Tartalom:

Polák István: Mikszáth első híres novelláskötetéről(2022.02.10.)

Polák István: Egy meleg téma(2022.01.19.)

Polák István: Vagy-vagy (2022.01.09.)

Polák István: A nézőpontról (2021.12.19.)

Polák István: Korszakolási kérdések (2021.11.24.)

Polák István: A spirituális intelligencia - egy számomra új fogalomról. (2021.10.06.)

Polák István: Egy lexiklopédiáról. Magyar irodalmi művek 1956-2016. (2021.10.01.) Frissítés:                                         2021.10.04.)  lexiklopédia

Polák István: Olvasónapló kötelező olvasmányról. (Németh László: A művelődés reformja (1935),  a Művelődéstörténet c. tantárgy keretében.) (2021.09.15.)

Polák István:  A középiskolai felvételi és környéke 2021-ben (2021.01,.28,)

 Polák István: Újra a távoktatásról(2020.11.25.)

Polák István: Megjegyzések Fűzfa Balázs  2002-es cikkéhez(2020.09.20.)

Polák István: Mire lenne jó a rendszerszemléletű kultúraközvetítés(2020.09.05.)

 Polák István: Egy színdarab Török Ignácról(2020.08.20.)

Polák István: Jövedelem és politika(2020.08.13.)

Polák István: A rasszizmus értelmezése (avagy változik-e egyes fogalmak jelentése)(2020.07.28.)

Polák István:A magyarországi nyelvi és etnikai kisebbség nyelvi jogainak alakulása 1867- 1914(1920) között.(2020.07.09.)

Polák István: Wass Albert és a tematizálás (Szakács Árpád a Magyar Nemzet-ben)(2020.07.07.)

Polák István: Két aktuális téma(2020.04.07.)

Polák István: Takaró Mihály Trianonja (2020.03.10. Frissítés: 2021.05.17.)

Polák István: A NAT körüli viták(2020.02.29.)(Kiegészítve: 03.01-jén.)

Polák István: Három Karinthy-írásról(2020.02.23.)

Polák István: A furmányos ponty (2019.12.21.)

Polák István: Megnyitó a  Nagy Gáspár-vándorkiállításhoz(2019.09.16.)

Dr.Csider Sándor búcsúzó beszéde Horváth Margit tanárnő temetésén(2019.08.24.)

Polák István: A küldetés folytatódik. Kiss János könyvéről. (2019.08.19.)

Polák István: Antiszemitának tűnő megjegyzések Csoóri Sándor naplóiban(219.08.02.) 

Polák István: Tényőrségben (Nagy Gáspárral összefüggésben)(2019.07.24.)

Polák István: Olvasónapló(2019.07.14.)

Polák István: Karsai vs. Jeszenszky(2019.07.09.)

Polák István: Kulturális informatikai rendszerek(2019.06.21.)

Polák István: NER-ológiai megjegyzések(2019.06.03.)

Polák István: Nagy Gáspár tréfája(2019.05.23.)

Polák István: Egy ma érkezett szórólapról(2019.04.25.)

Polák István: A hitről(2019.04.22.)

Polák Iszván: Néhány adalék a politikai korrektséghez (Nagy Gáspár ürügyén)(2019.03.28.)

 Polák István: A családtámogatás hét új pontjáról(2019.02.22.)

Polák István: Egy régi-új könyvről (Nagy Gyula: Nagytilaj története) (2019.02.02.)

Wehner Tibor: (szombathelyi) haladás(2019.01.20.)

Polák István: (VÁR)NI? (2019.01.18.)

Polák István: A növekedés fétise(2019.01.18.)

Polák István: Kötetismertető(2019.01.08.)

Polák István: Ismertetés egy ismertetésről (2018.12.15.)

Polák István: Két Magyarország(3) (2018.12.09.)

Polák István: Összecsengés (cikk és műsor)(2018.12.04.)

Polák István: Nemzeti művelődés(2018.11.20.)

Polák István: Olvasónapló(14)(2018.11.19.)

Polák István: A Coca-Cola mámorában(2018.11.10.)

Polák István: A palatáblától a tabletig (az okos tábláig)(2018.10.22.)

 Polák István: Kommentelők(2018.09.25.)

Polák István: Fogalmazzunk pontosan! (2018.09.16.)

Polák István: A nyelvnáciskodásról(2018.09.11.)

Polák István: Három fogalom értelmezése(2018.09.09.) 

Polák István: Két cikk ugyanarról (összehasonlító elemzés) (2018.09.06.)

Polák István: Két főhős (Nagy Gáspár és Kundera) (2018.08.28.)

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Mikszáth: Tót atyafiak

 

   Az írónak valójában ez,  a megjelenésének sorrendjében  14. kötete hozta meg a közönségsikert. Most azért került a szemem elé, mert egy ismerős család 11-es diákjának kellett házi feladatként válaszolnia a kötet egyik novellájához  (Az a fekete folt) feltett 15 kérdésre. S háromhoz kérték a segítségemet. Megnéztem a neten, , hogy mit ír a szerzőről és a kötetről  a most érvényes egyetlen középiskolai irodalomkönyv, s ugyancsak a netre tett szöveggyűjteményben olvastam újra a novellát. S első meglepődésemet a kötet címének írásmódja okozta.

 

   Van-e névelő a kötet címében?  Ez a  legutóbbi középiskolai tankönyv és a szöveggyűjtemény is „A  tót atyafiak” címet adja meg. S ugyanez a cím látható az első kiadás 1881-es borítóján is.  

https://axioart.com/tetel/mikszath-kalman-a-tot-atyafiak-elbeszelesek-es-rajzok-rolu

 

További borítóvariációk,  itt 3:1  a névelőtlen változat javára.

 

https://moly.hu/konyvek/mikszath-kalman-tot-atyafiak

 

1904-es  borítók (még az író életében):

 

           

 

Mindegyik köteten névelőtlenül.

A középiskolai oktatásban évtizedeken át a Tót atyafiak cím szerepelt.

S ez a névelő nélküli cím van  a netre tett köteten is: https://mek.oszk.hu/00800/00895/00895.htm

 

   Van-e jelentősége annak, hogy ma az látszik: a hivatalos  tankönyv és az arra alapuló netes tananyagok az első kiadás címéhez tértek  vissza?  Tudatos törekvés-e ez? Tudható-e, hogy az író életében azaz 1900 után többségbe került  névelő nélküli címváltozat Mikszáth tudtával vagy egyenesen az akarata nyomán történt? Ha a két novelláskötet címét együtt nézzük, azaz a másodiknak a tükrében az elsőt, akkor akár a szerzői címváltoztatás is logikus lehet. Mert „A tót atyafiak” cím általánosabb,  a tót atyafiak sokaságára érthető, holott a kötet „csak” négy hosszabb novellát tartalmaz.  Nyelvtanilag is a névelőtlen változat a logikusabb, mert úgy minősítő jelző az első szava. Névelővel megkülönböztető jelző lenne. S valóban tót atyafiak szerepelnek bennük. „A jó palócok”  pedig névelő nélkül lenne furcsa,  mert akkor megkülönböztető szerepe lenne,  elválasztva a nem jó palócoktól. Névelővel népies kiszólás lehet, ahogyan az „Ivott a jó öreg” sor Petőfinél. S a 15 novellában már több jó (és kevésbé jó)  palóc szerepel, mint amennyi tót az előzőbe.                                               A témához tartozik, hogy egyik középiskolában a novella feldolgozását egy hosszú

házi feladattal készítették elő. A 11. osztály tagjai hét végére kapták.  Itt olvasható a 15  kérdés:

 

   Három  kérdésről

    Tehát ismerősök révén jutottam az információhoz, s nekem is gondot jelentett első menetben a 6. kérdés megválaszolása. Ugyanis a kérdés megfogalmazása pontatlan. Nem a történetben szereplő Taláryt jellemzi a metafora (ami nem is annyira metafora, inkább egy közmondással kifejezett rövid példázat),  hanem még a történet elején Olej három urának egyikét, a második urát. Őt jellemzi így az író.  „Urának tiszteli Olej még a talári herceg őkegyelmességét is, akinek számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostól, mindenestül és még azon túl is, merre a szem lát. A talári herceg hatalmas, nagy ember, s kilenc vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hűségesen szolgálja, mert nem okos ember az, aki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott.” Ez nagyon furmányos, burkolt metafora, a földesúr mint fa, ami alá az alattvalók odahúzódnak. Jóságos úr, aki nem zsigereli ki az embereit, engedi őket élni, biztonságot ad nekik. Az elbeszélő ezt nem is a maga nevében mondja, hanem úgy, ahogyan ezt maga Olej gondolja. Hiszen a novella nagy részében (pl. azokban a megható részekben, ahol Olej a halott feleségére gondol) Olej szemén, irodalmiassabban mondva Olej nézőpontján keresztül mutatja be a történetet. Jól mutatja Olej jellemének kettősségét az, ahogyan a saját környezetében viselkedik, s az a gyors színeváltozás, a büszkeségből a remegő alázatba váltás, amivel Mikszáth akkor jellemzi, amikor kiderül, hogy Pali az új "főnök". Ez is hozzátartozik a fa-metafora értelmezéséhez.

 

Az összes kérdésre tisztességes választ adni vajon kinek mennyi időt vett igénybe?  És milyen terjedelmű lett? Nagyon érdekes lenne megtudni.

A 4. re azt írnám, hogy nézőpontváltások vannak benne, az elbeszélő mindig a megszólaló illetve a belső monológot mondó szemével néz. Hol Olejéval, hol Matyiéval, hol Anikáéval. S mindezeket Mikszáth a maga megértő, derűs, ironikus világlátásán szűri át. Épp írni akartam hogy - bár nem akarlak benneteket túlterhelni, hiszen nem húszezer karakteres szemináriumi dolgozatról van szó - hogy Fűzfa Balázs ír nagyon szépen és találóan Mikszáth stílusmegújító sajátosságairól a tankönyvében. Itt, pl. a 170-172. oldalakon.:  https://mek.oszk.hu/20500/20556/20556.pdf

 

És ezt is.

 

8. Időkezelés, reális idő, idősíkok, hogyan, miért?

 

Három idősík jellemzi a cselekményt.  Az időtlen  jelen, amit a keret – a cím és az utolsó sorok mutatnak meg. A  közelebbi múlt maga a történés ideje, s ez pontosan hat nap. Első este jelenik meg a herceg, s utána még három napon Olej távollétében, s eme három nap után marad otthon a bacsa az ötödik napon. Ekkor zajlik az alku. A hatodik napon megy hirtelen haza Olej, de elkésve, csak az adománylevelet és az üres házat találja. Hogy ez valójában nem a jelen, hanem a közeli múlt, az a történet végén, a vonallal is elválasztott utolsó sorokból derül ki, addig jelennek tűnik. A távolabbi múlt  a közelmúlton belül jelenik meg. Egyrészt Olej emlékeiben a 16 évvel korábbi idő, felesége és annak halála Anika születésekor, másrészt Matyi emlékében,  a Szent András napi ólomöntésre gondolva,  az a reménye, hogy  Anikával közös jövőjük lehet.

 

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Egy meleg téma(2022.01.19.)

   A téma a levegőben alig  egy éve melegszik. A gyermekvédelminek nevezett törvény beterjesztése tavaly júniusban történt. Kb. háromnegyed évvel korábban kezdte borzolni   a kedélyeket a Meseország mindenkié c. könyv. S a tóba dobott utolsó kövek egyike a jan.14-i miniszterelnöki mondat a homoszexualitás és a pedofília lehetséges összefüggéséről. Ami azonban most átlépte az ingerküszöbömet, és erre az írásra késztet, az egy súlyos tanulmány. 14 évvel ezelőtt jelent meg  az Életünk c. folyóiratban, s most is elérhető a szerzője által működtetett honlapon.

   Előbb tehát erről a tanulmányról, majd utána vázlatosan a szellemi környezetéről. A tanulmányt Dr.Gyurácz Ferenc írta, címe: Szabadrablás Szexuálkrizeológiai jegyzetek. Ezen a linken érhető el:

https://magyarnyugat.hu/images/irasok/Gyuracz%20Ferenc%20-%20Szexgyilkos%20porno.pdf?fbclid=IwAR0QgjtzqqiOuL5irWczVsGzEbpA5QP7HDXRYA1h9YIxu3XecResq3bqAao

   A szerzőről. Magyar-néprajz szakon végzett, 1987-1999 között a cikknek is helyet adó Életünk egyik szerkesztője volt, 1994-2019 között pedig a Vasi Szemle főszerkesztője. Az utóbbi években figyeltem oda a saját Facebook-profilja alatt tett megosztásaira és egyéb kommentjeire. Egyik kapcsán kemény vitára került sor közöttünk, tehát nem vagyok teljesen elfogulatlan a most említett cikkének megítélése során, de igyekszem tárgyilagos maradni.

   A teljes tanulmányt nem fogom szemlézni, de mivel 18 oldal terjedelmű, és a nyelvezete-fogalmazásmódja nem segíti elő a laza olvasást, sorra veszem a bennem erős ellenérzést kiváltó részeket.

A rövid bevezető zárómondata: „Ha nem volna az a néhány sokat emlegetett téma − abortusz, homoszexualitás, a házasság szentsége, a kémiai módszerekkel való fogamzásgátlás, a nemek ontológiai helyének tiszteletben tartása stb. −, amelyben a római egyház minden „józan” megfontolás ellenére még ma is dacol a teljes rombolás szellemével, akkor már hivatkozási alapja sem lenne senkinek az európai kultúrkörben, aki még megpróbál kavicsot dobni a megáradt, zavaros folyam útjába.”  Két megjegyzés: a kémiai módszerek ugye a tablettákat jelenti? S a kavics a heroikus, reménytelen küzdelem metaforája?

   A tanulmány jellemző érvelési módszere szemléltethető a második „fejezet” nyitó gondolatsorával. A fejezetnek már a címe is jellemtő: A kultúra pornografizálása.  A szerző a szakrális kultúrát tekintheti a követendő példának, hiszen kijelenti, hogy az nem pornográf, s ha a cél az Isten országának szolgálata, akkor nem kell félni a lealjasodástól. „Ezért Akkor – csak akkor − érvényes „a tisztának minden tiszta” igazsága. (S akkor ez az erkölcstan minden pontjára érvényes. Ezért pl. a halálbüntetés ab ovo ellenzése, vagy a pacifizmus legtöbbször a hit gyöngeségét vagy hiányát rejti”  Ismételjük meg: „a halálbüntetés ab ovo ellenzése … a hit gyöngeségét vagy hiányát jelzi.” Ennek az odavetett gondolatnak aztán nincs folytatása, így csakis egy nyilvánosság előtti vitában lehetne tisztázni, hogy Gy.F. hogyan is érti. „Európában a reneszánsz humanizmus és a reformáció pragmatikus fordulata a pornografizálódás kiindulópontja.” és  „ amidőn az ételben-italban való szűkölködés, az elemi kenyérharc a társadalom többsége számára már (és még) ismeretlen, ha az éhség csillapításának vágya nem szorítja második helyre, akkor bizony a nemi kielégülés jelenik meg a deszakralizált „élet” csimborasszójaként. Minden ennek rendelődik alá, tehát pornografizálódik”. S a folytatásban  most egy teljes bekezdést kell idéznem.

   „Ha pornografizálódott a kultúra, a látszatokat akkor is fenntartják még egy ideig – a teljes összeomlásig. Vagyis ha másmilyen nincs – pontosabban van, de félreszorítva, margón és oppozícióban −, akkor a pornografizálódott kultúrát, végső soron magát a pornográfiát kell kultúrává hazudni. Folyik is ez minden, a jelenkori főirányt alakító fórumon: az Oscar-díjat odaítélő bizottságtól kezdve a Nobel-díj-bizottságig, a legnézettebb televíziók „kulturális” műsoraitól a zenei rádiókig, nem véve ki a magaskultúra „kánon”-csinálóit sem, hiszen az ő lelkükön szárad a cyber-kultúra perverzitásainak, a pornográf és blaszfém művészeti akcióknak, vagy olyan nagyképűségbe csomagolt maszturbációs objektumoknak a felértékelése, mint – sok-sok más példa mellett – az újabb magyar próza számos műve, a legkörmönfontabb nyelvhasználatúak vagy a legsztároltabbak közül akár. (S amikor nyilvánvalóan tudatos blaszfémiával, szabálytalan eljárást is megkockáztatva, egy közismerten homoszexuális művészt neveznek ki a keresztény-nemzeti gondolkodásban még ma is szakrális aurájú Nemzeti Színház élére, akkor végül nem a káromlóknak, hanem a botrányra utalni merészelő másik művésznek kell elnézést kérnie.)„

 Mik lehetnek azok a „maszturbációs objektumok”, s ki által értékelődnek fel? Ez se derül ki a továbbiakban, s csak a már jelzett, lehetséges, nyilvánosság előtti eszmecserében lehetne a konkretizálására kísérletet tenni. Az pedig, hogy 2008-ban valaki szakrális aurájúnak nevezi azt a Nemzeti Színházat, amelynek a hosszabb ideig regnáló igazgatói Major Tamás, Both Béla, Marton Endre, Malonyai Dezső, Ablonczy Balázs és Jordán Tamás voltak, ugyancsak értelmezésre szorul. Az én értelmezésem: kellett a „szakrális” szó ahhoz, hogy a tanulmány megjelenésének évében megválasztott, s néven nevezni nem mert, de egyértelműen körülírt  Alföldi Róbertba és az őt kinevezőkbe bele lehessen rúgni. Merthogy „közismerten homoszexuális”. S ezzel meg is érkeztünk az írásom címéhez. Gy.F. fok-mértékhatározóval bővített jelzője egyrészt feltehetően azért lehet a szerző szemében az alkalmatlanságot mutató botránykő, mert a katolikus egyház bűnnek nevezi a homoszexualitást. Teszi ezt a Biblia néhány passzusára utalva. A genetika és a lélektudományok mai szakemberei persze ezt vitatják, de hát mit érnek a tények, mit érhet a tudomány a hittel szemben. A másik „bajság” a minden bizonnyal nem véletlenül odahelyezett „közismerten” szó miatt lehet. Micsoda dolog az, hogy egy közismert és elismert művész csak úgy, ország-világ előtt vállalja a másságát?!? Ha titkolná, az elfogadható lenne-e a tanulmányíró számára. Ekkor persze még elképzelni se lehetett, hogy jön majd egy márciusi nap, amikor egy magyar EP-képviselőt egy szál hátizsákba öltözve fognak el a belga rendőrök. De ekkor, az eresz-kedéskor  már 10 éve készen volt az a nemzeti alaptörvény, amit a hírek szerint nagyrészt ez a képviselő fogalmazott meg. Amikor a fogalmazásban közreműködött, már akkor is titkolt meleg volt, s ez a titkokás lehet a cikk szerzője számára a bocsánatos bún? Aki titkolja, az méltó az ország képviseletére, aki nyíltan vállalja, annak a számára kizáró körülmény a „nemzeti” szót a nevében viselő közintézmény vezetésére. Vagyis hazudj, s akkor elfogadható vagy?

   A továbbiakban megkapják a magukét: a szépségversenyek résztvevői, Schopenhauer, Nietzsche, Spengler, a francia próza, a nyugdíjasok tömege, a bagószagú amazonok,  Francis Fukuyama, Condoleazza Rice, Csepeli György, Lendvai  Ildikó és a sort Allen Ginsberg zárja.

   A 6. oldalon kezdődő újabb fejezet címe: A nevelés megszűnése. Ez a mai olvasó számára azért visszatetsző állítás, mert épp az e témával, a szexualitással kapcsolatos nevelés lett törvénnyel kitiltva a közoktatási (pardon, köznevelési)  intézményekből, a tavalyi törvény által. S ennek a fejezetnek a szinte egészét kitöltő téma az, amihez a szerző a face-profilján posztolt egy szöveget, s ahhoz tette hivatkozásként ezt a tanulmányát. A posztolt szöveg betűhív  tartalma: „DRÁMAI beszélgetésbe hallgathattam bele ma délután fél 3 és 3 óra között, amikor beültem az autóba. A Kossuth Rádióban arról beszélt két vagy három szakember (részben vagy talán mindannyian pszichológusok), hogy milyen szörnyű következményekkel jár és már járt is a gyerekek és a fiatalok pornófilmnézése, különösen azóta, amióta már a telefonokon is könnyedén elérhetők ezek a tartalmak. Nagyon szomorú jelenségeket említettek, melyek közül szinte a legenyhébb az elmagányosodás, de szó volt arról is, hogy nagyon sokan már a kamaszkor előtt találkoznak ezekkel a felvételekkel, melyek sokkolóan hatnak rájuk, és az egész "fejlődésüket" félreviszik. Egy-két évtizede még amiatt aggódhattunk, hogy a fiatalok egyre korábban és egyre éretlenebbül kezdik meg a nemi életet, ma viszont már ennek ellenkezője egyre gyakoribb: az, hogy egyre később, vagy hogy soha. Vagy ha valahogy mégis, akkor soha nem jönnek rá arra, hogy az élet talán legszebb és bizonyos értelemben legjobb részéről van szó. Ennek pedig vagy az az oka, hogy a pornó eltaszítja őket tőle, undorodnak vagy félnek, vagy pedig az, hogy olyan ingerekhez szoknak hozzá a magányos nézegetés során, amelyekhez képest a valóságos kapcsolat nem elegendő, és nem is érdekes.

A helyzet az, hogy mindennek a veszélyét már sokkal korábban is látni lehetett, de tehetetlenül szemléltük, hogy mi felé tartunk. Pedig hiába lesz mindenféle családtámogatás, CSOK meg babaváró és bármi, ha elmúlik a szerelemre való - nemcsak lelki, hanem ezek szerint már a testi - igény és képesség is.

Pontos adatokat a dolog természeténél fogva nem lehet tudni. De a probléma tömeges. Egyáltalán nem örömmel, de megemlítem, hogy én már 2007-ben érzékeltem, hogy komoly a veszély, és írtam a "szexgyilkos pornó"-ról - a sajnos nagyon kevesek által olvasott Életünk című szombathelyi folyóiratban. Egyáltalán semmi visszhangja nem volt - igaz, nem szaktanulmányt írtam, hanem esszét, és nem is könnyen befogadható nyelven, hanem a probléma sok-sok ága-bogára, történeti okaira is kitérve.

Írásom most a Magyar Nyugat Könyvkiadó honlapján olvasható (de benne van az Alsószilvágyi égbolt c. könyvemben is), ideteszem a linkjét, hátha beleolvas valaki, és esetleg meg is osztja. Bár a probléma megoldásához ez már nem visz közelebb. De amíg élünk, remélünk is.”

7.. oldal, újabb fejezet: Az ellenállás megtörése: az önkielégítés felmagasztalása, a 10. oldalon Mi lehet az igazság a maszturbáció körül? Első mondatai:  „A maszturbáció azért kulcskérdés, mert a hozzá való viszonyulás kialakulása időben megelőzi, és alkalmasint meg is határozza az egyén általános szexuális viselkedésének kialakulását. A mai légkörben nem könnyű, mégis muszáj kimondani, hogy az onánia helyes szemléletének alapját európai ember a keresztény erkölcstanban találhatja meg, amely bűnnek tartja azt. …… be lehet látni, hogy az önmegtartóztatással járó nehézségekért kárpótolja az embert az élet. Maga a küzdelem olyan jellemnevelő, akaratnövelő és energiaszublimáló folyamat lehet, amely kiérlelheti az illető személyiség autonómiáját, önmaga fölötti fennhatóságát és eredményes munkára való képességét. S mindezekért még mást is elősegíthet: magát az egészséges szexualitást! Azt a fajtát, amelyben a teljes személyiség részt vesz, nemcsak egy része. A pornó − és ennek részeként az aggálytalanul elfogadott és rendszeresen gyakorolt maszturbáció − az önálló személyiség lerombolója, ezáltal a teljes mértékben csak ép személyiséggel és érzelmi alapon átélhető szex gyilkosa.”  Ha el is fogadjuk ezeknek a kinyilatkoztatásoknak az igazságát, megkérdezhetjük, hogy a mai magyar világban a kisgyerekkortól a felnőtté válásig hol találkozhatnak a fiatalok ezekkel a megállapításokkal? A szerzőnek erre még csak gondolata sincs, annyira elvakultan varrja a liberális és kommunista elveket vallók nyakába a „szexuálkrizeológiát”.

   „A család módszeres lerombolása” c. fejezet második bekezdésében olvashatjuk: „A modern nő láthatólag örömét leli abban, sőt valósággal fitogtatja, hogy mindenért szívesen lelkesedik, kutyákért és eszmékért egyaránt, csak éppen azzal bánik halálos ellenségként, aki természetes társa” – írta Prohászka Lajos a második világháború idején. Az azóta eltelt időben a nők követelései sorra teljesültek, permanens forradalmuk mégsem lankad… Gátlástalan, profitéhes férfiak közreműködésével fenntartott külön médiabirodalmuk (Nők Lapja stb.) állandó cukkolása mellett, a jégszívű nimfomániások kielégíthetetlenségével vetik magukat zsákmányukra: a vádak és követelmények alatt bűntudatosan roskadozó, feminizált és neurotizált férfinépre, amely a rideg tényadatok tanúsága szerint mostanság föladja a küzdelmet: idő előtt megbetegszik, és sírba dől. De nemsokára sírba száll maga az a civilizáció is, amelyben a nemek kapcsolata így elfajulhatott, s ahol az asszonyok – mint Patrick J. Buchanan megállapítja a Nyugat közeli halálát prognosztizáló könyvében − merı önzésből, tömegesen megtagadják az élet átörökítését, a történelem folytatását.”  Hogy ez mennyire igaz, azt az utóbbi 11 év demográfiai adatai ékesen bizonyítják.  A KSH adatai szerint  a 2000-2009 közötti 10 évben 73 000-rel volt több az élveszületés, mint a következő évtizedben, 2010-2019 között. Azaz az utóbbi 10 évben éves átlagban hétezerrel kevesebb gyerek született, dacára a sok családsegítő támogatásnak. (S itt egy személyes megjegyzést szükséges tennem. ugyanis a szerzővel már jelzett kommentpárbajom végén épp azt vetettem fel, hogy a családi adókedvezmény mennyire álságos. Hiszen pl. az egy közmunkás bérből élő háromgyerekes család egy gyermeke a mai rezsim számára a harmadát se éri annak a gyereknek, amelyiknek a szülei összesen megkeresik a bruttó háromszázezret. Alighanem a vitapartnerem addigra  elveszítette az önkontrollját, mert azt bírta válaszolni, hogy a családi adókedvezményt azért a fizetéshez kapcsolva, annak mértékében határozták meg, „nehogy a csonkaország elcigányosodjon” ((szó szerint idéztem)). Kénytelen voltam a válaszomban jelezni, hogy az író úr alighanem látens rasszista. Annyira meglepődött, hogy törölte a teljes kommentváltást. Még szerencse, hogy előtte mentettem az egészet.) Egyébként pedig ezek miatt a mondatok miatt minden modern nő sodrófát ragadhatna. Vagy Gy-F. szerint egy nő se legyen modern?

A hátra lévő fejezetek címe: Kultúránk agóniája – Nemzetünk pusztulása – Miben reménykedhetünk?  Ebből az utolsóból is idézek néhány mondatot, kommentár nélkül.  „Az ész belátása szerint szinte egyáltalán nincsen remény. Hiszen a pusztulás folyamata nagyon előrehaladt már, s lehet, hogy visszafordíthatatlan. Külső tendenciák, amelyek segíthetnének, nem látszanak a láthatáron. … „Racionális reményt” főként a szerencsébe vethetünk, és abba, hogy a körülmények még adnak annyi időt, hogy a magyar fiatalság nemzetben és kereszténységben gondolkodó része megerősödjék, s szívós küzdelemben kezébe vegye a nemzet vezetését, s azt a nép-nemzet érdekét a mostaninál jobban szolgáló szisztémában gyakorolja. Hogy ez megvalósuljon, ahhoz a folyamatos munkán túl a legracionálisabban nézve is különleges szerencse, másként szólva különleges isteni kegyelem kell. A keresztény magyar ember, persze, nem pusztán racionálisan mérlegel. Nem az észből − a szívből fakadó bizalommal kéri a történelem urát, hogy a józanul már alig remélhető szerencse egyszer még újra felénk forduljon, és − Németh László kifejezésével élve − eltérítse végre a história végzetes spirálisát.”

   Zárásul néhány adalék azokból a más közlésekből, amikkel a napokban találkoztam. Előbb egy parodisztikus szöveg, ugyancsak a Facebook-ról.

Vera Borsi

TShpeg7n7asphla, gf10gda:055  · 

A felnőtt ember normális magassága 160 és 185 cm között van. Így alkotta meg a Jóisten. Ez mindig is így volt (mármint mióta csak emlékszem).

Illetve van persze néhány szerencsétlen, torz beteg, aki valahogy kisebb vagy nagyobb lett ennél, hát ezek nyilván hibásak, sajnálom is őket, és nem mondom, hogy zárt intézetben a helyük, mert toleráns vagyok én és humánus.

Amíg otthon, a négy fal közt töpszlik vagy langaléták, hát jó.

Azt viszont elvárom, hogy ha kimennek az utcára, akkor legyen

bennük annyi jóérzés, hogy nem mutogatják a fogyatékosságukat, hanem gólyalábon vagy rogyasztott térddel járkálnak!

Nekem is van ilyen ismerősöm, nagyon jóban vagyunk, ő maga is

elítélően nyilatkozik azokról, akik töpszli vagy langaléta létükre

csak úgy simán jönnek-mennek a köztereken, mintha normális emberek volnának. Pedig ott gyerekek is megláthatják őket.

Aztán majd kedvük támad 159 vagy 190 centisre nőni.

Egyébként is: a töpszliség és a langalétaság állítólag átmehet pedofíliába is. Erről nagy vita van.

Aztán néhány link.

https://hang.hu/belfold/hodasz-andras-a-fiatalsagot-fenyegeto-veszelyek-kozott-nem-a-meleglobbi-a-legnagyobb-135821?fbclid=IwAR154-u4grV-iLAOUPPatedXXsXrtL1Bp-gBEQWQ27UcsnQJjYrmia8J4Ug

 

https://szemlelek.net/liberalizmus-keresztenyseg/?fbclid=IwAR2vBL4QJNgzMwIeuoSkZiJ32et2xlOHiaXQI0CCOxXCJrvoOa4r_POGkD8

 

 

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Vagy-vagy (2022.01.09.)

 

   Az Élet és Irodalom 2021.1. számának páratlan oldalán megjelent egyik glossza címe: B.Zs. téved. A glossza szerzője Trencsényi László. Az írást először pénteken kora reggel az elektronikus változatában olvastam, mert sose tudom kivárni, hogy a nyomtatott lap délután ideérjen. A neten azonban nem a „téved” szó van a címben, hanem a „hazudik”. Ez a hajnali olvasáskor már vitára is csábított volna, de szerencsére megvártam a nyomtatott példányt. S valóban, Bayer Zsolt vagy hazudott, vagy tévedett, amikor valahol azt mondta vagy írta, hogy a  kommunisták kihagyták Kosztolányi Dezső regényének, az Édes Annának a prológusát. Azért hagyták ki, mert – ahogyan a glosszában is olvasható – arról van benne szó, hogy Kun Béla repülőn menekült a bukott Tanácsköztársaság után, s vitte magával az elrabolt kincseket. Nem sikerült a neten a nyomára bukkannom, hogy a lovagkeresztes publicista mikor és hol mondta vagy írta ezt az állítását, de a glossza szerzője szerint az állítás nem állja ki a valóság próbáját. Azaz valóban vagy hazugság, vagy tévedés. De azt sem tudom, hogy az ÉS kétféle megjelenésében hogyan lett kétféle a cím. Lehet, hogy az idő múltával mindegyik dolog ki fog derülni. S hogy mindezt miért tartom annyira fontosnak, hogy írásra késztetett? Erről lesz szó a továbbiakban.

   Évek óta próbálom korrigálni a face-n kommentelőknek azt a tévedését, amikor a szerintük nem igaz vagy valóban nem igaz állításra azonnal a „hazugság” címkét ragasztják, hazugnak nevezik a megfogalmazót. Itt, a memoblogoló rovatban is   többször írtam erről. Meg szoktam kérdezni a kommentelőktől, hogy ők gondolatolvasók-e. Mert a téves állításról csak ezen a módon lehetne eldönteni, hogy tévedés-e avagy hazugság. Illetve nehezebb módon és kivételes esetben el lehet dönteni bizonyítással is, de csak akkor, ha a téves állítás megfogalmazója rövid időn belül mondja ugyanarról az ellenkezőjét is. Feltehetjük a kérdést,  miért a hazugság jut eszébe a kommentelőknek, miért nem számolnak a  tévedés lehetőségével. Tán azért, mert a hazugságot súlyosabbnak tartják?

   Nézzük a most szóba hozott dolgot, Bayer Zsolt  állítását. Mi késztethette rá? (Ha majd kiderül a szövegkörnyezete is, akkor többet lehet erről sejteni.) Valamennyire ismerve a közszerepléseit, nyilvánvaló, hogy a pártos elkötelezettsége, az általa és „elvtársai” által  kommunistáknak nevezettekkel szembeni érzései és gondolatai. De az is tudható róla, hogy magyar-történelem szakon végzett, tehát a magyar irodalom a szűkebb szakterületének tekinthető, még akkor is, ha sose volt tanár. Tudhatja, hogy ma az Édes Anna középiskolai kötelező olvasmány, s azt is illene tudnia, hogy a regény 1945 után először 1963-ban jelent meg.  S valóban, (ahogyan az a neten több helyütt olvasható)  akkor két ponton megváltoztattak azaz kihagytak egy-egy mondatot, egyik Horthy bevonulására, a másik a Tanácsköztársaságra utalt. De hogy a teljes,  fél oldalnyi, „Kun Béla elrepül” c.  prológus kimaradt volna? Meg kellene nézni az OSZK-ban vagy a PIM könyvtárában ezt az 1963-as kötetet. Szerintem a glossza szerzője, Trencsényi professzor utána nézett. S ha abban a „kommunisták” által kiadott kötetben benne van, akkor bizonyára a továbbiakban is. B.Zs. tehát hazudott vagy tévedett. Melyik lehetőséget, melyik változatot  tartsuk súlyosabbnak? Próbáljunk belehelyezkedni a gondolatvilágába, a gondolkodásmódjába.  Vegyük az első lehetőséget, amelyben a publicista tudta, hogy nem mond igazat. Mivel tudhatja, hogy elmondott vagy leírt szavaira, mondataira elsősorban a hívei figyelnek, nem érezhetett nagy kockázatot. De ha tudta, hogy valótlant állít, s mégis kimondta, akkor elsősorban pártfeladatot teljesített. Táplálta azt a parazsat vagy tüzet, amely a hívekben izzik vagy ég. S aki tudja, hogy hazudik, az vagy érez egy kis kényelmetlenséget, lelkifurdalást, vagy nem. Ha érez, akkor van benne becsület. Akkor még arra is gondolhat, hogy lebukhat, lelepleződhet.  Ha pedig semmilyen kényelmetlen érzése nincs közben, gondolatban vállat rándít, akkor nincs benne. Akkor nem zavarja az, hogy megtéveszti a híveket. S még a lelepleződés lehetősége se számít neki. Sejti, hogy az vagy nem jut el a hívekhez, vagy  a hívek többsége hasonlóan gondolkodik, azt vallja, hogy a cél szentesíti az eszközt. De aki hazudik, az mindenképpen bűnt követ el. A Tízparancsolat különböző fordításai eltérően tartalmazzák, de a mai katolikus változat egyértelmű, a nyolcadik parancsolat:

„Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!”

   Mi van azonban akkor, ha B.Zs. fejében valóban abban a változatban él a regény, amiben (legalább egyszer, egyetlenegy kiadásban) nincsen benne az első rész. Ha valóban így tudja. Ebben az esetben ugyebár téved. A tévedése pedig hiba. S itt kell elárulnom, hogy a kommentelésem során és a korábbi írásaimban is azt hirdettem, hogy – ahogyan egy szólás is jelzi – a hiba súlyosabb. Persze, tévedni emberi dolog,  csak az nem hibázik, aki nem dolgozik … stb. De  hibázni sokféleképpen lehet. Általában a hibát tényleg enyhébben érdemes megítélni, mint a bűnt. De szerintem a szakmai hiba más. Ezt pl. az orvostudományban műhibának nevezik, és komoly következményei lehetnek. Ugyanezt gondolom a hivatásos véleményformálók esetében, pedagógusok, médiamunkások, politikusok esetében. Az ő felelősségük is nagy, ezért nem szabad valótlanságot állítaniuk. Ha valamit nem tudnak, vagy nem pontosan tudnak, akkor előbb nézzenek utána, s csak azután szólaljanak meg. A nyilvános megszólalás felelősségéről van tehát szó. A tudásról és a tudatlanságról. Ha valaki a hivatásának egy részismeretében tudatlan, s még a tudatlanságának sincs a tudatában – azaz tudatlanul nyilatkozik -, az buta, s ezért alkalmatlan a feladatára. De még azok a felette lévők is alkalmatlanok, akik az ilyen tudatlanság kiderülésekor hallgatnak. Minden kiigazítatlan tévedés,  minden kiköszörületlen csorba az alkalmatlanságot mutatja. Vagyis a tévedést akkor tudom megbocsáthatónak tartani, ha követi a korrekció. Persze a bűn se maradjon következmény nélkül, itt azonban nem várom el a bűnbánatot. Elég a bűnt megmutatni.

   A téma azaz jelen írás zárógondolata kétfelé ágazik. Mindegyik ágon valamilyen következményt remélek. Az egyik lehetséges következmény az írásom tartalmának mérlegelése, annak eldöntése, hogy az olvasó egyetért-e velem. Természetesen nem kötelező egyetérteni. Megfontolni, mérlegelni azonban talán mégis. A másik ág is hipotetikus. Vajon az állítás tulajdonosa  - azaz Bayer Zsolt –,  ha valahol valaki megkérdezné tőle,  melyik változatot vállalná, a hazugságot vagy a tévedést? Nem tudnék tippelni, nem mernék fogadni egyikre  se. De az a mai közbeszéd állapota,  a közélet erkölcsének állapota miatt nagyon kívánatos lenne, hogy kiderüljön.

 

A regény szövege:

http://mek.niif.hu/04700/04772/04772.pdf

http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/kd/edesanna/kritikai.html

 

Fábián László disszertációja a regényről

https://btk.ppke.hu/uploads/articles/7430/file/F%C3%A1bi%C3%A1n%20L%C3%A1szl%C3%B3_disszert%C3%A1ci%C3%B3(2).pdf

A glossza az ÉS netes változatában

Trencsényi László

1. B.ZS. HAZUDIK

PÁRATLAN OLDAL - LXVI. évfolyam, 1. szám, 2022. január 7.

• Nagyítás
• Kicsinyítés
• Nyomtatható
• Cikk küldése
• Ajánlom

...amikor azt állítja, hogy a „kommunizmus idején” a kiadók kihagyták Kosztolányi prológusát az Édes Anna című regényből, melyben Kun Béla 1919-es repülős szökéséről esik szó (s az elrabolt kincsekről). Benne van az minden kiadásban!

Ráadásul az író e történetet korfestésként mint a Vízivárosban keletkezett rémhírt írta le – ironizálva azon a „kényes úri népen”, melynek morálja Annát a gyilkos elégtételhez vezette.

A Tízparancsolat

https://regi.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=20

A bűn és a hiba

https://inphoto.blog.hu/2014/04/11/ez_tobb_mint_bun_ez_hiba_igaz_tortenete https://nepszava.hu/1032886_bun-es-hiba

 

 

 

 

 

------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Polák István: A nézőpontról(2021.12.19.)

 

   Kicsit messziről indítom ezt a gondolatsort. A művelődéstörténeti szakaszolással kapcsolatos hiányérzetemről írtam a minap ugyanitt. S abban egy olyan megközelítési lehetőségről, amit saját elmeszüleménynek tekinthetek, mert eddig más forrásban nem találkoztam vele. A korszakok bináris váltakozásáról, azaz annak kétféle értelmezéséről. Az egyik az emberi  tekintet azaz a nézőpont szerint kategorizál. Aszerint, hogy az ember merre néz dominánsan, előre-körbe-e avagy felfelé. Illetve melyik énje a dominánsabb a jelenségekre, az  eseményekre azaz a környezetére tekintése  közben. Az értelmi énje-e avagy az érzelmi énje. Másik – messzebbre vezető – asszociációm a nézőpont szerepének értelmezése közben Karinthynak egy gondolata. Az, amikor – most nem jut eszembe, hogy melyik írásában – azt jellemzi, ahogyan ő a dolgokra néz. Azt írta, hogy mielőtt írni kezd, azelőtt alaposan megvizsgálja az írásának a tárgyát. Körbejárja, feldobja, megszagolja. Ha Karinthy példáját követjük, s az eddigiektől eltérő, új nézőpontból tekintünk a világra, akkor talán ezzel a megismerését is elősegítjük. S mivel a dolgok megítélése nagyon sokféle nézőpontból történhet, sokszor tapasztalhatjuk, hogy ezek között a megközelítések között  egészen  hamisak, tévesek, megtévesztőek is vannak. A sokféle megközelítés megismerésének gazdag  tárháza a közösségi portálok sora. Én csak a legismertebbet látogatom, ámde ott m már szenvedélybeteggé válva olvasok és  (főleg!) kommentelek. Ki  is alakult néhány olyan központi téma, gondolatsor, amiben törekszem a saját – és nagyon gyakran egyéni – nézőpontom ismertetésére. Ezek a témák konkrétan: a mai NAT, a távolléti oktatás elnevezése-fogalomköre, a mai szociálpolitika, a mai nyugdíjak, a „hazugság” szó helytelen használata, 0azaz fogalmának hamis értelmezése, az uniós tagságunk előnyei és hátrányai, a magyar munkaügyi statisztika, az állami költések értelme vagy értelmetlensége – csak hogy a leggyakoribbakat soroljam.

      A hogyan-ra pedig két példát hozhatok. Egyik egy friss kommentem, ennek 00ideidézésével adhatok mintát. Egy fehérvári  középiskola felújításának témájában indult a kommentváltás, s aztán másfelé is elkanyarodott. Szerintem ebből a nagyon hosszúra sikeredett legutóbbi válaszomból valamicskét lehet következtetni az előzményekre is, másrészt majd a végén még tudok hozzá  további gondolatokat kapcsolni, abból a célból, hogy a témát, a nézőpontok szerepét megpróbáljam általánosabban értelmezni.

„Az ön egy másik reagálására - amiben a nemlétező elvtársaimat emlegette - azt válaszoltam, hogy ott a vége. De (mivel aktív életemben előbb könyvtáros, majd pedagógus voltam, de az első diplomámban a "népművelő" is szerepel mint szak ) a tudás terjesztését ma is hivatásomnak tekintem. Ezért előbb felvilágosítom az "elvtárs" szó használatának etikai vonzatairól. Erkölcsös ember csak akkor emlegeti a beszélőpartnerének az elvtársait, ha tudja, hogy vannak neki olyanjai. Ön az én elvtársaimat említette, holott nem tudhatja, hogy voltak-e avagy vannak-e nekem olyanjaim. Másodszor is kijelentem, hogy nincsenek, sose voltak. Ezt ön nem tudhatta, mégis emlegette. Önt tehát nem tekintem erkölcsös embernek. Arra persze van tippem, hogy miért "elvtársazott", de ezt most hagyjuk. Ugyanis ez a kis oktatás egy magyar szó használatáról csak a bevezetője a mondandómnak. Valójában azért válaszolok, mert téves felfogást látok, az ön téves felfogását abban a témában, amire most reagálok. Azaz a 13 havi nyugdíjról ön által írottakra. Arra szólít fel itt ebben az egyik kommentjében, hogy számoljam át és adjak választ egy kérdésére. Átszámolnom nincs mit, amit a nyugdíjjal folyó mostani játékról írtam, az tény, de ha ön nem érti, arról én nem tehetek. A kérdésére azonban válaszolok, ha ön saját maga nem tudja vagy nem akarja tudni a választ. A balliberális kormány a 13. havi nyugdíjat 2009 közepén a gazdasági világválság hatásai miatt szüntette meg. Ha nem lett volna a válság, nem szüntette volna meg. Ha a sors kegye folytán nem ballib kormány került volna hatalomra 2006-ban, akkor az szüntette volna meg. (Mellesleg jegyzem meg, hogy a sors jól kitolt az országgal, hogy 2006-ban nem a mai egypárt, nem a Fidesz győzött. Ha ők győztek volna, ők buktak volna meg 2010-ben.) De térjünk vissza a nyugdíjakra. Ha ön nem tudná, akkor felvilágosítom, hogy kétféle szisztémája lehet. Úgymint a., tőkealapú és b., felosztó-kirovó rendszerű. Kezdetben mindenhol tőkealapú volt, azaz az önkénes pénztártag befizetéseit gyűjtötték, befektették, azaz tőkésítették, s abból kapta nyugdíjas korában a havi nyugdíját. Ma is van ilyen eleme a magyar nyugdíjrendszernek. S aki eléri a nyugdíjkorhatárt, az ha akarja, fel is veheti egy összegben, illetve korábbi halála esetén a kijelölt örökös örökli. Ilyen, tőkelapú volt a magyar állami nyugdíjrendszer is 1947-ig. https://www.mjsz.uni-miskolc.hu/files/egyeb/mjsz/201302/noname_8.pdf   Onnantól felosztó-kirovó, azaz az állam lenyúlta a tőkét, de ennek ellenében vállalta, hogy a mindenkori befolyó befizetésekből fedezi a mindenkori nyugdíjkifizetéseket. Ideális esetben a kettő egyensúlyban van, azaz a dolgozóktól és a munkáltatóktól beszedett járulékok fedezik a kifizetéseket. Ezért is álságos az ön emlegetése a hitelből fedezett nyugdíjakról. Az persze sokszor előfordult, hogy  a  befolyó járulékok nem fedezték a kifizetéseket. )Olyankor az államnak más bevételéből kellett pótolni.)  Ezért is kellett pl. emelni a nyugdíjkorhatárt. Most azonban a bevételek már meghaladják a kifizetést, azaz a nyugdíjasok nem kapják meg az összes, nekik járó összeget. Erre írtam, hogy idén az átlagnyugdíjasnak 400 000-rel azaz havi 33 000 Ft-tal kellett volna többet kapnia. De ha már számolásra (újraszámolásra) szólított fel, akkor számolgassunk egy kicsit. A mai kormány 4,5 millió foglalkoztatottról beszél. (Jegyezzük meg, hogy a NAV  hivatalos évkönyve szerint 2018-ban 2,7 millió magyar fizetett személyi jövedelemadót. Ebből következően ugyanennyien fizettek nyugdíjjárulékot is. Ez a "népességszám" éppen 1,8 millióval kevesebb az összes foglalkoztatottnál. Kérdezzük meg tehát, hogy milyen foglalkoztatott az az 1,8 millió, aki nem fizet adót és járulékot. Válaszolok: semmilyen, azaz fantomfoglalkoztatott. Durvábban szólva hazug állítás.) Az előzekben azaz a zárójelben írottaktól tekintsünk el, s vegyük igaznak, hogy van 4,5 millió foglalkoztatott. Ha ma a bruttó átlagkereset 420 000 körüli, (ld. https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/ker/ker2107.html ), akkor ennyi után fizetnek járulékokat. Ma a nyugdíjjárulék a dolgozóktól és a munkáltatók együttes befizetései révén a bruttó bér 25 %-át teszik ki. S ha van 4,5 millió dolgozó, akkor a nyugdíjkassza havonta kb. 450 milliárddal gyarapodik. Van durván 2,5 millió nyugdíjas. Az átlagnyugdíj ma 142 000 Ft. Azaz a havi nyugdíjkiadás (ugye felosztó-kirovó, ami bejön, az rögtön kimegy) ma 350 milliárd. Megmarad tehát az államnak havi 100 milliárd forintja, amit nyugdíj célra szedett be, de nem adja ki a nyugdíjasoknak. Mit csinált vele az állam? Betette a költségvetésbe, azaz 2020-ig ennek révén tudta 3 % alatt tartani az éves hiányt. Ez vérlázító. Azaz EZ VÉRLÁZÍTÓ. De hadd jegyezzem meg itt a végén, hogy a 13. havi nyugdíj maga is parasztvakítás. Ha ugyanis megvan a fedezete, akkor ki lehetne adni 12 havi részletekben, azaz annyival lehetne megemelni a havi nyugdíjat. Hiszen a végeredmény akkor is ugyanaz, ha valaki a meglévő nyugdíjának teszi félre havonta az egytizenketted részét, s év végén maga adja oda magának a 13.haviként. Ha az állam teszi meg helyette, akkor egyrészt jótékonynak látszik, másrészt kiskorúnak tekinti a polgárt, aki nem tudja magának havonta összespórolni. Ezért az állam spórolja össze helyette. Ugyanez a helyzet a 13. havi fizetéssel. A cég nem hítelből adja a dolgozónak, hanem a nyereségéből. Odaadhatná évi 8 %-os béremelésként is, de így pofásabb, 13. haviként odaajándékozni.”

 

https://nepszava.hu/3140654_beszeljunk-oszinten-a-nyugdijakrol

https://nepszava.hu/3140771_padlassopres

 

   A másik példa a legutóbb megjelent írásomból ágazik ki. Az Anyanyelv-pedagógia c. online szaklapban jelent meg (https://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=916 ), s a cikkben megpróbáltam elébe menni egy spontán alakulgató új terminológiai folyamatnak. A pandémia miatt többször elrendelt iskolabezárások velejárója volt a távolléti oktatás. Ezt ezzel a két szóval a legritkábban nevezték, ehelyett volt a digitális vagy az  online oktatás elnevezés. Holott egyik se csak a távollétire jellemző, hiszen az online elsősorban a jelenléti, tantermi oktatás sajátossága, a távollétiben csak a zoom-on vagy a Kréta DKT-ben folyó élő órára igaz.  A digitális is csak akkor van jelen akár a távolléti, akár a jelenléti oktatásban, amikor vagy a tanulási eszköz a digitális, vagy a tanítási tartalom is. Azonban m0st a nézőpont miatt az jut eszembe, hogy mi a helyesebb: hagyni a spontán nyelvi folyamat alakulását, s elfogadni annak a végeredményét, vagy a szavak jelentését tudatosítva mégis irányítgatni ezt a folyamatot. Szerintem ez is és az is, de inkább az ez. Tehát amikor érdemes, javítsuk a szó használatát. Ennek az is az eredménye lehet, hogy a digitális oktatás népszerűsége és alkalmazása nő. Mindez egyébként azért jutott eszembe, mert egy netes cikkben olvastam a finn iskolaügyről, s benne arról, hogy minden diák kap egy ajándék laptopot s ezzel a tankönyvek nyomtatása és a táskában való cipelése válik feleslegessé.

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Korszakolási kérdések(Nyersfogalmazvány)(2021.11.25.)

 

Bevezető

   Gondolkodásunk egyik jellemző törekvése a rendszerezés, a rendszerben látás igénye. A mindennapi élet és a tudomány  különböző területein alakultak ki elfogadott rendszerezési változatok, sőt rendszertanok. Gondoljunk az élővilág  nagy rendszertanára,  amely Arisztotelésztől indulva Linné munkásságában érte el mai állapotát. Gondoljunk az elemek periódusos rendszerére,   de most mégis elsősorban a negyedik dimenzióra, az időre. A háromdimenziós koordinátarendszerben ugyanis a világ elemei nem állandóan ugyanolyanok, és nem ugyanott vannak. Keletkeznek, változnak, elpusztulnak, helyet változtatnak. Nagy Imre szobrának az eddigi két  helyét is csak időintervallumokkal tudjuk azonosítani, a budaörsi  szoborparkba gyűjtött szobrokról  nem is beszélve.

   Tudjuk, hogy mind a négy dimenzió végtelen, legalábbis a mai tudásunk szerint. Ugyan a világegyetem keletkezéséről van kétféle elképzelés, de a nagy bumm (ha volt) se történhetett a semmiből, legalábbis az anyag megmaradásának törvénye szerint. Univerzum története címmel még egy másfél órás  film is készült 2016-ban¹, és a mi Földünk történetét is végigkövethetjük egy tíz  perccel hosszabb filmen².

   Az emberiség történetét is sikerült rendszerbe foglalni, egy rövidebb és egy hosszabb korszakolással. A rövidebb a marxi társadalomfelfogás, azaz az osztályszemlélet jegyeit viseli, amely szerint az emberiség történelmét három fő szakaszra oszthatjuk: ősközösség, osztálytársadalmak, kommunizmus. Az osztálytársadalmak további három szakaszra oszthatók: rabszolgatartó, feudális és kapitalista időszakra. Ez a felosztás mára kiment a divatból, s ennek tán két fő oka van. A főbb az, hogy a kommunizmust (aminek a preidőszaka lett volna illetve volt is  a szocializmus) a marxista technológiai leírás nyomán nem sikerült gyakorlattá változtatni. Huxley ugyan elképzelte azt a stádiumot, amikor a munka (ami Marx szerint az embert emberré tette, a Biblia pedig az eredendő bűnért való isteni büntetésként mutatja)  már nem napi kényszer, hanem kivételezett helyzet,  azaz jutalom, mert mindent a robotok végeznek, az azonban máig elképzelhetetlen, hogy hogyan tudna ember maradni az ember a semmittevés és a korlátlan fogyasztás lehetőségei között. A másik ok az lehet, hogy maga az osztályelmélet, azaz a történelem mint osztályok egymás elleni harca lett mára anakronisztikus. Ugyan tényleg harcolt egymás ellen a rabszolga és a rabszolgatartó, a földesúr és a jobbágy, a tőkés és a munkás, de hol vannak ma osztályok? Tán csak az iskolákban és a kórházakban. Mert persze a kapitalizmus időszakában létrejött a harmadik rend, a polgárság, majd a szocializmusban az osztályharc helyett a munkás-paraszt szövetség útitársaként az értelmiség, ami persze osztály nem lehetett, csak réteg. Illetve mégis lehetett volna osztály (ld. az előbb szamizdatban megjelent Konrád-Szelényi esszét³), de máig nem sikerül  az osztállyá szerveződés.

   Az emberiség történelmének kialakult egy részletesebb -  semlegesebb, s nem is mindig egységes határpontkiválasztással működő – változata is. Ha az ötven évvel ezelőtt iskolába  járók visszaemlékeznek az általuk tanultakra,  s megnézik a mai elfogadott szakaszolást, akkor több eltérést találnak. Az első három nagyobb szakasz (őskor, ókor, középkor) egymástól való elkülönítésében még nincs változás. A középkor azonban régebben kicsit hosszabb volt. Tán a globális  felmelegedéssel  magyarázható, hogy mára kicsit összement, nem az angol polgári forradalomig tart, hanem Amerika felfedezéséig, 1492-ig. Ezzel másfél évszázadot nyert az újkor, aminek a vége ugyancsak máshova került nemrég.  Vagy sehova (ha az újkor két része a kora újkor és a modern kor, ez utóbbi máig tart), vagy az első világháború kitöréséhez, más esetben 1900-hoz,  s ekkor az utána következő a jelenkor. Látható, hogy a történelmi  korszakolás nagy szakaszait a mából visszanézve hozták létre, s időben hozzánk közeledve egyre bizonytalanabb. S természetesen ezeket a nagyobb időszakokat tovább lehet tagolni.

 

A művelődéstörténeti szakaszolásról

 

   A történelmi és a múvelődéstörténeti korszakolás sok hasonlóságot, de még több különbséget mutat. A hasonlóság egyrészt a korszakok első felének igazodását jelenti a történelmi szakaszokhoz, másrészt azt, hogy a második felében ugyanolyan átértelmezés, újratagolás tapasztalható.  A különféle tagolások szemlélhetők a mintavételellet kiválasztott háromféle felosztásban⁴

Már az első rápillantásra látszik, hogy keveredik a felosztásokban a korszak és a stílus értelmezése. Igaz ugyan, hogy az emberi múvelődés történetében egy ideig a kettő ugyanaz, azaz a kialakult művészeti stílusok egyúttal korszakot is jelölnek,   vagyis korstílusok. Kivétel a középkor, ahol a képzőművészetben és az építészetben két stílus követte egymást, az irodalomban pedig ez nem is tükröződött. A barokk után pedig teljes a változatosság. Nézzük ezt a három felosztásban egyenként.

   Az elsőben (a magyartanárok számára készült útmutatóban)  nyolc korszakot találunk. Problémám vele csak annyi, hogy a barokk utáni klasszicizmus a felvilágosodásnak mint művelődéstörténeti korszaknak egyik stílusirányzata, a rokokó és a szentimantalizmus mellett. Sőt, a romantika mellett, mert egyes felosztások a romantika kialakulását már a 18. század végétől érzékelik. További problémám csak annyi, hogy a romantikát és a realizmust meg sem említi, ugyanígy hagyja szó nélkül a 19. század végének három fő irányzatát, a szimbolizmust, impresszionizmust, naturalizmust. A továbbiakban pedig az avantgárdot-neoavantgárdot korszakoknak tekinti, ugyanúgy, ahogyan – szerintem jogosan – az utolsót, a mai posztmodernt. Holott az avantgard szerintem nem művelődéstörténeti korszak, hanem stílusok összefoglaló neve.

   A második felosztás 33 művészettörténeti korszakot sorol fel, azaz tagolás nélkül mossa egybe a korszakokat és stílusokat, az utóbbaiakat az előbbiek rangjára emelve.  De ha megpróbálnánk tagolni, akkor az derülne ki, hogy az ókor és a középkor mint korszak három-három „stílusra” bomlik (görög-római-Biblia ill román-gót-reneszánsz), s a XVII. századhoz  mint korszakhoz tartozhatna a manierizmus, a barokk és a francia klasszicizmus, a XVIII. századhoz (amit nevezhetünk valóban a felvilágosodás századának)  a klasszicizmus, a szentimentalizmus és a rokokó. A XIX. század első felébe illene a romantika és a realizmus, a második felébe a naturalizmus, szimbolizmus, impresszionizmus, s akár még a szecesszió is. Aztán a xx. század első kétharmadát az avantgárd gyűjónévvelilletett stíluskavalkáddal, egészen a posztmodernig, ami a XX. sz. harmadik harmadától tarthat a máig.

   A harmadik felosztás, a dr.Fűzfa Balázs által is, a tankönyveiben  alkalmazott tekinthető a legegységesebbnek, leglogikusabbnak. Itt hat korszakot találunk, amiben nyolc – stílusnak tekinthető – további szakaszt különít el. Hiányérzetünk lehet az említetlen átmeneti szakasz azaz a manierizmus, továbbá a rokokó és a szentimentalizmus, és nem részletezi a klasszikus modernség és  az avantgard stílusait. Illetve a tankönyvek szövegében mégis benne vannak, a következőképpen: az avantgard a 10-11. kötetben,  a rokokó, az impresszionizmus, naturalizmus, szecesszió, szimbolizmus a 10. kötetben a tárgyszómutató segítségével visszakereshetően.

    Mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a művelődés története és a művészeti korszakok és stílusok története, az egyes stílusok megjelenése  az egyes nemzeti kultúrák között kisebb-nagyobb eltéréseket mutatnak. A magyar művészeti és irodalmi élet a 18-19. században némi megkésettséget mutat, 1945 után pedig az erőteljes politikai kontroll akadályozta a fejlődést. hiszen ekkorra lett kitalálva illetve szovjet mintáról átvéve a szocialista realizmus mint stílusirányzat, ami aztán a rendszerváltás után ki is ment a divatból.

 

Saját(os) értelmezés

 

   Most következhetne a gondolatmenetemnek az a része, ahol egy  saját javaslattal állok elő. Ez azonban csupán töredékes lehet.  Felkészültségem hiányossága miatt csupán kérdéseket fogalmazok meg, javaslattal próbálok élni. De előtte egy kis önvallomás. Ugyanis 2009-ig – amíg tantermekbe jártam – a művelődéstörténeti korszakokat az ember gyalogos haladásával szemléltettem, a bal-jobb lépéseivel. Ebben az emberi tekintet iránya szerint tettem különbséget. Kiindulópontnak az ókori görög kultúrát tekintettem, ahol az ember még egyaránt nézett felfelé és lefelé. Azaz az istenekre és a földi világára, egymásra és önmagára. Ezért lehet az ember és a világ viszonyának ábrázolását (ha gyakran problematikusnak is) harmonikusnak tekinteni. A dolgok mércéje az ember volt. A középkor világfelfogását a keresztény hit, a katolikus egyház és a vele szövetséget kötő feudális állam transzendens világértelmezés jellemzi, azaz a dominánsan felfele nézés. Az irodalom és művészetek témavilága ezt jól mutatja. A még történelmi középkor végén aztán megindul a városi polgárság kialakulása, s ezzel a tekintet újra a föld felé (is) fordult. Ebből lett a reneszánsz, s annak a  gondolkodásmódja, a humanizmus. A reneszánsz úgy „tagadta neg” a középkort, hogy ugyanakkor visszanyúlt az azt megelőző eszményhez, az emberközpontúsághoz. Természetes következménye volt a reformáció, azaz a katolikus egyház egyeduralmának a megszűnése. A következő korszak, amely egyúttal az utolsó korstílus korszaka is, a barokk. A feudális állam és támasza, a katolikus egyház megkísérelte visszaállítani az elveszett uralmát, az ellenreformációval és a barokk összes, jól ismert  stílusjegyével. Azaz ismét a felfelé nézés vált dominánssá. Természetes reakciónak tekinthetjük a következő szakasz, a felvilágosodás törekvését. A reneszánsz és rajta keresztül az ókori kultúra embereszménye a már a reneszánsz idején alakuló, s most politikai hatalmat is követelő polgárság számára lehetett példa és egyúttal szellemi muníció. Ismét lefelé és előre lehetett tehát tekinteni, a klasszicizmus értékbiztonságával, a rokokó és a szentimentalizmus személyességével. Itt azonban már nem érvényes az egységes korstílus, az ipari forradalom együtt haladt a politikai forradalommal, annak sokféleségével. A francia forradalmat azonban előbb  Napoleon háborúi követték, majd a Szent Szövetség.  A gondolkodók is csalódtak, kiábrándultak a túl gyorsan várt társadalmi átalakulások elmaradása miatt még a felvilágosodás eszméiből is. Ezt az ambivalenciát szemléltethetjük a korszak két költőjével is. Batsányi szerint „Vidulj gyászos elme, megújul a világ / S előbb, mint e század végső pontjára hág!” (A látó, 1794.). Csokonai ugyanakkor ezt írta: „Ezt minap egy jámbor magyar énekelte, / S benne a huszadik századot képzelte.” (Magyar! Hajnal hasad! 1795.)

    A XIX. század elejére tehát világossá vált, hogy nem eszik olyan forrón a kását. A múvészet, szinte ugyanakkor, kétféle módon reagált  a csalódásra. Az egyik reagálás a kortól, a kor valóságától  való elfordulás volt, azaz a romantika reakciója. A jelen helyett a múltba, a külső valóság helyett az emberi szubjektum belső világa felé fordult, aztán a távoli, egzotikus vidékek felé, s az ugyanolyan egzotikusnak látott népi kultúra, népművészet, népélet felé. A másik törekvés a korral való szembefordulás, a kornak való tükröt tartás reakciója, azaz a realizmus. S ezzel jellemezhetú a század első fele. Korstílus tehát továbbra sincs, de mindkét törekvés hozzájárulhatott a század közepének forradalmi hullámához. A század közepén, Baudelaire kötetében pedig (A romlás virágai)  már a századvég új irányzatainak előszele fújdogált. Kereshetjük a további tekintetváltásokat, de alighanem nem találjuk. Kereshetjük az egyes stílusirányzatok folyatóit vagy megtagadóit, s ezt már jobban azonosítani tudjuk. A szimbolizmust és az impresszionizmust  a romantikai továbbfejlődésének, a naturalizmust akár a realizmus elfajulásának nevezve. Hogy aztán a szecessziótól az avantgard irányzatain keresztül a mai posztmodernig melyik irányzat melyiknek a folytatója?  Ezt könnyebben eldönthetjük, ha az általam  ajánlott – s meglehetősen ideologikusnak tűnő – differenciálást, azaz a felfelé és lefelé tekintést másik dichotómiával váltjuk fel. Az értelem illetve az érzelem dominanciájával.  Talán belátható, hogy ez a kettő is egységben volt az ókori görög kultúrában. Aztán a középkorban a keresztény világfelfogás már az érzelem uralma volt. Ez ellen apellált  a reneszánsz,  s Galilei is, majd a barokk újra visszabillentette a lenyűgözás, az áhitat vagyis a vallásos hit erejével. Az értelem nyilvánult meg a klasszicizmus szabálykövetésében, de az érzelem a rokokó díszítő törekvésében és a szentimentalizmusban. A romantika ezt vitte tovább, s vele szemben  az értelmet a rea lizmus. És így tovább. Az avantgard izmusaiban is keresgélhetjük ezt a megoszthatóságot, a formaépítő irányzatokban a rációt,  a formabontók között az expresszionizmusban,  a szűrrealizmusban és a fauvizmusban az érzelmeket.  A mához érve pedig megkockáztatom annak a kijelentését, hogy a posztmodern abban is eltér az előzményeitől, hogy ösztönösen vagy tudatosan, de megkísérli a ókori görög állapotnak, az érzelmek és az értelem egységének a visszahozását, megteremtését.

 

    Az eddigiekből tán az is kikövetkeztethető, hogy ahogyan a történelmi újkor  Amerika felfedezésével kezdődött, a történelmi jelenkor kezdete lehetne akár 1920 is, az első világháború utójátékainak a vége. Az ezeken belüli  múvelődéstörténeti szakaszok a felvilágosodás a francia forradalom végéig, azaz Napoleon császárságáig tarthat (1804), a polgárosodás szakasza 1920-ig. A művészeti stílusok egy része pedig korszakon belüli, másik része korszakváltó vagy korszakot átívelő, s ezzel is biztosítja a szellemi fejlődés, szellemi megújulás dinamizmusát.

