Honlap neve

Velünk a múlt

Ideiglenes tartalom szeptember közepéig

JMG – emléktöredékek

 

Tartalom

 

1. Szöveges rész

 

1 Előszó

2 Adatok, tények a négy évről

     a., Általában a gimnáziumról

     b., Az egykori A-osztály első két tanéve

     c., Az egykori B-osztály első két tanéve

     d., A 3-4. tanév

3 Személyes emlékek, emlékezések

     a., Ernhardt Emma (Izsák Jánosné)

     b., Kocsis Jolán

     c.., Polák István

      

1. Mellékletek

 

• Képek W-fájlban
• Egyéb dokumentumok
• Csatolt mellékletek, hivatkozások

 

1. Tematikus képgyűjtemények JPEG-s mappákban

 

• Az 1966-os évkönyv
• A zempléni kirándulásról
• Politechnikán és a Jurisics Várban
• A soproni kirándulásról
• Vegyes képek
• Osztálytalálkozó 1997-ben
• Osztálytalálkozó 2012-ben
• A jubileumi találkozó 2017-ben

 

 

1. Szöveges rész

 

1 Előszó

 

     A félévszázados évforduló, az érettségi óta eltelt ötven év, a nevezetes találkozóra való készülés alkalmat adhat(ott) a visszaemlékezésre. Alkalmat is és önként vállalt feladatot is. Hiszen tán most még elő tudjuk szedni az emlékeinket a szekrények-fiókok és a memóriánk mélyéről. S ha megkeressük és felidézzük azokat, akkor már csak kis szorgalom kelletik az egyberakásukhoz. Nem is elsősorban magunknak, hanem a szűkebb és tágabb környezetünk számára. Részben közismert, részben kevésbé ismert részletek kerülhetnek egymás mellé, de ez ne akadályozzon meg bennünket a megfogalmazásukban.

 

   A technika és az a néhány hónap, ami az emlékgyűjtés ötletétől a találkozóig eltelt, lehetőséget adott arra, hogy mindenki bekapcsolódjon, aki erre lehetőséget látott és ösztönzést érzett. Sőt, mivel az összeállítás szerkesztőjének az a korszakalkotó ötlete lett, hogy az ötvenéves találkozóra csak egy „prezentációt” készít, azaz egy egypéldányos nyersanyagot, s azt ott akár közösen, akár egyénileg meg lehet(ett) tekinteni, így azoknak is lehetőségük volt hozzájárulni a gyűjtéshez, akik netán a találkozóig nem értesültek volna róla. Ez a munkafolyamat egyúttal meg is határozta az összeállítás szerkezetét. Ezért az első – szöveges – rész első felében azok a dolgok vannak, amik általánosak, tárgyszerűek. Vagyis adatok, tények az iskoláról, a négy évről, az induló két osztályról, majd a harmadév elejére összevont egyről. A második rész tartalmazza a személyes emlékeket, visszaemlékezéseket. A harmadik részben pedig felidézzük azt a néhány találkozót, összesen négyet, ami volt, beleértve az ötvenévest is.

 

   A szöveges rész után, még ugyanebben a W-fájlban további fotók, tárgyi emlékek, dokumentumok találhatók, időrendjük és témájuk szerint csoportosítva.   Ezek kis képkockák, tekinthető a képek tartalomjegyzékének is, annak érdekében, hogy gyorsan áttekinthetők legyenek. A képeket külön is nézegethetjük, hiszen JPEG-s változatukban is megtalálhatók a cd második felében, tematikusan, képmappákba osztva.

 

• Adatok, tények a négy évről

 

a., Általánosabban a gimnáziumról

 

Az épület

 

A díszterem ma.

 

Emléktábla a gimnázium fennállásának 300. évfordulója alkalmából.

 

Igazgatók:

 

Lovassy Andor (1948)

Dr. Kővári Ferenc (1948-1952)

Medvegy Antal (1952-1953)

Csiszár Béla (1953-1958)

Takáts Béla (1958-1963)

Benke Ferenc (1963)

Dr. Kovács Ferenc (1963-1974)

Dr. Tóth Sándor (1974-1990)

Németh Sándor (1990-1998)

Domnanovich Rudolf (1998-1999)

Horváthné Kutasi Mária (1999-2014)

Keszei Balázs (2014- )

 

Az iskola történetéről a következő site-on lehet olvasni: http://www.jurisich-koszeg.sulinet.hu/tortenet.html  De akinek megvan az 1966-os évkönyve, az olvashatja dr. Horváth László írását a 4-10. oldalakon, ami sokkal részletesebb. (Sőt, ez a rész a cd-n is megtalálható, a teljes évkönyv részeként.)

 

 

A tanári kar 1966 táján. Balról jobbra haladva, az ülő sorban Mahler Ödön, Lévay Gyula, Huszka Jenőné, Gálos Alajos, Martinecz Pálné, Dénes Andor. A középső sorban: Kovács Balázs, Malachovsky Lászlóné, dr. Horváth László, Vas Mária, Kálmán Gyuláné, Molnár Erzsébet, Kosztra Pál, Róth Jenőné, Nemes Dénes. A felső sorban: Huszka Jenő, Kovács György, Benke Ferencné, dr. Kovács Ferenc, Kevei Pál, Németh Sándor, Csiszár Béla, Schrott Géza. (Az oldal, s így a kép is nagyítható.)

 

Évkönyvek:

 

Iskolaújság (a 60-as évekből

 

b., Az egykori A-osztály első két ta

 

 

c., Az egykori B-osztály első két tanéve

 

   Az első osztályban tanító pedagógusok neve könnyen felidézhető, Kocsis Joli ellenőrzőjének a segítségével.

 

Dr. Kovács Ferenc – igazgató és történelem (a tanév elején még Benke Ferenc tanította a történelmet, de időközben megyei tanácselnökhelyettes lett.)

 

Földessy József – osztályfőnök és magyar

Martinecz Pálné – orosz

Mahler Ödön – német

Könyves-Tóth Kálmánné – matematika

Kovács Balázs – biológia

Fekete Julianna – kémia

Schrott Géza – ének

Könyves-Tóth Kálmán – ipari rajz

Benke Ferencné és Kovács György – testnevelés

Dancza … né – politechnika

 

Névsor:

 

1963-1964. 1.b osztály. Harmincketten voltunk.

 

A társaslap, Tóth Győzőné Keresztes Olga őrizte meg.

 

 

 

 

Bende Judit                                           Keresztes Rita

Bíró Mária                                            Kolnhofer Mária

Danka Piroska                                    Kocsis Jolán

Ecker Vilma                                           Légler Margit

Ernhardt Emma                                  Németh Erzsébet

Gál Anna                                                Németh Ibolya

Gérnyi István                                       Ódor Éva

Gregorich Mária                                   Paár Ilona

Guitman Gábor                                     Polák István

Haszon Klára                                        Pontyos Zsuzsanna

Horváth Katalin                                   Reiter Jenő

Horváth Klára                                       Szathmári Jusztina

Horváth Mária                                     Tompa Szidónia

Jambrich Magdolna                             Tóth Márta

Karlovicz István                                     Vadvári Katalin

Keresztes Olga                                       Varga Teréz

 

 

Másodikban a változások:

Földessy József átvette az orosz tanítását, a matematikát Huszka Jenő

Molnár Erzsébet – fizika

Fekete Julianna – kémia

Schrott Géza – történelem

Róth Jenőné – földrajz

 

 

 

Névsor:

 

1964-1965, 2. b osztály

 

Bende Judit                               Bíró Mári

Ecker Vilma                              Ernhardt Emma

Gál Anna                                 Gérnyi István  

Gregorich Mária                        Guitman Gábor      

Haszon Klára                             Horváth Katalin

Horváth Klára                          Horváth Mária  

Jambrich Magdolna                 Keresztes Olga

Kocsis Jolán                               Légler Margit  

Németh Erzsébet                     Németh Ibolya  

Ódor Éva                                   Paár Ilona  

Polák István                              Pontyos Zsuzsanna      

Reiter Jenő                             Szathmári Jusztina

Tompa Szidónia                       Tóth Márta

Vadvári Katalin                       Varga Teréz

 

 

 

Az ülésrend is elkészíthető, hiszen ebben az évben saját tantermünk lett, s így állandó ülőhelyünk. Az emlékezetünket segíti a Paár Ili által megőrzött kép.

 

 

 

                                                 Kocsis J.és Paár I.               Guitman G.és Reiter J.

Horváth K.és                        Ecker V.és                             Polák I.és Gérnyi T.

Haszon K.és                           Légler M.és                           Németh I.és

Horváth M.és                       Gaál A. és Tompa Sz.           Varga T. és

                                                                                                  Gregorich M.és

 

d., A második két év

 

Kezdjük itt is a névsorokkal, Kocsis Jolán két ellenőrzője segítségével.

 

Tanáraink névsora:

 

Kovács Ferenc – igazgató

 

Kovács Balázs (3. év) és Kovács György (4. év) osztályfőnökök

Kovács Balázs – biológia, kémia (3.év.)

Benke Ferencné és Kovács György – testnevelés

Nemes Dénes – történelem (3.év), magyar (4.év)

Forgács Margit – magyar (3.év)

Elek Sándor – történelem (4.év)

Huszka Jenő – matematika, ábrázoló geometria (ez utóbbi a 4. évben)

Németh Sándor – fizika

Mahler Ödön – német

Martinecz Pálné – orosz

Nagy László – pszichológia és logika (4. év)

 

Az osztálynévsor az épp ekkor megjelent évkönyv alapján

 

   A negyedik év névsorát megőrizte a tabló és a ballagási meghívó.

 

Osztálynévsor lakhellyel, az érettségi időpontjában:

Bende Judit-Velem

Bíró Mária-Csehimindszent

Csányi Zoltán-Kőszeg

Csupor Márta-Felsőpaty

Debreceni Lajos- Kőszeg

Domonkos János-Kőszeg

Ecker Vilma-Kiszsidány

Ernhardt Emma- Chernelháza-Damonya

Gaál Anna- Olaszfa

Gregorich Mária-Horvátzsidány

Guitman Gábor-Bajánsenye

Horváth Mária-Kőszeg

Keresztes Olga-Kőszeg

Kloiber Alajos-Lukácsháza

Kocsis Jolán-Sorokpolány

Koroknai Mária-Kőszeg

Légler Margit-Mikosszéplak

Marhold Ilona-Kőszeg

Markovits Mária-Kőszeg

Marosvölgyi Erzsébet-Kőszeg

Marsi Zoltán-?

Molnár Júlia-Kőszegszerdahely

Németh Ibolya-Olaszfa

Paár Ilona-Kiszsidány

Pontyos Zsuzsanna-Cák

Polák István-Nemescsó

Pusker Ferenc-Gencsapáti

Randvég Zsuzsa-Kőszegfalva

Simon Lajos-Lukácsháza

Szathmári Jusztina-Őriszentpéter

Szőke Zsuzsa-Kőszeg

Tompa Szidónia-Pácsony

Tóth Márta-Gérce

Vadvári Katalin-Cák

Varga Teréz-Uraiújfalu

 

Ballagás

 

Forrás a Tablók könyve.

 

• Személyes emlékek, emlékezések

Itt azok az írások lesznek olvashatók, amelyek a négy évünkről illetve az érettségi óta eltelt ötven évről szólnak. A fejezetcímnek megfelelően személyes, egyéni emlékezések ezek, s ezért a sorrendjüket a névsor betűrendje határozza meg.

 

 a., Ernhardt Emma (Izsák Jánosné): Emléktöredékek

- Földessy József tanár úr az osztályban sok becenevet osztott ki. Nekem is volt, de már pontosan nem tudom, hogy mi… Varga Terit pudosnak hívta, kicsit molett volt (pud orosz súlymérték 1pud=16,38 kg).

- Chernel-kert: Én is emlékszem, amikor osztályunk rendezgette. Azóta már sokat bővült... A kert bejáratával szemben van egy borostyánnal benőtt szobor: csernelházi Chernel István szobra.

Az én falum (ha jól tudom,1923-ban kapta a Chernelházadamonya nevet) eredetileg külön Csernelháza és külön Damonya volt. A kőszegi Chernel családnak Csernelházán volt földbirtoka, gazdasága és un. „nyári kastélya”. Csernelházának a kastélyon kívül akkor csak 13 háza volt. Amikor szóba került a két község egyesítése, a Chernel család csak úgy járult hozzá, ha az egyesített község felveszi a Chernel nevet. Nagyapám vásárolta meg a csernelházi vízimalmot 1905-ben. Édesapám (1900-ban született). Polgári fiúiskolába, 5 leány testvére pedig Tanítóképzőbe járt Kőszegen. Jó barátságban éltek a Chernel családdal. A rendszerváltozáskor valakinek nagyon kellett a kastélyuk, vagy pontosabban a téglája, ezért a kastélyt lebontották. Nyugati szárnyán az első emeleten volt a család címere. Amikor megtudta családunk, hogy bontják a kastélyt, elmentem a Chernel-kertbe Kőszegre és ott Róth Jenőnével találkoztam (a kertet akkor Ő felügyelte). Kérdeztem, hogy a kert igényt tart-e a címerre. Megkért, hogy mindent tegyünk meg azért, hogy legalább a Chernel-család címere épségben megmaradjon. Ezt az ügyet a faluban élő József bátyám különösen szívén viselte. Végül is a falu önkormányzata a csernelházi harangláb oldalába helyezte el a címert. Fényképet vittünk róla a Chernel-kertbe Kőszegre.

 

- Építő tábor: Én egyszer sem voltam. (Pedig tudtam, hogy a továbbtanulásnál jó pontnak számítana.) Kértem felmentésemet, nehéz anyagi helyzetemre hivatkozva (pénzért kellett dolgoznom). Légler Margit édesanyja Mikosdpusztán a Gyermeküdülőben volt gazdaasszony és ő szerzett nekem ott állást. Két nyáron is felszolgálóként dolgoztam ott 2x60 napot, már munkakönyvvel. Így eredeti foglalkozásom felszolgáló lett. Mikosszéplakon Margit nagyszüleinél laktam ez idő alatt, nem kértek díjat, csak a házkörüli munkákban kellett segítenem. Margittal Zalaegerszegen találkoztam sok év után, gyógyszertári asszisztensként dolgozott.

