Honlap neve

Velünk a múlt

A memozaik rovat folytatása. Úgy tűnik, hogy a memoaron-hoz hasonlóan az a rovat is betelt. 2015.07.03-ától itt találhatók - mint második kötetben - a mozaiknak tekinthető írások.

--------------------------------------------

Fontos közlés a félbemaradt termékbemutatóról

   Május 6-án este a 15-30 perces várható időtartamú cd-bemutató félbeszakadt. (Mellesleg jegyzem meg, hogy inkább 15 perc lett volna, mint több.) Ennek oka az átellenes teremvégből hozzám érkezett morgolódás volt. Többen is mondták, hogy ugorjunk a harmadik napirendi pontra, azaz a kft feloszlatására. És én „ugrottam”. Ennek során a kft fel is oszlott. A tervezett mondandómból onnantól már csak a 21 munkatárs (közreműködő) nevét soroltam fel.

   Igazságtalan voltam azonban azokkal szemben, akik ennél többre is fogadókészek lettek volna. Az ő kedvükért írom le az elmaradt folytatás vázlatát. Így tán jobb is, hiszen ott a helyszínen mindenki kénytelen lett volna meghallgatni, – közöttük azok is, akik netán valamilyen dehonesztáló kitételtől rettegtek, mellesleg teljesen alaptalanul, hiszen a nem-közreműködőkről illetve a cd-n szerepelni se akarókról szót se ejtettem volna -, itt pedig csak az olvassa, aki akarja.

   A vázlat három részből áll, mert három részre bontottam volna a mondandómat is.

Előzmények, vagyis az anyag összegyűlésének a folyamata, továbbá a cd és a honlap tartalmi viszonyulása egymáshoz.

A cd szerkezete és tartalma, a tartalomjegyzék együttes szemlélésével. Ezen belül néhány momentum kiemelése. (Pl. a Pályaképek rovatban a két tanárunkról, majd a Kovács Katiról szóló rész, illetve a legutolsóként befutó, Starkbauer László által írt szöveg „fényezése” – de valóban amelioratív stílusárnyalattal. A tanárainkról szóló mappa. A mellékletekben Csider Sándor képsorozatának és az általa megőrzött 1969-es Mikulás-műsornak a megemlítése. Annak a mappának a megemlítése, amiben a W-s fájlok zömét egy folyamatos szöveggé kapcsoltam össze, az ezt kedvelők kedvéért.)

A cd további sorsa. Ezen belül egyrészt az átvett példányok sorsa. Ezekről elmondtam volna – ami egyébként szerintem magától értetődő is -, hogy bárki szaporíthatja, másolhatja, ha kevésnek bizonyulna az ő egy példánya. Másrészt az esetleges folytatás lehetősége, azaz vagy bővített kiadás, vagy „második kötet”. Ezt szerintem említettem is. Miután azonban a kft megszűnt, az esetleges folytatódás folyamatát valakinek organizálni kellene. Én a jövőben technikai szerepet ugyan vállalok, ha kell (pl. körlevelek továbbítását vagy szövegek és képek formázását, egyberakását), a szervezői-szerkesztői munka azonban - ha netán szükséges lenne -, másokra vár. Ezt egyáltalán nem a rám amúgy ténylegesen jellemző hiúságból írom, hanem lehetségesnek látom, hogy a megtekintett anyag kontextusából következően néhányan ráébrednek, hogy kár volt kimaradniuk. Illetve – ahogyan az utószóban is írtam - lenne hozzátenni valójuk. Ezért aztán kissé meg is lepődtem azon, hogy egyetlen ellenvetés se volt ennek az ötödfél éves folyamatnak a végleges lezárását, a kft megszűnését illetően.

Polák István

 

-----------------------------------------------------------------------------------------

Rövid, figyelemfelhívó áttekintés, aminek a hátterére majd május 6-án este fog egy fénykéve vetülni. (De nem itt, hanem a Hotel Írottkő-ben.)

Falcsik Mari költő verseire néhány napja figyeltem fel, sajátos körülmények között. De semmiképpen sem véletlenül.

Első kötete 2004-ben jelent meg (Sanzon nehéz időkben), s azóta még három, ahogyan ez a wikipédia címszavából kiderül.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Falcsik_Mari

„Verseit, írásait a jelentősebb irodalmi lapok és portálok - Élet és Irodalom, Vigilia, Jelenkor, Holmi, Látó, Bárka, Kritika, Parnasszus, Prae, Litera, Ex Symposion stb. - publikálják.

Falcsik Mari talán legkedveltebb lírai eljárása a "memento" megragadása, az élet jelentős vagy később jelentőssé gazdagodó pillanatainak elkapása. Fiatalabb költőnő-társa, Kiss Judit Ágnes (K.J.Á) szerint Falcsik Mari költészetében szinte "vezérelv a tucatnyi fényes pillanat megidézése".

Lírájának egyik kulcsfogalma a szabadság: "a megszólaló énnek a társadalmi, a személyes, a nyelvi szabadság mellett kitartó és az autonóm lét egyedül lehetséges útjába vetett hite szinte minden versében jelen van". Ez "a Petri-költészetből ismert szabadságfogalom, -érzés, -magatartásmód áthallását hozza elő: a külső szabadság hiányában a belső szabadság keresését, és megteremtésének lehetséges útját." Az autonóm létre törekvés a költő nemzedéki vonása: generációjának, a '70-es évek fiatalságának "ez volt, és máig hatóan ez a leglényegesebb létkérdése." (M.A.)”

 

   A neten több url is elvezet a verseihez, amik közül ezúttal csak egyet emelek ki, ez hallgatható is: https://www.youtube.com/watch?v=blS-180WkKA&list=RDblS-180WkKA#t=0

   illetve: http://dokk.hu/versek/olvas.php?id=1350

(P.I.)

 

-----------------------------------------------

 

Futó gondolatok (gondolatfutamok) a téridőről (időtérről?)

 

     Mostanában a múlt három metszetével is foglalkozva (végére érve az évfolyam eddigi történetét tükröző anyag gyűjtésének, abbahagyva a szülőfalu történetével foglalkozó munkát és belekezdve a középiskolai osztály közelgő félszázados összejövetelére szánt áttekintésbe) újra foglalkoztatni kezdett a tér és az idő viszonya. Persze csakis primitív szinten.

 

   Az a kérdés fogalmazódott meg most bennem, hogy hogyan lehet feloldani egy ellentmondást. Azt az ellentmondást, hogy négydimenziós világunkban a negyedik dimenzió nem egyenrangú a másik hárommal. Azt hihetnénk ugyanis, hogy a tér három irányában, azaz az XYZ tengelyeken szabadon közlekedhetünk minden irányban, oda-vissza. Ha jobban belegondolunk, persze ez sem igaz. Ha a teret három – egymást merőlegesen metsző – síkkal képzeletben felosztjuk, akkor nyolc térnyolcadot kapunk. Mivel ez a nyolc térnyolcad egyenként is végtelen, (persze csakis a határoló síkokkal valamilyen szöget bezáró félegyenesek nyitott vége (végtelensége) felé, egymáshoz viszonyítva egyenlőknek tekinthetők. De már itt felmerül a kérdés, hogyan értelmezzük ezen térnyolcadoknak a negatív tartományait, azokat, ahol a három koordináta közül legalább az egyik negatív. Hova helyezzük el a mi valós világunkat? Ha a negyedik dimenziót, azaz az időt is figyelembe vesszük, akkor csakis abban a térnegyedbe, ahol mindhárom érték pozitív. Ez a térnegyed a mi valós életünk tere. Itt vagyunk teljesen szabadok, már ami csak a háromféle irányt, a háromféle tengellyel párhuzamos irányokat illeti. Itt mehetünk szabadon előre-hátra, a térben, akár az észak-dél, akár a kelet-nyugat, akár a zenit-nadír irányvonalat követjük. Ám ebben a térnyolcadban sem vagyunk szabadok a negyedik dimenzióban, azaz az időben. Itt csak egy irány van, a jelenből a jövő felé. Persze, az emlékezet és a fantázia vezethet bennünket a múltba is, ott azonban vagy változatlan, Csipkerózsika-álomba merevedett világot találunk, a múltunkat, vagy fantázia- illetve vágyvilágot, ami csak a végiggondolása idejéig éli az életét az idegpályákon.

 

   De akkor mi van a többi hét térnyolcadban, hogyan lehet azokat értelmezni? Ott van a múltunk? Melyik részben? S mi van ott, átellenben, a mi három pozitív dimenziónknak a teljes tükörképében, azaz a negatív XYZ-tartományban? Ott lehet a Dante által elképzelt pokol? A görögök alvilága? Ami valóban a mi életünk síkja alatt van? Ezek megválaszolhatatlan, s éppen ezért felesleges kérdések. Térjünk tehát vissza a kiindulóponthoz. Miért nem egyenrangú a negyedik dimenzió a másik hárommal? Miért egyirányú a negyedik?

 

   Ez az igazságtalanság több gondolkodót foglalkoztatott és foglalkoztat. Egyik terméke lett az időgép, az időutazás elképzelése. A párhuzamos világok elmélete. A lélekvándorlás (persze itt is egyirányú az idő, de legalább végtelen). Itt merül fel ugyanis – persze csak az emberi lépték kicsisége miatt – a véges-végtelen kérdése is. Ha a tér végtelen, vajon végtelen-e az idő is? Ha végtelen, akkor volt-e kezdete? Nem lehetett. Mert akkor az a kérdés, hogy volt-e valami a kezdet előtt? Ha volt kezdete, akkor nem lehet végtelen. Legalábbis abban az irányban nem. De ha volt kezdete, akkor lesz vége is? S bár az univerzum végtelen idejében vannak ugyan véges idők is – égitestek illetve földi testek egyéni életének a végessége – hogyan adódhatnak össze a végességek végtelenné?

--------------------------------------------------

Nagy Gáspár emlékének ápolása Nagykanizsán – egy morzsányi kultúraközvetítés

 

   Ennek az írásnak az a célja, hogy segítsen csomóról csomóra lépkedni a magyar kultúra sokdimenziós hálóján. Kis lépések lesznek ezek a nagy hálón, annak egy olyan pontján, ahol a megmutatandó csomóban a hálónak több szála fut össze.

 

   Az első szál egy hír arról, hogy a nagykanizsai Hevesy Sándor Művelődési Központ idén is meghirdette a Nagy Gáspár emlékére alapított versmondó versenyt. A művelődési ház egykori igazgatójától, a versenyt elindító Papp Ferenctől kaptam az értesítést.

   A másik szál ugyancsak hozzá köthető. Még tavaly év véggén jelezte, hogy a Pannon Tükör c. kulturális folyóiratban – amelynek ő is szerkesztő bizottsági tagja – könyvismertetés jelent meg Szakolczay Lajos legutóbbi kötetéről. A folyóiratszámot azóta még nem vettem kézbe, de az írás adatai láthatók a neten, a 6. szám tartalomjegyzékében. (Szemes Péter: Értékek köztársasága. Szakolczay Lajos Valóságlátomás c. könyvéről. 2015.6.sz. 66-69.p.)

   A harmadik szál lehet a kötet szerzőjének személye. Szakolczay – amint ez a kötet utolsó írásából kiderül – nagykanizsai születésű, és meglehetősen kanyargó és kalandos úton talált rá a máig tartó pályájára, ami talán azzal a közszájon forgó formulával írható le, hogy a magyar kultúra nagykövete.

   A negyedik szálnak nevezhető egy másik ismerős személy, Wehner Tibor, azaz a róla szóló tanulmány ebben a kötetben. Ezzel körbe is jártuk a csomót, hiszen egy rendes hálón legalább négy szál fut be egy csomóba.

 

   Nézzük meg közelebbről ezeket a szálakat, egyáltalán nem azzal a szándékkal, hogy a további búvárkodásnak elejét vegyük.

 

   Az első szál a kanizsai emlékápolás. Ez kölcsönösségi alapon is értelmezhető, hiszen Nagy Gáspár egyik könyvének a címe: Kanizsa-vár. A város pedig a versünnepek mellett emléktábla-állítással is kifejezte … mit is, hát az értékvállalást. Az írás végén látható az idei versenyt meghirdető kis hír.

  

   A második és harmadik szálat ideiglenesen egybesodorjuk. Összefogja őket a kötet. Az esszéket, tanulmányokat tartalmazó válogatást 2014-ben adta ki a Nap Kiadó, 439 oldalon. Ebben Nagy Gáspár neve hét különböző helyen jelenik meg. A 86-87., 95.,116., 129-130. oldalakon és a hátsó borítón, továbbá részletesebben két tanulmányban. Ezek:

 

   A hit kozmosza – Föld – Biblia – Szabadság. Nagy Gáspár költészetéről. 244-250. p. (Eredetileg a Bárka 2012.4. számában jelent meg, vagyis mindkét helyen elolvasható.)

 

   Fazekas Mihálytól Nagy Gáspárig. Vasy Géza: Versvilág. 367-370. p. Ez tehát kötetismertető, s a Magyar Napló 2012.9. számából való.

 

   Ehhez a középső szálhoz még annyit tegyünk hozzá, hogy Szakolczay Lajos munkásságát idén Széchenyi-díjjal ismerte el a kulturális kormányzat.

 

„SZAKOLCZAY LAJOS József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő részére, az irodalom, a színházművészet, a képzőművészet, illetve az opera műfajában egyaránt hiteles és értékorientált, ugyanakkor tudományos igényű és példamutatóan elfogulatlan műkritikusi életműve, valamint a határon túli, főként az erdélyi magyar szépirodalom széles körű megismertetését szolgáló sokoldalú tevékenysége elismeréseként.”

 

 

   A negyedik szálon a kötetnek egy másik tanulmánya van. A címe: Apróhirdetés-szerű létesszenciák. Wehner Tibor három könyvéről. 343-346. p. Korábban a Napút 2003.3. számának mellékletében jelent meg. A három első szépirodalmi kötetet fogja egybe (A japán tűzoltók – 1980, A babaszemfestő pillantása – 1991, Szigorúan tilos a fűre líz – 1996.)

 

   A tanulmánykötetről a neten további három ismertetést találtam.

 

http://www.magyarszemle.hu/cikk/a_sokagu_sip_osszehangolasa

http://www.es.hu/gajdo_agnes;ex_libris;2014-07-31.html

http://magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2015/05/mn_2015_01.pdf

Benne: Kovács István: Szakolczay Lajos: Valóságlátomás. 63-65. p.

 

 

 

 

P.I.

------------------------------------------------

 

Eksztázis szürkében

 

   „A vénülés – vagyis a bezárulás – addig-ameddig fékezhető, de vissza nem fordítható folyamat. Szemünkre észrevétlenül ezüsthályog fut, mely mindinkább befelé tükröztet, s amit a külvilágból kínnal-bajjal átenged, inkább tetszik irreálisnak, elfoszlóan varázslatosnak, mint az emlékek megfogható és bejárható, habár módfelett öncélú teljessége. Így, minél kevesebbet érzékelünk belőle, annál izgatóbb lesz az ismeretlen, a ’foncsoron túli élet’ – hiszen a valóság maga a változás! – minden lehetőt és lehetetlent megkísérlünk tehát, hogy sikerüljön nyitva maradnunk. Kivált, ha valakiben semminő hajlam sincs a kontemplációra, s múltja birtokából-börtönéből örökké a szökés útjait keresi. Úgy kapkod minden, foncsoron túli jelzés után, mint szívbeteg az életmentő nitropenton után.”

 

   Bizonyos vagyok benne, hogy ha ma bárkit megkérdeznék, ki írta a fenti mondatokat, száz ember közül száz azt mondaná, hogy nem tudja. Én se tudtam volna eddig a napig. Azt, hogy mostantól tudom, Marcsinak (Cs.Szabó Máriának) köszönhetem. Ő említette (s ezzel felhívta rá a figyelmemet), hogy 1970-ben B.Nagy László egyik írásának jelentős része a Márkus Emília Színpad díjnyertes műsoráról szól. S azt is elárulta, hogy az írás a polcán van, abban a kötetben, ami a filmkritikus második és egyben utolsó tanulmánykötete, a címe A látvány logikája, s B.Nagy tragikus halála után egy évvel, 1974-ben jelent meg. A színpad műsorának a címe azonos B.Nagy László írásának a címével: Eksztázis szürkében. Ez eredetileg 1970-ben jelent meg az Élet és Irodalom 20. számában, két héttel a IV. kőszegi ifjúsági filmnapok rendezvényei után. A fenti idézet ennek az írásnak az első bekezdése.

 

   Végigolvasva a teljes írást, ugyanez az amnézia mutatkozott meg rajtam. Egyáltalán nem emlékszem arra, hogy akkor – 1970 május közepén - olvastam volna. Illetve az rémleni kezdett, hogy olvastam, de a tartalma most teljesen újszerű volt. Azért gondolom mégis, hogy annak idején olvastuk, mert maga az írás két eseményt kapcsol össze: az irodalmi színpadnak egy hirtelen keletkezett bemutatóját és a már említett kőszegi filmnapokat. (Ez, azaz a teljes cikk olvasható az évfolyam-cd mellékletében, közvetlenül az irodalmi színpad képes naplójának a fájlja után, így látható benne a két rendezvény közötti tartalmi-szellemi összefüggés.)

 

   Ha már ezt a képes naplót említem. A naplót Benke Éva tanárnő készítette, s egészében látható a SEK Tudástár honlapján, a következő url-en:

http://tudastar.nyme.hu/sekkonyvtar/sites/default/files/Benke_Eva_vendegkonyv_0.pdf   Ebben a naplóban benne van  ugyan az ÉS ezen 1970/20. számának a fejléce, s ebből sejthető, hogy ott valamilyen írás lehetett a műsorról. De a cikk szerzőjére nincs utalás. Mi azonban akkoriban azért is fel kellett hogy figyeljünk erre a cikkre, mert a szerző egyik évfolyamtársunknak, Vajna Pálnak a nagybátyja volt. Ennek ellenére még két évvel ezelőtt se jutott eszembe a szerző, de maga a cikk se, amikor a naplót megtaláltam,  és az első felét, az 1971 végéig tartó részt a számítógépembe mentettem. Így kerül(t) rá a cd-re is. Ebben a naplóban (talán a 19.oldalon) a következő sorok olvashatók, az ÉS fejléce alatt:

   „Szombathely, 1970. május

        Az Intézetben a filmnapok vendégeinek kívánságára: EXTÁZIS …..

                                   Másnap

   Budapest, 1970. május

         IFJÚSÁG – 1970!

       A tv elődöntője Extázis szürkében”

   Nem célom a továbbiakban, hogy ismertessem ennek az egykori írásnak a tartalmát. Aki majd a cd birtokosa lesz, ott elolvashatja. Aki pedig nem, az vagy a hetilap korabeli számában, vagy az említett kötetben találhat rá. Ez utóbbi adatai:

Nagy László,B.: A látvány logikája. (A kötet összeállításában közreműködött Vig András és Zalán Vince.) Bp. 1974, Szépirodalmi Kiadó. 658 p.

A cikk az 589-593. oldalakon jelent meg, majdnem az utolsó előtti előtti írás (ld. „az utolsó előtti előtti békeév nyugodtan telt…”) mert már csak három másik követi. Cím szerint: Kőszegi lecke felnőtteknek (az egy évvel későbbi, 1971-es filmnapokról szól, s erről valaki akkoriban azt írta vagy mondta, hogy a filmnapok leghallgatagabb résztvevője – B.Nagy – látta meg legjobban annak lényegét), Veszendő nemzedék (A sípoló macskakő-ről van benne szó, ÉS 1972.7.sz.) és a „……hajthatatlanul” c. záró írás a Petőfi’73-ról (ÉS. 1973.3.sz.).