Újabb kérdés lehet az egyes alkotók besorolása, elhelyezése, „minősítése”. Vagyis annak eldöntése, hogy a stíluskövetés vagy a stílusteremtés jellemzőbb-e rájuk. Tapasztalhatjuk, hogy ez is igazodik az aktuális politikai-ideológiai kurzus  elvárásaihoz.  Petőfiről sokáig úgy tanultunk-tanítottunk, hogy az ő legfontosabb nóvumai a romantika meghaladása, azaz a népiesség, népi realizmus és a forradalmi látomásköltészet. Mostanában pedig azt lehet tapasztalni, hogy kísérletek történnek a romantikába való visszaterelésére. Ugyanez a kérdés vethető fel Nagy Gáspárral kapcsolatban. Az ő nagy, összegző versei (Symphonia Ungarorum, Hullámzó vizeken kereszt, Október végi tiszta lángok) vajon inkább az újklaaszicizmus hagyományőrző törekvései-e, vagy a divatosnak is mondható posztmoderné? Gondolatmenetemet ezzel a költői kérdéssel zárom.

 

 

Források:

1. Az Univerzum története 2016

 https://videa.hu/videok/film-animacio/az-univerzum-tortenete-2016.-NKR2M8ZWOsQsyCJl

2. Föld születik 2015

https://www.youtube.com/watch?v=O5tSSOONAA4

3. Konrád György-Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. 1974(1989)

Előszó és részletek:

https://en.mandadb.hu/common/file-servlet/document/463201/default/doc_url/rtelmisg.pdf

A  teljes szöveg:

http://hu.rikusmutsaers.xyz/download/9pkyAAAAIAAJ-az-ertelmiseg-utja-az-osztalyhatalomhoz

 

 

4. Három felosztás, véletlen kiválasztással

 

Korok, korstílusok. Tanári útmutató. 2007. https://magyartanarok.files.wordpress.com/2015/06/10-4-korok-korstc3adlusok.pdf

A sulinova program részeként, 15 órában tekinti végig a művészeti korszakokat, stílusokat.  Részei.     A Z A N T I KVI T Á S É S A K Ö ZÉ P K O R

 R ENE S Z Á N S Z , BA RO K K , K L A S S Z I C I Z M U S

 S T Í LU S I R Á NYZ ATO K A 19. S Z Á Z A D BA N É S A 20. S Z Á Z A D E L EJÉN I . 1

 Az ava n t g árd

A NE OAVA N T G Á R D É S A P Osztmodern

 

https://sites.google.com/site/literasteven21/muveszettoerteneti-korszakok

Az antik görög kultúra Az antik római kultúra A Biblia világa A középkor Gótika Román A reneszánsz és a reformáció A XVII. század A manierizmus A barokk A rokokó A XVII. századi francia klasszicizmus A felvilágosodás A klasszicizmus A szentimentalizmus A XIX. század első fele - a romantika A XIX. század második fele A realizmus A naturalizmus Az impresszionizmus A szimbolizmus A szecesszió A XX. század - az avantgárd Az expresszionizmus A fauvizmus A futurizmus A kubizmus A dadaizmus A szürrealizmus A konstruktivizmus - Bauhaus Az aktivizmus és a magyar avantgárd A beat kultúra A posztmodern

Irodalmi korszakok dr. Fűzfa Balázs tankönyvei nyomán:

     A  kezdetektől az 1700-as évekig

antikvitás

középkor

reneszánsz

barokk

Kora modernség   (1700-as évek-1857)

klasszcizmus

romantika

realizmus

     Klasszikus modernség  (1857-1910)

      Avantgard  (1910-1930)

     Késő modernség (1930-1960)

     Posztmodernség (1960-  )

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: A spirituális intelligencia – egy számomra új fogalomról. (2021.10.06.)

 

A találkozás pillanatai.

 

   Ma – 2021 október hatodikán – délelőtt a facebook posztjai között kóvályogva egy érdekes megosztáson akadt meg a szemem. Egy videón, amin egy lassan fogalmazó fiatalember beszélgetett Bagdy Emőkével. Nem hallgattam bele, de elolvastam a kép feletti rezümét, s ott akadt meg a szemem ezen a szókapcsolaton: spirituális intelligencia.  A két szót a’priori azaz tapasztalat előtti állapotban nehezen tudtam közös nevezőre hozni, s már ezért érdemesnek láttam utána menni. Találtam is egy kétszerzős könyvet, - amit akár le is tölthettem volna -, de egyszerre nem akartam a fejszémet olyan nagy fába vágni. Találtam azonban egy tömör, összefoglaló ismertetést a fogalomra, egy egyetemi dolgozatban, ami pedagógusvezetői szakvizsga keretében készült. Elérhetősége:

http://mte.eu/wp-content/uploads/2019/12/Mezei-Katalin_A-spiritu%C3%A1lis-inteligencia-szerepe-a-m%C5%B1v%C3%A9szeti-nevel%C3%A9sben.pdf

   Mielőtt az ismertetés lényegi részeire térnék, kis kitérőt teszek. Mert –ahogyan ez hamarosan kiderül – a spirituális intelligencia (SQ) harmadikként került a korábbi kettő azaz az értelmi intelligencia (IQ) és az érzelmi intelligencia (EQ) mellé. Itt nem bírom megállni egy egykori kollégám bon mot-ját említeni (vagy ő találta ki, vagy átvette valahonnan), mármint hogy az intelligencia mennyisége a földön konstans, csak az a baj, hogy egyre többen vagyunk rá. S eszembe jut még Sándor György kérdése: „Önnek – mint kívülállónak – mi a véleménye az intelligenbciáról?” De és főleg eszembe jut az én magánmániám, a háromságelmélet („szentháromság-elmélet”), ami szerint a kétféle világmagyarázat valójában csak terminológiájában tér el egymástól. Vagyis az idealista világértelmezés alapháromsága, az igazi szentháromság, az Atya-Fiú-Szentlélek egysége valójában megfelel a materialista világértelmezés háromságának, az anyag-energia-információ egységének. Sőt, a háromság elemei páronként is nagyon hasonlatosak. Az Atya és az anyag a világmindenség alkotója, ha más-más értelemben is, öröktől fogva és örök időkig létező. A Fiú és az energia  az Atya és az anyag létezésének működő, dinamikus  megjelenése, azaz cselekvő-ható, mozgásba hozó és mozgató. A Szentlélek és az információ pedig az Atya és Fiú illetve az anyag és energia belső lényegét, s egyúttal a létező világot leíró, annak tartalmát sugározó-közvetítő „valami”. Erről a párhuzamról korábban sokszor és sokhelyütt írtam, különböző területekről (főként a történelemből és az irodalomból) vett példákkal szemléltetve. Közülük kettő háromság különösen ide illik. Ugyanazt fejezzük ki velük, az ember személyiségének három oldalát, szinonimákkal. Tehát a testi, a lelki és a szellemi összetevőinket, más szavakkal a fizikai, az érzelmi és az értelmi állapotunkat. Talán nem véletlen, hogy pár évtizeddel ezelőtt, a bioritmus három sinus-hullámának az őrületében is ezt a három állapotot látták el különböző hosszúságú időtartamokkal. (A fizikaiét 33, az érzelmiét 28 és az értelmiét 23 napos ciklusokra osztva, amelyeknek az első félhulláma az x tengelyen az y  pozitív tartományában rajzolódott ki, a másik félhullám a negatív tartományban. S az ember pillanatnyi állapotát a három görbe együttállásával lehetett szemléltetni. A görbék a születésünkkor az origóból indultak, s az első napokban együtt emelkedtek a pozitív tartományban. Aztán a különböző hullámhosszúságok más-más állást mutattak,. annak megfelelően, ahogy a születésünk után az adott hullám periodicitása éppen hol tartott. Ezt úgy lehetett megtudni, hogy tudnunk kellett az adott napon, hogy az a születésünk utáni  hányadik nap, s a háromféle naphosszúsággal osztva milyen töredéknapnál tartunk a háromféle állapotunkat illetően.  Ezért például készítettem is olyan programot (gépi kódban, Sr57-es programozható zsebszámológépre), amellyel kiszámolható volt két tetszés szerinti  dátum között az eltelt napok száma.  Ez szükséges volt az aktuális nap és a születés napja óta eltelt napok kiszámításához. Utána már csak osztani kellett külön-külön a három kétjegyű számmal, s a maradék megmutatta a töredék hullám akkori helyzetét. Állítólag akkoriban a BKV nem is engedte vezetni azokat a sofőrjeit, akiknek mindhárom hulláma egyszerre volt mélyponton.

A spirituális intelligencia rövid ismertetése

Mindezen előzmények után ugye már ideje a lényegre térnem. Ezt nem átfogalmazással, hanem az említett dolgozat két oldalának szó szerinti ideidézésével teljesítem.

„2.2 A spirituális intelligencia fogalma, szerepe

A XX. század elején nagyra értékelték az IQ-t, az egyetlen minősége volt az emberi képességek kifejezésének. Az idő múlásával a kutatók rájöttek, hogy az embereket nem csupán logikai döntéseik alapján lehet értékelni, hanem az érzelmi intelligenciájuk is mérhető. Az 1990-es évek közepén Daniel Goleman adta közre az addigi kutatások eredményeit közérthető formában, bemutatatta azt is, hogy az IQ eredményes működésének a feltétele az EQ működése. A XXI. század elején már bőven voltak feljegyzések, amik alapján a kutatók egy harmadik intelligencia létezését is feltételezik. Ez a spirituális intelligencia, amely segítségével megközelítjük a lét értelmének kérdéseit, eldöntjük melyik életút a helyes, tetteinket egy nagyobb összefüggésbe helyezzük. „Az SQ a szükséges alap ahhoz, hogy mind az IQ, mind az EQ hatékony működnek. A legmagasabb fokú intelligenciánkról van szó.” (Zohar-Marshall, 2000. 16.o.) Az EQ segítségével Goleman szerint meg  tudjuk ítélni, milyen szituációban vagyunk, és hogy hogyan viselkedünk az adott helyzetben, tehát elfogadjuk a helyzetet és abban hozzuk a döntéseinket. Az SQ segítségével azonban lehetővé válik, a szituáció elemzése számunkra, a változtatás lehetősége nyílik meg, a körülményeket módosítva mi irányíthatjuk a szituációt. Ez teszi az emberi fajt érzékeny, spirituális fajjá. Az IQ, EQ, SQ egymást kiegészítve dolgozik az agyban, nem szükségszerűen egyforma intenzitással. Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk minden területen azonos mértékben jók, lehet valakinek magas az IQ-ja és alacsony az EQ – és SQ - ja. 12

2000-ben Danah Zohar és Ian Marshall pszichológus házaspár vezette be az SQ fogalmát a köztudatba. 2009-re alakult ki a kutatási adatbázis, amely a legkorszerűbb intelligencia-ismeretanyagot tartalmazza. Ezen intelligencia késői felfedezése annak is tudható be, hogy a tudomány nehezen fogad be olyan témákat, amelyeket nem lehet objektíven megítélni, valamint a XX. században nem álltak még rendelkezésre olyan orvostechnikai eszközök, amelyek képesek lettek volna az agyhullámok megfigyelésére. Először az epilepsziásoknál és az LSD-droghasználóknál fedezték fel, hogy a halántéklebeny aktívan reagál bizonyos ingerekre. Michael Persinger neuropszichológus kutatásai a God-spot – Isten központ - stimulálására épülnek. (Persinger 1987) A kísérletben részt vevők misztikus vagy Isten közeli – vallási és etnikai háttértől függően – élményt éltek át agyuk ezen részének elektromos ingerlésekor. Ezek a megfigyelések nem bizonyítják Isten létezését, nem is ez a céljuk, de azt meg mutatják, hogy agyunk abba az irányba fejlődött, hogy a lét végső kérdéseit fel tudjuk tenni. Az ilyen kutatásoknak köszönhetően vált bizonyíthatóvá a spirituális intelligencia létezése, az agyi aktivitás mérésével döntéshelyzetekben. Az SQ nem vallási kérdés. Egy olyan intelligencia, amely magában foglalja az IQ és EQ működését, segíti azok összhangját, segít nekünk tudatosabban élni. Optimális esetben az SQ születésünktől velünk együtt fejlődik, és felnőttkorra egy teljes értékű boldog ember néz vissza ránk a tükörből. Kutatások alapján az alábbi tulajdonságok meghatározóak a magas SQ-val rendelkező személyeknél:

a) rugalmasság (aktív és spontán alkalmazkodókészség)

b) nagyfokú én-tudatosság

c) képesség, hogy szembe tudjunk nézni a szenvedéssel és azt hasznosítani is tudjuk

d) képesség, hogy szembe tudjunk nézni a fájdalommal és túl tudjuk tenni rajta magunkat

e) tulajdonság, hogy engedjük magunkat az értékek által inspirálni

f) érzés, mely visszatart bennünket attól, hogy másnak szükségtelenül kárt okozzunk

g) hajlandóság, hogy különböző dolgok között összefüggéseket találjunk (holisztikusan gondolkodjunk) 13

h) hajlandóság, hogy olyan kérdéseket tegyünk fel, mint: Miért? Mi lenne ha? ; illetve alapvető válaszokat keressünk

 i) olyannak lenni, mint amit a pszichológusok mezőfüggetlennek neveznek: birtokolni a képességet, hogy a konvenciók ellen tudjuk dolgozni

Egy magas SQ-val rendelkező ember nagy valószínűséggel szolgálatot ellátó vezéregyéniség lesz: olyan valaki, aki azért felelős, hogy másokat közelebb segítsen a magasabb rendű értékekhez, illetve aki megmutatja, hogyan használják azokat: más szóval olyan valaki, aki másokat inspirál. (Zohar-Marshall, 2000. 28.o.)  Véleményem szerint a magas SQ-val rendelkező művészekre további tulajdonságok is jellemzőek lehetnek: - teljességre, rendre, folyamatosságra való törekvés - kitűnő rendszerlátás - hosszú távú hatástöbblet - öröm- és élményszerzés - sikeresség, hatékonyság, gyakorlati illeszkedés minden élethelyzetben - ösztönösen és erkölcsileg is helyes, gyors döntések, megérzések - mindig a lelkiismeretileg helyes, de nehezebb útválasztás - kohéziós szolgálat, társadalmi és kulturális szerepvállalás - személyes kiteljesedés - elégedettség- és boldogságérzet képessége - önismeret, személyes korlátok átlépésének készsége - elfogadás, elfogadtatás 14

 

                                                                                     SQ

        A TELJES ÉRTÉKŰ ÉLET                              IQ

                                                                                    EQ

 1.ábra – A spirituális intelligencia a teljes értékű élet legmagasabb szintje

A spirituális intelligencia eddig is létezett, csak nem tudtuk megnevezni, mi az a „sugallat” ami befolyásolja döntéseinket, - ha szemléletes akarok lenni - ami miatt a vállunkon ülő, fülünkben súgó angyalka vagy kisördög mellett döntünk. Az SQ felismerése és fejlesztése mentőöv korunk széthulló, általános megbecsüléshiánnyal küzdő társadalmának. „

Kis magyarázat. Az 1. ábra bal oldali négy szava egy körbe írva látható, s a jobb oldalon lévő három elem három egymás alatti,  egymással érintkező téglalapba írva. A kör jobb szélétől három vonal indul a téglalapok felé, azaz köti a téglalapokat a körhöz.

   S hogy ez miért ragadta meg a figyelmemet? A háromságosságon túl  azért, mert a dolgozat a továbbiakban a spirituális intelligenciának a művészeti nevelésen belüli szerepével foglalkozik, s ez teljes mértékben beleillik a mostansági kedves témám harmadik harmadába, a rendszerszemléletű irodalomtanítás művészetpedagógiai kérdéskörébe.

 ---------------------------------------------------------------------

----------------------------------------------------------------------

Frissítés az utolsó bekezdéshez (2021.10.04.)(Az alanti íráshoz)

Érdemes kicsit részletezni, miért jó a kötet a magyar irodalom iránt érdeklődőknek. Elsősorban azért, hogy láthassák, milyen gazdag a magyar irodalmi művek értéktára. Ha az elmúlt 60 évből 655 kötetet tartottak méltónak a szerkesztők a beválogatásra, akkor talán annak legalább a felét illik is feltennünk az olvasmánylistánkra. Ez heti egy kötettel haladva – és más olvasnivalónak is helyet hagyva – legalább hatéves retrospektív olvasásra szóló program. Hiszen hiába gondolom én is azt, hogy az irodalomtanításban nem az egyetlen rendező elv az időrend, hanem lehet és kell is másfajta szempontú műválasztás, az emberi élet mégis lineárisan halad a kezdetétől a vége felé. Ezért aztán az irodalmi tapasztalataink, élményeink is időrendben keletkeznek, rögzülnek bennünk. S persze, Esterházyt is lehet kezdeni valamelyik „Egyszerű történet”-ével és folytatni a Termelési regénnyel, majd zárni a két első kötetével, de mégis hasznosabb lehet a természetes időrend. Aki tehát a közelmúltunk irodalmát alaposabban igyekszik megismerni, annak mind az évenkénti bontású, mind a szerzők vagy műfajok szerinti keresés nagy segítség lehet. Vagy úgy, hogy előbb a szócikket olvassa, majd aztán a művet, vagy fordítva. Legtágabb értelemben ez a megértést, mások gondolatainak, véleményének a respektálását is segítheti, akkor is, ha  részben vagy egészében nem is értünk egyet az olvasott értékeléssel-értelmezéssel.

 

 

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Egy lexiklopédiáról. Magyar irodalmi művek 1956-2016. (Szerk.: Falusi Márton, Pécsi Györgyi.) Bp. 2021, MMA MMKI. 960 p. url: https://www.mmalexikon.hu/kategoria/irodalom

 (Frissítés fentebb.)

 

   Ahogyan a címadással jelezni próbálom, egy sajátos kötet jelent meg a magyar irodalomtudomány szellemi piacán. A két főszerkesztő által vezetett 13 tagú szerkesztői és 53 tagú szócikkíró gárda a hat évtized irodalmi termését tette egy sajátos mérlegre. Ugyanis a hat évtized alkotói köréből 352-t választott ki, s tőlük pedig összesen 655 kötetet. Azaz a címszavak köteteket tartalmaznak, kötetekről szólnak, kötött, azonos terjedelemben. Ráadásul egyszerre jelent meg a mű nyomtatásban és a világhálón elektronikusan, s ezzel két sajátos tájékozódási lehetőséget is biztosít. A megvett kötet lapozását, és/vagy a netes keresést. Ez utóbbit persze körülményesebben, ahogyan ki fog derülni. Magam a kötetet eddig csak pár perc időtartamban tarthattam a kezemben, egy kötetbemutató rendezvény vendégeként, s még valójában el sem döntöttem, hogy meg akarom-e vásárolni. A továbbiakban tehát a netes tapasztalataim alapján írok erről az egyébként nagy vállalkozásról.

   A szerkesztők és a mű elkészülését szponzoráló és  kiadó-közreadó  köztestület tudatosan vállalta a hibrid műfajt, amit a címben a „lexiklopédia” szóval jelzek. A 13 tagú bizottság konszenzussal döntötte el, hogy mely szerzők mely kötetei kerüljenek bele a válogatásba. Hiszen az Írószövetségnek jelenleg 700 feletti tagja van, s ha nem is mindegyikük szépíró, de a hatvan évre visszatekintve bizonyára kétszer akkora lehetett a számításba jövő névsor, mint a bekerülő. A kötet időrendben tartalmazza a műveket, a neten az időrendet először meg se találtam. (Magánüzenetben azonban javasoltam az amúgy a kötetbemutatón is szereplő Falusi Mártonnak, hogy ezt az évenkénti keresést is tegyék lehetővé. S pici késéssel fedeztem fel a lehetőséget, vagyis árnyékra vetődtem.) S ha a szerzők és kötetek számát összevetjük, azt látjuk, hogy egy-egy alkotótól átlagosan két kötet került bele a válogatásba. Mindez úgy, hogy van olyan alkotó, aki eggyel se, s vannak, akik öttel. Ez egyébként a tudatosan vállalt plafon, hiszen a válogatás fő szempontja az volt, hogy az adott kötet legalább az alkotó pályáján belül jelentsen valamilyen határpontot, fordulatot, nóvumot, s ezzel akár a mai magyar irodalomban is egyéni értéket, különleges karaktert.

 

   A továbbiakban előbb a netes változat keresési lehetőségeit ismertetem – habár ezt a címben megadott link nyomán ki-ki maga is megtapasztalhatja –, azután egyéni összesítésű mennyiségi áttekintésre és végül egyéni megközelítésű minőségi értékelésre teszek kísérletet.

    A keresési lehetőségek kétirányúak. A megnyitott portálon a bal felső sarokban két kulcsszó látható: „irodalom” ill.  „film”. Ebből következően tehát egy főkapun két adatbázis érhető el, de itt most csak az irodalmi művekről lesz szó. Az „irodalom” link alatt  öt szóból álló menüsor gördül le, azaz az áttekintő keresésnek öt szempontja közül lehet tetszés szerint választani, öt betűrendes további keresősort lehet megnyitni:  a szerzők, a kötetcímek, a címszóírók, a műfajok és a kiadók betűrendes listája érhető el, s mindegyik önálló linkként viselkedik. Azaz bármelyikre kattintva megjelenni annak tartalma. Ahhoz azonban, hogy azt is lássuk, mely szerzőktől hány műről  - és pontosan melyikről  - találunk címszót, meg kell nyitni az egyes szerzők fájlját. Így lesz látható, hogy a betűrendben első szerzőtől, Aczél Gézától 1 kötet,  Nagy Gáspártól 4 kötet és az utolsóként kereshető Zs.Nagy Lajostól is 1 kötet került be a lexiklopédiába. És tán már illő lenne meg is indokolnom, miért találtam ki ezt az öszvér elnevezést. Hát azért, mert a kötet se nem lexikon, se nem enciklopédia, hanem valami a kettő között, félúton. Ha lexikon lenne, akkor nem szabványosították volna a címszavait, hanem az adott címszó jelentőségének lenne megfelelő a terjedelme. Továbbá a köteten belüli elrendezés is megfelelne a lexikonoktól megszokott betűrendezésnek. Ehelyett az időrend lett a fő rendező elv, évenként találjuk meg az ugyancsak széles spektrumon eloszló és fontosnak tekintett köteteket. Egy évből egy kötet (1958-ból) egyből pedig húsz is bekerült (1969-ből) így jön ki itt a matematikai átlag, az évenkénti tíz kötet. Ez az időrend - a nyomtatott mű alapszerkezete -  az „irodalom” kulcsszóra kattintva jelenik meg.

Az áttekintő keresés mellett azonban egyedi bogarászásra is mód van. Erre szolgál a portál jobb felső felén lévő ablak, ahova tetszés szerinti kulcsszavakat írhatunk be, s aztán vagy talál a rendszer hozzáillő tartalmat, vagy nem. Az ablak alatt az alábbi szűkítési lehetőségek vannak: szócikk, tartalom, alcím, szerző, műcím,  műfaj, kiadás helye,  kiadó, a szócikk szerzője, irodalom.    Meglepetés is ér  bennünket, mert egy kétszavas névkeresésre – pl. a Nagy Gáspár névre – előjön az egyenkénti összes, azaz a példában minden Nagy és minden Gáspár.

 

   A mennyiségi áttekintést (kvantitatív értékelést) kezdjük a nagy számokkal, s ebből következősen a hiányérzetünkkel. Mert ugyan a névsor és a címsor imponáló – még egyszer: 352 szerző 655 kötete, mégis nevek és címek hiánylistájával kezdem, csak felsorolásszerűen. Hiányolom a szerzők közül  Berkesit, Darvast, Maróti Lajost és Wehber Tibort, és a művek közül p. Tóth Krisztina Pixel   c kötetet. Akik és amik bekerültek, azokról már az évenkénti betekintés is érdekes képet állít elénk. A már jelzett nagy hullámzás az évenkénti egy és húsz között nemcsak a válogatók ízlését és értékrendjét jellemzi (ezeket nem is szándékom minősíteni), hanem az adott „évjáratot” is, ahogyan ugyancsak jellemzik az évjáratokat az azokban megtermett borok. Sorolom tovább a szélsőségeket és az átlagos éveket. Legkevesebb kötet:  1958-1, 1960-2 és 1998-6 kötettel.  legtöbb kötet: 1960-20, 1977-19 és2013-18 kötettel. átlagos kötetszám, azaz 10  1984, 2004, 20076, 2013.-ban,  11 pedig 1967-ből, majd 1995-1996-1997-ből.

További lehetőség a szerzőnkénti statisztikázás. Itt még játszadozásra is nyílik mód, pl. arra, hogy a szerzők betűrendjét nézve megtippeljük, hogy hány kötettel szerepelnek. Nem volt se időm, se kedvem végignézni, de azért szúrópróbaszerű betekintéssel mégis kerestem példákat. Ezeket három csoportra lehet osztani: a.,  0-1 kötet, b.,  2-3 kötet,  c., 4-5 kötet szerzőnként. Eszerint 0-1 kötettel: pl.  Garai Gábor, Géczi János,  Kacsó Sándor, Kónya Lajos, Lengyel József, Thurzó Gábor.  (Kis baki, hogy az „egykötetes” szerző, Lengyel József 1961-es Igéző c. novelláskötetét regénynek nevezték. Javítást javasoltam.)  2-3 kötetesek Bertha Bulcsu, Garaczi László, Parti Nagy Lajos, Páskándi Géza, Sarkadi Imre, Tóth Krisztina.  4-5 kötettel kerültek be:  Csoóri Sándor, Esterházy Péter,  Nagy Gáspár, Németh László,  Orbán Ottó,  Örkény István, Pilinszky János, Szőcs Géza.

A mennyiségi áttekintés záró gondolata azaz kérdése lehet, hogy vajon a kötet hogyan jellemzi, hogyan reprezentálja a hatvan év magyar irodalmát. Szerzőnként mérlegelve bizonyára sokkal jobban, mint a művek számát tekintve. Ugyanis a ma már  elektronikus könyvtári katalógusok azt is lehetővé tennék, hogy szinte 100 %-os teljességgel elénk hozzák az időszakban alkotó összes szerzőt és az összes megjelent művet. Hogy ezekhez hogyan viszonyul a kötet, a jéghegy-hasonlattal élve annak mekkora részét jelenti, hát erről fogalmam sincs.

 

   A minőség mérlegelése (kvalitatív értékelés) sikamlós pálya, hiszen itt kétféle értékrend kerül egymás mellé, netán egymással szembe. A szerkesztők-címszószerzők értékítélete és az olvasóé, jelen esetben az enyém. Általános megjegyzésem, hogy a címszószerzők felének a neve ismerős számomra, (ez persze éppúgy minősít engem, mint a szerkesztőket), s ebből azt látom, hogy a kiadó és a szerkesztők belterjesen válogattak. S a minőség ellen szólt  a már említett tény, a szabványosított terjedelem is. Mégis az látszik, hogy a szócikkek szerzői igyekeztek tárgyilagosak maradni. Támaszkodtak a címszavak végén meg is jelölt forrásaikra, arra a néhányra, hiszen a stáb  ezekből is max. ötöt engedett közölni. Azt sem sikerült felfedeznem, hogy az összesen 53 szócikkszerző között hogyan osztották el az alkotókat. Egyenként 10 feletti átlag jön ki, de vannak, akik ötvenet(?)  is írtak, s vannak, akik csak néhányat. Nagy Gáspárról a költő-irodalomtörténész Nagy Gábor írt, aki kuratóriumi tagja a Nagy Gáspár Alapítványnak. De pl. Pilinszky Jánosról nem az életművét kutató Sebők Melinda írt, hanem Horváth Kornélia.  Ismét csak szúrópróba-szerűen néhány címszóról. Esterházyról Smid Róbert, Ladányiról Jánosi Zoltán,  Szőcs Gézáról Blénesi Éva. Legkevesebb címszót Falusi Márton(2) és Kabdebó Lóránd(3) írta, átlagosat Monostori Imre(10),  Pécsi Györgyi(21), és a csúcson a következők:  Sturm László(42) és Márkus Béla(49). Kihagyott mú lehetne a kihagyott szerzők egy-egy jellemző kötete.

 

   Végül érdemes elgondolkodni azon, hogy a kötet és a netes adatbázis kiknek készült, kiknek lehet igazán hasznos. Szerintem első helyen az oktatásnak, a magyartanárokat képező egyetemeknek és maguknak a magyartanároknak. Ez már el is kezdődött, ahogyan azt a KRE-n lezajlott kötetbemutatón Sebők Melinda egyetemi docens megjegyezte. A netes adatbázis remek szemléltetési és forráslehetőséget jelent a mai magyar irodalommal foglalkozó szemináriumokon. Az érettségi tételek kiválasztásában és feldolgozásában is segít, természetesen kiegészítve a szerzőkre és a korra vonatkozó általánosabb ismeretekkel. Aztán jó a könyvtárosoknak, akik az olvasóik kalauzolásához kaphatnak belőle emlékezetfrissítő és új ismereteket. Jó a magyar irodalom iránt érdeklődő honfitársainknak, és mindenkinek a világon, aki olvas magyarul. És még nekem is jó lehet, mert a vén fejjel kitalált téma (Az irodalomtanítás rendszerszemléletű innovációjának művészetpedagógiai vetületei) kidolgozása során is hasznosulhat, a neten való bogarászás újabb vadászmezejét képezve.

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István : Olvasónapló kötelező olvasmányról  (Németh László:  A művelődés reformja (1935), a Művelődéstörténet c. tantárgy keretében.) (2021.09.15.)

   Németh László közel két éven át vezette 1934-35-ben a Magyar Rádió irodalmi rovatát. „Viszonylag rövidnek mondható rádiós működése során igyekezett az akkori kortárs magyar irodalom egészét felölelni, műsorában a kor nagy vagy később naggyá vált, vagy akkoriban felkapott, de azóta elfeledett írói, költői maguk olvasták fel műveiket, vagy azok egy-egy részletét, majd beszélgettek róluk Németh Lászlóval. A műsorban bevezetett határozott minőségelvűség egy valóban nívós rovatot eredményezett, amely, ötvözve a rádiózásról és ezen belül a népművelés fontosságáról írt tanulmányával évtizedekre jelentős befolyásoló erővel bírt a Magyar Rádió műsorpolitikájára, hatása pedig részben máig érezhető az irodalmi műsorok terén.”  

https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9meth_L%C3%A1szl%C3%B3_(%C3%ADr%C3%B3)

   Ekkor írta, 1935-ben A művelődés reformja c. tanulmányát, amelyben a népművelés, közművelődés korabeli állapotát és saját kulturális koncepcióját, nézőpontját vázolta fel. Aktualitását az évtizedek alatt nem veszítette el, ezért lehetett alkalmas 1969-ben arra, hogy elgondolkodhassunk a közművelődés funkcióin, feladatain. S már akkor sejthettük, hogy ez az aktualitás ki fog tartani a következő fél évszázad egész időtartamában. Aki pedig ismeri valamennyire Németh Lászlónak mint elméleti és gyakorló pedagógusnak az oktatási témájú írásait is, az meglepődve tapasztalhatja, hogy mennyire egységes és következetes a művelődés teljes skálájára néző értékítélete.

   A tanulmány már a második bekezdésében jelzi a kritikus attitűdöt. Idézem: „A szónak, hogy terjedhessen, levegőre van szüksége. Minálunk a szó körül épp ez a levegő, a közműveltség közege hiányzik: ezért lesz sötétségben lődörgő csapat, ami másutt példa: az elit.” Mintha a 21. század harmadik tizedének elejéről írná.

 A szerző a műveltség mérését két alakban érzékeli, az iskolákban mint képesítést,  a szabadidős szórakozásban pedig a kiadóvállalatok, mozik, színházak, rádió részéről mint narkotikumot. Az elsőt tehernek nevezi, a másikat a tehertől való menekülésnek. És sajnálkozva állapítja meg, hogy egészséges viszonyok között a két alak azonos lehetne, az ember ugyanazért tanulhatna, amiért szórakozik.

   A művelődés reformját felülről lefelé építkezve képzelte el. (Érdekes, hogy Weöres Sándor egyik versében apuka ugyanígy „építi”  a házat, a tetőtől haladva a föld felé.) Ez az építkezés az egyetemek reformjával kezdődik. Ugyanmód érdekes, hogy napjainkban épp az egyetemek reformját éljük. Egyelőre csak a fenntartóikra terjedt ki ez a reform. Szinte a teljes felsőoktatás került át az állami fenntartásból alapítványok kezére adva. Eddig a közbeszerzési törvény volt érvényes a fejlesztésekre, mostanra a közbeszerzési kontroll nyűgét sikerült levetkőzni. Saját korában Németh László az egyetemi oktatásnak azt a hibáját vetette fel, hogy szakembereket nevelnek, akik a műveltség általános kérdéseiben nem otthonosak. Gyakorlatiasságot vár el a szakemberré neveléstől, az előadások és a könyvek mellé a műhelymunkát, a valóság szeleteinek a „boncolását”.

   Ugyanez a kritikus megjegyzése érvényes a középiskolára, a szétaprózott, elméleties ismeretközlést. „A tíz tanár tíz kis tudomány egymás mellett” – írja. S még örülhetett volna, hogy csak tíz. Ma a nyolcadik osztályban 18 önálló tantárgy lehetséges, s ezeket kell a heti 30-32 órán belül szétosztani. De épp ez a szétaprózottság volt az oka annak, hogy már ebben a tanulmányában megfogalmazta a tantárgyi integráció szükségét. Öt megatantárgy körvonalait rajzolta meg, s ebből lett az egy évtizeddel később elkezdett, s további egy évtizeden át írt Négy könyv c. műve. Az 1935-ben jelzett öt tantárgy: matematika, nyelvek, természettudomány, társadalomtudomány, magyar önismeret. A Négy könyvben ez az utóbbi kettő már egy egységet képezett. A főtárgyakat a gyakorlat tárgyai vennék körbe: földművelés, iparok és a gyorsírás. Itt ismét aktualizálhatunk, ugyanis a ma világában már az általános iskola harmadik osztályától kezdve érdemes lenne a gépírást tanítani, hogy mire az informatika tantárgyhoz elérkeznek, addigra már minde diák képes legyen vakon gépelni.

   Az iskolai képzés melletti, szabadegyetemi ismeretközlést, képzést veszi szemügyre a következő gondolatkörben. Nagyobb jogosítványokat adna a szabadegyetemeknek, egy előzetes fejlesztés után vizsgával megszerezhető képesítésre hatalmazná fel őket. S külön bekezdésben ír a hadseregen belüli ismeretterjesztésről.

   Az iskolarendszerű művelődés után a szabadidős szórakozást jellemzi. Jellemezzük mi ezt a jellemzést egy hosszasabb idézettel:

"Abból indultam ki, hogy a kétféle sivárság:  az iskoláké és a szórakozóhelyeké szorosan összefügg.  Viszonyuk a circulus vitiosus viszonya:  minél kevesebb örömet talál a művelődés természetes hajlama az iskolai erőfeszítésben, annál görcsösebben kerül a szellem minden erőfeszítést a szórakozásban.  A tunyaságnak ez az önmagát rontó köre  viszont egy másik lefelé vivő körbe kapaszkodik: a szórakozások szabad versenyének körébe. A mai ember gazdasági téren még csak el tudja képzelni a szabad verseny megszűnését, a szellemi szórakozások szabad versenyét mindenki megingathatatlan emberi jognak tartja. Pedig mi a mai tunyaság mellett ez a szabad verseny? A lefelé kínálás konjunktúrája. Minél tejesebb a kása a szellem fogainak, minél kényelmesebb lejtő a szívnek, tüdőnek ! Egy egész kis társadalom él abból, hogy a közönségnek nem kell a nemes, sajtóban, rádióban, színházban, moziban.” Ugye, milyen különös? Ötven éve azt láthattuk, hogy a szórakozás szabad versenye helyett a népművelők avatott keze irányítja és arányítja az értékes és a csak népszerű tartalmakat. Mára pedig sikerült visszaérni a tanulmány megírásának idejébe. Németh László ekkor nevezte Nephelokokkügiának azaz Felhőkakukkvárnak a széttagoltságaiban is összefüggő, perpatvaraiban is egységes társadalmat. S megállapítja, hogy a hatalom mindig a szövetségesei mellett avatkozik be a folyamatokba. „A jó hatalmat az jellemzi, hogy a jóval szövetkezik. Nem az elveken dől el a kérdés, hanem embereken.” Ha valamely intézményből egy van, akkor annak felfelé kell emelnie az embereket, amelyekből pedig több is van (könyvkiadók, színházak, mozik), ott is legalább egynek ugyanerre kell törekednie.

   A tanulmányt Németh László a zene szerepének egyéni értelmezésével zárja. Igazat ad Platónnak, aki államügynek tekintette, hogy az emberek milyen zenével öblítik át a lelküket. „Aljas zenével itatni egy országot nagyobb egészségügyi csapás, mint tífuszos vízzel. … Az aljasság vagy a nemesség üti meg először az embert, akár ’könnyű’, akár ’nehéz” az, amit hall. S ami a zenénél ilyen nyilvánvaló, bizonyos fokig minden szellemi szórakozásra áll. A művész, túl a műélvezet zónáin, igenis az ember ’vallásos’ érzéséhez szól, zülleszt vagy emel, ébreszt vagy kábít, s én nem hiszek az olyan reformnak, amely a szórakozásokat szemmel láthatóan meg nem nemesíti s az élvezetben föl nem idézi az áhitatot.”

Utóirat. Ezzel az írással  azért találkoztam  az elmúlt napokban, mert egy kis tanulmányt írok arról, hogyan érvényesült a rendszerszemlélet Németh László legfontosabb pedagógiai írásaiban. S ha már  pedagógia, ide érdemes tennem három minapi  netes találásomat, egy régebben megjelentet és két frisset.

https://konyvesmagazin.hu/articles/show/nem_hiszek_a_radikalis_ujitasban

 

https://wmn.hu/kult/55849-nem-lehet-tanitani-mult-szazadi-eszkozokkel--olvasova-neveles-2021-ben

 

https://multikult.transindex.ro/?cikk=29178&8222a_teljes_oktatasnak_at_kell_allnia_kulturat_kellene_valtanunk_hiszen_korulottunk_megvaltozott_a_vilag8221&fbclid=IwAR3veHv-xmR-YxTUXIxJV0tpRUCIAN47o8u-QLwRZR-87UIEh8eV6u2sA-M

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: A középiskolai felvételi és környéke 2021-ben (2021.0.1.28.)

 

   A január végi napok egyik slágertémája az általános iskolások felvételi írásbelije. A mai magyar iskolarendszerből fakadóan három évjárat írhatja (vagy kötelezően írja) kétszer 45 percben. A negyedik és a hatodik évfolyamosok közül azok, akik ekkor jelentkeznek középiskolába, a nyolcadikosok közül majdnem mindenki. Hogy erről írok most, annak oka az, hogy idén (is) nagy felzúdulást váltottak ki egyes konkrét feladatok, s ennek nyomán sok más – jogos vagy kevésbé jogos – sérelem vagy kifogás is megfogalmazódott. Idén legjobban az egy évvel ezelőtt létrehozott face-csoport (az Iskola a határon, ami akkor a NAT  módosított változata elleni tiltakozás fórumaként jött létre) kommentjein keresztül ismerhettem meg a különböző és gyakran szélsőséges véleményeket. Elgondolkodtatott, néha megdöbbentett az, amit tapasztaltam.

 

   Kicsit távolabbról kezdem, bár egy kommentelő véleményére hivatkozva. Azt írta, hogy felesleges hercehurca ez a felvételi, helyette jobb lenne kötelező beiskolázási körzeteket létrehozni, ahol evidens, hova kell és lehet jelentkezni. Nincs értelme a vélemény cáfolására szavakat pazarolni, de ugye ez – a körzetesség - ma már az általános iskolákra is csak mint kiinduló helyzet érvényes.  (Ott kell először  bejelentkezni a beiratkozás napjaiban. De annyiféle specializáció, annyiféle tartalmi eltérés és szülői elképzelés  tapasztalható, hogy az első osztályaik számára minden iskola sulikóstolgató alkalmakat szervez.) A vélemények sokfélesége mégis azt mutatja, hogy a nyolcadik osztályosok jelentős része vagy nem tájékozódik megfelelően az iskolaválasztás lehetőségeiről, vagy túl nagy jelentőséget tulajdonít a felvételinek.

   Sajnos az a helyzet, hogy valóban a nyolcadik osztály félidején kel eldönteni, hogy merre tovább. A legélesebb, s ma újra legvéglegesebb döntés a szakmaválasztás. A ma újra zsákutcássá vált hároméves képzésben az vehet részt, aki egyszerre talál az elképzeléseinek vagy lehetőségeinek függvényében iskolát is és gyakorlóhelyet is. Azért nevezem zsákutcásnak, mert az itt az utóbbi években  durván megcsonkított közismereti óraszámok után egy esti vagy levelezős formájú továbbtanulásnak nagy nehézségei vannak. A szakközépiskolák (mai nevükön technikumok) és a gimnáziumok annyiban is jobb választást jelentenek, hogy elhalasztják a konkrét döntést. A négy év alatt kiderülhet, mivel is akarja majd tölteni a fiatal az első munkás éveit, netán évtizedeit. Ha egyáltalán van valamilyen elképzelése. Tehát a nyolcadikosoknak dönteniük kell. Először arról, decemberben, hogy írnak-e majd írásbelit. Ha nem, azzal jelentősen csökkentik majd a február eleji konkrét, iskolákat felsoroló jelentkezésük lehetőségeit. Ezért tehát már ekkor, decemberben érdemes alaposabban ismerni azt a várható mezőnyt, ahol majd a bekerülésért versenyző diáktársak lesznek. De ekkorra már mindenképpen benne kell lenniük a felvételire felkészítő tréningben is. A mezőny színvonaláról eligazítást adhatnak a kiszemelt iskola felvételi pontjai az előző évekből, a felkészülést pedig a felvételi feladatlapok és megolókulcsaik neten elérhető húsz évnyi anyaga tudja segíteni. Érdemes tehát már az írásbelire történő jelentkezésig eldönteni a majdani jelentkezési sorrendet. Ezt módosítani is lehet, a január végi írásbeli javítása után, a konkrét pontszámok ismeretében, s akár  változtatni a jelentkezési sorrenden.

 

   Ezek után menjünk most nagyon közel az idei felvételihez, annyira közel, hogy nézzünk rá a nagy felháborodást kiváltó egyik feladatra.

 

5. Az alábbi halandzsaszöveg vastaggal kiemelt szavai közül melyekre igazak az alábbi meghatározások? Írd a megfelelő szavakat a pontvonalakra! Egy ronta vitlározott a héren. Bár koltái még nem redéleztek, rámos kattyúja már csomborodott, mellette géres zebérek dengereltek. Verhes digáján bős cselenték kényereltek. A latus csámok verelyén szanda temerék kömöröltek.

 

1. a) 2 példa a többes számú főnévre: .................................... és .....................................
2. b) birtoktöbbesítő jellel ellátott szó: .....................................
3. c) egyes szám harmadik személyű birtokos személyjellel

        és határozóraggal ellátott szó: .....................................

1. d) 2 példa többes szám harmadik személyű

       múlt idejű igére: .................................... és ...........

 

A konkrét baj ezzel sokak szerint, hogy nem tananyag. Mások ellenvetették, hogy ilyen feladatok korábban is voltak.  Ha a mai felnőttek (szülők, hozzátartozók vagy csak spontán érdeklődők) megpróbálnák megoldani, tán nekik se nagyon sikerülne. A megoldókulcs segíthet.  Abban azért van némi igazság, hogy a b) kérdésre egy pontért csak egy jó szó van, a többihez azonban egy szóhoz kettő, kettőhöz pedig vagy négy vagy öt lehetőség.

   Sokan, nagyon sokan rövidnek tartják a 45 percet. Ők azt nem veszik figyelembe, hogy jelen esetben nem az a cél, hogy a hét és fél év tanulmányairól adjon számot a jelölt, hanem az egyes iskolák egyes osztályaiba történő jelentkezés elbírálása, rangsor készítése. S ehhez az a jó, ha a mezőny tagolt. Aki pl. tudta, hogy a b) ponthoz a „koltái” az egyetlen jó válasz, annak eggyel több pontja lett. S aki általában gyorsabban oldotta meg a feladatokat, annak több feladattal volt módja foglalkozni, s ezért feltehetően több pontja lett. Ekkor pedig megérdemli, hogy a lassabban dolgozók elé kerüljön a versenyben. HA csak a tanultak visszaidézése lenne a feladat, akkor tömörebb lehetne a mezőny, nehezebb lenne az azonos pontot szerzők között sorrendet állítani. S az a gyanúm, hogy azok a felnőttek reklamálták mind az idő rövidségét, mind a tananyaghoz való áttételesebb kapcsolódást, akiknek az ismerősi köreiben ezek megfogalmazódtak. S hol fogalmazódtak meg? Feltehetően azok körében, akik lassabban dolgoztak, netán nem értek a feladatok végére, s netán a több kreativitást igénylő feladatokban voltak kevésbé sikeresek.

    Voltak,  akik azt írták, hogy remegő kézzel, teljesen feldúlva jött ki a gyermekük (ismerősük) a magyaros első 45 percről, s ez meghatározta a matematika feladatlapos teljesítményét is. Ha ez így volt, arról nem elsősorban a feladatlap, s tán nem is a tanuló tehetett. Inkább a felnőttek. A család, ha túl nagy elvárást támasztott, ha túl nagy jelentőséget tulajdonít az első helyen elképzelt iskolába való bejutásának. A pedagógus, ha nem adott megfelelő javaslatot a munkafolyamat ütemezésére,  a megoldási stratégiára, ha nem gyakoroltak eleget.

 

    Összefoglalva tehát, azon döbbentem meg, hogy ennyien  megdöbbennek, azon döbbentem meg, hogy ennyire sok  a  félreértés, bizonytalanság, hamis elképzelés a felvételi körül. Tizenkét év nyuggerség után is, 2021-ben is, a közelmúltbeli két házi felvételi felkészítés után is  megdöbbentem. Ezért aztán a következő javaslataim vannak, mind az iskolák, mind a családok számára:

1. Legkésőbb a nyolcadik tanév első hetében gondolja meg mindenki, minden nyolcadikos, a családjával együtt, hogy milyen iskolatípusba fog jelentkezni.
2. Ha valamekkora esélye van annak, hogy olyanba, ahol szükséges lesz a felvételi írásbeli pontszáma, akkor szeptember második hetén kezdjen el készülni. Az iskolák szervezzenek rá külön foglalkozásokat. Oldják meg a lehető legtöbb régi feladatsort. Előbb közösen, megbeszélve, azután egyénileg, a lehető legteljesebb válaszra törekedve, majd a végén élesben, a legutóbbi évekét 45 percen belül. De közben okuljanak!
3. Közben tájékozódjanak a kiszemelt iskolák előző évi jelentkezési-felvételi adatairól, s a konkrét jelentkezéseiket annak megfelelően képzeljék el.
4. Csak február elején, már az aktuális felmérő eredményeinek ismeretében alakítsák ki az előzetes sorrendet.
5. Amint kiderülnek az adott iskolák friss eredményei, vessék egybe az elképzeléseikkel, s a végleges sorrendet a három tényező (szerzett pont, előzetes lista, a középiskola friss eredménylistája) együttes figyelembe vételével alakítsák ki.

 

 

 

Mellékletek

https://osztalyfonok.hu/5653/?fbclid=IwAR1aew6bZzoCd-1YXGJviORjoDAun4h21XsbpbflZxMa_CPAGaRGEGZbye0

 

https://gyorihirek.hu/en-is-megirtam-a-magyar-felvetelit/?fbclid=IwAR1GLtOAwTtOYV3O9gPZkM-5N4FgGBwvPVunqK2eUrBBcjJrLxuCZbTZ5wY

Ezt épp most, a gondolatsor írása közben találtam.

 

https://magyartanarok.wordpress.com/2021/01/24/schiller-mariann-a-felveteli-feladatokrol/

 

https://magyartanarok.wordpress.com/2019/01/22/vegtelenul-idoigenyes-arato-laszlo-a-felveteli-feladatokrol/?fbclid=IwAR3w2Uzhdb1w-NE9RdnqFcpX9KBc2CfLBLef-s7QBJUv3AI0Mrp4QtAJIc4

 

https://osztalyfonok.hu/5640/?fbclid=IwAR0vBiBroXn1c8D3VWs7L_zNEKWku4LTpl8gTpIk2zp_k0rpyycxA36HBPI

ez a legjobb írás

 

Egyik válaszom egy kommentre:

 

Hogy igazam van-e, az nem kizárólag az ön ex cathedra kijelentésén múlik. Legfeljebb azt írhatta volna, hogy ön szerint nincs igazam. Én se mondom azt, hogy önnek van avagy önnek nincs igaza. Azt mondom csak, hogy nem értek önnel egyet, vagyis más a VÉLEMÉNYEM. Még egyszer leírom, hogy a felvételi írásbeli elsődleges célja nem az, hogy a megtanult (NAT-os) anyagot számon kérje. És még csak az se, hogy minden írásbelizőnek legyen valamilyen megoldása minden feladatra. (Ugye tanítják - tanítottam - azt, hogy ha elakadok, ne töprengjek, hanem lépjek tovább?) A felvételi írásbeli célja az, hogy széthúzza a %-okat, olyan mértékben, hogy az adott, KONKRÉT osztályba jelentkezők között sorrendet lehessen látni. (És aztán a be nem kerülőket a második .... stb helyen megjelölt leendő osztály mezőnyében is rangsorolni lehessen.) Látható is a neten évekre visszamenőlegesen az egyes százalékcsoportokba került felvételizők száma. Ha mindenkinek ugyanolyan nehézséget okoz minden feladat, akkor szorosak a %-ok, s nehéz sorrendet állítani. Ha vannak, akik gyorsabban " veszik a lapot", akkor ők több pontot szereznek. Ön szerint egy leendő 9. osztályban ne legyen szempont az, hogy közel azonos tanulási sebességű diákok lehessenek együtt? Aki a gyorsaságával szerez több pontot, az annak ne járjon? A tanulási (megértési, feladatmegoldási) sebesség valóban nem nyelvtani kompetencia, de nem mondanám, hogy közömbös a tanítási-tanulási folyamatban. Ha túl nagy a haladási sebesség egy osztályban, akkor van a lassabban haladók maradnak le, vagy a gyorsabbak topognak.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Újra a távoktatásról(2020.11.25.)

 

   Az elektronikus publikáció, az interneten megjelenő írás (legyen az könyv vagy időszaki kiadványban megjelenő cikk) lehetővé teszi a frissítést, az újra- és továbbírást. Persze ez sem új dolog, könyveknek szokott a többedik kiadása pl. javított és bővített lenni. Cikkek, tanulmányok esetében ez ritkább. Azonban mindegyik esetben elválik a javított és bővített közlés az eredetitől, nehéz követni a változást. Az elektronikus  publikációban akár szavanként is módosítható, javítható a szöveg, de mindenképpen illik jelölni  a változtatás tartalmát és az időpontját.

   Most egy korábbi írásom második felét próbálom továbbírni, korrigálni, módosítani. Indoka lehet, hogy néhány hete újra otthonról tanulnak a középiskolások, s lassan-lassan pontosodnak az új helyzetet jelölő kifejezések is. Ebben nagy szerepe van egy face-csoportnak, a jelenleg 8600 tagot  számláló Iskola a határon nevű közösségnek.  A csoport korábban alakult, az új (vagy csak generálozott)  NAT körüli kérdésem megbeszélésének lehetőségére, és a vírushelyzet miatt jelentősen átalakult. Rendszeres olvasója, kommentelője vagyok, s néhány közlést is elkövettem már.

   Nyelvünk élő, állandóan változó rendszer, s ezt a jelenlegi oktatási helyzet, az otthontanulás sajátosságai, az új szakkifejezések megjelenése is mutatja. Azonban nem mindig sikerül azonnal a pontos és helyes szavakat megtalálni az új jelenségek, fogalmak jelölésére. Bizonyítsa ezt a saját példám. Előbb újraközlöm az áprilisi írás második felét.

 

a., Két aktuális téma (2020.04.08.)

…

A távoktatás és a digitális oktatás manapság szinonimaként jelenik meg a közbeszédben, holott a jelentésük egészen más. A távoktatás a tantermi oktatás párja, azaz ellentéte. Az elsőben a tanuló a tananyagot üzenetként kapja meg, s ugyanúgy igazolja a feladatok elvégzését. Ezzel időben is elválik egymástól a tanár és a tanuló tevékenysége. A tantermiben pedig ott az egyidejűség, a közös jelenlét. A digitális oktatás ellentétére nincs is bevett szó. Talán az analóg oktatás lehetne az. Vagyis az, amikor a pedagógus szóval (magyarázat, kérdezés, azaz monológban vagy dialógban) irányítja a tanulási folyamatot, akár direkt együttlét keretében, akár távoktatásban. Ide tartozik még a szóbeliség párja, az írásbeliség, azaz a nyomtatott vagy kézzel írt tankönyvek, jegyzetek. Itt a beszéd hangjait-szavait-mondatait az adott nyelv írott jelei teszik láthatóvá. Ezzel szemben a digitális oktatás (azaz az oktatásnak a digitális szegmense, része) során a  digitálisan rögzített jelek (hang- és képfelvételek, elektronikusan rögzített szövegek) alakulnak át (pl. egy cd- vagy dvd-lejátszón, képernyőn, vetítőn) analóg jelekké. Vagyis a számítógépek használata elengedhetetlen kelléke a digitális oktatásnak. Ha egy órán ppt-t  vagy hangfelvételt játszik be a tanár, projektorral vetít bármit, interaktív táblát vagy számítógépet használ-használtat, na az a digitális oktatás.

Mindezekből következik, hogy azokban a családokban, ahol  nincs számítógép, nincs internet (vagy max. okos telefon van, de azt senki nem használja tanulásra),  távoktatás folyik, s nem digitális oktatás.  A többiben pedig mindegyik, váltakozva. A digitális oktatás manapság persze mindenütt távoktatás is, ami  akkor vált digitálisból analógra, amikor a diák – az utasításnak megfelelően – a tankönyvéből, a füzetébe  vagy a munkafüzetébe dolgozik.

A mai helyzetet, az egyik napról a másikra való átállást a távoktatásra (s benne részben a digitális oktatásra) kétféle minősítés éri, két végletet képezve. Egyrészt a teljes elismerés, hiszen minden előzmény nélkül, azonnal kellett váltani. Másrészt a teljes elutasítás, a botladozva való alkalmazkodásnak csak a negatív jeleit nézve. Hiszen biztosan sok iskola, sok pedagógus esik túlzásba. Azt tudta eddig, hogy mi fér bele egy órába. Most nem tudja, mi fér bele egy napba, s tanítványai a többi tárgyból milyen méretű és mélységű önálló feladatot kapnak. Nincsenek kész digitális tananyagok a korábbi analóg tananyagok helyettesítésére. Mindent egyedileg kell kipróbálni, összeszedni. Ezekből óhatatlanul túlzások, szakszerűtlenségek keletkeznek. Ugyanakkor a kényszerhelyzet jobban kényszeríti mindegyik felet (azaz harmadot, tanárt, tanulót és szülőt), hogy újítson. Hogy kreatív, alkalmazkodó, sőt, adaptív legyen. Egyúttal ez a helyzet azt is megmutathatja, hogy mi volt eleve rossz a hagyományos rendszerben.  Erről szól nagyon szakszerűen és tárgyilagosan a következő beszélgetésben Köteles Lajos, a Békéscsabai Tanítóképző Főiskola nyugalmazott igazgatója. Az írást kár lenne kivonatolnom, javasolom a teljes szöveg elolvasását. Gondolataival teljesen egyetértek, azokkal is, amelyekre csak céloz.

https://magyarnarancs.hu/belpol/az-oktatasi-rendszer-gyokeres-modernizalasa-elkerulhetetlen-mondja-koteles-lajos-felsooktatasi-innovacios-szakember-128503?fbclid=IwAR0QQ7V_aGBWbcNgWavhNvISEmOIj_2qXAvcxIT1vvdVdKBXO2xtAlKTf2g

A másik oldal hangja szól a második url-emen elérhető írásban. http://carrie.hu/anyadolga/shoutout-kialtvany-a-k-a-sirva-konyorges-az-altalanos-iskolak-tanaraihoz-szuloktol/?fbclid=IwAR1AaSD234vKxeaZFKU9-HaMQj_eFP6zUS3o6-Rf5U28FGLl2DDxu7z1-cw

A helyzet sokszínűségét pedig egy rövid áttekintésben a harmadik url-en is érzékelni lehet.

http://eduline.hu/kozoktatas/20200328_hirosszefoglalo?fbclid=IwAR0IBRPoJJbTm7BjEWQLhqP-SXGfC6SJyKPuiaITnZIhKTfjTkjkZpJRhuM

 

   Zárszóként, utószóként csak általános bölcsességet lehet puffogtatni. Pl. azt, hogy ez egy felgyorsított oktatási evolúció, nem lehet tudni, meddig tart. Azt viszont biztosan lehet tudni, hogy elmúltával semmi sem mehet a régi módon. A kényszer hozta gyors alkalmazkodás a digitális technikákhoz és tartalmakhoz kamatozni fog, s előbb-utóbb kialakítja magának a  tudásszerzés valóban 21. századi útjait.

 

(Eddig tartott a fél évvel ezelőtt írt gondolatsorom. A következő részben fél év múltán, a mai meglátásaim fényében megkísérlem értelmezni és részben módosítani.)

 

b., Távolléti és jelenléti oktatás (2010.11.25.)

 

   A fél évvel ezelőtti írásom újragondolását a végén kezdem. Az írtam, hogy a tavaszi félév után semmi sem mehet a régi módon. Ezt igaz is lett és nem is. Mert szeptemberben úgy kezdődött az új tanév, mintha nem is lett volna tavaszi távoktatás. Aztán a középiskolák mégis átálltak (visszaálltak) a tavaszi menetre. Az iskolai oktatásra történt hatás tehát nem volt érzékelhető a két hónap alatt.

   Általánosabb értelemben pedig korrigálnom kell magamat. A tavaszi otthon tanulást a távoktatás helyett helyesebbnek gondolom távolléti oktatásnak nevezni. Részben azért, mert a távoktatás már régebb óta foglalt arra a képzéstípusra, amelyben nem kell iskolába járni. Tehát nem a nappali tagozat, nem az  esti tagozat, hanem talán a levelező tagozat áll hozzá közelebb. Azonban azzal sem azonos, hiszen a levelező tagozatos diákoknak vannak valamilyen rendszerességgel élő konzultációik. A másik különbség, hogy a távoktatás a képzés teljes időszakára érvényes, a vírus miatti otthonról tanulás azonban nem. S ha a távolléti oktatás kiegészítőjét, ellentétét azaz a párját keressük, akkor erre adódik a jelenléti oktatás. Jelenléti, azaz a diákok és a tanárok jelen vannak. Nem biztos, hogy az iskolában. Lehetnek tanulmány kiránduláson, műhely- vagy terepgyakorlaton, a lényeg az, hogy együtt vannak, s a pedagógus folyamatos irányítása, segítő közreműködése mentén tanulnak.

 

   A következő fogalompár az online és az offline oktatás. Ez új fogalompár az első írásom óta az oktatáson belül.  A távolléti oktatást jelölték gyakran az online-oktatás megjelöléssel, véleményem szerint nagyon helytelenül. Igaz ugyan, hogy a fogalompár a számítógépes,  az internetes világban keletkezett, s az oktatásban is az online a számítógép használatával történő tanulást jelölte, de nem volt ez igaz mindig és mindenkire. Ha pl. az osztály tanulói email-ben kapták meg a feladatot, s ugyanúgy kellett a munkájukat visszaküldeni, az ugyan interneten történt, de korántsem online módon. S mielőtt ennek további kifejtésébe fognék, tegyük általánosabbá, értelmezzük a kommunikáció folyamatának keretében.

Az angol eredetű  szó jelentése:

Az űrlap alja

on-line

1. rendszerhez, hálózathoz kapcsolt
   2. közvetlen kapcsolaton alapuló információközvetítő, illetve adatcserélő eljárás

https://idegen-szavak.hu/on-line

on-line[UK: ɒn laɪn] [US: ɑːn ˈlaɪn]

Internetes▼◼◼◼főnév melléknév közvetlen▼melléknév számítógéphez csatolt▼melléknév

https://dictzone.com/angol-magyar-szotar/on-line

Láthatjuk, hogy egyszerre van benne a szó jelentéstartalmában a közvetlenség és a valamihez (hálózathoz, számítógéphez) való csatolás. De a közvetlenség és közvetettség benne rejtőzik az emberi kommunikáció eddigi történetében, s visszatekintve megnevezhetők a szópár valamelyik tagjával. A kommunikáció öt forradalma közül az első a beszéd kialakulása. Online kommunikáció a mai napig, nemcsak akkor, amikor látjuk a beszélőt, hanem akkor is, amikor csak halljuk. Ha pl. kiabál, ha telefonon vagy interneten beszélgetünk. Offline azonban akkor, amikor nem érhető el a hívott fél, s a hangpostáján hagyunk neki üzenetet, illetve offline kommunikációnak tekinthető a hangfelvétel minden változata (magnószalagon, lemezen, cd-n hallható szövegek esetén). A második forradalom az írás kialakulása volt. Offline kommunikáció, hiszen időben és térben elválik egymástól a feladó (az író) és a címzett (az olvasó) tevékenysége, akár a legrégebbi írott emlékekről legyen szó (az ékírásos agyagtáblákról), akár a levelezésre, annak papírra vagy telefonba, számítógépre írt változataira gondolunk. Illetve a könyvekre és egyéb nyomtatott szövegekre, de ezzel már a harmadik forradalmi szakasznál járunk, a könyvnyomtatásnál. Mert a második szakaszban az írás egyedi volt (pl. a kódexmásolás), itt azonban a példányszám tömegesíti. A második és a harmadik kommunikációs forradalom közös vonása tehát az offline-jellege. A negyedik és az ötödik forradalom ötvözi az előző hármat, hiszen megtalálhatók benne mind az online formák (telefonálás, chatelés, videobeszélgetés stb.), mind az offline formák (távirat, email,  továbbá adatbázisok, honlapok, közösségi oldalak írása illetve olvasása stb.).

   Most már végre az oktatáshoz visszatérve. Teljes mértékben online oktatás a jelenléti? Hát, nem mindig. Általános iskolás koromban négy vagy két osztály tanult egy tanteremben. Egyiküknek közvetlen („hangos”) órája volt, a másikuknak, másikaknak  önálló (csöndes”). S ma is offline szakasz a dolgozatírás, aminél ugyan jelen van a tanár, de csak az óra után találkozik a „közleményekkel”. Zömében azonban mégiscsak online kommunikáció jellemzi a jelenléti oktatást. S a vírushelyzetes távollétit? Akkor igen, amikor valamelyik videós felületen zajlik az óra. A már említett feladatküldés-visszaküldés a levelezés elektronikus változata, azaz bizony offline módon folyó oktatás. S talán súlyát és gyakoriságát tekintve ez jobban jellemzi a távolléti oktatást, mint az élő kapcsolat. Ezért is tartottam már első megjelenésekor pontatlannak a távolléti oktatás szinonimájaként emlegetett online oktatást.

 

   Ugyancsak a távolléti oktatásra használták(használják) a digitális oktatás megjelölést. Itt is érdemes fogalompárokban gondolkodni, miután a szó jelentését (szám, számszerű, számokkal kijelző) megfontoltuk. Fogalompárja az analóg. Itt tehát az ismeretek továbbításának, rögzítésének a módjáról van szó. Erről bőven írtam a fél évvel ezelőtti első részben, s  nem is módosítok rajta.  Illetve mégis. Ezt írtam korábban: „A digitális oktatás manapság persze mindenütt távoktatás is …” Ma már nem érzem igaznak ezt az állításomat. Ugyanis a „digitális”  vagy az eszközt jelenti (számítógép, videofelület) vagy a tananyag feldolgozásának módját (oktatóprogrammal – pl. a learningsapps -,  online interaktív számonkérő eljárással – pl. a redmenta. Mindezt azért kellett tudnom, mert a tavaszi tanulmányaim idején online digitális távoktatás keretében tartottam a gyakorló óráimat és a vizsgatanításomat, így a  saját bőrömön szereztem tapasztalatokat. A digitális oktatás tehát jelen van, jelen kell neki lennie a jelenléti oktatásban is. Ott az interaktív tábla, a számítógépes tanterem  (vagy a minden tanuló előtti laptop) a feltétele, de legalább a projektorral kiegészülő tanári laptop.

 

   Röviden összefoglalva:  a három fogalompárt nézetem szerint a következőképpen érdemes használni. A tanulás  - kereteit tekintve -  lehet jelenléti vagy távolléti. Ezeken belül a tanár-diák kapcsolatot és a tanulás folyamatát tekintve lehet online vagy offline. Végül az analóg és a digitális az ismereteket hordozó és közvetítő csatorna jelzői, jellemzői.

   Természetesen ezzel a felfogásommal nem kinyilatkoztatni szeretnék, nem szentenciát mondani, hanem eszmecserét, együttgondolkodást indítani. Annak érdekében, hogy a kollektív bölcsesség megtalálhassa az új jelenségeket legjobban kifejező, stabil használatú új elnevezéseket.

 

                                                                                                                                                           

------------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Megjegyzések Fűzfa Balázs  2002-es cikkéhez(2020.09.20.)

 

 

 

 

 

   A cikk alcímét tekintve talán az eltelt 18 év megengedi, hogy a mai mát holnapnak vehessük. Ennek szellemében érdemes Fűzfa Balázs gondolatain haladva mérlegelni, változott-e bármi az eltelt majd két évtizedben.