 

- Orosz óra, Zsuzsa néni…. No én nem voltam egy kedves tanítványa. Nagyon gyenge voltam oroszból. Elég gyakran büntetett testvéreim miatt. Hol a nővérem, hol az öcsém viselkedése nem tetszett Neki. Öcsém a fiú kollégiumban lakott. Egyik reggel nagy esőben indultak a fiúk sorba rendeződve a gimnáziumba a kollégiumból. Öcsémnek nem volt esőkabátja, ezért megengedték, hogy előrefusson. Egyik szűk kanyarban (öcsém szerint) hozzáért Zsuzsa nénihez, aki megállította. Mivel diáksapka volt a fején, nevét kérdezte azonnal (öcsémet egyébként nem tanította). Rögtön beazonosította. Ezért aztán büntetésként nekem kellett egylábon állnom egész orosz órán. Minden évben névnapján, meg talán máskor is, köszöntöttük. Listát írtak, ki mennyivel járul hozzá az ajándékhoz. Amikor utolsó évesek voltunk, Zsuzsa néni vitt el minket orvoshoz alkalmassági vizsgálatra. Ott az orvos megkérdezte,hova jelentkezem. Zsuzsa néni azt mondta, az még én tőlem is függ. Az orvos megkérdezte: hogy-hogy? Ha nem bukik meg oroszból, válaszolta. No, hogy biztosítva legyek, egy ilyen gyűjtés alkalmával éppen a dolgozat érdemjegyét várva elhatároztam, ha 1-est ad 0 Ft jár, ha 5-öst ad, 50 Ft jár Neki (amit akkor nagynénémtől levélben kaptam születésnapomra). Végül 2-es lett a dolgozatom, így csak 2 Ft-ot adtam (az akkor 4 gombóc fagylaltot ért).

 

- Kollégiumi lét… A kollégiumban jól megvoltunk. Ritkán utazhattunk haza. Ha valaki nálam jobban emlékszik, bíztatnám, írja le azakkori életünket: tisztálkodást, étkezést, tanulást, ügyeletet, ünnepségeket, sajtóbeszámolókat, ellenőrzéseket, betegszobát... Mai ember szinte el sem hiszi, hogy egy héten egyszer vagy kétszer volt meleg víz mosakodni. Lavórba kancsóval mértük a vizet. Én elég sokat és szívesen segítettem a gyengébb matekosoknak a kollégiumban és az osztályban, innen Varga Teri (a Te Pudikád) és Marhold Ilona (Ica) emlékkönyvembe írt hálálkodása.

 

- Sport: Nem voltam jó sportoló, de sokaknak biztosan van kézilabda, kosárlabda stb. élménye is. Csak sakkoztam, kőszegi első voltam, a megyei bajnokságon 2. Egy celldömölki leány előzött meg. Tornából abban az évben 5-öst kaptam (egyébként sokkal gyengébbet érdemeltem). Volt egy nagy városi rendezvény, ahol karika tornagyakorlatok voltak. Erre sokat készültünk tornaórán. Talán erről is van valakinek képe, emléke.

 

- Ének: Ebből is nagyon gyenge voltam, de Géza nem bántott ezért. Viszont emlékszem, hogy többször mentek Keszthelyre versenyre az ügyesebbek és jó eredményt értek el. Géza egyszer elesett, amikor felment a színpadra vezényelni, vagy amikor meghajolt, mintha ezt mesélték volna… és ezen sokat nevettünk… akkoriban. Géza egyébként nagy horgász volt. Néha házunknál,Csernelházán a malomnál is horgászott. A Répcében még akkor jól lehetett fogni halat. Ismerte testvéreimet is.

 

-Németh Sándor (fizika): Hugomnak (aki 8 évvel volt nálam fiatalabb) osztályfőnöke volt. Végig Emmácskának szólította.

 

- Érettségi elnökünk Vadvári Tibor Zalaegerszegről (Vadvári Katalin féltestvére, ha jól emlékszem) és (mint később kiderült) férjem osztályfőnöke volt a zalaegerszegi Zrínyi Gimnáziumban.

 

-Most néhány személyes és családi élményemet osztom meg veletek, ami Földessy Józsefről és Könyves Tóth Kálmánról is szól. Édesapám 1963 februárjában halt meg. Ekkorra egy bátyám már végzett, nővérem pedig a 3. osztályt végezte a gimnáziumban, Könyves-Tóth Kálmán volt az osztályfőnöke. Édesapám temetésére eljött nővérem teljes osztálya és több tanár is, pedig akkor derékig érő hó volt falunkban.

Első évben karácsonyig nem kellett kollégiumi díjat fizetnem. Az első év végi kirándulásra pedig a pénzt a határsáv kapálási pénzből fedezték Földessy József tanár úr, osztályfőnökünk javaslatára. Testvéreimtől és Kőszegen élő rokonunktól én már ismertem osztályfőnökünk nehéz körülményeit, ezért nem nagyon csodálkoztam azon, hogy főleg a reggeli tanóráról elég gyakran elküldött tízórait venni. Szinte sohasem maradt ki a rendelésből a 2 szem uborka. Amíg eszegetett a megterített tanári asztalon, addig nem volt szabad Őt figyelni(- igen, tudtam ez az illemnek is megfelel!), de ha mégis a tekintetem találkozott az övével, akkor néhány versszak megtanulását kiosztotta és nem felejtette el számon kérni. Én különösen gyenge voltam mindkét tantárgyból, ami a szakja volt (magyar, orosz), de valahogyan nem rettegtem attól, hogy megbukom. Érettségi után nem vettek fel az Eötvös Egyetemre (mat-fiz szakra 18,5 ponttal, akkor 20 pont volt a maximum), mert a szóbeli felvételi vizsgán megmondtam, hogy templomba járok. Felköltöztem albérletbe Bp-re és Szentendrén dolgoztam a földhivatalban. Bejött oda a hivatalba egyszer Földessy József ügyet intézi és rögtön megismertük egymást. Nagy szeretettel üdvözölt, elkérdezte addigi életemet, meghívott budakalászi otthonába. Bíztatott, hogy ne adjam fel az egyetemi próbálkozást. Nagyon szép helyen lakott. Még néhány évig hallottunk egymásról, mert az akkori budakalászi védőnő nekem rokonom volt és ő ismerte a Földessy családot.

- Könyves Tóth Kálmán budapesti családból származott, felesége szombathelyi volt. Pannonhalmán végzett, eredetileg papnak készült. Nagy tudású, sokoldalú ember, görög, latin, olasz zenei műveltségen kívül reál műveltsége is kimagasló volt. Kőszegen a zeneiskolában is tanított és nagyon szépen hegedült. Amikor minket tanított, akkor már 3 gyermeke volt. Felesége, Gabi néni akkor várta a negyedik gyermeket. Kálmán, amikor a három gyermeke kicsi volt Kőszegen, gyakran velük közlekedett. A legidősebb gyermeket a hátán vitte, az ikreket pedig egy-egy karjára ültette. Egyik bolt előtt kérte tanítványát: „fogd meg egy kicsit Bucikát, míg veszek neki Kálmánkát”. Innét van a „BUCI bácsi” elnevezés. Tudomásom szerint soha sem tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, viszont feleségével a Szent István Gimnáziumban tanított Budapesten (ezt Bp.-en tablón láttam). Kálmán az akkori számítástechnikát, adatfeldolgozást családon belül ismerhette meg (hiszen testvére, Pál, villamos mérnökként az akkoriban kezdődő számítógépes szakmával magas szinten foglalkozott, a műszaki egyetemen oktatott, gyakran járt külföldön, több könyvet írt, melyekből én az egyetemen tanultam). Az egyetem elvégzése után első munkahelyem (Bp.-en, az Egyetemi Számítóközpontban, tudományos segédmunkatárs beosztásban) a nagyfőnököm (oszt. vez.) Könyes-Tóth Kálmán, az igazgató pedig Krekó Béla volt. Kálmánt nagyon szerették, osztályán családias légkört alakított ki, a dolgozószobánkban volt gyerekjáróka is. Együtt ebédelt az osztály a menzán és ebéd után a „Játék és muzsika 10 percben” műsort Kálmán „SOKOL” rádióján hallgattuk meg dolgozószobánkban. Rugalmas munkaidőben dolgoztunk, 9 és 14 óra között illett a munkahelyen tartózkodni. Kálmánnak akkor már 6 gyermeke volt… Visszatérve a gimnáziumi évekre: Előfordult, hogy a mi osztályunkban feleségét, Gabi nénit helyettesítette. Gyakran hívogatott ki a táblához diákokat, ha valaki nagyon nem tudott valamit, akkor a tábla legmagasabb részére egy kört rajzolt 6 db „ö” betűvel. (képregény megfejtése: hatökör). Kálmánnak és feleségének sokat köszönhetek, mert már Kőszegen megmondták nekem, hogy minden nap a kötelezően feladott matek példákon kívül oldjak meg még 3 feladatot, ha matematikai pályára készülök. Már elsős koromban a Kálmán vezette matematika szakkörre jártam, a nővérem osztálytársaival egy padban ültem és ott hallottam például először kombinatorikáról. Egyszer az akkori Középiskolai Matematikai Lapok egyik kombinatorikai feladatát Kálmán házi feladatnak adta fel nekem a szakkörön, amit félig meg tudtam oldani. Ezért engem nagyon megdicsért. Tulajdonképpen én ezzel szereztem rutint a középiskolai példák megoldásában és egy kis betekintést kaptam a gimnáziumon túli matematikáról. És milyen a sors… Az Egyetemi Számítóközpontban dolgoztam, amikor férjhez mentem. Esküvői készülődés közepette derült ki, hogy esküvői tanunk, (férjem első unokatestvére) Pannonhalmán egy padban ült 8 évig Kálmánnal. Az egyetemen pedig Kálmán ismerte Izsák Imrét (férjem testvérét), aki híres csillagász lett. Izsák Imre pedig a kőszegi katonai reáliskolába tanult, kiváló matematikai tehetsége miatt Kőszegről Esztergomba a Görgey Artúr Műszaki Hadapródiskolába irányították. Itt tanult 1944-ig, amikor a világháború során az egész hadapród osztály Németországba került. 1945. május 3-án amerikai hadifogságba esett, majd május 14-én érkezik Passauba. Ott a Sonne laktanyába, majd Passautól 8 km-re lévő Schüldingi táborba került. Augusztus 24-én hazautazás ürügyén barátjával elhagyták a tábort…… majd szerencsésen megérkezett Zalaegerszegre…..(ld. a róla szóló , Izsák Imre című könyvet). Mellékelem a Kálmánról készült megemlékezést. (A mellékletek között található.)

 

 

b., Kocsis Jolán

 

Tárgyszavak

 

Földessy Józsefről

Főcicoga: Bíró Mari lehetett. Mindenre cicogó hangon reagált, ami nem tetszett neki.

„Mások vittek rossz utakra engem”: Egyszer egy ünnep miatt szünet volt pénteken vagy szombaton, s néhány osztálytársunk a gyakorlati foglalkozásról a vasútállomásra ment (előre készülve), s indultak haza. Hogy hogyan alakult így, nem emlékszem, de a kollégiumban biztosan tudtak róla. Valaki irigy” meglátta őket a vasútállomáson, jelentette, s ebből lett a botrány. F. azzal büntette őket (vagy ez lett a ráadás?), hogy meg kellett tanulniuk a fenti dalt. Ugyanis a gyengébb tanulók azt mondták, hogy Szidi és Anci vette rá őket is az angolos távozásra. Mert csak másnap lehetett volna hazautazni. Ismerve a szüleimtől a dalt, nekem kellett megtanítanom rá őket. Van egy szövegrész benne: „… egy ilyen okos tanár hogy lehet ilyen szamár” – na ezen kiakadt egy pillanatra F., azt hitte, mi vettük bele ezt a mondatot. Na de hogyan is mertük volna? Hiszen malackák stb. voltunk, szerinte.

Özséb: Németh Erzsit szólította így, a budapesti kirándulásunkon kétszer is aktuális volt. Egy templomban láttuk Szent Özséb szobrát vagy képét. A Dózsa György úti diákszállón pedig Erzsit meglátogatta a hozzá teljesen hasonló ikertestvére. Akkor hangzott el: „Jé, két Özsébünk van!”

„Szeretnek az istenek engem, rémítő módra szeretnek.” A helység kalapácsa invokációja kezdődik így. Félig gyerekfejjel is éreztem, milyen parádésan elemezte végig a művet a maga zsenialitásával, de emlékezetem szerint ő is élvezte az egészet. Nagyon megmaradt bennem, ahogyan eljátszotta Fejenagyot, a szemérmetes Erzsókot stb., a hangjával, a testtartásával.

Miért lépett egyszer felhúzott ernyővel az osztályba? Ez velem kapcsolatban történt. Jelentkeztem a Vass Mária által vezetett irodalom szakkörbe, s feladatként én Balzac Goriot apó-ját kaptam meg. Úgy gondolom, ismertetni, elemezni kellett. Jól sikerült, a tanárnő F.-nek is megdicsért. S f. amikor bejött – igaz, gúnyba csomagolva – elmondta a tényt az osztálynak. Örült, hogy végre dicséret érte valamelyikünket, az ernyő pedig azért „kellett” neki, hátha leszakad a mennyezet … Hát ilyen volt, de én nem éreztem bántónak. Talán magam is alig hittem. Azt viszont máig nem tudom, hogy mit érzett meg bennem, hogy osztálytitkárnak javasolt. Hiszen csendes, visszahúzódó, belenyugvó lény voltam. Vagy mégsem? Azt gondolhatta, hogy aki öt testvért elgardíroz – az ő segítségével – bír az osztállyal is. Módszeresen nevelt bennünket az életre. Mi (én) írtuk a leveleket a kirándulások szervezésekor. Egyszer hosszabb időre Leningrádba ment. De mi lesz a válaszlevelekkel? estünk kétségbe. Majd összeülnek, eldöntik, melyik szállást, stb. választják és visszaírnak. Budapesten is Gregorich Marit és engem küldött be egy budai vendéglőbe ebédet rendelni 30 főnek. És ehhez hasonló dolgok.

