jogosultság (előfizetés)          az adott forrás eléréséhez. (S itt újabb kiágazásra van lehetőség. Mert bizony, az egyes szerkesztőségeknek van fenntarthatósági és/vagy üzleti érdekeltségük is, s ezek az ingyenes elérés ellen dolgoznak. Hiszen a szerzőknek és a kultúraközvetítőknek is meg kell élniük. Ha azonban ezt valahogyan kompenzálná az állam az adófizetők pénzéből, megtérítené az ingyenes használatot az adatbázisok tulajdonosainak, s nem a pilisi spirituális elvonulási központot dotálná hárommilliárdért, akkor a kecske is jóllakna, s a káposzta is megmaradna. Megérné az az időnyereség, amit az olvasók, kutatók kapnának, s ezt talán sokszorosan vissza is táplálnák a szellemi rendszerbe.)

A hivatkozás pedig a forrás url-jével jelölhető. Nem kellene oldalszámot se megadni, (a digitális szövegben nincs is oldalszám), hiszen a megkeresett forrásban a kulcsszavak beütése után azonnal megjelenik a hivatkozott vagy szó szerint idézett szövegrész. Még a plagizálás is jobban kiderül, hiszen már léteznek szövegösszevető szoftverek, amik pl. a diplomamunkák copy-zott részeit is azonnal leleplezik. S végül a felhasználó otthoni egyéni adatbázisa (házi könyv- és cikktára) is gyorsan kiépíthető. Ahol vagy csak a lelőhelyek (linkek) sorakoznak, vagy a teljes szövegek is. Ez utóbbiakat korábban sok pénzért, a Föld tüdejének a nyirbálásával lehetett papírra másoltatva begyűjteni magánembernek is, intézményeknek is.

 

------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – polkorrektség 2017-08-19

   Újabb jele a fogalom laza kezelésének a Google-nál történtek következménye és annak magyarázata, ismertetése.

http://index.hu/tech/2017/08/19/a_polkorrektseg_nyert_mindenki_mas_veszitett/

   A „sztori” hiteles felidézéséhez szükséges persze Damore tízoldalas jegyzetének teljes ismerete. Itt és most csak annyit vegyünk ebből figyelembe, ami az Index-en a magyar nagyközönség által elérhető. Hiszen a fogalom értelmezése így is vizsgálható.

Damore szerint a Google egy ideológiai buborékban él; ezért adta a dokumentumnak a Google's Ideological Echo Chamber címet. Ebben (szerinte) tudományos érvekkel, indulatoktól és vagdalkozástól mentesen fejtette ki, hogy

  • a technológiai cégeknél csakugyan torz a nemek aránya;
  • de szerinte erről részben a biológia tehet;
  • és ez tartja vissza a nőket az előrelépéstől, nem maguk a cégek;
  • a Google sokszínűséget célzó kezdeményezései tévesek és elfogultak.

….

Azt is kifogásolta, hogy egyes programok és továbbképzések csak bizonyos nemű és bőrszínű embereknek elérhetők, pedig ez is diszkrimináció. De nem azt javasolta, hogy fosszák meg ezeket az embereket a továbbképzés lehetőségétől, hanem azt, hogy ez legyen szabadon elérhető mindenki másnak is.”

 

   Miért a biológia tehet arról, hogy kevés hölgy dolgozik a technológiai cégeknél? Csak nem a kromoszómák, a gének? Az Index ezt nem részletezi, így csak tippelhet a nyájas olvasó. Ha ez így lenne, s széleskörű statisztikai adatgyűjtés támasztaná alá azt a tapasztalati tényt, hogy a nők között sokkal kevesebben vannak pl. a természettudományos tantárgyakban kiválóan teljesítők, akkor ennek kimondása, ki- és bemutatása egyáltalán nem sértené a politikai korrektség elveit és gyakorlatát. Attól, hogy azok, akiknek a polkorrektség csípi a szemét, s ezért ezt a megállapítást úgy interpretálnák, mint a politikai korrektségbe ütköző tényt, attól ez az interpretáció még nem válik igazzá. S melyik az a bizonyos nem a kettő közül (illetve gender? mert már a nem sem kétbites), s melyik az a bőrszín, s mindez igaz-e, s ha igaz, akkor miért? Ez nem derül ki az Index interpretációjából.

   Ahogyan olvashatjuk, a cégen belül hónapokig fel se figyeltek erre a házi levelezésben közzétett fejtegetésre, majd robbanásszerű reakciókat váltott ki. „A reakciók többnyire három kategóriába voltak sorolhatók. A nők többsége azt írta: ez borzasztó, teljesen kizökkentette őket a munkájukból, és az ilyet nem is szabadna engedélyezni. Voltak férfiak és nők, akik szörnyűnek tartották Damore érvelését, de hagyták, hogy elmondja a véleményét. És voltak férfiak, akik egyetértettek Damore bátor kiállásával.”

   Érdemes egyenként mérlegre tenni a tíz pontból álló és felsorolt megállapításokat, de azt is, Hogy Damore érvelését ekkora felháborodás fogadta, az nemcsak annak szólt, hogy a tudományosnak tartott érvei helyenként nem voltak megalapozottak. A Szilícium-völgyben mostanában egymást érik a botrányok a női munkatársak hátrányos megkülönböztetése miatt.”

„Damore néhol túlzó, néhol megalapozatlan, néhol erősen leegyszerűsítő meglátásai nyilván sok női munkatársnak rosszul estek. Mégis, lehetett volna erről értelmes vitát folytatni. Damore szoftvermérnök, a levezetései pedig, bár sok helyen pontatlanok, nem indulatosak, hanem tárgyilagosak. Talán hallgatott volna az érvekre. Talán meggyőzhető lett volna arról, hogy téved.

De amikor a dokumentum nyilvánosságra került, már nem volt visszaút. A Google-nek állást kellett foglalnia. És az állásfoglalásnak figyelembe kellett vennie a közhangulatot is. Azt a közhangulatot, ahol az Uber vezérigazgatójának a cégen belüli szexuális zaklatásokról, a nők elnyomásáról, az ordító szexizmusról szóló vádakkal kellett szembenéznie. Ahol a Reddit vezérigazgatója, Ellen Pao is a diszkriminatív módszerek miatt indított munkaügyi pert. És a Google megítélése sem sokkal jobb: egymást érik a hírek az alulfizetett női dolgozókról és a cégen belüli egyenlőtlenségekről.

Damore kiáltványának megítélése a fentiek miatt nem volt, nem lehetett elfogulatlan. De az ügye olyan támogatókat kapott, akik nemhogy javítottak, hanem egyenesen rontottak a helyzetén.”

 

Tehát a közhangulat és a támogatók. Hogyan és miért alakult ki? A három megnevezett példa valóban a hátrányos megkülönböztetést igazolja.

S itt következik néhány olyan mondat, ami elgondolkodtató.

   „A közvélemény kétbites végkimenetelekben gondolkodik: nőgyűlölő vagy vérfeminista, polkorrekt vagy fasiszta, támogatás vagy elhatárolódás. A Google úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy bármelyik negatív jelzővel összemossák a cég nevét, így inkább Damore kirúgása mellett döntött. A vállalat szempontjából ez volt a helyes lépés: jót tesz a cég imidzsének, ha megszabadulnak egy kétes hírű alaktól, aki a munkatársait felháborító szexista kiáltványokat írogat.”

 

   Valóban, a magyar közvélemény is kétbites végkimenetekben gondolkodik. De miért van ez így? Helyes-e, hogy így van? Kinek az érdeke (figyelem, itt van a képben az érdek mint fontos szempont), kinek jó ez és kinek nem? Szerintem nem jó, - illetve csak a levelező kétbites nemzeti konzultációnak továbbá a kétosztatú politikának jó -, s elsősorban a tömegtájékoztatás felelőssége, hogy ezen változtasson. Nagy mulasztása, hogy eddig inkompetens és/vagy impotens volt.

 

   Az Index beszámolójának vége:

 

„A polkorrektség győzelme

Egy névtelenül nyilatkozó Google-alkalmazott szerint Damore-nak igaza van abban, hogy a Google baloldali elfogultsága tényleg egy polkorrekt monokultúrát hozott létre, ami azzal betonozta be magát, hogy megszégyeníti azt, aki különvéleményt fogalmaz meg.

A tény, hogy a kollégák nyilvános fórumokon követelték a kirúgását, azt bizonyítja, hogy kialakult egy ideológiai buborék, ahol a különvéleményeket elhallgattatják. Miért nem az érveivel vitáztak? Mert könnyebb arra hivatkozni a közösségi médiában, hogy sértettnek és dühösnek érzed magad. A vita és a párbeszéd időigényes.

Tényleg nem sok jót jelent a jövőre nézve, hogy egy progresszívnek tartott, a haladást célzó technológiai vállalatnál lehetetlen megbeszélni bizonyos kérdéseket, mert az egyeseket sért.

Hogy egy ilyen cégnél nem tudott annyi tolerancia, kommunikációs készség és szaktudás összegyűlni, hogy hisztéria helyett észérvekkel tisztázzák a vitás helyzetet.

Hogy a polkorrekt leegyszerűsítések és a fekete-fehér nézőpontok miatt a nézeteltérésekből ideológiai hadszíneterek alakulnak ki, nem proaktív párbeszédek.

Hogy a Google sokat hangoztatott nyitottsága a különvéleményekre már nem vonatkozik.”

 

   Nemcsak az Index, hanem a hivatkozásban szereplő Google-alkalmazott is polkorrekt monokultúrának nevezi a különvélemény megfogalmazását nem toleráló felfogást, a fekete-fehér leegyszerűsítéseket, a nyitottság hiányát. Holott éppen a politikai korrektség igazi megvalósulása lenne a tényekkel alátámasztott különvélemény tolerálása, a differenciált gondolkodás, a nyitottság. S ezek ellentétét, vagyis a megalapozatlan kirekesztést, a fekete-fehérben gondolkodást, az el- és bezárkózást a megfelelő helyre helyeznénk, oda, ahova való, azaz a politikai inkorrektség terrénumára. De - sajnos – „a vita és a párbeszéd időigényes”.