   A szövegértés világértés? Azóta nemcsak DVD-lemezen (CD-ROM-on), hanem a neten direkt módon is egyre több irodalmi szöveg (szépirodalmi alkotás, életmű, szakcikk, tankönyv) érhető el. Folyik a digitalizálás, ez azonban alig mutatkozik meg az oktatásban. A tankönyvek máig főként papírra nyomva jelennek meg, holott az ingyenességnek gúnyolás ellenére kölcsön kapják a diákok. Ha mindegyik elérhető lenne digitálisan is, felesleges lenne a kölcsönzéssel bajlódni. A szöveggyűjtemény pedig akár pedagógusonként vagy osztályonként lehetne változó tartalmú. A tankönyvek ugyan már tartalmaznak itt-ott netes hivatkozásokat, linkeket – elsősorban természetesen Fűzfa Balázs tankönyvei, amelyek azonban a 2010 utáni tankönyvszűkítés áldozatául estek – de egyrészt ezek nem elterjedtek, másrészt az irodalomórákon nincs meg a technikai feltétele a közös használatuknak. Itt is leírom egyik rögeszmémet, ami szerint a Puskás Aréna árán a teljes magyar közoktatásban lehetett volna minden osztályba interaktív táblát és minden tanuló asztalára laptopot tenni. Ami pedig a fejezet záró bekezdésében olvasható, arról az azóta erős vonulattá vált intertextualitásra is gondolhatunk. Bizony, meg kellene tanulni.

   Világnarratívák és jelértelmezés. Máig igaz, hogy nem érettségizőket kell nevelni, hanem olvasókat. E téren pozitív fejlemény, hogy az írásbeli feladattok többnyire nem a tanult művekhez kapcsolódnak. Azonban nemcsak a hazugságokat kell(ene) felismerni – annál is inkább, mert ha nem vagyunk gondolatolvasók, akkor a hazugságokat meglehetősen nehezen ismerjük fel -, hanem a jószándékú tévedéseket is.

   A Háború és béke helyett Örkény-egyperceseket? Igen, is. Vagyis mindegyiket, ha lehetséges. De inkább az eljutást, akár a nagyregényekig. Poszler György akadémikus a felsőoktatásban eltöltött éveit épp Szombathelyen (Fűzfa Balázs mai intézményének elődjében) kezdte, 1960-64 között. Ezért is szimpatikus nekem a cikkben idézett kérdése. Ha az egyetemi oktatás is lemond a Háború és béke megismertetéséről, akkor vége a világnak.

   A magyar oktatás helyzete ma is ugyanolyan. Katasztrofális. „A ma szőnyeg alá söpört kérdések tragikus következményeit csak tizenöt-húsz év múlva fogjuk észrevenni, de akkor természetesen már késő lesz.” Ma van a „15-20 év múlva”, tehát ma már késő? Nem hiszem. Hiába szaporodtak azóta a szerző által jogosan elmarasztalt sorozatok. Hiába lett még inkább domináns az SMS-ekre, gesztusokra stb.  alapozott kommunikáció. Ha két évre van szükség a magyartanárok képzésében az autentikus olvasatok létrehozására való alkalmassá tétel, akkor rá kell áldozni az időt.

   Elvadult tájon gazolunk.  De a felsorolt jelenségek közül nem mindegyik elmarasztalandó. Például az, hogy az alkotó életrajza segít megérteni (nem megmagyarázni) a művet. Fűzfa ugyan kizárólagosan fogalmaz, a művek fő forrásaként kérdőjelezi meg a szerzői életrajzot, s ebben egyet lehet vele érteni. De ha ebből bárki arra következtetne, hogy nem szükséges a megértéshez (a teljesebb megértéshez) a szerző életének vázlatos ismerete,  akkor téved. Ha semmit nem tudunk pl. Arany János Letészem a lantot  vagy A nagyidai cigányok c. művének történelmi és életrajzi hátteréről, akkor sokkal kevésbé értjük meg, mint ha valamennyit is tudunk.  Ezért nagyon nehéz egy alkotói életrajzot csak a művekhez szükséges, ezért mozaikszerű részletekre bontva (szabdalva) megismertetni. Ha pedig a metaforikus képek értelmezéséről van szó („A napnak hanyatlik tündöklő csillaga … Leesik fejéről véres koronája …,), s azt tapasztaljuk, hogy az kevésbé értelmezhető, akkor segítségül hívhatjuk a kognitív metafora-elméletet, a modern metafora-kutatást, pl. a fogalmi metaforát.

https://www.typotex.hu/upload/book/262/kovecses_zoltan_a_metafora_reszlet.pdf

Fűzfa Balázs 18 évvel ezelőtti diagnózisa (a 3. mellékleten, a 10 oldal tetején) lehangoló, sőt, elkeserítő. Nincs lehetőségem (de nem is feladatom, az persze más kérdés, hogy ez ma senkinek se „munkaköri kötelessége”), hogy megtippeljem mi ezzel a helyzet ma. Vannak kérdéseink?

   Vegetálás a sötét és a világos határán. Az irodalomtanítás napszámosnépe ma is hallgat. Hogy milyen a viszonyuk a digitális szövegelemzési, adatgyűjtési, filológiai lehetőségekhez, ugyancsak nem tudjuk. De vajon valóban vannak a kreatív írás vágyától mámoros diákok, csillogó szemű versfaragók, az irodalomban örömüket lelők? Erről sincs országosan érvényes képünk. Fűzfa Balázs az irodalomtanítás módszertanának megújítását úgy képzelte el megújítani, hogy azt sz7erinte el kell szakítani a többi tantárgy módszertanától. A másodfokú egyenlet megoldóképletét  szerinte csak  egyféleképpen lehet tanítani, szemben a példaként felsorolt művekkel (Toldi, A Pál utcai fiúk, Iskola a határon), amelyeket sose lehet kétszer egyformán tanítani. Ítt azonban meg kell jegyeznem, hogy azt a bizonyos megoldóképletet tán nem is kell tanítani, hanem csak azt, hogy a három kiinduló adatot hogyan kell betáplálni a megoldóprogramba. Hiszen már létezik olyan applikáció okostelefonokra, amelyek beolvassák a kézzel leírt kétismeretlenes egyenletet a papírról, majd egy gombnyomásra kijelzik a megoldást. Miért kellene ezek után biflázni a sokféle kézműves levezetést, egyenletmegoldást? Nem lenne jó helyette minél több szöveges feladatot lefordítani a számok nyelvére, azaz egyenletrendszerbe foglalni, s rábízni a számolást a programra? (Hallod-e te sötét program – kérdezi Tóth Krisztina egy Orbán Ottó-versparafrázis első sorában.) Visszatérve  a témánkhoz, a szerző által hosszasan idézett Bókay Antalnak abban ugyan igaza van, hogy a fizikai világ összefüggéseit a fizika tanítása nem befolyásolja, szemben az irodalomtanítással, ami hatással van az irodalom alakulására is, vagyis az irodalomtanításban spontán módon felbukkanó gondolatok akár meg is előzhetik az irodalomtudomány fogalmiságának adott szintjét, de ha ez a megelőzés egyedi epizód marad, s nem kerül be a magyar irodalomoktatás módszertanának eszköztárába, akkor mintha nem is lenne. S akkor és úgy kerülne bele, ha a magyartanárok többsége figyelne, törekedne ezeknek a „megelőzéseknek” a közkinccsé tételére. Azaz megírnák. Hova? Szaklapokba, netán online fórumokra. Ekkor lenne igazán esélye annak a gondolatnak, amivel a szerző ezt a hatodik fejezetet zárja: „Legyen tehát az irodalom metatantárgy,  legyen gondolkodás-módszertan, legyen a minden. Vagyis a semmi.  Vagyis a minden: hiszen mint Claude Roytól tudjuk, egyébként: ’Az irodalom teljesen haszontalan,  egyetlen haszna, hogy élni segít” ”

   Záró fejezetében Fűzfa Balázs két saját felméréséről írt . Az egyikből kiderült, hogy a félszáz harmadéves magyar szakos hallgató közül egyik se hallott a Magyar Naplóról. A másikban egy reklám szimbolikáját próbálta felfedeztetni, ugyancsak sikertelenül. S ezek nyomán felteszi a költői kérdést:  „S ha mi nem teszünk semmit, ki az, aki megmenti a magyar irodalom nevű tantárgyat?”  Nem tudom megmondani, hogy akkor, 2002-ben, az ÉS vitájában vagy másutt válaszolt-e valaki a kérdésre. De ma már – 11 évnyi nyugdíjas lét után, s annak legutóbbi évében egy magyar MA-kurzus elvégzése után – más kérdést érzek aktuálisnak. Nem a tantárgy megmentéséről szólót (hiszen az irodalmat  Németh Lászlónak a  két művében is  leírt valódi metatantárgy, a TÁRSADALOM nevű ismeretkör részének tekintem), hanem az irodalmi kultúra értékeinek a közvetítésére, a közvetítés sokféle hogyan-jára, a rendszerszemlélet érvényesítésére vonatkozót.

Utóirat.  Dr. Fűzfa Balázs az utóbbi másfél évtizedben a középiskolai irodalomtanítás egyik legnagyobb megújítója.

 http://mek.oszk.hu/19100/19111/19111.pdf

és

 https://magyartanarok.wordpress.com/2020/04/24/fuzfa-balazs-kozepiskolai-irodalomtankonyvei-a-magyar-elektronikus-konyvtarban/

 

FŰZFA BALÁZS KÖZÉPISKOLAI IRODALOMTANKÖNYVEI A MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁRBAN

Bejegyzés dátuma: 2020-04-24 zemancs által

2020. április 24-től a Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK) elérhetők és letölthetők Fűzfa Balázs élmény- és érettségi-központú irodalomtankönyvei. A Krónika Nova gondozásában 2008 és 2011 között megjelent sorozat kötetei – mint a szerző által közzétett bejegyzésben (itt) olvasható – a kiadó jóvoltából kerültek fel a MEK honlapjára. Az irodalomtankönyvek mellett – 09, 10, 11, 12– letölthetővé vált a sorozathoz készült tanári útmutatóis. Fűzfa Balázs elektronikusan elérhető könyvei közül olvasóink figyelmébe ajánljuk az általa szerkesztett, 2007 és 2013 között megjelent A 12 legszebb magyar vers konferencia- és könyvsorozat köteteit. (A projektről a Koltótól Koltóig című, a 2013-as zárókonferencia előadásait tartalmazó kötetben olvashatók részletes információk.) Mindkét sorozat kötetei PDF formátumban tölthetők le a MEK honlapjáról.

 

 

ÉRETTSÉGI-KÖZPONTÚ IRODALOMKÖNYVEK MŰSZÖVEGEKKEL

 irodalom_09 – Irodalom a kezdetektől az 1700-as évekig (Megjelent 2011-ben)

 irodalom_10 – A kora modernség (1700-as évek–1857) beszédmódjai

 irodalom_11 – A klasszikus modernség (1857–1910) és az avantgárd (1910–1930)

 irodalom_12 – A késő modernség (1930–1960) és a posztmodernség (1960–) (Megjelent 2008-ban)

 

irodalom_09_10_11_12 \ tanári útmutató (Megjelent 2011-ben)

 

 

A TIZENKÉT LEGSZEBB MAGYAR VERS

 Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában (Nagykároly, Érmindszent és Nagyvárad, 2011)

 Arany János: Szondi két apródja (Szécsény, 2008)

 Babits Mihály: Esti kérdés (Esztergom, 2009)

 Berzsenyi Dániel: A közelítő tél (Szombathely, Celldömölk és Egyházashetye, 2011)

 József Attila: Eszmélet (Balatonalmádi és Balatonszárszó, 2012)

 Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Újvidék, 2010)

 Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet (Veszprém, Ajka és Iszkáz, 2010)

 Petőfi Sándor: Szeptember végén (Koltó, 2007)

 Pilinszky János: Apokrif (Szombathely, Bozsok és Velem, 2008)

 Radnóti Miklós: Levél a hitveshez (Abda és Pannonhalma, 2009)

 Vörösmarty Mihály: A vén cigány (Székesfehérvár és Kápolnásnyék, 2011)

 Weöres Sándor: Valse triste (Szombathely, Celldömölk és Csönge, 2013)

 Koltótól Koltóig – zárókonferencia (2013)

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Mire lenne jó a rendszerszemléletű kultúraközvetítés(2020.09.05.)

 

   Két – látszólag egymástól teljesen független – összetevőt vázolok, hogy azokból kiindulva sikerülhessen a címig eljutni.

 

   Az első egy poszt, egy a teljes nyilvánosság előtt megosztott közlés a legnagyobb közösségi portálon. A szerzői jog tisztelete és az etikus közlés szabályai jegyében teljes terjedelmében közlöm, s a rá írt válaszomat is.

„Zsolt Horváth

2 n.

Sárosdi Lilla, a Lúzer című előadás keretében, meztelenül, kezét használva, kielégít két férfit. Az a Sárosdi Lilla, aki annak az egykori SZFE-s Schilling Árpádnak a párja, aki ugyanezen darab elején meztelenül masíroz be a színpadra.

Igen, kérem, ez a fő csapásirány. Az az erkölcsi szint, amit az SZFE kitermel magából. És igen, ezt féltik most azok a diákok, akik elbarikádozták azt. Várjuk meg, amíg állatok is beszállnak az ilyen produkciókba vagy pedofil jeleneteket is vászonra visznek?

Szerintem épp ideje lenne rendet rakni a fejekben. Megértetni a habzó szájjal fröcsögő, kitartott művészpalántákkal, hogy nincs ingyen ebéd. Hogy azok a dolgok, amiket az állam finanszíroz, az emberek javát kell, hogy szolgálják. El kellene magyarázni nekik, hogy a választók demokratikusan felhatalmaztak egy jobboldali, konzervatív, keresztény kormányt arra, hogy polgári, konzervatív, keresztény értékrendet közvetítsen.

Ezért aztán, ha az adófizetők pénzén arra nevelik a színészpalántákat, hogy hogyan kell meztelenül kiverni valakinek a f@rkát a színpadon, az nem helyénvaló.

Akinek pedig ez nem tetszik az ne tanuljon állami finanszírozású egyetemen, vagy jelentkezzen valamelyik felnőttfilmes stúdiónál. Ott aztán lehet szabadon színészkedni.”

 

István Polák Sajnálatos ennek a posztnak a megírása (Zsolt Horváth részéről) és sajnálatos a terjesztése is. Csak három érvet írok állításom alátámasztására. 1., Hamis képet ad a megnevezett előadásról. (Lásd: https://www.origo.hu/.../20150324-meztelenre-vetkozott-a...) 2., Egy előadást azonosít a szakemberek százait képző intézménnyel, ezt nevezve fő csapásiránynak. 3.,Azonosítja a választókat azzal a 48 %-kal, akik "demokratikusan felhatalmaztak egy jobboldali, konzervatív, keresztény kormányt arra, hogy polgári, konzervatív, keresztény értékrendet közvetítsen." Ha a három hamisítás tévedésből származik, az tolerálható, hiszen tévedni emberi dolog. (Az előadást nem láttam, de kerestem róla még két véleményt.

https://index.hu/kultur/2014/10/07/ezt_inkabb_ne_nezze_meg_orban_viktor_r/

http://www.jelenkor.net/visszhang/393/csehov-vagy-luzer)

A témához lásd még a jegyzetet.

 

   A másik eredő még privátabb hátterű. Arról szól, hogy ifúkorom egyik nagy álma volt egy sajátos téma feldolgozása. A témát két szóval írtam le  akkoriban: rendszerszemléletű kultúraközvetítés. Gyűjtöttem hozzá az elméleti anyagot, de életem más irányba fordult, s a közelmúltig ugyan többször is eszembe jutott, de az emlékezés nem érte el a cselekvési ingerküszöböt. Mígnem tavaly év elején az a képtelen ötletem támadt, hogy doktori iskola keretében dolgozom fel. Ehhez egyetemi oklevél is kellett (nekem csak három főiskolai volt eddig), amit az elmúlt tanévben meg is szereztem. (Hogy miért épp doktori iskola keretében? Ennek több oka is volt, a legfontosabb az, hogy a szervezettség, ütemezettség pozitív kényszerhelyzetet eredményezhet.) S az elmúlt hetekben ért az a meglepetés, hogy a magyar doktori képzés keretében nem található olyan iskola illetve témavezető, amely ill. aki elvállalhatná a téma kiírását. Vissza kellett lépnem egy másik szintre, ahol a téma kidolgozására van remény. Jelenlegi cím: Az irodalomtanítás rendszerelméleti innovációjának művészetpedagógiai vetületei. Hogy lesz-e belőle egyáltalán disszertáció, az most még nem látszik eldőlt kérdésnek. Illetve csak akkor fog eldőlni, ha sikerül eljutnom a végéig.

 

   Hogy a két előzményből el lehessen jutni a közös eredőig, ahhoz érdemes elgondolkodni azon a helyzeten, aminek egy eltorzult lecsapódása látható az idézett posztban.  A helyzet ugye  jelenleg patthelyzet. A SZFE pánikszerű magánosítása után olyan mély árok (szakadék) keletkezett az átalakítás folyamatába be se volt egyetem és az egyoldalúan összeállított kuratórium között, ami szerintem betemethetetlen, áthidalhatatlan. Két kimenet lehetséges. Vagy lemond a teljes kuratórium, vagy hasadás (tudathasadás) keletkezik a SZFE intézményében. Ezen se lehetne csodálkozni, hiszen emlékezünk, milyen ügyes trükkel „előzött be” a MMA akkor, amikor már szerveződött a SZIMA. Máig megvan a kettő, de ugye a hivatalosság az előbbit támogatja, elismeréssel és anyagi erővel. A hasadás azonban nemcsak az intézményrendszerben látszik bekövetkezni, hanem eleve megvan a teljes társadalomban. A kettő egymás nélkül nem is létezhetne.  Ezt mutatja az első összetevő mögöttese, az a megosztottság, ami az ügyben kialakult. Lám, a posztot író személy valahonnan előásott (vagy súgtak neki) egy öt évvel ezelőtti előadást, s annak művészi értékétől, elismertségétől függetlenül - illetve arról hallgatva – egyetlen, megosztó jelenetet hoz példaként. Példaként, de mire is? Arra, hogy a SZFE erre képezi a diákjait. Na persze, érteni vélem. Ha  SZFE valóban a kuratórium elnöke által meghatározott ideológiát tenné meg zsinórmértéknek, akkor nem lenne olyan végzett színész, aki elvállalja a szerepet. Ilyen lazán persze  összefügg egy rendező, egy színház világértelmezése a színészképzéssel. Az általam kifogásolt két tévedés (csúsztatás) mögé ezeket a kiegészítő gondolatokat kellett megfogalmaznom. A harmadik kifogásom is masszív választópolgári vélekedésre világít rá, arra, hogy egy választás után a kormányzat nemcsak az ország irányításának lehetőségét (és felelősségét) kapja meg, hanem a hívek szerint teljes befolyást gyakorolhat minden választópolgár minden dolga felett. Előírhatja nekik, hogy mit ehetnek és mit nem a kultúra közös asztalánál azaz az asztaláról. Ráadásul úgy, hogy – s ezt vagy nem tudják a hívek, vagy elfojtják magukban -,  a választáson részt vevők minimális eltérésű kisebbsége hozta létre a kétharmados többséget.

   Végül nézzük meg, hogy mi köze van egymáshoz a két összetevőnek, azaz hogyan mutatkozhat meg a rendszerszemlélet egy színházi előadás illetve egy kultúrpolitikai krízishelyzet értelmezésében. Ehhez előbb dióhéjban érdemes felvázolni a rendszerszemlélet lehetőségét a kultúraközvetítésben. Három rendszer együttesének, egymásra hatásának a lehetőségét – sőt, a követelményét – kell értelmeznünk. Hiszen rendszert (egymással szorosan-lazán összefüggő háromdimenziós hálózatot)  alkotnak a kultúra értékei, elemei (művek, életművek, művészeti ágak és korszakok stb.), ugyancsak valamilyen jól-rosszul összehangolt rendszer alkotnak a kultúraközvetítés intézményei és eszközei (a felsorolásuktól eltekintek), s ugyancsak egy másik rendszert, elemek laza vagy szoros szövedékét alkotják a kultúra azon értékei, amelyek az egyén, a kultúrafogyasztó élmény- és ismeretvilágába beépülnek. A három rendszer szinergiájának hibája mutatkozhatott meg a posztoló kiinduló gondolatában. S most térjünk vissza a bekezdés első mondatához. Először azt nézzük meg – nagyon vázlatosan – hogyan lehetséges, hogy míg az idézett három kommunikációs forrás egyöntetűen értékes műként tételezi a Lúzer c. Krétakör-produkciót, addig az egyén az ördög ármányaként idézi. Azt feltételezem, hogy nem látta az előadást, nem olvasott utána, nem tudhat róla szinte semmit, az idézett jeleneten kívül. Tágabban nézve tehát megkockáztatom, hogy politikai elkötelezettsége irányítja a művészet iránti érdeklődését, a formálódó véleményét. Ebből következően ha véletlenül mégis eljutott volna az előadásra, az első meztelen jelenet után kirohant volna. Mert a színházba járó közönségtől elvárható, hogy tud valamit az adott színház arculatáról, műsorpolitikájáról, rendezőiről, darabjairól. Aki vakon meg egy előadásra, azt mindenféle meglepetés érheti. A tudatos néző tájékozódik a darabról (első rendszer), a színháztól (második rendszer), és ösztönösen végigtekint saját ismeret- és értékrendszerén (harmadik rendszer). Ennek a három folyamatnak az együttes működése eredményezheti az új élmény szerves beépülését. A kultúrpolitikai fesz megítélésében is szerepe van az előbbi folyamatnak. Itt azonban a szájbarágós magyarázat helyett csak utalok arra, amit Székely Gáborról mondott Lázár Kati és Tóth Ildikó.

https://szinhaz.online/ugye-elmondjuk-szekelyrol/?fbclid=IwAR3sQ0fPXbCG2W37E2yaI2ueJbdPHRuJCtpKwtLIqtt00YWPaL1XZoODXuo

https://hang.hu/kultura/2020/08/23/lazar-kati-ugye-elmondjuk-szekelyrol-az-igazat/

 

  

Jegyzet

István Polák

1 n. · 

„Az egyetem vezetése az első pillanattól kezdve nem akart elfogadni semmit, ami a változás szempontjából fontos lett volna.” - mondta Vidnyánszky az ATV-ben. Egy élő műsorban nehéz mindig megtalálni a jó kérdéseket, néha idő kell a szituáció értékeléséhez. Ezért talán nem késő feltenni néhány elmaradt kérdést. 1. Mikor volt az az első pillanat? 2. Kik és milyen javaslatokat tettek - amik a változás szempontjából fontosak lettek volna -, kiknek tették? 3. Milyen válaszokat kaptak?

 

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István –  Egy színdarab Török Ignácról(2020.08.20.)

 

   Úgy hozta a szükségszerű véletlen, hogy a napokban a szemem elé került egy színdarab (egyfelvonásos) előadásának ténye, aztán rögtön maga a mű is. Konkrétan a darab címe: Magyar Golgota, szerzője Pozsgai Zsolt, s a főszereplője a tizenhárom aradi vértanú-tábornok egyike, Török Ignác.

   A főszereplő azért fontos számomra, mert szülőfalum, Nemescsó volt a család lakhelye 300 évvel ezelőtt. Azaz a nagyapa ott született, az apa Kőszegen, s Ignác Gödöllőn, ahol nagy tisztelettel ápolják emlékét. (Mára már nem maradt senki a faluban a családból.) Én pedig nemrég -  szülőfalum történetének dokumentációját szerkesztve – ugyancsak próbáltam méltó módon hivatkozni rá és a családjára. Most azért eredtem újra a nyomába a neten, mert eddig nem tudtam, hogy megtalálták a kivégzett tábornokok közös sírját Aradon, 1932-ben. Azért is illett volna róla tudnom (már persze ha tudott volna róla az életrajz megírója, azaz Vidos Géza), mert Vidos életrajzi művének egy másolati példányát birtokolom. Az életrajzi kötet 1941-ben jelent meg, lakóhelyemen, Székesfehérvárott, a szerző kiadásában. A szerző m.kir. ezredes volt, s szolgálati helye kétszer is a Székesfehérvárott lévő és Török Ignác nevét viselő utászzászlóalj volt. Ugyancsak nem tudtam  eddig, hogy Török Ignác a bitófára ítéltetett kilenc tábornok közül (négyen kegyelemből golyót kaptak) a második lett volna, ám a kivégzés előtti percekben szívrohamban halt meg.

https://www.origo.hu/tudomany/20200624-torok-ignac-aradi-vertanu-225-eve-szuletett.html

Ugyanitt értesültem arról is, hogy a már megnevezett Pozsgai Zsolt darabot írt a tábornokról.

https://www.youtube.com/watch?v=telyhvkIGg0

„Október 5-i ünnepi előadás felvétele. Szabó Máté, Quintus Konrád, Pap Katalin, Janik László, Békefi Viktória, Köleséri Sándor. Rendező Pozsgai Zsolt, munkatársa Vusics Virág. 2018.”

Az egy óra 12 perces darab tehát máig megnézhető a filmcsatornán. Meg is néztem, s jegyzeteltem. Csak egyszer néztem meg (másodszor most képtelen is lennék, tán később), s a darab első felét fejhallgatón hallgatva. A gyenge hangminőség miatt nem mindig értettem a halkan mondott szövegrészeket. A második felét már hangszórón hallgattam, azt jobban tudtam követni.

https://szinhaz.org/kitekinto/hatarontul/2018/10/07/aradi-vertanuk-pozsgai-bemutatot-tartottak-aradon/

 

   Mielőtt a darabról kissé részletesebben beszélnék, két újabb adalékot kell előrebocsátanom. Az egyik Török Ignáchoz kapcsolódik, a másik a darab szerzőjéhez. Ugyancsak a  neten keresgélve találtam rájuk. Előbb  arra, hogy az egy éve tragikusan elhunyt fehérvári alpolgármesternek, Égi Tamásnak a felmenői között két aradi vértanú családja is megtalálható, a Török család és Kiss Ernő altábornagy családja.

https://www.feol.hu/magazinok/egy-egi-csaladfa-szines-tortenete-bucsu-rendhagyo-modon-egi-tamastol-3394428/A másik érdekesség Pozsgai Zsoltnak  a tavalyi önkormányzati választás  utáni interjúja. Úgy érzem, nem igényel semmi hozzátenni valót. https://www.valaszonline.hu/2019/10/14/pozsgai-zsolt-interju-onkormanyzati-valasztas-fidesz/

https://magyarhang.org/belfold/2019/10/14/fideszes-kotodesu-rendezo-nyilvanvalo-volt-hogy-ez-fog-kovetkezni/

Azonban találtam még egy érdekességet, épp most, amikor újra megkerestem a neten a fenti linkeket.

https://444.hu/2019/05/02/arufeltoltoi-vagy-polgarmesteri-allast-is-vallalna-pozsgai-zsolt-az-ujszinhaz-korabbi-muveszeti-vezetoje

Mindkét megnyilvánulásból azt látom, hogy öntörvényű és viszonylag önállóan gondolkodó személy az írásom tárgyát képező darab szerzője és rendezője, akinek egyébként különös vonzalma lehet szűkebb szülőföldemhez, hiszen az utóbbi években a kőszegi nyári színházi előadások rendezője.

 

   Pozsgai Zsolt a Magyar Golgota c. darabját talán megrendelésre írta, tudomásom szerint egyszer játszották, 2018 október  5-én, Aradon. A videófelvétel alapján nagyon rosszul megírt és nagyon rosszul játszott darabnak tartom. S van egy nagyon súlyos kételyem ill. kérdésem is a darab alapkoncepcióját illetően, amire alighanem csak a szerző-rendező tudna felelni.

Előbb az egyfelvonásos színmű tartalmáról és szerkezetéről. Feltételezésem szerint a szerző valamilyen nagyon egyéni megközelítést keresett annak illusztrálására, hogy milyen lelkiállapot jellemezhette az elítélteket. S épp azt a tábornokot választotta, aki nem is vett részt tevőlegesen semmilyen csatában, hiszen hadmérnök volt. Bűnéül azt rótták fel, hogy 1849 első harmadában a komáromi vár parancsnoka volt. Ő erősíttette meg, annyira, hogy később Klapka és katonái meg tudták védeni, s a szabadságharc utolsó mozzanataként csak általános menlevél ellenében adták fel 1849 október első napjaiban. A darab tehát Török Ignác utolsó estéjéről szól. Azt egyetlen, 72 perces felvonás 8 jelenetre oszlik. Mindegyik jelenetet egy beolvasott idézet nyit, amelyek a mártír tábornokok írásaiból, leveleiből valók. A darab hat szereplője: Török Ignác, a hóhér, Haynau, egy bécsi arisztokrata házaspár és a leányuk.  (Itt máris tetten érhető az „alkotói szabadság”, hiszen Haynau nem volt Aradon az ítéletek végrehajtásakor. ) Az első jelenet szereplői az elsőként megnevezett három személy. Török Ignác az ágyán ül, háttal a nézőknek, s egy erődítési szakkönyvet olvas. A párbeszéd Haynau és a nagyon  alacsony termetű Köleséri Sándor által játszott hóhér között folyik. A második jelenet két szereplője az osztrák házaspár, akik kegyelmi kérvényt írtak a császárnak, s meg is kapták rá az igenlő választ. Haynau azonban ezt nem fogadja el, de hagy egy kis reményt. Látszólag Töröktől teszi függővé.  A szerző sejtteti, hogy ez csak megalázás akar lenni, főszereplője tehát nem is fogadja el. De hogy miért kérvényezte a kegyelmet az osztrák báró és felesége? A további jelenetekben kiderül. Azért, mert a nőnek korábban (lánykorában? – ezt nem értettem tisztán a felvétel hangjának gyengesége miatt) viszonya volt Török Ignáccal, amiből egy törvénytelen leánygyermek született. Zárójelben megjegyezhetjük, hogy ez a szituáció azaz cselekménymozzanat ismerős lehet számunkra. Jókai regényéből (A kőszívű ember fiai), ahol Palwicz Ottónak és Plankenhorst Alphonsine-nak van házasságon kívüli, eltitkolt gyereke. Itt a darabban azonban meg is jelenik a gyermek, egy serdülő leány, aki a cellában találkozik először és utoljára az apjával. A darab csúcsjelenetének szánta a szerző a találkozásukat, ahol a leány indulatosan kéri számon ezt a közömbös eltitkolást. A számonkérés hatására Török Ignác mintha szívrohamot kapna, azaz mintha nem a bitófa alatt halt volna meg, hanem a cellájában. Csak egyetlen jel mutatja az ellenkezőjét, a darab végén, amikor az egykori szerelme odafekszik mellé a priccsre, s megjelenik Török keze a nő derekán. Illetve bocsánat, a jelenetet újra megnézve látom, hogy az a nő bal keze, amivel magát öleli, miközben jobbjával a volt szerelmét.

   A továbbiakban előbb csak vázlatosan a darab irodalmi és színházi értékéről. A játék kidolgozatlan, a színészek modorosak, hangerőből játszanak, de hiszen Pozsgai a rendező is. A cselekmény túlírt, vontatott, hiteltelen, ugyanannyira, mint s színészi játék. Már az első jelenet dikciója iskolás, főleg a hóhér szerepét játszó színész mondja felolvasásszerűen a mondatait.  A darab középpontjába helyezett „tényt”’ – a törvénytelen leány létét – először Haynau közli. Nem derül ki, hogy ő honnan tudja azt, amit  Török Ignác rokonai és a Törökkel foglalkozó kutatók 2018-ig nem tudtak. S ha valóban hiteles életrajzi adat lenne, akkor az is kérdés, s ez szerintem  a darabbal kapcsolatos legfontosabb kérdés, hogy honnan szerezte a szerző az információit, mennyire hitelesek ezek az információk. Erre a kérdésre mindenképpen megpróbálok választ keresni.

 

   Záró gondolatként: akár hiteles a központi történet, akár fikció, egyformán alkalmatlannak tartom arra, hogy egy évfordulós megemlékezés tárgya legyen.

 

 

Utóirat. Az  alábbi első linken az látszik, hogy Pozsgai fikciós drámát írt, amelyben Sopronkőhidán egy cellában van Mindszenthy bíboros és Jávor Pál. A második link pedig összefoglalja Pozsgai eddigi alkotásait, de az összesen 199 mű vagy bemutató között nem szerepel  a Magyar Golgota. Megtaláltam viszont benne A fekete bojtár c. filmet, amelyet nemrég láttam a tv-ben, s súlyos kifogásaim vannak vele szemben. Hát, ennek a filmnek nem épp Pozsgai a forgatókönyvírója? Ezt is csak most tudtam meg.

https://koz-zold.blog.hu/2011/03/23/kereszteny_szindarab_szalisaval_es_rakosival

https://port.hu/adatlap/szemely/pozsgai-zsolt/person-159001

 

Az utóirat utóirata: választ kaptam Pozsgai Zsolt szerzőtől. Levele szerint Török Ignác maga ír a lányáról egy levélben, amiről a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában lehet tájékozódni.

 

Frissítés 08.27-én.

   A Török család egyik tagja érdekes magyarázatott kapott a szerzőtől. Ez ellentétben áll az utóirat utóiratában megadott forrással. Pozsgai óvatlanul elárulta ugyanis, hogy két évvel korábban, 2016-ban tévéfilmet írt  és forgatott, Szabadonczok címmel. A két főszereplő Czuczor Gergely és Vörösmarty Mihály, akik a történet szerint 1849 decemberében együtt rejtőzködnek a sümegi püspök jóvoltából. https://www.magyaridok.hu/kultura/szabadonczok-kolteszete-1479817/

http://preshazleveltar.simplesite.com/

 Ezzel csupán az a gond, hogy Czuczor 1849 nyarának végén feladta magát a fővárost elfoglaló osztrák báró Kempen altábornagynál, aki a ferenciek pesti zárdájába internálta.  Onnan az Új Épületbe, majd Kufsteinbe szállítják.

https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarIrodalom-magyar-irodalomtortenet-1/magyar-irodalomtortenet-pinter-jeno-5116/6-a-magyar-irodalom-a-xix-szazad-masodik-harmadaban-1C05/a-kolteszet-2003/czuczor-gergely-2021/

A tévéfilmben szerepel Török Ignác lánya, Rozália is. Ő találja meg a törött lábbal a téli tájban bujdosó Vörösmartyt, s viszi a sümegi püspök palotájába. Itt találkozik Czuczorral is. A Sümegen tartózkodó osztrák tiszt, Sternberg keresi a Török-lányt, mert beleszeretett, és Rozália anyjának jóváhagyását is bírva feleségül akarja venni. De közben menekültek után is nyomoz. A film vártatlan és tragikus befejezése: Rozália látszólag feladja magát, de a tiszttel való találkozáskor szíven szúrja.

   Pozsgai egy levelében azt állítja, hogy Török Ignác törvénytelen lányáról Czuczor naplóiból értesült, s ennek alapján írta a 2018-as egyfelvonásosát. De ha a két évvel korábbi tévéfilmje szerint Czuczor csak két hónappal később szerzett tudomást a lány létezéséről, akkor ki és honnan tudhatta, hogy Rozália a kivégzés előtt Aradon találkozott az apjával. Utólag Czuczor a lánytól? Ehhez találkozniuk kellett valahol, s láthatjuk, hogy Sümegen ez nem volt lehetséges.Annál is kevésbé, mert életrajzai szerint Vörösmarty Mihály négy hónapon át szatmári kastélyokban rejtőzködött. http://mek.oszk.hu/04700/04740/html/gyulaivm0012/gyulaivm0012.html

   Tegyük fel tehát a kérdést: egy film forgatókönyve és egy egyfelvonásos színmű tartalmazhat-e ismert személyekkel kapcsolatos bizonytalan vagy hamis információt? Van-e akkora a művészi szabadság, ami felülírhatja a valós történelmi tényeket?

-------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Jövedelem és politika(2020.08.13.)

   Jelen írásnak  közvetlen előzménye a közvetlen előtte(alatta) lévő (A rasszizmus értelmezése). Keletkezésének közvetlen oka az alábbi link:

https://www.facebook.com/agostonlaszloartist/photos/a.524823634288406/2876881992415880/?type=3&theater

Idézet:

Ágoston László

2 n. · 

Azért elszégyellhetné magát minden gondolkozni képes ember, aki erre szavaz.

Értékrendet tükröz. Elszomorító értékrendet.

UPDATE

Megjegyzés: nem biztos, hogy ez a legjobb összehasonlítás, mert azt is mutatja, hogy mennyire tették tönkre Magyarország gazdaságát ÁLTALÁBAN.

Ha országon belül akarsz összehasonlítani - ami pontosan mutatja egy tanár relatív megbecsültségét -, a következő adatokat kapod:

Az általános iskolai tanár az 537. legmegbecsültebb szakma
(25 hellyel a segédmunkás előtt).

A középiskolai tanár a 495. legmegbecsületebb szakma (közvetlenül eggyel a recepciós előtt).

A főiskolai tanár a 427. legmegbecsültebb szakma (négy hellyel lemaradva a csomagoló mögött).

Forrás: https://www.fizetesek.hu/

 

 

 

Megjegyzések a táblázathoz:

   A táblázatot nem sikerült olvasható állapotban mellékelni, ezért mindenképpen javasolom a linken látható állapotában tanulmányozni. Azonban az arányok így is megfigyelhetők, amennyiben a grafikon  hiteles forrásokra alapozódott.  Nincs módomban (illetve nincs hozzá elég időm és erőm) kontrollálni, de mindenképpen érdemesnek látom erre hivatott szakembereknek ajánlani a pontosítást. Hiszen a grafikon szerint Európa vezető országaiban 7-8-szor akkorák a pedagógus-keresetek, mint nálunk. Holott a fogyasztási cikkek árai lassan-lassan egálban vannak, sőt, van már, ami forintban mérve olcsóbb is a hazainál (pl. az osztrák autópálya—matrica a magyarhoz képest). Ezért jogosnak érzem feltenni a kérdést: a hazai pedagógus jövedelmek helyzete tükröz-e valamilyen politikai szándékot. Netán épp azt, aminek eredményeként idén mélypontra került a pedagógusképző intézményekbe való jelentkezés?

 

   Hiszen a háromgyerekes családok jövedelemalapú (regresszív) családi adókedvezménye egyesek szerint tükröz. Részben erről szól az előző írásom. És a fenti  táblázatot tekintve vajon igaza van-e a másik link címének: https://www.fizetesek.hu/elemzesek/europa-szerte-alulfizetik-a-tanarokat/50559

 

   Harmadik gondolatelem az ócsai lakótelepen várható fejlemények bemutatása. https://444.hu/2020/08/13/hidegzuhanykent-erte-az-ocsai-devizahiteles-telep-lakoit-a-haromszoros-lakberemeles-hire

Az írás elolvasása nyomán, a szerző által feltett kérdések mellé kívánkozik a negyedik, amit illett volna feltenni az önkormányzat számára: hány szociális bérlakása van a 9000 lakosú városnak a devizahitelesek „lakóparkját” – a tervezett 500-zal szemben „csupán” 80 házat  -  leszámítva?

A címhez igazodva pedig a következő kérdések merülnek fel bennem:

• valóban piaci alapon kell-e számolni az önkormányzati bérlakások lakbérét? (egy 50 m²-es ára - ha a családi összjövedelem meghaladja a 230 000 Ft-ot, akkor – 35 000 Ft, ha pedig eléri a 340 000-et, akkor 60 000 Ft?)
• az ingyen kapott lakóparkon netán nyerni akarnak?
• miért nincs helyi közlekedés?
• mi történt a többi megmentett devizahitelessel?
• végleges marad-e, megvalósul-e az önkormányzat terve?

 

Úgy vélem, hogy az egymás mellé helyezett három aktuális jelenség a rendszerszemlélet aspektusából is értelmezhető. Ugyanannak a rendszernek, ugyanannak az értékszemléletnek az elemeit képezik.

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: A rasszizmus értelmezése (avagy változik-e egyes fogalmak jelentése)(2020.07.28.)

 

   Indulás kissé távolabbról, egy facebook-bejegyzéstől. Kalandos úton jutott el hozzám, egy olyan ismerősömtől, akitől legutóbb azt kértem, hagyjuk egymást békén. Mégis jól tette, hogy elküldte, mert sok tanulsággal bír a bejegyzés nyomán kialakult viadal. A bejegyző személyét is fedje jótékony homály, olyan ismerősömről van szó, akivel eddig személyesen nem találkoztam.

   Egy lépéssel közelebb a témához, ami az index.hu megszűnésének lehetséges oka. A bejegyző szerint Gyurcsány döntötte be, s ezzel sodort bele a vele való vitába. A sok érdekességet hozó pengeváltás állomásait csak a saját mondataimból összeállított idézet-mozaikkal érzékeltetem, a vitapartner gondolatait csak összefoglalom.

„ … ez szánalmas. Mórickának is mindenről ugyanaz jut eszébe.”

„Aki az index-ügy kapcsán gyurcsányozik, az szánalmas. HA másért nem, akkor azért, mert szajkózza az origo, a vadhajtások és a 888 kinyilatkoztatását.”

Érvelésért reklamált a vitapartner, ezért először linkeket adtam meg. 

 https://index.hu/.../nem_olyan_konnyu_segget_nyalni.../...
https://wmn.hu/ugy/53280-d-toth-kriszta-a-hatalom-tenyere...

Az értelmiség nyelvének útja az osztályhatalomig

A vitapartner itt azzal akart megszégyeníteni, hogy Nagy Gáspár kultuszának részesévé nevezett ki, s arra figyelmeztetett, hogy tudnom kell, hogy ő hol állna most.

Válaszom részei „ …úgy látom, hogy ön egy látó ember. Én nem vagyok az. S ha már megemlítette Gáspárt (meglehetősen faramuci módon), s megtisztelt azzal, hogy a kultusza részesének tekint, akkor kell mondanom valamit. Szerintem ugyanis a tragikus sors némileg kegyes volt mind Petőfihez, mind József Attilához, mind Gáspárhoz. Nem kellett megérniük 1849 őszét, az 1945 utáni időket és a 2010 utáni időket. Vagyis nem gondolom, hogy Gáspárt meg lehetett volna venni a 2000-es díjjal. S ha már, akkor még valami. Azt is meglehetősen ízléstelennek tartottam, hogy egy beszédíró Gáspárnak tulajdonította a politikai korrektség elvetését (ld. a 2017-es szoboravató beszédet), s most ugyanilyen ízléstelennek tartom az ön képzelgését.(S hogy én az értelmes véleményemet - ami nincs - hogyan és mikor fejtem ki, arról ön szerintem kevés ismerettel rendelkezik.)

…

„Megértem ugyan, ha  szorong az „ún.”  Momentum eddigi sikerei miatt (aláírásgyűjtés az olimpia ellen, tüntetések szervezése, sikeres EU-képviselők, s főleg  a „ha igaz” 18 %), s főleg szorong az index.hu teljes stábjának gerincessége miatt,  illetve tán veszélyben látja a negyedik kétharmadot, de emiatt kár volt gyurcsányoznia, szajkóznia a pártmédia butaságait. Gondolkodó emberhez ez nem illik. Hiszen ön a gyurcsányozással megsértette az index több mint 80 „dolgozóját”,  „megvett” embereknek tekintve őket.

A legutóbbi értetlenkedéséhez pedig sorjában: Ön képzelgett arról, hogy Nagy Gáspár ma a Fidesz híve lenne, s ezt  tekinthetném kegyeletsértésnek is. Én nem látom bizonyítékát annak, hogy Gazsi az MDF-től annak megszűnte után a mai kormánypárthoz pártolt volna.  A megvettségének a lehetősége sem merült fel senkiben, s épp amiatt írtam le a szót, mert ön – ugyan eléggé  áttételesen kifejezve  – megvettnek feltételezte az index felmondott újságíróit.

Seggnyalással nem vádoltam, ha ön magára vette, az az ön gondolata. A linket példaként osztottam meg, azután, hogy hiányolta az érveimet, arra bizonyítékként, hogy az index évek óta  kellemetlen lehetett a mai pártpolitika számára. S az ominózus írás óta eltelt évek bizonyították számomra az igazát, az oknyomozó cikkek  és a mai kormány médiapolitikája (Népszabadság, a KESMA, az origo, a vadhajtások, a pestisrácok, a 888, a mai HírTv-ben BZS és GO, a mai MN-ben Szakács …).  S ha együtt tekintette volna a két linkemet, akkor talán megértette  volna a másodikként megadottban olvasható, D.Tóth Kriszta által vázolt, mára is igaz helyzetet.

Mindezt csupán a kioktató szándékú utóbbi válasza miatt írtam, hiszen tapasztalom, hogy a párthűség  gyakran felülírja a racionális gondolkodást.  A közlésnek pedig felelőssége van. Ha azonban kiderülne, hogy Gyurcsány Ferenc bujtotta fel a 80 munkatársat, akkor kész leszek önt megkövetni.”

Vitapartnerem gazdaságilag vélte fenntarthatatlannak az index-et, mégis kifogásokat fogalmazott meg annak tartalmát illetően. Többek között az elszakított magyarság és Trianon ügyében,  az abortusz, a családtámogatás, a nemzeti elkötelezettségű művészet, a Nyugattól való függőség elkerülése  dolgában. Felsorolásának egyetlen elemére reagáltam.

 

Látható, hogy a mai családpolitika semmit nem lendített a születésszámon. S megáll az ész! Ön dolgoztatná a gyerekeket, amikor a munka nélküli kedvezményeket említi? Nem akarja érteni a kritikámat, ami szerint a gyerek jövőjét nagy mértékben határozza meg a legalább 12 éven át folyó oktatás? S ha a munkanélküli szülő gyerekére havi 0 Ft "adókedvezményt" szán az állam, a középosztálytól felfelé élőkre pedig gyerekenként 33 333 Ft-ot, az egyáltalán nem demokratikus hozzáállás. S még csak nem is keresztényi. Ez egy egyeduralkodó mániája, a "munka-alapú társadalom" eltorzult értelmezése . Ugyanis a gyereket bünteti a szülei miatt. Ha ezt ön nem érti, akkor valóban nincs semmilyen közös alapunk, amire támaszkodva polemizálhatnánk .

Erre  azzal „replikázott”, hogy aki nem adózik, az ne is jusson kedvezményekhez, s képes volt  még azzal válaszolni, hogy nő a születésszám, csak nem eléggé. Később kiderült, hogy egy Magyar Narancs-beli cikket általánosított, ahol tényleg regisztráltak az idei első fékévben 2200-as növekedést, node a tavalyi  42 000-hez képest. Kénytelen voltam adatokat sorolni.

Akkor még egyszer nekiszaladok a témának. Az isteni törvényt ön alighanem most félremagyarázza. Eleve furcsállni lehetne, hogy Isten a szülők vétkét a gyerekeken is "leveri" . Az ártatlan gyerekeken. Ha egyetlen közmunkás havi jövedelméből kell megélni egy öttagú családnak, az fejenként havi 10 800 Ft lenne a családi adókedvezmény nélkül. A 27 000 Ft adókedvezménnyel ez 16 200 Ft. A legalább havi nettó 300 000-et kereső ötfős családban adókedvezmény nélkül az egy főre jutó nettó összeg 40 000 Ft. Az adókedvezménnyel pedig 60 000. De itt a politikai döntés kitapintható. A konszolidáltabb családok az államtól FEJENKÉNT 20 000 Ft-ot kapnak vissza, a szegény családok FEJENKÉNT 6 000-et. CSALÁDI adókedvezmény címszóval, azaz a három gyerek jogán. Ha azonban csak a gyerekekre számoljuk ki ezt a kedvezményt - szerintem a gyerekekre lenne illő fordítani - akkor az egy közmunkás keresetű családban egy gyerek az államnak 9 000 Ft-ot ér, a konszolidált családbeli gyerek ugyanannak az államnak 33 333 forintot. Az eltérés 3,5-szeres. Egy egyszerűen vérlázító. Így játszik az állam Istent, így determinálja a szegény családok gyerekeinek a sorsát. Az én véleményem az, hogy ahol nincs lehetőség a minden gyerekre nézve UGYANAKKORA összegű gyerektámogatást érvényesíteni a jövedelem alapján, ott természetben kellene kiegészíteni. Ingyenes különórákkal, szakkörökkkel, tanfolyamokkal, taneszközökkel, kirándulásokkal stb. Ma már az ingyenesnek csúfolt tankönyvek is anyagi helyzettől függetlenül EGYFORMÁN járnak szegény és gazdagabb gyereknek. Azok miért járnak egyformán? De ezek az ingyenesnek csúfolt könyvek az év végén visszaadandók. Úgy, ahogyan az átkos Kádár-időkben a szakiskolai tankönyvek. Vagyis a KÖLCSÖNZÉSÜK az ingyenes, mégsem ezt mondja a kormánypropaganda.
"Azt meg nem tudom honnan veszi, hogy nem nőtt a születésszám a mai családpolitika nyomán. Az adatok szerint nőtt, persze sajnos nem eléggé, mert ez nemcsak a pénzen múlik." - kérdezi és állítja is ön. A KSH táblázatából veszem. Linkje: http://www.ksh.hu/.../xstadat/xstadat_hosszu/h_wdsd001a.html

Ott ön megláthatja az évenkénti születésszámokat 1900-tól 2019-ig. De segítek, számoltam átlagot. A 2000-től 2009-ig tartó tíz évben az éves születési átlag 97 175 fő volt, 2010-től 2019-ig ez az átlag évente 90 418 fő. Vagyis az ön által eddig növekedésnek vélt tendencia épp fordított !!! Az előző évtizedhez képest évente átlagosan 6 700 fő MÍNUSZUNK van. Az előző évtizedben 95 000 felett billegett, mostanában a 90 000 környékén. Látja, ilyen az, amikor ön az utánajárás helyett elhiszi a kormányzati mesét. S most nagyon kíváncsi vagyok, hogy erre reagál-e egyáltalán.

S itt jelentős fordulat következett be. A partner azt írta, hogy a kommenem  első felében a szocializmus mellett és a csonkaország elcigányosodása mellett érvelek .

Válaszom:

1. Idézek önnek egy számot az ön által küldött s ellenzékinek titulált lapból. Azért, hogy értse, mit is küldött. "Az év első hat hónapjában 44 250 gyerek született, 2291-gyel több, mint tavaly ilyenkor." S hozzáteszem, hogy ha megduplázom, akkor az 88 500 lesz. S miután feltételezem, hogy az utóbbi 20 év adatait nem nézte meg, közlöm,. hogy a 2000-2009 közötti 10 évben a legalacsonyabb szám 94 645 volt, a legmagasabb pedig 99 871. 2010 óta a legalacsonyabb szám 88 049, a legmagasabb 93 063. Ezekhez a számokhoz lenne érdemes viszonyítania, nem egyetlen évhez, s akkor látná, hogy a tippelhető idei adat sajnos az utóbbi évtized második legrosszabb adata lehet.
   "A kommentje első felében a szocializmus mellett és a csonkaország elcigányosodása mellett érvel - ..." -írta ön az utóbbi kommentje első mondatában. Tehát szépen megmutatta a foga fehérjét. S ezennel kijelentem, hogy rasszista nézeteket valló egyénnel a továbbiakban nem vagyok hajlandó egyetlen szót sem váltani.

 Elhatározásomat azonban felül kellett bírálnom, s most szó szerint idézem a partner egy mondatát, amit utólag ékelt be a kommentjébe:

(Egyébként sem jelent ma már semmit a "rasszizmus" szó, sikerült devalválniuk azoknak, akik érvek helyett ezt próbálják használni ellenfeleik lebunkózására.)

Válaszom:

 Látom a zárójelben beszúrt gondolatát, s ezzel sikerült egy utolsó utáni válaszra késztetnie. Ön egyre jobban kiadja magát. El vagyok képedve. Hogy nem jelent semmit a rasszizmus szó? S hogy az egyenlő esélyek megadása minden született gyereknek elcigányosodáshoz vezetne? Szégyellhetné magát. S a továbbiakban hiába is provokálna, mert számomra akinek a rasszizmus szó semmit nem jelent, az a rasszizmus létét tagadja, s ezáltal a holokauszttagadó édestestvére.

Itt az egyén hazugsággal vádolt, mert szerinte azt adtam a szájába, hogy ő ellenzi az egyenlő esélyek megadását.

Válaszom:

Hát, ön még egy egyszerű magyar szónak, a "hazugság" szónak a jelentését se ismeri? Ha hazugság lenne az amiről írja, akkor önnek gondolatolvasónak kellene lennie bele kellene látnia a fejembe, Tudnia kellene, hogy én önről nem is azt gondolom, hogy ellenzi az egyenlő esélyek megadását, mégis ezzel vádolom. Az hazudik ugyanis, aki mást állít, szóban vagy írásban , mint amit gondol. Illetve tudatosan állít mást bármiről, de belül tudja, hogy hazudik. Aki ugyanazt mondja (írja), amit gondol, az nem hazudhat, legfeljebb tévedhet. Kiábrándítom tehát. Én valóban azt gondolom önről, amit állítok, hogy ellenzi az egyenlő esélyek megadását. Merthogy azt, hogy másként képzeli el, csak most, szorult helyzetében hozza elő. Eddig az elcigányosodás "rémképe" csúszott csak ki a keze alól. Nem először tapasztalom az önhöz hasonlóan gondolkodók körében, hogy valamilyen rejtélyes okból nem tudnak - vagy nem akarnak - különbséget tenni a tévedés és a hazugság jelentése között, de hogy ön is közéjük tartozik, az számomra meglepetés. Na persze, egy jó kis cigányozás után mire is számíthattam?

A következő válasza után:

Hát, ez egyre cifrább lesz. Most az első mondatában a szellemi képességeimről fantáziál, s meg akarja mondani nekem, hogy mit tudok? Ön szerint én tudom, hogy ön semmi kifogásolhatót nem írt? Téved. Ön az én véleményem szerint nagyon alantas gondolatot pendített meg a családtámogatással kapcsolatban. S már valóban kezdem azt gondolni, hogy saját magáról nem tudja, hogy mit ír le, sőt, azt se veszi észre, hogy hogyan is gondolkodik. Kénytelen vagyok még nyíltabban fogalmazni, tömören összefoglalni egy gondolatmenetet. Ön az index.hu tartalmát illető kifogásai között megemlítette a jelenlegi családtámogatási rendszer el nem ismerését, az index ön szerint abban is " a nemzeti érdekekkel szemben foglalt állást". Erre én azzal reagáltam, hogy a jelenlegi családi adókedvezmény különbséget tesz gyerek és gyerek között, s ez vérlázító. Ezt ön a szocializmus melletti és a csonkaország elcigányosítása melletti érvelésnek nevezte. Vagyis ezek szerint ha minden megszülető gyerek ugyanannyi állami támogatást kapna, függetlenül a szülők jövedelmétől, az elcigányosítaná az országot. Hogyan is? Csakis úgy, hogy burkoltan azt a gondolatát fejezte ki, miszerint a cigány családokban a sok gyerek anyagi előnyök miatt van. S ha az egyenlő elbírálás miatt továbbra is sok gyerek születne, az a "csonkaország" elcigányosodásához vezetne. S ez ön szerint nem rasszista gondolkodás? A magyar állampolgárságú teljes roma népességet azzal vádolni, hogy anyagi érdekből hozzák létre a szépszámú utódokat, ez nem rasszizmus? S aztán kínjában jön nekem Erdéllyel, Illyéssel, az izraeli arab bevándorlással, hogy a magyar etnikum kisebbségbe kerülésének rémálmát önmagától elhessegesse? Ezzel párhuzamosan fogalma sem volt arról, hogy az utóbbi három évben az élveszületések száma az eddigi húsz év mélypontján van? Helyette növekedést vízionál? Tudja-e, hogy mióta van érvényben a háromgyerekes családok adókedvezménye? 2014 óta.

Nézze itt a számokat, az évenkénti születésszámokat, 2000-től:
2000    97 597 -38 004 -3,7
              97 047 -35 136 -3,4
              96 804 -36 029 -3,5
              94 647 -41 176 -4,1
             95 137 -37 355 -3,7
             97 496 -38 236 -3,8
             99 871 -31 732 -3,2
            97 613 -35 325 -3,5
            99 149 -30 878 -3,1
            96 442 -33 972 -3,4
2010  90 335 -40 121 -4,0
           88 049 -40 746 -4,1
           90 269 -39 171 -3,9
           88 689 -38 089 -3,9
           91 510 -34 798 -3,5
           91 690 -40 007 -4,1
          93 063 -33 990 -3,5
            91 577 -40 097 -4,1
           89 807 -41 238 -4,2
2019  89 193 -40 410 -4,1

Ilyen ez az "etnikai" megkülönböztetést is tartalmazó családi adókedveszmény, ez az "eredménye". S ön úgy véli ezek szerint, hogy a hazai népességen belüli romák (vagy bármelyik nem magyar etnikum?) arányának növekedését gazdasági diszkriminalizációval kell megakadályozni? A jobb módú családok gyerekei több állami támogatást érdemelnek, mint a szegénységben élő cigánygyerekek, nehogy elcigányosodjon az ország? S ön szerint ez még mindig nem rasszista gondolkodás? ..

A partnerem eddigre kiderítette, hogy nemrég írtam a Népszavába.

 

 "Ha ön, a szélsőségesen balos Népszava szerzője a szélsőségesen ellenzéki Magyar Narancsnak sem hiszi el, hogy az utóbbi években nőtt a születésszám - akkor nekem kár bármit is mondanom." - írja itt legutóbb. Látom, kicsit utánam nézett. Valóban volt egy időszak, amikor olvasói leveleket küldtem a Népszavának, s ott meg is jelent vagy 25. S ugyanabban az időszakban az Élet és Irodalomban is megjelent vagy 12. De nem vagyok egyik lapnak sem a szerzője. Én a saját magam szerzője vagyok. S nem egyik vagy másik lapnak hiszek - önnel ellentétben -, hanem a szememnek. Így én - önnel ellentétben - még a KSH számainak is hiszek. Annak kellett volna utána néznie. Órákkal ezelőtt megadtam a linkjét, s itt vannak az előző kommentemben is, de ezek szerint még mostanáig se nézte meg.. Ön szerint az utolsó három év születésszámai mihez képest mutatnak növekedést? Pl. 2016-hoz? 2017-ben is, 2018-ban is és 2019-ben is a 2006-os év alatt maradt. Ugyancsak kisebb a 2016-os számnál az előtte lévő három évé. Nem tudok most már mást mondani, mint azt, hogy szánom önt. Szánom azért, hogy a magyar valóságot nem ismeri, s akkor sem hajlandó megérteni, ha az orra elé teszik. Így – mit is mondjak – egyszerűen majmot csinált magából.

Utolsó reagálása:

 Oké. Maga nyert. ha ez megnyugtatja...

S az enyém:

Ekkora tévedést! Nem a nyerésről és nem a megnyugvásról szólt számomra ez a hosszúra nyúlt viaskodás. Hanem arról, hogy az írástudóknak felelősségük van. A tévedés nem zárható ki, hiszen emberek vagyunk. De ha bebizonyosodik, hogy tévedünk, azt érdemes elismerni. Ha másért nem, akkor az emberi arcunk megőrzésének érdekében. Jelen esetben, a kiindulópontban az a megjegyzése váltotta ki az ellenérzésemet, hogy Gyurcsány bedöntötte az index-et. Aztán - legnagyobb sajnálatomra - egyre mélyebbre jutottunk. Nem magánlevelezésben, hanem valamekkora nyilvánosság előtt. A vége felé odáig, hogy a mai családtámogatási rendszerben nem minden gyerek egyenlő. Vannak privilegizáltak és vannak elhanyagolhatók. S ezt ön rendjén valónak tartja, nehogy elcigányosodjunk. Továbbá "A csillagokat is lehaz... " - kezdte írni, s nem törölte. Én ebben a kommentsorozatban valótlanságot nem írtam. Az ön rasszizmusát is - ami ellen persze tiltakozik - érvekkel próbáltam alátámasztani, s most is igaznak gondolom. (Záró gondolatként hozok egy analógiát. Ha valaki azt mondja egy nőről, hogy az utcasarkon árulja a testét, az ugye nem nevezte kurvának? Szó szerint, azaz ezzel a szóval persze, hogy nem. De mi is a rasszizmus?https://idegen-szavak-szotara.hu/rasszizmus-jelent%C3%A9se "Faji alapon történő hátrányos megkülönböztetés." A családi adókedvezmény megfelel ennek az értelmezésnek, de csak akkor,ha valaki ki is mondja, hogy a cigányokra fókuszál. Ön kimondta.

Slusszpoén, hogy  XY reggelre a teljes bejegyzéssort törölte.

Rövid rövidre zárás. Azt gondolom, hogy mint minden viszonyulásnak, így a rasszizmusnak is vannak fokozatai. Vitapartnerem gondolkodásmódját nem tartom a legsúlyosabbak közé tartozónak, de ez az egész vita azért lett tanulságos számomra, mert megmutatta, hogy még a viszonylag értelmes NER-esek is mennyire hatása alá kerülhetnek a folyamatos sulykolásnak, a saját fórumaik lassú agymosásának.

Utóiratként egy ellenpélda:

‎Noemi Goodall‎ – Iskola a határon

 (2020.07.28.) 3 perce · 

 

1. Ritók Nóra

4 órája · 

Amiért nem lehet feladni

Sokat változott a viszonyulásom mindenhez, mióta ebbe az egészbe belefogtam. Az elején kétségbeesett dühöt éreztem minden látványtól, ami a mélyszegénységben fogadott. Azonnal segíteni akartam, mindenen és mindenkin, hogy ne azt lássam, ne azt a tekintetet, környezetet, nyomorúságot.
Később rájöttem, hogy a tűzoltás semmit nem jelent ebben az egészben. Akkor kezdődött az okok keresése, a megértése ennek az egésznek.

Egy hihetetlen tanulás ez, amiben a nyomorúság látszati képe lassan egy többszereplős, generációs összefüggés-halmazzal töltődik meg, rendszerszintű működési hibák rajzolódnak ki, amiben a tudatos és nem tudatos hatások bilincsként tartják ott a bele születetteket.

Azt hiszem, ami itt tart, ebben a képtelen küzdelemben, az az eleve elrendeltség érzésének a megtapasztalása. Ez nem hagy nyugodni, ezt nem bírom elviselni, e miatt érzek dühöt, ezért keresem a megoldást. Az, hogy ritkaság számba megy a nyomorúság ördögi körének a megszakítása, hogy egy gyerekről már a születése pillanatában meg tudjuk jósolni, mi lesz vele, és látni, ennyi év után, hogy a jóslat be is válik. Azt érezni, hogy a többségük minden küzdelem ellenére ugyanazt az utat járja be, mint a szülei. Azt látni, hogy ez nem „akarás” kérdése, hanem egy sokkal bonyolultabb problémahalmaz, amiben már rég nyoma sincs a hitnek, hogy neki lehetne másképp.

A pozitív elmozdulásokat leamortizáló hatások pedig nem csökkenek. A generációs szegénységben élő gyerekekre irányuló intézményi hatások, legyen az az oktatási, az egészségügyi, vagy a szociális rendszerből érkező, leamortizálódnak a családban.

Mert ahol nincs beszélgetési, mesélési, olvasási kultúra, ott másként szerveződik az élet. Ahol nincs legális, értékteremtő munkavégzés, ott nem ennek az üzenete épül be életvezetési stratégiaként. Ahol a dohányzás vagy a herbál stresszoldóként, az energiaital doppingszerként a mindennapok része, és az egészséges táplálkozásnál fontosabb, hogy legyen tele a has, vagy a fogápolás egyetlen útja a kirohadó fog kihúzatása, ott nem fog megalapozódni az egészségre törekvő élet. Ahol a fogyasztói világ hatásával szemben védtelenül sodródnak bele az eladósodásba, mert csak annyi van meg, hogy akarják ők is azt, amit más, ott nem alakul ki pénzügyi tudatosság.

Ma már oldalakon át tudnám sorolni a gyerekek közegében a másként élésre hatás akadályait. És közben látom már azt is, hogy az egésznek az újratermelésében mennyire benne van a rendszer. Leginkább persze az esélykiegyenlítésre képtelen iskolarendszer, amiben nem jutnak el a szakmaszerzésig, nem kapnak pénzügyi ismereteket, alapkészségeket is csak hézagosan, világlátást meg pláne nem.

Formálja hát őket tovább az, ami a szüleiket. A lakhatási szegénység, a feketezónában körvonalazódó túlélési stratégiák, a családban átörökített konfliktuskezelés, szokás- és értékrend, amire ráerősít a többségi társadalom hibáztató, kirekesztő viszonyulása.

A megszülető gyerekek sorsa pedig borítékolható. Ezt nem bírom elviselni. Ezért dolgozunk az Igazgyöngyben, hogy megértsük, megértessük a probléma bonyolultságát, és partnerré tegyük a lehető legtöbb embert ebben a küzdelemben. Akik benne élnek, őket azért, hogy megértsék, vannak másféle életstratégiák is. Akik meg távol tőle, ők meg azt értsék meg, hogy ezen mindannyiunk jövője múlhat. Mert az eleve elrendeltségben növekvő lakosságszám egyszer elér egy kritikus tömeget, ami kezelhetetlen helyzetet teremthet. Ezt kellene megelőzni…. míg nem késő.

 Még egy utóirat, egy nappal később:

 

https://nepszava.hu/3086352_a-cserdi-ellentmondas

 

János Szabó Tisztelt Horváth Aladár roma polgárjogi vezető úr! Nagy sajnálattal és még nagyobb indulattal olvastam az itt leirt véleményét! Abban egyetértek Önnel, mert én is a Tisztelői közé tartoztam Bogdán Lászlónak, hogy Ő egy közösségen belül megmutatta a megoldást, a kivezető utat, ezt a tevékenységet nem ragozom, mert mindannyian ismerjük, elismerjük! Ön véleményem szerint elmarasztalóan irt egy olyan Emberről, aki nem tudta elfogadni a „kinyilatkozók” véleményét, hanem megmutatta, hogy van kivezető út! Ezek után Tisztelettel megkérdezem Önt, hogy mint nagy múltú (hosszan tartó) polgárjogi vezető, milyen kézzelfogható eredményeket tud felmutatni ebben a témában, milyen programmal képzeli el a cigányság felzárkóztatását, aktivizálását, munkára ösztönzését? Ön tudhatja, hogy a „segélyezés”, nem vezetett sehova!
Tisztelettel várom a Nagy Tapasztalatain alapuló felzárkóztatási programját, csupán azért, hogy meg tudjam érteni lekicsinylő véleményét egy Cigány Ember sikereivel szemben!