„Capitano della more”: Olginak egy Kapitány Lajos nevű felsőbb osztályos udvarolt. Legendás szerelem volt a gimiben. Olgit (a helyzetet) illette ezzel a találó olasz kifejezéssel. Olgi is mindig cicogott, ezért memoritereket kapott. S ha tovább cicogott, megtoldotta a penzumot. Ha megint szólt, hosszabbított. Lehet, hogy inkább ő volt a főcicoga? F. gyakran büntetett memoriterekkel. Egyszer Jambrich Magdinak (a tanulópárja voltam) odaadtam egy házi fogalmazásomat, hogy adja be házi dolgozatként. Valaki viszont (már nem tudom, ki) az asztalomról elvéve lemásolta és ő is beadta. Hosszú idő eltelte után kapták meg, s F. azzal kezdte, hogy a megszokott gúnyos módján felolvasta (vagy csak elkezdte?) mindkettőt. Én vállaltam, hogy enyém az eredeti fogalmazás, s hogy odaadtam Magdinak. A másik lány nem vallotta be a lopást, s én maradtam a pácban. F. azt mondta nekem, hogy hazudtam. Ez nagyon megviselt. De lehet, hogy végül kiderült, mert büntetésül Hamlet nagymonológját kellett mindhármunknak megtanulni. Most is el tudom mondani. Másodikban aztán tananyagként mindenkinek meg kellett tanulni, tehát a büntetés humánus volt.

 

 c., Polák István

 

Szubjektív bevezető

 

 

   Már az első napon, 1963. szeptember 1-jén, a tanévnyitón megtudhattuk, hogy a mi évfolyamunk rendhagyó. Két okból is az volt. Egyrészt azért, mert a korábbi és a későbbi négy első osztály helyett mi öt osztállyal kezdtünk. Valószínűleg azért is, mert a mi évjáratunk (a hadifogságból 1947-48-ban hazatérő és családot alapító frontkatonák jóvoltából) az átlagosnál nagyobb létszámú volt, s azért is, mert az 1963-as E-osztály tanult először angolt, így megmaradhatott a korábbi vetésforgó. Ez az A-osztályban haladó orosz és német nyelv tanulását jelentette, a B-osztályban kezdő oroszt és németet, a C-osztályosok korábban és későbben is latinosok és a D-sek német tagozatosok voltak.

 

Ebből az indulásból a továbbiakban két dolog következett.

Egyrészt az, hogy nekünk B-seknek az első évben nem volt saját helyünk, önálló osztálytermünk. Vándor-osztály voltunk. Akkor még hat napból állt egy hét, ezért négy egész napon mindig egyik aznapi politechnika-napos osztály termében lehettünk, az ötödik napon (pénteken) nekünk volt politechnikánk. A maradék egy napon pedig minden órán vándoroltunk. Vagy valamelyik előadóba (fizikai vagy kémiai), vagy abba az osztályba, amelyik éppen valamelyik előadóban volt. Ezért ezen a napon tudnunk kellett, hogy megy-e az adott osztály valamelyik előadóba. Néha előfordult, hogy egy-egy órára kétszer is vonulnunk kellett. A második évben kaptuk a második emeleti kis tantermet, a nyugatra és a focipályára nézőt. Ekkor talán egy akkori elsős osztály vándorolt, mert csak 16 tanterme volt az épületnek.

Másrészt azt is jelentette, hogy csak két éven át bírtuk tartani a létszámunkat. 1965 szeptemberére többen is abbahagyták a tanulást, más iskolába mentek, így a harmadik évtől összevont osztály lettünk, beolvadtunk az A-osztályba, s így lettünk 45-en. Ekkor szűnt meg iskolai szinten a tanteremhiány.

 

   Ez a sajátosság nemcsak a további két évünket határozta meg, hanem szerintem a találkozók szervezését is nehezítette. S most ehhez igazodva kell a visszaemlékezéseinket is megfogalmazni és elrendezni. Két szálon indulhat, s majd a félidőben egybefonódva mehet tovább. Az érettségi tablónk már a végeredményt mutatja, azoknak a tanárainknak és diáktársainknak a képét, akikkel eljutottunk a célig. Az addig megtett utat eleveníti fel a cd-re rögzített krónika első része. S ha lesz hozzá idő és vállalkozó kedv, akkor a második résszel,- egyéni beszámolókkal az ötven évről – eljuthatunk a máig.

 

   Az első osztályban tanító pedagógusok nevét könnyen felidézhettem, Kocsis Joli ellenőrzőjének a segítségével.

 

   A második évre már csak az emlékezet segített felidézni a változást, addig, amíg Anci ellenőrzője meg nem érkezett. Az oroszt átvette az osztályfőnökünk, a matematikát Huszka Jenő. (Mert a Könyves-Tóth házaspár Budapestre költözött, Buci bácsi előbb középiskolában tanított, később pedig – ahogyan ezt egy kis kiadványban meglepve láttam a 70-es évek végén – az egyetemi számítóközpont vezetője lett. Az ő későbbi életéről Ernhardt Emma tud sokat mondani.) A fizikát egy alacsony szőke hölgy tanította, pályakezdő lehetett, a neve nem jut eszembe, de volt velünk egy kis teljesítménybeli elégedetlensége. (Lehet, hogy Molnár Erzsébet. Utólag ez igazolódott.) Kémiát Fekete Julianna. A történelmet pedig Schrott Géza. Itt volt földrajzunk vagy máskor, tán másodikban? A bizonyítványt kell megnéznem.   Az évkönyvből derült ki, hogy másodikban volt, Róth Jenőné tanította.

 

   S meg kell jegyezni, hogy mindkét évben az akkori Mezőgazdasági Technikumba és annak tangazdaságába jártunk a heti egy napos politechnikára. Zöldség- és gyümölcstermesztésnek nevezték a profilját, és ide is azért jártunk, mert nem fértünk bene a korábban kialakított vetésforgóba. Mint tudjuk, a többi osztály a két gyárba illetve a vegyesipari ktsz-be járt. Nem bántuk a mi helyünket, mert egyrészt a gyakorlati órákban friss levegőn voltunk, s mivel többségünkben faluról jöttünk, a munka se volt idegen. Ebben a két évben a Dancza-házaspár tartotta az első két (elméleti) órát és a gyakorlatokat, főként a feleség. S ha már belekezdtem, folytatnom kell azzal, hogy a következő két évben is megmaradt a profil, éppen csak a hely változott. Az akkori Országos Gyógypedagógiai Intézet kertészetébe kerültünk át, Gősy Árpád keze alá. Itt részben az üvegházban, részben a hátsó konyhakertben dolgoztunk (ez nagyjából el tudta látni a nagy, hatszáz fős bentlakásos intézményt), de gyakran mentünk ki a Királyvölgybe is, az ottani kis gyümölcsösbe.

     A politechnikáról általánosságban el kell mondani, hogy ez a hatvanas évek olyan kísérlete volt, ami az évtized végére az egész napos változatból két órára csökkent, később meg is szűnt. Úgy értékelte az akkori irányítás, hogy nem vált be, s ezt csak a még későbbi ötnapos munka- és tanítási hét támaszthatta alá. Magánvéleményem szerint nekünk hasznos volt, megérte a rá fecsérelt időt. )Erről a mellékletben írpk bővebben.) Az 1966-os évkönyv 30. oldalán olvasható, hogy a tanulók minősítő vizsgát tehetnek, s azt a szakmunkás-képesítéskor beszámítják. Nem emlékszem, hogy akartuk volna, illetve, hogy felajánlotta volna nekünk ezt bárki.

   Ide illeszthető a három tanulmányi kiránduló nap is. Az akkori kormányzat gyárlátogatásokkal is erősíteni akarta a munkára nevelést. Így jutottunk el egyik napon Sárvárra, a cukorgyárba és a Barnevál-ba, a baromfifeldolgozó üzembe. Ez utóbbiban kissé idegborzoló volt a fejjel lefelé a gyártósorra függesztett, csapkodó szárnyú baromfisereg látványa, s az a megoldás, hogy kis ollóval vágtak bele a torkukba. Egy másik napon Ajkán jártunk, az üveggyárban és az alumíniumipari komplexumban. Végigkövettük a gyártási folyamatot, a timföldégetéstől a húszezer voltos olvasztóblokkokon át a hengerlésig. Máig őriz az emlékezetem több jelenetsort erről a két napról, az utazások izgalma, a közös együttlét (egy-egy szál bagó elszívása a sor végén), a gyári részfolyamatok megfigyelése máig meglévő emlékeim közé tartozik. A harmadik ilyen kirándulás már a politechnika keretében volt Sopronba, de hogy itt mi is volt a szakmai program, arra alig emlékszem. Talán a Storno-házi kiállítás?

 

   Már nem tudom, hogy mikor kezdődött s meddig tartott az az öntevékeny szokás, hogy az egyes osztályok vállaltál és beosztották maguk között a szünetekben való kifli-árusítást. Egy nagy papírzsákban hoztuk el (vagy hozta el valaki) a kenyérgyárból az akkor 40 filléres kiflit, s a második szünettől kezdve 10 fillér felárral árusítottuk. Így lett kerek az összeg. Én állandó vevő voltam két kiflire egy forintért. A különbözet vagy az iskola vagy az osztály haszna volt.

 

 

Az első tanévről (1963-1964)

 

   Kilenc tantárgyunk volt. Ezt akár kevesellhetnénk is, hiszen ma 13 a tantárgyak minimális száma, s 35 óra a heti keret, 4 óra szabad felhasználásával. Nekünk nem volt a hat nap alatt se összesen 35 óránk. Érdemes lenne találni egy-egy órarendet. Lett is, látható a második részben.

 

Földessy József osztályfőnök, a magyar nyelv és irodalom, továbbá másodikban az orosz nyelv tanára

 

 

 

Az 1997-es-ös találkozón                                                         A tablón

 

Igazi reneszánsz egyéniség, nem véletlen, hogy másodikos korunkban az egyik órán épp Balassiból rögtönzött egy – nekem máig emlékezetes - érettségi-mintafeleletet. Családi viszonyairól fokozatosan szereztünk ismeretet. Annyit tudtunk először, hogy egyedül él az egyik kiüresedő iskola egy szobájában. Majd hozzátevődött az ismeretekhez a feleség korai halála, s egy kisfiú, akit a nagyszülők Meszlenben nevelnek. Így vált érthetővé a magánya, s az, hogy még két másik iskolában is dolgozott, óraadó nevelőként és orosz tanárként. A fiúkollégiumban ebédelt, ahol az ebéd utáni rendszeres sakkpartnere dr. Horváth László, azaz Tapi bácsi volt. („Gyere dokikám, most megmattollak” – volt a fenyegető felhívás szövege a kollégisták meséi szerint. S itt most hosszabb kitérő következik dr. Horváth Lászlóról. Egyik fia, Tamás a felettünk lévő évfolyamba járt, s később a népművelő-könyvtáros szakon lettünk évfolyamtársak. Mára már eléggé hasonlít az édesapjára, aki húgomat és Kocsis Joli húgát is tanította. Már diák korunkban is sejtettük, hogy 1945 előtt a katonai alreáliskolában tanított, azaz a Gyógy elődjében. Erről húsz évvel ezelőtt két film is készült, s megnézhető ezeken az url-eken:

https://www.youtube.com/watch?v=subQfiHvsj8

 

https://www.youtube.com/watch?v=_I3beEmi14A

 

Egy film, ami két részes. 1991-ben készült, s pár hónapja látható a YouTube-n. Főszereplője dr. Horváth László, aki Tamás édesapja. A másik főszereplő Ottlik iskolája. A két rész címe: Iskolások a határon (51 perc) és Iskolák azon a határon. Rendezője Kisfaludy András, aki egy évvel később ugyanott az Ottlik Géza emlékére c. filmet is elkészítette.

 

Megkésett híradás egy könyvbemutatóról

http://www.koszeg.hu/pictures/koszeg/kev/kev_20151117_36.pdf

 

KŐSZEGTŐL KŐSZEGIG – A fenti címmel, és „a 3 806 693. számú hadifogoly naplója” alcímmel jelent meg Dr. Horváth László , „Tapi bácsi” könyve. A Jurisics Miklós Gimnázium egykori tanárának könyvbemutatója a Chernel Kálmán városi Könyvárban lesz (2015) november 19-én 17.00 órakor. Köszöntőt Lajos Tiborné könyvtárigazgató, bevezető gondolatokat Horváth Tamás ny. tanár (Nagykanizsa) mond. A kiadványt bemutatja dr. Bariska István ny. főlevéltáros. Ünnepeljünk együtt! http://www.koszeg.hu/pictures/koszeg/kev/kev_20151215_38.pdf

Forrás: http://memoarondolgozo.freewb.hu/memoszerk/

A kötetről részletesebben ugyanott, a memoszerk3 rovatban. Ottlikról pedig a Kőszeg és Vidéke ….. számában.

 

   Ezek a vonatkozások azért is érdekesek lehetnek nekünk, mert bár Ottlik regénye 1959-ben jelent meg, de a témája miatt nem volt túl népszerű a korabeli hatalom számára. Ezért talán bennünk se tudatosodott megfelelően, hogy két éven át ott töltöttünk minden héten egy délelőttöt, ahol a regény játszódik. S akkor még nem tudtam, hogy az érettségi után ketten is – Keresztes Olgával – egy ideig dolgozói leszünk az intézménynek.)

 

   A hosszabb kitérő után visszatérő az osztályfőnökhöz. Sok baja nem lehetett velünk, négy, illetve öt fiú volt az osztályban, három bejáró és két kollégista, fegyelmi probléma nem volt. Mégis írtunk másodikban egy szerződést, ami szerencsére meg is maradt. Nem emlékszem, hogy kitől kaptam, de majd kiderül. Itt található, a következő oldalon. Földessy tanár úr szívesen játszott szerepeket, széles érzelmi skálán, az enyhe gúnytól a lelkesedésig. Illetve oroszul is szeretett megszólalni, pl. amikor így „dicsért” bennünket: Tü nyiszcsasztyije, tü szkotnüje dvorü. Vagy amikor Bíró Mari a szokottnál is tupírosabb frizurával jelent meg, akkor előhúzott a zsebéből egy hatalmas fésűt (talán direkt készült rá?) s felajánlotta: „Caca, pricsoszüvajetye!”

A második év elején az arcát kissé takarva lépett be az első órára, majd kiderült, hogy a nyáron bajuszt növesztett. Ekkor erősen hasonlított József Attilára. Rám pedig az általa közvetített Balassi hatott, és az önálló tantermünk faliújságja. Ezek ösztönöztek arra, hogy faragjak néhány verset, többségüket Balassi-strófában.