   Nem célom azért sem, mert inkább visszairányítanám most a figyelmet a jelen írást kezdő idézetre. S arra hívom fel az olvasót, gondolja meg, hogy B.Nagy László 43 éves volt, amikor a cikket írta. Három évvel később pedig örökre negyvenhat éves maradt. https://hu.wikipedia.org/wiki/B._Nagy_L%C3%A1szl%C3%B3

Ennek tudatában olvassuk tehát újra azt a fenti bekezdést. S esetleg kérdezzük meg magunktól: igaznak, érvényesnek érezzük? Nekünk is van ezüsthályogunk, ami befelé tükröztet? Keressük a múlt birtokából-börtönéből a szökés útjait?

Polák István

 

 

 ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Két pálya vonzásában

Népművelés-könyvtár szakot, majd testnevelés, pedagógia, történelem szakot végeztem. Voltam nappali tagozatos tanítóképző intézeti hallgató, majd főiskolai, egyetemi hallgató,munkavégzés mellett. A közművelődésben betöltöttem módszertani, ismeretterjesztési, művészeti, klubügyi előadó, megyei klubügyi szakfelügyelő munkakört. Tanítottam általános iskolában, mezőgazdasági, majd ipari szakmunkásképzőben, végül gimnáziumban. Voltam kollégiumi nevelő, szaktanár, osztályfőnök, munkaközösség vezető, gimnáziumi igazgatóhelyettes. Hét évig dolgoztam a Városi Tanács Művelődési Osztályán közművelődési és tanulmányi felügyelőként. Az éppen főhivatásként végzett munka mellett többnyire mindig akadt valamilyen mellékfoglalkozásom: politikai képzési bizottság vezetése, szakfelügyelet, a helyi városi televízió hírolvasó bemondója, a városi hetilap szerkesztőbizottságának elnöke, stb.

Mindez már a múlt, amelyből a legfontosabbnak azt tartom, hogy többnyire azt csináltam, amit szerettem, ami érdekelt. Ugyanakkor nem mindig elégített ki. A több mint negyvenévi munkaviszony nagyobb hányadát az oktatásban töltött idő töltötte ki, hivatásként a tanári pályát éltem meg. Nem pusztán tanár, hanem pedagógus is akartam lenni, /a különbségtétel tudatos/ s ebben a folyamatos érésben az elméleti felkészültség szintjének állandó növelése mellett próbáltam megfelelni a gyakorlati munka során annak a képnek, amit kialakítottam magamban. Konkrét, létező, élő példák alapján. Sikereim, s kudarcaim is ebből a törekvésből adódtak. Konfliktusaim is, ha úgy éreztem, hogy falakba ütközöm, akár az iskolák működési rendszere által teremtettekbe, akár az enyémtől eltérő szerepfelfogás, értékrend, mentalitásbeli különbségekből adódóan.

S ha különbségeket említek, óhatatlan, hogy ne vessem össze a két pálya /népművelő ill. tanár/ közötti eltéréseket, a teljesség igénye nélkül természetesen. A tanár „közönsége” állandó, legalábbis meghatározott időre biztosított, adott. Feladatköre behatároltabb, a vele szembeni elvárások konkrétabbak, munkája mérhetőbb, ha ennek eredménye azonnal nem is mindig látható. Az iskola szerkezete, működése zártabb, a benne meglévő hierarchia egyértelműbb. Elvileg csapatban dolgozik az egységes nevelési eljárások szellemében, valójában ennek ellenére gyakran érezheti magát önerejére, képességeire utaltnak kritikus nevelési helyzetekben.

Egy népművelő közönsége esetlegesebb, változóbb /s nyilván nem az állandó formákra gondolok/, a vele szembeni elvárások képlékenyebbek, munkája nehezebben mérhető. Ugyanakkor eredményes csak akkor lehet, ha képes kitapintani, ráérezni a valós társadalmi igényekre, a gyors változásoknak megfelelő programokban gondolkodva reagálni, vagyis szó szerint a „mában élni”. Ez értelemszerűen nyitottabb, rugalmasabb szemléletet is feltételez.

Pályakezdő népművelőként egy gyorsan fejlődő, egészséges iparú, nagyszabású lakásépítési programot megvalósító várost láthattam Nagykanizsán. Az akkor kiépülő keleti városrész panelházainak belső egyformasága arra indított, hogy a lakásbelsők választékosabbá tételére tapétázó tanfolyamot szervezzek, amely a vártnál nagyobb érdeklődés mellett sikerrel záródott. „A valós igényre kell ráérezni, ez lehet az eredményesség egyik előfeltétele” – könyveltem el akkor magamban a szerzett tapasztalatot. Ennek meglelése kulcskérdés a közművelődésben dolgozók számára, folyamatos kihívást is jelentve.

A két pálya közötti alapvető különbség azonban mégiscsak az, hogy – noha mindkettő emberekkel foglalkozik – amíg a népművelő csak szervezi, közvetíti a művelődési alkalmakat /hacsak egy területnek nem szakavatott művelője, pl. néptánc-oktató/ a tanár a szaktárgya által maga az ismeret forrása, a tudás átadója. S ennek az eltérésnek számomra más-más az értéke.

Ha a munkaviszonyom kezdetének jellemzőit vetem össze pályám végével, óriási a különbség sok szempontból. Ami mindkét pályában közös: fontosságuk ellenére a presztizsük, megbecsültségük és a tartalmi munka szabályozói egyiknél sem a pálya előnyére változtak. Népművelés mint ilyen, már nincs, s nem csak az elnevezés, hanem a tevékenység jellege is nagy átalakulásokon ment át. Az iskolában pedig egyre erőteljesebben érvényesülnek az iskola belső világára a külső, társadalmi hatások, miközben fokozatosan gyengül, vagy éppenséggel hiányzik az ezek kezelésére szolgáló eszközrendszer.

A hetvenes évek pezsgő kulturális életéből nekem az ifjúsági klubok vezetése, a középiskolás korosztály programjainak szervezése, és ennek velük és általuk történő megvalósítása adott maradandó élményeket s tette változatossá az egyébként is szerteágazó munkakört.

A Hevesi Sándor Művelődési Központ akkori, tényleges központi szerepéből adódóan széleskörű kapcsolatrendszer működött a város kulturális intézményei, üzemei, vállalatai, iskolái között s ez kiterjedt személyes ismeretségi hálózat kiépülését is jelentette. Ismeretségi köröm ebben az időben bővült a leggyorsabban.

A legsokoldalúbb munkakört a Mezőgazdasági Szakmunkásképző Iskola kínálta a Tolna megyei Lengyelen. Az itt töltött három programdús év alatt testnevelést tanítottam, osztályfőnök, sportköri elnök, kollégiumi nevelő lettem, futball-bírói vizsgát tettem, kézilabda, súlyemelés, atlétika szakágakat, ifjúsági klubot, irodalmi színpadot, tánczenekart vezettem, tág tere nyílt a népművelő-tanár szerepkör betöltésének. Az intézmény bőven el volt látva anyagiakkal, a gyerekek rendszeres látogatói voltak a szekszárdi színház előadásainak. Mivel az iskola működésében rengeteg anomália volt, kiváló színteret kínált az első pedagógiai tapasztalatok megszerzéséhez.

A zalakomári Általános Iskola amelynek különlegességét a tanulói összetétel adta, ugyancsak három évig volt munkahelyem. Akkori osztályom 27 diákjából 19 cigánytanuló volt. Külön megbízatásként gyermekvédelmi feladatkört is kaptam, s a 71 veszélyeztetett tanuló mindegyikének otthonában jártam, környezettanulmány céljából. Az ott tapasztaltak életre szólóan meghatározták a kisebbségekkel kapcsolatos szemléletemet. Igazgatóm, Gruber Antal személyében szakmailag, emberileg kiváló kollégát ismerhettem meg. Az ő személyisége tudatosította bennem, hogy a nevelésben milyen nagy szerepe van a szakmai felkészültségnek, a szeretetteljes követelésnek, türelemnek, empátiának, személyes példának.

Az ipari szakmunkásképző intézet nagy szakmai kihívása – történelmet tanítottam - leginkább az volt, hogy hogyan lehet a gyerekek tanulás iránti érdeklődését felkelteni, vonzóvá tenni a tárgyat, s eredményt is felmutatni. Módszertani szempontból is hasznos, értékes időszak volt, az ebben az intézménytípusban tanító kollégák minden tiszteletet megérdemelnének, nincs könnyű dolguk.

Innen kértek ki a Művelődési Osztályra azzal a lehetőséggel, hogy magam dönthettem el, kit alkalmazzanak még munkatársként magam mellett, mert két státusra volt akkor lehetőségük. A közművelődési és tanulmányi felügyelői munkakör betöltése a város kulturális és oktatási intézményeinek működésére adott rálátást, rendszerszintű, hasznosítható szemléletet. Ennek az időszaknak a legnagyobb szakmai anomáliája az volt, hogy elkészült ugyan egy tudományos igényű művelődésszociológiai kutatás a város közművelődési, oktatási intézményeinek helyzetéről és lehetőségeiről, majd az ebből kiinduló program, de ennek teljes körű megvalósítása csak részben volt lehetséges a rendszerváltás előtti erjedés éveiben. A nyolcvanas évek végére kiteljesedő politikai, gazdasági, társadalmi változások hatására egyre inkább úgy éreztem, hogy a felügyelői munkakör fokozatosan kiüresedik, súlytalanná válik, ahogy a tanácsrendszer egésze is.

Az utolsó pályamódosítás 1990-től a nyugdíjazásig a Landler, későbbi nevén a Batthyány Gimnáziumhoz kötött, ahol módom volt megélni mindazt, amit a tanári pálya adhat. Ez volt a legtermékenyebb, legtöbb örömöt adó időszak. Tanítottam filozófiát /egy egész nyaramat kötötte le az erre való felkészülés/, vállalkozási ismereteket /egy angliai tanfolyam elvégzését követően/, részt vettem a felnőttek oktatásában /egészségügyben dolgozók számára/, különböző, az iskola életéhez tartozó funkciókat töltöttem be az évek során. Tapasztalataimat pedagógiaelméleti pályázatokban foglaltam össze, ezek megírása időről-időre egy-egy értékelő összegzésre késztetett a túl gyakori változások közepette. Fontosnak, meghatározónak tartottam az osztályfőnöki munkát, szerepkört. A kimeríthetetlen ismeretek forrásaként kezelt történelem tárgya nyugdíjasként is változatlanul érdekel, foglalkoztat, munkát, elfoglaltságot ad.

Ma már kívülállóként nem vagyok részese az általános tülekedésnek, kritikus szemmel érzékelem a napjainkban folyó változásokat, amelyek esetenkénti szükségességét nem vitatom, irányukat, céljukat annál gyakrabban. S ha a jelen történései időnként el-elkeserítenek, azért él annak bíztató reménye is, hogy amit tanárként, emberként átadhattam, az egykori tanítványok talán megőrzik,s saját életük során meghaladják.

                                                                                                       Horváth Tamás

                                                                                                             Nagykanizsa, 2016 jan.

 ---------------------------------------------------

Szakmai önéletrajz

 

 

1971-ben szereztem könyvtárosi szakképesítést a szombathelyi Felsőfokú Tanítóképző Intézetben, majd a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtárban helyezkedtem el. Munka mellett a pécsi Tanárképző Főiskola pedagógiai szakán, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem szociológia szakán államvizsgáztam. Az ELTE Könyvtártudományi és -informatikai Tanszékének Modern könyvtártudomány PhD-programjában Nyilvános könyvtárak a pannon térség társadalmaiban címmel doktori értekezésemet summa cum laude minősítéssel védtem meg 2004-ben.

Könyvtárosi pályafutásom mindvégig a szombathelyi intézményhez köt, melynek 1994-től igazgatója voltam nyugdíjba vonulásomig. (2014. november 1.) Vezetésem alatt végrehajtottuk az információs technológiaváltást, és közel egymilliárd forint címzett támogatásból 2002-ben teljesen megújult a könyvtár. Kezdeményezésemre született meg az intézmény első digitális dokumentuma, a Vas megye irodalma CD-ROM, a tartalomszolgáltató honlap, a Vasi Digitális Könyvtár, a Vasi községek digitális archívuma adatbázis-sorozat. Irányításommal fejlesztettük ki a Megye- és településtörténeti monográfiák online bibliográfiai adatbázisát, létrehoztuk a Vasi Könyvtári Portált. Vezetésem alatt négy Európai Uniós pályázat lehetőségeit építettük be közönségünk és Vas megye kisebb könyvtárainak szolgálatába.

A könyvtárak küldetéséről hosszú pályafutásom alatt az a meggyőződésem alakult ki, hogy tradíció és megújulás összhangjával teremthető meg a társadalmi szükségletekre figyelő, az egyének boldogulását segítő szolgáltatási kultúra. Ez a szemlélet vezérelte tevékenységemet, ezt tükrözik kezdeményezéseim, publikációim. Az információs infrastruktúra kihívásainak jelentkezésekor tudatosan arra törekedtem, hogy minél több fórumon hangoztassam: a könyvtárak soha nem adhatják fel az olvasástámogatást, küldetésük egyik meghatározó fókuszpontjának kell tekinteniük ezt az elvárást, ahogy a közösségi helyként való működést is. Örülök annak, hogy könyvtáram a mai napig használja az általam alkotott szlogent a könyvtári közösség céljainak rövid összefoglalásául: TUDÁST, ÉLMÉNYT, TALÁLKOZÁST kínál a Berzsenyi Dániel Könyvtár.

1974 óta rendszeresen publikálok, írásaim leggyakrabban szakfolyóiratokban jelennek meg. Disszertációm egyes részeit kiadta a Könyvtári Intézet. Kiadóként az intézmény számos tudományos produktumát jegyzem.

Tagja vagyok a Magyar Könyvtárosok Egyesületének, az Akadémia területi bizottsága Könyvtártudományi Munkacsoportjának. Több országos szakmai testületben végeztem szakértői, kurátori tevékenységet. A szakminisztérium megbízásából vezető szakfelügyelői feladatokat láttam el, és 2014-05-ben is kaptam egyedi megbízásokat. 1994-től 2013-ig óraadóként tanítottam a NyME-Savaria Egyetemi Központ, illetve jogelődje Könyvtár- és Információtudományi Tanszékén.

Rendszeresen képviselem – több alkalommal előadóként is – Vas megyét és a hazai könyvtárügyet külföldi tanulmányutakon, konferenciákon.

Elismeréseim: Szabó Ervin-emlékérem, Szinnyei József-díj, Informatikai és Könyvtári Szövetség „A könyvtárügyért” kitüntetése, Magyar Könyvtárosok Egyesületének Emlékérme. Vas Megye Közgyűlése „Az önkormányzat szolgálatáért” emlékplakettel, majd „Berzsenyi-díjjal” jutalmazta tevékenységemet. 2013-ban a szombathelyi közgyűlés a kulturális szféra „Életmű-díjával” tüntetett ki, és ugyanebben az évben a nagyközönség figyelmének is örülhettem a megyei „Prima” díj elnyerésekor.

 

Nyugdíjba vonulásomkor azt ígértem magamnak, hogy ezentúl szellemi szabadfoglalkozású leszek. Ahogy korábban a szociológiát és a pedagógiát hasznosítottam könyvtárosként, mostantól megfordítom a dolgot tervezett publikációkban, előadásokban, önkéntes munkában. Az alábbiakban egy szubjektív pillanatképet rajzoltam fel Dienes Éva kérésére, akivel a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár szakfelügyeleti vizsgálata során találkoztam újra idén novemberben. Megtisztelt azzal, hogy szereplője lehettem „Csendes csodák” című adventi blogjának. Talán sikerül, amit elterveztem:

 

„Éva kérése meglepett. Miért is írjak néhány gondolatot izgalmas és életképes sorozatába? Végül a megszólalás mellett döntöttem, mert én is szívesen olvastam a sorban előttem lévőket, és mert lehet tanulsága gondolatainak.

Másfél éve váltam meg szeretett hivatásomtól, és a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtártól, ahol 43 évig dolgoztam, az utóbbi két évtizedben igazgatóként. Az elválás persze képletes, mert mindig is a magaménak fogom érezni, és ma is hiányként élem meg, hogy már nem vagyok részese egy-egy nagyszerű kezdeményezésnek. Könyvtárosként változatos, izgalmas, kihívásokkal teli pályát tudhatok magam mögött, ám ha ma kutakodom legörömtelibb pillanataim között, olyan emlékképek felbukkanásának köszönhetek zsigeri izgalmat, amelyek közvetlenül kötnek könyvekhez, irodalomhoz, és emberekhez.

Miután magam gyermekkoromtól kezdve megtapasztalhattam a történetek, az igényes szövegek, a sokjelentésű verssorok énépítő, csodatevő képességét, soha sem mondtam le arról, hogy ezt a varázserőt népszerűsítsem. Lett-légyen szó önismeret-fejlesztő kiscsoportról, könyvhódító versenyről, érzelmi intelligenciáról, szövegértés-fejlesztésről, biblioterápíáról, mindig örömmel voltam és vagyok személyes résztvevő.

Szívesen osztottam meg erről gondolataimat a helyi médiában, és biztattam szülőket, nagyszülőket arra, hogy mutassák meg a kicsiknek a könyvtár, az irodalom nyújtotta élmény nagyszerűségét. És jó volt látni a gyermekkönyvtárban sorra-rendre megjelenő fiatal szülőket, nagyszülőket, apákat és nagypapákat is, az apróságok kísérőjeként. Egészen személyes visszajelzésben is részesültem, amikor az utcán megállított valaki, hogy elmondja, mennyire szereti hallgatni rádióban, televízióban, hogy miközben a világ másfelé megy, mégsem adja fel mindenki az érvelésbe, meggyőzésbe vetett hitét.

Persze, nem a rábeszélés, hanem az irodalom és a személyes példa, az átélt tapasztalat teszi a dolgát! Ez a hit tart lendületben. Emiatt lelkesít, ha megtalálnak volt kollégák, pedagógusok, kisközösségek interaktív foglalkozásokra invitálva, ha felkéréseket kapok települési könyvtáraktól szociológiai, pedagógiai témájú előadásokra. Jó dolog, hogy átélhetek apró csodákat, hogy közönségem ifjabb, idősebb tagjai jönnek velem a felfedezés útján, megerősödnek valamiben, felvillan bennük a változás szikrája, és nem csak engem hallgatnak meg, hanem egymással is beszélgetnek, pró és kontra érveket sorolnak saját meglátásaikból.

 

Habár főfoglalkozásom a családom lett, napjaimban főszerepet kaptak imádott unokáim, de nem élhetném örömmel szabadabb életemet, ha nem kötne mindennapi élmény könyvekhez, professzionális tudáshoz és érdeklődő emberi tekintetekhez. Találkozásaimat valóban csendes csodaként élhetem meg, ezért írtam le ezeket a sorokat Éva kezdeményezésére. És még valamit megosztok nagyon-nagyon büszkén! Gimnazista unokám angol dolgozatot írt, témája egy „híres ember” bemutatása volt. Idei esztendőm legnagyobb ajándéka, hogy engem választott…”

 

 

Szombathely, 2015. december 10.                                P.Toldi Márta Dr. (PhD)

 

 

----------------------------------------------------------------------------

A KÖNYVTÁR

 

A könyvtáros szak vitt engem a Szombathelyi Főiskolára.

Érettségi után ugyan a Műszaki Egyetemre nyertem felvételt, de egy év elteltével világossá vált előttem, hogy nem ez az én utam.

Szerencsémre az Országos Széchenyi Könyvtárba kerültem, ahol nagyszerű és nagy tudású emberek között dolgozhattam. Így például a nyelvészkedő, gyermekverseket író Vargha Balázzsal, aki addig-addig vitt magával a rendezvényeire, amíg ott nem ragadtam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár egyik gyermekrészlegében.

 

Ezért felvételiztem aztán a könyvtár-népművelés szakra.

Mint elkényeztetett „ egyke lány” az első időben kicsit megriadtam. Felmerült bennem, hogy talán mégsem jól választottam.