4

Elrejtés vagy jelentés

• Tetszik
• Válasz
• 1 órája

Marianna Zánthóné Rácz János Szabó Én is így gondolom

 

 

. Polák István: A  növekedés fétise(2018.12.23.)

 

     Humán végzettségem dacára a számokkal mindig jóban voltam, s a statisztika is fontos volt számomra, de nem mindenre kiterjedően. Ezért nem ütköztem meg  nyolc évvel ezelőtt az akkor meghirdetett programon, azon, amelyik tíz év alatt egymillió új munkahelyet ígért. Pár évvel ezelőtt azonban érdekelni kezdtek a részletek, s  ez az érdeklődés azóta fokozódott. Jelen írásom első fele erről szól majd, hogy utána kicsit általánosabban gondolkodhassam a növekedés kényszeréről.

   Az új munkahelyekre vonatkoztatott ígéret mai szemmel nézve orbitális hazugság. Hiszen a KSH táblázataiban ma is az látható, hogy 2010-ben 11,3 %-os volt a munkanélküliség. Ma pedig bevallottan 3,7 %, ami kb. 180 000 főt jelent. Egyszerű matematikai művelet  eredményeként (3 x 3,7 = 11,1 %  azaz 3 x 180 000= 540 000) kideríthető, hogy kilenc évvel ezelőtt valamivel félmillió felett volt ez a szám. Hogyan lehetett ennek a dupláját ígérni, s hogyan nem derült ki akkor rögtön, hogy ez maszlag, máig se értem. Így azt se tudom, hogy az a másik szám -, amit mostanában hangoztat a hazai kormánypropaganda, azaz a már megvalósított hányad -, az új 800 000 munkahely,  miért marad cáfolatlanul. A két számot összevetve ugyanis csak max. 360 000 új hellyel lenne szabad dicsekedni. Hiába állítja tehát a kormány, hogy 2010 előtt 3.700.000 dolgozó volt, s ez a szám mára 4.500.000-re nőtt.

   De vajon miért meri a kormány, a KSH, a kormánypropaganda olyan bátran hinteni a hazugságot? Egyrészt azért, mert eddig senki nem számolt alaposan utána, senki nem olvasta a fejükre. Másrészt azért, mert nehéz is pontosan kihámozni a valós tartalmat a rendszeresen megadott adatokból. A foglalkoztatási statisztikát negyedévenkénti mintavételes felmérésekből számolják, s nem az amúgy rendelkezésre álló, teljes körű, hivatalos adatokból. Pedig a különböző járulékok beszedése pontosan megmutathatja azok számát, akik rendszeres munkajövedelemmel rendelkeznek. Az adatok a NAV birtokában vannak. Hozzájuk lehetne számítani azokat az alkalmi munkavégzőket, akik nem fizetnek semmilyen járulékot. S nem lenne szabad ideszámítani azokat, akik a munkajövedelmüket vagy rendszeresen ingázva vagy tartósan kint élve, de mindenképpen a határainkon kívül szerzik meg. Pontos számuk nem ismert, illetve a 2016-os népszámlálási mikrocenzus adatai szerint (ami a lakosság 10 %-ára terjedt ki) 2016-ban 107 000 magyar járt ki naponta-hetente dolgozni, s 460 000 magyar élt tartósan (egy évnél hosszabban) külföldön. Ezért alakulhatott ki az a csendes közmegegyezés, hogy összesen kb. félmillióan szerzik a jövedelmüket a határainkon kívül. hogy S nem derül ki, hogy  ezeket  a külföldön dolgozó magyarokat beleszámítják-e a foglalkoztatottak számába. Vagy igen, vagy nem. Ha igen, akkor ez csendes csalás, ha nem, akkor pedig két lehetőség van, feltételezve, hogy igaz a 4,5 milliós adat. Az egyik az, hogy hazánk lakossága nem 9,7 millió, hanem 10,2 millió. A másik pedig az, hogy félmillió nyugdíjasnak van a nyugdíja mellett kereső foglalkozása. Ebben az esetben ők kétszer vannak számításba véve, egyszer a kb. 2,7 millió nyugdíjszerű juttatásban részesülő között, másszor pedig az aktív foglalkoztatottak között.

   Zavaros a helyzet amiatt is, hogy – bár volt már pár tízezer közfoglalkoztatott 2010 előtt is – a jelenlegi kormányzat első intézkedései között volt a munkanélküliek segélyezésének átalakítása. Három hónapra csökkentette a támogatást, s általánossá tette a közhasznú munkavégzést. Az akkori munkanélküliek fele azonnal el is tűnt, s szinte csoda, hogy még ma is vannak száznyolcvanezren. S van velük szemben egy egyre növekvő álláskínálat is, ami lassan a százezret közelíti.

   Ismételjük át az eddigieket. A KSH a munkavégzés tekintetében az aktív korosztályokhoz sorolja a 15-64 év közöttieket. Közülük szerintük 4,5 millióan dolgoznak, benne 140 000-en közmunkában. 180 000 körüli a munkanélküliek száma és kb. 2,7 millióan kapnak (életkoruk vagy szociális-egészségügyi helyzetük alapján) valamilyen járadékot. Ennek megfelelően összesen kb. 1.920.000-en vannak azok, akik vagy iskoláskor előttiek, vagy valamelyik iskolafokozatban tanulnak „főállás-szerűen”.

 

   Itt egy átkötő bekezdésre van szükség, amiben megjegyzem, hogy a magyar gazdaság extenzív bővülésére, azaz a foglalkoztatás növelésére valójában minimális lehetőség van. Ha a versenyképességünket tartani akarjuk, a felzárkózásunkat pedig fokozni, akkor új munkahelyeket már csak vagy a kint dolgozók hazacsábítása után (vagy külföldi vendégmunkások behívásával) lehet létrehozni. S itt egy bűvös kör rajzolódik fel. A kint dolgozók csak a hazai bérek 2-3-szoros növekedése után jönnének haza, hiszen a megélhetési költségek, az árak lassacskán elérik az uniós szintet, de pl. a bérek a pozsonyi Audinál (egy pestisracok.hu-s cikk alapján) majdnem a kétszeresét teszik ki a győri Audihoz képest. Béreket emelni pedig elsősorban a gazdaságosság, a termelékenység fokozása után lehet. Tehát vagy gyorsabban kellene dolgozni a magyaroknak, (az említett cikkből nem derült ki, hogy a pozsonyi gyártósor annyival gyorsabban mozog-e),  vagy értékesebb termékeket előállítani. Ha egyik se reális rövid távon, akkor a bővülés eszközeként marad a ma sokat emlegetett „rabszolgamunka”, a heti hatnapos munkahét, az évi 400 túlóra.

 

    Most érhetünk oda a címben jelzett téma vázlatos áttekintéséhez, azaz a probléma felvillantásához. Bokros Lajos a lap karácsnyi számában megjelent nagyívű tanulmányában csak megemlíti a növekedés kényszerét.(„A jogállam az egyenlő esélyekkel folytatott szabad verseny, a gazdasági hatékonyság, így a tartós gazdasági növekedés és fejlődés alapvető feltétele.  … a jogállam által élesre csiszolt és egyenlő feltételekkel  megvívható verseny nemcsak a gazdasági fejlődésnek,  hanem a népuralomnak, a demokráciának is alapvető  feltétele.” ) Bokros ebben a cikkében nem választja el egymástól az előbbre lépés két típusát, vagyis a növekedést és a fejlődést. Írásom első fele a gazdasági növekedésnek az extenzív útját, azaz a foglalkoztatás növelését, annak korlátait vette szemügyre. Az intenzív növekedés a modernizáció (termékszerkezet- illetve technológiaváltás, automatizálás stb.) eszközeivel érhető el. Ez utóbbiak azonban tőkeigényes utak. Mindegyik típusnak  a végeredménye az adott nemzeti GDP növekedése. De hadd tegyem fel a kérdést: örökös kényszer-e a növekedés? Hiszen tudjuk, hogy ez az egyedfejlődésünknek is csak az első nagy szakaszára, a gyermek- és ifjúkorra jellemző. Felnőttként ugyan a tudásunk növekedése nem áll meg, legfeljebb lassul, de élettani tekintetben a növekedésünket a fejlődés lehetősége váltja fel. Illetve hozhatok egy technikai példát is, a fényképezését. Százötven éve kezdett elterjedni, s kezdetben nagy szakértelmet és technikai felszereltséget igényelt. Foglalkozássá vált tehát a magáncélú és a tömegközlés számára készülő képek elkészítésének teljes folyamata. Később elvált  az exponálás  a további munkafolyamatoktól, az egyre olcsóbb fényképezőgépek sokak hobbijává tették a fotózást. Ez elsősorban mennyiségi növekedés volt, hiszen a képek minősége nem érte el a profi fotósokét. De az előhívás és a pozitív képek, diák elkészítése megmaradt a szakmában. S mire telített lett volna a piac a házi készülékekkel, és elterjedt volna az otthoni laborálás, addigra bekövetkezett a nagy technológiai ugrás, a digitális fényképezés. Persze ennek feltétele is volt, a home computerek, az otthoni asztali vagy hordozható számítógépek elterjedése. Kezdődhetett tehát minden elölről, az orsós filmes gépek lecserélése az sd-kártyás digitálisokra. Ezzel azonban együtt járt a magán célú fotózás teljes elmagánosodása,  kikerülése a fényképész szakmából. Hiszen a képek mennyisége hatványozottan nőtt  az ingyenességük miatt,  s a digitális tárolás és képernyős szemlélés  elenyészővé csökkentette a papírképek számát.  Lassan már a termékpiac is telítődik, nem véletlen, hogy a mobiltelefonok ma egyúttal fényképezőgépek és i-pad-ok, tablet-ek is. S nem tudhatjuk, hogy ebben a ciklikus növekedés-fejlődés menetben mi lesz a folytatás.

   Az előbbi kérdésem folytatása: lehetséges-e, hogy a gazdasági növekedés helyét a gazdasági fejlődés foglalja el? Ez azt jelentené, hogy egy nemzetgazdaságban (vagy egy családban) egy idő után  a termelésnek (vagy a fogyasztásnak) nem a mennyisége, hanem a minősége nőne. Hiszen abban a nemzetgazdaságban, (abban a családban), amiben rendjén mennek a dolgok, nem folyamatos hiány van, hanem bőség. Azaz a napi szükségletek kielégítése mellett tartalékok, szabadon elkölthető jövedelmek maradnak. Ezek felhasználása tervezhető, azaz fogyasztásra vagy megtakarításra, fejlesztésre  fordíthatók. Az ember tehát kiszabadulhat az egyre több vagy egyre intenzívebb munka kényszere alól, nem kényszerítené túlórázásra a munkaadója, (őt pedig a piaci verseny), ezért testi-szellemi épülésére és társas kapcsolatainak ápolására fordíthatja a felszabaduló időt. Ehhez azonban alighanem radikális és globális szemléletváltásra lenne szükség. Mert máig igazak   Arany János  Kertben c. versének  sorai: „Közönyös a világ... az ember / Önző, falékony húsdarab, / Mikép a hernyó, telhetetlen, / Mindég előre mász s - harap.”

 

Polák István: Adalékok a szociálpolitikához(2019.01.20.)

 

   Ahogyan a címben jelzem, nem fogom teljességében elemezni jelen évtizedünk szociálpolitikáját, az előző évtizedekhez képest végbevitt változtatásokat, csupán a legszembetűnőbbeket veszem sorra.

   Munkahelykereső támogatás.  Ez korábban 9 hónap volt, s ezalatt akár egy rövidebb átképző tanfolyamot is el lehetett végezni. Ma ez 3 hónap, s gyakran arra se elég, hogy végig lehessen várni a munkahelykeresés idejét. Utána (helyette) következhet  a „közmunka” azaz az államilag támogatott  közhasznú munkavégzés. Volt ilyen az előző évtizedben is, de akkor is inkább a válság éveiben. A korábbi néhány tízezres létszám akkor futott fel 50-60 000-re. A második Fidesz-kormány kiadta a „segély helyett munkát”, hiszen eleve a munkaalapú társadalmat hirdette meg, a (nyugati mintájú) fogyasztói társadalom helyett. Már akkor elmondtam ismerősi körökben, hogy ez faramuci szembeállítás. A régi, papír húszforintossal szemléltettem, aminek egyik oldalán egy férfi akt volt látható, a kényes rész egy lepellel elfedve, s egyik kezében kalász, a másik kezében kalapács volt. Kár, hogy nem tettem el egy példányát. Ugyanis már gyerekkorunkban volt a képhez egy kétsoros versike: „Hiába dolgozol, hiába aratsz, / Mégis meztelen maradsz.” Ez igaz a közmunkára is. Az első években felugrott a létszámuk 250 000 körülire, s rögtön be is lehetett sorolni őket a munkások közé. Ugye emlékszünk a „tíz év alatt egymillió új munkahely” ígéretére?  De mi a magyarázat arra, hogy elvileg ugyanannyit érő munkáért nem kapnak a közmunkások minimálbért?  Sőt, elkezdett divattá válni a korábbi rendes munkahellyel rendelkező állami alkalmazottak (közművelődésben, oktatásban dolgozók) egy részének közmunkásítása. Ma ugyan már csak állítólag 140 000-es ez a létszám, de a hátrányos megkülönböztetés őket még sújtja.

   Lakástámogatás. Ide tartozhatna pl. a lakbértámogatás, ami bonyolult jelenség, nem is foglalkozom vele. Inkább a lakásépítés és -vásárlás támogatására vetek pillantást. Ennek hosszabb az előzménye is, a szocialista évtizedekben is volt a gyerekek utáni kedvezmény és a kamattámogatás. Ez utóbbit rendezte piaci alapra a rendszerváltás. A 2000.ig tartó idővel nem foglalkozom. Az első Fidesz kormány azonban 2001-ben kormányrendeletben szabályozta a kérdést. (12/2001. (I. 31.) Korm. rendelet

a lakáscélú állami támogatásokról

http://www.fotav.hu/media/downloads/2017/02/20/7102.pdf)

Ebben nemcsak a gyerekenkénti vissza nem térítendő juttatás összegét határozta meg, hanem a kamattámogatást is, mégpedig az aktuális állampapírhozam 60 %-ában. Ez azt jelentette, hogy amelyik család  csak havi 20-30 000 Ft-os törlesztőrészletet tudott vállalni, az egyrészt sokkal  kisebb lakáshoz jutott hozzá a hitel révén (hiába volt netán 3 gyereke), mint az, aki négyszer akkora hitelt is képes volt törleszteni. De egyúttal ez azt is jelentette, hogy a módos család négyszer akkora kamattámogatást kapott az államtól, mint a szegényebb. Történt ez amiatt, hogy a kamattámogatás nem vette figyelembe a hitel összegét, azaz nem volt degresszív. Több ismerősöm volt, aki élt is ezzel a lehetőséggel, azaz százezer forintos törlesztőrészlet mellett vásárolt nagy lakást vagy házat.

Ezt a fajta támogatást a 2002-ben hatalomra jutott szoclib koalíció természetesen megszüntette. Vannak néhányan, akik máig sírnak emiatt.

2010 után ugyanez a szokás jött vissza, sőt a CSOK-ban már a vissza nem térítendő támogatást is lakásmérethez kötik. Ld.

https://www.otpbank.hu/portal/hu/v7/Lakashitel/CSOK?utm_source=google&utm_medium=search&utm_campaign=otp_csok_nonbrand&gclid=CjwKCAiA1ZDiBRAXEiwAIWyNC1uJZ9k26mx67fhccK7FjpWCfmhla38eL4oivpILySepiqdmtmWuiBoCvI0QAvD_BwE

Itt is megmaradt a kamattámogatás. Egészen nyolcvanmillió forintig van mód a 3-4 % körüli kamatú kedvezményes építési hitel felvételére, a jelenlegi 8-12 %-os szabad felhasználású hitelek világában. Tehát az állami kamattámogatás ma is a jómódúaknak kedvez.

Meg kell jegyezzem, hogy véleményem szerint ennek a mai lakástámogatási rendszernek kettős haszna van. Egy nyílt – ez a tényleges segíteni akarás, ami a katasztrofális demográfiai viszonyaink miatt már szinte elkésett dolog – és egy rejtett. Ez utóbbi az építőipar támogatását jelenti. Nem véletlen, hogy pl. a CSOK rendszere akkor kezdett kiteljesedni, amikor fogyni kezdtek a nagy sportberuházások. A „stadionépítő sárkány”-nak nevezett jelenség állami megbízásokhoz jutatott egy szűk kedvezményezetti kört, s nekik a kiépített kapacitásukat továbbra is működtetni kell. Sőt, lehetett számítani az állami források szűkülésével is (ld. az előző írásomat), ezért érdemesnek látszhatott ezt a kapacitást a civil, piaci alapú lakásépítő igények felé terelni. (Zárójelben jegyzem meg, hogy kellő előfelmérések nélkül, mert időközben a hozzáértő szakiparosok közül sokan országot váltottak. Emiatt ma már szinte lehetetlen pl. kisebb javításokhoz vállalkozót találni, s a munkaárak is megduplázódtak.)

   Családtámogatás. A családi pótlék összege és jelentősége ebben az évtizedben olvadásnak indult. Egyrészt változatlan a nagysága, másrészt elmentek mellette az egyéb támogatások. A természetbeni és pénzbeni rendszeres és alkalomszerű segélyek és kedvezmények. Ezek is elég bonyolult rendszert alkotnak. Emeljünk ki közülük kettőt. Előbb a tankönyvtámogatást. Már az előző évtizedben is jelentős szerepe volt, pontos szabályok rögzítették az ingyenes tankönyvhöz jutást.  Ebből már a szoclib kormány idején kezdett kialakulni a „tartós használatú tankönyv” típusa. Az ingyenkönyvek egy részét (akkoriban 25 %-át) tartós tankönyvvé nyilvánították, s azt a tanuló nem örökbe kapta, hanem az iskolai könyvtáron keresztül, s a tanév végén vissza kellett adni. A sokféle tankönyv és az időnkénti tankönyvváltások ezt a dolgot korlátozták. Jött azonban ennek a rezsimnek az „újítása”, a nagy államosítási dömping részeként a tankönyvpiac szűkítése, s nagy részben államosítása. Ekkor már csak 2-3 féle tankönyv maradt a választékban, s lehetővé tette a teljes ingyenesség meghirdetését. Ez azonban azt jelenti, hogy a munkafüzetek valóban ingyenesek, de a tankönyveket – szinte a teljes tankönyvkollekciót – minden diák a saját iskolai könyvtárából kölcsönzi. S természetesen a tanév végén visszaadja. Ez egyrészt nagyon megnehezíti az ismétléseket, lehetetlenné teszi a tanagyag átütemezését, s ugyancsak megnehezíti pl. a záróvizsgákra, szakmunkásvizsgákra, érettségire való nyugodt felkészülést. Az ingyentankönyv hangoztatása tehát hazugság, hiszen csak a kölcsönzés ingyenes. Ráadásul ma már mindenkinek jár, a család anyagi viszonyaitól függetlenül. Ezt el is lehetne fogadni, hiszen a tudáshoz jutás tekintetében nem szabad senki lehetőségét korlátozni.

A mai családtámogatás másik neuralgikus pontja a családi adókedvezmény. A kormányzat itt próbálja meg kompenzálni a családi pótlék elhanyagolását. Olyan szisztémát talált ki, amivel (félig ki is mondva) ösztönzi, előnyben részesíti a többet kereső, nagyobb jövedelmű családokat. Akár burkolt rasszizmust is felfedezhetünk mögötte, hiszen a jövedelem nélküli vagy kisjövedelmű ám sokgyerekes családok körében jelentős többségben vannak a roma nemzetiségűek. Akikre a magyar jobboldali közvélemény úgy tekint, mint akik üzletszerűen törekszenek a sok gyereke. Tehát kialakult az a fajta családtámogatás, ami – a gyerekek számától függően – a jövedelem mértékében segíti kisebb vagy nagyobb összeggel a gyermeknevelést. Érdekes a bevezetés fokozatossága. Előbb csak a szja-ból lehetett levonni a megfelelő összeget (három gyerek esetén 100 000 Ft-ot), majd a 2014-es választás előtt 3 hónappal a lehetőséget kiterjesztették az összes járulékra. Így már sok olyan szülő van, akinek a nettó fizetése megegyezik a bruttóval. Vannak viszont sokan a háromgyerekesek között, akik még így se tudják érvényesíteni a gyerekenkénti 33 000 Ft kedvezményt, hanem csak felét vagy harmadát. Rájuk sajnos el lehet mondani, hogy az állam az ő gyerekeiket csak felében vagy harmadában tartja támogatandóknak, (értékesnek), a szolid anyagi viszonyok közt élő családokhoz képest. Még durvábban fogalmazva: ezeken a gyerekeken „veri le” a szüleik vétkét, azt, hogy a szülők ( lehetőségeik, képességeik és  ambícióik függvényében) milyen pozíciót tudtak szerezni a munkaerőpiacon. Tehetnek erről a gyerekeik? Szerintem nem. Ezért aztán államunk – véletlenül avagy szándékosan – újratermeli ezt az alacsony képzettségű és szerény körülmények között élő társadalmi csoportot. Pedig számtalan módja lehetne annak, hogy ne pénzben, hanem különböző természetbeni juttatással (szakkörök, kirándulások, nyelvtanulás, taneszközök) könnyítse ezen családok gyermekeinek az életre való felkészüléstét. Ennek az ellenkezője történik ezzel a jövedelemhez igazított kedvezménnyel. Ugyanúgy, mint a tankötelezettség 16 évre történő leszállításával. Mindkét változtatás szinte ugyanazokat a családokat érinti. Mert ha a gyerek 16 éves korában már közmunkás lehet, akkor minek is járna tovább iskolába?

   A téma ideiglenes lezárásaként az kívánkozik ide, hogy a magyar gazdaság (s ezzel együtt a magyar jövő) minél nagyobb tudású generációk felnevelését kívánná meg. Annak szellemében is, hogy az extenzív fejlődési lehetőségeinknek már szinte a végére értünk. A továbblépés a minőségi változás lehet (modern technológia, jobb anyagfelhasználás, értékesebb végtermék mind az iparban, mind a mezőgazdaságban), ehhez pedig fogékonyabb, alkalmazkodóképesebb generációkra van szükség.

 

Wehner Tibor:  (szombathelyi) haladás

 

a gazsi mindig kiment a haladás-meccsre (persze

csak a hazaira idegenbe azért nem kísérte el a csapatot – ám

nem tudható viszont hogy a későbbi pesti években mi volt a helyzet

mondjuk egy „zöld-fehér rangadó” /fradi-haladás/ viszonylatában)

mi azonban a kollégiumban maradtunk (még akkor is ha fővárosi csapat

vendégeskedett a vasi megyeszékhelyen – a Perint-parti Párizsban

szellemeskedtek egyesek) vagy elmentünk inkább

moziba (kósa ferenc- és jancsó-filmek) és még

a meccs vége előtt bőven visszaértünk ahol

a kollégium negyedik emeletéről látszottak a kivilágított stadion égre vetülő

esti fényei (akkortájt jöttek divatba az esti mérkőzések) és persze nyitott

ablaknál (őszi és tavaszi fordulók) behallatszott ha felhördült vagy felharsant a lelátó egy-egy

ígéretesnek tűnő ámde elérhetetlen vagy meghiúsított passznál (a vendégcsapat játékosa által elkövetett) durva szabálytalanságnál vagy les miatt érvénytelenített gólnál (hülye bíró)

ezeket a hallomás-szituációkat aztán késő este amikor megjött nagyjából

rekonstruálni is lehetett és összeállt a meccs bár döntetlen esetén gazsi általában elég

egykedvű volt és minden feltételezést ránk hagyott alig lehetett szóra bírni

miközben a vasárnap esti vagdalthúskonzerv felett (kinek van egy konzervnyitója?)

méláztunk néhányan az otthonosnak korántsem nevezhető zárható

falirekeszekkel nagyvonalúan felszerelt közös ebédlőben és bár az adott helyzetben

egyik téma sem volt túlságosan reménykeltő mégiscsak

a következő fordulóra meg a tabellára terelődött a szó viszont

arra határozottan emlékszem hogy a költészet fogalom ezeken a meccs utáni szeánszokon sohasem merült fel még metaforikus megközelítésben (pl. a hétköznapok líraisága) sem és annyi szent hogy a nagy nehezen újrainduló beszélgetés kiesőjelölt- bunda- csapnivaló játék- vagy edzőválság-kifejezéseivel még a helyi kötődésű költőfejedelem (weöres s.)

is zavarban lett volna nemhogy egy pályakezdő verselő (és ebben a konkrét szituációban

a szabadvers-mentőövvel sem sok esély ígérkezett)

de azért megvonatott a vasárnapi esti kényszer-konzekvencia ill. gazsi szerint

az örökérvényű tanulság: nincs mese jövő héten újra ki kell menni a pályára nem hagyhatjuk

csak úgy cserben a csapatot és a sok-sok kudarc nyomán mi kissé elcsodálkoztunk

ezen a (kényelmetlenségek ellenére is) határozott kitartáson amikor olyan sok más lehetőség (pl. mozi) adódik (akkor még nem volt okostelefon meg internet és a vidéki stadionokban

csak állóhelyek voltak) és miután végleg bezáródott előttünk a kollégium kapuja csodálkozásunk csillapodtával szétszóródtunk

miközben a magyar klubfoci későbbi hanyatlásával (teljes elzüllésével) párhuzamosan

érvényre jutottak bizonyos történelmi szükségszerűségek

és gazsi ezen a pályán is a legjobbakra emlékeztetőn játszott bravúros nyelvi

cselsorozatokat mutatott be az ellenfelek képtelenek voltak követni (egyszer-egyszer

elismeréssel hördült fel a lelátó kissé megritkult lelkesedése-vesztett népe is) végül aztán majdnem minden a helyére került (vagy minden majdnem)

elszántan viaskodott az elismerés (igazság-tanulság) a felejtéssel és a küzdelem

ahogy lenni szokott döntetlen eredménnyel zárult

mert mindig eldugják a tehetségtelenek a költészet-labdát

és (a versek helyett) új stadionok és új luftok jöttek

 

W.

 

Polák István: A családtámogatás hét új pontjáról(2019.02.21.)

 

   A tíz barkochba-kérdésből álló hetedik „nemzeti konzultáció” után pár hónappal, annak folyományaként, az idei két választási kampányba csatornázódva tette közzé a kormányfő a hét pontból álló akciótervet. Részleteiben persze majd a jogszabályok módosítása után lehet mérlegelni a várható hatását mind a gyermekvállalásra, mind a gazdaságpolitikára, de néhány következtetést, megállapítást már most is meg lehet fogalmazni. Ugyanúgy, ahogyan azt tettem nemrég a nemzi konzi tíz pontjával ugyanitt.

 

   Elsőként azt a véleményemet, hogy nem elsősorban a demográfiai mutatóink javításának a szándékát látom mögötte, (hiszen a munkaerőpiacra a több munkavállaló „előállításával” leghamarabb 18-20 év múlva tud hatni, s addig is el kellene lennünk valahogy), hanem egyrészt  kampánycélok szolgálatát, (migránsok helyett saját gyerekek),  a közbeszéd tematizálásának szándékát, másrészt a  sportlétesítményeket feszített tempóval előállító építési kapacitások további  foglalkoztatását. Másképpen mondva: a stadionépítő sárkány etetését. Ez azért is logikus lehet, mert több jelét láthattuk manapság a folyamatban lévő vagy tervezés alatt álló sportos projektek drágulásának és csúszásának, ami azt jelzi, hogy kifutóban, kifulladóban van ez a vonal. Át kell terelni piacibb területekre, s ez lehet a lakásépítés. De az is látszik, hogy itt se meri a kormány a kereslet-kínálat piaci egyensúlyára bízni a dolgot, ehelyett erősen alányúl, s megemeli a farnehéz rendszert. Azaz közpénzből fog finanszírozni, támogatni magánprojekteket.

   A második előzetes megjegyzésem ezzel kapcsolatos. Az, hogy ahogyan a családi adókedvezménnyel is elsősorban a szolidabb jómódban és attól felfelé élőket támogatja, azaz nem elsősorban a háromgyerekes családokban élő gyerekeket, hanem a legalább 300 000 bruttót összehozó két szülőt, úgy itt is azokat hozza jobb helyzetbe, akik nem a legrosszabb helyzetben élnek. Vagyis burkoltan ugyan, de ezzel nemcsak demográfiai változást próbál elérni, hanem egyúttal a társadalmi csoportok között is differenciál. Mondjuk ki nyíltan: tudatosan hozza hátrányos helyzetbe a legalsóbb rétegekben élő jelenlegi és leendő szülőket, azokat, akik képzettségük vagy mentalitásuk, vagy származásuk miatt (vagy együtt mindezek miatt) a munkaerőpiaci érdekérvényesítés létrájának a legalsó fokán vannak. Azokat, akiknek nincs szakmai képzettségük, talán még az általános iskolát se végezték el, akiknek nincs állandó, piaci munkahelyük, hanem pl. közmunkások. S közöttük sokan roma származásúak, s bizony ez utóbbiak többségére ragadt rá a bélyeg (nem teljesen alaptalanul), a megélhetési gyerekvállalás bélyege.

 

   Ezek után nézzük a hét pontot egyenként.

 

1., Bevezetik a fiatal házasok gyermekvállalási támogatását. Minden 40 év alatti nő az első házassága esetén 10 millió forintos kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első gyermek érkezésekor 3 évre felfüggesztik, a második gyermek esetében újabb 3 évre felfüggesztik és a tőketartozás a harmadát elengedik, a harmadik gyermeknél a maradék tőketartozást elengedik.

Rögtön látható, hogy ez a pont az első Orbán-kormány 2000-beli húzásának a folytatása. Akkor is diszkriminatív volt, ma is az. Nem véletlen,. hogy a Megyesi-kormány első intézkedései között vetett véget neki.  Nézzük, hogy mi a baj vele. Az „első házasság” kikötése már problematikus, s úgy rémlik, hogy azóta törölték is a feltételek közül. Miért is kellene büntetni azt a nőt, akinek az első, sikertelen,  gyermektelen házassága utáni válás után, a második házasságában születnek gyerekei. A kedvezményes kölcsön pedig  (jelen tudásunk szerint) azt jelenti, hogy az első gyermek születéséig és majd annak hároméves kora után stb.  csak tőketörlesztési kötelezettsége van a fiatal párnak, a kamatokat az állam magára vállalja Azaz a teljes adófizetők pénzéből támogatja azokat a fiatalokat, akik pályakezdőként vagy akár harminc éves koruk felett képesek havi ötvenezer forintos törlesztőrészletet vállalni.  Ezzel fogy el 18 év alatt a tízmilliós adósság. Node ennek a tízmilliónak ma a piaci induló kamata évente minimum hatszázezer lenne, azaz havonta ugyancsak ötvenezer. Aki tehát vállalni tudja az előbbi ötvenezret (a tőketartozás egyhavi hányadát), az ajándékba kapja az államtól, azaz tőlünk, a havi másik ötvenezret, a kamathányadot. Akik tehát  nem képesek havonta ötvenezret erre áldozni, azok nem részesülhetnek ebből a lehetőségből. Ugyanez volt jellemző a közel húsz évvel ezelőtti, akkori hitelre, de akkor harmincmilliós volt a keret, s ebből következően nagyobb volt a kamattámogatás is. S ha most hozzávesszük a hároméves törlesztés-felfüggesztéseket, akkor még nagyobb állami ingyenadományról beszélhetünk. Na persze, nem ingyen van ez, hanem a gyerekért. S nem is csak a kétezres időkig megy vissza, hanem a Kádár-időszak hetvenes éveihez, a panelgyerekekig. Itt is látható egy szál a mai rezsim és a kádári idők között hasonlóságra.

   Vessük össze ezt a havi ötvenezres terhet a ma jellemző lakásbérlés áraival. Jó összesítés olvasható erről itt:

Az természetes, hogy aki jelenleg 80-120 000 forintokat fizet a magántulajdonosnak a bérelt lakásért, annak sokkal jobban megéri venni vagy építeni – felhasználva  a CSOK-kal együtt erre az elérhető húszmilliót -  hiszen a bérlés feléből-harmadából tudja finanszírozni. Az azonban kérdés, hogy tud-e vásárolni vagy építeni ennyiből akár egy kétszobás lakást. A vásárláshoz kínálat is kell. Ha azonban ma egy ötven négyzetméteres, kétszobás lakás bére Budapesten 120 000 Ft körüli, akkor ennek a  hozama akkora, mint ha valaki ugyanezt a havi összeget ötvenmilliós összegű államkötvény hozamából érné el. Azaz azt a fővárosi lakást ennyiért, ötvenmillióért kellene eladnia a tulajdonosnak, hogy ugyanazt a hasznot hozza neki. Nem tudja ennyiért eladni, tehát nem is fogja.  Tehát a húszmilliós keretből a fiatal pár nem tud ötvenmilliós értékű lakást venni. Azonban építeni se tud ennyiből, legalábbis a fővárosban és nagyobb városokban nem. Az építéshez telek is kell, s csak rá kell nézni a mai telekárakra. Maradna a társas építés, ahol a négyzetméterárak határozzák meg a lehetőségeket. Ezek pedig a félmillió és a millió között vannak. S mivel a program eleve a több gyereket vállalókra van szabva, az is kérdés, hogy egy vidéki kétszobás lakás megfelelő-e azért a huszonötmillióért egy három gyereket vállalni készülő családnak.

 

2.Bővül a CSOK kedvezményes hitele, a két- és többgyerekes családok használt lakás vásárlására is felhasználhatják. Heteken belül jön a falusi emberekre szabott CSOK.

   Egyrészt lásd mint fent, másrészt erről most még kevés konkrétum ismerhető

3.Már a második gyermek születésekor 1 millió forintot, a harmadik gyermek születésekor 4 millió forintot, minden további gyermeknél 1-1 milliót vállalnak át a családok jelzáloghiteléből.

   Az helyes törekvés, hogy minél több családban legyen kettőnél több gyerek. Hiszen még ezekkel a kedvezményekkel együtt is sok család lesz, ahol csak egy vagy két gyerek fog születni, s a két százalékos reprodukciós ráta eléréséig csak fogyni fogunk. Vagyis szükség van a sok gyereket vállaló családok támogatására. De itt is igaz az, hogy csak azok tudnak élni a lehetőséggel, akik képesek voltak az 1. pont kedvezményét kihasználni.

4.Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek, életük végéig mentesülnek az szja-fizetés alól.

   Majdnem azt írtam, hogy teljes mértékben helyeslem. De vegyük észre, hogy ez a mézesmadzag, a madzagon lévő méz mennyisége erősen függ az anya jövedelmétől. Vagyis sokkal jobban dotálja (ösztönzi) a jó jövedelemmel rendelkezőket. Ugyanaz a diszkrimináció érvényesül benne, mint ami a mai családi adókedvezményben. Azaz a jobban kereső anya a jövedelméből sokkal jobban tudja támogatni pl. a középiskolás és/vagy pályakezdő gyerekeit, mint az a négygyerekes anya, aki vagy nem is dolgozik, vagy közmunkás illetve minimálbéres. Kilóg a lóláb. A mai rezsim itt is alig titkoltan jelzi, hogy gyerek és gyerek nem egyenlő értékű számára.

5.Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja, a legalább 3 gyermekes családoknak 2,5 millió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához.

   Itt is a negyedik (stb.) gyerek vállalását próbálják segíteni. Háromgyerekes család belefér az ötszemélyes autóba, igaz, hogy nagyobb utazáshoz tetőboxra is szükség lehet. De ehhez a kedvezményhez egyrészt kelletik meglévő három gyerek, másrészt a támogatáson felüli összeg, amit ahhoz hozzá kell tenni a hétszemélyes autó megvásárlásához. Tehát lásd fentebb.

6.Megvalósul a teljes bölcsődei ellátás, 3 év alatt 21 ezer új férőhelyre lesz szükség, amiből az év végéig 10 ezer megépül. 2022-re minden szülő bölcsődébe viheti a gyermekét.

   A teljes bölcsődei ellátás mit is jelentene? Minden bölcsődés korú gyermek befogadását, vagy csak az igénylőkét?  Egyrészt ezt szorgalmazni káros. Hiszen köztudott dolog, hogy a gyermekek későbbi esélyeit (iskolai előmenetelét és az önálló életkezdést) legnagyobb mértékben az első évek határozzák meg. Másrészt a szorgalmazás munkaerőpiaci szempontok vagy a családi jövedelem biztosítása miatt (kereset a gyed-gyes helyett) lehetséges, de gondoljuk meg, kik tudják bölcsődébe vinni a gyerekeiket? Nem a több műszakban dolgozók. Azaz itt is a kvalifikáltabb családok kerülhetnek előnyösebb helyzetbe.

7.Bevezetik a nagyszülői gyedet, ha a szülők így döntenek, a jövőben a nagyszülő is mehet gyedre.

   Rejtélyes. A nagyszülő kilép arra az időre a munkahelyéről?  Vagy a már nyugdíjas nagyszülő veszi igénybe? De mivel az anya jogán jár, s az összege és időtartama korlátos, nem lehet tudni, hogy mekkora kört érinthet.  Ha a nagyszülő veszi igénybe, akkor ő is rendelkezik vele, hiszen a lánya vagy menye fizetést kap arra az időre? Vagy az anya pénze ez, s akkor a nyugdíjas nagyszülő ezzel az állami pénzzel is tudja támogatni a gyerekeit? S üti is az előző pontot, hiszen a bölcsőde helyett lenne.

   Látható tehát egyrészt, hogy sok a tisztázatlan kérdés, másrészt látható az az eddigi szociál- és gazdaságpolitika, (adó-, áfa-, családtámogatás-politika) ami a hét pontban tovább folytatódik. Hogy ez mennyire fogja elnyerni az érintettek (kedvezményezettek és mellőzöttek) tetszését illetve a szélesebb társadalom elismerő véleményét, az a következő hónapokban, sőt években fog kiderülni.

 

 

Polák István: Néhány adalék a politikai korrektséghez (Nagy Gáspár ürügyén)(2019.03.28.)

 

   A mai magyar politikai közbeszéd egyik jellemzője a fogalmak újradefiniálásának, átértelmezésének kísérlete. Több írásomban próbáltam ezt megmutatni, s itt most az egyik fogalomnak, a politikai korrektségnek a változástörténetét próbálom vázlatosan érzékeltetni. Ami számomra újra  aktuálissá tette, az egy írás egy jobboldali portálon. Varga Judit államtitkár, az uniós ügyeink felelőse követte el ezt a megszólalást. Ezen az url-en olvasható:

https://mandiner.hu/cikk/20190323_varga_a_multikulturalizmus_nem_elfogadashoz_vezet

A kiemelt cím ugyanis ez: Európa túlélése érdekében ideje levenni a politikai korrektség szemüvegét és őszintén beszélni a migrációról

 

Azonnal kommenteket írtam hozzá. Egyet csak úgy, magamtól:

 

Az utolsó bekezdés gondolatait nem ártott volna jobban megfontolni. Mert hogyan lehet igaz az az európai demokráciákban, hogy a politikusok véleményét a liberális média vezérli, és nem a választópolgárok józan többsége? Hihető ez, vagy csak a mi mániákusan ismételgetett tévedésünk? Aztán: hogyan lehetett nálunk egy elvárható tömegkommunikációs követelményből, a politikai korrektségből szitokszó? A korrektséget magát elfogadjuk, vagy azt is elvetjük? Furcsa lenne. Ha pedig a korrektség pozitív viszonyulás a dolgokhoz, akkor ennek egy fajtája, a politikai korrektség se lehet szemüveg, amit a mi saját pillanatnyi érdekükben hol felteszünk, hol leveszünk. Na persze ennek is lehetnek elfajulásai, - mint akármilyen más jó dolognak -, de attól még nem kellene a szemétdombra dobni. Ugyanaz a manipuláció zajlott le az utóbbi években ezzel a fogalommal, mint magával a "migráns" szóval. Összemos egymástól eltérő dolgokat, leegyszerűsíti fekete-fehérre a színes világot, gátolja a differenciált gondolkodást. Sőt, a manipuláció bevált eszközévé lett. Kár.

 

 Egy másikat reagálásként, erre:

 

„Nekem pedig se az álszent pc, de a nyers pic se felel meg.

A "tapintatos öszinteség" lehetne a megoldás.”

 

A válaszom:

Hogy mit ért nyers vagy álszent pc-n, azt nem tudom kitalálni. Ugyanis szerintem nyers pc nincs is, az álszent  lehetne az amúgy pozitív pc "túlteljesítése". Azt pedig nagyon sajnálom, hogy "duzur" azt véli, hogy az általa áhított "tapintatos őszinteség" más, mint az igazi pc. Nem más, hanem ugyanaz,  azonos vele.

 

S akkor hadd idézzek némi előzményt. Ugyanis a figyelmemet erre a torzításra két évvel ezelőtt, egy  ÉS-cikk hívta fel, amire aztán reagáltam is. Ennek a válaszomnak egyik részlete olvasható a harmadik idézetben. Előbb azonban jelzem, Cseresnyési László cikkét felhasználva, hogy mik is a politikai korrektség fő jellemzői, indítékai.

 – az előítéletektől való félelem

– a bántó kifejezések helyettesítésének igénye

– az eltérő értékrend megértésének igénye

– a többségi társadalom felelősségvállalása

– a pozitív diszkrimináció

 

Cseresnyési professzor ezeknek az elveknek az esetleges túlzott alkalmazásával magyarázza a PC elleni támadásokat. A már említett,  ÉS-beli hozzászólásomban kísérletet tettem a fogalom értelmezésének helyreállítására, de a jelek szerint eredménytelenül.  S mivel ez az év Nagy Gáspár-emlékév, most három idézettel jelzem a fogalom útját. Az első abból a cikkből való, amit Mórocz Zsolt írt 2007-ben a Vasi Szemlében, Nagy Gáspár halála után, nekrológnak is szánva. Aztán újraközlésben megjelent a Vasvárott kiadott, A költő hazatér c. kötetben 2017-ben.

 

 „-----A versek - nem a klapanciagyártó háziiparosok bóvlijai, hanem a hiteles irodalom - időről időre a lét alapproblémáit feszegetik. Nagy Gáspár arra keresett feleletet, hogy mi az örök és mulandó, meddig jó a jó és rossz a rossz, mi a hit és az árulás, hol húzódik a határ ellenállás, értelmes kompromisszum és önfeladás között, meg tudunk-e bocsátani az ellenünk bármi okból vétkezőknek. Mi rejlik azon jelölet mögött, amit nyelvünk emberként, Istenként jelöl meg, mit kezdjünk bűneinkkel, van-e egyáltalán értelme ittlétünknek. Felszámolhatja-e a politika az etikát, végleg elhallgattatva az igazság hangját. Tette ezt olyan korban, amelyben a hazugságokat előbb igazságnak, utóbb az igazság elkendőzését posztmodern etikai relativizmusnak nevezték a hivatalos morál rettenthetetlenjei. Az igazságkeresőket váteszeknek, a közéleti költészetet - hacsak nem az ő ideológiájukat szajkózta - anakronisztikusnak aposztrofálták ajkbiggyesztve. Nagystílűen elfeledkeztek arról, hogy néhány éve még az ő ajkuk remegett elfehéredve, vagy harapták be, ha az igazság kimondására került (volna) sor. A kommunizmus szétmállásakor, amikor a cenzúra direkt lehetősége véget ért, úgy tűnt néhány pillanatig, semmi sem állhatja többé útját az igazságnak. A valóságot azonban a politikai korrektség nevében ismét elkerítették, azután kitették a táblát: a bekerített területre lépni tilos. A világos beszéd esélye nem szűnt meg ugyan, de megint kockázatossá vált, akárcsak a kommunisták uralma alatt. A hajdani ideológiai nyelvet felváltotta az említett politikailag korrekt nyelv, ezzel párhuzamosan számos anti-Kazinczy jelent meg a színen, hogy munkához lásson, irtsa, ami még irtható. Alkalmi Heródesek gyilkolászták a nyelvet és a reményt - Nagy Gáspárral szólva. Az igazság a propaganda hálójába került, ahonnan, ha netán kiszabadul, eltorzul, elvétve sem hasonlít többé önmagára. Nagy Gáspár életművének jellegzetessége az a szelíd és kérlelhetetlen küzdelem, amit az igazság kimondásáért folytatott.”(Kiemelés tőlem: P.I.)

 

http://www.vasiszemle.hu/2007/02/morocz.htm

 

Tíz évvel később bukkant fel ez a gondolat, Budakeszin, a miniszterelnöki szoboravató beszéd befejező részében:

 

„Mielőtt azonban lelepleznénk ezt a szobrot, fontos lenne az ő szavaival élve valami szabadítót mondani. Valamit, amit azoktól a költőktől tanulhatunk, akik hozzá hasonlóan Petőfi rendjéhez tartoztak, és akik a ma oly divatos, egynémely országban kötelező politikai korrektséget a hamis próféták legfőbb ismérvének tekintették. Ma velük együtt kérdezzük, és minden nap egyre sürgetőbben, hogy vajon mi lesz hazánkkal, ezzel a boldogtalan, farizeusi Európával, amely cinkos lelkiismeretét modern mesékkel csitítja, miközben sorsa csak egy szalmaszálon függ? És Nagy Gáspártól jön a felelet: „a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való.”  ”

Emléke legyen áldott!

(A kiemelés ugyancsak tőlem: P.I.)

 

http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/hirek

 

S erre reagáltam, a már említett ÉS-es hozzászólásomban így:

 

A búvópatak előző kibukkanása számomra az év elején következett be. Akkor, amikor ezeket a gondolatokat hallottam, majd olvastam abban a harmadik beszédben, amely Nagy Gáspár mellszobrának avatásán hangzott el Budakeszin: „Mielőtt azonban lelepleznénk ezt a szobrot, fontos lenne az ő szavaival élve valami szabadítót mondani. Valamit, amit azoktól a költőktől tanulhatunk, akik hozzá hasonlóan Petőfi rendjéhez tartoztak, és akik a ma oly divatos, egynémely országban kötelező politikai korrektséget a hamis próféták legfőbb ismérvének tekintették.” (www.nagygaspar.hu) A magyar miniszterelnök (vagy a beszédírója) tíz évvel a költő halála után ajándékozta neki ezt a besorolást. Azt persze elfogadom, hogy Nagy Gáspár Petőfi rendjéhez tartozik. De ha filológiailag kellene alátámasztanom a másik állítást, azt, hogy ő is a hamis próféták legfőbb ismérvének tekintette a politikai korrektséget, alighanem bajban lennék. (Kiemelés tőlem: P.I.)

 

https://www.es.hu/cikk/2017-04-28/polak-istvan/a-politikai-korrektsegrol-.html

 

Az elmúlt két évben két másik írásomban is témául választottam a fogalom értelmezését (ld.:

https://www.es.hu/cikk/2017-12-01/polak-istvan-/homogen-vagy-multikulti.html

https://www.es.hu/cikk/2017-06-09/polak-istvan-/politikailag-korrekten.html)

 

de ahogyan ezt pl. Lipp Tamás idézetei óta is tudjuk,

 

 -  (ld.: „ Lipp Tamás két idézete a sulykolásról (2018/43., okt. 26.) annyira valós magyar jelenség, hogy eredményeként már-már két Magyarország van, alternatív valósággal és kettészakadó nyelvvel. Szinte naponta halljuk, hogy nem leszünk bevándorlóország, holott inkább kivándorlóország vagyunk, megtanultuk, hogy a politikai korrektség rossz, az illiberális állam jó. Jóléti társadalom helyett munkaalapú társadalmat építünk. Megkettőződik a történelmi tudatunk is, másként látjuk és láttatjuk pl. Tisza Istvánt, Trianont, Horthyt és Nagy Imrét.” https://www.es.hu/cikk/2018-11-23/polak-istvan/ket-magyarorszag.html) –

 

hogy az egyszer már mélyen meggyökeresedett téveszmét szinte lehetetlen kiirtani.

 

 

Polák István – A hitről(2019.04.22.)

 

   A témáról mostanában meglehetősen nehéz dolog írni. Tekintettel kellene lenni a hazai politikai kommunikáció manipulatív mechanizmusaira, s ezen túl  is azokra a jellegzetességekre, amik a racionálisan gondolkodók és a hívők gondolkodási mechanizmusaiban eltéréseket mutatnak.

   Hogy miért vetődött fel bennem ez a téma? Direkt módon amiatt, amit a hazai katolikus egyházfő, azaz Erdő Péter bíboros a minap, húsvét környékén   megfogalmazott, s amiről a nepszava.hu beszámolt.  Ld.: https://nepszava.hu/3033328_erdo-peter-szerint-isten-azt-akarja-hogy-boldogok-legyunk

 

   Nem hallgattam meg a teljes beszélgetést, de bízom benne, hogy a lap hitelesen foglalta össze az elmondottakat, ezért két megjegyzésem van a témához. Az első a kiemelt gondolathoz, azaz az emberek boldogságához  kapcsolódik. Hol a boldogság mostanában – tette fel a kérdést Petőfi is egyik versében. S válaszolt is: barátságos, meleg szobában. Hogy Isten is így gondolja-e, azt nem tudhatjuk, hiszen a cikkből nem derült ki az, hogy a bíboros hogyan is definiálja a boldogság fogalmát. Ez lehet a cikk hibája, de lehet az is, hogy a főpap az ismertetett beszédében nem definiálta.  A 20. század költője a boldogságot az udvaron látta, szőke volt, s másfél mázsa. Az első megjegyzésemben tehát azt a hiányérzetemet fogalmazom meg, ami a boldogság értelmezésének közmegegyezés szerinti tartalmának hézagaira vonatkozik.

    A második megjegyzésem a népszavás ismertetés végéhez kapcsolódik. Ott ugyanis az egyházfő laza kézmozdulattal egy lapra helyezte az ókori keresztény hagyományokat a görög-római kultúra értékeivel. S ez ugyancsak problematikus. Mert az, ahogyan a mai hazai politikai elit egy szálra vezeti vissza az európai kulturális értékrendet, a keresztény gyökerekre, az történelmietlen és gondolkodásellenes. Az időszámítás környéki zsidó-keresztény mitológia ugyanis a monoteizmus alapján áll, a görög-római pedig a politeizmusén. Ez akkora eltérés, amin az egyházfőnek nem lett volna szabad némán átlépni.

 

    Hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást? Szerintem úgy, ha – a mai magyar politikai úzussal ellentétben – nem tennénk értékrendi különbséget az idealista (hívő, a transzcendenciát tényként kezelő) és az ateista polgárok között. Ha nem tekintenénk magasabb rendűeknek se a hívőket, se a hitetleneket. Mert mi is volt az egyház szerepe a történelemben? Legfőképpen – az egyiptomi birodalomtól a mai napig – a mindenkori hatalmi berendezkedés legitimálása. S amit a magyar politikai kommunikáció hangoztat – az európai keresztény gyökerek, a vallás meghatározó szerepe – az egyrészt egy előző természetfelfogás (a teremtés a darwini evolúcióval szemben) következménye, hiszen a hit, azaz az istenfogalom feltehetően az ember elme terméke,  másrészt a hitet teszi a világértelmezés meghatározójává, szemben a modern embernek Descarestől eredeztető gondolkodásával, a cogito ergo sum-mal. A ráció ugyanis nehezen birkózik meg az első emberpár porból való teremtésének mítoszával éppúgy, mint a krisztusi szenvedéstörténet transzcendentális elemeivel, a feltámadással, a mennybemenetellel és az örök élettel. Ez persze frusztrálhatja az európai hívők seregét, s ennek révén nevezhetik az európai jövő ellenségeinek az ateistákat, de a jövőnk nem a hit-hitetlenség ellentétpárja mentén fog eldőlni, hanem pl. az individualizmus-kollektivizmus illetve szolgaság-szabadság ellentétpár jövőbeli feloldódása mentén. Amely ellentétek megoldásában reményeim szerint a boldogság felé való haladás szándéka fog a legnagyobb hatást kifejteni.

 

Utóirat a párizsi Notre Dame tetőszerkezetének leégése nyomán. Sajnálatosnak tartom, hogy a hazai közkommunikáció egy szegmensében ez a még pontosan ki sem derített okú helyi katasztrófa alkalmat adott a meglévő árok (szakadék?) további mélyítésére. Az alaphangot a „kereszténydemokrata” miniszterelnök-helyettes ütötte meg, s ez a megütés szó szerint is vehető. Ugyanis a nehezen félreérthető következtetései véleményem szerint teljesen alaptalanok,  méltatlanok egy hívő emberhez. Ráadásul alkalmat adtak további rájátszásokra. Ezek egyike volt a HirTv ruháját magára öltő, egykori EchoTv négyesének (BZs, BA, HG, SzZL)  reagálása a húsvét hétfői műsorban. Különösen jellemző BZs „tematizálása”, aki kiválasztott egy francia születésű, arab nevű személy (az ő terminológiájával: fehérjehalmaz) valóban alantas, minősíthetetlen megnyilatkozásából néhány mondatot, majd azt általánosítani próbálta, lejáratni akarva vele mind a  francia ill., ny.európai, liberális gondolkodású embereket, mind a nem-európai és nem-keresztény hátterű egykori és mai bevándorlókat. BZs eljárása persze csak intenzitásában, „mélységében” tér el az általános kormányzati kommunikációs stratégiától, aminek bizonyítható eredménye az, hogy mára a kormánypárt töretlen népszerűsége az alacsonyabb iskolai végzettségűek (sulykolás), a falun lakók (egyoldalú információszerzés), a nyugdíjasok (nyugdíjprémium, Bözsi-utalványok, élelmiszercsomagok osztogatása) és a nők (negyven munkaév utáni, akár 57 éves korban elért nyugdíjjogosultság) között a legmagasabb. Igazolva látszik ezáltal a marxista tétel a lét és a tudat direkt összefüggéséről.

 

Polák István – Egy ma érkezett szórólapról(2019.04.25.)

 

   A félbehajtott A4-es  szórólap címoldalán ez olvasható:

Európai parlamenti választás május 26.

TÁMOGASSUK ORBÁN VIKTOR PROGRAMJÁT, ÁLLÍTSUK MEG A BEVÁNDORLÁST

Megjegyzés: Orbán Viktor miniszterelnök-pártelnök hét pontos programja ezek szerint nem a Fidesz-KDNP programja. Ha a két párt programja lenne, akkor azt írták volna. Vagyis ez még a demokratikus centralizmuson is túltesz. Hiszen Orbán Viktor nem jelöltje egyik pártnak sem.

 

A félbehajtott lap belső jobb oldalán megismétlődik a kiemelt felszólítás, s azután a hét pontos program olvasható.

 

1., A migráció kezelését el kell venni a brüsszeli bürokratáktól és vissza kell adni a nemzeti kormányoknak.

Megjegyzések. A bürokratáktól szó után vesszőt kellett volna tenni. De kik azok a brüsszeli bürokraták? A migráció kezelése ma is a nemzeti kormányok hatásköre.

 

2., Egyetlen ország se legyen kötelezhető migránsok befogadására akarata ellenére.

Megjegyzés: ma sem kötelezhető.

 

3., Senkit ne engedjenek be Európába érvényes igazolvány, dokumentum nélkül.

Kérdések. Hogyan lehet ellenőrizni, hogy egy igazolvány, dokumentum érvényes-e? Mi legyen pl.  azokkal a Törökországból vagy Afrikából csónakokkal elindulókkal, akiknek vagy nincs igazolványa, vagy nem tűnik érvényesnek? Ott kell-e hagyni őket a tengerben, vagy vissza kell-e vinni őket arra a partra, ahonnan elindultak? Ha az illetékes ország nem engedi visszatenni őket a partra, akkor mi a teendő?

 

4., Szüntessék meg a migránskártyát és a migránsvízumot.

Megjegyzés: migránsvízum valóban ne legyen. De mi is az a migránsvízum? Kik adják, hol és kiknek? A migránskártya azoknak a menekülteknek az önellátását teszi lehetővé, akik már az unió területén, elsősorban Görögországban vannak. Ha nincs migránskártya, akkor kik és hol osztanak élelmiszert és esetleg más közszükségleti dolgot (wc-papír, szappan stb.) a menekülteknek?

 

5., Brüsszel ne adjon több pénzt Soros György bevándorlást segítő szervezeteinek, ehelyett térítsék meg a határvédelem költségeit.

Kérdések: Kik döntik el és minek alapján, hogy mely szervezetek tartoznak a megnevezett csoportba? Mely határok védelmét térítsék meg? Minden uniós állam összes határának védelmére fordított költséget?

 

6., Európában senkit ne érhessen hátrányos megkülönböztetés azért, mert kereszténynek vallja magát.

Kérdések. Hol érte (éri) és kik részéről hátrányos megkülönböztetés a megnevezetteket? De ha netán mégis éri, akkor ez vajon nem nemzeti hatáskör? Hogyan szólhat ebbe bele az Unió egyes szuverén országokra vonatkozóan, ha pl.  a migránsok kezelése nemzeti hatáskör?

 

7., Bevándorlást ellenző vezetők legyenek az uniós intézmények élén.

Megjegyzés. A bevándorlás nemzeti hatáskör, de egyébként túl tág fogalom. Ha bármelyik ország támogatja a bevándorlást a saját országába, akkor ezt hogyan ellenezhetik az uniós vezetők?  Mellesleg a bevándorlást a magyar vezetők se ellenzik, akkor nem, ha a bevándorló a beengedését 300 000 euróval megveszi. A bevándorlást ellenző vezetők nem tehetnének különbséget nincstelen és jómódú bevándorló között.

 

A szórólap hátoldalán ez a mondat is olvasható: Kérjük, keresse az aláírásgyűjtő standokat, vagy írja alá az ívet munkatársainknál, akik felkeresik Önt!

Megjegyzés. Ma, 2019. április 25-én már nem lehetnek aláírásgyűjtő ívek sem standokon, sem munkatársaknál, mert ha vannak, akkor azért ívenként 1000 Ft büntetés jár.

 

Polák István: Nagy Gáspár tréfája? (Fikció és valóság a költő regényében.)(2019.05.23.)

 

   Milyen tréfáról lesz szó – vetődhet fel a kérdés a cikk olvasásakor -, ha már a cím is kérdőjeles. És bármilyen furcsának is tűnik, jeleznünk kell, hogy a kérdőjel az írás végéig, sőt azon túl is meg fog maradni.

   Nagy Gáspár, a Kossuth-díjas költő idén lenne hetven éves, de már tizenkét éve a nagytilaji temetőben nyugszik. 2019 kettős évforduló is lehetett volna, ha a Görömbei András által írott életrajzban nem lenne egy kis pontatlanság. Ebben azt olvashatjuk (a költő honlapján is), hogy első verse a szombathelyi főiskola diákantológiájának, a Jelentkezünknek az 1968-as őszi számában jelent meg. Az adott számot végiglapozva kiderül, hogy ez tévedés. Az első nyomtatásban megjelenő vers, a Pontok ugyanis a következő azaz az 1969. májusi számban található, ahogyan ezt  az antológia repertóriumának első 25 éve  is mutatja.

https://savaria.elte.hu/konyvtar/ekonyvtar/pdf/jelentkezunk/jelentkezunk_repertorium.pdf

 Sőt, ugyancsak 1969 tavaszán jelent meg az akkor folyóirattá váló nyugat-dunántúli irodalmi lapban, a máig élő Életünk-ben a Stációk című vers.  2019 ennek megfelelően a költői indulás ötvenedik évfordulója is. (S megjegyezhetjük, hogy Nagy Gáspár később is adott verseket az Alma Mater diáklapjának, pl. az 50. számában több verse együtt jelent meg nagybátyjának, Nagy Gyulának Nagytilaj történetéről szóló írásával.)

   2019-et a barátai tehát a reá való emlékezésnek szentelik, a feledés elleni küzdés jegyében idézik fel személyiségét és munkásságát. Az irodalmárok konferenciák, megemlékezések rendezésével, az egykori iskolatársak találkozókkal, versmondó versenyekkel, túrával és kispályás focibajnoksággal. Jelen cikk írásához  a Nagy Gáspár Alapítvány által a Petőfi Irodalmi Múzeumban május 7-én rendezett konferencia egyik előadása  adott ösztönzést. Kiss Gy. Csaba  a Ludvik Jahn és Kundera nyomában címmel tartott előadása arról szólt, hogy milyen szerepe volt Kunderának Nagy Gáspár prózai műveiben. Az ő egyik megállapítását gondolom tovább, s kísérlem meg alkalmazni a költő regényére.

   Előbb azonban idézzük fel az eseménytörténetet.   Nagy Gáspár  két prózai műve ugyanabban az időben játszódik. Megírását és megjelenését tekintve a novella a korábbi, (erről szólt Kiss Gy. Csaba előadása),  a címe: Augusztusban, Ludvik Jahn nyomában. 1981-ben jelent meg a Kortársban, majd  kötetben 1995-ben. A kötet a novella címét viseli, de első, hosszabb része egy kisregény, aminek  (legény-részlet) a címe.  Ennek megírási idejét a költő az 1991-1993 évszámokkal jelzi, s a kötetben négy novella követi, amelyek között harmadik a fentebb említett. A kisregény még egyszer megjelent, ezúttal önállóan, 1999-ben, Kanizsa-vár(vissza) címen,  s  a szerző egy bevezető és egy záró fejezetet írt hozzá. Ezekben a harmadik személyben fogalmazott fejezetekben  távolságtartó  keretbe foglalja a történetet. De mivel a szöveg nagy része  azonos, ezt tekinthetjük akár második kiadásnak is, s a továbbiakban egy műként fogjuk értelmezni. Látszólag azonos a novella és a regény főszereplője, (aki valójában a szerző) ,  annak ellenére, hogy   a két írás ugyanabban az időben, de két különböző helyszínen játszódik, s más eltérések is tapasztalhatók, éppen Kunderához köthetően. Ezt az azonosságot az is mutatja, hogy mindegyikben első személyben beszél az „epikus én”. Az azonosság azonban csak látszólagos, hiszen kevés ember tud egyszerre két különböző helyen lenni.

   Közös motívuma tehát a két műnek Kundera.  A regényben csak a cseh íróról találhatók utalások, a novellában már  a különös sorsú regényére is, a Tréfára.  A könyv sorsáról 2018 augusztusában Beck András esztéta, irodalomkritikus kiállítást rendezett a Víg utca 2. alatt található ISBN könyv+galériá-ban. Kundera  regénye ugyanis előbb 1968 közepén jelent meg magyarul,  kettős kiadásban, Pozsonyban és Budapesten, majd néhány hét múlva bevonták a még el nem adott és a könyvtári  példányokat, s  kétezer példány húsz éven át hevert az Európa Kiadó pincéjében.  Feltételezések szerint Csehszlovákia lerohanása volt a betiltás oka. 1988-ban átragasztották a korábbi 27 Ft-os árat 57-re, és könyvesboltokba került ez a maradék, de egy évvel később újra kiadták. Azonban előtte megjelent szamizdatban is, 1987-ben, a Demszky Gábor nevével fémjelzett AB Független Kiadó gondozásában. A kiállítás központi helyén volt látható a Kortárs 1981-es száma, benne Nagy Gáspár novellája. Máig rejtély, hogyan jelenhetett meg egy olyan könyvről szóló történet, amely könyv nem volt elérhető akkor egyetlen könyvtárban sem. Érdemes elolvasni a novellát, elérhető a költő honlapján:

http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/prozakotet/proza/1/4

   A novella önéletrajzi hitelességét megerősíthetik azok, akik valamelyest ismerik Nagy Gáspár életét, elsősorban az ifjúságát. 1967-ben érettségizett, Pannonhalmán, s emiatt nem vették fel ebben az évben Szombathelyre népművelés-könyvtár szakra, holott maximális pontszáma volt. Egy évig dolgozott tehát ugyanitt, hogy vezekeljen. Triciklis áruhordó volt a helyi Nagyker Vállaltnál, ahogyan ez a novellában olvasható. Tehát a történet augusztus elején játszódik, megjelenik benne néhány jól jellemzett szereplő, akiket sok egyéb mellett összeköt egy titkos ismeret, az utalásszerűen jelzett történet Ludvik Jahnról, akit 1949-ben egy képeslapra írt pár mondat miatt távolítottak el az egyetemről. „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” Nagy Gáspár a novellában ezeket a mondatokat nem idézi, de idéz más mondatokat, s a novella elején és végén utal a saját példánya sorsára is. Sorsoláson nyerte, majd elkallódott, s könyvtárakban próbálta keresni 1981 előtt, persze hiába.

   A két címen is megjelent regény cselekményének ideje is 1968 augusztusa. Mindkét szövegváltozat  elérhető a költő honlapján:

http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/prozakotet/proza/1/7

http://www.nagygaspar.hu/uploads/Kanizsa_var_vissza.pdf

Itt azonban a főhős augusztus elején-közepén (a történet első kétharmadában) nem a későbbi tanulmányok színhelyén jár, hanem Nagykanizsán, egyik nagynénijénél. Amikor tehát a novella hőse Szombathelyen triciklizik, akkor a regényhős Kanizsán flörtöl és strandol Klárikával, mert egy plátói szerelem hamvas napjainak felidézése képezi a cselekmény gerincét.  A szerző belefűzi a történetbe az akkori olvasmányait is, többek között Kunderáról. Álljon itt erről egy hosszabb idézet:

„Reggeli után abba az interjúkötetbe mélyedtem, amelyből a strandon alig tudtam valamit olvasni, lévén ott más fontosabb teendőim. Most A. J. Liehm kérdésére - a muksó valami cseh irodalomtörténész, kritikus - az egyik nemzedéktársa felel. Itt nyílt ki a könyv, s talán nem is véletlenül, mert bár nehezen érthetően azt mondja a válaszoló: "Értelmiséginek azt az embert nevezzük, aki kételkedik. Az értelmiség semmiben sem kételkedik olyan buzgón, mint önmagában. Az értelmiségnek mint társadalmi rétegnek a válságát, gyengeségét, korlátozottságát, elszigeteltségét és így tovább csak maguk az értelmiségiek fedték fel, és mindebből a xx. század irodalmának nagy témáját fabrikálták. Az értelmiség az egyetlen olyan réteg, amely képes önmagát leleplezni, elemezni."