 

   Utóirat. Feltehető a kérdés: van-e, lehet-e magalapozott kirekesztés? Megalapozott berekesztés ugyebár van, a letöltendő szabadságvesztés. A megalapozott kirekesztésnek néhány légbőlkapott példája: Ha pl. kirekesztenénk a közbeszédből az ötös számú tagkönyv tulajdonosát. Ha csak egyetlen szóval minősítenénk a legutóbbi javaslatot a választási cenzusról. Ha a hazai levélben szavazás kirekesztő, s ezzel inkorrekt sajátosságát naponta hangoztatnánk, s ezzel kirekesztenénk a demokrácia fogalmából az ezt alkalmazó rezsimet. Ha minden alkalommal megszólalnánk közszereplőként, kommunikátorként vagy csak magánemberként, amikor alaptalan általánosítással találkozunk, s ezt az alaptalan általánosítást kirekesztenénk az igaz megállapítások köréből. Mindezt azért, mert igaz - régebben a Köznevelés c. hetilap első oldalán is olvasható volt – az Ovidiustól származó mondás: Gutta cavat lapidem (A vízcsepp kivájja a követ).

 

Utóirat utóirata. Feltehető a kérdés: mi a viszonya a politikai korrektségnek és a liberális szabadságértelmezésnek, ezen belül is a szólásszabadságnak. Erről idézzük előbb Mill-t, Bihari Mihály nyomán „A szabadságról nem lehet másként, mint az emberi értelem, vagyis a racionális vélekedés és a racionális viselkedés függvényében gondolkodni. A szabadság elsősorban bizalom az értelmi képességekben általában és különösen a másik ember értelmi képességében. Mill másik kiinduló tétele: ””Alapelvünk feltételezi az ízlés és a foglalatosság szabadságát; szabadságot, hogy úgy alakítsuk életünket, ahogy hajlamainknak megfelel; hogy vállalva a következményeket, azt tesszük, amit tenni akarunk embertársaink akadályoztatásától mentesen, mindaddig, míg az, amit teszünk, nincs az ő kárukra…””(http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_519_40137/ch07.html)

A kövérített szavakkal általam kiemelt részlet máig a közismert központi tétele a – sokak által tudatlanul vagy megtévesztő szándékkal, de mindenképpen félremagyarázott - liberális szabadságfelfogásnak.

Mivel a liberális szabadságfelfogás szerint az egyén szabadsága nem korlátlan, ezen belül a szólásszabadság se az. Függ például a környezet tudatosságától (nem a környezettudatosságtól), érettségétől. Egy konkrét példa: addig, amíg az antiszemitizmus napi jelenség, addig nem engedhető meg a holokauszt kétségbe vonása. Legtöbb helyen büntetik is. Ha azonban egy országban olyan magas az erkölcsi érettség, hogy a holokauszt tagadóját felesleges lenne bíróság elé állítani, mert ez a tagadás vagy hatástalan, vagy a teljes felháborodást váltja ki, ebben az esetben elegendő, ha a tagadó közmegvetésben részesül. Általánosságban tehát az, hogy vannak-e tabutémák, illetve hogy bármely téma milyen megfogalmazású felvetést bír el, ez mindig az adott közeg minőségétől függ. Az értelmi képességek adott szintjétől.

 

 

------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István - Olvasónapló4

 

   Ezúttal a tegnapi, (32. sz.) Élet és Irodalom néhány írása kerül bele a naplóba. A megtalálhatóság sorrendjében haladva az első említésre szánt írás a vezércikk. Bocsássuk előre, hogy a hajdani hármas (Kovács-Megyesi-Váncsa) sajnálatos módon előbb megcsonkult, aztán szerencsés módon kiegészült Székyvel. Mindegyik szerző egyedi volt, s most is az. Nem célom ezt alátámasztani, de említenem azért kell, mert a főszerkesztő Kovács Zoltán írásai a legtárgyilagosabbak és legszenvtelenebbek. A másik véglet természetesen Váncsa, aki indulatos s egyúttal gyilkosan szatírikus. Közéjük tettem Megyesit, s most Székyt. Ám a mostani Kovács-írás kilóg a sorból. Címe: Kik vezetik az országot? Megdöbbentett az a lehangoltság, az a keserűség, s az ezek alól mégis előtörő indulat, ami jellemzi.

 

   A 2. oldalon olvasható Haskó László „állandó levelező” írása. Mielőtt a tartalmáról lenne szó, említsük meg az előzőt. Abban Heller Ágnes egész oldalas cikkéhez kapcsolódott, helyesebben szólva arra a hozzászólásra reagált, amit Tóth Klára filmkritikus (Dárday István neje és Tóth Erzsébet testvére) közölt. Tóth Klára megpróbált fogást találni Heller egyik kis állításán, s Haskó ennek a törekvésnek mutatta meg a lólábát. Itt a Csak vudu c. hozzászólásában Bruck Andráshoz kapcsolódik. Mondandójának lényege, amivel a legmesszebbmenőkig egyetértek, hogy a demokratikus ellenzék már eddig is nagy történelmi hibát vétett azzal, hogy asszisztált 2010 óta a demokratikus működés látszatához, s ezt a hibát csak fokozza azzal, hogy készül a harmadik bukásához is asszisztálni. (Nekem itt megint eszembe jutott, ahogyan a közelmúltban már többször, Andersen meséje, A császár új ruhája. Szövik a semmit, felveszik a semmit, s nincs egy kisgyerek, aki elkiáltaná magát.) Haskó egy rövid visszatekintés után azt a véleményét fogalmazza meg, hogy „Az idő elszivárgott, a NER-t fülkeforradalommal elsöpörni már nem lehet. Valódival is bajos, de nem lehetetlen. A forradalom vértelen és alkotmányos formája a választási bojkott.” Hozzá kell tennem azonban, hogy erre nem látok hajlandóságot. Persze, a hátralévő kilenc hónapban még történhet szinte bármi. Ám ha addigra se ismerik fel a kormányváltásra készülők, akkor a szavazóknak kell „okosabbaknak” lenniük. Nekik kell ezt a bojkottot előre ki- és bejelenteni. Lehet, hogy elérnénk vele, hogy egy elhalasztott választásra egy demokratikus választási törvény nyomán legyen lehetőség.

 

   A 3. oldalon Krusovszky Dénes szól hozzá fél lapoldalnyi terjedelemben Reményi József Tamás három számmal korábbi nyílt leveléhez. Abban többek között a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft működését bírálja, s arra kéri fel írótársait, hogy ne legitimálják a részvételükkel. Krusovszky ennek a szervezetnek a megalakulásáról is ír, s leleplező idézetekkel bizonyítja Szőts Géza kétarcú megnyilatkozásait. Sok olyan részlettel szolgál, amikről a kívülállók nem tudhatnak, s amik jellemzik az állami pénzen finanszírozott pártkatonákat. „Reményi elkeseredett levele éppen azért fontos momentum ebben az egész történetben, …. mert egy részrehajlással nem vádolható, közmegbecsülésnek örvendő szerző tollából származik. … Ha ő elszörnyed a KMTG láttán, mit mondjunk mi?” (Az asszociációkkal megvert naplóírónak itt egy még frissebb, botrányosnak látszó ügy jut eszébe, az ugyancsak Kárpát-medencei gyermeküdültetési szervezet vezetőjének 3,5 milliárdos havi nyaralási szállásköltsége Monoszlón, amit a saját állítása szerint a magánpénzéből fizette.)

   Következzen Gadó Gábor írása a 8. oldalról. Címe: A szabadulóművész. Mottója elárulja a témáját: „Mint egy ország levert forradalom után,/ oly csöndes ez a nap.”(Babits Mihály: Esős nyár) Gadó a költőnek a köztudatban kevéésé ismert arcára irányít némi fénysugarat. Babitsról a poeta doctus, a tudós költő jut a művelt átlagember eszébe, annak ellenére, hogy középiskolai tananyag a Cigány a siralomházban c. verse. Ott a költő maga definiálja pontosan három alkotói szakaszát, azok jellemzőit, s ott bizony csak az elsőről írja azt, hogy „ Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, / ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas / fényes, páncélos, ízelt bogarat.”  Mert Úgy született később az ajkamon, mint / a trombitahang, mint a trombitahang / katonák szomjas, cserepes ajkain. // De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön / mint beesett szemek gödreiben / remegve fölcsillan a könny.  Vagyis Gadó ebben az írásban Babits verseinek személyességéről ír, arról hogy „mennyire távol állnak attól a tárgyias, objektív hangtól, amit olyan kézenfekvő a költővel azonosítani.” A későbbiekben ismerteti Babits reakcióját Thomas Mann levelére, idézi ennek az írásnak egy mondatát: ”Fénylő, tanáros szemüvege alól a legfinomabb szellemek egyike néz a hatalom farkasszemeibe.” Egy évvel később pedig, túl az első gégeműtéten, az alábbiakat jegyezte fel: „Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és a szabadság tiszteletét.” Gadó idézi még Babits Psychoanalysis Christiana c. versének néhány sorát, s ez lesz majd a következő heti idézetem.

   A másik oldalon, a kilencediken van Vári Attila Hasbeszélő harcosok c. írása. A szerző – a saját szavaival idézve – egy kis kirándulásra hívja a politikai nemzet fogalmán felnőtt magyar politikusokat. Konkrét példákon keresztül bizonyítja, hogy a román kormány sokkal több teret ad a romániai magyarok anyanyelven történő oktatásához, mint teszi ezt a mindenkori magyar kormány a hazai nemzetiségekkel. Példáit kiegészíthetjük azzal az ötödik osztályos magyar nyelv és irodalom tankönyvvel, ami amúgy is beszédtéma lett a napokban. Erről állította Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke, hogy jobb, mint az eddigi összes hazai. Meg is tudunk erről győződni a saját szemünkkel és eszünkkel, hiszen a teljes tartalma elérhető a neten.(A tankönyv erényeinek részletezése nem fér bele az olvasónapló kereteibe, mint ahogyan annak a kifejtése se, hogy miért rosszak a hazai magyartankönyvek. Csak egy kérdés ezekhez a hazai ötödikesekhez: biztos, hogy ragaszkodni kell az egyik szent tehenünkhöz, azaz hónapokon át kell időt szánni a János vitéz apróra rágására?)