Azután, ahogy betettem a lábam a Főiskola könyvtárába és a szemközti asztaltól a szemüvege fölött rám mosolygott Majthényi Klári néni, - azt éreztem, hogy mégiscsak jó helyen vagyok.

 

 

 

Egy másik kép is megragadt bennem: az első könyvtártan óra, ahol még

nem ismertük jól egymást és megérkezett bottal egy „fiú” és hellyel kínáltam a padban, de ő szerényen, mosolyogva a tanári asztalhoz lépett,- ő volt Takács Miklós, a Megyei Könyvtár igazgatója. Tőle a munka és az emberek iránti alázatot is meg lehetett tanulni.

 

Visszatérve azonban a Főiskolai Könyvtárhoz: otthon éreztem magam, szerettem a könyvek illatát, a rendet, a pontosságot és hamar eligazodtam a „rettenetes ETO számok” között is. /Mellesleg a mai napig bosszankodom, ha egy könyvtárban a könyvek nem úgy vannak elhelyezve a polcokon, ahogyan az ésszerű, és ahogyan Szombathelyen megtanították. Vajon ezt ma már nem ismertetik meg a hallgatókkal?/

 

A könyvtár pótolta egy kicsit nekem az otthonomat is. Szeretetet, odafigyelést és feladatokat kaptam Kati nénitől, Klári nénitől. Egyben választ a kérdéseimre, - csöndet, békét, elmélyülést.

Öröm volt a könyvtárban találkozni és beszélgetni a tanárokkal. /Király Zoli bácsival, Czimbalmos Lenke nénivel, Gonda Margit nénivel, Rizsával, Káldy Jánossal vagy Gróf tanár úrral. Milyen sokan nincsenek már közöttünk!/

Jó volt Majthényi Karcsi bácsival a könyvtár előtti folyosón ücsörögve sok bölcs gondolatot meghallgatni.

 

Még ezeknél is nagyobb öröm volt az, hogy Klári néni és Kati néni az otthonukba is „beengedtek”! Klári nénitől még lakáskulcsot is kaptam és a szeretet és odafigyelés mellett mennyi finom süteményt!

Az sem volt véletlen, hogy a szakdolgozatom témájául alsó tagozatos gyerekek olvasási szokásait térképeztem fel.

 

A diploma után férjhez mentem, gyerekeim születtek, közben elvégeztem a kiegészítő magyar szakot .

Szabó Marcsi barátnőm akkoriban ment el a II. kerületi Tanácstól és a helyére léptem. Később a Fővárosi Tanács Közművelődési Osztályán dolgozva is „kikacsintgattam” a tanításra: az Áldás utcai Általánosban és a Kodály Z. Ének-zenei Általánosban is élveztem az óraadói munkát.

Közben részt vettem a dr.Kövessi Erzsébet Esélyegyenlőségi Iskola létrehozásában és végül ott maradtam tanítani.

 

Minden osztályommal ellátogattunk könyvtárakba, és sikerült a könyvek szeretetére és használatára rászoktatni jó néhány diákot. ,

Ma már csak szorgalmas könyvtárlátogató vagyok. Az egyes számú könyvtárjeggyel rendelkezem a KSH könyvtárában, ahol Nádori Vilcsi évfolyamtársam volt a vezető.

 

Visszagondolva a Főiskolára eszembe jut, hogy milyen sokféle helyről érkeztünk oda mi diákok és a tanáraink is! Mégis mindannyiunkat képes volt felemelni egymáshoz, a tanárainkhoz és a választott szakmánkhoz.

Kilépve az életbe hamar megtaláltuk a helyünket és a boldogulásunkat.

Kevés olyan intézmény van, amely ezt elmondhatja magáról!

 

 

 

Budapest 2015-12-06

 

 

                                                                                 Papp Istvánné

                                                                                  Takács Ágnes

----------------------------------------------------------------------------

Beszámoló

a Nyolcadik Ötéves Találkozót Követő Hatodik Alternatív Összejövetelről

   Amint ez köztudott, az évfolyam (kisebb vagy nagyobb része) ötévenként mindig összejött. A nyolcadik találkozón, 2011-ben pedig keletkezett egy friss névsor, ami az összes fontos elérhetőséget is tartalmazza. Ez tette lehetővé ezután a kiscsoportos foglalkozásokat, amik évente egyszer vagy kétszer meg is valósultak. Ebben a sorban lett hatodik a mostani, azaz a 2015.október 2-3-án Sárvárott (le)bonyolított.

   Folyamatába illesztve ezt az eseményt, a történeti hűség érdekében rögzíteni kell, hogy az ötlet 2015 márciusának elején vetődött fel, a Hetedik Alternatív Összejövetelen, Földes Józsi vendéglőjében. A felvetődésnek két fő oka, eredője is volt. Időrendben az első az, hogy akaródzott volna lenni 2015 nyarán egy pulai többnapos kiscsoportos, ami az érdeklődés hiánya miatt meghiúsult. Ezért aztán az alternatív alkalmak egyik szervezője, azaz a jelen szöveget is író honlapszerkesztő ehelyett az elmaradt alkalom helyett nem tervezett másikat kreálni. A másik, és sokkal fontosabb, életrevalóbb eredő pedig Margit javaslata volt, mégpedig az, hogy az ősz folyamán jöjjünk össze Sárváron. És így is lett.

   A jelentkezés folyamatában volt néhány pro és kontra, aminek végeredményeként 12+2=14 résztvevője lett eme rendezvénynek. A 12-t nem nevesítjük, látható lesz majd a fotókon, de a +2 említést érdemel. Mert egyrészt közöttünk volt a jelenleg Sárvárott élő Kálmán József, másrészt a mindig is Sárvárott élt és élő Kutszegi István. Ő az ebédünk végén - amit a szállásul is szolgáló Tinódi fogadóban költöttünk el - tartott is egy tartalmas tájékoztatót, majd velünk volt a vacsoráig tartó sétán. Ennek keretében megtekintettük a Nádasdy-várban a dísztermet és a huszárkiállítást, majd végigsétáltunk a másik szárnyban elhelyezett könyvtár helyiségein. Megdobbanhatott a szívünk a történelmi térbe helyezett és azt semmiképpen nem megtörő könyvtári egységek (felnőtt kölcsönző, olvasóterem, kiállítási szoba, gyerekkönyvtár, zenei részleg) igényes kivitelezését látva.

   A városi sétáról visszatérve a vacsorán már „csak” 11-en voltunk, vagyis négy hölgy és hét úr. Ők az éjszakát is a városban töltötték. Reggelre kelve az urak valamennyien elhagyták a szín helyét, a hölgyek pedig látogatást tettek a helyi híres termálfürdőben.

   A résztvevők között felvetődött a következő, azaz a Kilencedik Ötéves Találkozó lehetséges helyszíne. Közmegegyezés volt abban, hogy Szombathelyen vagy közvetlen közelében kellene újra találkoznunk. A beszélgetés folyamatában szálláshelyként előbb a Martineum, (ahol 1,5-szer már voltunk is), majd Kőszeg neve is felmerült. Ez aztán odáig fajult, hogy beláttuk: csak a gyülekezés miatt nem is kellene elmenni a SEK-ig, - ami már nem is SEK -, hanem elég lenne egyenesen Kőszegre menni. Itt tartunk most. Illetve a jelen sorokat termelő honlapszerkesztő – miután ő szombaton nem hazafelé vette az irányt, hanem a szülőfalujában tartott egy konzultációt a falu történetéről nyitott honlapról -, már puhatolódzott a testvérei körében. Addig jutott, hogy szeptember utolsó hétvégéjén szüreti banzáj van. Ez nem is rossz, még időpontnak sem. De emiatt korán kell ébredni, azaz szállást foglalni. Erre egy lehetőség egy apartmanház a város szélén, a csónakázó tó mellett, ahol – ha mi időben lekötnénk – nem is lenne más. Befogadóképessége kb. 20 fő.

   A találkozóról képek is készültek, ezek fokozatosan fognak megjelenni a memoképek3 rovatban.

P.I.

----------------------------

Polák István: Áthelyezések (Székesfehérvár közterein)

   A témát az teheti aktuálissá, hogy az eddigi utolsó áthelyezés az elmúlt hetekben zajlott le. Írott előzményei is vannak, de mielőtt erre sort kerítünk, nézzük meg kicsit tágasabban, a teljesség igénye nélkül. Segítségünkre lehet Magony Imre két kiadásban is megjelent könyve, a Székesfehérvár szobrai (1995, 2004).

   A városnak – ha nem is a geometriai, de mindenképpen történelmi és funkcionális – központja a  Városház tér. Ez valójában egy szabályos L alakot öltő széles térség, amit középületek vesznek körbe, s amibe tíz utca torkollik. Eddig négy olyan szobor (emlékmű) volt itt, ami körüljárható volt, azaz egyszerre, egyidőben négy, de valójában hat. Ebből lett öt az elmúlt hetekben.

     Ha időrendben haladunk, akkor az L két szárának metszéspontjával kell kezdenünk. Itt először, azaz 1928-37 között a Bory Jenő által alkotott Püspök-kút állt, amit ekkor áthelyeztek a vasútállomás elé, a frissen térré kialakított részre. (Mai helye, 1972 óta, a Piac térnek a városfal melletti ligete.) Az első áthelyezéskor talán már helyet kereshettek az Országalma számára (Ohmann Béla), amit 1941 második felében kezdtek el itt elhelyezni, s 1943 szeptemberére lett kész. Azóta is a helyén áll.

     Tőle nyugatra már korábban elhelyezték a térre becsatlakozó Arany János utcánál Pátzay Pál alkotását, a 10-es huszárok nevűt-t, 1939-ben. Ez is a helyén maradt.

   Mellette, az L alakú tér nyugati végén 1955-ben avatták a Nyitott könyv-et (a felirata szerint a fasiszták által 1944-45-ben meggyilkolt 27 személynek állított emléket, s ezt a 27 nevet tartalmazta is). 1995-ig volt itt, akkor áthelyezték az Országzászló térre. Helyén ugyanekkor avatták fel Lugossy Mária művét. A második világháború áldozatainak emlékműve c. alkotás, ami a Nepomuki Szent János templomnak a második háborúban megsérült harangjának felhasználásával készült. (Itt, ha nagyon akarnánk, asszociálhatnánk arra a játékra, ami nemrég folyt a budapesti Szabadság téren. Vagyis hogy hogyan stilizálódik általánossá egy-egy konkrét emlékjel, ha a konkrétsága nem felel meg az adott érának. Itt most Fehérvárott arról van szó, hogy a barátellenség, avagy az ellenségbarát volt-e ártalmasabb számunkra. Magyarázat: a barátellenség az, amelyikkel előbb szövetséget kötöttünk, majd megszállt minket, majd újra barát lett. Az ellenségbarát az, amelyiknek előbb hadat üzentünk, majd megszállt minket, majd a barátunk lett, sőt, a testvérünk, majd szakítottunk vele.)

   A tér másik, azaz északi végén sokáig egy szabvány ivókút volt. Ennek a helyére került 2000-ben Józsa Bálint alkotása, a Milleniumi emlékjel. Elhelyezését vita előzte meg, s ez később sem csitult. A körülményekről az Árgus c. helyi folyóiratból is tájékozódhatunk. A 2000.5. számban írt róla Kovács Péter művészettörténész Ünnepek és emlékművek címmel (90-93.p.), s a cikkében helyteleníti a pályázat kiírásának és lebonyolításának elkapkodottságát és a hely megválasztását. Idézem:

  

 

Józsa Dániel alkotása az eredeti helyén

   Az írás további részében Kovács Péter a Zichy-ligeti Vasmariskáról és a helyére ugyancsak 2000-ben került alkotásról ír. Erről majd később lesz szó, térjünk vissza Józsa művéhez. Mert erre a véleményre az Árgus következő, 6. számában reagált Wehner Tibor művészettörténész,. Ünnepek után, emlékművekkel c írásában, ugyancsak 4 oldal terjedelemben (88-91.p.). Talán személyes érintettsége okán, hiszen tagja volt a műről és a helyéről döntő zsűrinek, talán hivatástudatból, s legvalószínűbb, hogy mindkettő okán. Tíz pontba szedve sorolja az ellenvéleményét, s ezeket hosszú idézetekkel illusztrálja. Ezek a pontok három csoportba sorolhatók. Egyik részük apróbb ténybeli és megfogalmazásbeli kiigazításokat tartalmaz, a másik részük az eljárás (a pályázati kiírás, a döntés) védelmezéséről szól, a harmadik része pedig az alkotás művészi kvalitásait és a hely kiválasztását méltatja. A 6-8. pontban foglalkozik a monument és a környezet viszonyával, a helyszín alkalmasságának a kérdésével, s azt kitűnő helyválasztásnak nevezi. A 10. pontban pedig reagál a másik emlékműről írottakra. Rögtön a cikke után található Kovács Péter rövid, egy oldalnyi válasza, amiben elismeri az őt ért bírálat egy részének jogosságát, de újra kijelenti, hogy ő nem művészi kifogásokat tett, hanem a hely alkalmatlanságát állította, s azt fenn is tartotta.

   Ma úgy tűnik, hogy Kovács Péternek lett igaza. Nemcsak azért, mert a minap áthelyezték Józsa Bálint művét arra a helyre, ahova először kellett volna elhelyezni, vagyis az akkori Technika Háza elé (ld. az ezt ábrázoló fotót), hiszen oda is szerettek volna szobrot állítani 2000-ben, csak akkor – Wehner cikkbeli megállapítása szerint - nem találtak alkalmasat a pályázatok között. Ezt a krómszobrot kellett volna oda alkalmasnak találniuk már akkor. S most hadd fogalmazzak személyesen, egy laikus civil hangján. Mert szerintem se illett oda, abba környezetbe, a Püspöki Palota elé az alkotás. Nem fogadta be az eltelt 15 évben a lakosság se, hiszen két jellemző dehonesztáló névvel is ellátta. Az egyik a „zsebkendő”, a másik pedig a rombusznak egy pejoratív népi neve, vagyis króm….. . (Erre még a helyi napilapban is céloztak most, az áthelyezésről írt beszámolóban.)   A megformáltság tehát nem a keresztet juttatta a szemlélő eszébe, ahogy ezt Wehner elvárná. Nem is juttathatja, hiszen mind az arányai (nem két egymástól eltérő hosszúságú imitált vonal metszéspontja, hanem egy + jel körvonalazódik a csúcsára állított rombusz hullámzó vonalaiból), mind a geometriai alakja más formát mutatnak. Ráadásul a gyűrődések nem is egységesek. Van, ahol a domborulat, van , ahol a homorulat követi a vízszintes vagy a függőleges vonalat. Akkor lett volna talán kereszt alakú, ha nem közvetlenül a csúcsával áll az alatta domborodó, fekete háromszögekből összerakott gömbhéjra, hanem egy kis nyéllel. Érdemes lett volna a 2000-es felállítása előtt valamilyen mintavételes véleménykutatást tartani, akár a műalkotás jelentéséről (arról, hogy mit is ábrázol, mi jut eszébe róla a laikus városlakónak), akár a tervezett hely alkalmasságáról, hiszen nem a mű alkotójának és a vájtszemű műértőknek a véleménye lehetett volna csak az irányadó.

S itt szükségesnek látom még egy további megjegyzés megtételét. Mert nem ismerem ugyan az áthelyezés mostani előzményeit, okait, magyarázatát, a döntési folyamatot, de feltételezem, hogy a mai városvezetés és az egyház illetékes képviselőinek egybehangzó akaratával történt.

   A helyére ugyanolyan átmérőjű és több kőlapból összeállított domborított jel került, a közismert Szent István-emlékjel egy másolati példánya. Tehát ez esetben nem ideológia, hanem esztétikai szempontok döntöttek.

 

Az áthelyezett emlékmű, mögötte a volt Technika Háza, mai nevén Szakmák Háza.

(Sok neve volt, vagyis itt meg „néváthelyezések”, átnevezések történtek. 2007-ben, amikor a város tulajdonba vette, a Régió Háza nevet kapta, 2014-ben a Civil Ház nevet viselte. Meg is kell néznem, hogy mi most a felirata.)

Helyesbítés: hiszen történt híradás az előzményekről, az alábbi url-en olvasható. S megjegyezhetjük, hogy majdnem három év telt el az áthelyezés felvetődése után, tehát ezt nem siették el.

http://feol.hu/hirek/uj-helyre-koltoztetnek-az-emlekjelet-1616642

   Mielőtt kiérnénk a központból, megjegyezzük, hogy a hajdani nyitott könyv mögött a városi pártbizottság székelt. Ma ebben az épületben van a zeneiskola. Mellette volt egykor a megyei művelődési központ, most a Szent István Művelődési Központ van a helyén. Az állami intézmény pedig a Zichy-liget mellé költözött, az ott megüresedett szovjet kultúrházba, ami a Barátság Háza nevet viselte. A név máig megmaradt. A Püspöki Palotával szemben pedig hajdan közkonyha és néhány szociális iroda működött. Ma az Egyháztörténeti Múzeumnak ad helyet. Vagyis az áthelyezések a középületekre is jellemzők, nemcsak itt. hanem a város más részén is.

   A város másik három pontján is történtek (ideológiai alapú) áthelyezések. A Kovács Péter által is taglalt, Zichy-ligeti Vasmariska (Mikus Sándor felszabadulási emlékműve) helyére került Milleniumi emlékmű, Taubert László alkotása. Azzal, amit erről Kovács Péter írt, azzal nagyjából Wehner Tibor is egyetértett.

 

 

   Említsünk meg még két emlékhelyet. Az egyik a belvároshoz közeli utcasarkon állt, az akkor még ARÉV (Alba Regia Építőipari Vállalat) munkásszállása mellett. Kiss Nagy András bazaltbeton térplasztikája volt (ez is volt a neve), 1984-ben állították, szándék szerint a városépítés gondolatát jelképezendő. 2006 óta fekete tömbből és faltöredéket imitáló elhúzódó csíkból álló alkotmány van a helyén. Ugyancsak Lugossy Mária műve, s az 56-os sortűz hat áldozatának állít emléket, a nevüket is megörökítve.

   A másik pedig a város keleti szélén található, a Csúcsos-hegyen, az Aranybulla emlékmű. Elődje egy obeliszk volt, amit 1922-ben emeltek, annak emlékére, hogy hétszáz évvel korábban itt hirdette ki II. András az első magyar alkotmányt. Az emlékmű a világháborúban megsérült, 1950-ben eltávolították. 1970-ben a helyére egy szovjet tankot állítottak, aminek a csöve nyugat felé (azaz a város felé) irányult. A mai emlékművet Rétfalvi Sándor alkotta 1972-ben , s egy ideig a Budai út mentén volt egy telken, amin ma a református templom áll. Az emlékmű 1990-ben került a mai helyére, a tank eltávolítása után.

   A gondolatsor végére egy olyan „áthelyezés”-ről szólok, ami nem is áthelyezés, vagy csak félig az. A belvárosban, a Bartók Béla téren - ez egy kis tér, amit a Vörösmarty Mihály (Megyei) Könyvtár két épülettömbje (egyikben érdekes módon a földszinten és az emeleti „előcsarnok”-ban a Csók István Képtár lakozik, s ezen át juthatnak az olvasók a könyvtárba), a Ciszterci Szent Imre Gimnázium (régi nevén József Attila Gimnázium) és egy sokszor funkciót váltó kisebb középület határol – a közelmúltig csak egyetlen műalkotás volt. Mégpedig Haraszty István Téráztató c. mobil-szobra. Idézet Magony könyvéből:

„Bartók Béla tér

Haraszty István (1934-):

Deák Dénes-kút

A több mint nyolc méteres fémmobil eredetileg a Téráztató címet kapta volna, megrendelője Deák Dénes műgyűjtő volt, aki a szobrot a városnak ajándékozta. A mecénás halála után az alkotó a kutat őróla nevezte el. Ünnepélyes avatása 1993. október 2-án volt.”