 

   Nem vette túl komolyan a formákat. Erre két példa. Amikor az osztályfőnöki órák tematikájában az ENSZ-ről kellett szót ejteni, akkor egy példázattal élt, aminek a meggymag-köpködési szokások és az ellene való szervezett fellépés volt a magja. Amikor pedig néhány lánykollégista a szigorú tilalom ellenére hazautazott egy hétvégén, ironikus büntetési penzumokat rótt ki rájuk. Egyiküknek a „Mások vittek rossz utakra engem…” c slágert kellett megtanulni és énekelni, a főkolomposok feladatára sajnos nem emlékszem. De Olgának is volt tanulnivalója valamiért: A helység kalapácsa invokációját kellett megtanulnia.

 

   A verstanulás? Másodikban három elégtelent kaptam zsinórban, három Vörösmarty-vers (illetve –részlet) meg-nem-tanulásáért, s lett az év végi jegyem ennek következtében elégséges.

 

   Szeretett kirándulni, túrázni. Elvitt bennünket a Hétforráshoz, Jákra, s két emlékezetes kirándulást szervezett a két tanév végére. Ezekről külön érdemes megemlékezni, már el is kezdtem.

 

Megőrizte valaki ezt a szerződést.

 

A Horváth-ikrek hiányoztak? A névsor 28 diákból áll.

 

Könyves-Tóth Kálmán, Buci bácsi.

 

Magas, testes alkata derűs természettel párosult, hűen a becenevéhez. Ipari rajzot tanított, a tantárgy igazi hasznát akkor még nem vettük észre. Azoknak lehetett később segítségükre, akik már elsőtől műszaki pályára készültek. Akkor még én is, építészmérnöknek, s ebből később tanító, majd könyvtáros irányulás lett. (A negyedik évben aztán el is vitatkozgattunk azon két héten át, hogy az akkor választható két tantárgy, azaz az ábrázoló geometria és a művészettörténet közül melyikre szavazzunk. Végül az ábrázoló győzött.) A rajz órák egyik-másikán szójátékokkal szórakoztatott bennünket. Néhányra emlékszem:

   Valaki elmegy egy terem mellett, s azt hallja bentről, hogy hamm, hamm, hamm. Benéz, s látja, hogy a négy fal.

   Mi van akkor, ha azt hallod, hogy a, b,. c., stb? A nap betűz az ablakon.

   Ragozzunk: énekelek, tekeregsz, őgyeleg. Miákolunk, tivornyáztok, őklendeznek.

   Egy másik ragozás: énhajlovics tehamér, éniszteri tetkár,

                                       tehajlovics őhamér, teniszteri őtkár,

                                       őhajlovics mihamér, őniszteri mitkár,

 

                                      Mihajlovics Tihamér, miniszteri titkár.

 

   Egy alkalommal ezzel lépett be az osztályba: „Én félek.” S amikor a lányok kérdezték, hogy miért, ezzel válaszolt: „Mert a Légler mar.” Később kiderült, hogy a rajzra nem fért ki Légler Margit teljes neve, az utolsó három betűt elhagyta.

   Elárulta a kedvenc dalát is. Szövege a következő: „Kecskeméti halastóban, /kecskeméti halastóban/ egy nagy béka hörtelenkedik/ / hun beugrik, hun ki/ hun beugrik, hun ki/ mindenképp a /szívem szomoríti.” El is énekelte, meg is tanultuk.

 

     Ő volt az iskolai matematika-versenyek szervezője, s elsőben én is elmentem egyre. Persze a feladatok részben szokatlanok voltak, részben nem is volt hozzájuk elég tudásom, de azért 50 % felett teljesítettem. Kiderült azonban, hogy a kis falusi iskola nem adott elég tapasztalatot.

 

Egy róla szóló cikk olvasható a mellékletben.

 

Huszka Jenő

 

   A Tóth-család helyére érkezett a Huszka-család, ugyanazzal a képzettséggel, 1964 őszén. Jenőné a testvéreink osztályfőnöke lett egy évvel később. Jenő pedig nagy ambíciókkal látott hozzá matematikai ismereteink fejlesztéséhez. Annyira a szívén viselte munkáját, hogy időnként lesben állt (nem lesben, hanem nyíltan a földszinten) nyolc óra előtt, s begyűjtötte néhány tanuló füzetét, nehogy a házi feladatot be tudja másolni az óra kezdetéig. Voltak, akik ezt megpróbálták elbliccelni, megkerülték az épületet, s a tornaterem melletti bejáraton át mentek be, vagy megvárták a becsengetést. Ugyancsak a folyamatos tanulás ösztönzése volt a célja azzal, hogy rendszeresített egy külön füzetet, s abba szinte minden óra elején kisdolgozatokat íratott, amiknek az átlagából havi jegyek keletkeztek. Egyszer pedig oroszórára érkezett helyettesíteni, s szabályos gyakorló oroszórát celebrált nekünk.

   Még egy megjegyzés. A kilencvenes évek közepén családi kiránduláson voltunk az ópusztaszeri emlékparkban, s a Feszty-körképre várakozók között mintha Huszka Jenőt véltem volna felfedezni. Máig sajnálom, hogy nem szólítottam meg. Legfeljebb kiderült volna, hogy elnéztem.

1964 Az első kirándulás 1964 júniusában

 

   Tizenöt évesek voltunk, s én ekkor jártam először a fővárosban és a Dunakanyarban.

   Egy egész hetes kirándulás volt, legalább hat éjszakás. Ez akkor és azért van így, ha és mert a budapesti részének mindegyik estéjén színházban voltunk. Ezek a támpontok a visszaemlékezésemben, két előadás a hamarosan felrobbantott régi Nemzetiben, a Blahán, és egy előadás az Erkel színházban. A három éjszakát a Dózsa György úti diákszállóban töltöttük. További egy-egy szállásunk volt három turistaházban, Visegrádon, Esztergomban és Győrött.

   Ahogyan most a neten utánanéztem – bizonyosságot akarván szerezni az emlékezetem hitelességéről -, látom, hogy jól jegyeztem meg a dolgokat: máig úgy emlékszem, hogy ez az év, az 1964-es két fővárosi létesítménynek is nevezetes éve. Ahogyan már céloztam rá, valóban az utolsó előadások egyikét (kettőjét) láttuk a Nemzeti Színházban. Shakespeare Lear király c. tragédiáját és Németh Lászlónak a II. József c. darabját. Ezekre majd még visszatérhetünk. Tehát a metróépítés miatt lebontott épület egyik utolsó vendégei voltunk. A másik „műtárgy” pedig az Erzsébet híd, amit a befejezése előtti állapotban fotózhattam. (A képet most nem találom.) A hídnak még csak a középső elemeit helyezték be, a két vége üres. A neten látom, hogy 1964. nov. 21-én adták át a forgalomnak. Később hallottam róla egy földmérő ismerősömtől, aki részese volt a munkának, hogy korábban, azaz április 4-re tervezték az ünnepélyes avatást, de a műszaki szakemberek „ellenálltak”, nem kockáztatták a minőséget a politikai presztízs kedvéért. Ennek a két építménynek a sorsa tehát véletlenül is példázhatja az életünkbe való belefonódást, az idő folyamatosságát, a pusztulás és születés dialektikáját.

 

Ez a kép a wiki-ről való.

 

 

   Mivel teltek a budapesti napok-esték? Jó, hogy velem volt a primitív Pajtás fényképezőgépem, mert az elkészült képek segítenek felidézni a helyszínek egy részét. Voltunk a Várban, a Bazilikában, a Nemzeti Múzeumban, a Széchényi Fürdőben (ott kissé fel is hólyagosodott a vállam a kettős sugárzástól), a Pálvölgyi cseppkőbarlangban. Az egyik estén a Bánk bán-t láttuk-hallgattuk, Simándy József címszereplésével. A Nemzetiben pedig Major Tamást kétszer is láthattuk, hiszen ő volt a kalapos király, s ő volt Gloster a Lear-ben. Itt a főszerepet Básti játszotta, és a bolondot a különös hangszínű és méltatlanul elfeledett Kálmán György.   De majdnem elfelejtettem, de még szerencsére eszembe jutott, hogy voltunk a József Attila Színházban is, ahol az akkori kurzusírónak, Berkesi Andrásnak láttuk egy darabját. Szocialista krimi a második világháborús belső ellenállás idejéről, címe: Viszontlátásra, Harangvirág. A két főszereplő: Szemes Mari és Lőte Attila.

   A visegrádi turistaház egy meredek domb alján volt, voltunk a palota romos területén, de hogy a fellegvárban is jártunk-e, arra nem emlékszem.

   Esztergomban a Bazilikát és az akkor még csak a feltárások elején járó várat néztük meg. Csomagjainkat a tanítóképző intézet portájára tettük le addig, amíg a hozzá közel lévő turistaházba nem tudtunk bemenni. Voltunk a Keresztény Múzeumban is, s az egyik képet szemlélve – eretnekeket nyúztak rajta – majdnem rosszul lettem, ki kellett mennem a folyosóra a szellőzetlen, oxigénhiányos teremből. Úgy rémlik, hogy itt is voltunk a termálstrandon, de ez nem biztos. Lett ugyanis hét évvel később egy 14 hónapig tartó lakozásom a városban, az első könyvtárosi munkahelyem révén. Akkor léptem be másodszor a Tanítóképző Intézet kapuján, az állástárgyalásra menve 1971 nyarán, majd a további időszakban minden munkanapon. Ezért aztán az is lehet, hogy a strandon máskor voltam. Az viszont bizonyos, hogy este moziban voltunk, A Saint-Tropez-i csendőr c. filmet néztük meg. S szerintem valamelyik útszakaszt, talán épp a Visegrád-Esztergom közöttit, hajóval tettük meg? Nem, most emlékszem, hogy ezt a szakaszt nem, hiszen a várdombot, rajta a Bazilika sziluettjét a vasútállomásról láttam meg. Akkor talán a Budapest-Visegrád közötti szakaszon hajóztunk.

   Győrben is voltunk a termálban, (itt Földessy egy olyan filmről mesélt, ami egy atomháború után az emberi élet kipusztulásról szólt, s megnéztük az egyik templomban Szent László hermáját is.)

   Kár, hogy egyetlen csoportképet se csináltam, akkor még még rutintalan fotós voltam.

 

   A vázlatos időrenden túl mi maradt meg az emlékezetemben? Például a Dózsa György út végén lévő diákszállás, a szűk szobák, és az, hogy itt láttuk együtt az ikreket, Németh Erzsébetet és testvérét. Fülemben cseng osztályfőnökünk színészien csodálkozó felkiáltása: „Jé, két Özsébünk van!” Aztán a cseppkőbarlang pénztárosnőjének furcsa stílusa, mintha cukkolni akart volna bennünket, kamaszodó fiúkat. Az esti villamosozások és trolizások, amikor egyszer néhányan nem szálltunk le időben, hanem csak a következő megállóban, s a többieknek addig kellett elgyalogolni miattunk. S még az, hogy valami miatt a továbbutazáshoz a Keleti pályaudvarra mentünk ki, de a Nyugatiba kellett volna. Először csak azt hittem, hogy az időt tévesztettük el (vagy a menetrend változott meg?), aztán derült ki, hogy bumlizni kell még egy kicsit. Ez azonban már akár a következő júniusban is történhetett.

 

   Talán igen. A következő év végi kirándulásunk is sok kuriózumot foglalt magába. De előbb nézzük a tanévet.

 

A második tanév (1964-65)

 

Események a tanévben

 

   Egy emlék a fenti, korábbi töredékes csoportképhez. Ehhez:

 

Látható, hogy nem volt a legszebb állapotban a tantermünk. Én ugyebár padszomszédomat, Gérnyi Istit, aki Tibi is volt, még hatodikos koromból ismertem, mert bár ő doroszlói volt, de együtt konfirmálkodtunk. Így az anyáink is ismerték egymást, s egyszer édesanyám azzal ment haza a szülői értekezletről, hogy a padszomszédom hogyan ejtette át az ő anyját. Körbenézett Gérnyi mama a tanteremben, s azt mondta, hogy tényleg ráfér a festés, megérti, hogy a diákoktól is gyűjtöttek rá pénzt. Édesanyám meglepődött, hiszen én nem kértem rá otthon, s már akkor sejtette, hogy egy hamis tarhálás esete forgott fenn. De nem leplezte le Tibit, hanem azzal ütötte el a dolgot, hogy nálam biztos volt annyi zsebpénz, azért nem említettem.

 

   Állandó tanterműnk lett, s így a két ablak között egy lécrácsos faliújságunk is. Illett néha valamit közölni rajta, de nehezen ment. S talán ez ihletett arra, hogy verset írjak hozzá, Balassi-modorban. Kár, hogy nem maradt meg a szövege, de valahogy így kezdődött:

 

   Ó, én édes komám, te jó faliújság

   Ki a diákoknak viselnéd el gúnyját,

   Viselnéd csak, mondom, és a könnyem ontom.

   Mért maradsz így, árván, én édes galambom?

 

   2.b-s vitézek, műveltség tüköri

   Kiknek műveltségét messze föld beszéli.

………….

   Miért, hogy újságtok parlagon hagyjátok ….

 

 

Eddig emlékeszem a szövegre, s még arra, hogy osztályfőnökünknek tetszett a második versszak eleje, a „valósághű ábrázolás”, jót kuncogott rajta. S volt még egy versem, Balassi-strófában, arról, hogy civakodás közben a lányok megrongálták az apámtól kapott különleges vonalzómat.

 

1965 júniusa, a Zempléni-hegységben

 

     Nézzük sorban a kuriózumokat. A csapat összetétele. Két osztályból tevődött össze az amúgy se nagy létszámú csoport, a 2.b és a 3.b tagjaiból, s közöttünk volt egy elsős fiú is. Így voltunk négyen fiúk és közöttük hárman nemescsóiak. Majd ha a teljes névsort összeírom, akkor, a lányok után, ideírom az ő nevüket is. A másik különlegesség az útirány és a helyszínek sora. Egy arab egyest írt le az útvonalunk. Előbb azonban aludtunk egyet a Keleti pályaudvar vasutas szállójában, s itt hallgattuk – 1965-ben – rádión a Ferencváros-Juventus VVK-döntőt, ahol a Fradi kupát nyert, s ezzel azóta is vezeti a magyar klubcsapatok ranglistáját a nemzetközi eredmények tekintetében.

     A képzeletbeli 1-es csúcsa Boldogkő vára volt. Itt szálltunk le a vonatról, s megnéztük a sziklapengére épített várat.

 

 

 

Majd tovább gyalogoltunk az első zempléni szálláshelyünkre, a mogyoróskai turistaházig. A harmadik sajátosság (szomorú meglepetés), hogy itt tudtuk meg: Földessy József osztályfőnök a következő tanévet Pomázon kezdi, családi okok miatt, bennünket pedig összevonnak az A-osztállyal.