   Tízedik oldal, Szánthó Erika Emma riportja. Címe: Az elefántokat lelövik, ugye? Az egyik legnagyobb vándorcirkuszt kereste fel, a Magyar Nemzeti Cirkuszt. Ha vonulnak, egy kilométeres a konvojuk. Úgy mutatja be az életüket, hogy a középpontba az elefántokat, idomításukat, produkcióikat állítja. De miért érdekes ez bárki számára? Az áthallások, az asszociációk miatt is. Először a betörésükről: „Ahhoz, hogy a kiselefántokat betanítsák, először el kell szakítani az anyjuktól – magyarázza az (állatvédő - P.I.) egyesület munkatársa – azután a kölyköket megkötözik. Egészen kiskorukban csak megfélemlítéssel tudják irányítani őket. Ezt pedig dominanciával és fizikai fegyelmezéssel váltják ki. Ebbe nőnek bele. Meg kell törni az állaz lelkét, hogy irányítani lehessen.” A cirkusz idomárja pedig, amikor már biztos benne, hogy az elefántja barátságos, bemegy a karámba, és megsimogatja. Ez a kölcsönös bizalmat erősíti – mondja. Az elefántok három-négy év alatt tanulják meg az összes parancsot, de azután sohasem felejtik el őket. Aztán az életkörülményeikről. A riportban szembekerül egymással az állatvédők és a cirkuszosok véleménye pl. az állatkerti és a cirkuszi elefántok „jólléte” dolgában. Természetesen a cirkuszi elefántok a cirkuszosok szerint a boldogabbak, mert sokkal többet foglalkoznak velük, s nagyobb életteret adnak nekik a kifutóikon. Az újságíró megkérdezte Csányi Vilmost is, aki közölte, hogy az állatok is gondolkodnak és éreznek, és valamiféle tudatuk is van. Ő a cirkuszi állatbemutatást elavultnak tartja, s nem szereti. A megkérdezett állatvédő pedig fel is szólítja, illetve kéri a „közönséget”, s így a lap olvasóit is, hogy ne látogassanak olyan cirkuszokat, amelyek állatokat használnak fel.

 

 

-----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Adalékok az utoléréshez egy cikk olvasása kapcsán (Élet és Irodalom, 30. Széky János írása az első oldalon)

   A jelzett cikk második felében hazánk és az Unió gazdaságának kétféle összehasonlításához közölt adatokat a szerző. Egyrészt a súlyozott érték (PPS) szerinti százalékokat. Ezek alapján számoltam úgy, hogy mi a közösség átlagát 96 év alatt érhetjük el. A másik adat a GDP tiszta számai. Ezek szerint nálunk a legutóbbi növekedés (3,7 %) kétszerese az Unió átlagának. Vagyis itt az a látszat keletkezhet, hogy a közeledésünk sokkal gyorsabb. Mindezek miatt írtam hozzászólást a 32. számban. Terjedelmi korlátok miatt nem volt módom a második bekezdés állításait részletesen igazolni. Erre teszek most kísérletet.

A százalékok önmagukban tehát nem mutatják az igazi részleteket. Hiszen egyes adatok szerint 2015-ben a mi egy főre jutó GDP-nk 12 240 euro volt, ennek a 3,7 %-os növekedése 453. Az Unió átlaga (az Egyesült Királyság nélkül) ugyanabban az évben 29.814 euro. Ennek az 1,8 %-a pedig 536. Melyik is a nagyobb? S ha az Unióé, akkor mi közeledünk? (Ráadásul a mi 453 eurós növekedésünk nem veszi figyelembe az évi egy főre jutó 300 eurónyi ingyenpénzt, az Unió támogatásait. Anélül a szám csak 153, vagyis 1,2 %)

   Nagyon irritál a maszatolás, a ködgép; a tiszta beszéd tudatos kerülése. Ezért aztán az a véleményem – amint azt az említett hozzászólásom végén is írom -, hogy nem a GDP és PPS számai, nem ezek a százalékok mutatják meg a lényeget, az átlagos állampolgárnak a jólétét vagy rosszlétét, hanem az esettanulmányok sorából összerakódó összkép. (Egy egykori ismerősöm mondása jut eszembe: az adott árszínvonal pl. a kenyér és a toronydaru árából tevődik össze, de kenyeret sokkal gyakrabban vesz az ember, mint toronydarut.) Az esettanulmányok sorát valamikor és valahol el kell kezdeni. Itt és most az egykori monarchia két tagállamának, két mai szomszéd országnak, vagyis hazánknak és Ausztriának az összehasonlításába fogok bele. Dilettánsan és mikroméretekben. S ez pillanatfelvétel lesz, a mai állapotokat mutathatja.

   Először általánosan, azaz a két ország adószabályai és minimálbérei. Forintban számoltam, 310-es euróval. Hazánkban minden bérből 33,5 %-os a teljes levonás, ez Ausztriában sávos. Összesítve azt jelenti, hogy ott havi 372 000 forintig (1200 euróig) nincs jövedelemadó, csak 16 %-os szociális levonás (tb és nyugdíj). Itthon nincs adómentes sáv, a hazai bruttó 372 000 után a nettó 247 000. Ehelyett odaát 312 000 marad meg. 465 000 forintból (ez az osztrák bruttó minimálbér) itthon 309 000 a nettó, ott 374 000. S ha a következő sávhatárt nézzük (odaát a szoc.levonások is sávosak), akkor 1 550 000 Ft (5 000 euro) után nálunk 1 030 000 marad a jómódú polgár kezében, Ausztriában 837 000. Látható tehát, hogy a két országban melyik rétegeket támogatják és melyeket sújtják az adószabályok. Így aztán biztosan nem is igaz a szomszédokra, hogy a teljes állami bevételeknek csak 5 %-a származik a személyi jövedelemadóból, ahogyan ez nálunk van. A következő lépésben az ÁFÁ-ra nézzünk rá. Nálunk az alapkulcs 27 %, az egyik legmagasabb az Unióban. Mostanában kezd differenciálódni, ahogyan halljuk, az ország teherbíró képességének függvényében. De a sokféle áfakulcs miatt nehéz egyáltalán átlagot számolni is, nemhogy viszonyítani. Ausztriában kétféle kulcs van. Az alap 20 %-os, de az élelmiszerekre, a kulturális termékekre és szolgáltatásokra és a személyszállításra 10 % érvényes.

   A minimálbér nálunk ma 127 000 bruttó, ennek a nettója 82 000. Odaát 465 000, (1500 euro), nettóban 374 000. Itt már viszonyíthatunk is. A bruttó 3,6-szoros, a nettó 4,6-szoros. Lehetne az átlagbért is hasonlítani, ezt azonban azért látom feleslegesnek, mert odaát az egy főre jutó GDP és PPS szinte azonos, míg nálunk a szakértők szerint PPS sokkal jobb, azt a látszatot keltve, hogy az ár-bér viszonyaink jobbak. Holott inkább azt lehet sejteni, hogy a mi jövedelmi ollónk nyílása a sokkal nagyobb, azaz az átlagunk nagyobb szélső értékekből jön ki. Ezt az is igazolja, hogy a mi minimálbérünk az átlagbér 45,6 %-a, odaát ez 57,5 %. Ezért kell megnézni azt, hogy Budapesten és Bécsben mibe kerül egy minimálbéres gyermektelen pár havi megélhetése.

   A neten olvasható egy fiatal pár beszámolója. 2014-es adatok, tehát azóta feltehetően nem romlott a helyzet.

http://hataratkelo.blog.hu/2014/06/02/a_kolbasz_a_kerites_es_egy_kis_matek

Ha megnézzük Viktória táblázatát, azt látjuk, hogy az akkori kétszer ezer eurós minimálbér felét kell elkölteniük kettőjük teljes havi megélhetésére, (ebből a felének a fele, azaz a teljes nettójuk negyede a lakhatás teljes költsége), azaz forintban 310 000-et, s az ugyanennyi másik felét megtakarítják. A havi bérlet Bécsben akkor 14 500 Ft (47 euro) volt. De évesben véve havonta csak 9610 Ft, szinte centire azonos a budapestivel. S azóta a szomszédoknál a minimálbér 50 %-kal emelkedett, tehát a megélhetésük valószínűleg még könnyebb lett. (Találtam egy másik beszámolót is, egy egykeresős kétgyerekes házaspárét, azt kissé bonyolultabb átszámítani. Egy másik írásomba megteszem.)

   A magyar minimálbéren Budapesten élő fiktív pár összes nettó bére 164 000 Ft. Ezek szerint nekik bruttó 40 000-ért kellene találni bútorozott kétszobás lakást. Legjobb esetben is csak a kétszereséért tudnának. Maradna 84 000-ük a teljes megélhetésre (háztartás, közlekedés stb.) és a megtakarításra. A két bérlet tizenkilencezer. Hány forint kell naponta háztartásra? Ha otthon főznek – ahogyan a bécsi Viktória is – akkor számolhatunk talán napi ezret. Marad havi 35 000 a többire: szórakozás, kultúra, spórolás. Hogyan férne bele akár egyetlen gyermek vállalása? Úgy nem, ha örökké ebben a bérlő életmódban maradnának. Itt és emiatt elismerően lehet szólni a hazai legújabb, CSOK-os lakástámogatásról.

   S a végén, csak pár mondatban nézzük meg az átlagbéreket. A mai magyar bruttó átlagbér 270 000 körüli, a nettója 180 000 körüli. Ausztriában 2100 euro, azaz 650 000 Ft, nettóban 475 800. A bruttójuk 2,4-szeres, a nettójuk 2,6-szoros. S hogy hol mennyire lehet takarékoskodni a vásárlások során, arról legyen itt befejezésül egy link: http://nepszava.hu/cikk/1136590-a-szegeny-itt-a-legszegenyebb Érdemes az írást elolvasni.

   Ha eddig jutottunk, akkor persze valóban csak pillanatképet láthatunk. A változás iránya, a közeledés vagy távolodás akkor derülhetne ki, ha meg tudnánk nézni ugyanezeket a jellemzőket pl. a tíz évvel ezelőtti adatokban. Egy másik rezsim második ciklusában, de egy évvel a gazdasági válság előtt. Valahogy ahhoz hasonlóan, amint azt mintavételesen megkíséreltem egy négy évvel ezelőtti írásom bevezetőjében. Címe: Az olvasás ára, s a neten elérhető. Nem lenne azonban elég csak visszafele tekintgetni, ahogyan ez visszamutogatás formájában amúgy is divatos. Hanem a jövőben következetesen, évről évre rögzíteni az akkori állapotokat itt és ott. Így valóban kiderülne, hogy merre tartunk, közeledünk-e vagy távolodunk.