Ám ez már a múlt. Ugyanis már a létesítésekor felmerült a hely alkalmatlansága. (Újra a magánvéleményem: szerintem is alkalmatlan volt. Kerülhetett volna egy iskola mellé, vagy egy lakótelepre, hiszen a szűk térségnek se a hangulatához, a stílusához nem illett, se az éjszakai védettsége nem volt meg. Egyetlen lakás ablaka se nyílik közvetlenül a térre. Ezért aztán a medencével körülvett, s fénykorában a csobogó víz által mozgatott szobor folyamatosan pusztult, elfogytak róla a mozgatható részek. Erről több írás is megjelent a helyi lapban. Pl.:

http://feol.hu/szekesfehervar/bizonytalan-a-deak-kut-jovoje-mar-sosem-lesz-a-regi-1118145)

Talán az indokolta a helyválasztást, hogy a képtár részeként megnyíló Deák Dénes-gyűjteménynek itt találtak helyet, az Oskola utcában, egy volt lakóépület átalakításával, ami a mai zegzugos állapotában elég különös belképet mutat. Majd elkezdődött a térnek historizáló bronzszobrokkal való benépesítése. Először 2013 novemberében avatták a ciszterci gimnázium lépcsőjén lefelé jövő Klebelsberg Kunó szobrát, majd 2014 augusztusában Kornis Gyula szobrát a megyei könyvtár ajtaja előtti árkád alatt. Ekkor még ott volt mellette a Haraszty-szobor torzója. Eltávolítása (restaurálása?) idén tavasszal történt, de semmi baj, mert már készítik a helyet az árkádsor másik végén a harmadik alaknak, Hóman Bálintnak. Így itt is megvalósul a számomra oly kedves hármasság.

 -----------------------------------------------------------------------------------

--------------------------------------------------------------------

Ezúttal teljes joggal viselheti a mozaik nevet a következő írás, hiszen nemcsak a honlapszerkesztő, hanem  az évfolyam másik tagja, azaz Wehner Tibor is szerepet játszik benne. Az írás 3. tételként szerepel a memotar rovatban is megtekinthető publikációs listámon, de eddig csa a "kézirat" titulust érdemelte meg. Mostantól a '"korlátozott elérésű közlés" is igaz rá.

A megírásáról valamit. Amint az közismert, Wehner Tibor írása a Körkép novellaantológia akkori utolsó hat számáról a Valóság 1971.4. számában jelent meg. Tapasztalhattuk, hogy az Élet és Irodalomban Eörsi István szólt hozzá, főként bírálóan,  alignahem a Páratlan oldal nevű rovatban, majd Kováts Flórián írását is közölték,a Visszhang-rovatban, amely hozzászólásban vitába száll Eörsivel. Lehet, hogy ugyanott vagy másutt volt még más reagálás is, ezt a tanulmányszerző bizonyára tudja. Én akkor épp a kőszegi Jurisich Művelődési Központban voltam gyakorlaton, így a napok végén írógéphez ülve megfogalmaztam valamilyen másik válaszszöveget, amit el is küldtem a szerkesztőségnek. Természetesen nem jelent meg. Most azonban lehetőségem van a kései közlésre, s ez fog itt bekövetkezni. Tehát az 1971-es hozzászólásom másolati példánya következik. Az írógép "ugrásait" most javítottam. A foghalmazás szocialista öntudata részben őszinte fiatalos hitből fakad, de szerepet játszott benne az a szándék is, hogy a "vörös farkok" elhelyezésével kényszerhelyzetbe hozzam az esetleges további reagálókat. Ez nem sikerült.

P.I.

 

 --------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István - Vitairat - hozzászólás(2), és még valami más

   Egy  levelezőpartneremtől kapott url teszi aktuálissá az újabb ön-hozzászólásomat. Az url a következő: http://cink.hu/miert-roviditik-le-az-oszk-nyitvatartasat-igy-csinalna-1726900197 Beleillik ez a közlemény a nemrég megfogalmazott vitairatom témájába.

   Elöljáróban ki kell jelentenem, hogy nézeteim nem szélsőségesek. Semmiben nem szeretem egyik szélsőséget sem, a horatiusi arany közép híve vagyok. Ezért Tüske azon kijelentésével, hogy: „ Rosszul vagyok attól, hogy könyvtár vagyunk.” nem azonosulok. De azt vallom, hogy a könyvtáraknak alkalmazkodni kell a megváltozott információrögzítési és -terjedési technikákhoz. Nem egyik szélsőségből a másikba esve, hanem fokozatosan és differenciáltan. Mert ezt a kihívást figyelmen kívül hagyni, negligálni valóban a könyvtárak lassú kimúlását jelentené.  Újabb példákkal és részletekkel próbálom a véleményemet alátámasztani. Mert azt tapasztaltam, hogy vannak olyan nagyvárosi könyvtárak, amelyek a digitális információrögzítés eszközeivel (E-könyvek, E-folyóiratok, skype-os olvasószolgálat, a katalógusokhoz való szabad online hozzáférés stb.) egyáltalán nem élnek, vagy csak módjával.      Ehelyett továbbra is csak a hagyományos, papír-alapú dokumentumokat gyarapítják és szolgáltatják. Holott első lépésként elég lenne a többes példányú könyvekből egy papíros, s a többi E-köny. Sőt, lehet olyan időleges érdeklődésre számító, amit elég lenne csak elektronikus változatban beszerezni. Egyszerre több felhasználóhoz juthatna el, s a selejtezése is sokkal egyszerűbb lenne. Ha pedig a képzőművészeti albumokra gondolunk, akkor azt mondhatom, hogy egy cd-t nagy képernyős televízióra kötve az eredeti élményt sokkal jobban megközelítő látványban lehetne részünk a reprodukciókban gyönyörködve.

   Vagyis nem a meglévő tevékenységi formák teljes megszüntetésével kellene a digitális világ igényeinek megfelelni, hanem fokozatos átmenettel és a jő hagyományok megtartásával. Vannak ugyan, akik azt hangoztatják, hogy nem megbízható az elektronikusan tárolt adatok időtállósága, mert nincs még erről elegendő tapasztalat. Ez igaz. De biztosak lehettek-e benne elődeink, hogy a papirusz, a pergamen, vagy a papír, s a rá helyezett festékek (nyomdafesték) állni fogják az évszázadok, évezredek próbáját? Szerintem nem voltak biztosak, de bíztak benne. Bízzunk hát mi is abban, hogy a chip-en, a cd-n, a fehőben ugyanolyan tartósan fognak megmaradni az ott tárolt karakterek és pixelek,  szöveg-, kép- és hanganyagok.

   Azt gondolom továbbá, hogy a Nemzeti Könyvtár nem lehet annyira szegény, hogy ne tudná néhány alkalmazott fizetését és a rezsiköltséget vállalni a korábbi nyitvatartási, azaz tartalomszolgáltatási tevékenységének a fenntartásához. Még akkor is, ha az élő helybenhasználat valóban csak húszada az online-nak. Hiszen hol vagyunk mi pl. egyes amerikai egyetemi könyvtárak 24 órás nyitva tartásától? És hol vagyunk még az internet 100 %-os elterjedtségétől?

 

   S ha már írok, akkor élek az alkalommal. Mert nemrég egy érdekes könyvre sikerült találnom, ugyancsak a net segítségével. Már nem is tudom, hogy minek a nyomát kutatva találtam rá a következő url-en egy olvasnivaló-ajánlásra: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2004-02-24/j-t-chipendale-keec-a-nagy-vilag-regatta

Az ajánlás szerzője szerint a könyv szerzője Bencsik András. Szerencsémre a kötet megvan az itteni nemmegyeiben, s most a felénél tartok. Részben kapcsolódhat is a vitatémához, mert a mű műfaja: sci-fi. 1988-ban jelent meg, s még ma is élvezetes olvasmány. Tele áthallással, aktualizálható gondolattal és szituációval. Ezeket most nem sorolom, csupán ízelítőül mellékelek néhány részletet a könyvből. (A KEEC betűszó, s a jelentése: A Kozmosz Egyetemes Emberi Civilizációja. )

 

 

A regény alapgondolata, hogy a mi Földünk lakói ennek a KEEC-nek távolra került és elkorcsosult származékai, s el kell ezért pusztítani őket. Ez több helyen is megfogalmazódik, pl. a 45-47. oldalon.

 

 

 

 

Itt pedig egy összefüggő rész a könyv közepe tájáról. Különösen a 166. oldal közepén írottak elgondolkodtatók.

 

 

 

 

 

 

Meg kell még jegyeznem, hogy – bár, ahogyan említettem is, még csak a felénél járok, de eddig nem tapasztaltam neten írt, itt következő elmarasztaló megállapítás elemeit. (Néhány óra elteltébvel és a könyv végére érve ez az állításom érvényes maradt, vagyis a jövőbeli elképzelésben se láttam a szocialista ideológiát.)

 

„Chipendale le sem tagadhatná magyar származását, annyi magyar utalás van könyvében. Ami nem lenne baj. Sőt! Csakhogy a szerző nem tud elszakadni a szocializmustól, amelyben élt, nem tudja a regényét függetleníteni tőle. Olyan kifejezéseket használ, és az emberi társadalmat is olyan szocialista ideológia alapján képzeli a jövőbe, hogy az egyszerűen megmosolyogtató.”

 

De a könyvet ebben a 2004-es írásában ajánló mégis azt írja, hogy:

 

„Mindezek ellenére van egy bizonyos varázsa, amely képes fokozatosan magával ragadni – ha hagyjuk magunkat –, és ezzel nagyon kellemes élményekhez juthatunk. Csak azt sajnálom, hogy – tudomásom szerint – a könyvnek soha nem jelent meg a folytatása, így soha nem derült ki, mi is történt az emberiséggel és a KEEC-cel.”

 

Tehát most már a regény végére érve, és a poén lelövésétől óvakodva csak annyit teszek hozzá az eddigiekhez, hogy a befejezés, az utolsó 25 oldal méltó az előzményeihez. Szellemes, frappáns és egyáltalán nem sablonos. Attól föggetlenül az, hogy egy kicsit azért asszociálhatnak azok, akik imádnak asszociálni, asszociálhatnak pl. a vízözönre és Noé bárkájára.

 

 
---------------------------------------------------------------------

 

A nő mint téma Kovács Árpád képein

   A székesfehérvári festőművész galériája a belváros egyik belső udvarában található, pontosan a névrokon, azaz Kovács Jenő órajátéka alatt. Kovács Árpád 1991-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán, mestere Gerzson Pál volt. Életéről és eddigi pályájáról több forrásból is lehet tájékozódni. Részben a ma már nem frissített Artportal honlapon (http://artportal.hu/lexikon/muveszek/kovacs-arpad-1478, sajnos csak 1999-ig követi a művész pályáját), részben saját honlapján, (http://www.arpikep.com/about), de leginkább az általa gondozott rovatban a facebook interaktív oldalán ( https://www.facebook.com/ArpikepGaleria). Ez utóbbin gyűjtöttem össze 28 képének a képét, amelyeknek a nő a témája. 11 képen ruhában és valamilyen élethelyzetben, 17 képen pedig aktba öltözötten láthatók alakjai. Így, együtt szemlélve e képeket, látható valamilyen rendszer, összefüggés vagy széttartás, de mindenképpen tendencia. A képek közül egyiket se illesztem be ebbe a dilettánsan amatőr eszmefuttatásba, de a címeiket megadom, így akit érdekel, azonosítani tudja azokat a fenti url-ek segítségével.

   Előbb azonban még néhány megjegyzés és néhány cikk url-je. Kovács Árpád ugyanis „természetesen” pedagógus, a helyi Tóparti Gimnázium és (rajz tagozatos) Szakközépiskola tanára. Műveiről és szerepéről a megyei lap ezen számaiban találhatók írások:

http://feol.hu/kultura/lerajzolod-es-birtoklod-1709930

http://feol.hu/szekesfehervar/egykori-es-mai-diakok-tanarok-dolgozok-tolthettek-el-kozosen-egy-kotetlen-delutant-1703097

http://feol.hu/kultura/a-huzott-vonal-felelossege-1674962

http://feol.hu/hirek/kovacs-arpad-kepeibol-nyilt-kiallitas-1112103

További honlapokon is lehet tájékozódni róla:

http://www.kieselbach.hu/muvesz/kovacs-arpad_10228

http://jotekonysagi-arveres.vigyazokez.hu/muvesz/kovacs-arpad-festomuvesz

   A galériában megtekinthető (és természetesen meg is vásárolható) képei között többségben szülővárosának, Székesfehérvárnak jellemző utcaképei, épületei láthatók, valamint a várost környező természeti táj. A várost ábrázoló képeinek egységes a színvilága, s ezek a színek (narancsok, lilák, zöldek) határozzák meg a figurális képeket is. Néha különös látószöget választ, a maga által görbe sorozatnak nevezett néhány városképe a körpanorámát juttatja eszünkbe. Tájképein a természethez való közelség a színvilágban is érvényesül, de ez nem jelenti a látvány mechanikus másolását. S van pár csendélet is a képei között.

   Mielőtt a választott téma kicsit közelebbi vizsgálata következne, megjegyzésre méltónak tartom, hogy Kovács Árpád párja Sohonyai Edit író, akinek regényei különösen a tizenévesek (és természetesen azok hozzátartozói) érdeklődésére számíthatnak. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Sohonyai_Edit)

   A témára térve. A tíz szituációs kép tartalmát már a címeik is sejteni engedik: Ritmus (olaj/vászon 50x60), Helló (olaj/vászon 50x70), SMS-re várva (olaj/vászon 70x50), Olvasó (olaj/vászon 40x50), Izgalmas történet (olaj/vászon 50x70), Kötelező olvasmány (olaj/vászon 40x50), Alvó (olaj/vászon 30x40) Beolvadás (ez az Alvó c. kép változata, nagyobb látószögben, olaj/vászon 70x50), Ablakban (olaj/vászon 50x70) Egy kávé – veled (olaj/vászon 50x70).

   Átmenetet képez a Most c kép, mert egyrészt egészen más a színvilága, másrészt egy balett-póz a témája, s ez a címből nem derülne ki. Továbbá ennek a képnek látható a honlapon a grafikus tanulmányrajza is. S a másik átmenet, már az aktok felé, az Áldott c. kép (olaj/vászon 60x80), mert a témának megfelelően az intim testtájakat a hosszú haj és egy lepel álcázza.

A tizenhat akt egyrészt a színek kezelése, másrészt a konkrét-elvont skálán való elhelyezkedése tekintetében csoportosítható. Ez két metszet, így kétféle címsorolásra lesz szükség. Ezeknek a képeknek a címei már nem mindig utalnak a tartalomra.

   Előbb a színkezelést tegyük a középpontba. A képek egyik csoportját a narancs sokféle árnyalata határozza meg. Ezek a képek: Vágy (akvarell), Fénylő (olaj/vászon 60x110), Sejtelmes (olaj/vászon 50x70), Zuhanyzó (olaj/vászon 50x70), Csók (olaj/vászon 50x70) Mézes kép (olaj/vászon 40x50), Belső dallam (olaj/vászon 50x70, s ennek is látható a grafikus előrajzolása), Popsi (olaj/vászon 50x70), s ez utóbbi két kép a legpop-ulárisabb, a Mézes kép-pel egyetemben.. A képek másik csoportját a többféle szín jellemzi, amelyek között azonban dominálnak az erős tónusú lilák, kékek és zöldek. Képcímek: Parton (olaj/vászon 20x20), Álom/ébrenlét (olaj/vászon 40x50), Hívogató (olaj/vászon 70x50), Ajándék (olaj/vászon 40x50), Szemlélődő (olaj/vászon 20x20), Vágy (olaj/vászon 30x30), Tenger (olaj/vászon 20x20), Parton (akvarell 40x60).

   A konkrét-elvont skála mentén a valószerűtől (nyugodtan mondhatjuk, hogy a művészi erotikától) haladva a stilizáció különböző szintjei felé három csoportot alkothatunk. Az elsőbe azok a realitáskövető képek sorolhatók, amelyek a női test szépségét helyezik a mondanivaló középpontjába. Itt a környezetnek nem is jut szerep. Ezek a képek: Popsi, Mézes kép, Belső dallam, a két Vágy, Csók, Zuhanyzó, Sejtelmes, Ajándék (ez egyúttal személytelen is, hiszen a képkivágásba nem fér bele a teljes test). A másik csoportba azok a képek tartozhatnak, amelyekbe a forma válik elsődlegessé, itt a nézőpont is megváltozik, az oldal- vagy fél-oldalnézet a jellemző, ezzel már a stilizáció felé közeledve. Ide a Parton c. kisebb kép, valamint az Álom/ébrenlét, Hívogató, Fénylő, és a Tenger c. képek sorolhatók. S két kép kerülhet a harmadik csoportba. Mindkettőt a hátulnézet jellemzi. A Szemlélődő átlós kompozícióján belül a nőalak a kép kisebb részét tölti ki, nagyobb része egy látomásos tájat imitál. Erre a tájra irányul a nőalak tekintete. A Parton c. kép függőleges tagolású. Bal oldalán, a kép nagyobb részében egy különös nőalak látható, felhúzott lábbal ül. A haj, a hát, a test oldala és a kar mintha egy fa gyökerei lennének, úgy vonul végig rajtuk a fény. Az arc a kusza hajzuhatagból nem bontakozik ki, s a kép jobb oldalán a partot vízszintes csíkok jelzik.

   A képek egyenkénti jellemzésére, értékelésére természetesen nem vállalkozhatok, pedig ezzel az utolsónak említett képpel szívesen tennék kivételt. Talán valamikor majd avatottabb méltatás is készül róluk, netán egy tematikus kiállítás katalógusa vagy megnyitója számára.

 

 P.I.

 

Az intézeti klub

   Ezt a mozaikot illett volna – sőt, illene - más valakiknek megírni. Ajánlgattam is azoknak, akik közülünk közelebbi kapcsolatba kerültek vele akkor, másodéves korunkban, amikor az évfolyam volt a programok egyik gazdája. Most csak azokat a morzsákat próbálom mozaikképpé rendezni, amik megmaradtak bennem ebben az eltelt majd félszázadban. Méltóbb módon írhatnának azok a „tagok”, akik abban a tanévben a vezetőségét alkották, s akik egyike még a szakdolgozata témájául is választotta. Van még bennem némi remény, hogy ez az adósságuk valahogy rendeződik, még addig, amíg (jövő ilyenkor) le nem zárom a tervezett cd anyagának gyűjtögetését.

   A klubról kétféle minőségében lehet beszélni. Részben mint az iskola egyik terméről, vagy inkább szobájáról, hiszen a mérete nem volt túlzottan nagy. Kitüntetett helyen volt, a magasföldszinten, közvetlenül a főlépcső mellett balra. (Később ide terjeszkedett az átellenes oldalról a tanulmányi hivatal egy része.) Talán 45-50-en tudtunk benne egyszerre leülni, ha beleszámítjuk az egyik fal mentén húzódó „lócát”. Pótszékek bevitelével még többen is. Teremként, azaz tanteremként az esztétika és a pszichológia szemináriumok színhelye volt. Az oldottabb, vagy talán emelkedettebb hangulatot biztosította a referátumok-korreferátumok előadásához, megvitatásához. Az elsötétíthetősége kellett az esetleges vetített illusztrációkhoz, s a magnós bejátszások is alkalmasabban szóltak itt.

Ugyanebben a minőségében adott helyet a filmklub programjai után, a dísztermi vetítéseket követően, a program részét képező megbeszéléseknek. Ezeken az eszmecseréken többnyire azok a diáktársaink voltak a beszélgetés irányítói, akik előzetesen felkészültek a soros filmből, s egy kis bevezető előadást is tartottak a vetítések előtt. Emlékezetes és bravúros volt egyik évfolyamtársunk bevezetője, aki azt nem papírról olvasta fel, hanem szabad előadásban ismertette. A vetítések utáni beszélgetéseknek az is adott egy kis varázst, hogy a filmklubnak városi tagjai is voltak, s közülük többen részt vettek ezeken a vitákon.