     Tehát aludtunk egyet Mogyoróskán. A másodikat. Megcsodáltuk a helyiek barátságos viselkedését (osztályfőnökünk előzetesen figyelmeztetett bennünket, hogy mindenkinek köszönjünk), a legeltetésből hazatérő kistermetű sertéseket, a szállásunk puritánságát. Megettük az idős néni által készített borsófőzeléket, mosakodtunk a kútból húzott hideg vízben, s aludni tértünk. Másnap gyalog indultunk tovább, kezdetben az Arka patak völgyében. Kis medencét duzzasztottunk az átpakolt kövekből, s még meg is mártóztunk. (Ahogyan ezt a képek is mutatják.)

 

 

Elmentünk a regéci vár romjai mellett, s estére beértünk Füzérre. Itt volt a második szállásunk, s a vacsora a háziak által készített gombapaprikás. Talán a gombát mi szedtük? Felgyalogoltunk az akkor még ugyancsak elég romos állapotban lévő várhoz. (Azóta a néhány falmaradványt kiegészítve és a hiányzó részeket újjáépítve a vár régi teljességében látható, amint erről egy 2016-os híradás beszámol. http://feol.hu/utazo/fuzer-tobb-evszazados-almabol-kelt-uj-eletre-a-romantikus-eroditmeny-1790097)

   Mivel kétszer aludtunk Füzéren, elgyalogoltunk a Nagy-Milicre is. Erről is van egy fotó, Guitman Gábor őrizte meg. Amint látható, talán mindegyikünk itt tette először a lábát ki a határainkon túlra, ha csak pár lépés erejéig is. Hiszen a határkő másik oldalán a CH (Chechoslovakei) lehetett.

 

 

A pálházi vasútállomáson kisvonatra ültünk. Vagy valamelyik másik állomáson. A lényeg az, hogy a kisvonat felfelé ment csak a a diesel mozdonyával, felhúzott talán három-négy személykocsit, s lefelé ezeket a kocsikat egyenként eresztették el,- a mozdony csak az utolsót vitte le -, egy-egy kalauz irányításával. A kalauz feladata volt, hogy állomásonként meglendítse (megtolja), majd a következő állomáson a kézifékkel lefékezze a kocsit, megvárva utána az utasok le- és felszállását. Így értünk le Sátoraljaújhelyre, ahonnan Sárospatakig már normál módon mentünk tovább. Itt is családoknál aludtunk, tán két éjszakát, a Bodrog partján. A 4-5.-et. Mindenképpen legalább kettőt, hiszen másként nem fért volna bele a programunkba Széphalmon a Kazinczy-mauzóleum, aztán a sárospataki vár, a kollégium, s még egy kis fürdés is a Bodrogban. Az utolsó szállásunk pedig a tokaji turistaház volt. Itt az egyik templomban kialakított bormúzeumot néztük meg, Papp nevű vezetője kalauzolásával, (aki Földessy ismerőse volt, s aztán valamilyen tévéműsorban láttam viszont), s voltunk egy pincében is, ahol én egy csatos bambis üvegbe is tölttettem a valahány puttonyosból, hazavitelre. S szintén strandoltunk, a Tisza-híd alatt, a Bodrog torkolata után, már a Tisza bal partján. (Az eltelt évtizedekben Széphalom is tovább épült. 2008-ban nyílt meg A Magyar Nyelv Múzeuma, ahol az állandó kiállításon végigkövethető nyelvünk története, benne nagy gyűjtemény a diáknyelvi leleményekből. A képen a múzeum bejárata látható.)

   Itt is felidézhetek néhány további emlékmorzsát. Csónakázást egy elvtársi üdülő mellett, alighanem László-tanya volt a neve. (Igen, ma is ismeri a net, ma is ez a neve, Károlyi-vadászkastély kiegészítéssel. Lehet, hogy mi nem is csónakáztunk, csak néztük. De igen, ahogyan ezt egy ugyancsak Gábortól kapott kép is mutatja.)

 

 

Ott ülnek a lányok a padon a fennmaradt másik képen. De előtte, még Füzérről gyalogtúra a Nagy-Milic-re, ahol először voltunk „külföldön”, igaz, csak pár lépésnyit, amikor megkerültük a magyar-csehszlovák határt jelző határkövet. S ugyanitt Földessy mászott legmagasabbra a háromszögelési pontot jelölő tripódon, s azt rázva, észak felé nézve, szlovák dallamokat dúdolt. Úgy tudtuk-tudjuk, hogy arrafelé volt a szülőföldje. Ez esetben azonban két éjszakát töltöttünk Füzéren. (Ez itt már ismétkésnek számít.)

Kazinczy-relikviák, a halotti maszkja a széphalmi mauzóleumban.

 

 

 

 

A Sub rosa-terem a sárospataki várban. Az éppen restaurálás alatti gótikus templom, ahol a lábunk alatt hevertek az ablakok ólomüveg-darabjai (egyet máig őrzök, ha előkerül, akkor fotózom). A Vörös-torony tetején mondta végig az idegenvezetőnk a település rangjának évszázados változási sorát a szabad királyi várostól a járási székhelyen át a nagyközségig. A református kollégium kiállítása, a kapu alatti névsor megcsodálása. Egyik fiú, Attila tréfája akkor, amikor el kellett döntenünk, hogy a négy fiú hogyan aludjon a két ágyban. „Ma én alszom az ágyban, te az ágy alatt. Aztán holnap cserélünk, te alszol az ágy alatt, én az ágyon.”

Képek már nemcsak a tájról, épületekről készültek, hanem magunkról is, így akár teljes névsor írható a segítségükkel, már ha emlékszünk a felettünk járók nevére. Talán az ő tablóképük segíthet. (Huszonkilenc képet találtam, remélhetőleg mások is tesznek hozzá. Néhányat itt láthatunk, a többi a képgaléria képei között van.)

 

 

Tokajban, a Tisza-parton

 

 

A harmadik évben

 

 

   Ha véleményt próbálnánk alkotni arról, hogy mennyiben hátráltatta a tanulásunkat a sok személyi változás, akkor figyelembe kell vennünk a most még nem ismert névsort az A-osztály első két évéről. Annyi azért most is látszik, hogy csak a biológiát és a németet tanította   a volt B-seknek végig ugyanaz a személy, a többiben voltak kisebb-nagyobb változások. Magyart és történelmet hárman, matematikát, fizikát és kémiát, oroszt ketten tanítottak.

   S alig akarom elhinni, hogy harmadik évet 45-en kezdtük. Pedig az évkönyv ezt igazolja. Persze az év végégig 42-en jutottunk el, majd az érettségin 35-en voltunk. Az évkönyv 24. oldalán egy bekezdés szól az összevonásról.

   A harmadik osztály 45-ös névsorában négy később érkező van, 23-an a volt B-ből és 18-en a volt A-ból. A végére (a ballagós meghívón) 20+13+2 volt az összetétel.

 

   Az évkönyvből az is látszik, hogy a tanév végén az osztályunkból a tanulmányi eredményük jutalmaként könyvet kaptak: Gaál Anna, Tompa Szidónia, Domonkos János, Gregorich Mária és Kocsis Jolán. Ebben a sorrendben olvasható. A KISZ-ben végzett munkájáért is kapott elismerést Kocsis Jolán, a sportban végzettért pedig Gregorich Mária.

 

   Az új osztálytársak azért részben ismerősek voltak. A fiúk egy része a kollégistáknak és a bejáróknak. Hiszen télen azok is vonatozni kényszerültek, velem együtt, akik jobb időben kerékpároztak. Így volt ismerős számomra korábbról Klojber Alajos, s még korábbról Simon Lajos, akivel a nemescsói általános iskolában negyedikben voltunk osztálytársak. Ez a téli bejárás azért is emlékezetes, mert akkoriban még rendes telek voltak, sok hóval. Gyakran még a lukácsházi vasútállomásra se tudtunk Nemescsóból kibiciklizni, pedig harmadikos koromban heten is jártunk naponta. Ilyenkor gyalogolni kellett, akár hófúvásos időben is. S néha előfordult, hogy a vonat, aminek fél nyolcra Kőszegre kellett volna érnie, csak 10-11 órára ért oda. Alibink volt, igazolni se kellett, hiszen ezzel a vonattal járt Szombathelyről Lévay Gyula némettanár, s nekünk addigra illett az iskolába érnünk, amire ő is odaért. Hazafelé pedig a kőszegi váróteremben és a vonaton lehetett kaszinózni.

   Ebből az időből két diákcsíny jut eszembe. Az egyik kapcsolódik a tantermi képen látható klasszikus vaskályhához. Harmadikos korunkban elharapódzott a fiúk között egy rossz szokás. Főleg a bejáró lukácsháziak jártak benne élen. Az, hogy a nap végén belecsempésztek mások táskájába vagy egy hasábfát, vagy pár szem brikettet, s ez meg is fogta a könyveket-füzeteket. Egy ideig pedig egy autóbuszról leszelt hátsólámpa-búra járt körbe a táskákban, én is hazavittem egyszer. A másik a vonatozáshoz kapcsolódik. Egyszer Lojzi egy érdekes trükkel tartott bűvöletben bennünket. Egy zsebtükörre rátett egy pénzérmét, s arra kért bennünket, hogy valamelyikünk vegye le, úgy, hogy ő nem látja. Vagy elfordult, vagy kiment, s közben valaki tényleg levette a pénzt a tükörről. Lojzi visszafordulva hosszasan tanulmányozta a tükröt, majd tisztára törölte, s mindenkitől ujjlenyomatot kért. Mindig megmondta, ki vette le a pénzérmét. Több nap után árulta el a titkot, addig nem vettük észre. Beépített embere volt Lajos, aki megfigyelte, hogy ki a „tettes”, s ő kis kézemeléssel jelezte ezt akkor, (hogy ő következhessen), amikor az illetékes adta a lenyomatot.

   S ha már Gábor megőrizte és rendelkezésünkre bocsátotta azt a képet, amin Kolonits Józseffel (alias Muki) söröznek Sopronban a politechnikai kirándulásunkon, ejtsek pár szót róla is. Annál is inkább, mert nekem jutott padszomszédként a harmadik év elején, miután Gérnyi István Tibor elhagyott bennünket. Kollégista volt, s úgy rémlik, hogy néha éjszakára kiszökött az akkori pincér barátnőjéhez. Ehhez időnként kölcsönt is kért tőlem, s év végére bizony az adósom maradt. Negyedikben már nem volt az osztálytársunk. S a neve okán is, meg persze az eszessége miatt is, elnyerte Nemes Dénes tanárunk szimpátiáját, aki olyankor, amikor jókedve volt, érsek úrnak szólította.

 

   Ahogyan már említettem, a tanév elején politechnika-helyszínt is váltottunk.

Talán épp a soproni kirándulásra indulunk a következő képen.

 

 

 

Egy kép az 1966-os soproni kirándulásról egy politechnika-napon: lányok a Károly–kilátó lábánál.

 

 

…. és a tetején.

 

Ezen a kiránduláson talán a Storno-házban és a mellette lévő templomban (Kecske-templom) is voltunk.

 

 

 

A soproni kiránduláson a kilátónál (Olga képe)

 

A Károly kilátónál, talán egy erdészeti egyetemi vendéghallgatóval (Olga képe)

 

Csendélet a Károly-kilátó mellett. Gabi és Muki (azaz Kolonits Józsi) éppen söröznek

 

A Királyvölgyben egy politechnika-napon (Olga képe

A politechnika-csoport 1996-ban a Gyógypedagógiai Intézet melegházánál (ma csak a romjai láthatók)

 

 

A Gyógy „majorság”-ában

 

 

Egy lap Olga politechnika füzetéből 1963 őszén

 

   Egy betét vagy kitérő a második két év politechnikájának a helyszínéről. Nem emlékszem ugyanis, hogy bármilyen módon tudomást vettünk volna abban a négy (nekem öt) évben -, amíg Kőszegen voltunk -, arról az azóta emblematikussá vált könyvről, amit Ottlik Géza írt, s 1959-ben jelent meg. Minden kőszeginek illett tudni róla, de még inkább illett volna nekünk, akik két éven át abba az intézménybe jártunk hetente egyszer, arra a bizonyos politechnikára. Én vagy tíz évvel később jutottam el az Iskola a határon elolvasásához, s még sokkal később, azaz mostanára ahhoz, hogy megkíséreljem egyrészt irodalmilag, másrészt képzéstörténetileg valahogyan rendszerbe helyezni.

   Röviden összefoglalom mindazt, ami szerintem nekünk, ötven év elteltével fontos lehet erről a helyről és erről a műről. Amikor mi 1965 őszén heti egy napra oda kerültünk, Gősy Árpád és …. …. keze alá, akkor az elődintézmény, azaz a Hunyadi Mátyás Katonai (Al)Reáliskola alapításának 109. évfordulója lehetett volna. A megszűnésének pedig a huszonegyedik. Hét éve működött azonban – mintegy tíz évnyi senyvedés, orosz katonák általi használat után – a helyén létrehozott Országos Gyógypedagógiai Intézet. Akkoriban hatszáz gyerekkel, bentlakásos formában, s három problémacsoportra szakosodva. A két fogyatékosságra, azaz a beszédhibák és a hallássérülések javítására, valamint a nehezen nevelhető (gyakran felelős beosztású szülői háttérrel rendelkező) gyerekek 24 órás szemmel tartására. Mindezekhez a hely ideális volt. A téglakerítéssel körülvett nagy park, amiben akkoriban nyolc önálló épületrész volt, s a síneken túli gazdaság, aminek a konyhakertészete és a sertéstelepe élelemmel látta el a konyhát, és tevékenységi lehetőséggel a nagyobb gyerekeket. S még két külön gyümölcsös is tartozott hozzá, az egyik helyén hozták létre az azóta csődbe ment és romosodó városi szabad strandot, a másik pedig a Királyvölgyben volt. A kazánház mellett egy két részből álló fűtött üvegház szolgálta ki a szabadkerti területeket. Mi ugyebár az első két év állai gazdasági és mezőgazdasági technikumi előélete után kerültünk ide, s töltöttük el meglehetősen kellemesen a heti egy napokat.  