 

 

Frissítés a tartalomhoz 217.08.19-én, újabb olvasmányok nyomán.

http://index.hu/belfold/2017/08/14/harommillio_magyar_felnott_van_aki_vagyik_a_balatonhoz_de_nem_jut_el/

„ …a nyaralás mint olyan fájóan sok embernek, a magyarok 40 százaléknak kimaradt az életéből tavaly és idén is.     … az Index Balaton-kutatása szerint tavaly a magyarok 53 százaléka, idén 48 százaléka megy vagy ment el nyaralni valahová. A múlt évben (ezek az adatok láthatók alábbi grafikánkon) a Balatonnál 28 százalék vendégeskedett, idén 25 százalék. A Balatonon kívüli települések vonzása összességében ennél nagyobb volt, 2016-ban 36 százalék, most 29 százalék nyaralt más hazai városban, üdülőhelyen. A külföldi nyaralás közönsége tavaly is, idén is 15 százalékos volt. A lakosság négytizede, mint írtuk, mindkét esztendőben volt nyaralni, az emberek ugyanekkora hányada egyik évben sem.”

 

http://nepszava.hu/cikk/1137819-lejtore-kerult-ketharmad

A napokban jelent meg a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2016 adatait összesítő Megyék, régiók statisztikai zsebkönyve című kiadványa, amelyben megint a megszokott, az ország végletes kettészakadását jelző mutatók köszönnek vissza. …. Nem csökkentek a jövedelmi különbségek 2016-ban sem. Míg egy fővárosi, teljes munkaidőben dolgozó alkalmazott pótlékokkal, bérkiegészítésekkel, étkezési és utazási hozzájárulásokkal, jutalmakkal együtt majdnem 360 ezer forintot kap a számlájára havonta, addig a mindössze 250 kilométerrel keletebbre élő szabolcsi társának ennek csak a fele jut, átlagosan 186 ezer forint. Ha mélyebben is beleássuk magunkat a táblázatokba, az is kiderül, hogy a fizikai dolgozók itt már csupán kevesebb, mint 140 ezerért dolgoznak és Borsodban, Nógrádban, meg Baranyában sem éri el a teljes jövedelmük a havi 160 ezer forintot……A jövedelmi adatoknál is durvább szélsőségeket mutat a statisztika, ha a térségek átlagos fejlettségi szintjét - némi leegyszerűsítéssel -, az átlagos életszínvonalát mutató egy főre jutó GDP-adatokat vetjük össze. Budapesten ez az országos átlag duplája, de Nógrádban csak az átlagos érték 42 százaléka. … A munkanélküliségi adatok is ennek megfelelően alakultak: miközben a Dunántúl fejlett térségeiben 2-3 százalék között mozog a hivatalosan munkát keresők aránya, addig Szabolcsban ez még most is 11 százalék, és Nógrádban, Hajdú-Biharban is 8 százalék fölötti a munkanélküliségi ráta.”

   Nézzük meg előbb azt a majdnem 360.000 forintot. A cikkíró fogalmazásából úgy látszik, hogy ez nettó összeg. Lehetséges? Akkor a bruttója 540.00. Ha ez átlag, akkor benne van pl. a KÖZGÉP főkönyvelőjének és a köztisztasági vállalat kukaemelgetőinek a bére. Soknak látom, ezért az autopszia eszközéhez kell majd folyamodnom. Mellékesen jegyzem meg, hogy pl. egy négyszáz fős bajor faluban már 15 évvel ezelőtt emelőkaros kuka járt, a sofőr irányította, s a kukáknak pontosan a megadott helyen kellett lenni. Itt pedig a hetente kétszer érkező autó végében ketten állnak. Ez nem azt jelenti, hogy irigyelném akár a munkájukat, akár a bérüket.

   Ám ezek az idézetek is bizonyítják, hogy önmagukban az átlagok megtévesztőek lehetnek, ezáltal alkalmasak a tudatos megtévesztésre is. Ahogyan Bodnár Zoltán is igazolta nemrég egy tv-beszélgetésben. Az ő példája: ha tíz ember közül egynek a bére havi nettó egymillió, a többinek százezer, akkor az átlaguk 190.000. Ezért kell mindig megnézni a szélső értékeket is, a különbséget a két szélső érték között. A Statisztikai Hivatal adataiból tehát kiderül, hogy nemcsak a magyar és az osztrák átlag között van háromszoros eltérés, de ugyanekkora van a fővárosi és a borsodban dolgozók között is. Tudatában vagyunk ennek? Ugyanez érvényes a munkanélküliségi rátára is. Itt a mi szép országos átlagunk mögött az van, hogy ötszörös a különbség a keleti és a nyugati megyéink között – ha hiszünk a KSH-nak.

 

   Tehát ha a nemzeti átlagaink mögött ilyen szélső értékek vannak, akkor nem is elég a magyar átlagokat pl. az osztrák átlagokhoz viszonyítani. Egyrészt azt is meg kell nézni, hogy az ausztriai átlagok milyen szélső értékekből származnak, másrészt pl. az osztrák keleti tartományt érdemes a vele szomszédos nyugati megyéinkkel összevetni. Lehet, hogy a különbség nem is lesz olyan nagy? Ha pedig a két ország keleti megyéit hasonlítjuk össze, akkor ezt az eltérés még az országos átlagoknál is sokkal nagyobb? Ez esetben tehát Szabolcs-Szatmár megye és Burgenland között az eltérés hatszoros. Itt tehetünk egy kitérőt, arról, hogy van olyan felfogás, ami szerint az igazi határvonal Európa fejlett közepe és fejletlen kelete között a Duna folyó vonala pl. Esztergomtól. Igen, az Opel és az Audi alig pár km-re jött beljebb a határtól, s a Mercedes is csak Kecskemétig merészkedett. Nem hiszem, hogy ez utóbbi csak a szállítási távolsággal magyarázható. Száz kilométer, pl. Nyíregyházáig, meg se kottyant volna. Hanem a feltételek. Minek kell meglenni előbb ahhoz, hogy meginduljon egy régió modernizálódása? A feltételeknek, vagy a húzóerőnek? A keresletnek vagy a kínálatnak? Az ilyen kérdésfeltevés is a kétbites gondolkodás jele. (Lásd a másik friss írást a polkorrektségről.) Hiszen se az nem képzelhető el, hogy a semmibe telepítenek modern üzemet, úgy, hogy hiányzik a képzett munkaerő, se az nem, hogy „csak úgy”, minden konkrét perspektíva nélkül kezdenek el az emberek tanulni valami konkrét újat. Hiszen egy nagyobb üzem létesítése nem máról holnapra valósul meg. Az első szándéknyilatkozattól az avatásig 1-2-3 év is eltelik. Ezalatt van mód a speciális képzésre, átképzésre. Vagyis a folyamat oda-vissza hatású, egyik oldal erősíti a másikat. A kitérőből visszatérve már csak a kérdésfeltevés marad: miért fogadja beletörődően az összes elmaradt magyar térség a sorsát? Mit tehetne, mit kellene tennie, hogy ne legyen beletörődő?

„ … a KSH megyei összesítéseiből egyértelműen kiolvasható, hogy sem a keleti országrész, sem Dél-Dunántúl leszakadását nem sikerül megállítani. Ez azért is ijesztő, mert az Európai Unió 263 fejlesztési régiójának tavasszal megjelent statisztikája szerint az utóbbi 3 évben a hét magyar régió mindegyike rontott a versenyképességi pozícióján. A kormány homokba dughatja a fejét és a kristályszemcséket beleszórhatja a lakosság szemébe, de ezt a tendenciát valamennyien a bőrünkön érezzük.”

http://nepszava.hu/cikk/1137771-csorok-a-milliardossa-letttett-meszaros-lorinc-alkalmazottai

Szűk marokkkal mérik a fizetéseket Mészáros Lőrinc építőipari cégei - írja a Magyar Nemzet. A lap azt hasonlította össze, hogy a közbeszerzések legnagyobb nyertesei közül melyik hogy áll az alkalmazottak béreivel, és arra jutott, hogy a Mészáros és Mészáros Kft. a legfukarabb mind közül.”

Igaz, hogy csak havi tízezerrel fizet kevesebbet az országos átlagnál. Éppen ilyes dolgokra céloztam az ÉS-ben megjelent harmadik hozzászólásomban.

„Az utódok még apunál is smucigabbak - fogalmaz a Magyar Nemzet - a Mészáros gyerekei tulajdonában álló, magasépítéssel foglalkozó Fejér-B. Á. L. Építő és Szolgáltató Zrt. havi bruttó 225 ezer forintot ad a fizikai dolgozóknak, ami azt jelenti, hogy átlagosan 1452 forint egy munkás óradíja.”

Jegyezzük meg, hogy ez a számolás nem stimmel, szépít. Ugyanis a fenti bruttó órabér havi 155 órával jönne ki. (225000:1452=154,96) Ám ha csak napi 8 órával számolunk, az is legalább havi 176 óra. Úgy már csak 1280 lenne a bruttó órabér, s nyolcszáz a nettó.

----------------------------------------------------

   A másik oldal, azaz a viszonyítási alapul szolgáló gazdag országok helyzetét jellemezheti mindaz, amit Kun Árpád Boldog észak c. könyvéből megtudunk a norvég idősgondozásról. A regény második részének színhelye egy kb. ezer lakosú, – mi is, falu vagy kisváros? - a létállapotát tekintve nevezzük kisvárosnak. Nagyon magas az átlagéletkor, sok az idős ember. S még azoknak a nagy hányada is egyedül lakik, akik nem tudják magukat ellátni. Hozzájuk naponta jár a házigondozó, aki meleg ebédet visz, s ellátja a higiéniai teendőket. Hetente pedig takarító. Azok az idősek, akikre nem elég naponta egyszer odafigyelni, a lakóotthonban élnek, önálló apartmanokban. Nem érdemes hosszasan idézni a példákat, de néhányat igen. Minden házigondozott idős ember rendelkezik vészriasztó berendezéssel, s egyik esetben három helyről is kimentek a segélyhívásra, s a végén öten álltak mellette. Nem baj, mondta az idősotthon vezetője, inkább többen, mint kevesebben. Egy másik ember emelgetését, aki motoros kerekesszékben közlekedik a lakásában, egy mechanikus emelőszerkezet segíti. S amikor kiderül, hogy az már nem alkalmas, akkor napokon belül megérkezik a területi ellátó központból az automata változat.