Kikeresem, ki mond ilyen nekem szóló mondatokat Liehm úr kérdésére. Egy Kundera nevű költő, ha jól mondom, aki a kételkedéséről cseveg. A könyvet egy pozsonyi ismerősünk hagyta itt. Lelkes ember; és mint valami hétpecsétes államtitkot, suttogva rejtette a "virágcserepes szabadpolcra". "Olvasgassad - nyíljon a szemed, mi készül a fejekben. A könyveket majd később lefordítjátok, ha lesz rá érkezéstek."
A Kundera név nagyon furcsa volt. Ráadásul még, Bartókot és Kodályt is emlegette, meg klassz filmeket. És én nagyon szerettem az ő filmjeiket! Azt mondja, mivel igazán a zenéhez meg az irodalomhoz vonzódott vagy értett, hogy magával önellentmondásba keveredjen, meg kételkedjen ebbeli tudásában, hát a filmművészettel kezdett csakazértis foglalkozni. Bár nem sok sikerrel. Ez aztán egyből vonzóvá tette. Egy megjelent könyvéről faggatta a kritikus. Érződött, a kritikusnak nagyon tetszett, de a szerző már túl van rajta, amíg írta érdekelte, aztán már nem. A Žert 1967-ben jelent meg. Majd biztos lefordítják magyarra is!

…………………..

Tréfa, jutott eszembe a Kundera-regény cím, nem olvastam még, csak fölkeltették az érdeklődésemet azzal az interjúval. Žert, Žert - itt az időjárás tréfálkozik, amott a politika! (Lásd és halljad a mai fenyegető híreket.)”

 

    Nagy Gáspár regényének fordulópontja, a két helyszín választóvonala augusztus 20-a. S innentől feltételezhető a címben is jelzett tréfa, Kundera Tréfá-ja nyomán Nagy Gáspár tréfája. Hiszen ezen a napon indul el  a fiú a nyári vakációja végén a későbbi tanulmányai színhelyére. S ennek a napnak a leírásában és a történet harmadik harmadában már nem a valóság, hanem a fikció válik dominánssá. Az lehet a sejtésünk, hogy a szerző provokálja az olvasót,  a lehetetlen és  véletlen eseményrészletekkel el akarja bizonytalanítani. Nézzük ezeket vázlatosan. A fiú reggel hatkor indul vonattal, s alkonyatkor ér a másik város határába. A két város távolsága 102 km, ma két órán belüli a menetidő. A regényben néven nem nevezett Szombathely határában műszaki hibára hivatkozva  megállítják a vonatot, s az utasokat buszokra szállítják át. Tán csak nem azért, hogy utána órákon át várakozzanak az előttük elvonuló katonai menetoszlop miatt? Mert a buszokat is megállítják.  Az utasok lázadoznak,  attól félnek, hogy nem láthatják a tévében az ünnepi tűzijátékot.  Idézzük a regényt: „A nap ekkor már a dombok közé süllyedt. ….Már közvetlenül a város határában jártunk; a párhuzamosan futó vasúti sínek itt elkanyarodnak, a busz viszont egyenesen megy a centrumba, át a kispatakon, melyet nagyképűen folyónak neveznek.

Hirtelen fékcsikorgás. Állj, állj! A sofőr hevesen káromkodott. Ruszkik a ... ! De itt elharapta a kikívánkozó körítést, s mellőzte a szebb pázmányi árnyalatokat. Mivel elég elöl ültem, láttam, mi van, illetve nem sokáig. Már integettek neki, hogy vegye le a fényt. Csak lassan tett eleget a kérésnek a derék sofőr, engedte látni, mi is van itt. Talán láttuk.. is. Két orosz tiszt és két katona - az egyik magyar egyenruhás volt - zárta le az utat; két oldalt pedig egy-egy katonai dzsip. A katonák fején páncélsisak, kezükben forgalomirányító tárcsák. A sofőr csak annyit szólt hátra a zajongó, levegőtlen utastérbe: "előttünk katonák, szovjetek meg egy szegény magyar gyerek is, várnunk kell!"

Lehet, hogy kitört a világháború.

Akkor már sejtettem valamit, felidéződtek az egyre vészjóslóbb rádióhírek.”

   A regénybeli vonulás alkonyattól éjjel 11 utánig tartott, vagyis órákon át. Azt mondhatjuk – a ma divatos nyelvi panelt használva -, hogy ez nem életszerű, nagyon nem életszerű. Hiszen ennyi idő talán ahhoz sem kellett volna, hogy a hazánkból az 1968.augusztus 20-a éjjelén Csehszlovákiába vonuló összes jármű átérjen egy útkereszteződésben.

   A következő, tréfásnak tekinthető cselekménymozzanat maga az utazás célja. Tudjuk a regény főhőséről, hogy a pannonhalmi atyáknál érettségizett, S tudjuk, hogy hazánkban az elmúlt hetven évben nem kezdődött tanév egyetlen egyetemen-főiskolán sem augusztus végén. Vagyis 1968. augusztus 21-én nem kezdődött gólyatábor sem. Ezt ugyan akkor még nem így nevezték, hiszen nem terjedt ki a teljes kezdő évfolyamokra, csupán az előre kiszemelt, leendő KISZ-vezetőkre. S elképzelhető-e, hogy a bencés diákot is ilyen szerepre szánták? Vagy átnevelési céllal invitálták a tanévkezdés előtti hétre a táborba? Meglehetősen perverz szándék lett volna bármelyik.

    Pécsi Györgyi így ír erről a regény-részletről a Nagyítás 2010.február 24-i számában:

„Furcsán ér véget a vakáció. A Szent István napján hazafelé tartó fiatalember autóbuszát vonuló szovjet (ruszki) tankok várakoztatják; az utasok megrettennek: háború lenne? (Tudjuk, nem volt, már alig is emlékszünk a hatvannyolcas szégyenteljes cseszlovákiai bevonulásra, meg hogy évekig leköpködték aztán a magyaroszágiakat odaát, Cseszkóban.) A könyvbéli fiatalember nem tudja még, hogy élete egyik legnagyobb élményét éli át ezekben az órákban, napokban. Még nem tudja, hogy költészetét megjelöli a megszállásra vonuló ’testvéri tankok’ koronatanúsága, s hogy éppen a Prágai Tavasz leverése égeti bele: nem lehet emberarcúvá formálni a létező szocializmust, Moszkva és helytartói minden kezdeményezést könyörtelenül levernek. S hogy ne legyenek kétségei, a főiskolai előkészítőn kategorikusan a tudomására hozzák, az állam „nem tűri sem itthon, sem a testvéri országokban az ellenforradalmat.”

Nagy Gáspár személyes emlékén alapuló kisregényét 1991–1993 között írta, mely kötetben először (legény-részlet) címmel, az elbeszélés és az esszé kevert műfajú határán íródott más prózai írásaival együtt 1995-ben jelent meg.”

   Pécsi Györgyi tehát koronatanú-ságról, személyes emlékeken alapuló-ságról írt, s ezzel hivatkozási alapot is teremtett. Azóta többször is hallhattuk, hogy Nagy Gáspárnak 1968-ban meghatározó élménye volt a Csehszlovákia „megsegítésére” vonuló sereg látványa.

     (Személyesre hangolt kitérő következik. Nagy Gáspár főiskolai évfolyamtársa vagyok, de nagy sajnálatomra a két változatban megjelent regényt késve olvastam el, csak néhány évvel ezelőtt. Ebből következően nem volt módom a szerzővel beszélni róla. Így sejtelmem sincs arról, hogy vajon valóba utazott-e Nagy Gáspár  1968.aug.20-án bárhonnan Szombathelyre, s ha igen, akkor miért. És ha akkor utazott, akkor hol lakott szeptember elejéig,  tán az albérletében? Nem tudtam eddig kideríteni, hogy ott volt-e szeptember első napjaiban a velemi gólyatáborban.   Azt sem tudhatom, hogy a regény(ek) írásakor a szerző gondolt-e arra, hogy hősének utazási célja nagyon ingatag lábakon áll. Ma már azonban, épp a bevezetőben hivatkozott előadás, Kiss Gy. Csaba előadása miatt azt gondolom, hogy jobb is így. Maradjon meg bennem-bennünk ez a bizonytalanság.)

   A regény(ek) augusztus 20-i fordulópontja  utáni eseménymozzanatok egy része  is a fikciót erősíti. Az, hogy a fiú  átment a lányok emeletére lemezjátszót keresni, a valós életben akkor ott tiltott dolognak számított, s következménye lett volna. A vékony, fekete lánnyal valóban eljegyezték egymást, majd a leírt módon visszavonták azt, de egy évvel később.

    Azt javasolhatjuk ezek nyomán, hogy az augusztus 20-i események leírását ne vegyük életrajzi ténynek,  személyes tapasztalatnak, hanem tekintsük a szerző tréfájának,  hagyjuk, hogy ott lebegjen a valóság és a képzelet határán.

 

  

   

  Polák István: NER-ológiai megjegyzések(2019.06.02.)

 

   Két részben. Előbb egy cikkhez, azután a választáshoz.

 

   A cikk az Élet és Irodalom május 31-i számában jelent meg. A másfél kolumnás (oldalas) írás szerzője Jánossy András, címe NER-ológiai adalékok. Amúgy a teljes lapszám tartalmasabb, mint az elmúlt hetek átlaga. A cikkből csak egy gondolatsort emelek ki, mert egyrészt beleillik a háromság-elméletembe, másrészt igazolja egy két évvel ezelőtti megállapításomat. Azt, ami az ellenzék iránti elvárásomat fogalmazta meg, azaz vagy a választások bojkottálását, vagy – ha már beneveztek -, a parlamenti munka aktív bojkottját.

   A szerzőről a net-ről annyit tudtam meg, hogy Manchesterben született 1944-ben, fizikus, s Jánossy Lajos fia. Akadémikus, a BME professzora. A cikke utolsó részének címe: Őfelsége ellenzéke. Ezt a részt a következő mondattal kezdi: „Az önkényuralom magyar változatában a parlamenti és a parlamenten kívüli ellenzéknek három stabilizáló rendszerfunkciója van: „  S ezután sorolja a funkciókat. Én is sorolom, emlékeztetőül.

   Az első funkció annak biztosítása,  hogy ha a társadalom többsége elégedetlen is a mai hatalommal, ez az elégedetlenség ne veszélyeztesse a NER fennmaradását. S ezt a szerző szerint az ellenzék nem véletlenül, hanem tudatosan biztosítja. A másik funkció annak a kommunikációs mezőnek a megteremtése és fenntartása az ellenzék részéről, aminek révén nem a valóban fontos dolgokat mutatják meg fontosként. Példákat is hoz rá, az elmúlt év végéről a „rabszolgatörvény” túltematizálását a közigazgatási bíróságok létrehozásával szemben, illetve a kormánypárt és kormányzat személyek elleni támadásainak a felértékelését, vagy a Vár és a Városliget átépítése elleni tiltakozás helyett a várbeli „munkahelyi menza” áraival való foglalkozást. A harmadik ellenzéki funkció a civil társadalom autonómiájának és önszervező képességének a rombolása azáltal, hogy minden kormánykritikus megnyilvánulást ellenzékinek állít be. Ennek jele, hogy a független média ma már ellenzékinek számít. S ez azért baj, mert ennek az is a következménye, hogy a kritikus üzenetek nem jutnak el a NER-hitű választókhoz, akik „miért  nézné(k), hallgatná(k), olvasná(k) az ellenzék médiáját?”

   Ezért aztán a szerző nem is az ellenzéktől várja el a NER-ológia elbuktatását, hanem attól, hogy „valamilyen működési hiba lép fel a hatalom legbelső sáncain belül, aminek hatására az eddig engedelmes pretoriánus gárda veszíti el a türelmét”. Ennek azonban a szerző szerint nem az elbukás lesz a következménye, hanem egy új császár kreálása.

   Úgy vélem, hogy ez a három funkció meg is magyarázhatja azt, hogy miért nem  valósult meg az általam is több nyilvános írásban megfogalmazott bojkott.

 

   Az uniós választásnak csak a belpolitikai részéhez teszek néhány megjegyzést, hiszen a kialakult parlamenti eredmény konzekvenciái csak hetek múlva lesznek láthatók. Elsőként a számokkal foglalkozom, hiszen jóban vagyok a számokkal. Nem tapasztaltam ugyanis a médiában, hogy bárki alaposabban  mérlegelte volna a 21 mandátum megoszlásának szavazói számszerűségét. Elkészítettem ezért azt a táblázatot, ami alapján a mandátumkiosztás megtörtént. Nem túl bonyolult a számítás, a neten bárki utána tud nézni. Ebből az látszik, hogy az első három hely a kormánypárté, a 4., a 9., a 15. és a 20. a Demokratikus Koalícióé. A Momentum a 7. és a 17. mandátumot szerezte meg, az MSZP a 11-ediket, a Jobbik pedig a 13-adikat. A kormánypárt további tíz mandátuma a „lukakban” található, azaz sorrendben így: 6., 8., 10., 12., 14., 16., 18-19. és 21.  Ahhoz, hogy meglegyen a 2/3-uk, azaz 14 mandátumuk legyen, kb. 150 000 szavazattal kellett volna többet szerezniük. Ahhoz pedig, hogy 12 legyen az a 13, hát ahhoz bármelyik ellenzéki pártnak kb. 22-25 000-rel kellett volna több szavazót az urnákhoz csábítani. Ha erre három párt is képes lett volna, akkor még az egyszerű kormánypárti többség se jött volna létre.

   A másik megjegyzésem csak egy adatismertetés, ami szerint az ország 10 legszegényebb településén a lakosságnak  átlagosan a  93,5 %-a szavazott a Fidesz-re.

  A további megjegyzéseim „szövegalkotási” jellegűek, a kormánypárti kommunikáció néhány nyelvi paneljéhez kapcsolódva. „Az Unió egyik legerősebb pártja a Fidesz” – halljuk. Igen, a macskapöcsű paprika az egyik legerősebb. Pedig milyen kicsi. A másik ilyen nyelvi panel a „nyerte meg”. Jean-Marie Le Pen 21 %-kal nyert, s egyetlen mandátummal szerzett többet Macron pártjáénál. S a magyar kormánypárt ugyan 53 %-ot szerzett, de miért csak az elsők nyertek? Ezen az uniós választáson nem a kormányfő jelölése volt a tét, hanem az országok képviselete. Itt csak azok a  vesztes pártok, amelyek nem szereztek mandátumot. A többi mind nyertes, éppúgy, ahogyan a lottón a négyes találatot elérők is azok. S egy ország legerősebb pártjának a majdani potenciálját az fogja megmutatni, hogy melyik frakcióba kéredzkedik be, melyik frakcióba fogadják be. Ha egy kisebbséget alkotó pártcsaládba, akkor a szava kevesebbet fog érni akár a kisebb létszámú másik nemzeti frakciónál is. A harmadik az a megfogalmazás, ami a Fidesz legfelső köreiben is így hangzott: „ … a magyarok, a választók arra hatalmazták fel  …” a Fidesz 13 képviselőjét, hogy azt a nekik kijelölt három legfontosabb célt valósítsák meg. Persze, a választók 53 %-a igen, de mi van a másik 47 %-kal? Ők vajon nem magyarok, ők nem választók?

  

 

 Polák István: Kulturális informatikai rendszerek(2019.06.21.)

 

   A közelmúltban jutott a művelt közönség tudomására, hogy  a Budai Vár nagy átalakítási munkálatai és az ott található középületek szoros kormányzati (illetve turisztikai) célokra való átállítása érintik az Országos Széchényi Könyvtár épületét is. Máig bizonytalan, hogy mi is fog történni valójában. Dr. Tüske László főigazgató ugyanis a május 14-i sajtótájékoztatón „kettős költözés”-ről beszélt, digitális átalakításról és fizikai költözésről:

https://444.hu/2019/05/14/kikoltoztetik-az-orszagos-szechenyi-konyvtarat-a-budavari-palotabol

https://blog.atlatszo.hu/2019/05/hivatalos-a-varbol-a-kilian-laktanyaba-koltozik-az-orszagos-szechenyi-konyvtar/

Ez utóbbit – a fizikait -  azután még aznap visszavonta, kijelentve, hogy nincs még kormányzati döntés arról, hogy valóban költözik-e a könyvtár a volt Kilián Laktanya helyére. Ám az, hogy a szokásos nyári két hónapos üzemszünetet ezúttal négy hónapra hirdették meg, már jelezhet valamit. A laktanya épületeinek  átalakítási munkálatai (ha megindulnak) nehezen lesznek titkolhatók, tehát az ügyet figyelemmel lehet majd kísérni.

   A fenti aktuálpolitikai (aktuál-kulturpolitikai) bevezetés csupán azt szolgálja, hogy érzékeltessem, hogyan került a figyelmem előterébe két informatikai rendszer. Mindkettőnek köze van az OSZK-hoz. Az egyik neve Kulturális Statisztika Rendszer, a másiké Magyar Nemzeti Névtér. Ugyanis épp ez utóbbi rendszer elindításának volt az apropója a május 14-i sajtótájékoztató, ahol Rétvári Bence államtitkár is jelen volt. Itt jelentették be ennek a MNN-nek az elindítását. Rétvári meghatározása szerint „Korszakos fejlesztés a Magyar Nemzeti Névtér, amelynek segítségével elérhetővé válik a „bruttó magyar szellemi termék" – mondta Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára. Kiemelte: az egységes nemzeti névtérrel olyan internetes tudásbázis jön létre, amely okosabb, bővebb, pontosabb és megbízhatóbb, mint a Wikipédia. „A nemzeti múlt és kultúra ismerete a hazaszeretet legfontosabb alapja” – állapította meg. „Aki nem ismeri a múltját, nem tudja értékelni a múlt értékeit” – tette hozzá.” (Forrás: http://www.kultura.hu/irodalom/digitalizalt-nemzeti) Ugyanebből a híradásból megtudhattuk, hogy:

    „Szakadát István a Magyar Nemzeti Névteret mutatta be. „Az informatikai fejlesztés a különféle, eddig széttagolt adatbázisokban, katalógusokban és online lexikonokban szereplő személy-, földrajzi és testületi neveket teszi könnyen kereshetővé és elérhetővé egyetlen nyitott rendszerben” – mondta. Megemlítette, hogy a rendszer fejlesztése jelenleg a béta verziónál tart, még hatalmas adatmennyiség vár feltöltésre. A kész Magyar Nemzeti Névtér nyilvános és mindenki számára elérhető lesz.

    Lendvay Miklós, az OSZK Információszolgáltatási igazgatója szerint gondoskodni kell arról, hogy a gyors változást követni tudják. „A digitális könyvtár nem sokszoroz, hanem megoszt, ezzel jut el sokakhoz”¹ – állapította meg. Úgy látja, az egyik legnagyobb paradigmaváltás, hogy tér és idő korlátai feloldódnak.

    Magyarország kormánya a nemzeti könyvtár informatikai fejlesztéséhez közel 10 milliárd forintot biztosított. A végrehajtás a Kormányzati Informatikai Fejlesztési Ügynökség (KIFÜ) útján történik, de szakmai felelőse az Országos Széchényi Könyvtár. A 2025-ig tartó projekten több mint 250 külsős és belsős munkatárs dolgozik.”

   Mindkét informatikai rendszer nagyon szükséges és várhatóan hasznos is lesz. A Magyar Nemzeti Névtér ráadásul még megfelel a háromságelméletemnek is, hiszen három részből fog állni, a magyar szófajok rendszerében is benne lévő három tulajdonnévre koncentrálva. De rögtön felmerült bennem, hogy miért névtér, miért nem névtár az elnevezése? Mitől lenne tér, milyen virtuális tér lehet a valós téren belül? Tán csak nem azért, mert elütötték a betűt a név leírása közben, - hiszen az á és az é egymás mellett vannak a klaviatúrán –s ezt nem akarták bevallani? Sokkal logikusabb lett volna a névtár szó, hiszen a könyvtár is könyvtár, amelyik gondozza, és nem könyvtér. Mitől lenne névtér pl. a személynevek rendszere? Tán csak nem azért, mert az élő és már nem élő személyek térben éltek-élnek, hazánkban vagy a nagyvilágban? Persze-persze, és közben változtatták is az „életterüket” De ugyanakkor időben is éltek, s így már a négydimenziós térhez jutunk el. Az intézményneveknek is van közük a negyedik dimenzióhoz, hiszen az intézmények is időbeliek, keletkeznek, s legtöbbjük nem is él örökké. A földrajzi nevekre jellemző leginkább a háromdimenziósság, kevés olyan elemük van, amik az időben változnak. Ilyenek lehetnek az utcák és terek nevei.

    Az elnevezésen való kötözködésem ellenére azonban örültem a felfedezésnek. Több okból is. Részben azért, mert a mai digitális világban a könyvtárak gyűjtőkörébe tartozó dokumentumok is egyre inkább digitálisan (digitálisan is) jelennek meg, s elérésükhöz egyre kevésbé szükséges könyvtári tagnak lenni, könyvtárba járni. Hiszen otthonról is elérhetők a világhálón. Írtam is erről a közelmúltban a honlapomon több cikkben. Arról, hogy a könyvtárak jelentős átalakulási folyamat  részesei, s meg kell találniuk az új helyzetben az új szerepeket, könyvtárból tudástárrá kell válniuk. Ez a MNN már egy új szerep betöltésének a jele. Továbbá azért örültem neki, mert beleillik egy másik mániámba, abba, hogy meg kellene fogalmaznom valahogyan a már pályakezdő korszakomban kitalált gondolatkörnek, a rendszerszemléletű kultúraközvetítésnek az alaptéziseit. Mindenféle kulturális informatikai rendszer segítheti ezt a törekvést, azaz a rendszerszemléletű kultúraközvetítés folyamatát, illetve a kultúraközvetítők rendszerszemléletét.

   A másik rendszer, a Kulturális Statisztikai Rendszer megléte is újdonságot jelentett számomra. Alrendszereiről ugyan már korábban is tudtam. Az OSZK KMK évtizedek óta készíti és teszi közzé  szinte a teljes magyar könyvtári hálózat statisztikai adatait. Ezeket az adatokat fel is használtam abban a terjedelmes cikkemben, ami a 3K Könyv, könyvtár, könyvtáros c. szaklap 2013.09. számában jelent meg (Könyvárak és könyvtárak. 10-24.p.). Akkoriban azonban nem vettem még észre, vagy talán még nem is volt látható, hogy ez a statisztikai rendszer része lett egy még nagyobb rendszernek, ennek a KSR-nek. Pedig ez már 2008 óta elvileg élő, kötelező  gyakorlat.

„A közművelődési feladatellátásban érintett művelődési intézmények, közösségi színterek, egyesületek és alapítványok 2008 óta minden évben kötelező jelleggel adatot szolgáltatnak az Emberi Erőforrások Minisztériumának. Ennek eredménye az a kultstat.emmi.gov.hu oldalon bárki számára elérhető, immár 8 év adatait felölelő kulturális statisztikai adatbázis, amelyre jelen kutatásunk során is támaszkodtunk. Az országban működő kulturális feladatellátókról számos adat áll rendelkezésre, az adatszolgáltatók alapadataitól (név, működési hely, fenntartó stb.), a különböző tevékenységeiken átvezető témákon át egészen a jelen tanulmány célját szolgáló infokommunikációs eszközökkel való ellátottságig és a működési-technikai háttér minőségéig.”

http://www.kulturalisszemle.hu/8-szam/junior-kutatoi-muhely/gegeny-janos-a-kozmuvelodesi-statisztikai-adatszolgaltatok-infokommunikacios-fejlettsege-valtozasok-es-valtozatlansagok

Ránézve a fent említett kultstat.emmi.gov.hu oldalra az látszik, hogy kilenc alrendszere van: a közművelődés, a könyvtárak, kortárs kiállítások, színházak, táncegyüttesek, állatkertek, múzeumok, levéltárak és hangversenyek éves adatairól tájékoztat, ebben a sorrendben. Hogy ebből a kulturális adatgyűjtő statisztikai rendszerből miért maradt ki a film, azt nem tudhatom. Csak nem azért, mert mind a filmgyártás, mind a filmforgalmazás kikerült a teljes állami kontroll alól, s piacivá vált? Honnan lehet manapság tudni pl. azt – amit korábban lehetett, hiszen egy foxi-maxis dolgozatomban írtam is róla 1980-ban (tíz magyar film fogadtatásáról szólt a kritika és a közönség körében) – hogy az egyes magyar filmeknek mekkora a látogatottsága? S azt sem tudtam megítélni (ehhez alaposabb lekérdezési folyamatra lenne szükség), hogy ez a kilenc statisztikai alrendszer összekapcsolódik-e valahogyan. Van-e lehetőség például a könyvkiadás és a könyvtári beszerzés tartalmi összehasonlítására stb. Mindenesetre az értékelendő, hogy az adatok akár az EMMI, akár a KSH oldaláról közelítve (ld. https://www.ksh.hu/hssz_tagok_emmi)  elérhetőek. S ott akár a másik nagy alrendszerről, az oktatásiról  is találhatunk adatokat.

 

   Eddig a KSR-en belül  a magyar kultúra egyes részterületeinek az éves adatairól volt szó. Ez a rendszernek – a kulturális informatikai rendszernek – a dinamikus részét jelenti, az eseményeket, a megjelenés-gyarapodás-működés részleteit. A kultúrának azonban a dinamikus része nem működhet a statikus rész nélkül. Ezen a kulturális értékek rendszerét értem, amelyek ugyan nem sorolhatók be a fenti kilenc szakterület mindegyikébe (hiszen milyen statikus értéket nevezhetünk meg pl. a „közművelődés” vagy a „táncegyüttesek” alrendszeren belül), illetve több alrendszerben is benne vannak egyszerre. A képzőművészeti alkotások a kortárs kiállítások és a múzeumok alrendszerében is, a könyvkiadás a közművelődés (pl. a könyvkiadás és -vásárlás) és a könyvtárak alrendszerében. Azt gondolom tehát, hogy a két informatikai rendszernek együtt van értelme, együtt kell működnie, csak együtt képes működni. Ehhez azonban szükség van a kulturális értékeket összefogó megbízható statikus rendszerekre is. A következőkben ezeket tekintem át vázlatosan.

   A legalapvetőbb és egyben legrégibb ilyen rendszer épp az Országos Széchényi Könyvtár állománya. Hiszen nemzeti könyvtárként a gyűjtőkörének magvát a hungarika-gyűjtemény jelenti.

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/2018/10/24/hungarica_nem_hungarica_dilemmaink_a_mikes_kelemen_programmal_beerkezett_dokumentumok_kapcsan

Gyakorlatilag tehát minden olyan könyvet birtokolnia kell, amit magyar ember írt és/vagy magyar nyelven jelent meg és/vagy a mindenkori hazánkban jelent meg. Ezek elérhetősége részben autopsziával a könyvtáron belül lehetséges, részben a mek.oszk.hu-n. Ez utóbbin a már digitalizált állomány. (Itt megjegyzem, hogy a nyomtatott szövegek és kéziratok digitalizálását részben a lassúság jellemzi, részben a széttagoltság. Egy pályázat keretében a hungaricana.hu-n pl. elérhető digitalizálva szülőfalumnak, Nemescsónak az evangélikus gyülekezete által megőrzött kéziratos anyaga, ugyanakkor csak hiányosan érhető el az Evangélikus Népiskola c. folyóirat, amiben pedig szülőfalum kántortanítója, Bánó Ádám – aki az előbb említett kéziratos kincs őrzője volt háromnegyed évszázadon át -, több tucat írását jelentette meg a múlt század első felében.) Hogy a digitalizált gyűjtemény a teljes állománynak pillanatnyilag milyen hányadát teszi ki, azt nem tudom. Ugyanakkor  magyar írók műveit digitalizálja a Petőfi Irodalmi Múzeum is, és a https://pim.hu/hu/dia url-en teszi elérhetővé. (Azt ugyancsak nem tudom, hogy van-e valamilyen együttműködés a két intézmény között.) Ez tehát azt jelenti, hogy ha valaki kíváncsi otthon egy adott szépirodalmi alkotásra, akkor három eset lehetséges. Vagy megtalálja egyik vagy másik honlapon, vagy fel kell keresnie egy könyvtárat. Ez utóbbi esetben is érdemes a keresést a neten kezdeni, hiszen a nagy könyvtárak már digitalizálták a katalógusukat, s erről online lehet a neten tájékozódni.

   Lehetett néha híreket hallani-olvasni egy másik nagy értéktárunk, a képzőművészeti alkotások nyilvántartásáról és esetleges digitális megjelenítéséről. Itt némileg más a helyzet. Az irodalmi művek esetén ugyanis maga a kiadás, annak formai jellemzői ritkán fontosak az olvasónak, legtöbbször a szöveg tartalmára kíváncsi, s az ugyanaz papíron vagy monitoron szemlélve. Egy festmény vagy szobor esetén már sokkal nagyobb szerepe lehet a személyes szemlélésnek. Igaz ugyan, hogy pl. a Mona Lisa egy nagyképernyős kijelzőn valós méretében és színvilágában  is megjeleníthető, ez azonban nem állítható pl. Csontváry festményeinek jelentős részéről illetve a Syxtus-kápolna freskóiról. Ugyancsak nem a Dávid-szoborról. Háromdimenziós művek esetén a körüljárhatóságot persze lehet érzékeltetni olyan interaktív megoldásokkal, amilyenekkel pl. virtuálisan bejárhatók egyes utcák, múzeumok, vagy a Zeneakadémia épülete. Ezekben az esetekben a személyes élménynek vagy előtt-je vagy után-ja lehet a digitális változat. Hogy e téren hol tartunk, arról pl. itt lehet tájékozódni: https://www.hung-art.hu/index-hu.html

Úgy vélem, hogy bőven van visszamenőleges feladat.

   A következő alrendszer  a  MaNDA  http://mandarchiv.hu/ és itt az url alatt ezt olvashatjuk:  Egységes Nemzeti Oktatási és Kulturális Térinformációs Rendszer ... kiállítások  érhetők el digitális formában a MaNDA (Magyar Nemzeti Digitális Archívum) ... Ez azért is érdekes, mert mára az oktatási kikerült belőle, s a térinformáció az egykori munkahelyemre, a ma az Óbudai Egyetem keretében működő GEO-ra emlékeztet, ahol pl. van Térinformatikai Tanszék is. De ez a MaNDA közben átalakult, ahogyan ez kiderült (https://mandadb.hu/), illetve a http://forumhungaricum.hu/  lett az utóda.  Eredetileg  a Magyar Filmintézet utódaként jött létre, aztán mindenféle kaotikus dolgok történtek vele.   Ld.:  http://tranzitblog.hu/es-hamarosan-a-sotetseg/ . De itt találtam rá egy hírre a közgyűjteményi digitalizálási stratégiáról:

https://mandadb.hu/cikk/996133/Kozgyujtemenyi_Digitalizalasi_Strategia_20172025 . Ami azután részletesen itt olvasható:

https://www.kormany.hu/download/9/ac/11000/K%C3%B6zgy%C5%B1jtem%C3%A9nyi%20Digitalizl%C3%A1si%20Strat%C3%A9gia_2017-2025.pdf

 Azt azonban nem sikerült kiderítenem, hogy a teljes magyar filmkincs hol és hogyan érhető el digitális formában.

   A zeneművek nyomtatott tára szintén az OSZK-ban van. Az előadott művek hanglemezen-cd-n-videón hol érhetők el a maguk teljességében? Ugyanez a kérdés tehető fel a rádió és a televízió műsorairól.

 

   Eddig a kultúra értékeinek rendszerében két részrendszert érintettem vázlatosan, a kulturális értékek rendszerét és a kultúra közvetítő rendszereit. Nem volt benne az oktatás. Holott a kultúra közvetítésének a leginkább meghatározó része az oktatási rendszer, ami az óvoda kezdetétől az egyetem végéig, azaz az emberélet közel harmadában fogadja magába a fiatalokat, és nyújt részükre  lehetőséget a kultúra értékeinek a megismerésében. Sőt, létezik felnőttoktatás is. Nem közömbös tehát, hogy az óvodától az egyetemig az egyes szakaszok mit nyújtanak a fiataloknak. Ha erre a területre gondolunk, akkor itt is szemlélhetjük két részre bontva a jelenséget. A statikus részhez tartoznak az oktatási és nevelési programok, a NAT-tól a tankönyveken és tanmeneteken keresztül az óravázlatokig, a dinamikus részhez pedig ezen programok megvalósulási formái, azaz maga a tanítás-nevelés,  és nem utolsó sorban a fiatalok fejében és lelkében megmaradó tudás, ismeret. Ebben a részrendszerben is szerepe lehet, illetve szerep kell jusson a másik részrendszer fontos elemeinek, a kulturális értéktár tartalmának (ami – a dolog természeténél fogva - nem teljes mértékben alkotja részét az oktatási értéktárnak), és a megvalósuló kulturális események (rendezvények, műsorok, önálló kultúrafogyasztás) egyes fázisainak.

 

   S ha még messzebbről nézzük ezeket a részrendszereket, akkor mindenképpen melléjük kell tenni a „kultúrafogyasztók”, az „emberek” (fiatalok-felnőttek-idősek) kultúrához való viszonyát. A kultúrafogyasztó avagy nem-fogyasztó attitűdjüket, ismereteiket, készségeiket, szokásaikat. A kultúraközvetítés rendszerszemléletű megközelítése a kínálat és a kereslet egymáshoz viszonyítását igényli, és az egyes értékteremtő és értékfogyasztó jelenségeket és folyamatokat ennek figyelembe vételével érdemes tervezni is és értelmezni-értékelni is. A mai (és még inkább a jövőbeni) informatikai fejlődés ehhez megteremtette-megteremti a technikai-technológiai feltételeket, csak élni kell vele.

 

• Megjegyezhetjük, hogy persze előfordulhat az is, hogy mindkettőt teszi. Úgy oszt meg, hogy sokszoroz, akkor, ha a felhasználó nemcsak olvas, hanem letölt és ment is. Ahogyan Jézus tette az öt kenyérrel és két hallal a Galileai-tó partján, miközben megosztotta, aközben sokszorozta is. (Lukács.9.10-20.)

 

 

 

 

 

Polák István: Karsai vs. Jeszenszky (2019.07.08.)

 

   Nehéz komolynak maradni akkor, amikor két tekintélyes történész 75 évvel az események után azon vitatkozik, (azt találgatja?), hogy mit tudott vagy mit nem tudott Horthy a zsidók deportálásáról. (Ld. az Élet és Irodalom utóbbi számait. Karsai László: Jeszenszky és a holokauszt, június 21.,  és Jeszenszky Géza: Ki hamisítja a történelmet, július 5. ) Karsai arról ír, hogy a kormányzó a kitalált legenda szerint „1944. március 19. után passzivitásba vonult, mert belátta, hogy Magyarország elvesztette szuverenitását. Majd, amikor július 3-án menyétől, özv. Horthy Istvánné, sz. Edelsheim Ilonától megtudta, hogy Auschwitzban mit művelnek a nácik a zsidókkal, saját hadseregének, pontosabban  Koszorús Ferenc esztergomi ezredes  páncélosainak bevetésével védte meg a deportálástól a budapesti zsidókat.” Azaz Horthy felelősségét firtatja s Jeszenszkyt ennek a felelősségnek az elmismásolásával gyanúsítja. Jeszenszky erre reagálva azzal vádolja Karsait, hogy „elsődleges cél Horthy Miklós kormányzó minél negatívabb ábrázolása…” továbbá  vagy nem jó a szövegértési képessége, vagy nem tud jól angolul. Ezért érti félre őt. Vagyis „Szerinte (Karsai szerint – P.I.megjegyzése) bevezető tanulmányomban azt írtam, hogy ’”nem lehet tudni, Horthy mit tudott a zsidókérdés „”végső megoldásáról”” 1944-ben.’” Szó sincs róla, hogy a kormányzót és a bábkormányt felmenteném, éppen a deportálásban részt vevő magyaroknak – a németek melletti – felelősségét hangsúlyoztam. Horthy ’”allegedly not knowing, what  was in store for his fellow-citizens’”-je magyarul azt jelenti, hogy Horthy saját állítása szerint  (így emlékiratában) nem tudta, mi vár honfitársaira kiszállításuk után. Hogy Horthy mit sejtett, azt senki sem tudja, hogy nem munkába, hanem halálba viszik őket, azt 1944 áprilisában tudni nem lehetett. (Ezzel együtt még egy névleges államfőnek sem lett volna szabad  hallgatnia közel egymillió, benne bízó állampolgára teljes jogfosztásakor, majd a teljes vidéki zsidóság deportálásakor.)”

   Visszamenőleges gondolatolvasásra nincs mód, s ha eddig nem derült ki, hogy 1941-44 között bárki tanúk előtt felvilágosította volna a főméltóságot a nácik „deportálási technikájáról”, a koncentrációs táborokba vitt zsidók sorsáról, vagy igazoltan átadott volna neki az elhurcolt zsidók további sorsáról szóló írást,  akkor ez már ezután se fog  kiderülni. De Jeszenszky milyen információkra alapozva jelenti ki, hogy „azt 1944 áprilisában tudni nem lehetett”? Az persze megkérdezhető, hogy a meny honnan értesült, de érdemesebb lenne a találgatások helyett közös nevezőre jutni abban a viszonylag egyszerű kérdésben, hogy a kormányzónak és körének, sőt a teljes törvényhozó és végrehajtó apparátusnak miről kellett volna tudnia, mi lenne (mi lett volna) az elvárható minimum. Utólag persze könnyű okosnak lenni. Mert  a folyamat (pl. Hitler hatalomra jutásától vagy az első magyar zsidótörvénytől) úgy haladt lépésről lépésre, ahogyan az elhíresült példázatban a békát főzik. A közvélemény hozzászokott.  Mégis újra megkérdezem:  miért nem lehetett tudni 1944 áprilisában? Nem lett volna-e „életszerű”, hogy legalább egy belügyi tisztviselő elmegy az egyik áprilisi tehervonattal pl. Auschwitz vagy Birkenau rámpájára, s ott saját szemével látja az azonnali szelektálást? Úgy engedték el, úgy engedték át a 450 000 magyar (igaz, hogy alsóbbrendűnek nyilvánított)  állampolgárt a szövetségeseknek, hogy vakon megbíztak bennük? Vagy mindez az „oda nem figyelés” a lelkiismeretük altatását szolgálta? Nem lett volna elvárható, nem lenne ma is, visszamenőlegesen elvárható, hogy legalább az első vonat elindításakor utána járjanak? Az itt hiányzó mai közmegegyezés miatt lehet molyolni a „mit nem tudtak”-kal. (A mai konszenzushiányt igazolhatja a Mazsihisz portálján található összefoglaló:

 https://mazsihisz.hu/a-zsidosagrol/tortenelem/holokauszt/holokauszt-1 )

    Ami még feltűnhet az olvasónak a válaszcikk olvasásakor, az Jeszenszky ingerültsége. Úgy vélem, hogy egy vitában, egy vitához méltatlan kifejezések az ilyenek: „a magát történésznek tekintő és valóban a Szegedi Egyetemen kinevezett egyetemi tanár Karsai”, „vagy olvasni nem tud, vagy angolul nem tud elég jól”, „Karsai rágalma, hogy szerintem is ’a ’”zsidókommunisták’” vezette Tanácsköztársaság miatt tört ki nálunk az antiszemitizmus’”, nemcsak alaptalan, de alávaló inszinuáció.” S az Jeszenszky válaszából sem derül ki, hogy Horthy miért követelte épp az 1944. június 26-i koronatanácson a deportálások leállítását, ha csak július 3-án értesült a sorsukról.

 

   A lelkiismeret altatása azzal a közömbösséggel, ami a részletek  ki nem derítéséből látszik, egy mai neuralgikus kérdésben is tetten érhető. Nem hiszem, hogy erőltetett lenne a párhuzam a 2015-ös nagy menekült-invázióval. Mert ugyan a Közel-Keletről önként indultak közel egymillióan (vagy még többen) Európa felé, s közülük legalább 400 000-en – a nagyságrend hasonló az 1944-eshez – hazánkon át gyalogoltak elsősorban Németország felé. A német vezetés, Merkellel az élen épp a holokauszttal való párhuzamtól félve volt annyira toleráns a menekülők befogadásában. De mi is történt hazánkban? Nem voltunk felkészülve az áradatra, pedig idő lett volna rá. A közel félmillió „migráns” jelentős része gyalog indult el, elsősorban a török menekülttáborokban való többéves tartózkodás után, csónakokkal a görög szigetekre, majd onnan  Dél-Európán, a Balkánon  keresztül. Nincs pontos információnk róluk, azokról sem, arról a kb. 150 000-ről, akiket a magyar hatóságok valamiképpen regisztráltak. Egyes hírek szerint kb. 80 %-uk szír és afgán volt. Az utánuk jövő 250 000-en pedig egyetlen nekik feltett kérdés nélkül jutottak el a nyugati határunkhoz. Vajon miért? Talán a visszatoloncolásuktól való félelem miatt? Vagy inkább a politika tőke kovácsolásának a már akkor kialakított terve miatt? A 400 000 menekült átengedése után megépített négyrétegű határzár azóta persze visszatartja (eltereli) az azon az útvonalon Nyugat-Európába igyekvő, mára már minimálisra csökkent áradatot, de a veszély ébren tartható. S ebben véleményem szerint jelentős szerepe van a máig meglévő nem-tudásunknak, ugyanúgy, ahogyan Horthy szerepének megítélésében.

   Utóirat Karsai válasza után. A teljes ÉS-szám erős, a július 12-i, benne pl. Karsai, aki ezúttal már nem kesztyűs kézzel pofozza Jeszenszkyt. Már hétfőn írtam az addigi két írásról magánvéleményt, de nem küldtem el Kovács Zolinak, hanem a honlapomra tettem, a régire. Ideidézem egy részét: " ...miért nem lehetett tudni 1944 áprilisában? Nem lett volna-e „életszerű”, hogy legalább egy belügyi tisztviselő elmegy az egyik áprilisi tehervonattal pl. Auschwitz vagy Birkenau rámpájára, s ott saját szemével látja az azonnali szelektálást? Úgy engedték el, úgy engedték át a 450 000 magyar (igaz, hogy alsóbbrendűnek nyilvánított) állampolgárt a szövetségeseknek, hogy vakon megbíztak bennük? Vagy mindez az „oda nem figyelés” a lelkiismeretük altatását szolgálta?" Karsai mai válaszából kiderült, hogy lehetett tudni, csak ezt Jeszenszky vagy nem tudja, vagy elhallgatja. S az utolsó bekezdésemben párhuzamba állítottam az akkori farizeus hozzáállást a mai menekülthelyzet magyar kezelésével. Ugyanis köztudottan úgy engedtek át akkor, négy éve hazánkon 400 000 menekültet, hogy 250 000-től semmit nem kérdeztek. S azok után építettek egy négyrétegű vasfüggönyt háromszázmilliárdból. Jó "befektetés" volt, máig kamatozik. (Én 22 éves koromig, 1971-ig Kőszeg környékén éltem, diákként kapáltam a nyomsávot, a taposóaknák mellett, s ismertem az azt felváltó elektronikus jelzőrendszert is. Íme egy jele a mai és a 70-es évekbeli idők hasonlóságának.) Azóta pedig naponta egy menekültet engednek be Röszkénét a tranzitzónába, de hogy hány menekültből, milyen kiválasztással, azt nem is tudjuk, stb.

 

 

Polák István: Olvasónapló(2019.07.14.)

 

   Előbb egy másodközlésről. A 444.hu tegnap ismertette a Jean Asselborn  luxemburgi külügyminiszterrel készült, s a Welt am Sonntagban megjelent interjút. A címsorban kiemelt legfontosabb állítása a következő:   „…ha eldurvul a helyzet, 3 millió menekült rövid időn belül is megindulhat a régióból Európa felé. Asselborn szerint akik először megindulnak, azok az Iránban élő afgánok lehetnek, ők vannak 3 millióan.” De nemcsak afgánok, hanem akár irániak is, hiszen nyolcvanmilliós lakosságú az ország. S az ismertetés további részéből az derül ki, hogy a feltételezett menekültáradat elindítója Trump amerikai elnök lehet, aki nem folytatja elődje megbékélő politikáját Irán irányában. Azaz nem fejezi be az atomalkut, nem oldja fel a gazdasági szankciókat katonai nukleáris létesítmények leépítéséért cserébe.

   Két gondolat vetődik fel azonnal. Az egyik a híres mondás, hogy vajon az amerikai elnök miért akarja más lándzsájával verni a bozótot. Hiszen a keménykedésének nem Amerika, hanem Európa látná a kárát. Ez tán burkolt gazdasági harc az amúgy katonai szövetséges táborral, a NATO-országokkal? A másik pedig annak az állításnak a nyomán, hogy hárommillió afgán lehet Iránban. A nyolcvanmilliós államban. Vagyis kb. 4 %-ot tesz ki a befogadott afgánok száma. Törökországban négymillióra becsülik az ott élő menekültek létszámát. A lakosság száma  szinte azonos az iránival, azaz itt már 5 %-os a befogadottak aránya. S az itteni menekültek ellátásához 2016-17-ben hárommilliárd euróval járultunk hozzá.  http://europa.eu/rapid/press-release_IP-18-1723_hu.htm Az Európai Unió összlakossága jelenleg 510 millió feletti. Ha összesen ötmillió „migráns” van jelenleg  közöttünk, akkor az 1 %-ot jelent. … S itt az is eszünkbe juthat, hogy a kormányzati médiában a kormányzati kommentátorok és kormányzati politikusok gyakran hangoztatják, hogy az arab államok nem vállalnak részt a saját vallású menekültek befogadásában. Itt az ellenpélda, s akik jártak Ammanban, azok is tudják, hogy ott szír városnegyed alakult ki.

 

   A Élet és Irodalom július 12-i számában is vannak megemlítésre érdemes írások. S itt ismét jeleznem kell, hogy a hetilap a saját műfajában (azaz a többi hetilaphoz képest)  modern megoldással teszi lehetővé a neten való cikkolvasást. Előfizetés nélkül lehetséges minden írás elolvasása, egyenként egy-egy reklámfilm megnézése árán.

   Elsőként Szüdi János írását ismertetem. A címe: Itt az idő. Első mondatai: „Minden ellenkező állítás dacára Magyarországra ismét ráköszöntött az elnyomás korszaka. Diktatúrában élünk, akkor is, ha összeül egy testület, amely a parlament névre hallgat. Ez a testület azonban nem több egy lepelnél, annak eltakarására, hogy az országot egyetlen személy irányítja, aki ukázait törvénynek álcázva közli az alattvalókkal.” Ezután tömören felsorolja ennek az irányításnak a jeleit, a törvényhozástól az államelnökön, az alkotmánybíróságon keresztül, utána sorra véve azokat a területeket – az ifjúságtól a szegényeken át  a tudósokig, azaz a Magyar Tudományos Akadémiáig. Majd ezzel fejezi be: „Itt az idő, játsszunk nyílt lapokkal!. Ehhez nemcsak tiszta lapokra, hanem az osztó cseréjére is szükség van.”

Amúgy a teljes ÉS-szám erős, benne pl. Karsai László, aki ezúttal már nem kesztyűs kézzel pofozza Jeszenszkyt. Már hétfőn írtam az addigi két írásról magánvéleményt, de nem küldtem el Kovács Zoltánnak, hanem a honlapomra tettem. Ideidézem egy részét: " ...miért nem lehetett tudni 1944 áprilisában? Nem lett volna-e „életszerű”, hogy legalább egy belügyi tisztviselő elmegy az egyik áprilisi tehervonattal pl. Auschwitz vagy Birkenau rámpájára, s ott saját szemével látja az azonnali szelektálást? Úgy engedték el, úgy engedték át a 450 000 magyar (igaz, hogy alsóbbrendűnek nyilvánított) állampolgárt a szövetségeseknek, hogy vakon megbíztak bennük? Vagy mindez az „oda nem figyelés” a lelkiismeretük altatását szolgálta?" Karsai mai válaszából kiderült, hogy lehetett tudni, csak ezt Jeszenszky vagy nem tudja, vagy elhallgatja. S az utolsó bekezdésemben párhuzamba állítottam az akkori farizeus hozzáállást a mai menekülthelyzet magyar kezelésével. Ugyanis köztudottan úgy engedtek át akkor, négy éve hazánkon 400 000 menekültet, hogy 250 000-től semmit nem kérdeztek. S azok után építettek egy négyrétegű vasfüggönyt háromszázmilliárdból. Jó "befektetés" volt, máig kamatozik. (Én 22 éves koromig, 1971-ig Kőszeg környékén éltem, diákként kapáltam a nyomsávot, a taposóaknák mellett, s ismertem az azt felváltó elektronikus jelzőrendszert is. Íme egy jele a mai és a 70-es évekbeli idők hasonlóságának.) Azóta pedig naponta egy menekültet engednek be Röszkénét a tranzitzónába, de hogy hány menekültből, milyen kiválasztással, azt nem is tudjuk, stb.”

   További írások a lapban: Váncsa István: Nix ugribugri. Balázs Péter: Európa követei. Lakatos Júlia: Melyik út vezet Nyugat felé? „Ez el lett fuserálva” – interjú John Komlos gazdaságtörténésszel. Marosán György: Veszélyzónába érkeztünk.

 

   A Népszava interjút közölt Eörsi Lászlóval (Eörsi István fiával) a mai politikai helyzetről, az 56-os Intézet einstandolása apropóján. Javaslom a teljes cikk elolvasását: https://nepszava.hu/3042825_orban-sokat-romlott-fejben

 

   A Magyar Hangból (28.szám, 2019.júl1-18.) két írást emelek ki. Az első a 10. oldalon olvasható, szerzője Rakusz Lajos, aki a Kutatási, Technológiai és Innovációs Tanács egykori elnöke. A Csend és Kiáltás c. vitairathoz kapcsolódik. Cikkének címe: Polgárság nélkül akarunk polgári társadalmat. Alcím: Kevesebbet költ a kormány a kisvállalkozások kutatási, fejlesztési céljaira,  mint amennyit a multiknak támogatásként ad. Ismét idézetek következnek.

„A magyar gazdaság a rendszerváltást megelőző 30 évben 300 százalékkal, az azt követő harmincban kevesebb mint 50 %-kal bővült. A rendszerváltás Magyarországon – az adottságainkhoz és a lehetőségeinkhez képest – megbukott.  És e kudarcnak az alapjait mindjárt az első évtizedben, főleg annak az első felében raktuk le.. A globalizáció miatt értük el újólag, 11 év után, a GDP  1990-es értékét. Ez a nulla növekedés kellően minősíti a rendszerváltás első évtizedét, amelynek első felét a zuhanás, a második felét a feltápászkodás jellemezte. Ezt ma már talán ki kellene mondani.”  … Az tény, hogy a 90-es években a külföldi tőke  - és Bokros Lajos csomagja -  mentette meg az országot az összeomlástól. … A társadalom számára a munkaviszonyok átalakulása lesz a sorsfordító tényező. Friss hír, hogy a munkaerőhiány  ellenére több autóipari cég átállt a négynapos munkahétre!  Szakértői becslések szerint Magyarországon mintegy  kétmillió – döntően adatkezelő, -értékelő – munkahely szűnik meg, s lényegesen kisebb számban, de magasabb képzettséget igénylő új (ma még talán nem is ismert)  szakmák, munkakörök jönnek létre. Ha a munkaalapú gazdaságot működtető, a „banánköztársaságot”  érlelő rezsim marad, néhány év távlatában a gazdaság összeomlása, a munkátlan tömegek lázadása, elhúzódó társadalmi krízis fenyeget.”

   A másik a Tóth Krisztinával készült, ugyancsak teljes oldalas interjú, a 21.oldalon Címe: Lehet, hogy én voltam idealista. Új kötete, a Fehér farkas tette aktuálissá a beszélgetést,  - amiről aztán a 24. oldalon olvasható egy kéthasábos recenzió -,  aztán szó esik az irodalmi berkekben kialakult hasadásról, a nő-íróságról és a fiatalokról is.

 

  

Polák István: Tényőrségben Nagy Gáspárral összefüggésben(2019.07.24.)

 

   Az utóbbi hónapokban háromszor találkoztam olyan közléssel, amely valamilyen téves adatot vagy információt tartalmazott Nagy Gáspár életét, művét illetően.

   Időrendben haladva: az első kettő életrajzi, a legfrissebb pedig idézéstechnikai baki volt. Még májusban tette közzé Cs.Varga István irodalomtörténész a Nagy Gáspár Követei nevű facebook-csoportban egy hosszabb írásban az emlékeit Gáspár halálos betegségének kezdetéről. Leírta, hogy 2006 áprilisának végén együtt voltak egy kapuvári rendezvényen, s Gáspár  másnap lett rosszul a Németh László-emlékmű avatásán. Kórházba került, ahol ő május elején meglátogatta. S emlékezete szerint ekkor hallotta tőle, hogy valószínűleg Gáspár és Bella István egymás melletti hordágyon feküdt április utolsó napjainak egyikén a kórházban vizsgálatra várva, s összeérintették az ujjaikat. S a május eleji látogatáson Gáspár megjegyezte, hogy Bella azóta már halott. A Fejér megyei származású Bella István életrajzát nem ismertem pontosan, ezért utánajártam. S kiderült, hogy Bella valóban kórházban volt április végén, de egy héttel Gáspár odakerülése előtt halt meg, s talán nem is ugyanabban a kórházban. Ujjaikat tehát nem érinthették össze. Tizenhárom évvel a szomorú események után annyi állapítható meg, hogy  Gáspár vagy rosszul emlékezett azokban a napokban, illetve Bella Istvánnak vélt egy ismeretlen beteget, vagy Cs.Varga emlékszik rosszul ma. Levelet írtam erről az irodalomtörténésznek, (aki ezek szerint nem nézett utána az idei említése előtt Bella életrajzának), ő megköszönte a pontosításomat, s jelezte, hogy ezt a részletet törölte az írásából.

   A következő – ugyancsak életrajzi – pontatlanság Pécsi Györgyi irodalomtörténészhez kötődik. Ő már 2010-ben arról írt az akkori Nagyítás-ban, hogy Nagy Gáspárnak meghatározó élménye volt 1968 augusztus 20-án a Csehszlovákiába vonuló szovjet és magyar katonai konvoj látványa. Írta ezt arra alapozva, hogy Gáspár két változatban megjelent regényében (a legény-részlet címűben és a Kanizsa-vár(vissza) címűben) a főszereplő - aki tekinthető bizonyos megszorításokkal az író fiatal kori  hasonmásának – látja ezen a napon az esti órákban a három órán át vonuló sereget. Pécsi György most egy rádióinterjúban megismételte a korábban leírt megállapítását. Azonban egy szépirodalmi művet memoárnak tekinteni általában is hiba, konkrétan pedig még inkább, főleg olyankor, amikor egy sor tény ellene mond annak, hogy a főszereplő élménye azonos legyen az író élményével. Pécsi Györgyinek is írtam, azt javasolva neki, hogy ezt a regényrészletet  tekintsük inkább a valóság és a képzelet határán lebegőnek, mintsem életrajzi elemnek. Érveim sora meggyőzte az irodalomtörténész-szerkesztőt, s jelezte, hogy a jövőben nem fogja valós eseményként idézni az 1968 augusztus esti „látomást”.

   A harmadik ténytelenség egészen friss. A napokban  a Magyar Hírlap hasábjain Dippold Pál, a napilap egyik  szerkesztője írt kétrészes cikket a Hitel indulásáról, a folyóirat létének negyvenedik évfordulóján.

https://www.magyarhirlap.hu/30-eve-szabadon/20190718-visszaszereztuk-i

https://www.magyarhirlap.hu/30-eve-szabadon/20190720-visszaszereztuk-ii

Az első részben idézte Nagy Gáspár leghíresebb versének, az Öröknyár, elmúltam kilencéves címűnek az utolsó sorát, így: „a gyilkosokat néven kell nevezNI” . Amint látható, ő is beleírt egy felesleges szót, a kell-t, ugyanúgy, ahogyan tavaly beleírta ezt a szót a vers végébe Koltay Gergely, amikor a Kormorán Együttes számára zenét írt hozzá. Így, ezzel a felesleges szóval együtt hangzott el tavaly nyáron a Hősök terén, a Trianon c. rockopera részeként. Dippold vagy a tavalyi élménye hatására volt pontatlan, vagy ő is úgy gondolhatta, hogy kell az a szó az utolsó sorba. Tette ezt Dippold annak ellenére, hogy a Hitel első időszakában szerkesztőtársa volt Nagy Gáspárnak, s tette annak ellenére, hogy magyar-történelem szakon végzett Egerben. Ha ugyanis megnézzük Gáspár versének utolsó három sorát, amit a költő külön tagolt, elválasztott a vers egyedi tagolású, egyedi  tördelésű első részétől, akkor láthatjuk, hogy a három sor három tagmondata nyelvtanilag nem azonos típusú. Az első sor („egyszer majd el kell temetNI”) -  a kiemelt NI-végződésekkel is nyomatékosítva - Nagy Imrére utal, s ehhez a sorhoz mint  tagmondathoz mellérendelő módon kötődik a másik két sor két tagmondata („és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”). A kapcsolatosságot az és kötőszó is mutatja. A középső tagmondat mindenkihez szól, ezért a többes szám első személyű névmás. Az utolsó tagmondat pedig az előtte lévőnek tárgyi alárendelésű mellékmondata: mit nem szabad nekünk feledni? A gyilkosokat néven nevezni. Ha valaki az utolsó sorba beleteszi a kell szót – ahogyan már legalább kétszer beletették – akkor megváltozik mind a mondatszerkezet, mind a jelentés. A meghamisított változatban a feledés tilalma általánossá válik, s elválik ettől a tiltó mondattól tartalmilag is az utolsó tagmondat. Lehetett volna persze ez a változat is autentikus, feltéve ha a költő úgy írta volna. De nem úgy írta, s ezt az eredeti megjelenése is és a www.nagygaspar.hu nevű honlapon látható vers is mutatja. Dippold Pálnak is írtam, közvetve, mert eddig email-címet nem találtam hozzá. A Magyar Hírlap művészeti rovatvezetőjének írtam, arra kérve, hogy továbbítsa. Eddig nem kaptam választ, ha megtörténik, frissítem ezt a bekezdést.

 

   A három igazság után lehet egy ráadás is. Görömbei András – Nagy Gáspár monográfusa és életrajz-írója - a megnevezett honlapon a költői pálya kezdetét 1968 őszére teszi, az első vers nyomtatásban való megjelenését a Jelentkezünk című főiskolai diákantológiában. Nem tudhatjuk, hogy ő volt-e lezser, vagy Gáspár emlékezett rosszul. Erre a részletre csak nemrég figyeltem fel, akkor, amikor a jubileumi megemlékezések sorában egy kis előadást tartottam Gáspárról a szombathely rendezvény keretében május 13-án. Ekkor néztem meg pontosabban a Jelentkezünk számait, s azt láttam, hogy a megjelenés fél évvel később volt, a lap következő, 1969 májusi számában. S ugyanekkor jelent meg Gáspár egy másik verse az akkor folyóirattá váló Életünk-ben. Ha előbb figyeltem volna fel erre a kis időkülönbségre, akkor felhívhattam volna a többi megemlékező rendezvény szervezőinek a figyelmét arra, hogy ez az év nemcsak a hetvenedik születésnap éve lehetett, lehetett volna, hanem a pályakezdés félévszázados évfordulója is. Így ezt csak elmondani tudtam Szombathelyen, s figyelmébe ajánlani még időben Bakonyi Istvánnak, a székesfehérvári megemlékezés szervezőjének. Illetve megírni tudtam abban a megjelenés előtt álló írásomban, ami feltehetően a Magyar Napló augusztusi számában lesz olvasható Nagy Gáspár tréfája?  címmel.

 

 

Polák István: Antiszemitának tűnő megjegyzések Csoóri naplóiban(2019.08.03.)

 

   Az utóbbi hetekben három (egymással látszólag össze nem függő) közlés irányította rá a figyelmemet a témára. Ezek időrendben a következők: Márkus Béla cikke a Magyar Napló júliusi számában Nagy Gáspár hommage-verseiről, Dippold Pál kétrészes írása a Magyar Hírlapban a Hitel indulásáról és Radnóti Sándor gondolatai az Élet és Irodalomban Csoóri nemrég megjelent naplókötetéről. Nézzük ezeket részletesebben.

   Márkus Béla a Magyar Napló 2019.7. számában jelentette meg annak a kétrészes cikkének az első részét, ami a PIM-ban májusban tartott előadásának témája is volt. A cikk címe: Hommage-versek Nagy Gáspár költészetében. I. rész. 25-31.p. Az írás első részének utolsó bekezdésében Márkus öt, Csoórihoz írt verset értelmez. Ezek közül a harmadiknak a címe:  Az élet legvadabb bozótosából. A beavatottak tudhatják, hogy ez a vers az 1990 nyarán Esztergomba menekülő Csoórinak az ott írt Nappali hold c napló-esszéjére vonatkozik. Ezt Márkus egyértelművé is teszi:   „ … ama napok elszenvedője a Nappali hold miatt meghurcolt, meggyalázott Csoóri. … A vers kiállás az esztergomi magányba visszavonuló költő mellett, a beszélőnek azzal az ajzottságával, amely a hiábavalóan feltett kérdések – „”Elfogyott volna a vérdíj?””; „”És a lassan ölő mérgek?”” – után a látszólagos megnyugvás kijelentő mondatához, innen pedig  a vádoló felkiáltásig jut el: „”Ki lehet bírni mindent. / Ki lehetett!”” Márkus szerint tehát Csoórit meghurcolták, meggyalázták amiatt a nehezen félreérthető  két mondat miatt, ami miatt Esterházy Péter szakított 1990-ben a Hitel-lel. Idézzük ide ezt a mondatot: „fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag „asszimilálni” a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.”

   Ezt a mondatot idézte Friss Róbert is, a Népszava július 24-i számában, abban az írásában, amit a Magyar Hírlap kétrészes Dippold-cikkére reagálva fogalmazott meg. A három írás url-je:

https://www.magyarhirlap.hu/30-eve-szabadon/20190718-visszaszereztuk-i

https://www.magyarhirlap.hu/30-eve-szabadon/20190720-visszaszereztuk-ii

https://nepszava.hu/3043978_a-hitelesseg-margojara

Dippold a Hitel indulásának harmincadik évfordulója  alkalmából és a lap egykori szerkesztőjeként idézi fel azt a hosszú  időszakot, ami a lap megjelenését megelőzte. Itt megkerülhetetlenül vetődött fel a már 1990 előtt két táborra hasadt rendszerellenzéken belüli ellentét, megosztottság. Csak célozni tudunk itt a monori találkozóra és a lakitelki sátrakra. Illetve idézzük hosszabban erről Friss Róbertet: „Dippold elfeledkezik arról, hogyan próbáltak az MDF alapítói az akkori fő ideológussal, Berecz Jánossal megállapodni: a Hitelért cserébe felmondják az „urbánus” (liberális-zsidó) ellenzékkel kötött nagyon laza szövetséget. Csoóriéknak kellett egy újság, ahol beszélhetnek arról: a nemzethaláltól fenyegetett országnak nem (polgári) demokráciára, hanem egységes, erős, nemzeti kormányra van szüksége, amely képes (át)nevelni, vezetni a népet, valahova, a se nem kapitalista, se nem szocialista, „magasban lebegő hazába”. (l. Karsai László: A múltnak kútja, ÉS, 2007. november 16).

Dippold elítéli és lekicsinyli a demokratikus ellenzéket, elfeledve, hogy hősét mint a két tábor közötti hídverőt tartották számon. New Yorkban „felhívott Lipták Béla, Mécs Imre levelére hivatkozva, hogy Lakitelken antiszemita felhangokkal fűszerezett találkozót tartottak a népiek. Rémülten hívtam fel Bíró Zolit és Für Lajost, hogy elment-e az eszük? Felháborodottan válaszoltak: szó sem volt ilyesmiről. A demokratikus ellenzék is képviseltette magát, de mindenkit nem hívhattak meg – pl. Kis Jánost, Harasztit stb. –, mert jelen volt Pozsgay Imre, s mégsem lehetett „összeereszteni” őket” – írja naplójában, 1987 októberében Csoóri. Nem lehetett, mert a demokratikus ellenzék élesen ellenezte a nép-nemzeti ellenzék és az MSZMP Pozsgay-szárnyának alakuló szövetségét, amin az első pecsét Pozsgay államelnökké választása lett volna. (Az SZDSZ „négyigenes népszavazása” miatt nem lett.)”  Friss itt két utalást is tesz, s mi ezen a kettőn megyünk tovább. Az első Csoóri naplója, az 1987-es bejegyzés, ami az 1990 előtti nép-nemzeti ellenzék taktikázását mutatja. Sajnálatos, hogy a két legnagyobb rendszerváltó párt 1990-ben egymás ellenében indult, egyikből kormánypárt, a másikból az ellenzék vezetője lett, s mára már mindkettőt felemésztette a belső és külső erózió.