   Ami pedig az irodalmi vonatkozást illeti. Ottlik 1923-26 között járt ott iskolába, s erről írta előbb a Továbbélők c. művét is, ami csak halála után, 1999-ben jelent meg, s az Iskola a határon előzményének tekinthető. Ez utóbbiban szubjektíven realista képet rajzol az akkori idők intézeti belvilágáról. S az ugyancsak postumus megjelent Buda a folytatás, a másik négy év időszakáról. Ide tartozik még, hogy egyrészt egy évig a munkahelyem is volt az utódintézmény 1967-68-ban, másrészt pályám második felében, amikor magyart tanítottam szak(közép)iskolában, a szakiskolai tanulóknak (ma szakgimnáziuminak kell nevezni) pár éven át olyan tankönyvük volt, amiben két szemelvényt olvashattak az alapregényből. Annak a jegyében, hogy a korosztály és a problémavilág rokon lehetett. Akkoriban mindig elmondtam, hogy bizony, én egy évig dolgoztam azon a helyszínen, s ezért magam elé tudom idézni azt a két jelenetet. S felhívtam a 14-15 éves tanulók figyelmét arra, hogy a műben szereplő gyerekek náluk négy évvel fiatalabbak voltak, Ottlik mégis milyen tudatosságot,, érettséget, tágasabb világértelmezést adományozott nekik.

   S még egy vonatkozás. Érdekelt is, s plusz érdemet is akartam szerezni azzal (a tervezett felvételihez), hogy jelentkeztem 1966-ban a nyári építőtáborba. Ennek a helyszíne Kőszeg volt, az osztrák határ közelében, a Gyöngyös partján lévő réten ástunk jó mély árkot. Kb. 2,5-3 méter mélyre kellett lemennünk, mert a parti kutak szűrt vízét vezették be onnan a városba, az ivóvízhálózat bővítésének keretében. A Gyógy tornatermében volt az egész csapat szállása. S mivel vasárnap nem volt munka, arra a napra én eltávozást kértem. Két megyei KISZ-es volt a vezetőnk, egyiknek Perosa volt a neve, a másik talán Farkas volt, így el is neveztük Perosát Piroskának, pedig ő volt a jobb srác. Ezt el is magyaráztuk neki, amikor egy beszélgetés közben kicsit sérelmezte a Piroska nevet. Node egy büntetést is kaptam, hiszen nem figyeltem oda arra, hogy vasárnap estére vissza kellett volna érjek. Apám vitt motorral hétfő reggel, s a büntetésem egy meccs nézésétől való eltiltás lett az akkori londoni foci-vb közvetítései sorában. S ennek a tábornak egyik esti programja volt egy mozi, s máig emlékszem, hogy a Slágerrevü c. angol film ment.

   A gondolatsor végén azt is szeretném jelezni, hogy nemcsak a korábbi B-seknek lehet érdemes visszaemlékezni erre az intézményre, hanem az egész osztálynak. Hiszen legalább arra négy évre mindannyian kőszegiek lettünk, s azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az intézmény akkori igazgatója, dr. Nagy László tanított nekünk negyedikben logikát és lélektant. A ballagási szerenád ide illő részéről másutt már megemlékeztem. Ugye? Vagy majd ezután?

 

Osztálykirándulás 1966

 

   A harmadik év végi kirándulás is rendhagyó volt. Két osztály utazott együtt Pécsre, az osztályfőnök Kovács Balázs tanár úr tanulmányainak színhelyére 1966 júniusában. Egyszer találkoztunk mis az épp ott tanuló öccsével. Az osztályunkkal együtt volt az 1.A osztály, amelyben húgaink is jártak, s Huszka Jenőné volt az osztályfőnökük. Ez a kirándulás rövidebb volt az előzőeknél, két vagy három éjszaka volt benne. Ezek helyszíne a Nagy Lajos Gimnázium tornaterme volt, ahol a földre terített matracokon aludtunk. Mindkét osztály diákjai, kis távolságot tartva a lányok és a fiúk matracsora között. Egyik éjszakára még egy másik osztály is érkezett, a tornaterem elkerített másik részébe. Némi átmászási próbálkozás talán volt, s biztosan volt fogkrémezés, cipőkrémezés és vízcsurgatás.

 

   A napi programok közül háromra emlékszem. Egy látogatásra az erdei állatkertben, (egy fiatal őzbak emelgetett valamit a szarvával, s erre megjegyezte Csányi Zoli, hogy vandálkodik) a siklósi várba való vonatozásra és egy esti színházi előadásra. Sartre A legyek c. darabja ment, s úgy emlékszem, hogy Elektra és Oresztész szerepét két fiatal, Pécsi Ildikó és Bálint András játszotta. S valóban:

https://www.oktatas.hu/pub_bin/dload/kozoktatas/tanulmanyi_versenyek/oktv/oktv_2007_2008/magyir_javut2f_oktv0708.pdf

 

„A dráma első magyarországi bemutatója 1966-ban a Pécsi Nemzeti Színházban történt,

Pécsi Ildikóval és Bálint Andrással s főszerepekben. Az előadás érdekessége, hogy a

díszleteket Martyn Ferenc szobrászművész tervezte, és közreműködött benne a Pécsi Balett is.

Sartre: A legyek”

   A balett tagjai lehettek pl. az óriási fekete legyekként megjelenített erinniszek.

 

Aztán Gál Anci fotója segített emlékezni a harkányi termálozásra is.

 

 

 

További mozaikok a négy évről.

 

   itt előbb a 1-2.b-s részletek

 

határkapálás – gimi-szintű, van hozzá egy NK-s elem

 

   „Nagy élmény: 64-ben – tavasszal vagy ősszel – a kőszegi gimnázium vállalta el a nyomsáv felkapálását. A pénzből készült el az iskola hangszórósítása, addig a körözvényeket diák vitte körbe és olvasta fel az osztályokban. Ekkor láttam, hogyan védik kedves hazánkat a titokban bejönni, vagy inkább kimenni akaróktól. A két sor magas szögesdrót kerítés között dolgoztunk, kutyás határőrök figyelő tekintete mellett. A kb. 15-20 méteres sáv belső felét kellett felkapálnunk, hogy az esetleges lábnyomok láthatók legyenek. Tudtuk, hogy a munka értelmetlen, hiszen egy nagy zápor újra keménnyé tette az agyagos földet. A katonák sűrűn figyelmeztettek bennünket, nehogy a külső, osztrák oldali füves részre lépjünk, mert akkor repülünk. Ott ugyanis taposóaknák voltak, s hogy még véletlenül se ússza meg a határsértő, össze is kötötték azokat. Közülünk senki sem volt még ilyen közel a Nyugathoz, s egyik társunk – hallotta, vagy kitalálta – a következő humoros kérdést tette fel:

- Érzitek, milyen büdös van?

Szaglásztunk, nem éreztük, de értettük az önmagának adott választ: - Mert rothad a kapitalizmus.

Azóta többször is eszembe jutott, s néhányszor tanítványaimnak is meséltem a sztorit. A táj a mai napig őrzi a sáv sebét, aki az Írottkőre akár Velem felől, akár a szomszédból megy fel, láthatja, hogy itt a fák, bokrok csak fele akkorák.”

   Részlet egy korábbi emlékidézésből. Itt kiegészítésül hozzáteszem, hogy kaptam egy reszelőt és a megbízatást az osztályfőnöktől, hogy nekem kell élesíteni a különböző fajta elkopott kapákat. Úgy sejtem, hogy ez terápiás célú feladat volt, gátlásos magamnak egy kis kommunikációs gyakorlat. Éltek is vele gyakran, főleg az E-osztály lányai, akiknek még alibijük is lehetett a lazsálásra a rám várakozás.

 

Munka a Chernel-kertben, sétányépítés, gazok irtása, meg is vagyunk nevezve a mai napig, globalice, a bejáratnál.

 

Majd a 3-4. évből. Két egynapos tanulmányi kirándulás. Sárvárra, ahol a cukorgyárban voltunk és a Barnevál-ban, majd egy másik napon Ajkára, az üveggyárba és az alumíniumkohóba. Itt szinte félelmetes volt az a csarnok, ahol az elektrokemencék sora volt, a nagy hőség és a húszezer volt feszültség.

 

   Szerenád, Gyógy-os részlettel. Körbejártunk énekelni tanárain ablaka alatt, s az utolsó állomás a Gyógypedagógiai Intézet igazgatói lakásának ajtaja volt. Dr. Nagy László kijött közénk, beinvitált bennünket a főépület első emeletére, a bőrkanapékkal berendezett rezidenciájába, s finom konyakkal vendégelt meg bennünket. Aztán tovább jött velünk a Gyöngyös hídjáig, ahol sárospataki diákdalokat énekelt nekünk.

   Itt lehet megjegyezni, hogy nagyon szakszerűen és nagyvonalúan oktatta a már említett két (egy-egy féléves) tárgyát, a logikát és a pszichológiát. Akkoriban azonban még azt gondoltam, s ezt hangoztattam is, hogy a pszicológia kategóriái, szakkifejezései esetlegesek, tudomántalanok.Későbbi tanulmányaim során felidéződtek azonban bennem az alapismeretek. S arról is hallottunk, hogy tanári értekezleteken vagy fegyelmi ügyekben dr. Nagy, amikor csak módja volt, mindig humánusan foglalt állást, talán állíthatom, hogy diákpárti volt.

 

   Idáig eljutva egy őszinteségi rohamot érzek magamon eluralkodni. Mert talán már céloztam rá, hogy dr. Nagy László egy évig a főnököm is volt, a nagyon nagyfőnököm. Volt egy közbülső nagyfőnök, azaz Pogány Attila otthonvezető, s a helyettese, Árbócz Imre, aki Tapi bácsi tanítványa volt. S a roham eredményeként kell írnom arról, hogy egyszer igazoló jelentést kellett írnom. Nem a saját csoportjaimmal voltam, hanem egy vasárnapon egy idegen csoporttal. Helyettesítés, azaz csere révén „nyertem meg” őket. Délelőtt egy nálam rutinosabb kolléga volt velük, bizonyos V.János, akivel együtt jártunk be vonattal. S már akkor elmentek páran a gyerekek közül külön utakra, a csoportvezetőjük engedélyére hivatkozva, papírt gyűjteni. Délután nálam is erre hivatkoztak, s én is elengedtem őket, de ekkor már le is buktak. Vandálkodtak, pl. tükröt törtek egyik wc-ben, szemeteltek s még nem tudom, milyen kis károkat csináltak.

   S ha már elindítottam egy emléksort a Kőszeghez, de már nem a gimihez tartozó eseményeket felidézendő, akkor alighanem folytatnom kell. Elsősorban a Gógy-ra vonatkozóan, de – mivel feleségemnek segítve háromszor is voltam kisiskolások nyári napközije közben túravezető, s mostanában szívemen viselem a város irodalmi értékeinek a bemutatását – akár kiterjesztve is. (Ennek az értékbemutatásnak három részlete található a mellékletben, ahol a Kőszeg és Vidéke számára írt kis irodalmi témájú cikkeim vannak.)

  

A találkozók felidézése (képsorok a mellékletben)

 

Valamikor, a 70-es években jelent meg az Élet és Irodalom-ban Spiró Györgynek egy egész oldalas írása, Bada tanár úr címmel. Abban említette, hogy osztályfőnökük előre jelezte nekik, hogy érettségire majd egy Kosztolányi-verset ad nekik. Nem tudták kitalálni, hogy melyik lesz az. Ez volt:

 

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most, legyen tiéd örökre az egész. Vedd a telet és a nyarat, a lombost, itt van neked az epe és a méz. Ez itt a keserű s ez itt az édes, ez a fekete és ez a fehér, ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess, ez itt a méreg és ez a kenyér. Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is, ölelni lágyan és birkózni kart, és harcot is, hogy harcolj csakazértis, a rózsa mellett ott legyen a kard. Van még néhány elhányt és csonka holmi, egy kis verőfény és egy-két kacaj, viaskodó kedv, várat ostromolni, és végezetre egy nagy, tompa jaj. Iker ajándékot veszel örökbe, oly ember-ízű és oly felemás, de ember adta, nem telt néki többre, eget ne vívj, mély kútakat ne áss. Sötéten nyújtom ezeket tenéked, s koldus apád most tétovázva áll, mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet, és a baljában ott van a halál.

Az utolsó szava miatt jutott most eszembe. Mert voltak-vannak, akik már nem lehettek-lehetnek velünk.

 

Ritkán találkoztunk, ezzel a jubileumival együtt négyszer.

 

   1972: Az első az ötéves volt, ahol azért nem tudtam jelen lenni, mert akkor volt egy felvételi elbeszélgetésem a könyvtáros kiegészítő szakon. Ahova aztán nem vettek fel, mert több idős kolléga volt előttem a sorban, akiknek az akkori beosztásukhoz kellett e végzettség. Így tehát nem is tudok semmit erről a találkozóról.

 

1997: A második. Nem voltunk sokan. A negyedikes tantermünkben gyűltünk össze, majd vacsorára a Gesztenyés-be mentünk. Simon(Horváth) Marika fotói segíthetnek emlékezni a megjelentekre. Közöttük azonban szavakkal is meg kell emlékezni a két osztályfőnökünkről, akik a vacsoraasztalnál egymás mellett ültek.

 

2012: A harmadik. Programja hasonló volt, de most a Bécsikapu vendéglőbe mentünk. A képek tanúsága szerint osztályfőnökünkkel együtt 17-en voltunk. S hárman „égi igazolással” távol.

 

2017: Az ötvenéves. Erre hamarabb kezdődött el a szervezés, az emlékgyűjtés szándéka miatt.

 

 

 

 

• Mellékletek

 

a., Képek, W-s fájlban

b., Egyéb dokumentumok

c., Csatolt mellékletek, hivatkozások

 

• Tematikus képgyűjtemény JPEG-s mappákban

 

 

 

a., Képek

 

 

a., Tematikus képsorozatok. A kis képméret oka az áttekinthetőségre és a krónikázásra való törekvés. Minden kép látható a galériában is, JPEG-formátumban.)

 

 

Politechnika-kiránduláson Sopronban

 

 

Tablónk a Fő tér egyik kirakatában

 

 

A Jurisics-várban

 

Politechnika

 

Nyári kirándulás 1965-ben

 

A Boldogkő várának sziklapárkánya

 

 

Fürdőzés az Arka-patakb

Regéc romjainál

 

A Nagy-Milic-en

 

 

A László-tanya környékén

Széphalom

 

 

Sárospatak, Rákóczi-vár

 

 

A Református Kollégium bejárata

 

 

 

Tokajban, templom esti „fényben” és a turistaház udvara

 

 

 

Itt találkozik a Bodrog a Tiszával …

 

 

 

… itt pedig mi a Tiszával.