   A másik minőség a már említett önálló entitás, azaz a tervszerűen és mintaszerűen működtetett diákklub. Néhány tagú vezetősége volt, a mindenkori NK másodév tagjai közül. Talán fel is tudnám idézni és el is tudnám sorolni a neveinket. (Illetve szerintem tanító szakosok is voltak közöttük.) Egy hétre beosztott ügyeletesi gárdával és egy hétre meghirdetett programmal működött. A heti program hétfőnként jelent meg a bejárata melletti hirdetőtáblán. Minden hétre jutott legalább egy különleges program. Talán az éves programtervet megtalálhatnánk az említett szakdolgozatban, ami ráadásul megjelent a Jelentkezünk módszertani mellékleteként is, a 21. számban, 1972 decemberében. Igen, most megnézve az ugyanezen rovatban  (azaz a memozaik (1)-ben)   található tartalomjegyzéket, látom benne, hogy az éves programot négy oldal terjedelemben ismerteti. Sajnos nincs meg itthon ez a szám, így pillanatnyilag többet nem tudok írni róla.

   A klubot tehát egy vezetőség irányította, a vezetőséget pedig Benke Éva Tanárnő és Orbán László Tanár Úr? Hiszen a terep – mind a programokat szervezőknek, mind a klub tagsága, közönsége számára - egyúttal gyakorlóterep is volt, minta a későbbi városi-falusi ifjúsági klubok működtetéséhez. Akkor is nyitva volt a vacsora utáni órákban, ha éppen nem volt előre meghirdetett program, akkor beszélgetni, zenét hallgatni lehetett. Itt hallgattuk kis csodálkozással a fehér borítós Illés-lemezt is. S ha már lemez, vagy szalag, akkor megemlítem az egyik emlékezetes zenehallgatást, Edith Piaf énekét, amihez a felettünk lévő évfolyamból valaki kísérő szöveget is mondott. S ha már Illés, akkor megemlítem azt a programot, amelynek során Horváth Rezső Tanár Úr beszélt az együttes népzenei vonatkozásairól, a népzene hatásáról az együttes különböző számaiban. Pedig akkor még nem is volt kész a Ha én rózsa volnék. S ha már beat, akkor meg kell emlékezni a Beatles-kultusztól is, az ő számaik hallgatásáról, s ezzel együtt az angol zenekar felállását követő The Beggarsról. Mivel az ugyancsak a mi nagy évfolyamunkból verbuválódott tagokról, az együttesről Horváth Tamás önálló mozaikot írt már évekkel ezelőtt, s ez a mozaik a memozaik(1) rovatban olvasható, itt bővebben nem is kell róla írni. Vagyis annyit igen, hogy az ilyen falábúaknak is vonzó program volt, ha más nem is, a hallgatás.

   Gyakran voltak meghívott előadók, s közöttük – ez ugye közhely lesz – számomra a legemlékezetesebb Bécsy Tamás két előadása volt. Az egyik T.S Eliot-ról szólt, a másik pedig a szerep és személyiség viszonyát boncolgatta a drámai művekben és a mindennapi életben. Bécsy Tanár Úr akkoriban Pécsett egy középiskolában tanított, s tisztelettel vettük tudomásul, hogy hívták az ELTÉ-re, de nem ment.(Később voltak olyan kollégáim, akik a JPTE-n nála tanultak, s a tankönyvek anyagát kiegészítve vagy meghazudtolva, az ő drámaelméletét tanították.) Aztán eszembe jut még a debreceni Durkó Mátyás, de hogy ő miről beszélt, az már sajnos nem.

   A klub befogadott képzőművészeti és fotó-kiállításokat is, s két szereplésem-szereplésünk helyszíne is volt. Elsőéves korunkban Polnauer György állított össze egy irodalmi műsort az Első ének c. kötet verseiből, - ez egyúttal az első félévünkben az évfolyam bemutatkozását is jelentette, az egyik verset mondtam. S most az a skandalum történt, hogy nem emlékszem a versre. Sőt, rá se ismertem, miután kétszer is átlapoztam a kötetet. Egy sor motoszkál bennem, talán a kezdősor, de nincs benne a kötetben (Ugyan miféle szerzet vagyunk mi, Csillagszemű?)(1). A másik előadás pedig a Szabó Mária által rendezett etűd volt, a mesteremberek játéka a Szentivánáji álom-ból. Itt az oroszlánt, azaz Gyalu asztalost játsztam, s még emlékszem a teljes szövegemre.

   A hevenyészett emlékidézést azzal a közismert mozzanattal zárom, hogy a lányok kávét is főztek az ajtó melletti pultnál, s a programok közben megrendelt adag kézről kézre járva jutott el céljához. Az est végén, kifelé menet pedig türelmesen álltunk a pult mellett, hogy fizethessük.

 (1)  Megjegyzés egy nappal később.  Megtaláltam a verset, s a kezdete majdnem pontos. Benne van a kötetben, mert tegnap az is rémlett, hogy nő írta. Vagyis Dobos Éva verséről van szó, címe: Kérdés. A Csillagszemű helyett Bársonyszemű van, s már első átlapozáskor tudtam, hogy benne volt az összeállításban, de mintha más mondta volna. Pedig a fülemben csengtek a műsor rendezőjének, Polnauer Györgynek az instruáló mondatai is, a vers közepének-végének ironikus intonálásáról. Nemhiába a háromságelmélet, mert reggelre kelve, a harmadik átlapozáskor rátaláltam, s azonosítottam.

.........................................

 

Hozzászólás a vitairathoz

   Úgy hozta a véletlen, hogy egy nagyon értékes könyvcímre hívta fel a figyelmemet egy kedves levelezőpartnerem. A könyv maga is értékes lehet, bár még nem volt lehetőségem beletekinteni. (György Péter: Digitális éden. Tizenhét éve jelent meg.) Azonban a neten a nyomába indultam – méltón a vitaindító szelleméhez – s egy másik értékes írást találtam, amit már teljes szövegterjedelmében tudtam olvasni. Ez egy cikk a Könyv és Nevelés egyik tavalyelőtti számából. Ez: http://olvasas.opkm.hu/portal/felso_menusor/konyv_es_neveles/uj_media_informacios_muveltseg_iras_olvasas_tanulas

   A hozzászólás valójában idézetek sorából fog állni. A cikknek azokat a mondatait idézem, amiket azok figyelmében ajánlok, akik a teljes szöveget nem fogják elolvasni, illetve amely mondatok nekem is újdonságként hatottak, vagy megerősítették a véleményemet. (A cikk egy hagyományosabb bibliográfiai leírása: KOLTAY Tibor: Új média, információs műveltség, írás, olvasás, tanulás. Könyv és Nevelés, 15. évf. 2013. 3. sz. 72-79.p.)

   Az idézetek előtt egy kis illusztráció arról, hogy a folyóirat következő számai is foglalkoznak a témával:

Eszenyiné Borbély Mária: A digitális írástudás nemzetközi összehasonlítása. (2013.4.sz.)

Margitay-Becht András: Játékkal tanulni : számítógépes játékok használata az oktatásban . (2014.1.sz.)

Szalacsi Alexandra: Az e-könyvek kölcsönzése és használata az Amerikai Egyesült Államok közkönyvtáraiban (2014.2.sz.)

Moldován István: E-könyvek, e-szövegek, könyvtárak (2014.3.sz.)

Kerekes Pál - Kiszl Péter: "Műszálas" olvasás - mérlegen a nyomtatott és az elektronikus szöveg (2014.4.sz.)

 

 

   Az információs műveltség képességek együttese, amely ahhoz szükséges, hogy felismerjük, mikor van szükségünk információra, képesek legyünk azt megtalálni, értékelni és hatékonyan felhasználni.”[3] Fontos kiemelnem, hogy az információs műveltség fogalma és gyakorlata nem korlátozódhat az információ megtalálásának és értékekésének (alapvetően) passzív készségeire. Magában kell foglalnia az információ létrehozását. Ez az aktív összetevő tartalmazza a szóbeli és az írásbeli közlés készségeit, a szövegalkotást, a kommunikáció műfajainak és célközönségünk ismeretét is.

…… tudjuk, hogy az emberek nem hoznak optimális döntéseket, inkább az első, ésszerűnek látszó opciókat választják, tehát kielégítően jó döntések meghozatalára törekszenek.[9] Ennek megfelelően sokan még azt az információt is elfogadják, amelyről tudják, hogy rossz minőségű, kevésbé megbízható, ha ugyanakkor könnyen elérhető és egyszerűen használható. ……………..

Az információs műveltség és a tanulás

Az információs műveltségi készségeket tanító könyvtárosoknak egyre inkább arra kell koncentrálniuk, hogy azokat a beállítottságokat alakítsák ki felhasználóikban, amelyek birtokában az információ eredményes fogyasztói és létrehozói lehetnek. Ahhoz azonban, hogy önmagukat tudatosan irányító és kritikai szemléletű felhasználókká váljanak, gondolkodásuknak is meg kell változnia.[15] Ehhez nyújtanak segítséget az Amerikai Iskolai Könyvtárosok Szövetségének (American Association of School Librarians) korszerű tanulással kapcsolatos irányelvei.

Ezek a konkrétság különböző szintjein határozzák meg, hogy mit kell elvárnunk a XXI. század tanulójától. A következőkben ezekből válogatok:

– Ellenőrizd, hogy információkeresésed mennyire hatékony és jól halad-e! Alakítsd a keresést szükségleteidhez!

– Élj az információ és a tudás elemzésének, szintézisének, értékelésének és szervezésének eszközeivel!

– Értelmezd a különböző forrásokból származó információkat abból a célból, hogy azonosítsd a helytelen értelmezéseket, a fő és a kiegészítő érveléseket, az ellentmondó információkat, a különböző nézőpontokat és az előítéleteket!

– Értékeld az információt pontosság, érvényesség, az igényeknek való megfelelés, a fontosság, valamint társadalmi és kulturális kontextus szempontjából!

– Vonj le következtetéseket, hozz informált döntéseket, az ismereteket új helyzetekben alkalmazd, és hozz létre új tudást!

– Használd meglevő ismereteidet, mint a tanulás kontextusát.

Az irányelvek összeállítói egyértelműen buzdítanak a közösségi hálózatok használatára, hozzátéve, hogy a demokratikus társadalom etikusan viselkedő és termékeny résztvevőjeként érdemes tudásunkat másokkal megosztani. Kiemelik viszont, hogy ehhez szükséges a kritikai gondolkodás.[16]

……………………..

Következtetések

……………

Szem előtt kell tartanunk, hogy érdemes a hagyományos papíralapú és az elektronikus (digitális) információforrások előnyeit egyaránt kihasználnunk. Nem az a fontos ugyanis, hogy milyen forrásból, hanem hogy egyáltalán megtaláljuk a lényeges információkat, és a lényeges, hasznos, értékes információt használjuk fel. Vannak okok, amelyek a hagyományos és vannak, amelyek az elektronikus információforrások szükségességét indokolják. Ezek között ott van a tény, hogy az elektronikus információforrások kizárólagos használata egyhangú. Ha kérdéseinkre a választ mindig csak célirányos számítógépes kereséssel próbáljuk megtalálni, akkor ez a folyamat egy idő után monotonná válhat, az információk köre pedig beszűkülhet.

………………

Szem előtt kell tartanunk, hogy ha csak az internetes információkhoz kötődő készségekkel törődünk, nem fejlődnek ki a papíralapú információkereséshez szükséges képességeink sem, pedig ezekre szükség lenne olyan helyzetekben, amikor a számítógép nem alkalmas a probléma megoldására, vagy éppen nem áll rendelkezésre. El kell tehát sajátítanunk és sajátíttatnunk az információk minden formájának és minden eszközzel történő közvetítésének hatékony értelmezését. Az iskolának és a könyvtárnak segítenie kell a tanulókat azoknak a készségeknek az elsajátításában, amelyek az információk formától és közvetítő eszköztől független értékeléséhez szükségesek.[38] Bár a tartalomszolgáltatók a fentebb említett módon szűrik az információt, korunkban egyre inkább maga a felhasználó lesz az, akinek döntenie kell az információ értékéről és hasznosságáról.[39] Az információszerzésben tehát egyre kisebb a közvetítők, mindenekelőtt a könyvtárosok szerepe. Ugyanakkor viszont elengedhetetlenné kezd válni, hogy újra legyenek közvetítők.[40] A felhasználók „visszahódításában” fontos szerepe lehet az információs műveltségnek. Ne felejtsük el azt sem, hogy a könyvtárosoknak van két olyan fontos képessége, amelyet mindenképpen meg kell őriznünk a jövő számára, és amely kitörési pontot jelenthet a jelenlegi helyzet megváltoztatáshoz. A könyvtáros képes az információk között válogatni. Ez a képességünk leginkább a gyűjteményszervezés folyamataiban, elsősorban a gyarapítás során hozott döntések kapcsán mutatkozik meg. Komoly intellektuális kihívás eldönteni, hogy beszerezzünk-e egy adott dokumentumot, mivel fontos, érdekes, értékes, jó áron, jó formátumban kapható. A válogatás eredményét nemcsak a hagyományos gyűjtemények, hanem az internetes forráskalauzok (linkgyűjtemények) is mutatják.[41] Igaz, hogy ez utóbbiak már (megítélésem szerint nagyon is helytelen módon) „kimentek a divatból”. Fontos az is, hogy a könyvtári munka jelentős része a rendszerben való gondolkodásra tanít. Gondoljunk csak a tartalmi feltárásra, az osztályozásról vagy a tezauruszokról tanultakra! Mindkét képesség összefügg az információs műveltség alapját képező kritikai gondolkodással, tehát azzal, hogy nem fogadunk el minden információt, amely „szembejön velünk”.

P.I.

---------------------------------------------------------------------------

Népművelő – kakukktojás   (Cs. Szabó Mari)

Tanult szakmám, hivatásom, a NÉPMŰVELÉS, 40 éven át tartó „gyakorlása” során többször kakukktojásnak éreztem magam, ha átmenetileg is. Azaz: amíg bele nem tanultam abba a munkakörbe, mellyel épp’ megbíztak, kineveztek stb.

Kivétel ez alól legelső munkahelyem, mely egyetlen volt a tekintetben is, hogy ezt a munkahelyet én kerestem és találtam magamnak, friss szombathelyi diplomával, két héttel annak átvétele után. Abban a budapesti kerületben, ahol szüleimmel éltem, ahol az általános iskolát elvégeztem, és ahol becsukott szemmel odataláltam a Tanácsházára. Annak is a Népművelési osztályára (akkor még volt ilyen, és külön működött az Oktatási osztálytól). Itt megkérdeztem, nincs-e egy végzettségemnek megfelelő megüresedett munkahely? És volt. Frissen disszidált (fiatalabbak kedvéért: engedély nélkül Nyugatra távozott) az ismeretterjesztési előadó. Fel is vettek legott a helyére, egy kérdés merült fel: tudok-e gépelni? Ezen kissé megütődtem (kitűnő diplomám táplálta öntudatom sérült), de azért büszkén mondtam, hogy tudok. Nem vallottam be, hogy az „s” betűnél hiányoztam, tehát ezt nem találom a klaviatúrán.

Első munkahelyem hét éve alatt szültem meg két fiamat, elvégeztem a kiegészítőt az Egri Tanárképzőn, hogy meglegyen a főiskolai végzettség, és elvégeztem az esztétika szakosítót.

Második munkahelyemre a Fővárosi Tanács Művelődési Főosztálya szemelt ki, így lettem a Fővárosi Felnőttnevelési Stúdió vezetője, melynek székhelye a Pataky Művelődési Központ volt. Fővárosi főnököm csak ezt kérdezte kinevezésem előtt: értek-e a videotechnikához? Igennel válaszoltam, és később tényleg meg is tanultam, még alma máterünkben is elvégeztem egy video tanfolyamot. De odakerülésemkor kakukktojás voltam. Ez idő alatt tettem szert egyetemi végzettségre, elvégezvén az ELTE közművelődési szakát. Sokat publikáltam ez idő alatt, hiszen a felnőttoktatás aranykorát éltük. Ismét a mesebeli hét esztendő letelte után megkérdezték, nincs-e kedvem az V.kerületi Közművelődési- és Sport csoport vezetésére? Volt kedvem.

Harmadik munkahelyem tehát ismét az államigazgatásban volt, le is kellett tennem az idevágó kemény államigazgatási szakvizsgát. Itt kis megszakítással 2 x 7 évet dolgoztam, mivel közben elhívtak a TIT Természettudományi Stúdióba (negyedik mhely.) igazgatóhelyettesnek. Kakukktojásként sokat tanultam az ott dolgozó term.tudos végzettségű kollégáktól: megismertem az ásványokat, a gombákat stb-stb.

Amikor is visszahívott az V.ker. Polgármesteri Hivatal Művelődési osztályvezető helyettesnek. Az oktatási intézmények irányításában is rész vettem – mint kakukktojás.

Belefáradtam a sok előterjesztésbe, iratokba, képviselők, bizottsági tagok és vezetők, pártok és tagjaik, polgármesterek és helyetteseik jöttek-mentek. Vágytam arra, hogy hívjanak már valahová, nem nagy és nem kicsi intézménybe. És hívtak: a Marczibányi Téri Művelődési Központhoz tartozó Budai Táncklubba vezetőnek. Itt is rögvest igent mondtam.

Ez lett tehát ötödik és utolsó munkahelyem 12 éven át. A kiváló táncpedagógusok, táncművészek között ismét kakukktojás voltam, kívülről jött menedzser típusú vezető. Sokat tanultam tőlük. Legtöbb sikerélményem is ehhez az intézményhez kötődik, melynek történetét is megírtam.

Egyik rólam szóló újságcikk címe is ez volt: A táncoslábú kakukktojás.

Kitüntetéseimet is itt kaptam ( II.kerületi Polgármesteri Dicsérő Oklevél, Kerületért Emlékplakett, Bessenyei György-díj, Berczik Sára-díj, Táncművészetért-díj, Bánffy Miklós-díj).

Magánéleti 7 évek is voltak közben: mindkét férjemtől 7 évi házasság után váltam el.

Utolsó utáni munkahelyem: Teljes profilváltásként, abszolút kakukktojásként már 5 éve egy családias vendéglőben dolgozom, mint „kasszírnő”. Nagyon jó kis népművelés foglalkozni a vendégekkel, bár már nagyon csökkentett munkaidőben vagyok csak ott – mindenki „sajnálatjára”.

Köszönöm, ha elolvastátok.

Marcsi

"Ui.: Csillapíthatatlan tudásszomjam "míján" 1997-ben leállamvizsgáztam az ELTE felsőfokú kulturális menedzserképző szakán."

 

 

 

 

------------------------------------------------------------------

 

Kiss János

Találkozásaim Kristóf Ágotával   

 2014. március 27.

KRISTÓF ÁGOTA

konferencia- és emléktábla avatás

Előadásomban a megismerkedésünkről, személyes és az írásain keresztül történt találkozásainkról szeretnék beszélni. Arról, ahogy megismertem őt és alkotásait, ahogyan bennem él az emléke. Sokat beszélgettem vele, volt kőszegi osztálytársaival, szomszédokkal, olvastam a könyveit, a róla megjelent írásokat. Így állt össze bennem az a kép, melyet a vele való találkozások során alkothattam róla. Kristóf Ágota mentes volt minden sztár allürtől, egyszerű, feltűnésmentes jelenség volt. Nem készült írónak, nem készült a világhírre. Az írásai tették világhíressé. Tudta, hogy aki írásra adja a fejét, az kiadja magát, sebezhetővé válik. Talán a hétköznapokban ezért tűnt zárkózottabbnak, visszahúzódónak. Ölbei Líviának 1997-ben mondta el: "Nem szeretek kimenni az utcára. Félek, hogy rám ismernek, ott a városomban. Szeretném, ha senki se tudná, hogy mit csinálok. Idegen országokban nem bánom, de a megszokott környezetemben zavar..."