   Ezt a Csoóri-naplót idézi fel az Élet és Irodalomban, a 30. számban (2019.07.26.) Radnóti Sándor. Egész oldalas cikke a 15. oldalon olvasható, címe: Csoóri Sándor. Radnóti személyes emlékkel kezd, egy 1979-es esemény felidézésével, amelynek során a Charta aláírása történt  meg Csoóri részéről. Erről írta Csoóri öt évvel később, 1984-ben  a naplójába:  „A barátaim régóta nézik fejcsóválva kézszorításomat a ’radikális fiúkkal’: Kis Jánossal, Bencze Gyurival, Hamburger Misivel, másokkal. Becsülik őket, de dünnyögve emlegetik ’szerencséjüket’: mögöttük ott az egész zsidóság, ott van az egész nyugati sajtó, tehát könnyen vitézkedhetnek.” Ezért gondolta Csoóri tábora azt, hogy nekik a körön belül maradás a fontos, a lojális taktika. „Ez a gondolat kissé – kimondatlanul – hadüzenet volt ellenem is, hiszen én lógok ki legjobban a magyarok sorából, én parolázok a zsidókkal…” – írta tovább Csoóri a naplójában. Radnóti Sándor szerint ez nem a költő antiszemitizmusát jelzi, hanem azt, hogy „…állandó nyomás alatt állt, amelynek végül – már szabad környezetben – nem tudott ellenállni.” Radnóti is felhozza a Nappali hold ominózus mondatát, vihart arató állítását. Mi most nézzük együtt a két idézetet, az 1984-est és az 1990-est. Nézzük annak a nyelvi oldalát, a fogalmazást. Csoóri 1984-ben úgy látta, hogy kilóg a magyarok sorából, mert parolázik a zsidókkal. 1990-ben úgy látta, hogy a magyar zsidóság asszimilálni akarja a magyarságot. Mindkét megfogalmazásban szembehelyezi a magyarokat a zsidókkal, a magyar zsidókkal. Szerintem a fogalmazás árulkodó. Két külön halmazként létezett masszívan (1984-ben is és 1990-ben is) Csoóri fejében a magyarság és a magyarországi zsidóság, nem volt része az utóbbi az előbbinek. Ezt – még a napló ismerete nélkül – érezte meg Esterházy Péter intelligens érzelmi-értelmi  műszere.

   Az MDF egyes köreinek a magyar múlthoz, a zsidósághoz való viszonyát nemcsak a kilencvenes évek elején írogató (Radnóti Sándor szerint karikatúra-antiszemita) Csurka jelezheti, hanem egy mai vita is. Friss Róbert utalt egy 2007-es Karsai-cikkre. Ma pedig az Élet és Irodalom hasábjain elhúzódó és sokszor a személyeskedésig fajuló vita alakult ki Jeszenszky Géza (az Antall-kormány külügyminisztere) és Karsai László között. Nem célom a vita ismertetése, csupán annak a kiindulópontját és a pillanatnyi végpontját vázolom. Karsai első cikke kritika akart lenni egy Jeszenszky által szerkesztett – és részben írt – kötetről, amelynek fő célja Karsai szerint Koszorús Ferenc ezredes 1944-es zsidómentési legendáriumának bizonyítása, s ezzel közvetve Horthynak és körének a mentegetése a magyar holokauszt felelősségét illetően. Jeszenszky védte Horthyt, Karsai pedig tényekkel bizonyította Horthy felelősségét, s ezen keresztül Jeszenszky azon szándékát, amellyel a mai felfogásnak megfelelően szépíteni akarta a kormányzó felelősségét. Karsai utóbbi írásának ezek a záró mondatai: „Jeszenszky történelemhamisító volt 1994-ben és az maradt 2019-ben is. Végtelenül elfogult Horthy és a Horthy-rezsim iránt, ráadásul a holokauszt és a második világháború történetét sem ismeri elég alaposan.”

   (Zárójelben jegyzem meg, hogy addig, amíg olvasó és kommentelő voltam a mandiner.hu-n, gyakran találkoztam olyan írásokkal, amelyekben  Trianon felelősségét főként a Tanácsköztársaságra és annak zsidó vezetőire, másodsorban Károlyira próbálták hárítani a szerzők, s egy szót sem ejtettek az 1914 előtti politikai elit nemzetiségeinkhez való viszonyáról és a háborúba való belépés felelősségéről illetve felelőtlenségéről. Tisza ugyan húzódozott, de végül belement, s mostanában olvastam csak arról is, hogy katonailag mennyire felkészületlen volt az egész Monarchia, s benne mi, magyarok. Az, hogy Trianont a közelgő századik évfordulója idején még mindig mennyire sikerül – és egyre jobban sikerül – felhasználni, részben a lappangó antiszemitizmus iránti „igény” kielégítése, részben az utódállamok lekicsinylése érdekében, szerintem sajnálatos. )

 

 

Polák István: A vándorkiállítás megnyitójának szövege https://memoarondolgozo.freewb.hu/memozaik6/

https://www.fehervartv.hu/video/index/28557

https://www.feol.hu/kultura/helyi-kultura/tizenket-grafika-tizenket-versszak-a-vorosmarty-mihaly-konyvtarban-3281976/

 

Nagy Gáspár – König Róbert: Hullámzó vizeken kereszt

     (Emlékkiállítás, 2019.09.16. Székesfehérvár, Vörösmarty Mihály Könyvtár, Olvasóterem)

 

 

Kedves Egybegyűltek, Fiatalok és Felnőttek, Hölgyeim és Uraim!

 

    Nagy Gáspár Hátországba előőrsnek című versét hallhattuk, a székesfehérvári Cserta Gábor zenéjével és az általa vezetett kisegyüttes előadásában.

 

   Rendhagyó, rendkívüli kiállítás megnyitójára jöttünk össze. Persze önmagában minden kiállítás rendkívüli, ez azonban most sokszorosan  elmondható. Először azért, mert a kiállított anyag központi magja, -   a 12 linómetszet s a hozzájuk írt 12 szakaszos vers  - két művésznek,  König Róbert grafikus és Nagy Gáspár költő  szellemi és lelki egymásra találásának a magyar művészetben ritka példája. Ráadásul mindketten kötődtek (sajnos, már csak múlt időben)  a városhoz. König Róbert itt született, és itt érettségizett a Teleki Blanka Gimnáziumban, Nagy Gáspár pedig sokszor volt vendége különböző intézményeinknek, gyakran találkozott az olvasókkal ebben az olvasóteremben is. A 24 tabló vándorkiállításként immár 11 éve járja az országot, és tavaly ősszel bővítette ki a Bencés Diákszövetség és a pannonhalmi bencés gimnázium, benne az 1967-ben érettségizett osztály 10 újabb tablóval. Végül rendkívülinek mondható a kiállítás azért, mert Nagy Gáspár idén lenne hetven éves, s idén ünnepelhette volna költői pályakezdésének ötvenedik évfordulóját. A kiállítás erre a két évfordulóra is emlékeztethet bennünket. Mai együttlétünket a Városháza dísztermében május 16-án a Vörösmarty Társaság szervezésében megtartott Nagy Gáspár-emlékülés  folytatásának is tekinthetjük.

   Rendhagyó kiállításhoz rendhagyó megnyitó illene. Ez részben valóság is, végigtekintve a szép számú érdeklődőn, s magam is törekszem arra, hogy az itt látható 34 tabló köré tágabb, élményszerű képet rajzoljak. Ebben lesz segítségemre két középiskolás ifjú: Schnee Vanda, a Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakgimnázium kilencedik osztályos tanulója és Negyela Gergő, a gr.Széchenyi István Szakgimnázium és Szakközépiskola ugyancsak kilencedikes tanulója, 2-2 vers elmondásával.

   A továbbiakban előbb röviden felidézem számunkra a két művész immár lezárult alkotói pályáját, vázolom a 12 linómetszet és a hozzájuk kapcsolódó 12 versszakos vers létrejöttének sajátos körülményeit, majd a kiállítás részleteiről szólok.

 

   A két művészt  a művek keletkezésének ideje szerint veszem sorra. A linómetszeteket alkotó  König Róbert 1951-ben született, itt, Székesfehérváron. Az érettségi után, 1971-től a Képzőművészeti Egyetemen tanult tovább, (akkor még főiskolának nevezték), grafika szakon. 1975-ben diplomázott,  mesterei Raszler Károly és Rozanits Tibor voltak.  Még ebben az évben ott marasztalták  oktatónak, s élete végéig az alkotás és a tanítás kettős lázában élt.  Többször nyert el ösztöndíjakat,  sok országban, tanulmányutakon vett részt. 1993-ban vendégtanár volt a Hágai Királyi Akadémián. Számos egyéni és csoportos kiállításon mutatta be műveit, a jelentősebbek: Róma, Hamburg, Hága,  Budapest,  Miskolc, Tatabánya  Szombathely és Székesfehérvár – itt többször is,  közöttük az életmű-kiállításán 2011-ben Hatvan év, hatvan grafika címmel. Erről Arató Antal, a Vörösmarty Könyvtár címzetes igazgatója írt is a Vár c. folyóiratban. König Róbert minden  műfajban alkotott (rajz, linómetszet, rézkarc, litográfia), de saját szavai szerint is a fametszést szerette leginkább. Kísérletező, mindig újat kereső művész volt, s ezt az is mutatja, hogy több nagyméretű szekkót is alkotott. (A fiataloknak mondom, hogy ez ugye a száraz falra festett képet jelenti, míg a freskót a friss vakolatra festi a művész.)  Öt éven át dolgozott a Mezőtúr melletti Szenttamás-Imre majorban található Almásy-kastély szekkó-sorozatain, szekkó-körképet festett Bólyban egy közösségi házzá alakított malomban, s 3x16 méteres óriásgrafikát alkotott Dégen, a Festetich-kastély parkjában.  Bevallom, hogy ezt még nem láttam, de hamarosan pótolom. 2003-ban doktorált az Organikus dinamika c. tanulmányával, egy év múlva pedig habilitált, az Equus et Mundus – A ló és a világ  - c. előadásával. (Ez az  egyetemi fokozat szabad tantárgyhirdetésre jogosít.) 2013-ban Munkácsy-díjat kapott, egy évvel később, 2014-ben szívelégtelenség következtében halt meg, követve feleségét, Lelkes Mária belsőépítészt.

   Munkásságát a fellelhető szakirodalom alapján jellemzem, három idézettel:

 

„ … a létezés anatómiáját König Róbert a kultúrák, a mítoszok és a mitológiák határmezsgyéjén, vagy keresztezési pontján felállított magaslesről vizsgálja és rajzolja tovább. Vagy festi és formázza. Görög, kelta, angol, archaikus német és kárpát-medencei magyar kulturális szellemi tartományok origójából indul el, és vándoroltatja sajátosan karakteres toposzait. ..

    König Róbert egy-egy megtalált téma, motívum hűséges bogozója, s ezt úgy teszi hogy közben rengeteg finom bonyolultságot is fölvállal, már-már vonalmanieristaként a részletekben is áhítja a tökéletességet, a totális megrajzoltságot. A látványt pedig csöppet sem szánja könnyűnek, nem adja olcsón a felületes szemnek.”

 

(Nagy Gáspár, Szombathely, 1997.)

 

„Művészete nem más, mint kísérletezés: a tudattalanul megtapasztalt, bennünket körülvevő természeti világ belső szerkezetének kibontása, feltárása, láthatóvá tétele. A világ jelenségeire rácsodálkozó ember játéka a méretekkel, az arányokkal.  Formai kiforrottság, határozott vonalvezetés, egyszerű, mégis szokatlan képszerkesztés elegye ez a művészet, ami sokféle hatást tükröz, mégis egyéni hangon bontakozik ki.”

 

(dr.Kalmár Zoltán filozófus, Székesfehérvár, 1998.)

 

„Fegyelme maga a szabadság. Mert látvánnyal, élménnyel, anyaggal azt csinál, amit akar. Valami nemzedékeken átörökített megátalkodottsággal bontja ki a teljességből mindazt, amit el kíván mondani. …Lefojtja a bravúrokat, a trükkös mutatványokat – a könnyű kézzel odavetett vonalakat megzabolázza -, mesterségének minden tudását  költészettel termékenyíti. Súlyos, veretes líra ez. Műveltségből, tájékozottságból, tapasztalatból, bölcsességből ácsolt vázat, szárnyakat, megbonthatatlan szerkezetet. Szerkezetet, ami nem röpül: röpít! …”

 

(Antall István újságíró 1998.)

 

 

   Nagy Gáspár 1949-ben született, a Vas megyei Bérbaltaváron. Mélyen vallásos családja a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban taníttatta tovább, ahol 1967-ben érettségizett. A jeles eredménye ellenére nem volt esélye egyetemre jelentkezni – akkoriban az egyházi gimnáziumokból reál szakokra is nehéz volt bejutni – ezért a Szombathelyi Tanítóképző Főiskola népművelés-könyvtár szakára jelentkezett. (Az intézmény ma az ELTE Savaria Egyetemi Központ nevet viseli.)  Középiskolai múltja miatt azonban egy év fizikai munkával kellett bizonyítania, hogy a szándékai komolyak. 1968-71 között tanultunk ott együtt, egy évfolyamban, s egy szemináriumi csoportban. Ekkor kezdett újra verseket írni (mert ahogyan egy interjúban elmondta, a pannonhalmi magyartanára az ott írt verseire csak annyit mondott: „Hát, ez nem Berzsenyi”), s mi közelről tapasztalhattuk azt a tudatosságot, elhivatottságot, amivel a költői pályára készült. Ekkor  jelent meg nyomtatásban, 50 évvel ezelőtt, 1969 májusában  az első két verse, a Pontok című a főiskola diák-antológiájában, a Jelentkezünk-ben, s a Stáció-járás című az akkor folyóirattá váló Életünk-ben. Ezzel  két verssel az egész későbbi pályája két fő vonulatát is előre jelezte, az elsővel a közéleti költészetét, a másodikkal a szakrális-vallásos líráját.

 Első munkahelyei fővárosi könyvtárak voltak, közöttük a Magyar Írószövetség könyvtára. Itt került szoros kapcsolatban Kormos István költővel, aki a további útján segítette. Ő mutatta be az Élet és Irodalom Új hang rovatában 1973-ban, ő bábáskodott az első verseskötet megjelenésénél 1975-ben, - a kötet címe: Koronatűz, - s ő hívta egy év múlva  szerkesztőnek a Móra Kiadóhoz. Hallgassuk meg ennek az első kötetnek a címadó versét Negyela Gergő előadásában. (Gyönyörű bűnt)

Gyönyörű bűnt

Torkig hull a koronatűz,
derékig füröszt a fájás;
szenes húsomba kényszerítik
fogaitok árulását.

A homlok nem perzselődik,
idegeim rághatatlanok;
hát iszonyúbb kínt viselek
annál, mit reám szabtatok.

Gyönyörű bűnt hagytam rátok,
a lázadást, mely több mint Dózsa György;
mit bánom, ha több az áruló,
de lázadót is teremjen e föld!

 

 

   Ez a vers tulajdonképpen helyzetdal. A költő Dózsa György szerepét veszi magára, s a vers végén egymással szembeállított két kulcsfogalom – az áruló-lázadó - később verseiben is visszatér. A közéleti költészet   tehát Nagy Gáspár életművének egyik fő vonulata marad a továbbiakban is. Három évvel később azonban már ennek a lázadó szerepnek az ellentettjét mutatja, az első alkotói évtized végén írott Nyelvem pallosával című versben. Elgondolkodhatunk azon, hogy mi változott meg a világban, mi változott meg a költőben. Következzen tehát ez a vers Schnee Vanda előadásában. ( …)

 

Nyelvem pallosával

Uram, ha verset szólna szám,
két kezem elé tapasztom,
csak a tenyér kérgét égeti
talán: te, ne halld meg hangom!

A kínlódás éve ez,
a végképp árvaságé,
a repülni-miért szólamé,
az áthúzott madáré.

A száj börtönudvara,
fog-katonák sorfala,
nyál-vizesárok nyara,
készül szavaim sara.

Uram, te suhogod nekem:
jöjjenek ketreces szavak!
S nyelvem pallosával ölöm
el őket... hallgatni szabad.

 

 

   Rokoníthatjuk  a verset Arany János Letészem a lantot c. költeményével. Mindketten verset írtak az elhallgatásról, a versírás lehetetlenségéről, de más-más lelki és szellemi pozícióban. Arany János az elvesztett szabadságharc és az elvesztett költőtárs, Petőfi miatti fájdalmában, Nagy Gáspár az időközben megtapasztalt közlési nehézségekre reagálva. (Egy példa: az 1975-ben induló Mozgó Világ c. folyóirat beköszöntő versét ő írta, de nem adhatta neki a Szaltószabadság címet, - hiszen az áthallásos lett volna, a sajtószabadságra , az akkor  korlátozott sajtószabadságra utalt volna -, helyette a Csak nézem Olga Korbutot címen jelenhetett meg.)

   Nagy Gáspár 1981-ig dolgozott a Móra Kiadóban, s ezalatt kb. száz verseskötet szerkesztője volt. Addigra  már akkora elismertséget szerzett az írótársadalmon belül a csendes következetességével, hogy az Írószövetség közfelkiáltással megválasztotta egyik titkárának.  Ebben az időben született az a verse, ami a dózsás lázadás vállalásának, folytatásának, a félelem legyőzésének  a bizonyítéka. A Félelmen túli tartomány c. versről van szó, amit ugyancsak a  Cserta Gábor által vezetett kamaraegyüttes előadásában tudunk meghallgatni. (Bejátszás…)  S a félelmek legyőzését bizonyítva, 1983-ban írta meg az eddigi legismertebb versét, aminek a címe: Öröknyár, elmúltam kilencéves. Egy év múlva, 1984-ben jelent meg, a tatabányai Új forrás őszi, 5. számában. A vers olvasható az egyik tablón, s most hallgassuk meg a költő hangján.(Bejátszás …)

 

Öröknyár: elmúltam 9 éves

a sír

                                              NIncs sehol

a sír                                                                               a gyilkosok

a test                                                                                                            se       I T T

                                              NIncs sehol

a test                                                                                                         se     O T T

a csont                                                                          a gyilkosok

                                              NIncs sehol

a csont

(p. s.)

egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!

 

 A vers alig kódolt jelentéstartalma könnyen megfejthető , hiszen kiszámítható volt, hogy Nagy Gáspár 1958-ban volt kilencéves, s a vers szavaiban – a NIncs-ben is háromszor és az utolsó sorok infinitívusaiban, a főnévi igenevekben is háromszor – ott volt látható nyomtatott nagybetűkkel Nagy Imre nevének monogramja. Róla szól tehát a vers. Az utóirat első sorában – emlékezhetünk Szophoklész Antigonéjára – ott van az örök erkölcsi törvény, „egyszer majd el kell temetni ...” Néhány héttel a lapszám megjelenése után – hogyan is érdemes ezt megfogalmazni?, pl. mindennapi nyelven? talán úgy, hogy – valakinél leesett a tantusz, rájött, hogy miről, illetve kiről is van szó a versben, s feltétlenül szükségesnek érezte feljelenteni a lapot és a költőt. A feljelentő személye természetesen ismeretlen. Több következménye lett. Elbocsátották a lap versrovatának vezetőjét, Sárándi József költőt, igazoló jelentést írattak a megbízott főszerkesztővel, Monostori Imre irodalomtörténésszel, s olyan politikai és gazdasági nyomás alá helyezték az Írószövetséget, aminek hatására Nagy Gáspár fél évvel később önként lemondott hivataláról. Az átmeneti 3 évben a Bethlen Alapítvány titkári funkciója biztosított némi jövedelmet az akkor már öttagú családnak. Mert 1988-tól a frissen  induló Hitel c. folyóirat szerkesztőségének munkatársa lett. Közben azonban történt még valami. Alig két évvel ezután az 1984-es  botrány után megjelent a másik híres-hírhedt vers, A Fiú naplójából, 1986 közepén, egy másik vidéki folyóiratban, a szegedi Tiszatáj-ban. Következzen a vers Negyela Gergő előadásában. (…)

 

Nagy Gáspár: A Fiú naplójából

 

…és a csillagos estben ott susog immár harminc

évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg

susog a homály követeinek útján s kitünteti őket

lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…

…és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság

a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod

alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre

elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teltömött

gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek

tócsafénye és fénytelen homálya…

…csupán el kéne hinned… de nem hiszed hogy éppen

ők jöttek-szöktek el s maszkabálból hogy éppen ők

azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon

tökéletesítik a fölösleges morgás-harapást…

…nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent

hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket

és másképp vert a szívem másért pirultam el

másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam

ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek

alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén

de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így

mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!…

 

 

 Párja az előzőnek, a témája 1956, annak  harmincadik évfordulóján. Erre utal az ezüstnyár harminc  évgyűrűje, a júdáspénz, az erkölcsi felelősség felvetése. A botrány ezúttal még nagyobb volt, a lap teljes szerkesztőségét elbocsátották, fél év szünet következett a megjelenésében, s köztudott, hogy az akkori politikai vezetés feje, Kádár János is felháborodott. Minden bizonnyal találva érezte magát.

   Még két politikai szereplést kell megemlítenünk. Az első – ugyan engedély nélküli  - nyilvános 56-os megemlékezésen, 1988-ban a Rákoskeresztúri Köztemető 301-es parcellájánál Nagy Gáspár felolvasta ezt a két verset, (az egyik tablón látható a fotó), majd egy évvel később, 1989 június 16-án, Nagy Imre és társai újratemetésének gyászszertartásán, a Hősök terén ő helyezte el Cseres Tibor elnökkel együtt az Írószövetség koszorúját.

   A nagyon várt rendszerváltás Nagy Gáspár számára nem okozott teljes elégedettséget, s ezt több versében is kifejezte. Különösen csalódással töltötte el az 1990 előtti demokratikus ellenzék két részre hasadása, - habár ez az ellentét már korábban is érezhető volt, kódolva volt a monori és a lakitelki csoport között -, erről több verse szól, közöttük a Békebeli kannibálok a legnyíltabban. Nem is vállalt más megbízatást, megmaradt a Hitel szerkesztőségében. 2000-ben Kossuth-díjjal ismerte el a kormányzat az addig életmű teljesítményét.  Élete utolsó éveiben, 2004-től a Katolikus Rádió kulturális szerkesztőségét vezette.  Ezekben az utolsó években született két nagy, összefoglaló verse, ódája. Mindkettőhöz Szokolay Sándor szerzett zenét. Az elsőt Nagy Gáspár egyenesen a zeneszerző kérésére írta, 2000-ben az államalapítás ezeréves évfordulójára. A Symphonia Ungarorum c. vers Görömbei András szavait idézve:   " …a mai magyar költészetbõl egy ideje hiányzó nagy közösségi óda, milleniumi számvetés", Szokolay Sándor milleniumi szimfóniájának szövegkönyve.  ... Az a mába érõ üzenete ennek a kompozíciónak, hogy a legmélyebb állapotból is föl tudott emelkedni ez a nép, van tehát esély a megváltásra csak hit és jellem kell hozzá.” A másik óda hét részből áll, a címe: Október végi tiszta lángok, és 2006ban, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára készült. Méltó módon zárta le vele a költő  az 1956-ról szóló verseinek sorát. Életében 12 verseskötete és 4 prózakötete jelent meg, többségük a kiállítást keretező két vitrinben látható. 2007 január 3-án érte a halál.

   Ezt a gondolatkört hadd zárjam két hivatkozással. Mindegyik egy-egy internetes forrásra utal. Nagy Gáspár teljes életműve elérhető a nagygaspar.hu url-en, s még a róla szóló írások és egyéb információk is. Egy másik honlapon pedig, annak egy rovatában a költő mai jelenlétének a művein túli jelei találhatók meg, a következő három szót kell csak a keresőbe beírni: Nagy Gáspár jelenléte.  Ebből egy különleges elemet kell megemlítenem: egy tér viseli a költő nevét, s nem is akárhol, itt a szomszédban, Agárdon. Felmerülhet a kérdés, hogy miért és hogyan. Ugye, felmerült?

A rövid magyarázat: a téren lakik az agárdi Chernel István Általános iskola és Gimnázium magyartanára, Sándor György, aki 1974-ben Pannonhalmán, érettségiző diákként ministrált Nagy Gáspár esküvőjének szertartásán,  később a debreceni egyetem diájaként is találkozott vele, majd barátság alakult ki közöttük. Kezdeményezésére vette fel a tér a költő nevét 2015-ben.

 

   A kiállítás 34 tablójának központi része tehát a 12 linómetszet és a hozzájuk kapcsoló 12 versszak. Létrejöttükről König Róbert felesége, Lelkes Mária számolt be a Kisgrafika c. folyóirat 2007.1. számában, ezzel az írással gyászolva a költőt. A cikk szövege olvasható az egyik tablón is. Innen tudhatjuk pontosan, hogy a Képzőművészeti egyetem tihanyi nyári alkotótáborába König Róbert 1998-tól kezdve vendégeket hívott a társművészetek köréből. Az első meghívott Nagy Gáspár volt. Nagy érdeklődést és tetszést aratott a szereplése. A házaspár és a költő között tartós barátság alakult ki. Ősszel egy Balaton-felvidéki útra hívták, Tihanytól Révfülöpig, s ennek az útnak a hatására készített el a grafikus 18 linómetszetet. Gáspárt a következő nyáron is meghívták,  ő akkor 12 metszetet választott ki, s a következő őszön-télen elkészült hozzájuk a vers. Előbb egy reprezentatív album lett a művekből, 2000-ben, ötven példányban, majd 2008-tól, Nagy Gáspár halála után kiállításon mutatták be a műveket. Először Budakeszin, majd vándorkiállítássá alakulva napjainkig már az ország szinte minden vidékén. Tavaly ősszel egészítette ki a Bencés Diákszövetség, s ezen belül a Nagy Gáspár pannonhalmi osztálytársaiból szerveződött csoport azzal a további 10 tablóval, amin a művek köré egy tömör költői portrét rajzoltak.

 

Részlet az 50 példányos album előszavából, Szakolczay Lajos irodalomtörténész írásából:

 

„Tihany ezeréves méltóságos csöndjében, a Belső-tó fénnyel írt keresztje maga volt a csoda. Ez a természeti jelenség, a hely ihlete kellett ahhoz, hogy a költő és a grafikus együttes, a két művészeti ág sajátos kifejezőerejét ötvöző visszapillantásában megelevenedjék a keresztény Magyarország sok gonddal viselős történelme.
Az a szívszorító Pannon-élmény, amit égi és földi hatalmak, biblikus jelképeiket valósággá élesztve, ránk testáltak.”

 

Görömbei András szavai a versről:

 

„ A Symphonia Ungarorum ikerpárja, a König Róbertnek ajánlott, az õ mûveitõl ihletett tizenkét részes kompozíció, a Hullámzó vizeken kereszt szintén történelmi számvetés. Lírai szituációja szerint a helyét nem találó költõt a grafikus történelmünket idézõ képei segítik ahhoz, hogy múltunk példáiból merítsen hitet és erõt. A magyar múlt képsorai a felidézés, megjelenítés és az értelmezõ, sugalló reflexió egységében jelennek meg a kompozícióban. Költõi tanúságtétel ez a mû a kereszténység magyarságot megtartó értékérõl. A történelmi tényekbõl építkezõ bizalom és biztatás verse. A sugallatos történelem-idézés arra is fényt vet, hogy Nagy Gáspár költõi világának minden idõben "egyenes testtartás"-a gazdag kulturális és történelmi erõforrásokkal rendelkezik. A megidézett történelemben az ellenségek tömegei ellenére megtartotta ezt a népet hite és a szabadságáért cselekvõ áldozatkészsége, a keresztény hit és a magyar virtus összekapcsolása.”

 

 

 

 

Az első kiállítás, nem véletlenül,  Budakeszin volt, a költő családjának lakóhelyén 2008-ban. A megnyitót Korzenszky Richárd tihanyi perjel mondta. Most tőle idézek részleteket:

 

„’Rendhagyó ez a kiállításmegnyitó, mert a szavak elnémulnak – rendhagyó, mert

nem egyszerűen emlékezünk valakire, aki volt, hanem aki valóban volt, az jelen van ma is.

Nem lehet föltenni azt a kérdést, hogy ki volt Arany János. Csak úgy lehet beszélni

róla, hogy ki Arany János. Nem lehet azt mondani, hogy ki volt Nagy Gáspár. Ki

Nagy Gáspár? ………….. Nagy Gáspár írástudó volt, és felelős. Írástudó. De föl kell tennünk a nem szokásos kérdést: vajon hol van az írásolvasók felelőssége? Tűnődjünk el ezen! Az írásokat olvasni kell! …. Nagy Gáspárnak egyik legnagyobb tette, hogy világosan kimondta: Nem szabad feledni! Soha nem szabad feledni, és főleg az igazságot nem szabad elfeledni, és nem szabad kimondatlanul hagyni. Felelősség ez nem csak azoknak, akik mesterei és művészei a szónak, felelőssége ez azoknak, akik találkoztak és találkoznak a szó mestereivel. ….„Hullámzó vizeken kereszt…” A hajó az egyház jelképe, ősidők óta. A kereszt pedig az egyházatyák írásaiban, képi világában a hajónak az árboca. „Hullámzó vizeken kereszt…”  ….

Soha ne tegyük föl így a kérdést: ki volt Nagy Gáspár? Csak arról lehet beszélni,

hogy ki Nagy Gáspár. Egyenes gerincű, tiszta ember, aki hűséges volt gyökereihez,

becsületes szüleihez, vasi falujához, európai Magyarországához. Ember volt, aki nem függött politikától. Tiszta tekintetű ember, akinek volt bátorsága kimondani az igazságot, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Nagy Gáspár az az ember, akinek költészete nem feledhető. Az a költő, akinek sorai erőt adnak. Akire nem egyszerűen emlékezni kell. Az az ember, aki kell, hogy elkísérjen bennünket az úton.” (Eddig az idézetsor.)

   Miért épp 12 képet választott Nagy Gáspár? Tán ő is az útra gondolt, hiszen ugye  az egyik legelső versének a Stáció-járás címet adta.  A képeken is és a versekben is benne van történelmi utunk, hazánk ezer éve. Ezek versciklus  első sorai:

 

Uram királyom
paripás vonalvitézem
egyedül tiéd az érdem
ha kiszakad tollamból ez ének

További részletek:  A harmadik rész így kezdődik:

 

Jön a Nap s vele István
fölkel minden pogány ellen
Koppány köveit is tisztán
beépíti falba verten

A nyolcadikhoz írt teljes vers:

Kőtengeren kővitorla
úszik bibliai tájban
mintha árnyéka ki volna
tűzve a bazalthegy oldalában
így haladnak fény és árnyék
ezer éve furcsa tárlat
fölöttük repülőn szállnék
vagy mint búcsúzó madárraj
sötét felleget borítva
fehér templomrom egére
de a zúgást a harangét
visszahoznám mindig délre
mert ameddig egy harang szól
és a tájban áll kőkereszt
Isten addig ott araszol
ladikodban s veled evez.

 

Hadd zárjuk a megnyitót a tízedik képhez írt verssel, Schnee Vanda előadásában, megköszönve a megtisztelő figyelmet.

 

Lásd egybe és lásd külön is
háttal a viznek szivárvány
úszik zöld esőfüggöny-tincs
szétpermetezve a látvány
kapujában ég emléke
mandulafákkal mit üzen
elsötétülő nagy kékje
amikor már esti tüzet
gyújtanak körbe a csillagok
ezt látod mióta nézed
elbűvölten hogyan ragyog
vízbe hullva annyi fényed
s ér tovább le tófenékig
mint a röntgensugár ahol
átfúródik nádszéléig
szépségétől nem nyughatol.

 

Polák István: A furmányos ponty. Egy érdekes riportról  (Bakos András:  Hogy érzed itt magad, apa? Élet és Irodalom, 2019.51.sz. dec.13. 10.p.)

 

   A hetilap idei utolsó előtti számában megjelent kolumnás (egész oldalas) írást szinte véletlenül olvastam el. Több oka van annak, hogy érdemesnek látom írni róla. Először azért, mert a cím nem sokat árul el a tartalmáról, s ez jó. Alighanem azért kezdtem el én is olvasni, mert érdekelt, hol van az az „itt”. Hamarosan kiderült, de nem egyszerre. Ezért én is lassan árulom el. Ugyancsak lassan fedem fel, miért írok róla.

   Az illusztrációtól mentes, öthasábos írást csillagokkal tagolja hét részre a szerző. Az ötödik rész végén lévő bekezdés az, ami annyira meglepett, hogy miatta megtöröm a honlapomat az utóbbi három hónapban övező hallgatást. Ezt a hallgatást persze főként a kényszer szülte, egyrészt nem volt rá időm se, energiám se (más irányú elfoglaltságom miatt), hogy a korábbi gyakoriságot akár csak közelítően is frissítsem a tartalmat. De és másrészt  talán a közlési kényszer is hiányzott. Nem lépte át az ingerküszöbömet olyanféle téma, ami korábban szólásra bírt. Pedig lehetett volna, de ezek szerint a küszöböm magasodott. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azt már régebben tapasztaltam – egy napilap és egy hetilap kéretlen olvasói-levelezőjeként - , hogy nemcsak a költőket éri el és teperi le az ihlet, hanem a publicistákat is. Az újságíró, ha nem épp megrendelésre foglalkozik valamely témával, érdeklődési körének és közléskényszerének a függvényében sokszor nem tud ellenállni a belső kényszernek, s ír akkor is, ha még nem tudja, hogy hol jelenhet meg a cikke.)

   Az ismertetésre váró cikk tehát riport, mégpedig önriport. Helyszíne a Baranya megyében található merenyei horgásztó. Merenye Szigetvár közelében van, 120 hektáros, 2,5 méter átlagos mélységű  mesterséges horgásztóval, amelynek a közepén egy hajdani aszfaltút húzódik. Ebben hasonlít a közelünkben lévő fehérvárcsurgói víztározóhoz. S abban is, hogy mindegyikben óriások élnek. Akkora halak, amelyeket (akiket) csak kifogni szabad, hazavinni nem. Vagyis itt a horgászat mentes mindenféle ragadozói ösztöntől, valóban sport, a teljesítményért folyó verseny. A cikk azért önriport, mert a három szereplője egy család három generációjának férfiúja. Nagyapa, apa és fia. (Ez a körülmény lehet a második ok, ami miatt írok róla. Közeli ismerőseim számára evidens dolog a mániám, a háromságelméletem. Minden érdekel, ami három.) A riportot az „apa” írja, aki – na de erről is később.

   A horgászat egy rövid ideig részét képezte családi programunknak.  Kb. 35 évvel ezelőtt, amikor a fiamnak felkeltette az érdeklődését. Akkoriban még csónakázni tudtunk a Velencei-tavon, mert volt mivel. S emlékszem még néhány részletre, ismerőseimtől és a médiahírekből azt is sejtem, hogy a pecások tábora nagyon különös kaszt. Hasonlatosan a megszállott túrázókéhoz. Összetartók, szabálykövetők, környezettudatosak. A megszállottságot a riport egy részletével érzékeltetem: „Áder János ül a szerelékes ládáján a szegedi Maty-éri evezőspálya partján 2018. június 7-én, ömlő esőben. Úszós készségének horgán egy szem kukorica. Mellette állok, interjút készítek vele. Ettől egyikünk sem boldog. A Magyar Országos Horgász Szövetség elnöke, Szűcs Lajos kormánypárti országgyűlési képviselő sem repes örömében mellettünk. Egy tévéstáb technikusa az előbb taposta szét az etetőcsészés spiccét: a karbonszál nagyon erős, de törékeny. A kár cirka hatvanezer forint.

A Magyar Horgászat Nagyköveteinek Találkozóján vagyunk, híres emberek versenyeznek egymással, népszerűsítik a szabadidősportot, a média pedig ebben közreműködik.

Később, nagyon emlékszem, a part tetején röhögök a megszeppent kollégán, és ahogy hallom magamat, el is keseredek. Nem akarok cinikus lenni. Maradjon csak a kétségbeesés, az tisztességesebb program.”

    A riportból kiderül, hogy a merenyei horgásztóra előre kell helyet foglalni, s már van olyan stég, ami 2023-ig elkelt.  Hogy miért? Megint idéznem, kell, mert így hiteles: Ahol inkább nagy halak vannak, ott a zsákmány zöme azonnal megy vissza a tóba. A tíz-húsz kilós monstrumok több százezer forintot érnek, néha lopják, csempészik is őket: nyomoz a rendőrség, a Nébih. A harminc kiló körülieknek már nevük van. Különös ismertetőjegyeikről, például pikkelyük mintázatáról meg lehet őket ismerni. Merenyén például Púpost 2019 májusában fogta ki a Szlovákiából rendszeresen ide járó Marek Lipovsky. Akkor 44,40 kilogrammot nyomott a híres hal. Két hónappal korábban Kovács Péter fogta ki és fényképezkedett vele. A mi helyünkön néhány napja esett zsákmányul a Kis Púpos, az csak 36 kilós. Életre szóló élmény egy ilyen találkozás, legalábbis az embernek.

   S essünk túl a politikailag érdekes aktualitáson. Bakos András újságíró, költő az uniós választásokig vidéki lapoknak dolgozott, mezőgazdasági, természetvédelmi szakújságíróként. A KESMA-korszak egyik  idei  áldozata lett, s erről sok helyen lehet olvasni. Lásd az írás alatti url-eket. Fekete báránnyá válásához az is hozzájárulhatott, hogy gyakori szerzője az ÉS-nek is, a mai napig.

   Úgy érzem, itt az ideje annak, hogy leleplezzem magam, miért is fogtam újra cikkismertetés írásába. A következő mondat miatt (s ez a mondat szoros folytatása a legutóbbi idézetnek, átfedéssel folytatom): „Életre szóló élmény egy ilyen találkozás, legalábbis az embernek.

És a halnak? A ponty az egyik legtanulékonyabb az édesvízi halak között. Hallottam, de nem tudom elhinni, hogy egyes nagy pontyok, amint megérzik a szúrást, indulnak, arra, amerre húzzák-vonják őket, hogy minél hamarabb szabaduljanak.” Itt dőlt el, hogy írnom kell a riportról. Mert én elhiszem. Sőt, továbbgondoltam. Elneveztem az ilyen halakat furmányos pontynak. Két lehetőség  is van a furmány elképzelésére, már azon túl, hogy a ponty valóban jobban jár, ha elébe megy a már korábban tapasztalt és megjegyzett szabadulásának. Mindenképpen tanult tevékenység ez az elébe menés, vagyis kognitív. (Épp a minap vizsgáztam a  funkcionális kognitív stilisztika c. tantárgyból.) Funkcionálisan kognitív. De mi van akkor, ha a ponty továbbgondolja? Ha nemcsak magára gondol, hanem a szákolás közben általa látható másikra, az emberre is? Két lehetősége is van erre a továbbgondolásra. Egyik pozitív irányú, azaz horgászbarát, a másik nem. A pozitív: a ponty tudja, hogy visszaeresztik, tehát elgondolkozik azon, hogy akkor miért húzzák kifelé. Tudhatja-e, hogy nem elsősorban fogyasztási célból? Ha ismeri a tóban élő nagy haltársait, s konzultál velük a visszaeresztésekről, akkor sejtheti, hogy erre a tóra nem a halászlé vagy halpaprikás kedvelői járnak pecázni. A sporthorgász a fárasztásért, a küzdelemért, s annak jutalmaként a szákolásért horgászik. Sőt, épp tegnap egy régi kollégám, akinek említettem ezt a riportot,  azt mondta, hogy a szákolás a horgász igazi célja. Tehát a pozitív magyarázat az lehet, hogy a fárasztás ereje a horgászt felkészítheti a szákolás várható élményére, látványára, de ha az óriásponty nem ellenkezik, akkor a szákolás pillanatáig megtéveszti a horgászt. Aki azt hiheti, hogy kicsi lesz a zsákmány, s csak a megpillantásakor akad el a lélegzete. Tehát a ponty a katarzisra játszik, azt növeli a meglepetéssel. Ha azonban a horgász mégse a szákolást tartja a trófeaszerzés csúcsának, hanem a küzdelmet (mert Madách szerint is mi az ember létének a célja? hát a küzdés maga), akkor bizony a furmányos ponty jól kitol vele. Megfosztja a küzdelem élményétől. Ez tehát a nem-horgászbarát változat. Nekem ez tetszik jobban, a furmányos ponty furmánya itt nagyobb. S ezek után ki-ki eldöntheti, hogy melyik elképzelés a számára tetszetősebb.

   (Zárójeles megjegyzés. Gondolkodjunk el azon, hogy régi és új nagyjaink között milyen arányban voltak-vannak  vadászok és horgászok. A vadásztrófea ára a vad élete. A horgásztrófea ára – a felszerelés és engedélyek árán túl –  a mérőszalag, a fotó vagy videó. A trófea tehát nem szerelhető a falra, nem vihető el a múzeumba. S ha még a fotózás is elmarad, ahogyan a riport végén el is maradt, lemondott róla a riporter, akkor a múló emlékezet őrzi csak az élményt. Ezt mutatja az utolsó idézetem, a riport záró része: „Éjjel fél tizenegykor a lakókocsiban krimivígjátékot nézünk, egy idő után már csak én nézem. A fiam elaludt, az áttopogott patkányos éjszakák után most olyan mélyen, hogy nem hallja meg a kapásjelzők távérzékelőjének hangját. Pedig megszólal, és két lámpa is villog rajta. Hal, egyszerre két boton? Kimegyek a stégre, fölveszem az egyik botot, és már érzem, hülyeséget csináltam, mert egyedül nem boldogulok. Félkézzel előveszem a telefont, ébresztem apámat. Mire odaér, a bot megkönnyebbül. A csali érintetlenül jön ki. A hal a másik horogra kapott, ezt a zsinórt csak begyűjtötte menet közben. A másik boton tényleg érezni valamit, ahogy megemelem. Negyedóra múlva átadom apámnak, kimerítem szákkal a pontyot, betesszük a bölcsőbe, megmérjük. Tíz kiló fölötti ez is. Sosem fogtam még ekkorát. Csapkod szegény, és a nagy hal látványos vergődése megérint, jobban, mint az összes eddigi halamé. Úgy érzem, túl sokáig tartana most kezet mosni, előhalászni a telefont. Gyorsan visszaengedem. Nincs róla dokumentum. Mintha én is eldönthetném egy eseményről, hogy megtörtént, vagy sem.

A fiam nem érti, miért nem fényképeztem. Nem maradt semmim, amivel bizonyíthatnám, volt értelme annak, hogy itt jártam.

Talán majd legközelebb.”)

 

 

https://444.hu/2019/05/28/harom-vezeto-ujsagirot-kuldtek-el-a-valasztas-masnapjan-a-szegedi-delmagyartol

http://szegeder.hu/vezeto-ujsagirokat-rugtak-ki-a-delmagyartol-az-ep-valasztas-masnapjan-allitolag-politikai-oka-lehet/

https://www.promenad.hu/2017/08/25/ujsagiro-mint-kampanyfonok/

2017.08.25-ös írás

https://www.delmagyar.hu/jegyzet/elfolyt-a-penz-615070/

2018. 02. 21.

 

Hogy érzed itt magad, apa?

PUBLICISZTIKA - RIPORT - LXIII. évfolyam, 50. szám, 2019. december 13.

• Nagyítás
• Kicsinyítés
• Nyomtatható
• Cikk küldése
• Ajánlom

A faházunkhoz nincs lépcső, tuskón lépünk föl a tornácra. Benn két deszkaágy szivaccsal, polc az ajtó mellett, szúnyogháló az ablakon. Erre a komfortfokozatra számítottunk. Vezetékes víz nincs, hoztunk otthonról két húszliteres kannában. Áram sincs, de van nálunk napelemtábla. Autóillatosítót hagytak az egyik szögön, akik előttünk jártak itt, a polcon fél tekercs törlőpapírt, kávéskanalat, a sarokban mosogatószivacsot. A tornácon szétszórva áztatott búza maradt, vékony, száraz sárréteg és egy Franciaország alakú aromafolt, szaga alapján májas-polipos. 

Még pakolunk, megérkezik a halőr terepjáróval, lakókocsit vontat, betolja a ház mellé. Az lesz a fiam szállása. A kisház apámé, enyém és apám kutyájáé. A fiam fél éve lefoglalta ezt a helyet, öt napra.

Horgászok vagyunk.

Horgászott a nagyapám, utána apám és én is, de ahogy a nagyobbik fiam megszületett, egy ideig nem jártam el, mert a megye másik felébe ingáztam dolgozni, alig lehettem otthon. Ötéves volt Máté, amikor megnéztük vele apámat a Tisza-parton horgászat közben. Annyira föllelkesült, hogy másnap neki is engedélyt kellett váltanom. Akkor nagyon jólesett, hogy megint mehetek, vele. Ez a ciánszennyezés utáni évben történt, a Tiszában szinte csak törpeharcsát lehetett fogni. A törpe nem finnyás, benyeli a csalit, megindul, és méretéhez képest meglepően nagy erővel húz. Ennél jobb szórakozás nem kell egy gyereknek. Délutánonként tűkön ülve várt otthon, vinnem kellett pecázni. Mihelyt megtehette, ment egyedül. A vízparton barátkozott, szinte minden barátja idősebb; tűzoltó, gimnáziumi művésztanár, napelemszerelő vállalkozó, segédmotoros nyugdíjasok. Közgazdász, három éve cégvezető. Hétvégenként számomra elképzelhetetlenül nagy halakat fog, kezeli a sebeiket, megsimítja a fejüket, és visszaengedi őket. Sokáig én sem tudtam elképzelni jobb időtöltést, mint ezt a kényelmes, matató semmittevést, látni az ismerős rezdüléseket a vízen. Az agy szinte álomszerű állapotban szabadul meg ilyenkor mindentől, ami fölösleges. Egy versenyen kezdtem először rosszul érezni magam: ültünk egymás mellett, a könyökünk majdnem összeért, és mindenki reszketett azért, hogy fogjon valamit. Rengetegen voltunk, és azóta még többen vagyunk a parton. Azért megyek még mindig, mert néha sikerül csöndes helyet találni, és jó lenne szeretni ezt megint, tudom, hogy lehet. Átázott, levetett, kihűlt cipőt húz így föl újra az ember.

A merenyei víztározóban, ahová jöttünk, nagy halak élnek. Ez Magyarország egyik legjobb horgászhelye, a harminckét faház egyikét-másikát már 2023-ig lestoppolták. A bevezetőútnál van büfé, percenként száz forinttal működő zuhanyozó, vízöblítéses WC, akkutöltő. Elfogadnak üdülési csekket, szépkártyát.

A házhoz a tavon stég tartozik, és lemezladik. Hoztunk hozzá villanymotort. A fiam azt szereli, el kell indulnunk vele minél hamarabb, mert korán sötétedik.

A tó két és fél méter mély, és szélesebb, mint a Duna. Közepén, hosszában a víz alatt makadámút húzódik. A meder alját a legtöbb helyen mély iszap borítja, az úton viszont koppan a teleszkópos meszelőnyél, amivel a fiam tapogatja a medret. Én kezelem a villanymotort, ő irányít, merre tartsak. Mert most ő hozott el minket horgászni, és azon van, hogy minden jól sikerüljön. Miattam is aggódik, azt hiszem.

– Hogy érzed itt magad, apa? – kérdezi váratlanul, és lesi az arcomat. Ez a komoly figyelem jellemző rá kisgyerekkora óta.

A stégen összetoldott két hosszú műanyag csövet, méteres darabokból. Lenn ólomsúly, fenn alkonykapcsolóval működő égő. Ezek a bójáink. A többiek bójái is ilyenek. A víz alatti út szélén, egymástól húsz-huszonöt méterre engedi le ezeket a csöveket. A kettő között lesz a mi területünk, a stégtől kétszázötven méterre. Az úton keresgél ennivalót a legtöbb hal, oda érdemes bejuttatni a horgainkat. A bóják többsége pirosan világít. – Majd nézd meg, milyen szép lesz ez este! – mondja csillogó szemmel a fiam.

Tényleg szép. Mintha repülőtéri leszállópálya lenne a tó közepén.

*

Áder János ül a szerelékes ládáján a szegedi Maty-éri evezőspálya partján 2018. június 7-én, ömlő esőben. Úszós készségének horgán egy szem kukorica. Mellette állok, interjút készítek vele. Ettől egyikünk sem boldog. A Magyar Országos Horgász Szövetség elnöke, Szűcs Lajos kormánypárti országgyűlési képviselő sem repes örömében mellettünk. Egy tévéstáb technikusa az előbb taposta szét az etetőcsészés spiccét: a karbonszál nagyon erős, de törékeny. A kár cirka hatvanezer forint.

A Magyar Horgászat Nagyköveteinek Találkozóján vagyunk, híres emberek versenyeznek egymással, népszerűsítik a szabadidősportot, a média pedig ebben közreműködik.

Később, nagyon emlékszem, a part tetején röhögök a megszeppent kollégán, és ahogy hallom magamat, el is keseredek. Nem akarok cinikus lenni. Maradjon csak a kétségbeesés, az tisztességesebb program.

Munkahelyemet, a magyar vidék legrégibb napilapját, ahol tizenhét évesen publikáltam először, és ahová öt évvel később fölvettek, amerikai tulajdonosa, egy nyugdíjalap 2017 őszén eladta Andy Vajnának. Másnap a Facebookon megosztott cikkeink alatti kommentekben a jól értesült olvasók már leírták, miféle emberek vagyunk. Főnökeinket leváltották. Mikulás napján, amikor a szerkesztőségben édességcsomagokat sorsoltak ki és hoztak-vittek piros sapkás lányok, a kiadóigazgatói irodában két kollégámtól elköszöntek. Aztán eljött hozzánk Andy, ajándékot is hozott: A víz érintése című filmet, amely egy fogságban tartott halember és egy néma takarítónő szenvedélyes szerelmi története. Premier előtti vetítés, mindenkinek kötelező lett volna részt venni rajta. Elsumákoltam. Úgy kellett ez a hőstett, mint egy falat kenyér.

A kollégáim azt mondták, Andy a vászon előtt a filmről beszélt, hogy szerinte Oscar-díjat fog kapni – tényleg kapott –, ami pedig minket illet, az egzisztenciákat érintő változások lezajlottak, dolgozzon mindenki nyugodtan. Később eladott minket Mészáros Lőrincnek, aki az összes újságját nekiajándékozta a Közép-európai Sajtó- és Média Alapítványnak.

Mind visszahúzódtunk a menedékünkbe. Ahhoz a témakörhöz, amelyről többé-kevésbé úgy írhattunk, ahogyan azelőtt. A mezőgazdaság és a természetvédelem mellett a horgászat volt az enyém. Ki tudja, meddig pecázgattam volna még tovább abban a féllábszárig érő vízben. Csongrádról értem vissza a szerkesztőségbe hétfő este. Odalépett hozzám a főszerkesztő, kérte, menjek be az irodába, szeretnének velem is beszélni. Előttem a papír, de nincs nálam az olvasószemüvegem. A kiadóigazgató – gimnazista korunk óta ismerjük egymást – levette a fejéről a sajátját, odaadta. A szerződés szerint közösen megállapodunk arról, hogy vége. Aláírtam.

Le akartam mondani a családi nyaralást, de a feleségem szerint épp ilyenkor kell kipihennie magát az embernek. Amikor a fiam megkérdezte, elmennék-e vele és apámmal Merenyére, mert a barátja nem ér rá, megint nem akartam, de a feleségem azt mondta, igenis menjek el. Legyünk együtt.

*

Késő este a stég felől visítás hallatszik.

Nem a kapásjelző. Patkány.

Már alkonyattól lehetett hallani motozást a nádasból, a ház alól. A kutya nyugtalan. Valami rágcsálja a lakókocsi alját is, nyilván patkány. A fiam dobbant, egy időre abbamarad a recegés.

Ezeknek szórhatták szét az áztatott búzát, akik előttünk horgásztak itt. Talán jobb, ha találnak ennivalót maguknak, mint ha keresgélnek. Eleinte kinyitjuk az ajtót, a hang felé villantunk a lámpával, de egyiket sem látjuk meg, pillanatok alatt eltűnnek. A stégen összekaptak a kiszóródott etetőanyagon, nyilván ezért visít valamelyik. Odamegyek, a vízbe ugorva menekülnek. Kíváncsi vagyok rájuk, milyenek, mekkorák. Természettudományos érdeklődés ez, nem látok bennük szimbólumot. A földút túloldalán, a háztól néhány méterre nemrég takarítottak be, itt-ott kukoricacsövek látszanak a földön. A patkányoknak az a kukorica nem kell, jobb a halcsali és az etetőanyag.

Éjjel kettő körül az ágyon a képembe szuszog valami. Mi lenne: a kutya. Ki kell mennie, apámat nem akarja felébreszteni. Öreg golden retriver, ilyen aranyos kutyánk nem volt még. Megyünk együtt. Segítenem kell neki, mert bár le tud ugrani a tornácról, fölfelé már nehezen boldogul, emelni kell a hátulját.

Reggel elballagok a halőrházi mosdóba, közben keresgélek, hátha találok valahol lépcsőt vagy valamit, ami annak való. Akad két blokktégla. Nekünk jó, de a kutya valamiért nem hajlandó rálépni, talán azért, mert lukacsos. Marad az emelgetés.

Apám ül a horgászszékén a tornácon, hallgatja a rádiót, nevet, mérgelődik. Ezt műveli másnap, harmadnap, negyednap is. Vagy a Kossuth, vagy egy horvát nyelvű kereskedelmi adó jön be.

Néha kitelepülünk a stégre, figyelni a mozdulatlan botokat. Olvasok, fényképezek. Figyelem magamat. Most mintha kicsit tetszene, amit látok, de nem kell nagyon elbízni magunkat, ez még lehet illúzió.

Főzök. Hoztunk gázpalackot, hozzá való támaszos égőfejet, megáll rajta a wok is. Rántott tököt sütök olajban, gombát párolok, tojást ütök rá. Főzök lecsót, paprikás krumplit, pácolt paprikás tarját sütök, azt kicsit elsózom. Halat nem eszünk. Ha akarnánk, azért külön kellene fizetni.

Esténként a nagyfiam laptopján megnézzük a Csernobil-sorozatot. Ha recseg a padló, fölkelünk, topogunk. Apámnak mindez tökéletesen megfelel, azt hiszem, nekem is. A kutya épp ott van, ahol ketten csoportosulunk, és nagyon boldog, ha mind együtt vagyunk.

Csak a fiam bosszankodik, mert egyelőre nem fogunk rendes halat. A hat bot kapásjelzői némák.

*

Miért nem fogunk?

A szomszédok fognak. A fiam meglátogatja őket, elbeszélget velük, és arra jut, ugyanolyan jó helyen vannak a horgaink, mint az övéik, a csalink is rendben van. Az előkéink viszont hosszabbak. Rövidebbel kell próbálkoznunk, tehát rövidíteni kell a távolságot az ólom és a horog között. Lényegtelen apróságnak tűnik, de nem az.

Hagyományosan úgy akad horogra a hal, hogy bekapja a csalit, a beleszúrt horoggal együtt. Ezt a húzást a zsinór közvetíti a partra, a bot vége meghajlik, a horgász beránt, a horog beleakad a hal szájába. A kívülálló számára ez ősemberi, kegyetlen művelet.

A bojlis horgászat, amit mi művelünk itt, sokkal kifinomultabb. Nagyon messzire van a parttól a horog, hosszú a zsinór a vízben, hosszan is nyúlik. Ahhoz, hogy a horogig kitartson a rántás ereje, egy pillanat alatt hátra kellene futnia a horgásznak tíz métert, és közben rántani. Igazán kemény sport lenne.

A ponty, ha már egyszer megfogták, nagyon óvatosan vesz a szájába minden ételt, és ha szúrósat érez, gyanút fog. Ezért nem a horogra, hanem a horog öblénél hosszabb, vékony szálra erősítik a csalit. Azon nem érez semmit a hal. Behörpöli – a szál pedig a szájába húzza a horgot. Még ilyenkor is kiköpheti akár, ha viszont megriad, a zsinór kifeszül az ólomig, és a hal magát akasztja föl. Ha hosszabb az előke, nagyobb az esélye megszabadulni a kellemetlen falattól, még mielőtt mi a parton bármit is észrevennénk.

A vékony szálon lógó cseresznyeszemnyi gombócot bojlinak nevezik. Ezt édes illatú vagy gyomorforgató szagú aromával ízesítik. Az így kezelt gombóc másfél napig is lehet a vízben, egyben marad, és még utána is erős szaga van a levegőn.

A bojlis horgászok többsége nem viszi el a halat. Kifogják, megmérik, lefotózzák, visszaengedik.

– Fényképezzél, amennyit csak tudsz! – biztat a fiam, amikor a rövidebb előkével megfogja az első, tizenkét kilós nyurgapontyot. Arról, ahogy visszaengedi, filmet kell készítenem. A második hal éjjel jön. Tizennyolc kilós tükörponty. Menekülne a nádas felé, a fiam ezt észreveszi, direkt a nádas felé húzza a bottal, erre a hal rögtön visszafordul. Amikor a stéghez jön közel, föltekeredhetne valamelyik oszlopra. A fiam dobbant a deszkán, a ponty megriad, visszafordul a meder felé. Vagy húsz percbe telik, mire elfárad. Kiemelem a szákkal, pontybölcsőbe tesszük, hogy ne üsse meg magát, amíg vergődik. Átnézzük. Nagyon szép, egészséges. Ahogy engedjük vissza, a fiam dünnyög neki, nevet.

Tudok örülni az örömének.

*

Hat kiszuperált telefonfülke áll a halőrháznál, egy roncsautó mellett.

Vajon miért?

Mire odaérek a büfébe, kitalálom, de azért megkérdezem a halőrt, aki megerősít. Igen, ezeket beborítják lemezzel, és pottyantós WC-k lesznek egy-egy faháznál. A forgókotró lyukat ás, a fülkét ráállítják, kész. Szórni kell bele időnként klórmeszet, és ha megtelt, betemetni, újat ásni.

Azt hiszem, ez az, amiért akár szeretni is lehet minket.

És ebben hasonlítunk is egymásra, félmillió magyar.

A horgászok mindent fölhasználnak a szívószáltól a süntüskén át a kindercsoki-kapszuláig. Az egyik híres szegedi versenyhorgásznak etetőanyag-keverékek viselik a nevét, de a feleségétől elorzott mikroszálas porseprűből készített műlegyekkel fogja a balinokat. Láttam filmen, hogy egy sporttárs megfaragott, hármashoroggal ellátott sárgarépával csalja lépre a csukákat. A magyar horgászcikkipar nem a befektetett tőke miatt erős, hanem mert nagyon sok a találmány és az újítás.

A látogatóba érkező szomszédok egy pillantással fölmérik a fiam bottartó állványán lévő holmik értékét. Aztán lelkesen csodálják az úszómat, amelyet libatollból készítettem, ciklámenszínű körömlakkal festettem be, hogy sötétben is rendesen látsszon.

Miért ne lehetne az élmény is újrahasznosítható?

Ahol inkább nagy halak vannak, ott a zsákmány zöme azonnal megy vissza a tóba. A tíz-húsz kilós monstrumok több százezer forintot érnek, néha lopják, csempészik is őket: nyomoz a rendőrség, a Nébih. A harminc kiló körülieknek már nevük van. Különös ismertetőjegyeikről, például pikkelyük mintázatáról meg lehet őket ismerni. Merenyén például Púpost 2019 májusában fogta ki a Szlovákiából rendszeresen ide járó Marek Lipovsky. Akkor 44,40 kilogrammot nyomott a híres hal. Két hónappal korábban Kovács Péter fogta ki és fényképezkedett vele. A mi helyünkön néhány napja esett zsákmányul a Kis Púpos, az csak 36 kilós. Életre szóló élmény egy ilyen találkozás, legalábbis az embernek.

És a halnak? A ponty az egyik legtanulékonyabb az édesvízi halak között. Hallottam, de nem tudom elhinni, hogy egyes nagy pontyok, amint megérzik a szúrást, indulnak, arra, amerre húzzák-vonják őket, hogy minél hamarabb szabaduljanak.

*

 „Oktinái árágonit bárláng” – a fiam tökéletesen utánozza a szomszédban pecázó felvidéki férfi szép beszédét. Szlovák feleségével és sógorával jött. Látogatjuk őket, mert  náluk van a legközelebbi WC. A férfi is átjön hozzánk, kíváncsi a napelemre. A másik oldalon lévő szomszédok is jönnek barátkozni. Két huszonéves srác, csöndes, választékosan beszélő fiúk, egyforma sötétzöld kabátban, világosabb terepszínű nadrágban. Mindketten parfümöt használnak. Egy évben egyszer jönnek el ide, pár napra, ez náluk a „tömbösített énidő”. Ők sem esznek halat. Csak az élmény kell, félhavi fizetésért.

Itt szokás átmenni, köszönni, vagyis megkínálni egymást a hozott itallal. Van belépő pálinka, amikor megérkezik a vendég, és nyilván kilépő is.

Nagyon kell vigyázni  – óv a fiam.

Hoztunk sört, bort, pálinkát is, azt nem a magunk kedvéért, és most jól is jön: a szomszéd fiúk ezért a kemény valutáért cserébe adnak egy vödörrel a repcemagból, amivel ők etetnek.

Néhány óra múlva a kocsijuk elmegy a földúton, lépésben. A csomagtartó ajtaja nyitva, benn ül egy hasonló korú srác. Fél lába lóg kifelé, majdnem az utat éri, a kezében dobozos sör, és már nem kell bele több ital.

– Mennek zuhanyozni – magyarázza a fiam.

Az egyik faháznál ponyvával fedett, ülőgarnitúrával berendezett filagória. Bármikor megyek arra, ott mindig ülnek heten-nyolcan. Köszönnek, nagyon kedvesen hívnak, és nem sértődnek meg a béna mentegetőzéstől, mert legközelebb megint ugyanolyan jó szívvel invitálnak. Furcsa, hogy kiengedik a hangjukat, hiszen hajnalban arra is mindenki fölkapja a fejét, ha egy kolléga a vízen elröhögi magát. Van, aki három nap után már nem bír lehalkított hangon beszélni.

Elmehetnek a picsába a halak, ha nem esznek.

A szombatról vasárnapra virradó éjjel háromszor körbeszáguldja a tavat egy Opel Corsa. Olyan hangosan dübörög belőle a zene, hogy nem lehet ép a hallásuk azoknak, aki benn ülnek. Üvöltenek is valamit, amiből csak annyit értünk, „Kozmix a házban!”

A szomszédunkban, a szlovákiai család után érkezett srácokhoz átjön valaki a filagória alól, és el akar magyarázni valami fontosat. Hátrál, keresztülesik a pontybölcsőn, be a nádasba, nagy csörömpöléssel fölkel, de a beszédet egy pillanatra sem hagyja abba. Rutin. Délelőtt, ahogy végigbandukolok az úton, látom a háza előtt a furgonján a reklámfeliratot, valamilyen italnagykereskedés.

*

Az első éjszakán nagykabátban kellett bebújni a hálózsákba, a következő éjjelen a póló is elég. Délelőtt látszik a lehelet, délután fog a nap. Végül elkezd ömleni az eső, megdagasztja nekünk az utat. Ott, ahol mi állunk, nincs zúzott kő rajta. A kukoricaföldhöz tartozik, tehát a gazdáé, akinek a törvény szerint bejárást kell biztosítania, de a szilárd burkolat nem előírás. Mint kiderül, aki innen esőben el akar menni autóval, azért eljön a halőr traktorral. Ha van vonószem a kocsin, elhúzza a zúzott kőig. Ha nincs, beül az autóba, és finom kormánymozdulatokkal kivezeti a lamajból.

Ezért nem kell külön fizetni, benne van az árban.

Idővel mi is a pénzünknél vagyunk, azt hiszem. Apám fog egy tizenhárom kilós pontyot, örül is neki, de a fiam sokkal jobban. Már csak én vagyok hátra. Úgy teszek, mintha nem is akarnék halat fogni. Ez általában beválik. Nem részletezem. Horgászbabona, hülyeség – illetve lásd Karinthy Frigyes Barack című novelláját.

Éjjel fél tizenegykor a lakókocsiban krimivígjátékot nézünk, egy idő után már csak én nézem. A fiam elaludt, az áttopogott patkányos éjszakák után most olyan mélyen, hogy nem hallja meg a kapásjelzők távérzékelőjének hangját. Pedig megszólal, és két lámpa is villog rajta. Hal, egyszerre két boton? Kimegyek a stégre, fölveszem az egyik botot, és már érzem, hülyeséget csináltam, mert egyedül nem boldogulok. Félkézzel előveszem a telefont, ébresztem apámat. Mire odaér, a bot megkönnyebbül. A csali érintetlenül jön ki. A hal a másik horogra kapott, ezt a zsinórt csak begyűjtötte menet közben. A másik boton tényleg érezni valamit, ahogy megemelem. Negyedóra múlva átadom apámnak, kimerítem szákkal a pontyot, betesszük a bölcsőbe, megmérjük. Tíz kiló fölötti ez is. Sosem fogtam még ekkorát. Csapkod szegény, és a nagy hal látványos vergődése megérint, jobban, mint az összes eddigi halamé. Úgy érzem, túl sokáig tartana most kezet mosni, előhalászni a telefont. Gyorsan visszaengedem. Nincs róla dokumentum. Mintha én is eldönthetném egy eseményről, hogy megtörtént, vagy sem.

A fiam nem érti, miért nem fényképeztem. Nem maradt semmim, amivel bizonyíthatnám, volt értelme annak, hogy itt jártam.

Talán majd legközelebb.

 

 

A szerző további cikkei

IGAZI PROBLÉMÁKLXIII. évfolyam, 45. szám, 2019. november 8.

MELLTRENDLXIII. évfolyam, 38. szám, 2019. szeptember 20.

JÓZSI JÓL VANLXIII. évfolyam, 36. szám, 2019. szeptember 6.

IMPRESSZUM ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ OFFLINE MÉDIA ONLINE MÉDIA KAPCSOLAT

 

Kötetismertetés Csider S.(2019.01.08.)

 

1. Gondolatok Csider Sándor verseit olvasva (2017)

Két részből tevődik össze a versek értelmezése. Az első rész  egy évvel ezelőtti, s egy versről szól, a második rész most keletkezett, s egy ciklus a motiválója.

1. Egy vers által keltett gondolathullámok.

Építs hidat!

 

Egymás mellett

áll két hegy:

Enyém-hegy és

Tiéd-hegy.

 

Másikéra

hogy juthatsz?

Építs hidat,

átfuthatsz.

 

Én építem

Tiedből,

építsd te az

Enyémből.

 

Elemzésünk mottója az ismert „aforizma” lehet: A líra logika, de nem tudomány. Gyakran még csak logika se. Aki mindenáron a következetes, ellentmondásoktól mentes logikát keresi, ahelyett, hogy a közvetett, jelképes, sejtésekben és érzésekben megnyilvánuló lényeget kutatná, tévútra juthat.