 

 

 

Építőtáborban Csákánydoroszlón 1965-ben

 

 

 

A pécsi kiránduláson

 

 

 

A három találkozóról (képes beszámolók)

 

1972

 

1997

 

   A második találkozó volt, 25 évvel az első találkozó és 30 évvel az érettségi után. Nem voltunk túl sokan, de a jelenlévők közül ketten (Pusker Ferenc és Szőke Zsuzsa) utoljára tudtak közöttünk lenni. Az utolsó tanterműnkben gyülekeztünk, ott számoltunk be az eltelt évekről. A vacsora pedig az egykori Fekete-kert helyére épített Gesztenyés vendéglőben volt. Két képen is látható a két osztályfőnökünk. Gyurka bácsira a temetőben emlékeztünk. A képek Horváth Mária fotoalbumából való.

 

2012

 

   A találkozó forgatókönyve hasonlatos volt az előzőéhez. Lehetséges, hogy ugyanannyian voltunk, mint tizenöt évvel korábban, de a megjelentek szerint voltak eltérések. Többen közülünk ekkor kerültek elő az ismeretlenség homályából, kellemes meglepetést okozva számunkra. Fájdalmas, hogy azóta is kevesebbel lettünk, Gregorich Mária sem tud többé közöttünk lenni. Ezúttal a Bécsikapu étterem volt a vacsora színhelye.

 

 

2017

 

 

 

b., Dokumentumok

 

Ezt az autogramokból összetevődő névsort Emma őrizte meg. Talán negyedikes korunkban készült, de hogy miért és hol, azt ki kellene deríteni.

 

 

 

Önmagukért beszélnek:

 

 

 

1964 nyara

 

 

1964.07.07.

 

 

1997 – a 30 éves találkozó után

 

 

Levelek 1965-ből

 

 

c., Mellékletek, hivatkozások (személyi rész)

 

Tartalom

 

Könyves Tóth Kálmánról

Kőszeg irodalmi hagyományairól

A politechnikai képzésről

 

 

Könyves Tóth Kálmán

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%B6nyves_T%C3%B3th_K%C3%A1lm%C3%A1n_(%C3%ADr%C3%B3)

 

Téves adatként szerepel, hogy 1963-ban került Budapestre, hiszen nekünk egész évben, 1964 júniusáig tanította az ábrázoló geometriát.

 

Könyve: Elemi geometria kezdőknek. Bp. 2009. 166 p.

 

http://www.e-nepujsag.ro/op/article/memoriam-dr-k%C3%B6nyves-t%C3%B3th-k%C3%A1lm%C3%A1n-1929%E2%80%932007

 

Inmemoriam: dr. Könyves Tóth Kálmán (1929–2007)

Cikk | szeptember 28, 2012 - 16:04 | Beküldő: Oláh-Gál Róbert

 

A Könyves Tóth címer, Rákóczi Zsigmondtól

Jelen írás az öt éve elhunyt dr. Könyves Tóth Kálmán matematikus, nyelvész, tankönyvírónak szeretne emléket állítani. Mikor a Népújság olvasóinak hat évvel ezelőtt röviden bemutattam Űrtan elemei kezdőknek című írásomban dr. Könyves Tóth Kálmánt (Népújság, 2006. október 21.), akkor még közöttünk volt, és éppen készült, hogy életében először és sajnos utoljára eljöjjön Erdélybe.

Szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy e nevet több jeles személyiség is viselte. Az ismertetendő matematikus, dr. Könyves Tóth Kálmán unokabátyja is Könyves Tóth Kálmán nevet viselt, református pap volt, ugyancsak jeles író, akinek az apja Könyves Tóth Mihály, a debreceni Nagytemplom papja abban az időben, amikor Kossuth Lajos Debrecenben, éppen a Református Kollégiumban kihirdette a Habsburgok trónfosztását. (A református pap Könyves Tóth Kálmánról a következőképpen emlékezik meg Szinnyei lexikona: „Könyves Tóth Kálmán, ev. ref. lelkész, Tóth Mihály ev. ref. lelkész és Medgyessy Eszter fia; szül. 1837. aug. 31. (szept. 8. kereszteltetett) Debrecenben; tanulmányait nagyrészt szülővárosában végezte. A szabadságharc alatt a szatmári katonai intézetben volt. A világosi fegyverletétel után apja fogságra jutván (anyját már 9 éves korában vesztette el), ő és három testvére a rokonoknál találtak menedéket. Gimnáziumi tanulmányai közben a német, francia s angol nyelvet is elsajátította. 1860-ban elvégezte a teológiát és egy évig Szepes megyében időzött. 1861 őszén az utrechti egyetemre iratkozott be; két évet itten, felet Párisban, felet Londonban töltött. Hazatérte után 1863 őszén kunszentmiklósi lelkész lett, míg 1866. Laczháza, 1883. Debrecen hívta meg papjául, hol 1884-ben a tiszántúli egyházkerület megválasztotta tanácsbírónak.”)

2006-ban a Sapientia Egyetem csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Karának matematika-informatikai tanszékcsoportja emlékkonferenciát szervezett Bolyai Farkas halálának 150. évfordulójára. Kellemes meglepetést akartam szerezni a résztvevőknek, és ezért meghívtam Budapestről dr. Könyves Tóth Kálmán nyugalmazott matematika-fizika szakos tanárt. Ugyanis olvasmányaimból tudtam, hogy akkor már 50 éve, Szegeden, Bolyai Farkas halálának 100. évfordulóján az akkor fiatal Könyves Tóth Kálmán kőszegi matematikatanár bejelentette, hogy a mai fiatalság számára átdolgozta Bolyai Farkas utolsó magyar nyelvű hattyúdalát, az Űrtan elemi kezdőknek című tankönyvét. Bolyai Farkas utolsó műve a német nyelvű KurzerGrundrissEinesVersuchs volt. Sajnos Könyves Tóth Kálmán művének kiadása elmaradt. Így meg kellett találnom Könyves Tóth Kálmánt, és szerencsémre a Bencés Öregdiákok Szövetségének honlapján viszonylag hamar rá is leltem. Kiderült, hogy családja ősi erdélyi család, egyik őse még Rákóczi Zsigmond fejedelemtől kapta nemesi oklevelét (lásd a mellékelt ábrát), de ő maga sohasem járt még Erdélyben. Így aztán meghívtuk, és a 2006 novemberében tartott csíkszeredai konferenciánkra az akkor 78 éves idős tanár el is jött.

Könyves Tóth Kálmán 1929. május 1-jén született Budapesten. A bencések pannonhalmi kétnyelvű (magyar-olasz) gimnáziumában érettségizett 1947-ben. Ugyanott novícius is volt, de végül nem lett szerzetes. A matematika és a nyelvészet mellett nagyon szerette a zenét, és élete során kapcsolata e három tudománnyal mindvégig megmaradt. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem matematika-fizika-ábrázoló geometria szakán végzett, majd 1954-ben Kőszegen kezdett el tanítani. Az akkori Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapokban találkozhatunk is a nevével, szívesen küldött kitűzendő feladatot a lapnak. Kőszegen került kapcsolatba az akkor már idős Visnya Aladárral, tőle kapta Bolyai Farkas: Űrtan elemei kezdőknek könyvecskéje eredeti példányát. Visnya Aladár Fejér Lipót pécsi iskolatársa volt, mindketten Maksay Zsigmondtól tanultak matematikát. Könyves Tóth Kálmán mesélte, hogy úgy tartották, Visnya Aladárból valószínűleg nagyon jó matematikus válhatott volna, 1896-ban még az Eötvös-versenyt is megnyerte. Később azonban a természettudományok felé fordult, botanikus és zoológus lett, ő alapította a kőszegi Jurisich Miklós Múzeumot.

Könyves Tóth Kálmán nagy lelkesedéssel tanított, még zenekart és énekkart is szervezett a gimnázium tanulóiból. Évente nívós hangversenyeket tartottak. Később, Budapestre kerülve, az Egyetemi Számítóközpontban dolgozott, főként az akkor már népes családja jobb ellátása érdekében. Itt írta meg az egyetemi felvételikkel kapcsolatos könyvét, a Szándék és valóságot. Nyelvészekkel közös munkában részt vett a magyar Szóvégszótár szerkesztésében. Matematika tagozatos tanulók részére készített tankönyvekbe írt fejezeteket a geometria axiomatikus felépítésével kapcsolatban, valamint az integrálszámításról.

(Néhány könyve: Könyves Tóth Kálmán – Ruzsa Imre – Matematika III. 9. o, Dr. Korányi Erzsébet – Könyves Tóth Kálmán – Matematika IV. 12. o. Frigyesi Miklós, dr. Könyves Tóth Kálmán: Felvételi vizsgák a felsőoktatási intézményekben 1983, Szándék és valóság, Tájékoztató az egyetemi, főiskolai felvételi vizsgák tapasztalatairól, Még ilyen iskolát! Dr. Scherer Norbert, dr. Könyves Tóth Kálmán, Budai Margitosok Baráti Köre (2000), Bencés Diákszövetség almanachok szerkesztése)

Csíkszeredában mindenki számára feledhetetlen előadást tartott a fél évszázada Csipkerózsika-álmát alvó munkájáról. Hallgatva őt, az volt az érzésünk, hogy személyében akkor Bolyai Farkas járt ott közöttünk. Előadása végén könyvének kéziratát és a hozzá kapcsolódó anyagokat átadta e cikk írójának, annak reményében, hogy a könyv majd egyszer valamikor meg fog jelenni.

Könyves Tóth Kálmán ugyanekkor magával hozott egy másik könyvet is a konferenciára. Luca Pacioli 1494-ben megjelent nagy matematikai enciklopédiáját, a Summa de Arithmetica, Geometria, Proportioni e Proportionalità (Az aritmetikának, geometriának, mértékeknek és aránylataiknak foglalata) c. kötet 1994-ben megjelent reprint kiadását. Őt kérték fel ugyanis arra, hogy amikor a British Library engedélyt adott a magyarországi hasonmás kiadásra, akkor a kettős könyveléssel kapcsolatos részeket magyar nyelvre lefordítsa. E fordítás meg is jelent egy, a könyvhöz tartozó külön füzetben. Kálmán Szabó Péter Gábor szegedi matematikatörténésznek az értékes kötet egyetlen saját példányát is odaajándékozta. Hosszan elbeszélgettünk, mesélt az életéről, családjáról.

Élmény volt Kálmánnal együtt lenni, nagy ajándék az élettől, hogy megismerhettük.

Sajnos a csíkszeredai kirándulása után, éppen 5 éve, 2007. szeptember 26-án hunyt el Budapesten.

Örömmel írhatom, hogy sikerült teljesíteni Könyves Tóth Kálmán kívánságát, és 2009-ben a szegedi Polygon Kiadó megjelentette Bolyai Farkas Űrtan elemei kezdőknek c. könyvének Könyves Tóth Kálmán általi feldolgozását. Köszönet illet mindenkit, aki melléállt a kiadás ügyének, így dr. Kincses János főszerkesztőt, aki felvállalta a kézirat gondos megjelentetését, dr. Prékopa András és dr. Hatvani László professzorokat, hogy az MTA Matematikai Osztályán támogatásukkal biztosították a kiadás anyagi hátterét, és dr. Szabó Péter Gábor matematikatörténészt, aki lektorálta és a kiadást előkészítette.

Dr. Könyves Tóth Kálmán egyik legértékesebb munkája pe'l FRATE LUCA detto el PACIOLO, az AMA KIS JÁMBOR néven ismert LUKÁCS barát, Toscana SZENTSÍR városkájából, a KISEBB ATYAFIAK RENDJE tagjának, Leonardo da Vinci tanárának és barátjának, a gazdasági könyvelés első alapművének a fordítása. De erről a műről már a következő cikkemben fogok beszámolni.

 

IRODALOM

Oláh-Gál Róbert – Szabó Péter Gábor: Előhang. In: Könyves Tóth Kálmán: Elemi geometria kezdőknek. Bolyai Farkas Űrtan elemei kezdőknek című könyvének újrafogalmazott, jegyzetekkel ellátott kiadása (A sajtó alá rendezésben közreműködött: Szabó Péter Gábor), Szeged, 2008. Polygon. pp. 1-3.

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái: http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/k/k12541.htm

 

Kőszeg irodalmi értékeiről három részletben. A Kőszeg és Vidéke c. önkormányzati havilap számára készültek. Megjelentek a 2017.4., …. számokban.

 

Polák István: Kristóf Ágotáról és Attiláról (szubjektíven) (Megjelent a Kőszeg és Vidéke 2017.4. számában)

 

   Székesfehérvárott élő nyugdíjas könyvtáros-pedagógus vagyok. Régebben már olvastam Kristóf Ágota könyvét, A nagy füzet-et, de csak nemrég tudtam meg, hogy Trilógia lett belőle. S ugyancsak a közelmúltban értesültem – szinte véletlenül – arról, hogy Ágota öccse, Kristóf Attila is író, újságíró lett, sokkal korábban, mint a nővére. Rövid írásom célja, hogy újra a testvérekre irányítsam a lap olvasóinak figyelmét, olvasásra (újraolvasásra) ajánljam műveiket.

   Kristóf Ágotának eddig öt könyve jelent meg magyarul. Ágotáról talán a három legfontosabb írás: Mórocz Zsolt: Nyelv és Száműzetés. K. város trilógiája (Vasi Szemle 2011. http://www.vasiszemle.hu/2011/01/morocz.htm ), „Elindultam szép hazámból...” Kristóf Ágota-emlékkönyv. Szerk. Czetter Ibolya. BKL Kiadó 2016. és Czetter Ibolya: Kristóf Ágota. Szombathely, Szülőföld Kiadó, 2016. 95 l. (Híres szombathelyi nők)

   Kristóf Attiláról e lapban Kiss János írt nekrológot, ez most is olvasható a KéV netes változatában. (http://www.koszeg.hu/pictures/koszeg/kev/kev_20150616_31.pdf) Neki az újságírói, szerkesztői munkája közben 28 könyve jelent meg, talán a fele bűnügyi regény. S tudjuk, hogy a testvérpár a helyi temetőben nyugossza örök álmát.