 

 

2017.08.23. S hogy az olló merre mozog, arról az alábbi írás keretes része is tájékoztat:

http://nepszava.hu/cikk/1138351-hatalmi-lecke-iskolaigazgatoknak

Ha így nő az iskolából idő előtt kieső fiatalok aránya, az az érintettek további életperspektíváit, várható elhelyezkedési és jövedelemszerzési lehetőségeit korlátozza.

 http://nepszava.hu/cikk/1138385-nyugdijemeles-ausztriaban-szocialis-alapon

 

-----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Egy rádióműsor végéhez

 

   Augusztus 9-én a 12,30-13,00 között az MR1 Kossuth adón sugárzott műsorban az utolsó percekben került szóba Gulyás Mártonék terve. Az augusztus 20-i demonstrációjuk, amivel az arányos és igazságos választási rendszer kikényszerítése a céljuk. A szerkesztő által meghívott két hang tulajdonosa Boros Bánk Levente és Simon János volt. Sajnálom, hogy csak a végén kapcsolódtam be a műsor hallgatásába. (Ennek az az egyszerű magyarázata, hogy ezt a csatornát illetve egyáltalán rádiót mostanában csakis az autózás ritka perceiben hallgatok. A slusszkulcs kapcsolja be és ki.) A két beszélgető személye ismerős lehet a HírTv régebbi időiből, s mostanában talán az EchoTv-ből.

  

   Gulyásék terveit, koncepcióját mindketten nagy ívben sajnálták le. Egyikük anarchizmusnak nevezte, a másikuk komolytalannak. De mindketten megegyeztek abban, hogy a választási rendszer reformálásának – ha egyáltalán szükséges – nem az utca, hanem a parlament a megfelelő helyszíne. Mindketten azt mondták, hogy előbb legyen meg ehhez a megfelelő parlamenti erőfölény, többség, vagyis csakis törvényesen, törvénymódosítás útján lehetne a jelenlegi választási szisztémán változtatni. Hogy a műsor addigi részében miről beszéltek, azt még nem tudom, de alighanem megpróbálok majd utánanézni. Feltételezem, hogy – a mai diktatorikus szisztémát adottnak tekintve – a jelenlegi helyzetből kiindulva a jövő évi esélyeket latolgatták. (Itt és most csak utalok arra az írásomra, ami nemrég a Népszavában jelent meg. Ott elég részletesen érveltem a csak listás választási rendszer mellett.)

 

Mindezt azért tartom fontosnak felidézni, emlékeztetni, a figyelmet erre irányítani, mert érvelésük tipikusan a 22-es csapdájának egy mai példája. Egymást kizáró illetve egymást előfeltételező két dolognak az összemosása. Olyan, mint a tyúk vagy a tojás elsőbbségének a kérdése, vagy mint a reformkori két elvárás egymásra mutogatása. (Színtársulatok: pártoljatok, s majd aztán haladunk. Közönség? haladjatok, s majd aztán pártolunk.) S még azt is el tudom képzelni, hogy a két megszólaló a műsor után jót nevetett (röhögött) a markába. Ahogyan az imperialisták is röhögtek a markukba, amikor a Vidám Park neve még Angol Park volt. Illetve úgy, ahogyan Soros nevet a végén. Mert tegyük fel a kérdést itt, a gondolatmenet végén: a mai nemzeti együttműködési rendszerrel szemben álló, parlamenti kisebbségben létező pártformációk ha mind összefognának is, meg tudnák-e változtatni a mostani választási rendszert? S ha feltettük a kérdést, gondolatban válaszoljunk is rá!

 

   Utószó: ha majd valamikor eljön az az idő, hogy a jelenlegi többség valamilyen malőr folytán kisebbségbe kerül, onnantól már nemcsak a választási rendszert lehet megváltoztatni, hanem minden más rendszert is. Az oktatási, az egészségügyi, az adózási, a szociális, a pályázati stb. rendszereket. Ha másként nem, akkor úgy, ahogyan a kétharmados plakáttörvényt változtatták meg a feles városrendezési törvénnyel. Ennek mintájára még akár az alaptörvényt is teljes egészében környezetszennyezőnek lehetne nevezni (erre épp az esti beszélgetős műsorában utalt Kálmán Olga), s egy feles törvénnyel megváltoztatni. Ezért aztán az a véleményem, hogy nem kellene erőlködni a plakáttörvény érvénytelenítéséért. Meg kellene hagyni, le kellene nyelni. S majd valamikor – egy vagy öt év múlva – jó lesz jogi precedensnek.

  

 

  

---------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A szociális érzékenységről

 

   Egy talán tanulságos esettanulmány. Egy face-s bejegyzés nyomán. Az alapszöveg:

 

M.N. … megosztottota az Óvodai Élet bejegyzését.

augusztus 4., 12:52 ·

 

Óvodai Élet

augusztus 4., 11:52 ·

"A gyermek nem nyaralást, hanem téged akar. Számára a szünidő nem a pénzről, hanem a nyugalomról szól. Így hát ne stresszelj azon, ha nem mehettek nyaralni, csak légy vele. Öleld meg, amikor csak tudod, légy vele, amikor teheted. Mert ez a Ti időtök, ahhoz pedig sosem kellett pénz. És hidd el, az sem számít mi kerül az asztalra, ha mosollyal az arcodon teszed elé, és nevetve fogyasztjátok el, mert nem érdekli majd. Te vagy a lényeg számára, hiszen a gyermeked. Belőled él, a derűdből, az akaratodból, a jelenedből és a holnapodból. Csak te gondolod, hogy a nyárhoz pénz kell, a gyermeked számára Te kellesz hozzá, senki és semmi más. Így hát vágd ki a francba a lelkiismeret gyötrelmeit és légy vele! Hidd el, a felejthetetlen nyár a lélekben születik meg és sosem függ a pénztől. Tedd azzá!"

(Theodorovits Andrea)

 

Én: Különös, ambivalens, sőt kétélű szöveg (hogy ne alkalmazzak rá keményebb jelzőket). Mert egyrészt persze, hogy igaz, de nem kizárólagosan. Nem igaz, hogy sose a pénztől függ, mint ahogyan az ellenkezője se igaz. A világ nem egysíkú, nem fekete-fehér - s még tudnék hasonló közhelyeket írni. Helyette felteszem a kérdést: kihez szól a "szerző"? Le akarja beszélni azokat, akik mehetnek nyaralni, vagy lelki balzsamot kínál azoknak, akik nem? S azt hiszi, hogy majd az "óvodai életben", a kisiskolás életében nem kerül szóba szeptembertől, hogy ki mit csinált, hol járt a nyáron? S abban a gyerekben nem alakul ki kisebbségi, alsóbbrendűségi érzés, aki évről évre "csak" annyit mond ilyenkor, hogy a szüleivel volt?

Válasz (A – a megosztást végző ismerős)

Hogy lehet kisebbségi alsóbbrendűségi érzés ha egy gyermek a szüleivel tölti a nyarat !?

 

Én: Nem erről írtam, s Theo se csak erről írt. Theot idézem: "Te kellesz hozzá, és senki és semmi más." Ez szimplifikálás. Igenis stresszeljen a szülő, s ne vágja a francba a lekiismeret gyötrelmeit, ha évek során át nem tudnak nyaralni. Egyszerűen hazugság, hogy "sosem függ a pénztől". Részletezem: egész nyáron nem lehet pl. a panelban dekkolni, - a mostani hőmérsékleti viszonyok között egyáltalán nem lehet -, vagy parkokban, játszótereken, szabadstrandokon otthonról vitt szendvicsen és ásványvízen "nyaralni". Az persze más, ha egy-egy év ilyen, az még elmegy. A kisebbségi, alsóbbrendűségi érzés tehát nem ezelben a meghitt órákban alakulhat ki, hanem - ahogyan írtam is - majd a nyár után, a gyermektársaságban, évek során át halmozódva. Nagyon intelligens szülők és gyerekek kellenek hozzá, hogy ezt el tudják kerülni. S ha a szülő stresszel, akkor előbb-utóbb megpróbál tenni azért, hogy elmehessenek valahova a szó szoros értelmében üdülni, (ahol "nem anya főz, hanem addig is velem van"), kirándulni, s ez bizony mind pénzbe kerül. Én tehát Theo helyében nem kizárólagossággal fogalmaztam volna, hanem megengedően. Azt tartottam volna helyesnek, ha ezekből a meghitt együttlétekből nem hagyta volna ki azokat közös élményeket, amik nemcsak az otthoni vagy játszótéri együttlétekből fakadnak. Jól tudjuk a múltunkból, hogy szükség van a hétvégi kirándulásokra, legalább egy egyhetes gondtalan üdülésre valahol, s amelyik gyereknek az életéből ez teljesen kimarad, az bizony ....(ide bármi behelyettesíthető) .... , és szülőként majd milyen mintát követ?

 

Itt  A  abbagyta a hozzástlólást, de belépett egy közös ismerős (a továbbiakban B), s amint látható, élt a gyanúperrel, hogy parttalan vitát nyit:

 

Nem akarok belefogni egy parttalan vitába. De a gyereknek nem az a fontos hogy elmondhassa "olaszba,görögbe stb" volt. Egy közös bicajozás séta kártyaparti szalonnasütés is élmény.

 

Én: A vita attól lehet parttalan ,ha nem azt olvassunk, ami írva van. Nem írtam le az "olaszba, görögbe" szavakat, s még csak nem is gondoltam rájuk. Írhattam volna azonban arról, hogy 30-40 éve még voltak a felsőoktatási kollégiumok között nyári csereszobák, ahol 40 Ft-ot fizettünk egy hétre. Így voltunk pl. Sopronban, Veszprémben, Nyíregyházán, Egerben, Sárospatakon. Nem tagadtam a közös kártyaparti és szalonnasütés élményszerűségét se. De a szalonnasütéshez szalonnasütőhely kell, a bicajozáshoz bicaj. Az se ingyen van. Persze, kölcsönkérni is lehet, ha van kitől. Én csupán azt jeleztem, hogy nem jó, ha valaki a szükségből (mondom: a szükségből) akar erényt (előnyt) kovácsolni. Ezt ne tegye.

Az űrlap alja

 

A: Én kétszer öt téglát egymásra raktam. Ebből lett a szalonnasütő. Kiváló. Sok múlik az ötletelésen a vállalkozókedven a kreatívitáson.

A Feketehegyen is jókat lehet nyaralni.(Akárcsak az Öreghegyen) Nem a hol a fontos hanem a hogyan.(Vekerdy)

 

Én: Általánosságban: Úgy látom, hogy igazolódik a régi magyar közmondás: "A lét határozza meg a tudatot". Kevés az átjárás a lakótelepi és a kertes családi házi tudat között. Legfeljebb azoknál, akik mindegyiket megélték.