 

Mielőtt közelebbről kóstolgatjuk a verset, vegyük szemügyre az asszociációs készségünket működtetve. Két gondolat támad fel szinte azonnal. Az egyik a ritmus és tartalom tekintetében egyaránt előképnek látszik. Weöres Sándor Mese c. verséről van szó. („Egy hegy megy …) Weöres ritmusa szabálytalanabb, a „verse” közepén és végén érvényesül a 4-3 szótagú sorok váltakozása, azaz az egy sor – egy ütem ritmus. Az első és a nyolcadik-kilencedik sor három szótagú, a többi nyolcban érvényesül a szabályos váltakozás. A ritmus-előkép annyiban is jogos, hogy Weöres versében a rapszodikusan változó szótagszám a tartalmi harmónia hiányával párosul, mintegy azt közvetíti. A meginduló, azaz egymás felé menetelő hegyek nyomasztó hangulatát, látomását az összemorzsolódástól félő ordasok ordítása erősíti. A két hegyet nem érdekli a környezet. Nyegle megjegyzésük, egyenrangúságuk hangoztatása nem ígér harmóniát. Ezzel szemben Csider Sándor szabályos ritmusú versében a zárlat optimista.

 

A másik asszociatív gondolat a Kárpátok géniuszának egy beszédét idézi fel, annak egy gondolatát, amelyben a nagy román nép az ő vezetésével újabb és újabb csúcsokat hódít meg. Akkoriban jutott eszembe, hogy ez azért nagy hullámvasút lehet, hiszen egyik csúcsról nem lehet „csak úgy” átugrani a másikra. Bizony, az elért csúcsról vissza kell ereszkedni a völgybe, a hegy lábához annak érdekében, hogy újabb csúcs felé indulhassunk. S ugyan hogyan is fordítsuk le ezt a „visszaereszkedést”? Hullámvölgyként, visszaesésként? Megéri egy recesszió az újabb csúcs meghódítására törekvés eufóriájában? Nem lenne elég egy csúcs, s ha ott maradunk, akkor akár békén is hagyhatjuk a többit? Csider versében is ez az antinómia jelenik meg. A géniusz nem adott receptet a közlekedésre, a mi költőnk erre tesz kísérletet.

 

Csider Sándor versében magának a hegynek a fogalma, az értelmezés is a befogadói szabadság területén honol. Hiszen az „enyém-hegy” és a „tied-hegy” felveti a rész-egész viszonyát, a személyiség és a tulajdon egységét vagy szétválását. Rólam van-e szó, valamely részemről-e, ami vagy az enyém, a birtokomban van vagy bennem van? Megfoghatóról vagy megfoghatatlanról? Szerintem nem kell a logika válaszait keresni ezekre a kérdésekre. Mindezt jelenti egyszerre is és külön-külön is.

 

S ha ezt felismertük, akkor az sem okoz gondolt, hogy hogyan értelmezzük a hídépítést. (A kertemben járva gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy pl. a pókok hogyan építenek hálót két – egymástól távol álló – ág közé. Szárnyuk nincs, ezért csak úgy lehet, hogy egy szálon leereszkednek a földre – hacsak éppen nem fúj akkora szél, hogy még a levegőben átlendíti őket - majd valahogyan felkapaszkodnak a másik ágvégre. Ez tényleg két ágcsúcs közötti  hídépítés pókfonálból.) Tehát hogyan is értelmezzük a hídépítést? Ha egymáséból (egymásból!) építkezünk, akkor már a híd elkészülése előtt át kell mennünk, át kell jussunk egymáshoz, hogy építőanyagot szerezzünk egymástól (egymásból!) a híd építéséhez. De ha már úgyis átjutottunk az építő anyagokért, akkor minek is kell a híd? Ez a dilemma feloldható azzal, hogy maga az építkezés, az egymásból építkezés figyelmet és fáradságot igénylő, tudatos tevékenység. Le kell mennünk a völgybe nekünk is, hogy feljussunk a másik hegyére. Újból és újból, amíg a híd el nem készül. De ha elkészül? Akkor mondhatjuk, egy másik Weöres-vers szavával, hogy ujjé (ezt mondja apuka, amikor a ház leér a földig), akkor örülhetünk. Hiszen ha van híd (sok szinonim szót lehet itt behelyettesíteni), akkor gyors és állandó és erőfeszítéstől mentes a további átjutás. Az egymáshoz való folyamatos közlekedés. Ezért lehet jelképes a két hegy és a közöttük épített híd.

 

Ha a vers szerkezetét nézzük, akkor pedig a háromságelméletem megvalósulási példájának is láthatom. Három versszaka a tézis-antitézis-szintézis elvén kapcsolódik egymáshoz. Az első versszakban a két hegy lehet akár Ady észak-foka, a második versszakban a kínlódó („de jaj, nem tudok így maradni”) hiányérzet kérdése már választ is kap, s a harmadik versszak a kölcsönösség reményében oldódik fel.

  Ha vissza próbálunk térni a logikához, akkor felvetődhet a kérdés, hogy hány híd épül.  Két külön híd-e, vagy egy közös, kétoldalról. De mi van két hegy között? Völgy. Akkor milyen híd lesz  a két hegy között? Talán völgyhíd.  A költő először kérdez: másikéra hogy juthatsz? Aztán azonnal válaszol is, felszólítással: építs hidat, átfuthatsz.

 

Most jön tehát a kérdésem: ki épít és hány hidat? Ez a harmadik versszakból nem derül ki, de valószínűbb, hogy ketten kettőt. Ha megnézzük azt a harmadik négy sort, ami két mondat, akkor az derül ki, hogy mindenki egyedül épít hidat, nem közösen teszik. Akkor lenne egy, ha ezt leírná a költő. Így mindkettő épít egyet, és az építőanyagot a másik hegyéből cseni el. S itt tehető fel a kérdés: miért nem egyet építenek, közösen,  az összedobott anyagból? Miért kell a két hegy között két völgyhíd? Talán azért, mert autópálya két sávjáról lehet szó, s mindenki a saját útján megy a másikhoz. Hazatérni pedig a másik által épített úton lehet.

 

1. Egy ciklus az Álomút kötetből

Verscímek a közlés sorrendjében: Játssz velem!,  Ott van az út, ahol járunk, Gyöngy, Hívogató – Felelgető,  Ilyen egyszerű, Aki szeret, Vágtass velük!,  Lovacskánk, Virágban – világban, Virágzó fa, Cseresznyevirág, Hol talál hazára?,  Fohász, Éghatárok, Hű a mindig más tájhoz, Öleli, ringatja, Égszínű tó, A víz virága, Jégvirág, Alkony. Tehát húsz vers.

Csider  Sándor költői világának jellemzői  a gyermeki tisztaság és egyszerűség, az ember és természet idilli összhangja. Ezt a címek önmagukban is jelzik, s az egyes művek tartalma alátámasztja.  A ciklus gyűjtőcime lehetne: Te és a világ. Ha költőelődöket keresünk, akkor pl. Szabó Lőrinc és Wass Albert juthat eszünkbe, épp azért, mert ők adták címül ezt a négy  szót. Szabó Lőrinc talán mint antipélda, hiszen nála, a Te meg a világ c. 1932-es  kötet  verseiben is a világ szemben áll az egyénnel. Szabó tehát a természetet egy sorba állítja az emberi világgal, nála mindegyik ellenséges. Nem jelenthet menedéket a természet az emberekkel  szemben. Ezért aztán csak a belső érzelemvilág marad mint elvonulási lehetőség. (Pl. Az Egy álmai c. versben: „Fut az idő, és ami él, /annak mind igaza van.  … Tengerbe, magunkba, vissza! Csak/ott lehetünk szabadok!/Nekünk többé semmit sem ad/
ami kint van, a Sok.”) Csider Sándornál viszont meg se jelenik a teljes emberi környezet. Nála a természet az uralkodó, amibe legfeljebb egy szeretett lény fér még bele. S az is lehet, hogy ezzel nem szemben áll Szabó Lőrinccel, hanem még túl is megy rajta. Annyira figyelmen kívül hagyja  a zavaró és disszonáns nyüzsgő emberflórát, hogy még csak szóra se méltatja?  Szabó Lőrinc említett kötetére és Csider verseire is jellemző, hogy a verskezdetek párbeszédre hívnak, s gyakran ezt önmegszólításként is értelmezhetjük. Abban is hasonlóság van  kettőjük között, hogy mindketten folyamatosan újraírják a verseik egy részét. Csider legutóbb az  Ilyen egyszerű című versét fogalmazta újra, így módunk van a két változat összehasonlítására is.

Wass Albert pedig  a Te és a világ c. írását így kezdi: „Testvér! Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak. A világ szép s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül. A világot? A Te világodat.” S ugyan Csider Sándor verseiben „az emberek” valóban nem jelennek meg, mégis a teljes versvilág azt sugallja, hogy a költő bízik a világban.  És  egy vers kapcsán távolabbra is nézhetünk az időben. Az Égszínű tó Vajda János versét, a Nádas tavon címűt is eszünkbe juttathatja, hiszen az előbbi első két sora így szól: „Nádasban madarak énekelnek, /  tojásban kis kacsák fészkelődnek.” az utóbbié pedig így: „Fönn az égen ragyogó nap./ Csillanó tükrén a tónak, / Mint az árnyék, leng a csónak.” Vajdánál a valóság azonban  látomásba csap át, a lét-nemlét, a valóság-álom egybemosódásába, Csider a valóság talaján marad. Versének zárlata: „Helyéről hova, miért mozdulna? / Szőlőhegy néz az égszínű tóra.”  S talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy a költő tudatosan vállalja a nagy megyei előd, Weöres Sándor téma- és hangzásvilágának mint hagyománynak az alkotó folytatását is. Ahogyan azt az első részben is megállapíthattuk, ott a hegy motívuma kapcsán.

 

Témák, motívumok. A költő a természettel való összhangot néhány visszatérő és jellemző motívumon keresztül mutatja meg. Fő motívuma a víz. Ez eleve a tisztaság, a megtisztulás valós és jelképes anyaga, (A víz virága „Keres tiszta világot, / lélek szárán virágot.” ), s  az egyik őselem, az emberi lét egyik feltétele. De egyúttal a szépség forrása is: „ Napfény, holdsugár játszik a tóban,  /változás rejlik az állandóban.”  A másik visszatérő motívum a virág. A Fohász a Virágtündérhez szól,  a pipacs a hazáját keresi (Hol talál hazára?) , s még a jég is virágba borulhat az ablakok üvegén. A fák virágai pedig a szépségükön túl nemcsak az elmúlást, hanem a minden tavaszon ismétlődő megújulást is jelentik. A virágmotívum összefoglalója a négysoros vers: „Virágban – világban  Tündér lakik virágban, / virág tündér világban, / világ Isten karjában, /Isten virág álmában.”  Megjelenik az első elemzett vershez hasonlóan az út is. Az út lélektől lélekig, s ez pedig Tóth Árpádot jutatja eszünkbe.  Csider Sándor azonban optimista. Ha nincs út vagy híd, akkor építsünk. S  Ott van az út, ahol járunk, vagyis nem az út határoz meg bennünket, hanem mi az utunkat. „Ahol vagyunk, ott jó lenni, /legjobb mégis: jönni-menni./ / Harangszóra tábort verünk,/szellőszóra útra kelünk.” A humanizált természetben a madarak és a lovacskák mellett egy  érző lény járul hozzá és teszi teljessé a boldogságot, a társ. A költő szinte nemnélküli, egy verse utal csak a maszkulin nézőpontra (Gyöngy), a többiben beszélhet akár  a lány,  akár  a fiú.  (Játssz velem, Hívogató – Felelgető,  Ilyen egyszerű, Aki szeret, Éghatárok). A minden verset átható fogalmi motívum pedig a szeretet. A természet és a társ szeretete. Ez kölcsönös, hiszen az előző mondatom alapján se egyértelmű, hogy az ember szereti-e a természetet és a társát vagy azok őt. Ahogyan anno tantermekben szoktam felhívni a figyelmet a mondatrészek tanításakor, illetve a jelentéstan témakörén belül, hogy pl. ez a mondat is ambivalens: „Az oroszlán simogatása veszélyes”.  Az is veszélyes, ha mi simogatjuk az oroszlánt, és az is, ha ő minket. Egyik esetben az oroszlán birtokos jelző, a másik esetben burkolt tárgy („Az oroszlánt simogatni veszélyes”).  Vagyis ennek mintájára a szeretet mindkét irányban érvényes.  S ha már utaltunk a Virágban-világban c. verssel a természet és az ember felett álló lényre, akkor zárjuk vele a motívumokat felidéző gondolatsort. Csider burkoltan utal és csak néhány versben a létére. („Szivárványon sétálgatnánk /  hétszín fényeken, / mind a ketten megláthatnánk, / mi van odafenn.”  „Aki szeret, öleld át, /  ég küldötte csillagát!”  „Feledi minden földi gondját, /  letérdel a zümmögő kertben, /  méhecske-repülőket röptet, / mosolyogva játszik az Isten.”   „Tóparti templom harangja szólal, / emberi paroláz isteni szóval.”  S a cikluszáró versben válik csak kissé konkrétabbá az isteni elrendeltség: „„Boldog, ki buzgón mind megtette, / Isten mit tőle sugallva kért, …”)

 

A költői nyelv és beszédmód. Csider Sándor a versek harmadában egyes szám első személyben beszél, negyedében megszólító módon a másikhoz fordulva, vagyis a ciklus nagyobbik felében személyes hangon. Kilenc vers utal a szemlélődő, a természetben örömét lelő ember nézőpontjára. Egyik verscímmel mondva, ez Ilyen egyszerű.  Valóban, mindegyik vers érthető, követhető, s ezt vagy a párhuzamos szerkesztés, a gondolatritmusok, vagy – s ez a ritkább – az ellenpontozás eszközével éri el. „Azért boldog az este, / mert szeretlek, s szeretsz te. / Átkarolsz, én mesélek, / szíved csücskén megélek.”  „Nincs kéményünk, cifra házunk, / bokor alján szundikálunk.”   „Külön úton indulunk, / mégis együtt utazunk.”  „ Bimbó szunnyad ágon, / benne éjszín álom, /  fénytől ébredezik, / virágnak öltözik.”   „Hullan, elillan, fénnyé válik, /  percre volt díszes, szép  a világ.” S itt, ebben az utolsó idézetben megjelenik egy hapax legomenon, a „csinált szó”, vagyis a hullan. S jó is, hogy megjelenik, mert így legalább a szövegkörnyezetével szemléltetheti a költőnél ritka időmértékes ritmus egy példáját, a daktilusos-spondeusos verssort. Ez érhető tetten a ciklus végén is, az Alkony c. vers némely sorában. A másik  egyéni  szó is ugyanebben a versben van, a tocsolya, s ez ugyebár szóösszevonás. A versek jellemző költői képei a megszemélyesítés,   a metonímia („Medréből vadgalamb / kék eget kortyolgat,) és gyakoriak az alliterációk.

 

A versek többsége rövid. Rövidek a sorok, rövidek a versek. Hét vers áll kétsoros strófákból, s az átlagos versszakszám 4,3. Jellemző a 7-8 szótagból álló sor, a kétütemű ritmus, a páros rím. Kivétel a ciklus-záró vers a tíz szótagos soraival és öt versszakával. Ezt úgy is dekódolhatjuk, hogy a  tudatos távolságtartó szándék jele.

 

A disszonancia elvétve jelenik meg, s az is megértő, elfogadó színezetben.„Útra készül? Engedd el, /hadd repüljön széllel el! / / Ajándék volt, sors adta, / színes fátylát itt hagyta.”  Vagy:   „Veszélyt hordoz minden táj./  Könnyed hullik?  Nekem fáj.”  S végül:  „Ellenségtől sosem félünk, / kezet fogunk, megbékélünk.”

 

   Az utolsó vers tartalma – ha úgy akarjuk –  jelképes.  S tán az se véletlen, hogy előtte a Jégvirág van. Az Alkony a nap végét, de egyúttal az életút végét is jelzi. A költő egy ponton konkrétan is utal erre. „Boldog, ki buzgón mind megtette, / Isten mit tőle sugallva kért, / arany fény ömlik két kezére, / s újra forog az időkerék.” A vers természeti képei, az igék – megpihen, vár, simul, ballag,  csukódnak, ringat – az előbb idézett negyedik versszak megbékélő attitűdjét támasztják alá, erősítik meg. De ne ezzel a látszólag szomorú gondolattal zárjuk a versekről való gondolkodásunkat, hanem a művek utóéletével. A recenzens-rezonőr tudhatja, hogy Csider Sándor nagyon sok találkozón vesz részt, ahol a verseit, versesköteteit ismerteti. Ezek jelentős része gyermekeknek tartott interaktív foglalkozás. S valóban, a mai magyar líra képviselői közül kevesen gondolnak a tíz év alattiakra, s a ciklus verseinek többsége alkalmas a kisiskolások versérzékenységének fejlesztésére, csoportos aktív versátélésre, a  közösségi élmény, a közösségtudat fenntartására és növelésére. Ezért aztán joggal kívánhatjuk mind a versszerető közönség, mind a költő számára, hogy még sokáig részesíthessék egymást a meghitt találkozók élményében.

 

2. Karácsony éjjelén

 

   A verseskötet Csider Sándor költői munkásságának harmadik opusza, néhány héttel karácsony előtt jelent  meg, 2018-ban. Az első, a Varázshegedű 2007-es, a második pedig Álomút címmel 2016 tavaszán került az érdeklődő olvasóközönség elé. Az első kettő tartalmát nincs szerencsém teljességükben ismerni, így most csak e harmadikról  írok.

 

   A verseskötet Csider Sándor költői munkásságának harmadik opusza, néhány héttel karácsony előtt jelent  meg. Az első, a Varázshegedű 2007-es, a második pedig Álomút címmel 2016 tavaszán került az érdeklődő olvasóközönség elé. Az első kettő tartalmát nincs szerencsém teljességükben ismerni, így most csak e harmadikról  írok.

 

 

   Amint az látható is, nagyon kedves, szerethető, kézbe simuló ez a kötet, színe és külleme méltó a címéhez. A borító és illusztrációk – Bischofné Hesinger Katalin keze munkái - illenek a versek tematikájához, arany színben ragyognak. S amint az a következő képen látható, a kötetet Benke Éva tanárnő ajánlja az olvasóknak.

   Mindhárom kötet címe segít bennünket ráhangolódni a tartalomra, ami ezúttal a természet és a kereszténység nagy misztériumát, a születést, szorosabban véve a Megváltó születését  járja körül egy gyermeki tisztaságú felnőtt áhítatos emlékezésével és várakozásával.

   Hét egységre, ciklusra tagolódik a hatvannégy vers, s az, hogy mindegyik vers önálló oldalon kezdődik, világossá és ünnepélyessé teszi az oldalakat. Úgy, ahogyan a szűzi hó  teszi ünnepivé a téli tájat, amikor csak néhány kis lábnyom sötétlik rajta. A kötet lapjain a költő madár-röptű képzeletének a nyomai a verssorok.

 

 

Nézzük tehát először a tartalomjegyzéket.

 

 

   Ahogyan a tartalomjegyzék is mutatja, képzeletbeli, emlékidéző úton járunk, amikor versből versbe lépünk. Időben és térben haladunk, időben előre, térben felfele. A versek gondolatvilágát és érzelemvilágát a tisztaság, egyszerűség jellemzi legjobban. Rövidek a versek, legalábbis a többségük, rövidek a verssorok.  Egy példa, a 61. oldalról:

Viharok helyett

Kívánok csendes karácsonyt,

szellőt a viharok helyett,

szelíd árjában füröszd meg

harcokban megfáradt szíved!

 

Mai bánatod messze lesz,

örömöt ígér a távol,

életed tiszta ruhát vesz

ég szava testetlen lángol.

 

   Ezzel a verssel is szemléltethető a leggyakoribb rím, a félrím. Ne keressünk benne nagy tudatosságot, mert akkor a hiányhoz, a harmónia hiányához juthatunk el. A másik rímfajta a keresztrím. Ez különös, mert a versek tartalmához jobban illene a páros rím és az ölelkező. Kivétel a kötetet záró vers, -  Jézusunk segíts minket! – aminek párosak a rímei, sőt a két középső szakasz bokorrímes.  Az is összhangban van ezzel a rímtechnikával, hogy a versek ritmusa nem a Weöres Sándor-i táncos, könnyed, (amit nála a szótaghosszúságok időmértékelése segít megvalósulni), hanem a magyaros, ütemhangsúlyos, a felező hatos és nyolcas sorok nyomatékos ritmusa, néha meg-megdöccenő sorokkal. Jól van ez így, hiszen a hétköznapjaink se táncból állnak.  Egy példa arra, amikor beszűrődik a ritmusba a dallamos lejtés:

 

Lépegető

 

Jobb kezem melengette

édesanyám,

bal kezem szorította

drága apám.

 

Pillámat lecsuktam,

tűnt a világ,

sötétben lépkedtem

perceken át.

…………..

 

A páratlan sorok felező ritmusát felváltja a páros sorok hatmorás choriambusa, s ezzel az első versszak meghittségét és a második versszak álomszerűségét erősíti fel.

 

   A beszédmódot a jelen idejű, egyes szám első és második személyű igealakok jellemzik. Ez egyrészt a vallomásos líra természetes velejárója, másrészt a példaadás, a tanítás szándékát jelzi. A mozgalmasságot a szinte soronként megjelenő igék, a meghittséget, a megszépítő szándékot metaforák, megszemélyesítések hordozzák.

 

Öltöztesd díszbe lelkedet!

….

Másként ülünk az asztalnál,

szebben fogjuk a kanalat,

áhítattal emelünk magasba

borral telt talpas poharat.

 

Van, aki ma is mosogat,

gyöngyök csillognak két kezén,

tányér lubickol habokban

simító, lágy víz tetején.

…

   A kötet közepe táján a melegszívű költő szemében huncut fény villan, s megértően ironikus sorpárokban mutatja meg az ünnep fonákját, a Vásárláshoz zene szól. c. versben:

……………..

Édenélet zsongva vár,

ki mit keres, rátalál!

……………

Mit tegnap vett, elavult,

újat kínál teli pult!

……………

Boldogság itt ránk talál,

szeretetért szól a bál!

 

   Ebben a mini-ismertetésben még a versek jellemző kulcsszavait fogom csokorba, mindenféle elrendezés nélkül. Azaz mégis előre veszem a legjellemzőbbet, a hó szócsaládját, ami többek között a hópehely, hótakaró, hópor, hófelhő, hócsillag, hópihe, hófehér, hófalak, hólapát, hóesés, hóhatár, hótakaró szavakból áll. Természetes, hogy a leggyakoribb szó a fehér. És a többi: az arany, csillag, erdő, este, fa,   fény, fenyő, hegy (csúcs), kék, égszínkék, szó, templom, utak. (Nicsak, véletlenül nem sorba rendeződtek?)

   Szeretettel ajánlom a kötetet minden érdeklődő figyelmébe, de különösen a kellően fiatal fiatalok és a kellően idős fiatalok számára.   

 

Polák István: Karinthy Frigyes három írásáról

 

   Úgy hozta a véletlen, hogy az elmúlt hetekben újra találkoztam három Karinthy-írással, két novellával és egy  - a  publicisztika körébe sorolható – cikkel. Sorrendben a következő művekkel: a  Barabbás  és a Caesar és Abu Kair c. novellákkal, s a Hazám és „Hazám” c. írással. Mindhármat olvastam zsenge ifjúkoromban, akkor, amikor elkötelezett, máig tartó híve lettem az írónak. A mostani újratalálkozás azonban nem is teljesen a véletlen műve. A Barabbás azért lehetett aktuális, mert szilvesztertől egy hatnapos izraeli úton vettünk részt, s ott, a jeruzsálemi  keresztúton jutott először eszembe, az első stációnál,  Jézusnak  Pilátus általi elítélése helyszínén. Ott meg is említettem ezt a novellát, az útitársak figyelmébe ajánlva. S aztán, egy héttel később, a mostani rövidciklusú tanulmányaim kapcsán is elém került. Mert a novella szerepel a 11. osztályosok irodalom tankönyvében. Abban a legfrissebben, amit az OFI és az Eszterházy Károly Egyetem készített¹. S ugyancsak a képzésben való részvételem miatt vettem észre, hogy a legutóbbi érettségi írásbelin, tavaly októberben a másik Karinthy-novella, a Caesar és Abu Kair volt az egyik esszé-téma. Ikertörténet, hasonlóan Krúdy ikernovellájához (A hírlapíró és a halál – Az utolsó szivar az Arabs Szürkénél).  Krúdynál ugyanazt a történetet ismerhetjük meg, felváltva a két főszereplő nézőpontjából, Karinthy novellájában a téma azonos, a sakk, de két ellentétes végkimenettel. A harmadik  írás  pedig akkor jutott újra eszembe, amikor a február eleji első óránk után megvettem az „Itt vagyok én köztetek”  Tanulmányok Karinthy Frigyes életművéről c. kötetet.  A Magyar Irodalomtörténeti Társaság adta ki 2019-ben, s a MIT-konferenciák sorában ez a hatodik kötet. A konferencia 2019-ben volt, és a kötet első írása Angyalosi Gergely tanulmánya, a címe: A „Haza” megszólítása. Karinthy Frigyes: Hazám és „Hazám”,  s a kötet 9-16. oldalán található. Mindhárom Karinthy-írás máig élően, elevenen aktuális.

 

   Az írások témáinak időrendjét a Caesar és Abu Kair²  nyitja (1915 szilveszterén jelent meg), annak ellenére hogy a novella két része több száz évet fog át. A címmel ellentétben az első résznek a  hőse Abu Kair. A történet ismeretében tudjuk, hogy korának sakkbajnoka volt (ahogyan a saját koráé Fischer), de annyira az életévé vált a játék, - illetve tán az agyára is ment, ha szabad ilyen pongyolán fogalmazni -, hogy már a valóságba is a sakkszabályokat látta bele. Ez okozta a halálát. A második rész szól Caesarról, aki feltehetően azonos Julius Caesar római császárral. Karinthy meglehetősen egyedi jellemzést ad róla, amint ezt a novella olvasói maguk is tapasztalhatják. Mindkét rész befejezése méltó a novella műfajához, váratlan fordulattal zárulnak. S éppen ezek a fordulatok teszik szerintem aktuálissá a mai olvasók számára is. Hiszen ki ne tapasztalta volna már, hogy valamilyen gondolat, mánia annyira elhatalmasodhat rajtunk, - ahogyan  a sakkozás szenvedélye Abu Kairon -,  hogy meggátol bennünket a jelenségek objektív értelmezésében, s ezzel még a mindennapjainkra is hatással van. S ki ne tapasztalná napjainkban azt, hogy az unortodox viszonyulás időlegesen mekkora népszerűséget hozhat egyes politikai vezetőknek. Van is olyan értelmezés, amely  pozitív színben tünteti fel Caesarnak azt a szabálytörését, amivel a matt elől a királyát a sakktábla mellé menekíti, majd a kalózkapitány kardjával levágja a „sakkpartnerét”. Szerintem azonban csakis azért tekinthető ez a szabálytörés elfogadhatónak, mert a játékban Caesar élete a tét. A novelláról tanulmány olvasható a már említett kötetben. ( Kányádi András: Királyáldozatok. Karinthy sakknovellájának ikerolvasatai. 139-148.p.)

 

   A Barabbás(1917) c. novella^1;3 apokaliptikus képekkel kezdődik, s csak azok számára lehet egyértelmű az alaphelyzet, akik tudják, hogy a novella címében szereplő Barabbás ki is volt. Mert egyébként a címszereplő meg se szólal a novellában. A valódi főszereplők ugyanis a megfeszített, majd feltámadt Krisztus és az ő hívei. A novella története valójában fikció, s arra hivatott, hogy kifejezze Karinthy világszemléletét és a „népről”, a tömegről kialakult véleményét. S ez azért lehet érdekes, mert a novella megírásának idején ez a vélemény még inkább csak megérzés lehetett, nem alapozódhatott olyan tapasztalatokra, amik egészen az 1933-as német hatalomszerzésig vezethettek, legalábbis Karinthy életében.

   Szóval a novella cselekményéből arra következtethetünk, hogy Karinthy szerint Barabbás a történetbeli  első (s a történelem és a vallástörténet szerint valójában egyetlen) „népszavazás” előtt megvette a tömeget. Hiszen Krisztussal beszélve mindenki mentegetőzik. „– Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, – ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!” Csak a szavazás után látták meg Barabbás igazi énjét. Ezért aztán elindulnak Pilátus háza felé, hogy új szavazást kérjenek.    „És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!” „  Aztán amikor Pilátushoz érnek, azt látják, hogy Barabbás ott ül a helytartóval a tornácon, drága ételeket ettek, nehéz borokat ittak. A názáreti pedig így szólt:

„– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:

– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?

És akkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.

És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

A harmadik Karinthy-írás⁴,  a  Hazám és „Hazám”  keletkezett a legkorábban. 1915 májusában jelent meg a Nyugatban. Angyalosi Gergely publicisztikai remeklésnek nevezi, s mivel a tanulmánya olvasható a neten⁵,. talán felesleges lenne szemelgetni a megállapításai között. Javaslom a tanulmány elolvasását. Csak annyit jegyzek meg, hogy természetesen elégedettséggel töltött el a tanulmány olvasása és a Karinthy-írás felidézése közben az, hogy máig hatóan maradt meg az akkori igazság-tartalom. Hogy mennyire aktuális, azt az utolsó  - a NAT-ra utaló - lábjegyzet is mutathatja. Továbbá itt még a Hitel februári számára is asszociálhattam. Tematikus szám, s egy másik írásomban majd megjegyzéseket fogok fűzni némely részletéhez. Itt most csak egyhez. Taxner-Tóth Ernőnek A múlt mérge „ott van a holnapodban…”(Illyés) c. írásához, ami a lap 211-224. oldalán olvasható. Az 1935-ös születésű szerző ezt írja a 223. oldalon: „Nem sok emlékem van arról, mit tanultam az iskola első osztályaiban. De tisztán emlékszem, hogy minden nap kórusban elmondtuk: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, / hiszek Magyarország feltámadásában.” „  Azok az „első osztályok” 1941-44 körül lehettek. Mi is volt akkor? Két éve kitört a második világháború, és a szerző első osztályos korában már magyar katonák harcoltak a keleti fronton, messze hazánk keleti határaitól. S amit Karinthy a cikke végén ír, az első világégés katzonaihoz, azt érdemes lenne TTE orra elé tenni:  „Világháború katonája: ezekre ne hallgass. Olcsó maszlaggal kötik be a sebedet és haldokló szemedre obulusnak hamis pénzt tesznek, amit visszadobnak odaát, mikor felmutatod: ezért haltam meg. Haldokló katonája a világháborúnak ott a lövészárok fenekén - a távolból kiáltom feléd: ne tűrd, hogy komoly és emberi sebedre cukrosvizet öntsön a kancsal, fisztulahangú Frázis. Ne tűrd, hogy borbély-cégért akasszon a fejed fölé, csókolózó galambokat és képecskét mikor te búcsúzol. Ne tűrd, hogy szemedet szenteskedve kifordítsa s elhaló hangon azt rebegtesse veled "hazám!" s a porba asszonyi kezet rajzoljon, mely áldólag terjeszt fejed fölé egy mirtuszágat - haldokló katona, te tudod ugye, hogy a haza nem egy hisztérikus női vámpír, a rémregényekből, akiért meg kell halni, hogy az ember megéljen belőle - hanem föld, ház, ég, víz, kerítés, kis csibe, öreg paraszt, városi utca - és hogy te vagy a haza, haldokló katona, te vagy az, senki más, a te életed - amit nem honfibúból, nem talpramagyarból kockáztattál, hanem hogy halálos veszélyben volt, csak azért - világháború katonája, édes hazán, szegény, szegény hazám.”

 

 

 

• Irodalom 11. Szerk. Velkey György László. 172-173.p.

Irodalom szöveggyűjtemény. 11. Bp.OFI. 287-288.p.

https://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_030.html

 

• Caesar és Abu Kair

https://mek.oszk.hu/06900/06980/06980.htm#73

 

https://magyartanarok.wordpress.com/2019/10/15/nyilvanosak-a-2019-oktoberi-erettsegi-feladatsorok-es-megoldokulcsok/

http://dload.oktatas.educatio.hu/erettsegi/feladatok_2019osz_kozep/k_magyir_19okt_ut.pdf

 

       A  szabálytörés dicsérete

https://kreativitassuli.wordpress.com/2017/03/31/caesar-a-szabalytoro/

 

    Kányádi András a már említett kötetben („Itt vagyok én köztetek”)

 

• A Barabbásról

 

https://muvelodes.net/enciklopedia/a-tomegember-es-a-tomegkultura

https://csonkatorony.wordpress.com/2013/10/18/a-barabas-jelenseg/

 

http://real.mtak.hu/81067/1/V%C3%A1czin%C3%A9Tak%C3%A1csEdit_%C3%8Dr%C3%B3i%20n%C3%A9vad%C3%A1s_Karinthy.pdf

 

• Karinthy cikke:

https://epa.oszk.hu/00000/00022/00173/05535.htm

Angyalosi Gergely írása nyitja a tanulmánykötetet, de korábban már máshol is megjelent.

Angyalosi Gergely: A „Haza” megszólítása. In. 2000. 2018.9. sz. 46-54. p.

A cikk linkje:

http://ketezer.hu/2019/10/angyalosi-gergely-haza-megszolitasa/

 

 

• Hazafiság az „újrafutózott” NAT-ban.

https://forgokinpad.blog.hu/2020/02/14/froccsontott_hazafisag?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare&fbclid=IwAR0LchbSSw5tO1KI3I2fALjnjsWLQd_jl8cJuEoGScY-DoWn2UHDFCihJK8

 

 

Polák István: A NAT körüli viták(2020.02.29.)

 

Nemrég a következő mondatokat írtam ugyanitt (kiemelések  most):

 

„A legutóbbi – és még közel sem lezárt – eseménysor a „generálozott” NAT. Csak megemlítem, mert alighanem közismert az újraírásának közel hároméves előjátéka, s az ehhez képest kisiklott megalkotása. Egyetlen pozitívumot látok a mostani dologban. Azt, hogy nem új NAT-nak deklarálták, hanem átdolgozásnak. Ezzel ugyanis lehetőség van arra, hogy akár öt éven belül normális eszmecsere (azaz szakmai vita, egyeztetés, s a végén közmegegyezés) útján jöjjön létre a valóban 21. századi változat. Ehhez azonban két olyan neuralgikus kérdéssel is foglalkozni kell, ami most teljesen kimaradt. Szóba se jött, holott ezekről még az előkészületi szakaszban levelet írtam Csépe Valéria akadémikusnak, a titkos összetételű százfős bizottság vezetőjének. Válaszra se méltatott.  A két neuralgikus kérdés az iskolaszerkezet és a tantárgystruktúra. Mindegyiknek több változata lehetséges. Az elsőnek van is (a hat- és a nyolcosztályos gimnázium), és szóba kerültek más lehetséges változatok, pl. a nulladik év az általános iskola előtt, vagy az általános kilencosztályos, amiben az első hat év képez önálló egységet, de mindegyik lehetőség elodázódott. Maradt a mai.  A tantárgyak mai, szétaprózott, s így „hatékonytalan” állapotát is érdemes lenne mérlegre tenni. A heti 25-34 órában 14-16 tantárgyat tanítani szerintem  értelmetlen. Van ugyan próbálkozás az integrált természettudományos oktatásra, de az a baj, hogy ez egyrészt országos kísérlet, másrészt még nem kapcsolódnak hozzá fakultatív tantárgyak, amik a specializációt tennék lehetővé. Mást és más arányban kell ugyanis tudni az érettségi idején annak, aki szakmai továbbképzésben gondolkodik, mást annak, aki valamilyen humán vagy reál szakon akar felsőfokú képesítést szerezni. S lassan itt lenne az ideje annak is, hogy a humán tárgyakat (történelem, irodalom, művészet- és művelődéstörténet, ének-zene, rajz) is valamilyen – kronologikus vagy tematikus rendbe foglalva – integrált formában oktassák. Persze, ehhez is előkísérletek kellenek, amiket azonnal illene elkezdeni. Ehhez mintát lehet találni pl. Németh Lászlónál. A Négy könyv c. művében, illetve az Iskola Kakaskúton c. írásában.”

 

Most megismétlem:  már rég el kellett volna kezdeni azokat a modellkísérleteket, amelyek az iskolaszerkezet hatékonyabb formáit - pl. a 6+3+3-as szakmára készítő) vagy a 6+6-os (érettségire, továbbtanulásra készítő), teljes körre kiterjedő változatokat - próbálták volna ki. A 14 éves korban elkezdődő szakképzés 1990-ig be tudta tölteni (úgy-ahogyan) a szerepét, mára már több okból nem lehetséges. Részben amiatt, hogy a korosztályok azon hátsó 20-25 %-a, akik oda jelentkeznek, erősen híján vannak annak a szövegértési, matematikai és természetismereti tudásanyagnak, azoknak a készségeknek, amik a három év alatt lehetővé tennék a rájuk épített szakmai ismeretek megszerzését. A 16 évre leszállított tankötelezettségi korhatár pedig idő előtti kimenekülési lehetőséget is biztosít. Érdemes megnézni erről az évenkénti statisztikai adatokat.

https://eduline.hu/kozoktatas/20190717_korai_iskolaelhagyok_szama

Idézet az írásból: „A 18-24 évesek száma valamivel több mint 759 ezer főt tett ki a KSH januári adatai szerint, közülük majdnem 95 ezren számítanak korai iskolaelhagyónak - írja a Népszava.” Ez azt jelenti, hogy az évenkénti kb. kilencvenezres generációkból évenként 16 000-en vannak a középfokú végzettség nélküliek, több mint a fele a 14 éves korukban  szakmákra jelentkezőknek. (Persze, a lemorzsolódók nemcsak közülük kerülnek ki.) A másik oka annak, hogy nyolcadik után nagyon nehéz szakmai képzésbe bekapcsolódni, részben a felső tagozatos túlterheltségben van, abban, hogy a túlméretezett anyagot sokkal kevésbé lehet elsajátítani, részben abban, hogy jelentősen megváltozott a szakképzés tartalma. A korábbi manuális technikákat felváltotta-kiegészítette a gépesített és programvezérelt termelés, a gyorsan megújuló termelési technológia. Folyamatos tájékozódásra, szakmai önképzésre van szükség.

A szétaprózott tantárgystruktúra pedig - az átfedésekkel és a hézagokkal – az összefüggések látását, az összetartozó ismeretek gyakorlati alkalmazását nehezíti. Itt ugyancsak hiányoznak a modellkísérletek. S próbálkozások ugyan történtek, de csak a természettudományok körében, s az is egész országra kiterjedően. Ezért nem tisztult le igazán az 5-6. osztályos természetismeret tantárgy tematikája és tartalma, s ezért problematikus ugyanez a 9. évfolyamtól. Arról nem is beszélve, hogy a felső tagozaton még csak-csak tudnák-tudják oktatni a korábbi szakok (biológia, földrajz s talán a kémia) tanárai, de fizikát már másnak kellene. Középfokon pedig már nincs is értelme az egységes science tantárgynak. Meg kellene elégedni az általános iskolai ismeretekkel, amikre ráépülve lehetne (a továbbtanulásra figyelve) fakultációkat hirdetni. A társadalomismeret témakörei pedig eleve tantárgyakba darabolva szerepelnek mindegyik iskolafokozatban. Holott már rég el kellett volna kezdeni itt is az ismeretek integrált tanításának kísérleteit, valahogyan úgy, ahogyan már a fentebb említett két Németh László-műből ismerhetjük.

 

   Időközben nyilvánossá vált a NAT-ot aprópénzre váltó kerettanterv is. S az elmúlt hetekben érdekes módon alakul a két dokumentum fogadtatása, visszhangja Cikkek sora foglalkozik vele, s egyre bővül azok köre, akik tiltakoznak. Sokan csatlakoztak az egyházi gimnáziumok tanárak közül is, egész iskolák, s a nevüket adó kollégák. Mivel én már inaktív vagyok, nem akarok a részletekkel foglalkozni, de egy pontjával mégis kénytelen vagyok. Ez pedig a 12. évfolyam irodalom tantárgyának utolsó fejezete. Részletezve:

https://www.oktatas.hu/kozneveles/kerettantervek/2020_nat/kerettanterv_gimn_9_12_evf

 

V. A XX. századi történelem az irodalomban	8
a)    Trianon	2
b)    Világháborúk	1
c)    Holokauszt	2
d)   Kommunista diktatúra	1
e)    1956	2

 

Részletezve:

 

 

I.                  A XX. századi történelem az irodalomban
a)    Trianon
·         Juhász Gyula: Trianon	·         Babits Mihály: A repülő falu
·         Vérző Magyarország (Szerk.:             Kosztolányi Dezső)	·         Schöpflin Aladár: Pozsonyi diákok (részlet)
Lyka Károly: Magyar művészet – magyar határok (részlet)	·         Krúdy Gyula: Az utolsó garabonciás
b)    Világháborúk
·           Gyóni Géza: Csak egy éjszakára…	Magyar katonák dala
	Alexis levele Alexandrához
	PolczAlaine: Asszony a fronton
c)     Holokauszt
·         Szép Ernő: Emberszag (részlet)	Irodalom és film Török Ferenc: 1945
·         Tadeusz Borowski: Kővilág	Irodalom és film Roberto Benigni: Az élet szép
	Irodalom és film Kertész Imre: Sorstalanság Koltai Lajos: Sorstalanság
d)   Kommunista diktatúra
·         Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról vagy George Orwell: 1984 (részletek)	Irodalom és film Bacsó Péter: A tanú Bereményi Géza: Eldorádó
	Faludy György: Kihallgatás
	Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin: Gulág szigetcsoport (részlet)
	Irodalom és film Michael Radford: 1984
e)    1956
·         Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves A Fiú naplójából	Irodalom és film Gothár Péter: Megáll az idő
	Irodalom és film Szilágyi Andor: Mansfeld
	Albert Camus: A magyarok vére (részlet)
·         Márai Sándor: Mennyből az angyal vagy Halotti beszéd

 

 

Amint látható, bekerült a kötelező anyagba egy tanóra erejéig Nagy Gáspár. Nem saját jogon, költői életmű vagy portré formájában, hanem kerülő úton, az 1956-ról szóló irodalom örvén, a két emblematikus (ominózus) verse. Valahogyan el kellett kezdeni. De tudjuk, hogy évente van 18 órányi szabad időkeret, ha tehát tudnak valamit a magyartanárok Nagy Gáspárról, akkor ehhez az egy órához hozzátehetnek még másik 1-2 órát. De jó lenne, ha tudnának arról is, hogy a költő teljes életműve és a róla szóló irodalom zöme elérhető a honlapján, a nagygaspar.hu url-en. S még jobb lenne, ha találnának arra is mintát, hogy mi és hogyan tanítható a többi művéről. Ehhez módszertani cikkek, tanulmányok kellenének, de nem akarok ujjal mutogatni.

(Zárójelben - s nem az ünneprontás szándékával - azonban azt meg kell jegyeznem, hogy ez az V. fejezet példátlan a maga nemében. Az irodalom történetének a folyamatából kiemelve, külön fejezetként és 8 órában tárgyalva a 20. század öt történelmi eseménye illetve témaköre, ez így eddig nem jelent meg a magyar középiskolai oktatásban. Most azonban jól mutatja a korszellemet.)

 

(Folytatás egy nappal később. Hadd bocsássam a téma továbbírása elé azt a már máshol és többször felvetett gondolatomat, ami a nyomtatott és az elektronikus publikálás közötti különbségről szól. Arról, hogy a nyomtatott közlés lezárt, végleges, s ugyan újraírni lehet az egyszer már megírt, leírt gondolatot, de az újraírás egyrészt elválik a korábbi műtől, másrészt nem is lehet annyiszor nekifutni egy már kifejtett gondolatsornak. Az elektronikus publikáció valójában a nyilvánosság előtti alkotási folyamat is egyúttal. Ha bárkit érdekelnek a folyamat stációi, akkor letöltögetheti és egymás után teheti az esetleges változatokat, de egy adott időpillanatban mindig a legfrissebbet, azaz az akkor érvényeset látja. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden írás töredékes, ideiglenes,  számítani kell újabb változataira, de azt sem, hogy a közlő nem tér vissza később a kifejtett gondolathoz. Nemrég jeleztem is ezt az ellentmondást, Fűzfa Balázs nyomán Ottlik Gézára hivatkozva.¹ S jelen esetben nem átírásról, újraírásról, hanem továbbírásról lesz szó. Tegnap óta megálmodtam a szükséges továbbgondolást, ez következik most.)

 

   Mivel az írás közepe táján a tantárgyakra szabdalt oktatás ellen szóltam, illő, hogy a Nagy Gáspár  két versét tartalmazó órát továbbgondoljam. Illetve a teljes kis blokkot, azt a nyolc órát. Hiszen ha a történelmet, irodalmat, művészet- és művelődéstörténetet egy megatantárgyként oktatnánk, akkor mindenképpen így kerülne bele a tananyagba.

   Kezdjük azzal, hogy ugyan lehetséges, sőt szükséges a két világháborút együtt nézni – hiszen minket magyarokat nagyrészt épp az első elvesztése és a revansvágy vitt bele a másodikba –, de hogy előbb Trianon, s aztán az első világháború, na azt már azért mégse. Mert ugyan azt tapasztaljuk, hogy az utóbbi években valahogy kezd elfelejtődni, hogy Trianon nem előzmény nélküli, illetve az előzmények között manapság szinte kizárólag Mihály és a Bélák (azaz Károlyi Mihály gyengesége, Linder Béla túlzásba vitt hadsereg-felszámoló tevékenysége és a Tanácsköztársaság) szerepelnek, de ezt nem szabad így hagyni. Vagyis ha már a történelmi események fonalára fűzzük fel az alkotásokat, akkor előbb következzen az első világháború. Hiszen ott vannak a sorban a már korábban tanult nagy művek, az Emlékezés egy nyár-éjszakára, a Húsvét előtt, a Szegény emberek és a Kis Samu Jóska, hogy csak a legismertebbeket említsem.  Természetesen nem kell ezeket a műveket kiszakítani a szerző életművéből, hanem egyszerre lehet a két szálat futtatni, s a közöttük lévő átjárókat megmutatni. S a Nagy-Trianon kastélyhoz vezető úton ott van legalább két  fontos előzmény. Az egyik a kiegyezéstől fogva ellentmondásos viszonyunk az akkori lakosság felét jelentő nemzetiségeinkhez, (erről épp most írtam egy referátumot a mostani tanulmányaim keretében), a másik az ellentmondásos viszonyunk magához a hadüzenethez. Mindezek kiderülnek a történelmi vonalon, s „alátámasztódhatnak, szemléltetődhetnek” az irodalmin. Ez persze nem azt jelenti, hogy az irodalom a történelem szolgálólánya, s fordítva sem igaz.

   Folytassuk tehát azzal, hogy abban az ötödik fejezetben Trianon előre tevése, kiszakítása a természetes időrendből máris egy hamisítás eszköze. S kérdezzük meg, hogy mit lehet kezdeni egy órában a „világháborúk”-kal. Kérdezzük meg, hogy a holokausztról miért a világháborúk után lenne szó. Nem a két világháború között lenne a helye? Radnótival együtt? A kommunista diktatúra egy órája is lehetetlenül kevés, s ezt mutatja is a második hasábban felsorolt kiegészítő anyag szép listája. S akkor még nem is volt szó azokról, akik az ötvenes években őszinte öntudatból vagy kényszerből vagy simán érdekből állították tollukat (írógépüket) a hatalom szolgálatába, illetve azokról, akik ehelyett az íróasztaluk fiókjában publikáltak vagy kerülő utakra (fordítás, gyermekirodalom stb.) kényszerültek. Lásd a következő link tartalmát: http://ketezer.hu/2004/05/a-szemelyi-kultusz-hermeneutikaja/

Elég ezt a kb. 10 évet csak az „Egy mondat …”-tal jellemezni?  S  56-tal is ugyanez a helyzet. Mert ugyan az 1956-ban született művek ott szerepelnek az október 23-i megemlékező műsorokban, ennek ellenére nem árt az irodalomórán is szólni róluk. S a Petőfi kör   szerepének megmutatása   sem korlátozódhat  csak a történelemoktatásra. http://rev.hu/rev/images/content/kiadvanyok/petofikor/petofikor_hba2.pdf

Végül azt kell kimondanom, hogy Nagy Gáspár két verse mellől bűn lenne elhagyni a harmadikat. Az Október végi tiszta lángok című verset, a 70 perces oratóriumot, Szokolay Sándor zenéjével,  s ez ugyancsak a megatantárgy oktatásának szükségességét támasztja alá.

https://www.filharmonikusok.hu/muvek/oktober-vegi-tiszta-langok-osbemutato/

 

 

• Idézet egy előadásból (Polák István: Nagy Gáspár jelenléte) elhangzott 2019.05.13-án, Szombathelyen, az ELT SEK által rendezett Nagy Gáspár-emlékkonferencián:

Egy kicsit azonban térjünk vissza még a hallgatáshoz. Arról ugyanis – tegyünk egy látszólagos kis kitérőt – nekem dr. Fűzfa Balázs tanár úr monográfiájának, az Ottlik Gézáról írott Sem azé, aki fut főcímű kötetnek egyik része jutott eszembe. Itt – a 89-93. oldalakon - tanár úr Ottlik azon gondolatát értelmezi, ami a hallgatás és megszólalás felelősségéről, de még inkább a kockázatáról szól, leegyszerűsítve: arról, ahogy a gondolatot a megfogalmazás korlátozza is. Idézve:  „.,.. minden leírt szó korlátozza-csonkítja az egészt, s közelebb van a véglegességhez, mint a személyiséggel együtt változó (legyen bár múltbeli) élmény valódi lényegéhez, annak egyetemességéhez, gazdag jelentésességéhez, dinamizmusához.”

 

Polák István: Takaró Mihály Trianonja(2020.03.10.)

                                            

1. Hosszas bevezető

   Kettős aktualitása van annak, hogy a címben megjelölt két entitás egymáshoz való viszonyát közelebbről is megnézzük. A személy felől nézve a NAT jut először eszünkbe, aminek a véglegesre formálásában az irodalomtörténész  jelentős szerepet kapott¹. Az éppen száz éves évfordulójú békekötésről Takaró személye a köztudatban csak közvetetten idéződik fel, annak kapcsán, amit tőle idéznek mostanában, pl. a Nyugat c. folyóirattal és az első világháborúval összefüggésben. Ez utóbbiról tett botrányos állításainak azonban csak a felszínét mutatta meg a média.

   Mielőtt a konkrét témáról szó esne, nem lehet szó nélkül hagynom, hogy épp a napokban mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház a Trianon c. pódiumjátékot. Két előzetes írást teszek egymás mellé, annak érdekében, hogy látszódjon, hogyan lehet ugyanarról  különböző módon beszélni.

   A Magyar Nemzet március 6-i, pénteki számában a darab szerzőjével, Sárosi Istvánnal beszélget Pataki Tamás. Az írás címe: Megnevezik a felelősöket. Trianonról szóló dokumentumdráma debütál Székesfehérváron. https://magyarnemzet.hu/kultura/megnevezik-a-felelosoket-7852535/

A cikk első mondata: „Trianonban rendkívül súlyos bűntettet követtek el egy ország, egy történelmi múltú euró­pai nemzet ellen.” Ezek a szerző első szavai. A továbbiakban kiderül, hogy a Pécsett élő szerző orvos, és 40 éve foglalkoztatta a téma, mielőtt könyvet írt volna róla. Nem ez az első írásműve, versek, regények, drámák előzik meg. Az újságíró szerint Sárosi „könyvében Mohácstól 1920. június 4-ig tárja fel az okokat úgy, hogy megszólaltatja a dokumentumokat…” Röviden összefoglalom azokat az okokat, amikről a cikkben olvashatunk.

„…nagyon is felnőttnek kellett lennem ahhoz a felismeréshez, hogy a trianoni békediktátum megalkotásához a kis- és nagyantant minden történelmi realitást, józan észt és kritikát felülíró mohósága mellett Magyarország s a mindenkori magyar politikai vezetés felelőtlensége, hibás hozzáállása is, de mondjuk ki: közreműködése is kellett” – mondja a szerző az interjú elején. Biztató kezdet, tekintettel a mai szakmai kommunikáció egyik felére, arra, amiben elfelejtődnek az 1918 előtti történelmi tények. Ezután Sárosi Mohácsig megy vissza, s ugyan közvetve, de mégis példaként, tragikus példaként sorolja 1526 hibáit: „Aki elolvassa Brodarics István kancellárnak mint szemtanúnak a mohácsi vészről szóló dokumentumbeszámolóját s az ahhoz vezető politikai, hadászati taktikai hibás döntéssorozatok leírását, a magyar vezetésben uralkodó káoszt, rádöbben, hogy Úristen, eltelt háromszáz év, és semmi sem változott, mi több, ha a mában gondolkodunk, s négyszáz évet mondunk, még megdöbbentőbb, hogy a magyar semmiből soha semmit nem tanult!” Itt azonban hirtelen fordulattal anyai nagybátyját, Poprád utolsó magyar polgármesterét említi, aki inkább elmenekült, mintsem felesküdjön a csehszlovák kormányra.  „ ...  az igazság megfogalmazására törekedtem, de a bírálat a magyarok felelősségét is deklarálja. A kérdésre válaszolva: higgadt elemzést olvashat az olvasó vagy láthat a néző, de a felidézett történelmi események szenvedélyességét, hevességét, az egyéni vagy párt- és kormányzati szintű konfliktusokat, benne hazugságok, csalások, bizonyítottan aljas szándékú megszólalásokat egy az egyben, dokumentumszerű hitelességgel tálalom, s épp a hitelessége miatt vállalom” – mondja. S idézem a cikk utolsó mondatait is:  „Ami velünk, magyarokkal és Magyarországgal történt, példa nélküli a világtörténelemben. A felelősök és bűnösök ma már nagyon is nevesíthetők, nemcsak a kordokumentumok és a bizonyítékok alapján, hanem mert a példátlan gaztettnek nevezhető dekrétum megalkotói közül többen utóbb maguk is nyíltan megvallották felelősségüket, hibáikat, azt, hogy tájékozatlanok voltak Magyarország földrajzi, történelmi, etnikai, gazdasági adataival kapcsolatban, s leírva, dokumentáltan fogalmazták meg azt, hogy hibás döntést hoztak, félrevezették őket. Ekkora felelősségű emberek hagyták magukat félrevezeti? Ez abszurdum! Trianonban rendkívül súlyos bűnt követtek el egy ország, egy történelmi múltú európai nemzet ellen.”

   Amint látjuk, a cikk keretes szerkezetű, a kezdő és a záró mondatai az ellenünk elkövetett bűnt hangsúlyozzák. Saját felelősségünkre csak célozgat Sárosi (vagy az újságíró), minden konkrétum nélkül. Elődeink felelősségének részletei nem fogalmazódtak meg.

   A másik interjú a rendezővel, Szikora János színházigazgatóval készült, ugyancsak a bemutató előtt, és  a Színház c. folyóirat online változatában olvasható. Török Ákos írásának címe: Megismerni Trianonról mindenkinek a saját igazságát. Ennek a cikknek a lényegét is idézetek segítségével   próbálom közvetíteni.

https://szinhaz.hu/2020/03/04/megismerni_trianonrol_mindenkinek_a_sajat_igazsagat

„…lépten-nyomon tapasztalhattam egész életemben, hogy Magyarországon ezzel a kérdéssel, hogy nemzeti önismeret komoly bajok vannak” –mondja Szikora, majd így folytatja: „A békediktátum aláírása nem volt több egy tizenöt perces diplomáciai aktusnál, az idevezető út azonban évtizedekre, évszázadokra nyúlik vissza – mondja a szerző, Sárosi István. Ezen az úton sokan jártak. Mindenki más-más egyéni igazsággal járta ezt az utat, nemzetiségek is, a magyarok is, az osztrák-magyar politikusok is, osztrákok, németek, franciák, oroszok, mindenkinek megvolt a maga igazsága. Ennek az írásműnek, és reményeim szerint az előadásnak is az a szándéka, hogy ki-ki megismerje ezt a sokféle igazságot, mindenkinek a saját igazságát. … Többfajta szempontból van megvilágítva ez az eseménysorozat, amely végül is az aláíráshoz vezetett. De a sokfajta szempont nyomán kihámozható felelősség is megoszlik. Mert amikor arról beszélünk, hogyan történhetett ez meg, hogy jutottunk el idáig, akkor ezek mögött a kérdések mögött az is ott van, hogy kik ezért a felelősek, ki miatt történt mindez? A felelősség kérdése ott bujkál ezekben a kérdésekben, és nem lehet elmenni mellette. Ez a mű objektív és őszinte, elfogultságmentes igazságra törekszik. A felelősséget megosztja az ármánykodó cseh, szlovák és román politikusok és a nemzeti nacionalizmusba belevakult magyar politikusok között. Ez így együtt rajzolja ki a teljes képet.”

 

   Próbáljuk meg a két interjúból összerakni az előzményeket, a felelősöket,  időrendben. 1., A kis- és nagyantant minden történelmi realitást, józan észt és kritikát felülíró mohósága. 2., A nemzeti nacionalizmusba belevakult magyar politikusok. 3.,  A politikai, hadászati taktikai hibás döntéssorozatok. 4.,  A magyar vezetésben uralkodó káosz. 5.,   Az ármánykodó cseh, szlovák és román politikusok. 6., A példátlan gaztettnek nevezhető dekrétum megalkotói – akik  közül többen utóbb maguk is nyíltan megvallották felelősségüket, hibáikat, azt, hogy tájékozatlanok voltak Magyarország földrajzi, történelmi, etnikai, gazdasági adataival kapcsolatban, s leírva, dokumentáltan fogalmazták meg azt, hogy hibás döntést hoztak, félrevezették őket.

   Saját megjegyzéseim az egyes pontokhoz. 1., Ezzel az állítással szemben áll Bosznia 1908-as annektálása, s az, hogy az első hadüzenetek (1914. július 28., aug.1. és 3.) a központi hatalmak számlájára írhatók, ha az 1914-ig tartó mohóságra gondolunk. Az 1920-as mohóság két sebet persze hagyott, amit Hitler aztán ki is használt. 2., Itt időben visszamehetünk 1849-ig, amikor az utolsó utáni pillanatban, július 28-án fogadta el a parlament az első nemzetiségi törvényt, ami Európa első kisebbségi jogokat védő törvénye lett. Végrehajtására nem maradt idő. 1868-ban ez a törvény volt a kiinduló alap, de aztán 1907-ig, a lex Apponyiig a magyar urak apránként vettek vissza a megadott jogokból. 3., Ma már arról is eshet szó, hogy a Monarchia politikai és katonai vezetése tévesen mérte fel mind a várható szövetségkötéseket és kiugrásokat, mind az ellenfél katonai potenciálját. Nem volt véletlen Tisza István húzódozása. 4., Ezt a káoszt ugyan Sárosi csak  Mohács párhuzamaként említi, de konkrétan gondolhatunk az 1918 novemberétől 1920 nyaráig tartó időszakra. 5., A világháború éveiben is folyt a megtévesztő propaganda a nemzetiségeinkkel kapcsolatban, s a békekötés előtti két évben is ugyanaz jellemezte a győzteseket „informáló” ellenérdekelteket. Hogy ezt az akkori magyar politikusok nem vették észre, illetve nem tudták ellensúlyozni, az is az előző pont igazát bizonyítja. 6., Igen, a győztes hatalmak „szabászai” közül sokan beismerték tudatlanságukat. De azt a közszájon forgó tévhitet el kellene oszlatni, hogy mi vesztettük a legtöbbet. A Monarchia másik fele ugyanis, az Osztrák Birodalom a   Saint-Germain-i békeszerződés  1919. szeptember 10-i   aláírásával még nálunk is nagyobb csonkítást szenvedett el. (Forrás:

 https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20190910-szazeves-ausztria-trianonja)

 

                      Osztrák Csász.    Osztrák Köztárs.     Magyar Királyság    Magyar Népközt.

                    1918.11.12-éig        1918.11.12-étől        1918.11.16-áig           1918.11.16-ától     

 

terület            300 000 km²           83 000 km²            282 000 km²           93 000 km²

 

      %                100 %                            27 %                  100 %                          33 %

 

lakosság          28,5 millió            6,5 millió                18,2 millió                 7,6 millió

 

      %                 100 %                          23 %                    100 %                         42 %

 

A győztesek tehát egyenlő mércével mértek, s ebben bizonyára szerepet játszott nemcsak az a soknemzetiségű birodalom, aminek egyben tartása tán háború nélkül sem lehetett volna, hanem a világháború konkrét kirobbantásának felelőssége is. 7. Egy olyan szempontot kell ide illesztenem, ami a drámát interpretáló egyik cikkben sem vetődött fel. Azt, hogy 1920.márc.1-től 1944.október 16-áig Horthy Miklós kormányzó tekinthető az ország első emberének. S igaz ugyan, hogy a megválasztásától a békediktátum aláírásáig csak három hónap telt el, s azalatt néhány ponton sikerült is a határkérdésekben a magyar érdeket érvényre juttatni, s a „mi lett volna, ha …” ugyan nem játszik a múlt értelmezése során, de pl. Sopron, valamint  a török példa  azt mutatja, hogy talán maradt kihasználatlan potenciál abban a három hónapban.

 

1. Takaró Trianonja

   Az az írás, amire mostanában hivatkozni szokás a Takaró nézeteit bírálók részéről, teljes egészében olvasható az interneten:

 http://epa.oszk.hu/03400/03482/00007/pdf/EPA03482_aracs_2008_3_019-024.pdf

A cikk a szabadkai kiadású Aracs c. folyóirat 2008.3. számában  jelent meg. A Nyugatról írt dehonesztáló megállapítások közül azonban csak két – kevésbé lényeges – elem került a figyelem előterébe, a csekély példányszám (Takaró szerint a csúcson is csak 900, „ …a Nyugatot, amikor az a legnagyobb példányszámban jelent meg, 900 példányban adták el a királyi Magyarországon .. „ írja a fent említett cikkében,  holott  a visszaemlékezések szerint az első világháború végén elérte a 4000 példányt is, majd a 30-as években is volt 2000 példány felett  ld. https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/44412/szakdolgozat.pdf?sequence=1), másrészt  az alig kódolt zsidózás. Takaró szerint ugyanis az általa a  Nyugat-tal szembehelyezett, az 1894-ben alapított Új Idők c. hetilapot -, Herczeg Ferenc lapját, ami A Nyugat idejében 30 000 példányban jelent meg -,   „a nemzeti konzervatív-polgári középosztályhoz tartozó olvasóközönség”  olvasta,  a Nyugatot pedig „a nagyvárosi, nagyon is karakteresen körülírható polgárság egy része”.

   Vannak azonban a cikkben ezeken a szembetűnő provokációkon kívül sokkal magvasabb megállapítások is. Ráadásul úgy, hogy megmaradnak a kijelentés szintjén, a szerző meg sem kísérli legalább minimális érveléssel alátámasztani azokat. Ezek között a legsúlyosabb az az állítása, hogy „ Az első Trianont a magyar nemzet már 1920 előtt elszenvedte. Ezt le kell szögeznünk. A történelmileg bekövetkezett eseményt ugyanis megelőzte egy szellemi Trianon a XX. század első két évtizedében! Csupán egy-két motívumot szeretnék kiemelni. Az első ilyen a Nyugat című irodalmi folyóirat megjelenése. Nagyon kevesen és keveset beszélünk róla - ám irodalomtörténészként én nem tehetek mást, mint hogy erről szólok; arról ugyanis, hogy a Nyugat, amelyet ma minden irodalomtankönyv a magyar irodalmi haladás és progresszió zászlóshajójának tart, roppant megosztó szerepet is játszott a magyar irodalomban és a magyar kultúrában.” Tehát Takaró szerint a szellemi Trianon 1908-ban kezdődött.

   Miben látja Takaró ezt a megosztó szerepet? Először abban, hogy a folyóirat - elsősorban irodalomkritikai -  tevékenysége nyomán szakadt szét a magyar irodalom népies és urbánus vonalra. Mi erre a bizonyítéka? Az hogy „ebben a lapban jelent meg először az a fajta liberális, kozmopolita, szabadkőműves indíttatású szellemiség, amelyik majd egyenesen elvezet 1920- hoz!” Sőt, Takaró szerint a teljes magyar kultúra kettészakítása kezdődött el, s fejeződött be sikeresen az első világháború végéig. Mi szakította két részre a teljes magyar kultúrát? Hát az, hogy – ismét idézek – „A legnagyobbak, a Nyugat legnagyobbjai - Ady, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula - nem mentek el a háborúba harcolni. Gyóni (Áchim) Géza 1914 decemberében írja meg erről híres versét, a Csak egy éjszakára... címűt. S ebben azt írja: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket”. (Természetesen nem említi név szerint - ennél sokkal nagyobb költő volt -, de a nyugatosokra gondolt.) Ady Endre például többször mentette fel magát az akkori hadügyminiszternél.*” Tekintsünk el attól, hogy egy t kimaradt a „mentette” szóból, hiszen Ady nem maga mentette fel magát. Csupán azt említsük meg, hogy Móricz viszont elment, bár „csak” haditudósítónak, mégis a frontélmények hatására lett két év alatt a háború hívéből a háború  elítélője.² https://mult-kor.hu/magyar-irok-az-elso-vilaghaboruban-20160209  és https://nagyhaboru-az-irodalomban.blog.hu/2017/07/06/udvozlunk_a_blog_hu-n_71278

S kérdezzük meg, hogy egy magát irodalomtörténésznek tartó egyén miért várta  volna el  (akár képzeletbeli kortársukként) az általa  felsorolt íróktól, hogy meggyőződésük ellenére  ott legyenek a lövészárkokban. Az pedig már szinte mosolyra késztető, ahogy Gyóni Gézának a gondolataiban próbál olvasni. Gondolta a fene – mondhatná Gyóni, ha tudná. Aki ugyanis ismeri a teljes verset (Csak egy éjszakára …) annak tudnia kell, hogy abban mások mellett a nyugatosok csak igen picinyként lehetnek benne.  Takaró  talán  Karinthy paródiáját vette szó szerint. Ld. a következő url-t.

http://elsovh.hu/csak-egy-ejszakara-a-gyoni-geza-jelenseg/

Takaró  Trianon előzményének tekinti a Nyugat szerzőinek szabadkőműves szellemiségét, szellemi hátterét is. S azt sem próbálja érvekkel alátámasztani, hogy ha az Új Idők – szerinte – harmincszoros példányszámú volt, mint a Nyugat,  akkor hogy lehetett hatástalan az akkori közönség körében, hogyhogy nem tudta megakadályozni a szellemi élet, a  teljes magyar kultúra kettészakítását. Ezzel a mondatával zárja ugyanis  az 1920-ig tartó szellemi helyzetrajzát: „Igen, így, ebben a megosztott, megtévesztett és legyengített magyar kultúrtudat-állapotban jutunk el Trianon kapujába.”