   Olvasásra azért is ajánlom most négy könyvüket, mert különös összecsengést találtam közöttük. Nézzük pontosabban. A nagy füzet franciául 1986-ban jelent meg, magyarul 1989-ben. A két további rész, azaz A bizonyíték 1988-ban, s A harmadik hazugság 1991-ben. Ezek magyarul együtt az előzménnyel 2011-ben, Trilógia címmel. Négy irodalmár beszélgetése olvasható róla, (http://beszelo.c3.hu/cikkek/agota-kristof-trilogia-cimu-konyverol ), s ők szerintem méltánytalanul csökkentik a 2-3. rész értékét. Attila egyik könyve pedig, az Odüsszeusz körbejár című, 1987-ben jelent meg. S ha valaki nem tudná, hogy ki a szerző, még Ágota könyvének is hihetné. Vagy fordítva, a Trilógia második-harmadik részét írhatta volna Attila. Hogy miért? Azért, mert az Odüsszeusz körbejár-nak ugyancsak Kőszeg a helyszíne. Egy 1948-as (talán tényleg megtörtént) gyilkosság szálait bogozza a szerző, úgy, hogy a két szálon futó történetben egyúttal a saját felnőtt létét is szembesíti a gyerekkori, családi emlékeivel. A regényben Ágnest Zsuzsannának nevezi, aki szintén Neuchatel-ben él. Ráadásul a Trilógia második-harmadik részét hasonló írói megoldások jellemzik, mint ezt a bűnügyinek álcázott, de filozofikus regényt. A gyilkosság-motívum, a párhuzamos szerkesztés, az önreflexió, a késleltetés és elbizonytalanítás, ezek mind jellemzőek mindhárom műre. Hogyan történhetett ez? Hatottak egymásra, ismerték egymás kéziratait, írói terveit?

   A mai kőszegiek számára további szellemi kalandot jelenthet az Odüsszeusz körbejár-ban szereplő helyszínek és személyek azonosítása. Kristóf Attila szabadon bánik ezekkel, néha segít azonosítani (pl. a Hűs-forrás vagy a Fekete-kert névvel), néha nem. A Siegmund-házaspárt, a svájci származású Florence-t (ő a gyilkosság áldozata) a téglagyár tulajdonosává teszi meg.

   A négy könyvet együtt olvasva tehát nemcsak a 20. század közepének, második felének egy sajátos családtörténetével találkozhatunk, hanem közvetve bepillanthatunk e kedves, határ menti kisváros korabeli világába is.

  

Polák István – Ottlik Gézáról (szubjektíven)

 

   A hatvanas évek közepén voltam diák a Jurisich Miklós Gimnáziumban. Ottlik Géza regénye, az Iskola a határon 1959-ben jelent meg, tehát több évvel korábban. Mégsem hallottunk róla, sem a magyar, sem a történelem vagy osztályfőnöki órákon. Ráadásul két évig az akkori Országos Gyógypedagógiai Intézet akkor még viruló kertészetébe jártunk heti egy egész napon politechnika órákra. Mégis tíz év elteltével jutottam csak el a regényhez, s akkor máig tartó hatással volt rám. Aktív pályám utolsó évtizedében pedig a mű két epizódját (a kenyérosztás körüli ellentétek illetve Medve és Merényi összecsapása) egy szakiskolai tankönyv segítségével irodalomórákon mutathattam be a fiataloknak. S az utóbbi években tudtam meg, hogy a gimnázium két egykori tanára, dr.Horváth László és Mahler Ödön pályájuk elején az akkori katonai alreáliskola tanárai voltak.

   Mivel ennek az írásnak is az a célja, hogy a lap olvasóinak a figyelmét orientáljam, nem fogok sokat írni Ottlik három regényéről. Hiszen itt is trilógiáról beszélhetünk, Kristóf Ágotához hasonlóan. Ottlik könyvének második része - Buda címmel – az író halála után három évvel, 1993-ban jelent meg, s a Továbbélők 1999-ben. Ez tekinthető a téma variációjának, vagy az Iskola a határon előképének, de ezzel együtt is önálló, fontos, olvasásra érdemes mű. S a két trilógia közös vonása, hogy a hozzáértő irodalmárok ugyanúgy tartják értékesebbnek az első részt, ugyanúgy fogalmaznak meg fenntartásokat a folytatásokkal kapcsolatban. Véleményem szerint érdemes lenne erről a helyi olvasókat is megkérdezni, esetleg egy könyvtári olvasópályázat keretében.

   Ottlik Géza 1923-ban tízévesen került Budapestről a határ menti iskolába. Könyve az első tanév eseményeit idézi fel. Kettős nézőpont jellemzi. Úgy mutatja meg a tanulók közötti viszonyokat, a merev hierarchiát, a különböző típusokat, hogy az elbeszélő mindig értékel és értelmez is, s ezekben az értelmezésekben benne érezzük az érett felnőtt tapasztalatait. S ezzel juthatunk el annak magyarázatához, feltételezéséhez, hogy miért hallgatott róla a hazai köztudat a hatvanas években. Ottlik ugyanis a húszas évek iskolai drilljét és az ezzel szembeni védekezést, a személyiség integritását és szuverenitását, a baráti kapcsolatok segítő értékét mutatta fel a mű megírásakor, azaz a negyvenes-ötvenes Magyarországán. S csak utólag értettem meg, hogy ugyanez a belső világba menekülés lehetett a hatvanas években is a gondolkodó emberek reagálása. Hogyan lehetett volna erről akkor nyíltan beszélni?

   Azóta viszont az Iskola a határon a magyar próza egyik alapműve lett. Esterházy Péter azzal fejezte ki nagyrabecsülését, hogy három hónapos munkával lemásolta egy műszaki rajzlapra a teljes szöveget, egymásra írva a sorokat, s így egy sajátos grafikai alkotást is létrehozott. A Savaria Egyetemi Központ tanára, dr.Fűzfa Balázs disszertációja témájául választotta a művet, s ez önálló kötetként is megjelent, „Sem azé, aki fut…” címmel.

     Ottlik emlékét a városban nemcsak a Gyöngyös-parti ősi parkban álló épületegyüttes őrzi, hanem most már a mellszobra is a Jurisics téri két templom mögött. A regény mottója pedig, az a Pál apostoltól származó idézet, amit a tér egyik házának homlokzatán olvashatunk, („… nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené.”) dr. Fűzfa Balázs könyvének is a címe.

 

 

 

 

 

 

Polák István: Három 17-18. századi költőről (szubjektíven)

   Aki végignézi Kőszeg honlapjának azt a rovatát, ami az irodalmi sétautat mutatja be dr. Bokányi Péter jóvoltából,

(ld. http://www.koszeg.hu/hu/koszeg/varosnezes/setautak/seta-az-irodalmi-emlekhelyekre-3.html), az tíz névvel találkozik. Kilenc alkotó és egy főhős nevével. Időben a legrégebbi az a három személy , akikre a mostani címmel utalok. Ráadásul a sort nem is költő, hanem egy főszereplő, Széchy Mária kezdi, aki Gyöngyösi István művének, a Márssal társalkodó murányi Vénusz c. barokk eposznak a címszereplője.

   Széchy Mária Wesselényi Ferenc nádor özvegyeként és száműzöttként költözött 1676-ban a városba, férje halála után kilenc évvel. Az 1679-ben bekövetkezett haláláig gyógyítással is foglalkozott, gyógyszertára és segédje is volt. Végrendeletében Kőszeget jelölte meg végső nyughelyéül. Sírja a Szent Jakab templom altemplomában van. Az 1644-ben kötött házasságot megszépítő módon ábrázoló, reformátusból katolizált Gyöngyösiről pedig azt olvashatjuk, hogy nézeteit, pártfogóit, megtiszteltjeit rugalmasan változtatgatta. E műben is megtalálta a módját, hogy Wesselényi és Széchy érdekházasságát mitológiai magasságba emelje. A későbbi nádor elsősorban a felvidéki Murány várát akarta megszerezni, Mária pedig - aki özvegyen, két nővérével és sógoraival élt a várban -, a kisemmizése ellen keresett támaszt. Gyöngyösi műve a költő-példakép Zrínyi Miklós halálának évében, 1664-ben jelent meg, s a Szigeti veszedelem Vergiliust követő magasztos stílusával szemben az életöröm ovidiusi modelljét ültette át a barokk költészetbe. (A történetet Kisfaludy Károly egy drámája, Petőfi és Arany egy-egy verse is őrzi.)

   Úgy hozta a véletlen, hogy a következő alkotó, Faludi Ferenc épp 1704-ben, Gyöngyösi halálának évében született. Tízévesen került először Kőszegre a gimnázium diákjaként, majd ő is három éven át volt a város lakója, 1751-1754-ben, mint     a jezsuita rendház rektora és a gimnázium tanára. Irodalmi munkássága fordításokkal kezdődött, s az élete végén Rohoncon írt 42 versével zárult. Híres verskezdő sorát „Fortuna szekerén okossan ülj” - azok is ismerik, akik nem tudják, hogy Faludi írta. Őt tartják az 1770-ben felfedezett első összefüggő magyar szövegemlék, a Halotti beszéd és könyörgés első kiolvasójának. S nyelvújítóként neki köszönhető többek között a zsebóra , a napirend vagy a nyelvbotlás szavunk.

   A kőszegi születésű Rájnis József (1741-1812) fiatalon Faludi tanítványa volt, s költővé válva is mesterének tekintette. Vele kezdődött a rendszeres magyar verstudomány. Az ún. „klasszikus triász” tagjaként verseit is főleg azért írta, hogy minél több ókori versformára adjon példát. Ezzel és a prozódiai vita elindításával már a magyar klasszicista irodalom képviselőjeként tisztelhetjük. Vergilius eclogáinak, majd élete végén a Georgica c. tankölteményének a fordítója, s a Kazinczyéihoz hasonló csípős epigrammái a legemlékezetesebbek.

   Joggal kérdezheti ennek az írásomnak az olvasója, hogy hol van benne a szubjektivitás. Most következik. A 17-18. század ugyanis nemcsak a két kőszegi kötődésű katolikus irodalmár százada, hanem szülőfalumnak, a várostól 7 km-re lévő Nemescsó evangélikus gyülekezetének dicsőséges időszaka is. Az 1681-1781 közötti két vasi artikuláris hely (az evangélikusok számára megengedett, megyénként két szabad vallásgyakorló hely) egyikeként az 1700-as évek első harmadától évtizedeken át működött a községben bentlakásos alsó középiskola (alumneum). A gyülekezet lelkészei és az iskola rektorai külföldi egyetemeken végzett, tudós emberek voltak, akik – id.Aách Mihálytól kezdve, majd Sartoris Szabó Jánoson, Küzmics Istvánon, Szever Mihályon, Bakos Mihályon át Szakonyi Józsefig - vallásos és pedagógiai művek fordításával és írásával gazdagították a magyar irodalmat. Az iskola diákja volt Szijjártó István költő (1765-1833), s Asbóth János (1768-1823), a keszthelyi Georgicon igazgatója. Jól példázhatja mindez, hogy a nyugat-dunántúli tájon milyen gazdag szellemi élet folyt az elmúlt századokban, s hogyan fért meg egymás mellett a két felekezet szellemisége.

 

 

 

 

 

Polák István: A politechnikai képzésről

 

Az 5+1-es politechnikai képzésről a következő, mellékelt bekezdést írta Halász László pszichológus az Élet és Irodalom 2017.11. számában, március 17-én, a 8. oldalon megjelent egész oldalas cikkében. A cikk címe: Kölcsönös tükrök képei. Ezzel a bekezdéssel arra ösztönzött, hogy véleményt fogalmazzak meg és küldjek róla a főszerkesztőnek.

 

 

Polák István: Egy kép a kölcsönös tükrökből

 

Halász László egész oldalas írásának (Kölcsönös tükrök képei, a márc.17-i szám 8. oldalán) egyik hosszabb bekezdése - a 4. hasáb közepén, - az egykori politechnikai képzéssel foglalkozik. Az 1960-as években „5+1-es képzés”-ként űzött gyakorlat elmarasztaló bemutatásához két megjegyzésem van.

 

a., Érdemes lenne (amíg nem késő, amíg még élnek a mai 60-asok-70-esek) oktatástörténeti-szociográfiai igényességgel feldolgozni a témát. Utánanézni annak, hogy mi is volt a tényleges tartalma azoknak a heti egy napoknak, pl. Soprontól Nyírbátorig. Iskolai dokumentumokban és az egykori diákok emlékei között kutatni. (Nem jártam utána. Lehet, hogy meg is történt?) Kideríteni, hogy valóban zsákutcás kísérlet volt-e, vagy egy valós, de elmulasztott lehetőség arra, hogy a fiatal beleszagolhasson a termelő munka világába. Az a feltételezésem, (személyes emlékeim okán is), hogy a cikkben elmarasztalt ideológiai elvek és a magvalósult praxis nem fedte teljesen egymást.

 

b., Személyes emlékeim ellene mondanak Halász László sommás értelmezésének. A mi négy évünkben (1963-67 között, egy határ menti kisvárosban) nem éreztük a „világnézeti nevelés szempontját”, az „ anyagi, intellektuális és morális károk”-at. A négyosztályos évfolyamok a kisváros három textilipari üzemébe és a vagyesipari kátéeszbe jártak, mi pedig – a 49-esek nagyobb létszámú évjárata okán, egyedüli ötödik osztályként az évfolyamban - nem fértünk bele a vetésforgóba. Ezért a helyi mezőgazdasági technikum és annak tangazdasága, majd Ottlik egykori iskolájának kertészete volt a politechnikai napjaink helyszíne. Általában kétórás elméleti képzés után következett a munka. A mi profilunk a zöldség-gyümölcs- és dísznövénytermesztés volt. Néhány munkafolyamat: cukorrépa „fejelése”, gyümölcsfák tavaszi felkészítése (drótkefe és háromszögű kaparó használatával), metszés-oltás-szemzés, palántázás, pikírozás, méhkaptárak téli gondozása. Máig emlékezetes mindegyik.

 

   Summázva: tanteremből, tankönyvekből (vagy manapság interaktív tábláról) nem lehet úgy valós képet kapni a munka világáról, mint a két kézzel végzett, s valóban hasznos tevékenység közben. S innen nézve majdnem mindegy, hogy mi volt az ideológiai fedő fedőneve. Szerintem ma is szükséges és hasznos lenne valami ehhez hasonló. Egykori pedagógusként pedig a cikk összes többi bekezdésével egyetértek.

 

 

U.i.: Megjelent az Élet és Irodalom -ban. A hozzászólás „bővített kiadása” a     memoarondolgozo.freewb.hu/memozaik3 honlapon olvasható.