 

 Konkrétan: kétszer öt téglát nem adnak a boltban, legfeljebb térkövet. De nem is láttam még egyetlen négyemeletes vagy kilencemeletes ház mellett szalonnasütőt (ettől persze még tucatjaival lehet). Továbbá a szalonnát nem a tégla süti meg, hanem a gázpalackos gázzsámoly, vagy a fahasábok vagy a fabrikettek, netán az OBI-ból. S ami a helyekre való utalást illeti. Nem tudom, hogy a városi kiskorú gyerekek milyen arányban laknak lépcsőházas lakásokban illetve lertes családi házakban, de jóindulatú tippem szerint ez 3 az egyhez lehet. Tehán lén nem a 25 %-ról beszélek, hanem a 75 %-ról. S ha már muszáj, Vekerdyvel is vitatkozom. Ne tévesszük el a sorrendet. Nemcsak a hogyan fontos, hanem a hol is. Hol nélkül nincs hogyan.

 B:  Nagyon eltértünk az eredeti témától. Elbeszélünk egymás mellett. Igazi parttalan vita. Meggyőződésem hogy a szünidő otthon is lehet szép. Én befejeztem.

Én: Szerintem is mellékvágányra tévedtünk, de ebben nem érzem magam ludasnak. Én csak reagáltam a fevetett mellékvágányokra. Talán azért tévedtünk el, mert a fővágányról nehéz lenne vitát folytatnunk, bár én nem álltam volna neki ellen.

B: Én végig az otthoni nyaralásról írtam. Semmi mellékvágány. A te hosszas fejtegetéseid......na elég!

Én: Tudom, észrevettem, de csak arra tudtam reagálni, amit tematizáltál. Én a második bejegyzésemben – amire válaszoltál – elég egyértelműen a lakótelepi lakásokban élő családokra, gyerekekre utaltam. Hiszen a népi tapasztalat szerint az ő körükben vannak sokkal többen azok, akik nem tudnak egy hétre se elmenni nyaralni, s kert hiányában vagy az x négyzetméteres lakásukba vannak nyáron bezáródva, (hány fok lehet ott ezekben a napokban?), vagy csak közterületeken tudják az idejüket eltölteni, a nyári napok 16 órájában, mindegyik helyen meghitt együttlétben a szülőkkel. Ezekhez valóban nem kell plusz pénz. Ezt részleteztem a második hozzászólásomban. S azt, hogy ha „csak” annyi a gyerekkor nyáron, akkor az sokkal szegényesebb, mint akár a haza szép részeinek a megismerése. Mintegy negyed órás kereséssel se sikerült a neten adatot találnom a városi lakásállomány megoszlásáról. Ezért a negyed részük helyett toleránsan egyharmadra teszem a kertes házakban élő kiskorú gyerekek arányát. Róluk beszéltél, rájuk gondoltál. Én pedig arról a háromnegyedről, vagy legyen, a kétharmadról, akik lépcsőházas lakásokban laknak. A többségről.

 

B: Megoldást nem adtál csak okoskodást. Ötletet sem.

 

Én: Nagyon kedves vagy. Pedig a tett halála az okoskodás. Ötletet, megoldást vártál? Mire? A szegénységre? Eltévesztetted a házszámot, ne tőlem várj erre megoldást azaz pénzt. Hiszen az a legevidensebb megoldás. Amit itt be akart adni ez a Theo, az csak flastrom a sebre. Illetve nem, mert az is kell, amiről írt, de önmagában véve nagyon szegénységszagú. Egy ötletet azért adok, de abban se illetékes egyikünk se: a sok stadion helyett ingyenes szociális állami üdülők kellettek volna, vagy kellenének. Nem csak zánkai Erzsébet Tábor, ahol a szülők nincsenek ott.

 

B: Te se tőlem várj megoldást. Én adtam ötleteket. Tudok olyan népművelőkröl akik a lakótelepeken szervezik a gyerekek napjait.

 

Én: Hogy jön ez most ide? Nem vártam megoldást, hiszen tudom, hogy a megoldás pénzkérdés. Nem állok be gyűjtögetni. Ami 5leteket pedig adtál (biciklizés, szalonnasütés, kártyázás), azok jók, de csak egyikhez nem kell mani, a kártyázáshoz. A másik kettőhöz kell. Kártya csak van otthon a családoknál. De egész nyáron nem lehet kártyázni, a 30-35 fokos lakásban.

A kreatív javaslatod – népművelők, akik lakótelepen szervezik a gyerekek mindennapjait – szintén pénzt igényel. Nem, nem elsősorban bért, (mert csinálhatja a népművelő ingyen is, vagy nyugdíjasan, vagy a nyári szabadsága terhére) hanem eszközt, helyet. Hol szervezik, a lakótelepi magánlakásokban, vagy a kutyafuttatón? A körben áll egy kislány-hoz pedig nem kell se pénz, se népművelő. De ha célzás is akart lenni, én sose voltam népművelő. Könyvtáros voltam, majd pedagógus. S most nyugdíjas pedagógus. Ugye, ismerős a helyzet. S végül azért téveszt cél ez a népművelős javaslatod, mert n e m az volt az általam magamban parasztvakításnak elkönyvelt Theo-s eszmefuttatás célja, hogy a népművelők szórakoztassák a csellengő nyári gyerekeket. Theo arról írt, hogy a szülők különös többletráfordítás, azaz nyaralás nélkül is szeretgethetik egész nyáron a csemetéiket, ezzel száz százalékosan pótolva az anyagi okok miatt lehetetlen nyaralást. Hogy a gyerekeknek nem is hiányozna. Ez orcátlan érvelés. Honnan tudhatják, hogy nem hiányzik, ha nem is tudják megtapasztalni, hogy mi is a nyaralás?

B: Én tudom hogy te ki vagy felettem jártál Szhelyen és Ibolyát is ezer éve ismerem. Törődj bele hogy nem győztél meg és mostmár hagyjál békén!

 

Én: OK! Tied lehet az utolso szo. De micsoda bardolatlan az utolso mondatod vege!

 

B: Ezt hoztad ki belőlem

 

Én: Kedves XZ! A végén elszakadt a cérna? Hogy én ezt hoztam ki belőled? Kihozni azt lehet belőlünk, ami bennünk van. Én csak a tükör voltam, amiben magadat láttad meg – ha már személyeskedünk. Nem is tudom, hogy melyik megjegyzésem bőszíthetett fel. Vagy csak felhalmozódott, s betelt a pohár. De az utolsó előtti bejegyzésed is eltévedést jelez. 1., Nem én voltam, aki először hozzászólt a te bejegyzésedhez, hanem fordítva. 2., Neked szabad reagálni, nekem nem? Ez tipikusan a kettős mérce példája. 3., Ebben a korban már tényleg nehéz a meggyőzés, én azonban ebben nem is reménykedtem. Csupán tényeket soroltam, amik közismerten makacs dolgok. 4., A face-s kommentelés nemcsak a bejegyzést írók belügye, hanem – és talán főleg – az azokat elolvasóké. Akik okulhatnak belőle. De az elolvasása senki számára nem kötelező. 5., Az alapszöveget, annak szemléletmódját továbbra is félig igaznak, félig felháborító manipulációnak tartom. Mert az ellenkezőjéről (arról, a gyerekek akkor a legboldogabbak, ha otthon nyaralhatnak a szüleikkel, akár a kertes házukban, akár a lakótelepi lakásukban, s ezt a boldogságot nem tudják fokozni a családi kirándulások és gondtalan nyaralások, amikhez a pénz ugyebár Theo szerint is hiányzik) a hozzászólásaid nem tudtak meggyőzni.

 

Itt megszakadt B. hozzászólása is.

 

Utólagos megjegyzésem a honlap olvasói számára: talán felesleges minden további magyarázat. (Illetve annyi, hogy a „szociális érzékenység” szókapcsolatot egyszer sem írtam le a levélváltásokban.)

Frissítés 08.10-én: a fentiek közzététele után jelent meg a helyi médiacentrum által kiadott ingyenes közéleti hetilap augusztus eleji számában egy írás László Takács Kriszta „tollából”. Címe: Nyaraljunk a nappaliban? Kerekre nyílt a szemem. Ezt lett a trend? A trendi?

Az írásban egyébként a szerző egy lakberendezőt szólaltat meg, aki praktikus tanácsokat ad ahhoz, hogy a nappaliban is nyári hangulatot, mediterrán illúziót lehessen megidézni. De amint az sejthető, nekem nem ez volt a meglepetés. Hanem először is a cím. Furcsán csengett egybe az Óvodai Élet szerzőjének koncepciójával. Azután a szemléletmód. Vajon miért akarnak ennyire rábeszélni bennünket, hogy otthon nyaraljunk? Miért hiányzik egy kis „is” szó a címbeli kérdőjel elől? Mert akinek van külön nappalija, s nem a hálószoba és a dolgozószoba és a gardrób és a vendégszoba (netán a gyerekszoba) egyszerre, az vajon tényleg nem megy el pár napra se sehova? S ha nem megy, akkor azért nem, mert nincs rá ideje? Vagy tényleg nem telik rá neki? Eközben pedig halljuk a hírt arról, hogy az ifjúsági táborokért felelős szervezet vezetője – saját állítása szerint a saját pénzéből (!!!) – havi hárommillióért bérel luxusapartmant a családjának az egyik balatoni településen, hogy együtt lehessenek, amíg ő dolgozik.

 

 

----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Amikor a forma alulmarad

 

   Nemcsak a szépirodalmi alkotásoktól várhatjuk el az esztétika egyik követelményének, a tartalom és a forma egységének, összhangjának a megvalósulását, hanem szinte minden írásműtől. Ezt legtöbbször pozitív példákkal tudjuk szemléltetni, de – ahogyan az élet más területein is – az ellentétével, a kudarccal is. Egy ilyen kudarcnak látom Angyal Ádám írását az Élet és Irodalom 31. számának (2017.aug.4.) 12. oldalán. Az egész oldalas (kolumnás) cikk címe Áldemokrácia. Fontos témát választ, de talán nem dolgozta ki megfelelően. Angyal visszatérő szerző a hetilapban, s az lehet az érzésünk, hogy ezúttal véletlenül egy nyersfogalmazványt küldött el, s a szerkesztők a közlés előtt nem mélyedtek el az elolvasásában. Ezt főleg annak a néhány problematikus részletnek az értelmezési kísérlete közben érezhetjük, amikre mindjárt vissza is térek.