Majd azt is mondta, hogy ha nem lenne ennyire nehezen megközelíthető, visszaköltözne Kőszegre. Ez alatt a távolságot értette, hiszen általában vonattal járt haza Neuchatelből. Sopronnál lépte át a határt, eljött Szombathelyig, ahol átszállt a kőszegi Piroskára.

Tulajdonképpen a véletlennek köszönhetően találkoztam Kristóf Ágotával. Jókor voltam jó helyen. Később, már munkakapcsolatunk volt. Néhány levelet váltottunk. Elküldtem neki az ittjártakor született, róla szóló újságcikkeket. A leghosszabb együtt töltött időszak az 1997-es volt. Az Eric Bergkraut által rendezett portréfilm magyarországi gyártásvezetőjeként szerveztem a stáb mozgását, autót béreltem,   szereztem be a helyszíni forgatási engedélyeket, tolmácsot biztosítottam, iskolámból gyermekszereplők kerültek a filmbe, így végig követhettem a forgatás során az eseményeket, kicsit beavatott lettem. Két felolvasóestjének voltam házigazdája Kőszegen a Chernel Kálmán Városi Könyvtárban.

35 évig éltem és dolgoztam a kisvárosban, a MÁV Nevelőotthonban, az egykori Vasutas Árvaházban, mely Ottlik Géza Iskola a határon című regénye helyszínének tőszomszédságában épült fel 1913-ban, a másik oldalunkon a Határőrlaktanya székelt. Az intézmény kerítése mögött húzódtak a vasúti sínek Ausztria irányába. Akkoriban a várost elkerülő 87-es útnak még nyoma sem volt, kerítésünk mögött 300 méterre kezdődött a vasfüggöny előtti 500 méteres határsáv. A háború éveiben Andrássy Klárika, a miniszter unokahúga a vasutas árvaházban nevelőnő. 1944-ben a front nyugatra tolódásával a közlekedési minisztérium itt működött. Ebben a házban tanult a későbbi Kossuth-díjas jelmeztervező Mátay Lívia is, és még sokan mások. Volt tehát az én intézményemnek is egyfajta történelmi kisugárzása. Talán épp ezért nem csoda, ha egy kicsit érzékenyebb voltam és vagyok ma is a múltbéli események, a történések iránt. Fennállásának 75.évfordulójára megírtam a ház monográfiáját, melyben’71-től nevelőtanárként dolgoztam.

Első találkozásunk

Amikor Ágotával először találkoztam1993-ban, -már az intézmény igazgatója voltam -  egy német forgatócsoport kíséretében kopogott be hozzám. Kísérői azt kérték, hadd filmezzenek az épületben. Pár mondatban bemutatták és elmondták, hogy ki ő. Ágota kőszegi visszaemlékezéseit szeretnék rögzíteni ebben a szép környezetben.                                                                            

Meghatódtam a megtiszteltetéstől, de el is szégyelltem magam, hogy még nem hallottam a Kristóf Ágota nevet. Hogy miért ezt a helyszínt választotta a róla készült első filmhez? Ágota ismerte osztálytársait, akik tőlünk jártak ki a város különböző felekezeti iskoláiba. Az övébe, az evangélikusba is. Ő is gyakran megfordult gyerekként a MÁV Árvaházban.

A stábot barátsággal fogadtam és segítettem munkájukat. Ennyi. Búcsúzóul kaptam Ágotától három német nyelvű könyvet.

A három könyv:  Das grosse Heft, (A nagy füzet), Der Beweis (A bizonyíték) és Die Dritte Lüge (A harmadik hazugság). Mindhármat dedikálta . A nagy füzetben az áll: „Kiss János úrnak sok köszönettel.”       A harmadik hazugságba azt írja:„K. J.-nak, aki a világ legszebb városában él. Kőszegi emlékül Kristóf Ágota. 1993. szeptember. ” A bizonyítékot emígyen ajánlotta: „Kiss János úrnak, honfitársi szeretettel.” Azt hiszem a városhoz való kötődésének ezek az ajánlások is beszédes bizonyítékai.

Második találkozásunk                                                                                                                                                                                                              

Amikor 1994-ben a Chernel Kálmán Városi Könyvtárban köszönthettük, már magyarul is kezemben volt a TRILÓGIA, benne a három regény. A Pro Helvetia Alapítvány keresett fel azzal, hogy segítsek megszervezni a svájci írónő Agota Kristof felolvasókörútja kőszegi rendezvényét. Kicsit csodálkoztam is, hiszen volt Művelődési Központja, Könyvtára a városnak, hogy-hogy mégis engem kerestek meg a kéréssel? Később megtudtam, Ágota ajánlott a figyelmükbe. Aztán nemcsak megszerveztem, hanem én voltam a felolvasóest moderátora, házigazdája. Simon Gizella könyvtárigazgató volt a segítségemre a közönség szervezésében.

A Pro Helvetia Alapítvány, a svájci alkotók műveinek magyarországi megismertetését tűzte ki célul, így –többek között– Kőszegre is elhozta Kristóf Ágotát, hogy ilymódon népszerűsítse regényeit. Ezúttal kimondottan A nagy füzetet. Beszereztem a „RaRe” Kiadó gondozásában megjelent könyvét és elolvastam. Egyszer, kétszer…

Ágota korábban többször járt idehaza. Sosem verte nagydobra, hogy itt van, hogy mi lett belőle, a régi kapcsolatokat sem kereste, inkább csendes szemlélője volt az 56-ban itthagyott és számára –lehet – nem is nagy változásoknak.  

Megilletődötten kísértem az olvasóterembe, ahol nagyon sokan várták, egykori osztálytársai, szomszédai, ismerősei, az érdeklődő olvasók. Nagy tapssal, ovációval fogadták. Simán ment a felvezetés.

Felidéztem, hogy gyermekként Kőszegen élt, itt járt iskolába.        Szombathelyen érettségizett az Állami Általános Kanizsai Dorottya Gimnáziumban, ahol kollégista volt. Érettségi után hazajött, a kőszegi szövőgyárban dolgozott. Azt csak később tudtam meg, hogy az egykori Kleininger cukrászdában is volt alkalmazott, -pultosként- akkor már szíve alatt hordta Zsuzsit, a kislányát. Ötvenhatban férjével és pár hónapos gyermekükkel Svájcba disszidált.

Olyan egyszerű ezt most leírni és elmondani, de szinte soha nem tudta feldolgozni ezt a traumát. Egy életen át fájlalta, hogy nem Kőszegen élhetett, csak Neuchatelben, mert az örök hontalanság kínját igen jól ismerő, sziporkázóan tehetséges Ágota mindig is magyarnak vallotta magát. „Nagyon rég történt és még nagyon fiatal voltam - mesélte egy magyar újságnak. Persze emlékszem arra,  ami történt. Volt egy négyhónapos kisbabánk, hárman léptük át a határt Kőszegnél. (Csak zárójelben jegyzem meg a szökést Oberhauser János, egyik volt osztálytársa, Klárika férje szervezte meg. Klárikával igen jó volt a kapcsolata, amikor újra találkoztak együtt mentek a szökés helyszínére és idézték fel az izgalmas perceket.) Én magam nem is jöttem volna el Magyarországról, ha a volt férjem nem akart volna kiszökni. Svájcot nem ismertem. A párom határozott meg mindent, milyen országba megyünk és milyen nyelven fogunk beszélni. Idősebb volt, mint én, tudott németül és franciául is valamennyire. Ő intézett mindent, én a gyerekkel foglalkoztam.   Megbántam, hogy kimentem. Mindenféle szempontból. Ahogy az idő előre haladt, egyre jobban vágytam ide.”   Első férjét „párom”-ként említi. Tanára volt a gimnáziumban, Béry Jánosnak hívták. Talán - ha ezt a szenvedéstörténetet nem éli meg- soha nem ismerhettük volna meg őt, talán soha nem válik világhírű íróvá. Erről már később, az életrajzi film forgatásakor beszélgettünk az Írottkő Szálló teraszán a film forgatási szüneteiben.                                                                                               

Szerette ezt a szállodát, mindig itt kért szobát. Sokszor járt már itthon magánemberként. Mindig Fő térre néző szobát kért, később már kérés nélkül adták neki, innen figyelte a gyeremekkori emlékei alapján A nagy füzetben megírt papír-írószer boltot, a háztetők felett látta a belvárosi templomtornyokat, a Jurisics-vár bástyáit, a Kálvária templomot, látta a nyugati égtájat, amerre elhagyta az országát.                                                                                       Szerette a forgatási munkát. Jó volt látni csillogó tekintetét, jellegzetes Ágotás mosolyát, amikor Eric-kel, a filmrendezővel megbeszélték a következő jelenetet.

Svájcban kezdetben óragyári munkás volt, majd fogászati asszisztensként dolgozott, mígnem első regénye, A nagy füzet világhírű, 17 nyelvre lefordított szerzővé nem avatta. Tizennyolcadikként magyarul is megjelent ez a különös hangulatú alkotás. Belemélyedve, részeseivé válunk annak a borzalmakkal terhes mesevilágnak, melynek megteremtése a regény legfőbb erénye és vonzereje. Kristóf Ágota semmit nem nevez meg, sem várost, sem embereket, sem eseményeket, sem korszakot, mégis mindent értünk. Valahol Nyugat-Magyarországon, a határ mellett, a háború, a deportálások, majd a szovjet csapatok bejövetele után, a szögesdrótos vasfüggöny korában vagyunk. Persze, nekünk kőszegieknek –olvasva a regényt – pillanatra sem kétséges, hogy gyermekkori emlékei helyszínébe helyezte a fiktív és valós történeteket. Van benne egy villanásnyi holokauszt is, melynek valóságalapja van a város, K, vagyis Kőszeg történetében.

Azt is elmondtam a 94-es felolvasóesten, hogy A trilógia több országban kötelező iskolai olvasmány, A nagy füzet számos helyen, különösen az ázsiai országokban (Kína, Japán, Korea) a kortárs világirodalom egyik alapművének számít. Hiszen a háború borzalmait, szenvedéseit sajátos eszközökkel, sajátos szemszögből mutatja be. A főszereplő ikrek megedzik magukat a világgal szemben és megpróbálnak életben maradni, de iszonyatos áron.

Magyar történet ez. Esterházy Péter szerint az említett távoli olvasók csak annyit tudnak kihámozni belőle, hogy a történet valamelyik szerencsétlen sorsú kelet-európai országban játszódik, részben a világháború alatt, részben azután, hiszen még az 56-os utalások is túl általánosak ahhoz, hogy biztos támpontot nyújtsanak a kevésbé tájékozott külföldi olvasóknak. Hiába írja Agota Kristof néven franciául a Trilógiát, ez egyértelműen magyar regény, mi magyarok vagyunk képesek felismerni a magyar tájat, a nyugati kisvárost K-t, tudjuk kik azok az „azok”, tudjuk kik ülnek a Forradalmi Párt Titkársága feliratú ajtó mögötti irodában.

Aztán következett Ágota. Jellegzetes, a sok cigarettától kicsit rekedtes, csendes hangján olvasni kezdte A nagy füzet általa kiválasztott fejezeteit.        

„Nagyanyánk Anyánk anyja. Mielőtt Nagyanyánkhoz költöztünk, nem is tudtuk, hogy Anyánknak él az anyja. Úgy hívtuk őt, hogy Nagyanya. Az emberek úgy nevezik, hogy Boszorka. Ő úgy nevez bennünket: Szukafattyak.”… Nagyanya sokszor megver bennünket, a bütykös kezével üt, vagy a seprűvel, vagy vizes törlőronggyal…”

„Vasárnap van. Megfogunk egy csirkét, és elvágjuk a nyakát, úgy, ahogy azt Nagyanyától láttuk. Bevisszük a csirkét a konyhába, és azt mondjuk:             -Süsse meg Nagyanya! Kiabálni kezd:-Ki engedte meg? Mit képzeltek? Itt én parancsolok, ti kis taknyosok! Nem sütöm. Inkább a halál….

-Szóljon, ha le kell vágni valami állatot. Majd mi levágjuk. Azt mondja: -Azt szeretitek, mi?- Nem, Nagyanya, pont az, hogy nem szeretünk ölni. Ezért kell hozzászoktatnunk magunkat. Azt mondja: -Aha, ez megint egy gyakorlat. Igazatok van. Jó, ha tud ölni az ember, amikor muszáj.” …

„Egy meleg napon a forrásnál üldögélünk, ide járnak vízért, akiknek nincs saját kútjuk. Mellettünk nagyfiúk heverésznek a fűben. Kellemes hűvös van itt, a fák alatt, a folyton csordogáló víz közelében. Jön Nyúlszáj, a vékony vízsugár alá teszi a vödrét. Várja, hogy megteljen a vödör. Amikor a vödör megtelik, feláll egy fiú, odamegy és beleköp. Nyúlszáj kiönti a vízet, kiöblíti a vödröt és újra a cső alá teszi. A vödör újra megtelik. Most egy másik fiú megy oda és köp bele.”

Ezeket, és még sok más részt jelölt be Ágota a felolvasásra.

Érdeklődéssel hallgatták a jelenlévők. Figyeltem a közönség reakcióit. A Nyúlszáj neve hallatán többen egymásra néztek. Persze, ő egy létező valós alak volt. Arra a kérdésre, hogy a boszorkányos nagyanya is eléggé jellegzetes, létezett-e valóban ez a figura? Azt válaszolta: „-nem, de gyerekként láttam a kőszegi piacra igyekvő, ilyen kinézetű parasztasszonyokat. Az igaz, amikor elkezdtem ezt a regényemet írni, felidéződött bennem a gyermekkor, az ifjúság. Mi Pápa mellől, Csikvándról kerültünk Kőszegre 1944-ben. Szüleim Kristóf Kálmán és Turchányi Antónia pedagógusok voltak, bár anyám nem tanított. Igen nagy hatással volt rám a város. Az itt élő figurák belém égtek, sokat segítettek a karakterek megírásában. Mostani felolvasó körútamba is én kértem Kőszeg beiktatását.”

 

A felolvasás utáni beszélgetés nehezen indult, de aztán oldódtak a görcsök és hamarosan felszabadult párbeszéd alakult Ágota és az osztálytársak között. Bár a regény nem nevesít sem helyszínt, sem szereplőket, mégis felfedezni véltek létező, egykoron élt, vagy valakire hasonlító alakokat. Jól megírtad, tényleg így volt- nyugtázták a hallottakat.

Aztán a lelkész tanárfelesége – belekapaszkodva a bevezetőmben elhangzott egyik mondatomba, hogy van, ahol középiskolában kötelező olvasmányként olvassák a gyerekek, bizony keményen kirohant ezen -még megemlíteni is rossz - gondolat ellen. Még csak az hiányzik, hogy ezt az obszcén, triviális nyelvezetet, aberrált cselekedeteket bemutató tartalommal traktáljuk az amúgy is könnyen sebezhető lelkét az ifjúságnak. Egyszerűen tiltakozik ez ellen, hiszen olvasta a regényt teljes terjedelmében, tudja miket ír benne még az írónő.

Magam is meglepődtem, nem állhattam meg szó nélkül, -átvettem a vita vezetését- mint moderátor, magyaráztam, hogy a nyelv kifejező eszköz, a történések, az események hiteles, az olvasót felrázó bemutatásának az eszköze. A történet obszcén, a szereplők cselekedetei aberráltak, nem a regény. S mi vezethetett ehhez? Az idegeket felőrlő nélkülözés, az emberek kiszolgáltatottsága, az erkölcsi érzék elvesztése és a kilátástalanság a történések kiváltó oka. Továbbá a háború és az azt követő időszak nihilizmusa.

Ehhez a fejtegetéshez csatlakozott az egyik középiskola tanárnője, aki visszakérdezett az előző hozzászólóhoz. -Ez zavarja Önt? Arról úgy látszik nem vesz tudomást, hogy napjainkban (1994) a volt Jugoszláviában, halomra gyilkolták a civileket, megerőszakolták az apácákat, megbecstelenítették a halottakat. Ez pedig nem egy regényíró fantáziájának szüleménye, hanem a valóság. A szemtanúk tudósításaiból tudjuk és a képernyőn láthatjuk. Talán az írónő Ön által triviálisnak nevezett nyelvezete jobban rádöbbethetné az embereket, hogy mi történik a 90-es évek elején tőlünk pár kilométerre. Önt csak a nyelvezet zavarja, a valóság nem? Az írónő a nyelvi eszközeivel ráz fel, döbbent rá bennünket, hogy hova vezet, ha nincs külső kontroll, a túlélés az egyetlen cél. Erről szól   A nagy füzet, túlélni a háborút. Ehhez találnak ki az ikrek túlélési stratégiákat, gyakorlatokat.

Látszatra nem zavarta Ágotát a vita, a gondolatok ütköztetése, úgy érezte: elgondolkodtatta az olvasót (hallgatót), elérte célját. Bár a külföldi fogadtatás után talán erre az intermezzora azért nem számított. Örült, hogy ezt a szópárbajt segítettünk megvívni neki, hiszen ő maga elszokott már a magyar nyelvtől, ezeket a regényeket franciából fordították magyarra.

Az új nyelv – a francia – elnyomó jellegéről Ágota maga beszél önéletrajzi (Analfabéta) művében, ellenséges nyelvnek nevezve a franciát, mivel az uralkodik rajta, nem ő uralja fölényesen. "És van még egy ok, amiért így hívom – mondja –, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet."

Harmadik találkozásunk

1997 tavaszán egy svájci filmrendező Eric Bergkraut személyesen keresett fel –hallott rólam Kristóf Ágotától – szeretné, ha segítenék neki abban, hogy egy életrajzi filmet forgathasson az írónőről itt Kőszegen. Két hét múltán meg is kezdődött a munka.

Tehát ’97 tavaszán megbeszéltük, hogy hamarosan kezdődik a forgatás. Felkért, hogy segítsek felderíteni helyszíneket, A nagy füzet illusztrálásához. Jártam a MÁV-nál a területén készítendő felvétekhez engelyért, előre megbeszéltem a rendőrséggel az utcai forgatásokhoz a forgalom elterelését, az útlezárásokat. Beszéltem a régi szomszédokkal, értesítettem az osztálytársakat, kisbuszt béreltem. Ezzel mentem Sopronba a GySEV állomásra, ahová a svájci vonat megérkezett. Ágota ezen az útvonalon járt haza. Az üdvözlés után azonnal forgattak a pályaudvaron. Az Írottkő Szálloda volt a bázis Kőszegen. Másnap a stábnak kis pihenő volt. Eric az operatőrrel két fiút keresett az ikrek megszemélyesítéséhez.

Meg is találta Laci és Tibi személyében.

A Rőti völgyben „megtaláltuk” Nagyanya házát.            

Felkerestük Kovács Napoleon szomszédot, Némethné Schwahoffer Vilma szomszédot és iskolatársat, akik összehozták a rendezővel az ismerősöket, s rengeteget segítettek a film elkészültében. Egyre többen lettek, akik valamilyen adalékkal szolgáltak a filmhez.

Ágota repdesett az örömtől. Laci és Tibi -az ikrek- élvezték a forgatást. Bejártuk a szökés helyszínét.

Elkészült az 55 perces portréfilm. Eric kérése az volt, hogy csináljunk egy felolvasóestet a Trilógiából, azt is felvennék.            

 A helyszín ismét a könyvtár volt. Ezúttal még az elsőnél is nagyobb volt az érdeklődés. Jó volt a sajtója is a forgatásnak. Sokan értesültek az eseményekről.                                                                       

Ha egy kisvárosban a rendőrség leállítja, vagy eltereli a forgalmat, rögtön híre megy annak. Kézzel fogható volt a város büszkesége Ágotára. Ezúttal zsúfolásig megtelt a könyvtár emeleti olvasóterme. Ünnepelték Ágotát.

Nagyon nagy sikere volt. Mindenki dedikáltatta a könyveit.

Iskolatársai emlékeznek

Hogyan emlékezik rá két volt iskolatársa –Árbócz Györgyi (Gráf Lászlóné) és Butti Éva (Kárpáti Józsefné) ?

„-Az államosítás után, 1948-tól, hetedik és nyolcadik osztályban jártunk együtt. Korábban mi a Zárdában, Ágota pedig az Evangélikus iskolában tanult. Igen nehezen fogadtuk az új helyzetet, újak voltak a tanárok, a diákokat összekeverték. Volt egy kis feszültség köztünk. Az ökumené nem működött. Fél év is eltelt, amíg rájöttünk, hogy ugyanazok a gyerekek vagyunk. Talán emiatt emlékezetes ez az év nekünk. Ott ismertük meg Ágotát. Feltűnt, hogy roppant értelmes lány. Osztályelső, nagyon jó közösségi ember volt. Sokat szavalt, szerepelt, vezéregyéniség volt. Röplabdázott. Az iskolai rendezvények állandó szereplője. A bátyám, Imre többször megfordult náluk, mert Jenővel, Ági bátyjával járt egy osztályba. Kimondottan harmonikus család volt. Otthonosan érezte magát náluk, a Jenő meg nálunk. Ági már akkor írogatott. Humán beállítottsága látszott. Úgy tudom, Debrecenbe jelentkezett az egyetemre, de nem tanult tovább. Érettségi után még a Kleininger-féle cukrászdában dolgozott, aztán megszületett a kislánya, hamarosan disszidáltak. Sokáig nem hallottunk róla.”

Nemrég -2014. februárjában- beszéltem Eric Bergkratuttal, felidézve az 1997-es forgatást, de szót váltottunk a Szász János-rendezte A nagy füzetről is. Eric 1997-ben nagyon nagy lelkesedéssel mesélt nekem arról, hogy Kristóf Ágotát ő nagyon tiszteli és nagyra becsüli. Ezt az életrajzi filmet azért forgatja az ARTE csatorna megbízásából, mert Ágota elismertsége a világban még a legnagyobb irodalmi elismerést, díjat is hozhatja neki. Ezért kell, hogy legyen egy olyan életrajzi film, amely bármikor elővehető, leadható. Én ezt követően nagyon vártam a Svéd Királyi Tudományos Akadémia döntéséről a hírt. Nem jött. Eric röviddel ezelőtt azt mondta, ő akkor nem a Nobel-díjra gondolt. A Szász-filmet nem látta még. A forgatási helyszínekkel kapcsolatban elmondott megjegyzésemre,                        miszerint a kőszegi lokálpatrioták nehezen emésztették meg azt a magyarázatot, hogy az éppen feltúrt belváros miatt vitték Sopronba a városi jeleneteket. A Rőti völgybe helyezett nagyanya házát, meg a patakot valahol egy Alföldi tanyavilágban láttuk viszont.- azt mondta azt a rendező koncepciója határozza meg. A film szempontjából nem lényeges.

 

 

 

Budapest, 2011. március 14.                                                                 

Kossuth-díjat vehetett át a Parlamentben.. "Nagyon boldoggá tesz, hogy a svájci és francia díjaim után a szülőhazámban is elismerésben részesülök" – mondta. Elmondta, vagy fél évtizede nem ír új művet, egészségi állapota nem teszi lehetővé. "Olvasni sem tudok, mert a napjaimat kórházban töltöm, a kezelések nem engedik" - hozzátéve: "igen fáradt vagyok". Kristóf Ágota családjában, gyerekeiben, unokáiban leli örömét. Saját életének történetét - amely szintén kész regény - nem akarná másra bízni, lediktálni, ehhez sincs ereje, így ez a krónika valószínűleg nem készül el.

 

Nagy örömmel töltött el bennünket a Kossuth-díj, ugyanakkor betegsége miatt aggódtunk is. A Kőszeg és Vidékében is írtam róla, neki. Testvérének, Attilának küldtem el, hogy juttassa ki hozzá a kőszegiek jókívánságait, gratulációját.

Neuchatel, 2011. július 27.

A rossz hír, előbb-utóbb megtalál bennünket. Családja tudatta, hogy otthonában 76 éves korában érte a halál.  

Kőszeg, 2011. szeptember 26.

A 11 órai harangszóval kezdetét vette a búcsú. Felhangzott az Elindultam szép hazámból kezdetű gyönyörű népdal, melynek hangjai mellett végső nyugalomra helyezték a „Világ legszebb városa ódon temetőjében.”                                                                

Kőszeg örökre megőrzi emlékét - zárta búcsúbeszédét Huber László polgármester.                                                                    

A kormány nevében dr. Beyer-Dóczi Péter főtanácsadó búcsúztatta (kultúráért felelős államtitkárság) Kányádi Sándor szavaival: „Derékalja a szülőföld lett”.

Három mondat:

—  Kristóf Ágota 1935. október 30-án született a Győr-Moson-Sopron megyei Csikvándon.

—  Elhunyt 2011. július 27-én Neuchâtel-i otthonában, Svájcban.

—  Végakaratának megfelelően 2011. szeptember 26-án délelőtt 11 órakor Kőszegen helyezték örök nyugalomra hamvait.

 

 

 

 -----------------------------------------------------------------------------------------------------

TÓTH László: nagygazsi. Futamok és rajzok Nagy Gáspárhoz. Kortárs, 2015.7-8. 90-97.p. (Cikkismertetés.)

   Már az elején érdemes tisztázni – ami talán majd valahol a szövegben szóba is kerül³ -, hogy a szerző az a ma újra Szlovákiában élő magyar költő¹, aki idén, másodikként, a Nagy Gáspár Irodalmi és Művészeti Díj jutalmazottja. A díjátadó ünnepségről, amelynek részeként levetítették Pörös Géza filmjét (A félelmen túli tartomány,) az alábbi url-en olvashatunk.

http://hirmondo.budakeszi.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=3908:2015-05-15-01-22-20&catid=42:kultura-oktatas&Itemid=65

Az írás alcíme kissé megtévesztő lehet, mert a rajzok szavakkal készültek. S a szerző lapalji megjegyzése szerint ez egy fejezet az Önarckép – másokban sorozatból.

   Tóth László a bevezetőben párhuzamba állítja pályakezdésüket, hiszen ő is 49-es. Azt is megállapítja, hogy saját első kötete, A hangok utánzata (ami, kis utánajárással kiderítve, 1971-ben jelent meg) és a Koronatűz (1975) ellentétes költői törekvéseket mutat. Gáspár kötetét túldíszítettnek, retorizáltnak, az elsődleges élményeket árulkodó módon előtérben hagyónak nevezi, saját verseit pedig „hideg, rideg, csontjaira csupaszított nyelvi konstrukció”-kként definiálja.

   Ezután a 68-as eszmék közös megérintettjeiként tekint mindkettőjükre, s részletesen taglalja Kundera Tréfá-jának hatását pl. Nagy Gáspár Augusztusban, Ludvik Jahn nyomában c kötetére, azok írásaira. A Kibiztosított beszéd c., 1987-ben megjelent kötet dedikációja kapcsán pedig a Zónaidő címet viselő ciklus verseinek kapcsolódási pontjait veszi sorra, élethelyzetekre és személyekre (Kundera mellett Domonkos Istvánra, Havelra) vonatkoztatva. (A recenzensek már itt meg kell jegyezni, tájékoztatva az írás későbbi olvasóit, hogy nem könnyű nyomon követni Tóth László mondatait. Sem itt, sem az írás további részében. Tagolási, mondatszerkesztési zökkenők, túlzsúfolás, többszörös kitérők nehezítik a megértést. A hosszabb mondatok újraolvasást igényelnek. Nézzünk erre egy példát az írás harmadik oldaláról, azaz a lap 92. oldalának az aljáról: „Úgyhogy nem csoda, aki tanúja volt a szóban forgó szürreálisan valóságos időknek, akár a dramaturgiailag hallatlanul pontos véletlenek létezését is láthatná abban, hogy a Kibiztosított beszéd dedikációjában külön is a figyelmembe ajánlott, a Figyelem őt most figyelem című opust tartalmazó 57. oldalán az oldalszám lemaradt a lap aljáról, mintha csak szándékosan, valakik véghetetlen figyelmének köszönhetően maradt volna a könyvben e lehetetlen, a tájékozódást megnehezítő figyelmetlenség (persze a költő példányomban rögtön korrigálta is ezt a hibát, és a hiányzó oldalszámot s.k. odafirkantott a lapvégre), holott a valóságban ennek csupán egyszerű tervező-tördelői magyarázata lehet.”²)

   A következő gondolati egységben Tóth azokat az emlékeit veszi sorra, amelyek az 1986-os visszatelepülése utánról származnak. Előbb a két botránykeltő NG-vers hatásait idézi, majd a kötetté teljesedő Zónaidő egyes részeinek a közép-európai kortárs lírához való kapcsolódását mutatja be. S ezzel a megállapítással zárja az áttekintést:

„Alig van kortárs költészetünkben – nemzedékünkben pedig még kevésbé – akinek poétikai horizontja szélesebb, költői eszköztára és nyelve változatosabb, sokrétűbb és többszólamúbb, mint az övé.”

   Személyes ismeretségük, barátságuk forrását keresve Tóth nem talált biztos kapaszkodót. Annyit leszögez, hogy a hetvenes évek közepétől fogva már figyeltek egymás műveire, köteteire, ismerték és számon tartották egymást. „Arról azonban, hogy milyen költő volt Nagy Gáspár, eltérőek voltak a vélemények már életében is; egyaránt kapott hideget-meleget; s így van ez már évekkel a halála után is, ami szerintem egyáltalán nem baj, hiszen amíg vita folyik róla, addig biztos, hogy nem merül(het) feledésbe a neve.” Ezután Tóth „szóba hozza” Keresztury Tibornak Görömbei Andrásról írott nekrológját, amiben Gáspárt Keresztury „tisztes kismesternek” nevezte, s egyúttal „nagyszerű embernek” is, aki híveitől „több számmal nagyobb kabátot kapott”. Tóth - a „kismester” szó jelentését az értelmező kéziszótár segítségével vizsgálva - a két alapjelentés egyikét se tartja lefokozó értelműnek. Idézi Kormos szavait, aki szerint „… nemcsak a csúcsok fontosak, mert a csúcsok alatt is vannak még csúcsok”. És sérelmezi, hogy a 2012-es Édes hazám c. antológiában Nagy Gáspár mindössze egyetlen, s nem is a legmegfelelőbb versével, A vak látnok monológjával szerepel. Helyette a Szokolay Sándor által „megzenésített” Symphonia Ungarorum-ot vagy az Ezredváltó sorok Illyés Gyula epitáfiumához c. verset alkalmasabbnak tartotta volna a képviseleti líra szemléltetésére.

   A 96. oldalon tovább fokozódott a mondatok burjánzása. Van kilencsoros, sőt, 22 soros mondatszörnyeteg  is, ez éppen Keresztury Tiborról szó, idéz tőle 1988-ből két elismerő mondatot Nagy Gáspárral kapcsolatban. Majd az idézett mondatokból kiemel és megismétel kilenc elismerő-értékelő szókapcsolatot, s ezeket helyezi szembe a „több számmal nagyobb kabát”tal. Kérdések sorával firtatja Tóth, hogy mi is történt, mi változhatott meg Keresztury „mérőműszerén”? Következtetése: „… valószínűbbnek vélem, hogy az 1990-2000 között a kortárs magyar költészetben valóban végbement nyelv-, szemlélet-, illetve paradigmaváltás optikája módosítja most korábbi látását, és ez készteti – visszamenőleg – egykori észleletei felülvizsgálatára, felülírására is.”

   Tóth László a futamokat és rajzokat Görömbei Nagy Gáspár-monográfiájának elkészüléséhez fűződő emlékeivel zárja. A Kalligram budapesti képviselőjeként az ő feladata volt a kiadóval való kapcsolattartás. Emlékezetében őrzi Görömbei értékkövető és mértéktartó bölcsességét, halk szavú meglátásait és javaslatait és „nagygazsi fényképválogatás közbeni, lelkesen emlékező magyarázatait”, s a Katolikus Rádióról és annak „irodalmi műsorai – ekkor már itt dolgozott - küldetéséről élőbeszédben rögtönzött kisesszéit”. Az írás versidézettel zárul, s utánanézve pontosíthatjuk, hogy a teljes verset közli Tóth László. A vers címe és helye is legyen itt az ismertetésben, ha már a cikkíró a feladatot a tájékozódni jól tudó vagy Gáspár költészetét  jól  iemerő olvasóra hagyta. A Múlik a jövőnk c. kötetben jelent meg, annak is a Tékozlók imája című, új verseket tartalmazó részében

Ott fönn

Szabad vagyok már

m i n d e n e k t ő l

barátaimtól

ellenségeimtől

akik ha vesztem

is akarják

a beborult égre

nevem írják

s eljövök onnan

esőnek hónak

vígasztalanokat

vígasztalónak

az ég szürke lapján

ott fönn - tűnődöm

mennyei betűkön

 

 1) A Wikipédia szerint Tóth László Budapesten született, 1954-1986 között élt Szlovákiában, visszatérve pedig különféle szerkesztőségekben dolgozott, pl. – s ezt az írásában meg is jegyzi – a nevezetes Öröknyár … c. vers megjelenése után tíz éven át az Új Forrás szerkesztője. 2005-től ismét Szlovákiában él, 2011-től a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztője.

2) Próbáljunk valamit javítani ezen a mondaton. Hosszú, feleslegesen hosszú. Nyolc tagmondata van. A „nem csoda” után a „hogy” kötőszó kívánkozik, az „időknek” után pedig az „az”utalószó. A „figyelmembe ajánlott” után szükséges lenne a „helyen” szó. A „lap aljáról” után pedig nyugodtan jöhetne egy pont. Mint mondatvégi írásjel. S a további négy tagmondat már új mondatot alkothatott volna. A „költő” után pedig a „ a saját” vagy „az én” is elfért volna.

3)     Az írás végére érve láthattuk, hogy nem került szóba. Pedig talán a lapszám szerkesztésekor már egyértelmű volt, hogy ki az idei díjazott, sőt, az is lehetséges, hogy az ünnepség is lezajlott. Nem rontott, hanem inkább emelt volna a díjazás értékelésén, rangján, ha legalább a szerkesztők közölték volna ezt a tényt.

(P.I.)

 

 ----------------------------------------------------------

Újabb nyár – újabb olvasónapló

   Ezúttal Monostori Imre Helykeresések c. kötete. A bevezetőben vázolom, hogyan és miért jutottam el ehhez a könyvhöz.

Bevezetés

   Négy évvel ezelőtt még szinte semmit se tudtam Monostori Imréről. Azóta a grafomániám (levelezéseim és a különböző - tematikai és színvonalbeli efemerségben fetrengő – egyéb írásaim) nyomán kétszeresen is aktuálissá vált a személye. Elsősorban az évfolyamunkhoz kötődve. Hiszen a személy egyrészt megyei könyvtárigazgatóként közvetlen munkatársa volt egy évfolyamtársnőnknek, másrészt az Új Forrás szerkesztőjeként munkatársa volt három évfolyamtársunknak. Előbb erre a személyes függelmekre figyeltem fel. Ennek révén olvastam azt az írását, ami Nagy Gáspár  Öröknyár, elmúltam kilencéves c. – és mára már politikatörténeti mérföldkővé váló – versének sorsát idézi fel. Utána azt a kötetét, amiben az Új Forrás történetét tekinti át, s ebben Gáspár mellett Géza és Tibor is jelentős megemlegetésben részesül. Ez a kötete nálam is volt tavaly ősszel, a találkozónkon. De nemcsak a kötete, hanem az a beszéde is, amit 2013 őszén tartott a bérbaltavári emlékház avató ünnepségén. A találkozónkon másodszor is elhangzott, Géza vállalta a felolvasását. Hiszen előtte a szerző elküldte nekem, s még a honlapon való közzétételéhez is hozzájárult. Talán máshol meg se jelent azóta sem.

   A másik szál, ami hozzá vezetett, a szakmunkástanulók magyartanításának áttekintését célzó írásom készítése során keletkezett. Monostori a pályáját tanárként kezdte, s az így szerzett tapasztalatait egy tanulmánykötetben jelentette meg. (Monostori Imre: A villáskulcshoz nem kell érettségi? Tanulmányok a szakmunkás-utánpótlás műveltségének és művelődésének köréből. Bp. Tankönyvkiadó, 1983. 245 p.) Nagyon hasznos és gondolatébresztő volt ennek a kötetnek az átolvasása. Ilyen előzmények után hoztam el a nemmegyei könyvtárból két „újabb” kötetét. Az egyik a már említett, a másikban (Mesterek, kortársak) az egyik írás címe: „Egyszer majd mindent az ő szemével látunk”. Kritikusi válaszféle (is) Nagy Gáspár egy levelére. (Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz.)

 

Tárgyalás

   Itt következik a Helykeresések (három esettanulmány) (Bp., Nap Kiadó, 2004. 269 p.) c. kötet olvasónaplója, persze sajátos módon. Az aktualitás sorrendjében olvasom, s aszerint is emlegetem. Hiszen egyik újabb levelezőpartneremmel folytatott levélváltásban felvetődött a Szőnyei-kötetekben feltárt megfigyelő tevékenységnek néhány aktuális mozzanata. S ekkor én – a tmb-k motivációit, de nem a mentségeiket keresve – az elkötelezettség és az érdek együttes szerepét feltételezve próbáltam empatikus lenni. S ez a kettőség látszik mint motivációs háttér is a kötet harmadik tanulmányából. Egyébként Monostori a könyvet az akkor nyolcvanéves Vekerdi Lászlónak ajánlotta.

a., A tanulmány címe: Kónya Lajos szerepei és a kommunista irodalompolitika: 1949-1960. A 110 oldalas esettanulmány teljes gondolatmenetét nem látom célszerűnek összefoglalni, érdemes a teljes szöveget elolvasni. Csupán az utolsó oldalakat idézem, s néhány asszociációt fűzök hozzá.

 

Nemrég készítettem egy képverset, egyrészt a most tanult paint-manipuláció bűvöletében, másrészt egy levélváltás hozadékaként. Íme az alkotás:

 

Amikor a képverset komponáltam, még bele se kezdtem a tanulmány olvasásába. De már itt volt, a nemmegyeiből. És látom, hogy a sors keze tette elém. A végének ugye Kónya Lajos költészete, vagyis annak másfél évtizede a témája, 1945-1960. Teljesen megfelel az irodalomtörténész-ítész alapállása a képvers jelentésének, s teljesen ellentétes ezzel az elemzett alkotói másfél évtized.