 

   Előbb azonban általánosabban. Már a terjedelem sincs összhangban a tartalommal. A fontos témájú mű - csokorba fogva azokat a jelenségeket, amik nemcsak a szerző szerint jelzik a jelenlegi rendszer egyik sajátosságát, hanem a recenzens szerint is – túlírt, túlbeszélt. (Ezt persze úgy lehetne igazolni, ha kísérletet tennénk a tömörítésére.) Nehézkesen fogalmazott, hosszú és gyakran rossz szórendű mondatait olvasva nagyon zavaró a szerző nyelvezetének a döcögőssége, ki is lóg az olvasó nyelvezete, mire a végére ér. Ráadásul a nagy terjedelem ellenére kevés példát hoz a felsorolt 18-20 konkrét anomália alátámasztására. Pedig ezek az anomáliák egytől egyik valósak. Talán feltételezi, hogy az olvasónak eszébe fognak ötleni.

Hogy necsak a levegőbe beszéljünk, lássunk néhány példát. Ezekből nemcsak a stílusra, a fogalmazástechnikára tudunk következtetni, hanem egyúttal a meg nem gondolt, nyersen maradt, s ezért problematikus, értelmezhetetlen gondolatra is.

 

   „A magyar választási rendszer az egyenlő részvétel és lehetőség jogát megadva annak érvényesülését erősen torzítja. Vannak olyan voksok, amelyek akár kétszer annyi hatalmat is generálnak, mint mások. A torz, mondhatni, igazságtalan választási rendszer már eleve azt eredményezi, sőt garantálja, hogy az állampolgári vélemény (szavazat) nem egyenlő súllyal esik latba a képviselő-választáskor, és annak következményeképp az államhatalmi gépezet kialakításában.” A gondolatsor nyitó mondata elnagyolt. A torz, igazságtalan választási rendszer nem adhatja meg az egyenlő lehetőséget. A szerző mégis állítja, miközben a mondat utolsó szavaiban már cáfolja is. A részvételnek valóban egyenlő a lehetősége, vagyis nincsenek korlátok a voksolás lehetősége előtt.   De az egyenlő részvételen túl a többi lehetőség (a külföldön tartózkodó és a kettős állampolgárok voksának leadása közötti orcátlan és jogtalanul jogalapos megkülönböztetés, - vajon miért szavazhat sokkal könnyebben az a kettős állampolgár, akinek se állandó, se ideiglenes magyar lakcíme nincs, mint az, aki külföldi munkára kényszerült -, s amire a szerző is céloz, a voksok beszámítása vagy elveszése, a választási körzetek kijelölése, az egyfordulósság) már korántsem egyenlő. Tehát a mondat igazabb lenne a következőképpen: A magyar választási rendszer az egyenlő részvétel jogát ugyan megadja, de az egyenlő lehetőség jogát, annak érvényesülését – a voksok egyenlőségét - megtagadja. (S itt megjegyezhető, hogy csak akkor adná meg, ha a választási törvény úgy módosulna, hogy eltörölné az egyéni képviselői mandátumokat,  csak listás szavazás lenne, megfelelő előzetes ajánlások után stb., ahogyan erről írtam is a Népszava egyik nemrégi számában. Ekkor nem fordulhatna elő, hogy a vesztesek akár több szavazatot is kaphatnak, mint a győztesek.)

 

   „A zabolátlan törvénykezésre még az olyan, elméletileg és történetileg is általánosan igazolt alapelv megsértése is jellemző, mint a tulajdon szentségének a felrúgása. … Sem a habeas corpus, sem a habeas possessio nem maradéktalan.” Az első mondatban a kettős tagadás „visszarúg”. Az alapelv, amit megsértenek, nem a tulajdon szentségének a felrúgása, hanem maga a tulajdon szentsége. Ha pedig a két jog nem maradéktalan, akkor maradékos? Nem a jog nem maradéktalan, hanem az érvényesülése, megvalósulása.

 

   „A titkolózás a hatalmi játékosok részéről önmagában erős gyanút ébreszt a csalárdságra. A rejtegetett információk, adatok szinte minden esetben valami tisztességtelenséget lepleznek, ami a közszolgáló szervezetek részéről aligha indokolható mással, mint a sandasággal, törvénysértés takarásával.” Itt az a látszat keletkezik, mintha a közszolgáló szervezetek részéről történne az indokolás, azaz maguk a közszolgáló (sic.) szervezetek indokolnák a titkolózásaikat sandasággal, takargatással. Ez lenne csak az igazi! Hogyan lehetne másként megfogalmazni? Talán így:   …. amit mi talán nem tudunk másként magyarázni, mint sandasággal, a törvénysértések takarásával.

  Más oldalról a hatalom nem elégszik meg saját óriási befolyásoló lehetőségével, hanem civil szerveződéseket hoz létre vagy támogat. Ezzel azt a látszatot kelti, mintha a civiliáda szerepe a kormány támogatása lenne, ami a tirannusok kedvenc trükkje. Létrejöttek a kormánypárti és túlfinanszírozott független szervezetek a tudományos és művészeti közéletben, az érdekképviselésben. Mindezek a civil szerepek torzítását, az ehhez köthető agymosást szolgálják még akkor is, ha esetenként tisztes szándék is fellelhető az állami emlőkön függő szerveződések működésében.” Első megjegyzésünk: miért kell egy lapra tenni az állam által létrehozott és az általa „csak” támogatott civil szerveződéseket? Vagy azt valljuk, hogy semmilyen civil szerveződés ne fogadjon el semmilyen állami támogatást? Vagyunk már annyira fejlettek, hogy magánpénzekből és pályázatokból is megél minden független civil szervezet? A harmadik mondat pedig nem állít mást, mint azt, hogy a kormánypárti és túlfinanszírozott szervezetek függetlenek. Itt úgy tűnik, hogy a jelző közös, a célzásban nem konkretizált, létrejött független szervezetek a kormánypártiak és túlfinanszírozottak. Holott ez akár két csoport is lehetne. És egyik csoportban lévők se lehetnek függetlenek. Mert a kormánypártiakat kormánypárti személyek alapítják és működtetik, a túlfinaszírozottakat pedig éppen ezzel a túlfinanszírozással veszi meg a hatalom. A mondatot talán így lehetne javítani, ha ismernénk a szerző valódi gondolatát: Létrejöttek kormánypárti valamint túlfinanszírozott független szervezetek is a tudományos és művészeti közéletben, az érdekképviselésben.  S az idézett utolsó mondatban  a szerző  azon állítása törekszik univerzális érvényességűvé válni, hogy az állami csecsek tejének szívása ab óvó torzítja a civil szerepeket és az agymosást szolgálja.

   „Végezetül álljon itt az áldemokratikus rendszer legrosszabb megnyilvánulása, a korrupció néhány jellemzője. Az eredeti romlottság, majd megvesztegethető és haszonszerző közszereplő fogalom kibővült. A magyar áldemokrácia fontos része, hogy a bennfentesek szinte kizárólagos nyertesei bizonyos fajta, főleg infrastrukturális, közpénzekre épülő pályázatoknak, megbízásoknak.” Tehát már eredeti romlottság is van, nemcsak marxi értelemben vett tőkefelhalmozás. Mi azonban az eredete ennek az „eredeti romlottság”-nak? Azt még eltűrtük? Mivel bővült, ki bővítette? Eddig ugye volt a bővített újratermelés. S tényleg fogalommá vált a (névelő nélküli) megvesztegethető és haszonszerző közszereplő?

 

   „Az áldemokratikus rendszer kegyeltjeinek személyi összefonódása révén fel sem merül a hatalmi játékosokban az erkölcsi korlát, miszerint a hatalom nem vagyonszerzésre szolgál. A szónokok dühös kirohanása a politikai korrektség ellen többek között éppen azt célozza, hogy ilyesféle aggályok ne merüljenek fel. Akik ahhoz szoktak, hogy a megnyilvánulásokban igazat kell mondani, és a saját korábbi vélekedéssel csak kivételesen indokolt szembefordulni, az áldemokraták esetében csalódnak. Már nem a korrektség a mérce. Az áldemokraták megnyilvánulásai mögött nem az igazság, hanem az érdekek húzódnak. Mindenki azt mondja, ami éppen akkor a saját vagy a vezére, pártja érdeke. Ha ez köszönő viszonyban sincs a tényekkel, akkor világos: sem politikai, sem hétköznapi korrektség nem köti őket.” A kissé hosszabb idézetben több hibát látok. Az első egy hamis feltételezés. A szerző tudni véli, hogy mi nem merül fel a hatalmi játékosokban. Ezzel még látszólag fel is menti őket. A második mondattal azonban agyoncsapja ezt a feltételezését. Hiszen a szónokok dühös kirohanásai nem is lennének, ha nem merülne fel bennük az erkölcsi korlát átlépése. A dühös kirohanások a szerző szerint is azért vannak, hogy az erkölcsi aggályok ne merüljenek fel. De nem ám a hatalmi játékosokban ne merüljenek fel, hanem a pálya széléről néző drukkerekben. Tőlük kellene félni, nem a játékostársaktól, tehát az utóbbiakat kell megtéveszteni vagy megfélemlíteni a kirohanásokkal. (Pedig itt még örülnöm is kellene, ha feltételezném a szerző ezen gondolata mögött a polkorrektségről szóló hosszú írásom elolvasását, ismerését. Főleg azért, mert az érdeket is említettem, én az érték fogalmával állítottam szembe.) S akik az igazmondáshoz szoktak, azok se az áldemokratáknak az esetében (milyen esetében, erről nem ír a szerző) csalódnak, hanem magukban az áldemokratákban, a megnyilvánulásaikban, azokat figyelve.

     Zárjuk ezt a bíráló tartalmú, de építő szándékú kis írást annak megállapításával, hogy a jó szándék sokszor kevés. Mi, akik az utóbbi időben egyre elkötelezettebben és nyíltabban fogalmazzuk meg bíráló tartalmú és építő szándékú gondolatainkat, nem mindig tudhatjuk, hogy az azokat olvasók mit és hogyan értenek meg belőle. Ezért is fontosak a szerkesztői javaslatok és a bárhol megjelenő kommentek, vélemények. Ezekre a szerzőknek is érdemes figyelni, megfogadni a valós bírálatokat, véleményeket. S ha mi magunk is váltogatjuk a szerepeket, a rabló és a pandúr szerepét, azaz nemcsak kommentelők vagyunk, hanem cikkírók is – illetve fordítva – akkor magunkat is jobban tudjuk kontrollálni.

 ---

---------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Olvasónapló(3)

 

   Ezúttal egyetlen írás részletesebb ismertetése következik. A cikk: Pétervári Zsolt: Az orbánizmus után. Élet és Irodalom, 2017. 30. sz. 07.28.  6.p.

   Kolumnás írás, leszámítva a belehelyezett monokróm szivárványt. Négy részre bontotta a szerző.