 

   Két megjegyzésem van ehhez a harmadik tanulmányhoz. Az egyik, hogy felidézte bennem egy emlékemet. Valamikor az 1968-69-es tanévben egyszer azzal nyitott be hozzám, a tűzoltóság oldalán lévő utolsó előtti szobába a szomszéd, azaz utolsó szoba két magos lakója közül a magosabbik, hogy (hogy is, a kérdés pontos megfogalmazására nem emlékszem, csak a tartalmára) foglalkozom-e valamilyen témával, érdekel-e valami. Tán megszorultságomban, kínomban mondtam azt, amit mondtam, azonban ezzel együtt őszintén. Azt, hogy engem nagyon érdekel, hogy az előző évtizedben hogyan változott az írói-költői közlésmód és világábrázolás. Persze, nem így fogalmaztam. Hanem úgy, hogy az érdekel, hogyan írtak az írók-költők, ugyanazok persze, 1956 előtt és 1956 után. Valószínű, hogy a két évvel korábban vásárolt két kötet, azaz Lengyel József: Mérni a mérhetetlent című életmű-kötetei adták a gondolat magvát. Arra se emlékszem, hogyan fogadta a kérdező ezt a választ. Alighanem hümmentett egyet. Akkor még persze nem egészen azt kerestem, amit most keresnék. Én akkor még nem voltam se semleges, se jobboldali konzervatív. Persze most se vagyok egyik se. De annyira szkeptikus és távolságtartó se voltam, mint most, hanem inkább csak óvatos szemlélődő. Aztán kicsit belesodródó. Útitárs. Hiszen három évvel korábban már jót röhögtünk a két szögesdrót-kerítés között kapálva a nyomsávot, lépésnyire a fűben megbúvó taposóaknáktól – a határőrök keményen figyelmeztettek bennünket, hogy aki ott a fűre lép, az repül -, s azért röhögtünk, mert egyik E-s srác ezt kérdezte: - Érzitek, milyen büdös van? (Szimatoltunk, nem éreztük természetesen, mert nem volt büdös. De azért megkérdeztük.) - Miért van büdös? -   Erre a srác, aki kőszegi volt, s így már többször hallhatta: - Mert rothad a kapitalizmus. (Ugyanis a drót túloldala, 6-8 méterrel tőlünk már Ausztria volt.)

   A másik a kedves költőnőm, a drága nő egy írása, ami nagyon bennem van még mindig. A bögyömben. A Hidegbéke c. írás. Több vonatkozásban lehetne párhuzamba állítani Kónya Lajos ötvenes évekbeli, pontosabban az 1949-53 közötti verseivel. Ennek a drága nőnek lírai oeuvre-ében még nem találtam példát rá, de az esszékötetének más darabjaiban igen, úgyhogy nem kisiklás, nem rövidzárlat volt a részéről. De talán eljön még az idő, hogy verseket is teremhet az indulata. Három részlet a 2002-es írásból:

"A rendszer- és kormánykritika megnyilvánulásai nagyon haloványnak tűnnek egyelőre a kormányhoz közelálló sajtóban. Holott közös érdek lenne a kritikai hang megfogalmazása és meghallgatása. Talán nem kell mondanom miért. Egyelőre azonban, amíg a nemzetközi pénzvilág tűzokádó sárkánya készül lenyelni egészében azt a kormányzatot, melyre én is szavaztam, inkább hallgatok a fenntartásaimról.

Amiről nem lehet beszélni, azt hallgatni kell.

Hallgatni mások hangzavarát, félelembe döngölő ostoba, dühös, alpári szózataikat, melyekkel megzavarják az isteni csöndet."

…………………………..

"A miniszterelnök és az általa vezetett koalíció a kétharmados többség felhatalmazásával ismét szabadságharcot vív. Most a globális függés láncait próbálja kicsit meglazítani. Lehetséges ez? Úgy látszik, ez a második szabadságharc nehezebb, mint az első, pedig az sem volt piskóta. Most a világtőke elszabadult virtuális pénzösszegeivel, nagyon is valóságos kevéske pénzünkkel, kiszolgáltatottságunkkal és a lefizetett belső ellenséggel – akikről nem gondolom, hogy jól érzik

magukat a nagytőkések nyomása alatt – kell küzdenünk. Utóbbiakat inkább az elveszített

hatalom bosszantja. Azért mennek idegenbe árulkodni, saját hazájukat mocskolni.

Így persze nehéz dolgozni. Eltakarítani a szemétdombot, amit az előző kormányok itt

hagytak, és betölteni a hiányt, előteremteni a pénzt, amit a zsebükbe tettek az előző országlók.

Tisztességes eszközökkel, jogi úton büntetni meg őket."

……………………..

"Külső erők a belső ellenség segítségével támadást indítottak hazánk ellen. Csapataink

harcban állnak. A kormány a helyén van. Egy kicsi túlzás sincs ebben."

………………………………………..

   Hasonló Kónyánál:

(Amikor Incsonban partra szálltak a támadók)

S tudtam már, hogy merre vezetem le

gyűlöletem hová vetem én:

sok ellenség néz még velünk szembe –

szúrj-vágj fegyver, harcolj költemény!...

 

Tigris legyek, körmeimtől féljen,

sólyom legyek, ébren-aluvó,

fegyver legyek harcosok kezében,

csatakürt és dörgő agyúszó!

 

(Előszó)

Harcos legyek a gyilkos ellen

ki életünkre tör

a haragom izzását szívemben

a béke szítsa föl!

 

(A föld, az ég)

 

Vigyázzunk a fényre, fényes hazánkra,

bár ki szeretnék ismét oltani

Truman s XII. Pius pápa –

nem vágyunk bombák hangját hallani.

 

   Van természetesen harmadik asszoci is, majdnem elfelejtettem. Később, azaz tán az 5. félévben röhögtünk keserűen, mert valaki mutogatott egy Kónya-kötetet, s benne az öntudatos, kérlelhetetlen költőnek azon verseit, amelyek az akkori emberiség akkori legnagyobb tanítójának és a tanító legjobb tanítványának az érdemeit zengték.

 

b., A tanulmány címe: „A MÍTOSZ TANÍT MEG RÁ, HOGY AZ IGAZI VALÓSÁGBAN ELFÉRNEK MÉG AZ ISTENEK IS” Németh László és Kerényi Károly. A 36 oldalas esettanulmány a két személy kapcsolatának, levelezésének és személyes találkozásaiknak a fordulatait veszi sorra, s ezen keresztül érintőlegesen bemutatja a 30-as évek progresszív szellemi áramlatainak egy részét is.

   Ez az írás is kapcsolódik. Egy másik levelezőpartnerem hívta fel a figyelmemet Sárközi Márta kötetére, amiből részleteket is küldött. A kötethez még nem jutottam el, de ide illik a küldött néhány oldal említése, amiben Sárközi Márta és Pilinszky János levelei vannak. (Mellékesen: nemrég nyílt itt a múzeumban egy kiállítás Pilinszky itteni kapcsolatairól, az utolsó évéről.) Pilinszky említi egyik római élményét, ahol Kerényi nagyon agresszívan és fensőbbségesen nyilatkozott valamilyen vitatémában, de másnapra megenyhült.

     Én Németh Lászlót szépíróként ismerem ugyan (regények, drámák), tán még esszéinek, kritikáinak egy részét is, de irodalomszervezőként alig. S ebből kaptam ízelítőt az esettanulmány által, 1930-tól.

c., És akkor most jöhet a kötet eleje, a már jelzett első rész vagyis az antiszemitizmus a folyóiratokban a 20-as és 30-as években. Az írás ugyanis Németh László Kisebbségben c. füzetének megemlítésével – de nem taglalásával – fejeződik be. Az első esettanulmány címe tehát: A zsidókérdés változatai a magyar folyóiratokban a húszas évektől a zsidótörvényekig.

   A 97 oldalas tanulmány témáját tekintve folytatása lehet a nemrég itt bemutatott kötetnek, azaz Lipp Tamás: Turulmadár fenn az égen c. kötetének, a középső rész írásainak.

   Idézetek Monostori tanulmányából, egyúttal a fejezetek jelzése.

A zsidókérdés mint feszültséggóc

   „1917-ben jelent meg Nagyváradon Ágoston Péter A zsidók útja c. könyve, amely – Jászi Oszkár szavait idézve - ’elnagyolt, de igazságra törekvő’ összefoglalása kívánt lenni a lappangó, de egyre több és nagyobb feszültséget okozó zsidókérdésnek. A könyv nagy vihart kavart”

A HÚSZAS ÉVEK

„Vezető” folyóiratok a zsidókérdésről a húszas években és a harmincas évek elején

   A szerző Schöpflin Aladár 1924-es, a Nyugat-ban megjelent 43 oldalas tanulmányáról megállapítja hogy „még nem tér ki a magyar zsidóság szerepére a magyar irodalom jelentős átalakításában, modernizálásában.” Egy évvel később azonban már ennek a szerepnek a pozitív jellegét fogalmazza meg. A továbbiakba sorra veszi a Korunk, a Huszadik Század, a Századunk és A Toll írásait.

A magyar nyelvű zsidó sajtó irányzatai és főbb orgánumai.

Az Egyenlőség, az (Országos) Egyetértés, a Szombat, a Magyar Zsidó Szemle és még más időszaki kiadvány alapvető irányultságát jellemzi.

„Zsidó magyar”? „Magyar zsidó”?

   „A vita úgyszólván mindig akörül forog, hogy a magyar nyelven alkotó zsidó (zsidó származású) író voltaképpen magyar író-e, illetőleg: ’magyar zsidó’ vagy ’zsidó magyar’ író-e? Nehezíti a kibontakozást (a vitázók szerint is) az a körülmény, hogy a ’besorolás’ valamelyik kategóriába a történelmi időfaktoron túl személyenként is változó szempontokat kívánna meg.”

Hatvany Lajos, Eisler Mátyás (kolozsvári rabbi) és Babits véleményi idézi hosszabban.

Komlós Aladár és a „magyar zsidó” szellemiség

   Komlós tanulmányait és az azok nyomán keletkező vitákat tekinti a szerző.

”A modern gondolkodású zsidó értelmiség szerint (Komlós Aladár is ezt az álláspontot képviseli) a magyar zsidó irodalomnak ’a magyar zsidó szellemiség egyéneken keresztül kihangzó kollektivitásá’-t kell tükröznie.”

Németh László és a „zsidó magyar” szellemiség

„… a húszas évek második felében a fiatal Németh László a legtöbbször megszólaló (és a legsarkosabban fogalmazó) író.” ”Németh László első konfrontatív találkozása az általa „zsidó magyar” szellemiségnem nevezett jelenséggel az ő Gellért-kritikájának utolsó bekezdésére reagáló Hatvany Lajostól érkező kioktatás volt. Németh kritikájában azt írta, hogy Gellért költészete győzte meg végképp arról, hogy ’az irodalom csak másodsorban vér, elsősorban szellemi erőfeszítés dolga’ „

A KIBONTAKOZÓ NÉPI MOZGALOM SODRÁBAN

A fordulópont: 1933-34

   Feszültségek. A „ zsidókérdés immáron felfokozott érzelmi és romló politikai légkörben zajló súlyosbodása”. Féja Géza szerepe. Az 1932-ben megjelent Pap Károly-regény: Megszabadítottál a haláltól. A zsidókérdésről szóló Marx-tanulmány 1934-es kiadása és az asszimiláció. A Nagy per c. kötet.

Nyílt konfrontáció 1934-ben

Illyés Gyula és Németh László írásai (A dunántúli kérdés veszedelmei és Ember és szerepe) gerjesztették a vitát. Illyés epigrammája reagál:

                            A nagy kérdés

• Pusztul a nép, - kezdtem. Hangom elakadt.

                 -A magyarság……

- Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd,

           te zsidógyűlölő!

• Pusztul a nép ….- Hallgass! Ne beszélj itt

           másról. A kérdés

Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?

 

A vita kiszélesedik, több lap kapcsolódik bele.

Fordulat a vitában

Hatvany szerepe (válasz Németh Lászlónak, s levél Földessy Gyulának). Kardos Pál toleráns cikke. Pap Károly is megvédte Németh Lászlót.

   „… újra megerősíthető a következtetés: a ’népi-urbánus’ vita (ezen belül a Németh László és a magyar szellemi élet zsidó származású értelmiségének egy része közötti igen heves összecsapások) oka és magyarázata nem származásbeli, azaz: zsidó-nem zsidó ellentét, hanem a magyar sorskérdések különböző lehetőségeinek intranzigens, kompromisszumra nem hajló képviseletében keresendő. Eszmei-ideológiai szembenállásról van tehát szó, nem pedig ’faji’ (s nem is irodalmi!) ellentétről.”

   Szekfű Gyula Három nemzedék és ami utána következik c. könyvének zsidóságra vonatkozó megállapításai és annak hatása.

A ZSIDÓKÉRDÉS VÁLTOZATAI A HARMINCAS ÉVEK MÁSODIK FELÉBEN

A Toll új vitája

A marxista szocialista oldal kérdésfeltevései

Zsidó sebek és bűnök

(Pap Károly vitairata)

A „magyar zsidó szellemiség” további kérdései

A Márciusi Front és a zsidókérdés

   „A Márciusi Front 1938-as programja hitet tesz a szabadság és a demokrácia mellett, miközben elhatárolódik a liberalizmus ’egyoldalú gazdasági szabadság’-ától. ’Mi a közösségnek és a közösségbe beilleszkedő egyénnek szabadságát kívánjuk’ – hangoztatja. ’Népi gyökerű, egyetemes és európai és magyar kultúra kifejlesztését …. a magyar szellemi élet felszabadítását a korszerűtlen úri szemlélet ás az illetéktelen idegen kultúrhatás alól ….’ „

A zsidótörvények árnyékában

   1938 március12-13. Német bevonulás Ausztriába. Május 29-e: 1938.XV. törvénycikk a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról”. 1939. május 5-e: második zsidótörvény. Farkas Gyula, Schöpflin Aladár és Komlós Aladár írásai.

   S itt olvasható az esettanulmány záró bekezdése:

„1939 tavaszán jelent meg Németh László Kisebbségben című füzete, amely a magyarországi zsidók szerepét (főként a szellem, a kultúra területén) kritikus megvilágításba helyezte; számos pontos észrevétele mellé nem kevés hibás tényállást is helyezve. Bár a korabeli bírálatok nem Németh László zsidókritikáját érintették elsősorban, (hanem a magyar irodalom, a magyar szellem fejlődési zavarairól fölvázolt helyzetrajzát); vitathatatlan, hogy a Kisebbségben-„ügy” nemcsak történelmi, szociológiai és szociálpszichológiai kérdéseket helyezett más megvilágításba, de – újra - fölvetette az írástudók felelőssége kérdését is.”

Befejezés

   Az olvasónaplót olvasó olvasó felteheti a kérdést: na és? Mi közünk nekünk mindezekhez 2015-ben? A választ a pluralizmus kedvelése nyomán így adhatom meg: sokféle közünk lehet és sokféleképpen. Hiszen senki se mondhatja, hogy az első esettanulmány témája, problémavilága a múlté. S elégedetlenséggel párosuló irigységgel állapíthatjuk meg, hogy a harmincas években még voltak markáns gondolkodóink, akik – bár egymással néha vitázva, máskor egyetértve – megkísérelték a magyar és az európai hagyományok összhangjának a megteremtését. S végül talán kis megnyugvás lehet számunkra, hogy a szekértáborok továbbélése, új szekértáborok létrejötte, a „kézből etetés” gyakorlata a különböző művészeti ágak közül eddig az irodalomra hatott a legkevésbé. Illetve az is lehet, hogy erre van a legkisebb rátekintése az olvasónapló írójának.

Polák István

.......................................................................

Kanyarok egy virtuális úton

   Élménybeszámolóm oka (és célja?) az, hogy röviden bemutassam, hogyan jutottam el egy kérdés megfogalmazásához. Ez a kérdés fogja majd zárni az úti beszámolót.

   Ott kell kezdenem, hogy levelezésbe bonyolódtam Kiss János pedagógussal, akire a NK68-71 évfolyam tagjai emlékezhetnek, hiszen ugyanakkor volt a T-évfolyam hallgatója (tanulója). Illetve hát ettől a kezdettől még hátrébb kell mennem, tolatva, két úton is. Időrendben: Kiss Jánossal véletlenül találkoztam újra, 2003-ban, hiszen nem tudtam, hogy ő akkor a kőszegi MÁV Gyermekotthon és Iskola igazgatója volt. Ő nem véletlenül volt ott, én viszont igen. Mert ott talált szállást akkor az erdei iskolai programjukhoz a feleségem, én is elmentem egy napra, hogy a hagyományos Kőszeg-Velem gyalogtúrájukat vezessem. S a gyermekotthonban vacsorára menve tágra nyílt szemmel fedeztem fel és szólítottam meg Jánost, aki belátogatott megnézni a nebulóit. Beszélgetésünk közben kiderült, hogy ő szerkeszti (szerkesztette akkor) a Kőszeg és Vidéke c. városi önkormányzati havilapot. (Ez a későbbiekben fontos lett.)

   A másik úton tolatva röviden vázolnom kell egy jelenleg kómában lévő tervemet, azaz egy elektronikus formában, azaz cd-n megjelentetni vágyott falumonográfinak, Nemescsó történetének kalandos sorsát. Több ok közrejátszása folytán az éppen erre a hétre tervezett megjelentetés meghiúsult. Nem akartam azonban se veszni hagyni, se parlagon hevertetni az eddigi munka részeredményeit, ezért a cd helyett nemrég létrehoztam a harmadik honlapomat. Ennek a neve nemescsomultjabol. S hogy a honlap híre gyorsabban terjedjen, arra gondoltam – éppen a 12 évvel ezelőtt emlék nyomán – hogy talán írhatnának róla a KéV-ben. Ezért kerestem meg János email-címét a városi lap impresszumában, s írtam neki.  Ma ő a főszerkesztőhelyettes. (Tolatás vége, induljuk előre.)

   Levelezésünk közben szóba került, hogy ő is írt monográfiát, 1988-ban jelent meg, s valaki fel is tette a netre. Természetesen az iskolája akkori azaz 75 éves történetét dolgozta fel. Kerestem ezt a kötetet a neten, de nem találtam. Helyette viszont mást igen, s egészen meg is lepődtem. Mert János neve után (valamilyen sugallatra?) a dr. Kiss Gyula keresőszavakat ütöttem be a Google-ba. Így találtam rá arra az url-re, aminek hozadékát, a talált információt Gyula Bátyánk első, 1944-es munkahelyéről – s ott rögtön egy vagány „húzásáról” – és azonnal „közzé is tettem” a memoaron2-n, az akkor nyitott új rovatban. De hogy ne legyen tévedés, kontrollálni akartam, ezért megnéztem a keresőszavakra előjövő első url-t, azaz Tóth Gyula nekrológját. Ott is szerepel a Fasori Gimnázium. S Tóth Tanár Úr írásának egyik mondata („E megemlékezésben jobb esetben is csak cövekeket verhetünk le egy majdani alapos, teljességre törekvő és méltó biográfiához.”) ma reggel eszembe jutott.

   Ezek nyomán újraindultam a virtuális úton. Arra voltam kíváncsi, hogy megszületett-e ez a méltó biográfia, tud-e erről valamit a sokat tudó világháló. Húsz oldalát, azaz 200 tételét néztem át. Az első – ahogy említettem – Tóth Gyula írása a Vasi Szemléből, de a SEK Tudástára site-ján található. S összességében a 200 tételnek tán az öt százaléka szól a személyről. Köztük, meglepetésemre, már a második oldalon a memoszerk, igaz, hogy az egyesület említése miatt. Egyébként 150 tétel után más semmilyen releváns adat nem volt, egészen a 20 oldalig, ahol Beke Pál írásának a nyomára találtam. http://www.mmi.hu/szin/7_6/5szin7_6.htm  A Szín-ben jelent meg, s ott található a memozaik rovat végén is. Az első 150 tétel 90 %-a egyébként a dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesülethez vezet. A kivételek között is van egy érdekes, Hollósy Tibor könyveit sorolja. Ezek között találtam rá egy 1972-esre: https://www.antikvarium.hu/konyv/dr-kiss-gyula-a-vezetekes-televizio-alkalmazasa-a-pedagoguskepzesben-188629 A kötetet Gyula Bátyánk szerkesztette.

És el kellett mennem a 10. oldalig, hogy lássam, ott van a hír a Vasi műemlékek c. kötetről, amit Tóth Gyula is mint főművet említ. A kérdéseim pedig: Tud-e bárki arról, hogy elkészült volna a méltó biográfia? Tud-e bárki arról, hogy ha még nem készült el, akkor tervezi-e valaki? Tudatában vagyunk-e annak, hogy mi már többet éltünk, mint ami neki megadatott?

P.I.