   Első rész (1.) Ipar 4.0 és instabilitás. Az első bekezdésben vázolja az ipari forradalom eddigi négy szakaszát (vagy ha úgy tetszik, a négy ipari forradalmat), a gozgép, a belső égésű motor, az automatizáció és a negyedik azaz a mai: a globális digitalizációs trend. Itt eszembe jutott, hogy nemrég hallottam, hogy ma Ausztriában 14 „munkás” állítja elő az ország acéltermelését, nemtudomhánymillió tonnát. A továbbiakban megállapítja, hogy lehetővé vált az egyedi tömegtermelés, amit a 3D-s nyomtatás fog betetőzni. Ezért az új korszakot a költségcsökkenés mellett a fizikai és szellemi humán tényező egyre csekélyebb súlya is jellemzi. Sorolja a robotizáció egyre újabb területeit. Mindezekből következően, a negyedik bekezdésben a magyar Irinyi-terv ósdiságát vélelmezi, s megállapítja: az ”… újraiparosítási hullám magas hozzáadott értéket képviselő informatikai, műszaki, idegennyelvismereti kultúrát követel meg a jövő munkavállalóitól. Nem pedig uniformizált ipari szakiskolák futószalagjairól kiáramló látens-analfabéta tömegeket. … A stabilitás alapjaiban fog megkérdőjeleződni hazánkban az oktatási rendszer reformja hiányában.”

 

   Második rész (2.0) Élesített költségvetési és nyugdíjbomba. A kezdő tézise, hogy a kormányzat a magas járulékszint és a nyugdíjpénztárak államosítása ellenére se képes a nyugdíjak finanszírozását biztosítani az alacsony bérszínvonal, a kivándorlás és a népesség tartós elöregedése miatt. (Az ismertető megjegyzése: a dolgozó bruttó bére mellett még annak 23,5 %át fizeti a munkáltató járulékként az államkasszába. A dolgozó pedig a bérének 33,5 %-át. Ez pl. azt jelenti, hogy a bruttó 200 000-es fizetés a munkáltatójának 247 000-be kerül, a dolgozó  133 000-et kap a kezébe. 114 000 pedig megy a közös kasszánkba. Ez összesítve a bruttóbruttó bér 46 %-a.) A második bekezdés súlyos nyitó mondata: „A jelenleg 30-as és 40-es éveiben járó hazai középgeneráció nyugdíjba vonulásakor a jövedelme 40 százalékát várhatja reálisan nyugdíjbevételként, ami különösképpen a minimálbér után adózó, szürkén foglalkoztatott alkalmazotti és önfoglalkoztató részlegeket fogja kilátástalan helyzetbe hozni inaktív életszakaszukban.” (Itt újabb asszociáció szükségeltetik. A kormány előre menekül tehát a sumák módon kieszelt nyugdíjas-szövetkezetek lehetővé tételével, sőt, szorgalmazásával.) Az utóbbi évtizedben megtakarított mintegy évi ezermilliárdot (vagyishogy ez nem is mind megtakarítás, mert évi nyolcszázmilliárdnyi belőle uniós forrás) a kormány pedig szétaprózza vagy presztízsberuházásokra fordítja. S a GDP növekedésének ciklusában stagnáló szinten rögzítette a tömegközlekedési, egészségügyi, közoktatási és tudományos szféra finanszírozását. Ez utóbbiak eredménye a később nehezen hasznosítható látványsport- és közintézményi kapacitás. Ezek működtetései a későbbiekben kapacitásokat kötnek majd le, s ez már a következő ciklus végére fenntarthatatlanná teheti a költségvetési egyensúlyt.

 

   Harmadik rész (3.) Tradícióvezérelt hideg polgárháború. Ez a rész azzal a közismert ténnyel indul, hogy hazánk hat konvergenciarégiója közül négy a legelmaradottabb uniós térségek között van nyilvántartva. Érdemleges modernizáció a fővároson kívül az ország azon negyedében történt, ami a Dunától nyugatra és a Balatontól északra terül el. A későbbiekben a szerző ezt a területet párhuzamba állítja a török idők királyi régiójával. S mi hozzátehetjük, hogy északon ez pedig a későbbi Csehország és Szlovákia területe is  lett. A fejezet második bekezdésében a szerző idézi  Tellér Gyulának a 90-es években megfogalmazott elméletét Magyarország három részéről. „Eszerint hazánkban részbeni átfedésekkel egy posztszocialista, egy polgári és egy keresztény-konzervatív társadalomharmad éli egymás mellett mindennapjait gyökeresen eltérő szocializációs minták, gazdasági mentalitások és értékrendi orientációk mentén.” A középosztály-rétegek pedig – pártpolitikai eszközökkel is – hideg polgárháborút vívnak egymással a szűkülő erőforrásokért. A szerző a nyugati országokhoz hasonlóan hazánkban a törésvonalakat nem a hagyományos jobb-bal mentén látja, hanem tájegységek között. Itt szól attól, hogy az ország bő kétharmada hét generáción át az oszmán birodalom részét képezte, ennek későbbi következménye, hogy  az erők szétforgácsolódása, a sokszoros újjáépítés felemésztette a modernizációs erőforrásokat. Az európai pályára állás lehetősége abban a fél évszázadban nyílt meg, amiről Horváth Tamás dolgozata is szól. Ennek „… lezárulta a trianoni békediktátummal vette kezdetét. Az ország ekkortól egy máig tartó, eredményes korrekció nélküli kisiklási pályán halad. Azonban elsősorban nem a nyersanyagkincs, az ipari potenciál, a népesség vagy a középhatalmi státus elvesztése okán, hanem legjelentősebb urbánus kulturális és gazdasági centrumainak elcsatolása miatt.”

 

   Negyedik rész (4.) Régióközi erőforrás-konfliktusok. Az első bekezdésben a korábban már körvonalazott északpannon övezetet jellemzi, elsősorban annak  pozitív sőt progresszív szellemiségét. Ezt még pártokra is konkretizálja. De nemcsak a szellemi-kulturális eltérés, hanem az utóbbi három évtized gazdaságszerkezeti változásai is ezt a régiót erősítették. Ezért itt tartósan magasabb az országos átlagnál az átlagjövedelem, a várható élettartam és a foglalkoztatási szint. „… nyilvánvaló: Szombathely, Győr vagy Veszprém polgársága napjainkban egy egészen más országban éli mindennapjait, mint példának okáért Pécs, Miskolc vagy Salgótarján középosztály-maradványa.” (Hozzáteszem ehhez, hogy az előző sorba helyezném Székesfehérvárt is, Pécs lefelé sodródásáról pedig elég akár Moldova nyuggerkönyvének első részét elolvasni.) Tehát a valódi konfliktushelyzet az északnyugati és a leszakadó országrészek közötti identitásbeli és   gazdasági eltérés. Budapest és vonzáskörzete pedig már „egy hegyvidéki városállamként magasodik ki az ország általános közállapotainak síkvidékéből. … A deklasszálódó és radikalizálódó krízismegyék pedig erőteljes államszocialista nosztalgiával vegyített posztszovjet –bizantinista értékorientációt vallanak magukénak. Az … országrészeink létviszonyai legalább annyira élesen három részre szabdaltak, Mint Budavár 1541-es török megszállása után. E domináns tendenciát egyelőre elfedi a lassan agonizáló orbánizmus terebélyes halotti leple. Egy évtized múlva már bizonyosan nem fogja.”

 

 

-----------------------------------------------------------------------------------------

TÖRETLEN ÖSVÉNYEKEN

Dr. Csider Sándor emlékező beszéde

Békássy Ferenc költő sírjánál

a Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület tagjainak tiszteletadása alkalmából

Zsennye, 2017. július 19.

 

A tehetséges ifjú tizenhét évesen, telve erővel és életszeretettel így írt első alkotásáról:

„Senki sem hívja, senki se kérdi,

Senki sem várja, senki sem érti,

Első dalom;

Én igazgatni,

Nem akarom;

Hadd szóljon hát, hadd csapongjon:

Érthetetlenül rajongjon,

Ne legyen se kincs, se lom.

 

Igazabb a dal, ha él,

Fékezhetetlen forgószél,

Megfoghatatlan nyári szellő,

Ismeretlen kéjt lehelő,

Csak örül és él!” 1. (Várakozás, 26.p.)

 

Öt évvel később, huszonkét éves korában mint önkéntes huszártiszt,a galíciai fronton, Bukovinában, Dobronucnál hősi halált halt.

Gyászolta, méltatta őt: Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Schöpflin Aladár, Virginia Woolf, a közgazdász Lord Keynes, az esztéta Lucas és más világhírű angol gondolkodók.

Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez:

Ősi nemesi család fiaként1893-ban született Kis-Sennyén, a mai Zsennyén. A haladó gondolkodású, művelt szülők – Békássy István főispán és Bezerédi Emma – sokat törődtek gyermekeik szellemi fejlődésével, akik előtt a korszak legfontosabb európai műveit egybegyűjtő családi könyvtáruk is nyitva állt. Középiskolai tanulmányaikat Angliában kezdhették meg. Ferenc 1911-ben már a Cambridge Egyetemen a King’s College történettudomány szakos hallgatója.

Angolul és magyarul egyaránt verselt. A kor jeles magyar költőit – így például Adyt, Babitsot, Kosztolányit– angolra, s a legkiválóbb angol szerzőket magyarra fordította. Anglia eleven szellemi életének akkori formálói, ünnepelt alakjai közé tartozott. Tanulmányt írt a modern költészetről, méltatta a legjobb magyarok, valamint Robert Browning és Jane Austen munkásságát. Megélte és kimondta, hogy a költő:

„Magában áll, de soha nincsen egyedül,

Minden magányt betölt a föld nagy éneke,

Ő érti és figyel és dús százszoros életet él.”(Költők éneke, 142.p.)

 

Gyakori témája a rejtelmes köd és az álom. Bennük nincsenek egyértelmű igazságok, minden megtörténhet és nem különülnek el élesen a határvonalak.

 

„Kérdés a lelkem minden hangulatja,

És a feleletet egyikre sem várom,

Lelkemet egy játszi kétkedés áthatja:

Álom ez csak, álom!”(Gondolat vagy érzés 93.p.)

 

Sokszor írt az út-ról, az útkeresés, az idegen tájak, történetek, eszmék felfedezésének izgalmáról:

 

„A tegnapi szerelmet ma már nem érezem,

És járok új, töretlen, tévedt ösvényeken,

S mindegyikre vágyva fordulok.” (Változom, 84.p.)

 

Nem volt ideje sokáig merengeni az általa felfedezett, megismert világokban. Új és új