   Feltehetnénk a költői kérdést, ha lenne értelme, hogy Takaró szerint ez a legyengített kultúrtudat-állapot miben nyilvánult meg. Tömegek vonultak az utcákra Budapesten s az összes nagyvárosban, követelve a  végül Trianonban megrajzolt térképet? Közvélemény-kutatások bizonyították a nyugatos-szabadkőműves ideológia leszivárgását a széles néprétegek szellemi gyökérzetéig? Vagy az aláírt békeszerződésbe való csendes, passzív belenyugvás bizonyította?

    Tanulmánya további részében, a hátralévő kétharmadában hasonlóan érvelő megállapításokkal rajzolja tovább az általa látott szellemi térképünket, egészen napjainkig. De csak egy bekezdést szán az 1920-1945 közötti negyed évszázadnak. Ez talán érthető is. Hiszen az akkori politika „országgyarapító” törekvéseinek előbb a bécsi döntések, majd a Don-kanyar, a haláltáborok, és a trianoni határok 1947.febr.10-i konzerválása lettek a következményei. Helyette Takaró az 1945 utáni irodalompolitika hibáit sorolja, amúgy jogosan. S a végkövetkeztetése ez, 2008-ban: „Mit akarnak ma elvenni elsősorban a magyar néptől? Mi a mai Trianonunk? A kultúránk elvesztése. Nehogy azt higgyük, hogy a föld! Ha tőlem valaki megkérdezi, hogy hol van igazabb magyarság, akkor azt mondanám, mint Reményik Sándor 1919-ben: „A magyarság szíve a Végeken dobog.” Magyarországot, a magyar kultúrát kell visszaszereznünk tehát, mert az halódik, az vész el, azt csatolták el tőlünk. Hogy is írta ezt Márai Sándor 1946-ban a Naplójában? „Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett - a történelmi - hanem az, amely megmaradt.”13 Magyarországon - bármilyen keserves is kimondanunk - nem a magyar kultúra uralkodik ma. Márpedig egy nép csak addig él és győzhet, ameddig meg tudja őrizni a kultúráját.”

   S itt érünk vissza oda, amivel az írásomat kezdtem.  Trianon és a NAT összefüggéséhez Takaró fejében. Ezt is idézettel mutatom meg: „Mennyit lehet ebben a helyzetben immáron tennünk? Mert most igazából erre kellene koncentrálni! Igen, vissza kellene venni a Nemzeti Tankönyvkiadót. Én ezt kicsit kibővíteném: a magyar iskolát kell visszaszereznünk! Minden az iskolán múlik. John Stott mondja: „Be akarsz vinni valamit egy társadalom tudatába? Vidd be az iskolába, és tíz év múlva a társadalmi gondolkodás része lesz az.“ Könnyen kikövetkeztethető, mi lenne, ha elkezdenénk újra tanítani igazságainkat Trianonról, s a történelemkönyveinkben nem az ál-mértéktartó, szánalmasan óvatoskodó megközelítése lenne ennek a témának, mint ami a maiakban van.”³

   Takaró ezt a cikkében végigvitt gondolatsort először előadásként fejtette ki 2008-ban. Ugyanabban évben cikként és könyvrészletként is megjelent.  Most pedig 2020-ban vagyunk.

 

• Cikkem megírásának közvetlen oka: https://www.facebook.com/notes/tan%C3%A1rok-a-k%C3%B6zoktat%C3%A1s%C3%A9rt/a-nyugat-foly%C3%B3irat-%C3%A9s-trianon-takar%C3%B3-szerint/1532536866900912/

 

• Móricz „Egy 1916-ban írott levelében arról számolt be, hol húzódtak a korabeli magyarország háborús cenzúra  tiltó   határvonalai:   „...Sok   cikket,   novellát   írtam,   amiben a leghatározottabban küzdöttem a háború gondolata ellen. Soha egy sem jelent meg. Már a lapban, ahova dolgoztam, tüntetésből kiadták egy elbeszélésemet, amelynek csak az első tíz sorát s az utolsó öt sorát hagyta meg a cenzúra, a többi szöveg helyén fehér hasábot hagyott a nyomda.“ Felkereste a cenzort, aki azt mondta neki, hogy mindent írhat: „mindent, ami a háborúra lelkesíti a népet.“[8] https://nagyhaboru-az-irodalomban.blog.hu/2017/07/06/udvozlunk_a_blog_hu-n_71278

 

Takaró tudatos (küldetéstudatos) tevékenységének jele a Wass-életmű kanonizálására tett erőfeszítése is. Ld.: Feldmájer Benjámin: Wass Albertről olvasok. Beszélő, 14.évf.11.sz. 2009. november-december. http://beszelo.c3.hu/cikkek/wass-al%C2%ADbert%C2%ADrol-olvasok

 

Kiegészítés 2021.05.17-én

 

   Takaró történelem- és irodalomszemléletét jellemezhetjük a NAT 2021-es megbuherált változatának egyes részleteivel. Habár hivatalosan nem vállalt szerepet abban az irodalmat átdolgozó csoportban, amely az előző csoport testületi lemondása után sebtében alakult 2020-ban, de a változtatások némelyike az ő szellemiségét tükrözi. A 20. századi magyar irodalom tananyagában két jelentős változtatásbokor fedezhető fel.

   Az egyik az új szerzők beillesztése, kötelező tananyaggá válása. A kerettanterv a 12. évfolyamon 5 órában írja elő Herczeg Ferenc életművének tanítását, - időrendben Ady Endre elé helyezve -, benne kötelező olvasmányként Az élet kapuja c. (szerintem lektűr-értékű) regényét, s 4  órában Wass Albert életművének tanítását, benne kötelező olvasmányként az Adjátok vissza a hegyeimet c. regényét.  Ugyanitt Móriczra 5 tanóra, Juhász Gyulára és Tóth Árpádra együtt 3 tanóra jut. Ezt a kánonteremtési szándékot nem támasztja alá a mai napig az irodalomtörténetírás és az irodalomkritika. (A témáról külön írások  találhatók itt a rovatban, ld.  Wass Albert és a tematizálás (Szakács Árpád a Magyar Nemzet-ben)(2020.07.07.), Két aktuális téma(2020.04.07. valamint A NAT körüli viták(2020.02.29.)(Kiegészítve:2020. 03.01-jén.)

  A másik egy önálló fejezet a 12. év végén, egy idegen test az irodalomtörténeti elrendezésű tananyagban. Ötödik fejezetként, A XX. századi történelem az irodalomban  címmel, 8 órában írja elő feldolgozni Trianon, a világháborúk, a holokauszt, a kommunista diktatúra és végül 1956 irodalmi vetületeit. Benne egy önálló órán Nagy Gáspárnak - Kossuth-díjas költőnek és egykori évfolyamtársamnak -  két 56-os versét. Ez egyébként még örömteli is lehetne, ha mellé került volna a költő 56-os témavilágát  lezáró, élete utolsó félévében írott, s Szokolay Sándor által oratorikussá váló Október végi tiszta lángok. De ahogyan ez a tananyagrész  szervetlenül, előzmények nélkül került oda az érettségire készülő diákok elé, ugyanúgy szervetlenül, az életműhöz bármilyen kapcsolódási lehetőség nélkül került bele a sorba Nagy Gáspár. Nem tilos persze a szabad 20 % terhére, egyéni tanári döntéssel a tananyagba illeszteni Nagy Gáspár költészetét, a másik két összegző művének  (Symphonia Ungarorum, Hullámzó vizeken kereszt)  elhelyezését a kortárs magyar irodalom térképén, de ehhez nem kapnak a diákok kellő segítséget. Pedig a nagygaspar.hu internetes portál tartalmazza a hozzá szükséges alapanyagot.


 

 

Polák István (ASWCYZ): A magyarországi nyelvi és etnikai kisebbség nyelvi jogainak alakulása 1867-1914(1920) között. Szemináriumi dolgozat. KRE BTK 2020.  MR 4033

 

Előjáték

 

Fonográf: 1911-ben(1977)(bejátszás)

https://www.youtube.com/watch?v=Mqur31yBWOY

 

Arról sem énekelt senki, hogy kilenc év múlva mi lesz.

 

Tartalom

• Bevezetés
• Kibontás
  • Demográfia
  • Nyelvhasználat

             2.21    Előzmények

             2.22    A törvények sora

             2.23   Torzképek

          2.3  Iskolák

          2.4  Egyesületek

• Összegzés
• Utószó
• Irodalom

 

• Bevezetés

 

    Előbb a két évszámról: 1867-ben kiegyeztünk a szabadságharcunkat 18 évvel korábban eltipró bécsi udvarral. Három fontos területen lemondtunk a nemzeti szuverenitásunkról. Ennek következtében fél évszázados békés, fejlődésben gazdag időszak következett. De közben a mélyben veszélyes aknák lapultak, sőt, időzített bombák ketyegtek. Ezek egyike robbant fel 1914.július 28-án, a hadüzenettel. A másik pedig 1920.június 4-én, a versailles-i kastélyparkban lévő Nagy-Trianon kastély folyosóján. Az a kérdés foglalkoztat már hónapok óta, hogy a békekötésnek, mások által békediktátumnak nevezett, s a nemzeti nyelvet beszélőkre máig végleges és végzetes hatást gyakorló eseményt milyen előzmények határozták meg, s azok milyen mértékben. A „foglalkoztatás”-ban  jelentős szerepet játszik az, hogy a kerek évforduló okán írások és megemlékezések sora várható (s volt már eddig is), és a mai közbeszédben  többségben vannak azok, akik szerint ártatlanul szenvedtük el a győztesek által ránk szabott büntetést. Teljes képet nem tudok – s nem is szeretnék – rajzolni, s még csak az egyes okok mértékének megsaccolására sem vállalkozom. Hiszen ez nem olyan kérdés, mint például az, hogy egy almában hány % a H₂O_, vagy a  C₆H₁₂O₆, illetve az egyéb anyag (pl. cellulóz). Ott egzakt módon kimutathatók nemcsak az összetevők fajtái, hanem a mértékük is.

 

H₂O                                      84 %

C₆H₁₂O_{6                                           9 %}

(C₆H₁₀O₅)_{n  3 % stb.             4 %}

 

 

Ebben a mi esetünkben az okok keresésében nem a történész szakma, a történettudomány objektív megközelítésmódja az egyedüli. A ráció mellett ott vannak az érzelmek, ott vannak az érdekek is, mind a politikai, mind az egyéni érdekek.

 

    „A nemzetiség problémáival azért kell külön is foglalkozni, mert egyik – ha nem is döntő - oka volt a történelmi Magyarország széthullásának, s rögtön hozzá kell tennünk, hogy a Monarchia vezetése sem tudta volna sokáig egyben tartani a soknemzetiségű birodalmat. Volt igazság Kossuth Kasszandra jóslatában…

    A kérdés az, milyen lehetett nemzetiségiként élni Magyarországon?

A kérdés az, hogyan jutottak el a velünk egy hazában élő nemzetiségiek a teljes szakítás és önálló állam megteremtésének igényéhez? Egy olyan folyamatot láthatunk, amelynek egyik táplálója saját nacionalizmusuk egyre erősödő radikalizálódása, másik oldala pedig az ezt gátolni igyekvő magyar törekvések, s ezek kölcsönös gerjesztése. S az ebben a folyamatban történteket mindkét oldalról, de az ő szemszögükből is érdemes végiggondolni,mert a megértést ez talán könnyítheti.

Elsőként Teleki László, Kossuth Lajos és Eötvös József fogalmazták meg, hogy a történelmi Magyarország területi egységének fennmaradása hosszú távon megkérdőjeleződhet a nemzetiségi törekvések felerősödése miatt. A nemzetiségi kérdés sarkalatos pontja volt, hogy miképpen lehet megtartani őket a történelmi Magyarország keretei között. A század végére felerősödő nemzetiségi önállósági törekvések számíthattak Szerbia és Románia hátországára, majd valamennyi nemzetiség külső támogatókra talált a világháborúban győztes antantban, amely végül maga is eltökélte az OMM felosztását.” (Horváth Tamás)

 

 

 

 

    Három részre, három szeletre lehet bontani a téma megközelítését:

• az egyén (a kisebbségi nyelvet használó gyermek vagy felnőtt állampolgár) élete, sorsa felől nézve
• egy adott kisebbségi nyelvet beszélő közösség egészére tekintve
• a teljes politikai közösség (az állam) oldaláról megközelítve.

 

    A továbbiakban e három metszet sorrendjében próbáltam haladni, de az első kettőt csak érinteni tudtam. Mélyebb elemzésükhöz több idő és nagyobb terjedelem lenne szükséges. Előbb az előzetes elképzeléseimet, gondolataimat (nagyzoló módon megnevezve: munkahipotézisemet), majd a források nyomán a konkrét tényeket, részleteket veszem sorra.

 

1. Az egyén oldaláról nézve. A fent megnevezett fél évszázadban bármely olyan családban - illetve településen - született gyermeknek, ahol csak a kisebbségi nyelvet beszélték, a megszületett gyermek előtt két elvi lehetőség állt: vagy megmaradt az egy nyelv, az anyanyelv  ismeretében, s akkor oda volt kötve a nyelvterülethez egész életére, vagy megtanulta a többségi (állami) nyelvet, annak érdekében, hogy élete párját és/vagy munkahelyét-hivatását a többségi nyelvet beszélők között-közül választhassa. Persze az első esetben is volt némi lehetősége kissé feljebb emelkedni, az apa vagy anya mesterségénél többre törekedni. Ebben jelentős szerepe volt a konkrét település méretének is.  Lehetett  ha fiú volt, akkor tanító, pap, de már jegyző nem. Leány lévén pedig csak feleség és anya lehetett, ahogy a felmenői is. Azonban az adott „élőhely” nem mindig tette lehetővé a növekvő lakosság helyben maradását. Aki elment, annak sokszor  vagy egy másik kisebbség nyelvét kellett megtanulnia, vagy a többségi nyelvet. Az idő múlásával – a fejlődéssel – együtt azonban már az otthon lakók számára is szükségessé válhatott a többségi nyelv ismerete (újság, könyvek, kereskedelem, utazás, az országos közéletbe való bekapcsolódás stb. miatt), de minden esetben az a kérdés, hogy hogyan lehetett megszerezni a többségi nyelv ismeretét. Sőt, érdeke volt-e ez a szülői generációknak, illetve ehhez kapcsolódóan mi jellemezte a homogén nyelvközösség iskolai oktatását. S itt következhet a két másik metszet.

 

1. A kisebbségi nyelvet beszélők közössége felől nézve. Erre a metszetre vagyok(lennék)  a leginkább kíváncsi, hiszen itt képzelem el nehezen a helyzetet, a törekvéseket. De ezt a legidőigényesebb dolog feltárni. S itt vetődik fel a legtöbb kérdés a mai helyzetet illetően, akár a szomszédoknál élő magyar anyanyelvűekre gondolva, akár a nálunk élő nyelvi kisebbségre gondolva. Öntudatos nemesek (polgárok?) kellettek ahhoz, hogy mindkét irányba nézve vállalják az anyanyelv ápolását, védelmét. Hogy az országos politikában is vállalják annak képviseletét. És ma?

 

1. Az állam, az államnyelv oldaláról nézve első gondolatom az, hogy a fő érdek a csendes és gyors asszimiláció lehetett. Hiszen a soknyelvű nemzet kormányzása komplikáltabb. Nagyobb odafigyelést, több ráfordítást igényelhet, és politikai bizonytalanságot eredményezhet. Ezért (s ezt már némileg tudom is) nem is lehetett 1867 után egyszerre (egyszer s mindenkorra) szabályozni, törvényes keretek közé helyezni a kisebbségi nyelvekhez fűződő jogokat, lehetőségeket. Érdemes (lenne) összevetni a jogalkotás félszázados folyamatát a mindenkori statisztikákkal is. A kisebbségi nyelveket beszélők számával, az iskolák számával, netán a kisebbségi nyelven nyomtatott lapok, könyvek arányával és mindezek változásával.

 

2 Kibontás

 

   Itt fordított sorrendben haladok, a nagytól a kicsi felé. Vagyis először a törvénykezés, a szabályozás krónikáját vázolom, - ahol lehet, statisztikai adatokkal kiegészítve -, s majd a végén próbálok valahogyan eljutni az egyénekig.

 

2.1 Demográfiai adatok:

 

A 19. század nemzetiségi adataiból indulok ki. Tudjuk, hogy a század közepén a magyarság aránya 46 % volt.

1900-ra a századforduló körüli évek kivándorlása ellenére is, létszámunk 51,4 %-ot, tíz év múlva 54,5 %-ot ért el. A majdnem tízmillió magyar mellett  1,9 millió német, ugyanennyi szlovák, 2,9 millió román, 464 e. ruszin, 198 e. horvát, 545 e. szerb, s 313 e. egyéb nemzetiségű élt. E jelentős számú nemzetiséginek soha nem volt arányszámuknak megfelelő képviselete a magyar parlamentben, ennek csúcsa 1906 - ban volt, amikor összesen 25 nemzetiségi képviselővel számolhattak. (Az összesen 413 képviselő között.)   Oka részben a magyar választójogi törvények alakulása, részben tudatos távolmaradásuk is.

 

 

A Magyar Királyság lakossága 1910-ben (Horvát-Szlavónország nélkül)

 

Forrás: Magyarország a XX. században 
https://mek.oszk.hu/02100/02185/html/171.html#175

Tehát az 1850 körüli 46 % 1910-re közel 55 % lett. Érdemes lenne elgondolkodni az okon. Vajon a természetes lakosságnövekedés eltérő mértékéből adódott-e, avagy belejátszott már a természetes vagy irányított asszimiláció is?

 

2.2 Nyelvhasználat

 

2.21 Előzmények:

 

„1784-ben II. József nyelvrendelete három év elteltével a közigazgatásban, oktatásban a német nyelv használatát írta elő. A Habsburgok szempontjából volt ebben logika: a latin holt nyelv volt, a magyarság a birodalmon belül saját országában is nyelvi kisebbségben, s az egységes államban gondolkodó uralkodó az egységesítés eszközét látta a nyelvben.

A rendelet  óriási felzúdulást váltott ki, erőteljesebbé tette a nyelvújító mozgalmunkat itthon, s ennek végeredménye lett az 1844. évi nyelvtörvényünk.

Ha akkor így reagált a nyelvrendeletre a magyarság, s ebben saját kultúrája elleni támadást látott,  miért várhatnánk el mást a nemzetiségiektől?

 

Az 1849.évi VIII. /megkésett/ tc. a nemzetiségekről  előírta: „Országlati, közigazgatási, törvénykezési, hadiügyekben a magyar nyelv használtatván, községekben mindenki akár magyar, akár anyanyelvén szólhat. Az elemi iskolákban tanítási nyelvül mindig a községi ill. egyházi nyelv fog használtatni.”  Liberális szemléletű törvény, de nem lépett életbe, a szabadságharc elbukott, többek között az ellenünk forduló nemzetiségieknek köszönhetően is, akiknek azonban ugyanezen törvény megbocsát a nemzet nevében, ha leteszik fegyvereiket, megtérnek és függetlenségi esküt tesznek.

S a harmadik megjegyzés: A Bach korszakban, az 1850-es években a germanizálás jegyében a középiskolákban a német nyelv a kötelező elvárás. A rendelet ellen tiltakozó, Bécset megjárt magyar diákokat kicsapták az egyetemről. Ez volt akkor a hatalom válasza.” (Horváth Tamás)

 

 

2.22  A törvényhozás folyamata a kiegyezéstől a világháborúig:

 

Az 1868. évi nemzetiségi törvény a területi egység és az egy politikai nemzet elve alapján széles körű nyelvhasználatot biztosított az oktatás, közigazgatás és bíráskodás  alsó és középső szintjén a nemzetiségieknek, Egyesületeket, pénzalapokat létrehozhattak, de a törvény autonómiát nem adott. A nemzetiségiek hivatalképesek, ennek betöltésénél a szakértelem az irányadó. Vegyes lakosságú települések esetén, ha arányuk 20 % feletti , joguk van saját nyelvet használni. A törvény széles körű egyéni jogokat biztosít. A haladó szellemű törvényt azonban nem tartották be.

A törvény a nemzetiségieket nem elégítette ki, visszavonultak,  ki is szorultak a politikai életből, s fokozott gazdasági megerősödésükre koncentráltak. A horvátok kivételével csonka társadalomban éltek, a századfordulóra már jelentős nemzetiségi burzsoáziával rendelkeztek, arra törekedve, hogy saját területükön kiszorítsák a magyar és külföldi tőkét. Példaként a román bankok térfoglalását, számszerű gyarapodását említhetjük.

Deák nemzedékének eltűnésével a magyar uralkodó osztály  a magyar nemzetállam megteremtését a magyar nyelv terjesztésétől és közigazgatási módszerektől várta. /”Felülírták” a nemzetiségi törvényt/

 

Az 1879. évi XVIII. tc. előírta a magyar nyelv tanítását a népoktatási intézetekben. „Minden tanítóképző intézetben a magyar nyelv oly óraszámban tanítandó, hogy azt minden tanítójelölt beszédben és írásban elsajátíthassa. 3 év elteltével nem kaphat tanítói oklevelet, s nem alkalmazható, aki el nem sajátította a nyelvet. A már hivatalban lévő tanítók erre 4 év időt kapnak, majd vizsgáznak.

A magyar nyelv az összes bárminemű népiskolákban a köteles tantárgyak közé ezennel felvétetik.”

 

1883. évi XXX.tc.a középiskolák és azok tanárainak képesítéséről /gimnáziumok és reáliskolák/

Az oktatás rendes tárgya lesz a magyar nyelv és irodalom története. „A nem magyar nyelvű középiskolákban a 7. és 8. osztályban a magyar nyelv és irodalom története magyar nyelven taníttatik, s e tantárgyból az érettségi vizsgálat is ezen nyelven teendő.”

 

Az 1891. évi XV.tc. a kisdedóvókról így rendelkezik: a III. fejezetében.

„Csakis hazai kisdedóvónő-képző intézményben képesített elnyert okleveles kisdedóvónők alkalmazhatók. A külföldön szerzett képesítést honosítani kell: magyar nyelvből, hazai történelemből, alkotmánytan és földrajz elemeiből vizsgát kell tenni. A dajkák is magyar nyelvvizsgát kötelesek tenni.”

 

Az 1907. évi XXVII.tc. /Lex Apponyi.

„A törvény 19.§. A nem magyar tanítási nyelvű elemi iskolákban a magyar nyelv olyan mértékben tanítandó, hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóban és írásban érthetően ki tudja fejezni.

Kizárólag hazafias tartalmú, a vallás és közoktatásügyi miniszter által engedélyezett olvasókönyvek, tanszerek használtatnak. A magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát kell kifejleszteni és megerősíteni minden iskolának és tanítónak.

22.§. Ha a tanító a magyar nyelv tanítását elhanyagolja, vagy a kitűzött célnak nem megfelelően tanítja, fegyelmi vétséget követ el. Alapfizetés vagy korpótlék kiegészítést csak a feltételek teljesítése esetén kaphat. /Dorgálás, pénzbírság, korpótlék megvonás /ez két évnél hosszabb nem lehet/ állásból való elmozdítás.”

 

A magyar nyelv használatát a nemzetiségek hitoktatásban is szorgalmazó törvényt Tisza István is bírálta:” Én e törvénynek ilyen módosítását, ilyen szekatúrákkal teljes végrehajtását és ennek rendeletnek kibocsátását súlyos hibának tartom” – mondta.

 

A nemzetiségiek tiltakoznak a rendelet ellen, amely az eredményességhez igen rövid időt ad /4 év/, sikertelenség esetén szankcionál /tanárok elleni perek, eljárások, vegzálások következtek/, s legfőképpen saját nemzeti nyelvük, kultúrájuk gyengítésére szolgál.

A magyarosítás hívei már régen elfeledték Széchenyi intelmét, aki soha nem tartotta célravezetőnek az erőszakos magyarosítást, s Deák véleményét, aki azt vallotta, hogy a nemzetiségieket a magyar viszonyok megkedveltetésével kell magunkhoz kötni.

 

Volt természetesen logika e magyar törekvésekben. Hiszen valóban érdeke az itt élő nemzetiségiek bármelyikének, hogy elsajátítsa az országban 1844 óta hivatalos magyar nyelvet, s ügyeit ily módon könnyebben intézhesse, de tény hogy, az erőszakos magyarosítás nem érte el a célját, s mindenképpen fokozta a nemzetiségiek elnyomottság érzetét, mert így értelmezték, élték meg. Felháborodásuk, tiltakozásuk nem talált megértő meghallgatásra. Érdemi tárgyalásokhoz sem vezetett a kölcsönös bizalmatlanság miatt sem. S hogy mennyire lehetett eredményes, azt az 1910. évi népszámlálás adata mutatta: a nem magyar anyanyelvű lakosság 75 %-a nem beszélt magyarul.

2.23  Torz kép a nemzetiségekről

A „sötét oldal”

A század végén a keményedő magyar politika a horvátokkal szemben is érvényesült, különösen, amikor Khuen-Héderváry Károly lett az új horvát bán(1883-1903) . Szűkítette a választójogot, korlátozta a sajtó és gyülekezés jogát, igyekezett bomlasztani a horvát ellenzéket.

Az eltökélt magyarosítás jellemezte a Bánffy kormányt /1895-99/. Egyértelműen hirdetett célja: „Minden területen, minden eszközzel a magyar nemzeti állam megteremtése”.

1895-ben a szerb, román, szlovák politikusok nemzetiségi kongresszust tartottak. Nem fogadják el a magyar nemzeti állameszmét, mert az ellentmond a soknemzetiségű ország történeti fejlődésének és etnikai viszonyainak. Centralista  államszervezet helyett megyei alapú nemzeti önrendelkezést javasolnak, saját anyanyelv használatát a közigazgatásban, bíráskodásban, általános választójog bevezetését, iskoláik önkormányzatának tiszteletben tartását, kulturális intézményeik állami fenntartását, egy tárca nélküli miniszter kinevezését.

Kívánságaikról Bánffy Dezső miniszterelnök tárgyalni sem hajlandó. Kormányzása alatt kezdődött a helységnevek magyarosítása /1898. évi.IV.tc/, amely a helységnevek kétnyelvűségének megszüntetését célozta. /Telepek, puszták, havasok is elnevezendők!/

Bánffy 1903-ban jelentette meg „A magyar nemzetiségi politika”c. könyvét. Ebben ő maga vállaltan „soviniszta”, de ez nála azt az eltökélt akaratot jelenti, ami minden akadályt legyőz. Politikájának egyik alaptézise: ha általános választójogot adnánk, meginogna a magyar nemzeti érdekek befolyása, a szupremácia és hegemónia, a nemzetiségek széthúzó akarata érvényesülne. A végcél: az egynyelvű, egységes magyar nemzeti állam.

(Megjegyzés: „ a magyar vezetőréteg sem bővíteni, sem korlátozni nem akarta a nemzetiségek jogait”- Száray Miklós: Történelem III. 2002. Műszaki Kiadó. Tankönyv középiskolák számára. 269. l.)

 

Mi táplálta a szupremácia /kultúrfölény/ és a hegemónia /vezető szerep/ gondolatát a korabeli sajtóban, könyvkiadásban?

/Ha csak az iskolázottság adatait, vagy az analfabéták számát tekintjük, összevetve ennek a magyarság ill. a nemzetiségiek közti arányait – ez adhatott hivatkozási alapot a kultúrfölényre, itt azonban másról is szó volt./

 

Grünwald Béla /1839-1891/ a Magyar Tudományos Akadémia tagja, történész, publicista, országgyűlési képviselő. Ő kezdeményezte három szlovák gimnázium és a Matica bezáratását. 1878-ban kiadott „Felvidék” c. könyvében megerősíti a hegemónia szükségességét, s a szupremácia jogosságát, miközben mélyen lenézi a felvidéki tótokat. Az erőskezű, kisebbségekkel szembeni, a jogokat a legszűkebben értelmező politikát tartja követendőnek. „ A magyarság asszimilálja az önálló fejlődésre képtelen s alatta álló kis népfajokat, s egy magasabban álló népfajba olvasztja, ezzel az  emberiségnek szolgál, mint a civilizáció bajnoka”.

 

Rákosi Jenő, a Budapesti Hírlap tulajdonos főszerkesztője grandiózus vízió megálmodója. /1902.júl.6. sz./”Harmincmillió magyar, és miénk Európa Kelete”. E látomásban Magyarország a közép-kelet-európai térség civilizátoraként szerepel.

 

S ide sorolandó Hoitsy Pál: ”Nagy –Magyarország. A magyar történet jövő századai”Bp. 1902. c műve is, amelyben megfogalmazza: A magyarság feladata a hódítás és terjeszkedés, meg fogjuk gyarapítani az országot a Balkán-félsziget tartományaival.

A magyarkodó publicisztika szinte provokálta a nemzetiségek körében a magyarellenességet, felesleges indulatokat keltett.

 

Sokat ártott a századforduló után Magyarország hírnevének Robert William Seton Watson /1879-1951/ alias „Scotus Viator” = skót utazó/ történész, publicista, politikai aktivista tevékenysége. Angolszász és pánszláv körökben az OMM és Délkelet-Európa egyik legismertebb szakértőjének tartották, itthon a történelmi Magyarország sírásójának, s a trianoni béke egyik előkészítőjének

 

A magyarok ellen propaganda része volt Eduárd Benes / Csehszlovákia első miniszterelnöke később/ 1916-ban Párizsban megjelentetett propagandamunkája, a „Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot!” címűt.  Ebben rögzíti, hogy a cél Erdély Romániához csatolása. A terv szerint a független Magyarország „csak és kizárólag a magyarok által lakott területeket tarthatja meg”.”

 

/Masaryk 1915-ben vetette fel a „szláv korridor tervét Pozsony és Zágráb között. Ennek alapján a fél Dunántúl, Pozsony, Sopron,Moson, Zala és Vas megye Csehszlovákia birtokába kerülne./

 

A Monarchia nemzetiségi politikusai 1918 áprilisában Rómában kongresszust tartottak s határoztak: „nem hajlandók az OMM-en belül élni, független állami létet akarnak.”

 

El kell fogadnunk annak tényét, hogy a század utolsó harmadától kezdődően külső megítélésünk negatívvá vált. A román, cseh, délszláv propaganda ugyan a valóságnál sokkal sötétebb képet mutatott be rólunk Nyugaton, de nem minden alap nélkül. „ Magyarországon az alkotmányos elvek, törvények és a közigazgatási, politikai gyakorlat, a jogi modell és a tényleges gyakorlat eltértek egymástól” – véli Hanák Péter történész. /História 1990/03./

 

A  világosabbak

 

Voltak józanabb hangok is. Dimitru Sturdza román miniszterelnök 1895-ben mérsékletre intette az erdélyi román vezetőket, s megegyezést javasolt. Gróf Zichy Nándor, a Néppárt vezére 1897-ben kifejtette, hogy a magyar kormánynak revideálnia kell nemzetiségi politikáját, mert sem nem liberális, sem nem jó politika.

 

A szélsőséges nézetek, türelmetlen és erőszakos nemzetiségi politika ellen kitartóan harcolt Mocsáry Lajos, akit a román sajtó „fehér hollónak”, a közhangulat pedig nemzetárulónak tartott a korszakban. Mocsáry kiállt az 1868-as nemzetiségi törvény betartása mellett, s a nemzetiségi kérdésben elfoglalt megértő álláspontjával kiemelkedett kortársai közül. Magyarország állami egységének megőrzése mellett kulturális és nyelvi jogokat követelt a nemzetiségek számára.

 

 

2.3  Iskolák

A népiskolák száma 1880 és 1890 között, oktatási nyelv szerint így alakult:  /Magyarország története 1890-1918. Bp. Akadémiai Kiadó.1983.

 

 

                                         1880                       1890

német                              867                        383

szlovák                             1716                        528

kárpát-ukrán                  393                           93

román                             2756                         2157

horvát-szerb                    313                          135

 

Két táblázat a következő cikkből: Bellér Béla (1974): A nemzetiségi iskolapolitika története Magyarországon 1918-ig. Magyar pedagógia : a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottságának folyóirata, (74) 1. pp. 47-65.

http://misc.bibl.u-szeged.hu/12632/1/mp_1974_001_5083_047-065.pdf

 

 

Tegyük az összlakosságon belüli százalékok mellé a nekik megfelelő iskolák százalékát (saját számítás P.i.).

 

                                      össz.       elemi és       iparos      felső      óvó      gimn.    össz.

 

magyar                        54,5         78,8              97,5          96,6      88,9    93,0       80,2

német                          10,4          2,6                 1,8            1,5         3,0      2,6          2,6

szlovák                         10,7          2,5                                                            2,3          2,3

román                          16,1        13,9                 0,3            0,8        6,0     12,9       12,9

kárpát-ukrán                2,5         0,4                                                              0,3        0,3

horvát                            1,1          0,006                                                                                             

szerb                              2,5          1,6                                   0,6        2,0      0,001      1,5                      

olasz            

 egyéb                            2,2          0,04                                                                         0,03

 

1869-ben Magyarország és Erdély 13800 népiskolája közül 6535-ben (47,3 %) valamely nemzetiség nyelvén folyt az oktatás, 5818-ban magyarul (42,2 %), 1445-ben (10,5 %) pedig magyarul és valamely nemzetiségi nyelven vegyesen. Román, szlovák és német nyelven egyaránt több mint 2–2000 iskolában tanítottak. A következő évtizedekben a csak magyar nyelven oktató iskolák száma megkétszereződött, a tisztán nemzetiségi nyelvű iskolák száma a felére csökkent, jelentősen megnőtt viszont a kétnyelvű iskolák száma.

1900-ban 10325 iskolában (60,6 %) magyar volt az oktatási nyelv (de ezek közül több mint 2000 intézményben kisegítő nyelvként kisebbségi nyelvet is használtak), 3319 iskolában (19,4 %) valamely nemzetiség nyelvén oktattak, 3404 iskola (20 %) pedig két vagy háromnyelvű volt. Főleg a német, szlovák és ruszin nyelven oktató iskolák száma csökkent, a román és a szerb nemzeti egyházak viszont meg tudták őrizni iskoláikat. A szlovákoknak és a ruszinoknak egyáltalán nem volt saját nyelvükön oktató középiskolájuk. Sőt a magyarországi németeknek sem, mert a 9 német oktatási nyelvű gimnázium, illetve reáliskola az erdélyi szász városokban működött. Román nyelven oktattak 6 középiskolában, szerb nyelven viszont csak egyben.

Az oktatással kapcsolatos törvényekről meg kell említenünk, hogy ezek a tanítás, oktatás tartalmának javítását szolgálták (ahogy a körülmények javítására való törekvések is: fizetések növelése, épületek karbantartása, stb.) , de a magyarosítás eszközei is voltak

 

2.4  Egyesületek

 

Az oktatáson kívül a kulturális harc másik területe a magyarosító társadalmi egyesületek létrehozása volt. A nemzetiségi vidékeken magyarosító célzattal jelentek meg. Ilyen volt pl. az Eperjesen székelő „Sáros megyében a magyarságot és népnevelést terjesztő egyesület 1881-ben, vagy a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület /FEMKE/.

Ugyanakkor azokat az egyesületeket, amelyeket az izgatás, magyarellenesség vádja ért, feloszlatták. Így szűnt meg 1871-ben a szerbek Omladina nevű kulturális egyesülete, 1875-ben a szlovákok Matica Slovenska/Anyácska/ egyesülete, arra hivatkozva, hogy szembemegy a magyar állam iránti szolidaritással. Az ezt megelőző évben a nagyrőcei, túrócszentmártoni és znióváraljai   szlovák gimnáziumokat pánszláv izgatásra hivatkozva záratta be a magyar kormány.

Éles harc folyt a szerbek részéről is, gyakran erőteljes, lázító stílusban. Miletics Szvetozár, a szerb nacionalizmus egyik szószólója – kihasználva a sajtószabadság lehetőségét – így írt: „ Nos uraim, magyarok, azt mondom nektek, kiegyezéssel vagy anélkül, el vagytok veszve. Mi nemzetiségek is talán veletek együtt fogunk halni, de azzal a különbséggel, hogy ti nyomtalanul elé fogtok tűnni: mi szlávok ellenben fel fogunk támadni, ha másként nem, mint annak a hatalmas törzsnek a gyermekei, amelynek uralma a Névától az Adriáig terjed”.

A Román Nemzeti Párt az 1880-as években passzivitásba vonult. 1891-ben a bukaresti egyetemi ifjúság megalakította a Liga Culturala-t, a román nemzeti egység propagálására. Röpirataikban külföldi társaikhoz fordultak, s feltárták a magyarországi románok helyzetét. A magyar diákok válaszképpen heves vitába keveredtek ezzel. 1892-ben a párt benyújtotta a Memorandumot: a 67-es rendszer egyetlen célja a magyar faji uralom biztosítása, a románok kiszorulnak a közigazgatásból, állami posztokról, s kulturális elnyomás alatt állnak, főként az iskolai magyarosítás által – állította a dokumentum. A Bécset megjárt küldöttségüket Ferenc József nem fogadta – a román kérdést magyar belügynek tekintve – s az anyagot átküldték a magyar miniszterelnökségre. A magyar szervek felbontatlanul visszaküldték Erdélybe.

 

Idézet Jászi Oszkár:  A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés c. könyvéből. /228. oldal/Bp. Gondolat Kiadó. 1986.

“Nemcsak a nemzetiségi köznép üldözött, hanem az a nemzetiségi intelligencia is, amely nem áll be az uralkodó uriosztály zsoldjába, hanem hű marad népe politikai és kulturális törekvéseihez. Az ilyen nem kap hivatalt, nem nyer bebocsátást az uri kaszinókba, választásoknál minden brutalitás tárgya, örökös sajtóperek elszenvedője, állandó társadalmi bojkott élvezője.

De maga a nemzetiségi nép helyzete és elnyomottsága sem ugyanaz, mint a magyaroké. Aki az ellenkezőjét állítja, feleljen ezekre a kérdésekre:

Mikor látott magyar parasztembert azon panaszkodni:

hogy a csendőr hasba lőtte, mert nemzeti kokárdát hordott,

hogy a szolgabíró kidobta, mert nem tudott magyarul beszélni,

hogy a járásbíró igaztalanul ítélte el, mert a züllött tolmács helytelenül fordította le a panaszát,

hogy gyermekei nem tudnak írni-olvasni, mert a drága időt idegennyelvű dalok és szavalatok bemagolására fordítják az iskolákban,

hogy daloskörüket, vagy olvasó-egyesületüket a hatóság nem engedélyezi, mert annak nyelve nem az államé,

hogy képviselőnek, jegyzőnek, bírónak a saját emberét nem választhatja meg, mert annak anyanyelve nem magyar és a népe kultúráját akarja fejleszteni,

hogy minden idézés, adóintés, hatósági hirdetés rá nézve állami titok, mivel nem érti meg a magyar nyomtatványt.”

 

3   Összegzés

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás:  Magyarország a XX. században 
https://mek.oszk.hu/02100/02185/html/171.html#175

Terület- és lakosságvesztés Ausztria és Magyarország esetében. Sokan nem így tudják. Forrás:Ligeti Dávid: Százéves Ausztria Trianonja .Saint-Germain következtében egy európai közép­hatalom semmisült meg a kontinens közepén. Magyar Hírlap, 2019.09.10.

 https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20190910-szazeves-ausztria-trianonja

 

                      Osztrák Csász.    Osztrák Köztárs.     Magyar Királyság    Magyar Népközt.

                    1918.11.12-éig        1918.11.12-étől        1918.11.16-áig           1918.11.16-ától     

 

terület            300 000 km²           83 000 km²            282 000 km²           93 000 km²

 

      %                100 %                            27 %                  100 %                          33 %

 

lakosság          28,5 millió            6,5 millió                18,2 millió                 7,6 millió

 

      %                 100 %                          23 %                    100 %                         42 %

 

Nem vigasztalhat ugyan bennünket, hogy a sokak szerint akaratunk ellenére ránk kényszerített háború következménye  Ausztriát területében is jobban sújtotta, lakosságát illetően pedig még inkább. 

 

  Az elcsatolás adatai https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_547_Demografia/ch14.html

 

  

 

Demográfiai adatok 1910,. 1920. file:///C:/Users/user/Contacts/Downloads/31200-Article%20Text-31688-1-10-20181030.pdf

A táblázatból számított százalékok:

                                              1910               1910               1920               1920

 

    Nemzetiségek            Számuk           %-uk            Számuk         %-uk

    Magyarok                   9 944 627       54,44           6 726 079       88,3

    Románok                   2 948 186       16,14                  23 760         0,3

    Szlovákok                  1 946 357        10,65                141 882         1,8

    Németek                    1 903 357        10,42                551 211          6,9

    Ruténok                        464 270          2,54                     1 500        0,02

    Szerbek                          461 516          2,52                    17 131         0,3

    Horvátok                       194 808          1,06                  36 858        0,5

    Egyéb                              401 412          2,19                  117 232        1,5 

 

    Összesen                  18 264 533       100,0              7 615 117        100

 

 

 

4  Utószó.

 

Bejátszás (1,44-től):

https://www.youtube.com/watch?v=WyPjD2Ahj4k

 

A moldvai csángók jogait hosszú ideig korlátozták és korlátozzák ma is, például nem tanulhattak, illetve ma sem tanulhatnak bizonyos településeken és nem misézhetnek magyar nyelven, és emiatt a román Diszkriminációellenes Tanács határozatban ítélte el a Jászvásári Katolikus Püspökséget.

Petru Gherghel jászvásári római katolikus püspökhöz Boros Rezső Petőfi-programos ösztöndíjas intézett kérést 2018. decemberében. Magánjellegű kezdeményezéséhez hét moldvai csángó szervezet is csatlakozott támogató aláírásával: a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, a pusztinai Szent István Egyesület, a Pusztinai Magyar Házért Egyesület, a Szeret-Klézse Alapítvány, a Frumószai Magyar Oktatásért Nonprofit Kft., a forrófalvi Phoenix Egyesület és a Külsőrekecsinért Egyesület.

A jászvásári egyházmegye esperesi tanácsa és a püspöki tanács döntése alapján Petru Gherghel püspök engedélyezte, hogy 2019 januárjától minden hónap utolsó vasárnapján 13 órától magyar nyelvű római katolikus szentmisét mutassanak be a bákói Szent Miklós-templomban. Az első ízben 2019. január 27-én megtartott szentmisén zsúfolásig megtelt a bákói Szent Miklós-plébániatemplom.

https://mail.yahoo.com/d/folders/1/messages/7727?reason=invalid_cred

 

 

5.Források

a., Felhasznált irodalom:

Nádor Orsolya: Nyelvpolitika. A magyar nyelv politikai státusváltozásai és oktatása a kezdetektől napjainkig. Az elektronikus változatot készítette: Book and Walk kft.2012.

https://mail.google.com/mail/u/0/#sent/FMfcgxwHMGFgVLBpvLSRzhJmSHmghpld?projector=1&messagePartId=0.14

Nádor Orsolya: Nyelvpolitikia és oktatás – történeti háttérvázlat. In. Nyelv és oktatás kisebbségben. Kárpát-medencei körkép.(Szerk. Bartha Csilla-Nádor Orsolya.Péntek János.)  Bp. Tinta Kiadó, 2012. 12-56.p.

Horváth Tamás Trianonról – ma. Kézirat. 33 p.

 

Nagy Mariann - Katus László:   A Magyar Korona országainak nemzetiségei a 18-19. században . Forrás:

 

http://arkadiafolyoirat.hu/index.php/1-nemzetisegek-es-nemzetisegi-mozgalmak/49-a-magyar-korona-orszagainak-nemzetisegei-a-18-19-szazadban

http://tortenelemcikkek.hu/node/222

Nemzetiségi viszonyok és nemzetiségi politika Magyarországon 1901-1919. Forrás:

https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/altalanos/nemzetisegi_politika_magyarorszagon_a_20_szazadban/pages/002_1901-1919.htm

Magyarország nemzetiségei. Rövid áttekintés. Forrás:

http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Kompetenciafejlesztsi_lehetsgek_a_hon-_s_npismeret_terletnV2/magyarorszg_nemzetisgei_rvid_trtneti_ttekints.html

Olasz Lajos: Az etnikai térszerkezet változása Magyarországon a két világháború között. Forrás:

http://www.irisro.org/tarstud2014kotet/32OlaszLajos.pdf

Pannon enciklopédia. A magyarság Trianon után. Forrás:

https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/pannon-pannon-enciklopedia-1/a-magyarsag-kezikonyve-2/a-magyarsag-tortenete-520/ket-vilaghaboru-kozott-824/magyarorszag-trianon-utan-830/

Demográfia Gyémánt Richárd, Katona Tamás, Pólay Elemér Alapítvány (2014) Pólay Elemér Alapítvány 14. fejezet - 14. A határon túli magyarság demográfiai sajátosságai. Forrás:

https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_547_Demografia/ch14.html

Bellér Béla: (1974): A nemzetiségi iskolapolitika története Magyarországon 1918-ig. Magyar pedagógia : a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottságának folyóirata, (74) 1. pp. 47-65.

http://misc.bibl.u-szeged.hu/12632/1/mp_1974_001_5083_047-065.pdf

b., Horváth Tamás irodalomjegyzéke:

Salamon Konrád: Nemzeti önpusztítás, 1918-1920, Bp. Korona Kiadó 2001.

Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság. Bp. Jaffa Kiadó. 2018.

A XX. század magyar beszédei. Kaposvár. Agave könyvek. 2007.

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? Bp. Történettudományi Intézet, 2019.

Ormos Mária: Padovától Trianonig. 1918-1920. Bp. Kossuth Könyvkiadó. 1984.

Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Bp. Osiris Kiadó. 2002.

BryanCartledge: Megmaradni. A magyar történelem egy angol szemével. Bp. Rubicon Ház Kft. 2016.

Raffai Ernő: Trianon titkai. Bp. Tornado. 1990.

Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéből. 1918-1932. Bp. Akadémiai Kiadó. 1993, 1995. I. –II. kötet.

Galántai József: A trianoni békekötés. Bp. Gondolat. 1990.

Szabó Viktor. Háború és diplomácia Magyarországon. 1918-1919. MEK.

Magyarország a XX. században. MEK.

Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Bp. 1975.

Litván György: Trianon felé. Bp. 1998. Történettudományi Intézet.

Kecskés D. Gusztáv: A trianoni békeszerződés kelet-közép-európai háttere a francia külpolitika perspektívájában. Kisebbségkutatás 2010/2. szám.

Fülöp Mihály-Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. B. 1998. Avlo.

1000 év törvényei. Digitális Tankönyvtár.

A modern Magyarország 1848 – 1896. A magyar nemzet története. Bp. 1898.

Grünwald Béla: Felvidék. 1878. /MTDA/

Bánffy Dezső: A magyar nemzetiségi politika. Bp. 1903. /MTDA/

Beksics Gusztáv: A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidációnk. Bp. 1883. /MTDA/

 Magyarosodás és magyarosítás. Bp. 1893. /MTDA/

Ádám Magda: Nagyhatalmi elképzelések a trianoni határokról. História 2014. okt.

Szakály Sándor: A magyar haderő kérdése 1918-19-ben. Rubicon. 2010. jún.

Juhász Nagy Sándor: A magyar októberi forradalom története. Bp. Cserépfalvi. 1943.

Julier Ferenc: 1914-1918. A világháború magyar szemmel. Bp. Magyar Szemle Társaság. 1933.

Magyarország megítélése az I. világháború előtt. História 1990/03.

Magyarország története 1890-1918. Főszerk: Hanák Péter. Bp. 1983. Akadémiai Kiadó. I. II. kötet.

Történelmi atlasz a középiskolák számára. Bp. 1989. Kartográfiai Vállalat.

Sorsdöntések. Bp. Göncöl Kiadó. Szerk: Gerő András.

Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérés. Bp. 1986. Gondolat Kiadó.

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Bp. 1982. Európa Kiadó.

Egyezzünk ki a múlttal! Történelemtanárok Egylete. B. 2010. Trianon előzményei és utóélete.

„Nem biztos, hogy Trianon másként ne következett volna be” – Év eleji interjú Ablonczy Balázzsal. Trianon 100 Kutatócsoport. Bp. 2020. jan.2.

Gergely Jenő: A magyarországi forradalmak /1918-1919/. Budapest 1992. IKVA.

Galántai József: Háború és békekötés /1914-1920/. Bp. 1992. IKVA

Katus László: A lex Apponyi. Rubiconline 2015/2.

Szarka László: Az államegység és a nemzetiségi jogegyenlőség dilemmái. Az 1867. évi kiegyezés nemzetiségpolitikai következményeinek története. /Kisebbségkutatás. 20./3.pp. 7-34. – 2017.

Országgyűlési dokumentumok. Képviselőházi napló. Az 1890-es évek kötetei.

 

Jegyzetek

(P.I. A mai Magyarország területére érvényes adatok)

Év	Cigány	Német	Román	Szlovák	Horvát	Szerb	Szlovén
1900	5 662	604 751	26 975	192 227	68 161	24 254	7 922
1910	9 799	553 179	28 491	165 317	62 018	26 248	6 915
1920	6 989	550 062	23 695	141 877	58 931	17 132	6 087
1930	7 841	477 153	16 221	104 786	47 332	7 031	5 464
1941	18 640	475 491	14 142	75 877	37 885	5 442	4 816
1949	21 387	22 455	14 713	25 988	20 423	5 158	4 473
1960	25 633	50 765	15 787	30 690	33 014	4 583
1970	34 957	35 594	12 624	21 176	21 855	7 989	4 205
1980	27 915	31 231	10 141	16 054	20 484	3 426	3 142
1990	48 072	37 511	8 730	12 745	17 577	2 953	2 953
2001	48 438	33 774	8 482	11 817	14 326	3 388	3 180

(Vékás János, Statisztikai adatok az 1980-2002. évi népszámlálások összehasonlító elemzéséhez 241. o.)

 

 

Polák István: Wass Albert és a tematizálás  (Szakács Árpád a Magyar Nemzet-ben¹)

    Úgy hozta a véletlen, hogy egy ismerősömmel egy hónappal ezelőtt váltottunk egy üzenetpárt. Ő kezdeményezte,  elküldve nekem Demeter Szilárd posztjának linkjét², mert korábban már polemizáltunk Wass Albert írói értékéről és politikai nézeteitől. Ezúttal is jeleztem neki, hogy írói értékei nálam nincsenek magas polcon, s a nézeteit pedig elutasítom. Egy másik linkkel próbált válaszolni³. Én akkor válaszul két másik linket küldtem^4-5, amire az ismerősöm három hét elteltével reagált. S egy napra rá jelent meg a címben is jelzett, nagyon furcsa írás a Magyar Nemzetben (lánynevén Magyar Időkben). Ezért került bele a figyelmem előterébe, s ezért írok most róla.

 

   Sz.Á. első tévedése - rögtön az első mondatában -  aprócska tévedés. Az általa néven nem nevezett Nagy László cikke (ld. a 4. sz. jegyzetet) ugyanis 2006.jan.1-jei keltezésű, tehát nem az év őszén jelent meg. Ugyanebben az első mondatban leninista folyóiratnak nevezi az írást megjelentető Eszmélet-et. Jelzőjének igazságtartalmát evidensnek tekinti,  nem próbálja bizonyítani. Ugyanebben az első mondatban egy másik jelzője („úgynevezett” tudományos publikáció – az idézőjel tőlem, P.I.) a tanulmány tartalmát  próbálja lealacsonyítani. Ezután idézi Nagy László egy mondatát („a történeti források, valamint irodalmi-politikai munkássága egyértelműen azt bizonyítják, hogy Wass Albert halála napjáig meggyőződéses nyilas volt, és a hungarista puccstól kezdve az emigrációban is nyíltan hirdette Szálasi Ferenc igazságát”), majd rögtön a következő mondatban ezt írja:  „E hajmeresztő, minden alapot nélkülöző megállapítást a történész tudományosnak látszó módszerekkel igazolta.”  Itt talán még csak fogalmazási problémákkal küzd a szerző (Sz.Á.), bár eddig is megmutatkozott az a prekoncepciója, ami szerint Nagy László hivatkozásokban gazdag tanulmánya - azaz  állítása Wass Albert nyilas nézeteiről - minden alapot nélkülöz. A fogalmazási probléma ott van, hogy a szerinte minden alapot nélkülöző megállapítást szerinte a szerző igazolta.  Ráadásul tudományosnak látszó módszerekkel. Hogyan lehetséges ez? Nem úgy illett volna-e fogalmaznia, hogy a szerző megkísérelte igazolni?

   Azzal a gúnyos kitérővel nem is érdemes foglalkozni, amiben Sz.Á. arról ír, hogy a liberális Beszélő 2007 májusában meghivatkozta a szóban forgó tanulmányt. Akkor sem érdemes, ha itt kezdi belekeverni Ungváry Krisztiánt. Ugyanis sokkal súlyosabb a folytatás, a napilap írásának harmadik bekezdésében. Itt a szerző azt közli az olvasóval, hogy az általa néven továbbra sem nevezett Nagy László három évvel később azaz 2010 végén álnéven egy harminc oldalas tanulmánnyal jelentkezett Sz.Á. kiadójának szerkesztőségében, (melyik kiadó melyik szerkesztőségében? ez nem derül ki),  s abban a tanulmányában  az Eszmélet-ben megjelent írásnak épp az ellenkezőjét bizonyította. Az írást várakoztatták, s aközben a szerzőt leleplezték. Aki (nem derül ki a napilap eme cikkéből az sem, hogy mi volt az álneve) a lelepleződése után megszerezte a PHD-jét.  Itt ismét beúszott a képbe Ungváry Krisztián neve. S itt hadd teszem fel a kérdést, vajon miért nem nevezte néven – egyik néven se – Sz.Á. Nagy Lászlót? Annyira közismert a neve a napilap olvasói körében, s annyira közismert a 2010 végi „megvezetési kísérlet”, hogy ez felesleges lenne? Vagy inkább arról van szó, hogy a köddel csak a vádja alaptalanságát próbálja leplezni?

   Eme konkrétnak alig nevezhető esetsor után jön az általánosítás, a ballib történészek egymás meghivatkozásáról, s általában a hivatkozás mint tudományos mérőeszköz megkérdőjelezéséről.  Így:  „Ezt a rendszert írja le egy kicsit bonyolultabb módon Ungváry Krisztián. Igaza van: a mai tudományos életnek nevezett hálózatrendszerben az idézettség a lényeg. Ha nem idéznek, senki vagy. A tényeket, az igazságot, egy dokumentum értékét nem annak valódisága dönti el, hanem hogy aki azt nyilvánosságra hozza, annak van-e elég idézettsége. Semmi más nem számít.” Itt azonban csúsztatások sorozatát tapasztalhatjuk. Nem a tudományos életnek nevezett hálózatrendszerben, hanem a tudományos életben a fő értékmérője egy publikációnak az idézettsége. S ez nem az utóbbi években és nem hazánkban alakult így, hanem hosszú évtizedek nemzetközi gyakorlata. Mert az, hogy a kutatók, a tudósok olvassák egymás írásait, talán természetes.  Azonban az, hogy fel is használják, ez a fair publikációs gyakorlatban (nem  a snittelősben) úgy derül ki, hogy a felhasznált dolgozatot, a felhasznált gondolatot meghivatkozzák. A hírlapíró továbbá úgy állítja azt, hogy a dokumentum értékét nem a valódisága döntené el (mi is az a valódiság?), hanem az idézettség, semmi más nem számít.  Ezt rajta kívül nem állítja senki. Sz.Á. azonban egy következő bekezdésben a hivatkozások megvehetőségéről értekezik, ezzel próbálja átkötni az eddigi eszmefuttatását a következő gondolatához, ami alighanem az egész cikke megírásának fő motivációjára utal.

   Ebben a következő bekezdésben Sz.Á. látszólag témát vált. Nagyon zavaros fogalmazása feltehetően a témaváltás kínosságát, erőltetettségét jelzi.  A téma ugyanis a szabadkőművesség, illetve egészen pontosan az a mostanában felújult vita – Trianon századik évfordulója környékén - , ami Magyarország megcsonkításában a 20. század elejének magyar szabadkőműves páholyait, azok tagjait tenné vagy nem tenné felelőssé. A zavaros fogalmazás érzékeltetésére érdemes idézni a teljes bekezdést:

„Hány könyvet, tanulmányt írt Ungváry Krisztián a szabadkőművesekről? Tudom, nem elegáns kérdés, mert kínos a válasz. Közelebb áll a nullához, mint az egyhez. Mégis elkezd cáfolni egy olyan történészt, egyetemi tanárt, volt rektorhelyettest és dékánt, aki tizenhárom éve csak ezzel foglalkozik. Az idézettségben jobb vagyok – érvel igazsága mellett Ungváry. Tudják, mint a viccben a beképzelt bagoly, amelyik odafordul a társához: Azt mondta az Isten, hogy én vagyok a legszebb és legokosabb bagoly a világon. Mire a másik: Nem emlékszem arra, hogy ilyet mondtam volna. Hatos Pál is ezzel a magabiztossággal koppintott Ungváry fejére, amikor cáfolta, hogy nem idézte Raffay Ernőt az új könyvében, pedig az Erdély 1918–1919-ben szerepel a kötetben. Csakhogy itt súlyos csúsztatás esete áll fenn, ugyanis szabadkőműves vonatkozású könyveiről vitatkoztunk, ezekre utalt Ungváry. Tehát Hatos tényleg nem idézte ezeket, és egy etikátlan nyilatkozattal meg is akarja védeni magát. Amúgy pedig kit érdekel, hogy Hatos Pál mit idéz és mit nem? Legfeljebb az idézetgyűjtőket, akik őszintén elhiszik, hogy akkor jutnak be a történészi Valhallába, ha sokan hivatkoznak rájuk. Ungváry is ebben a tévhitben él, és becsületére váljon, nem is kendőzi el a lényeget, őszintén megírja. Erős embernek érzi magát, hiszen ott van mellette az egész hálózat, amiről előző cikkemben írtam (Féltik a hálózat hegemóniáját), aminek az az érdeke, hogy ez a dogmatikusan megkövesedett, sztálinista hagyományokra épülő rendszer megmaradjon.”

Hogy ki mit idézett és mit nem, azon ne akadjunk fenn, hiszen a bekezdés végén lévő önhivatkozás fontosabb. Nem vagyok ugyanis a napilap rendszeres olvasója, így ebből a zárójeles utalásból⁶ láttam rá az előzményekre⁷. S innen nézve érthetőbbé vált ez a most ismertetett cikk. Az előző rész ugyanis az MTA történészeinek a szakmai hitelességét próbálta megkérdőjelezni, azt is állítva, hogy „Olyan az egész, mint egy multinacionális vállalat, csak ennek a finanszírozója a magyar állam. És elérték azt, hogy a közbeszédben úgy jelennek meg a töréspontok, mintha azok a szakmaiság és a kontárkodás között húzódnának, nem pedig a világnézetek között. Akik azt gondolják, hogy az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat létrehozásával bármi megváltozott, azok súlyosan tévednek. A struktúra más lett, de a hálózat ugyanaz maradt.”(Ld.  6. sz. jegyzet.)  S így jutunk el a jelen cikk címének megértéséhéhez („Leáldozóban a történészcéh csillaga”). Azokra az 1956-os  dokumentumfilm-részletekre  asszociálhatunk, amelyeken épületekről bontják a vörös csillagot. Hiszen Sz.Á.  írásának utolsó mondatai szerint „ A Károlyi Mihályt hatalomra juttató szabadkőműves puccs, majd a bolsevizmus hazai megjelenése a mai balliberális oldal önazonosságának sarokpontja. Ez létezésük alfája és ómegája, ami köré olyan történelmet szőttek, aminek a szálai megbonthatatlanok. Ennek feltárása a mai balliberális oldal erkölcsi és szellemi megsemmisüléséhez vezet. Kiderül ugyanis, hogy ezek pont olyan szerepet játszottak Magyarország történelmében, mint a nácikkal együttműködő nyilasok. Mai legitimitásuknak minden eleme bűnben fogant és vállalhatatlan. Ez pedig soha nem derülhet ki.

Pedig már kiderült. A történészcéh hivatkozásokra épülő várának falai leomlottak. Még megpróbálják körbeállni, eltakarni a lényeget, de mindenki számára jól látható, a csodálattal bámult elefántcsonttorony valójában hivatkozásokból felépített kóróvár.

A történészcéh csillaga leáldozóban van.”

  

   Az írásom elején jelzett aktualitás mellett van egy másik oka is annak, hogy most időt szántam erre a cikkre. Nem most találkoztam ugyanis azzal a nézettel, ami a századelő haladó szellemű íróit, a Nyugat c. folyóirat vezető munkatársait tette Trianon legfőbb felelőseivé. Erről írtam a Takaró Mihály Trianonja c. – itt kettővel lentebb olvasható – írásomban.  Sz.Á. cikke sokszor hivatkozik Raffay Ernőnek a magyar szabadkőművességről írt számos könyvére. Raffay és Takaró egy időben (egyidőben) tanárai voltak a legutóbbi tanulmányaim színhelyét jelentő Károli Gáspár Református Egyetemnek, Raffay nyugdíjazása (2012) előtt rektorhelyettes és dékán is volt. Takaró pedig 2004-ig a budapesti Lónyay utcai Református Gimnáziumban egyetemi gyakorlatvezető tanárként dolgozott, ezután fél évtizedet a Budapest Fasori Gimnáziumban tanított. A Károli Gáspár Református Egyetemen 2005-ig egyetemi adjunktusként tanított eszmetörténetet és irodalmat¹⁴.

   Aki további részletekre kíváncsi, az a neten szabadon kalandozva sok és sokféle nézőpontú adalékot találhat. Ezekből csak néhány található a 8-15. lábjegyzetként megadott linkek mögött. Különösen tanulságos az a három részből álló sorozat, (a 11-13. linkkel jelzett) amit Szemenyei-Kiss Tamás írt.

 

(U.i., két nappal később. Érdemesnek látszik még egy megjegyzést fűzni a napilap cikkének első mondatához, annak is egyik szintagmatikus szerkezetéhez. Idézem: „a világtörténelem leggyilkosabb ideológiáját népszerűsítő …” folyóirat  az 1990-ben alapított Eszmélet, legalább is a szerző szerint. S hogy melyik az a leggyilkosabb ideológia? Az is kiderül ebből az első mondatból. Hát a leninizmus, merthogy a folyóirat szerinte  leninista. Szakács tehát leválasztja a leninizmust a filozófiai előzményéről azaz a marxizmusról. Messzire vezetne annak taglalása, hogy a marxizmus-leninizmus valóban az eddigi leggyilkosabb ideológia lenne-e, itt csak egyetlen ellenpéldát hozzunk. A náci ideológiát, aminek alapvető szerepe volt a 2. világháború kirobbantásában. Ez az eddig utolsó világháború 55 millió áldozattal járt. Ez azonban a szerzőnek nincsen benne a gondolkodásrendszerében. S ha majd Szakács megadja a szerinte legártalmasabb ideológia áldozatainak a számát, akkor tovább lehet menni ezen a vonalon. Egyébként pedig Szakácshoz érdemes elolvasni Stumpf András írását.

 https://www.valaszonline.hu/2020/06/17/szakacs-arpad-raffay-erno-romsics-ignac-szabadkomuves/)

  

• https://magyarnemzet.hu/velemeny/lealdozoban-a-torteneszceh-csillaga-8331828/?fbclid=IwAR0obqq0-QtXA61FWAnQ2BNMAF2ayBAEs1vFlbdmPvnIb-2SBXl9u2cM014
• https://www.3szek.ro/load/cikk/130828/wass-albert:-igy-lett-belolem-antiszemita?fbclid=IwAR0GS03zeDtzKDgKZ-NXO6GsxGHmOosEAfxJWJ6LTT1VBu5GTmBA1YtQzKA
• https://www.facebook.com/demetersz/posts/3319961164694360
• http://www.eszmelet.hu/nagy_laszlo-wass-albert-es-a-hungarizmus/?fbclid=IwAR3P-XGOb72hQKzuosq7xWts0LVTZQ80QVwZwHUV2QsYxyljO94QTVnzog8
• https://librarius.hu/2015/01/27/mit-kerdezett-wass-albert-szogesdrot-masik-oldalarol/?fbclid=IwAR3r2dlJMPTj_z7cFSytvof5dRqXaun_ajHAzhyypD1Ucxg9zUjZgGxB2ig
• https://magyarnemzet.hu/velemeny/feltik-a-halozat-hegemoniajat-8269317/
• További írások a témában:

A Raffay-csapda és egyéb cselvetések

Soha nem volt célom, hogy tőlem emberek rettegjenek

Az alvilágban sötét  van

Ungváry Krisztián vitamódszere elfogadhatatlan

Ungváry a magasból

A szellemi alvilág: Szakács Árpád

Romsics szabadkőműves meséi

• https://magyarhang.org/kultura/2020/02/17/nenyei-pal-nagy-bajban-van-az-a-nemzet-amely-herczeg-ferencre-alapozza-az-identitasat/
• https://www.valaszonline.hu/2020/03/27/herczeg-ferenc-elemzes-essze-nenyei-pal-nat/
• http://beszelo.c3.hu/cikkek/wass-al%C2%ADbert%C2%ADrol-olvasok
• https://ellenszelben.blog.hu/2012/05/17/ki_menti_meg_wass_albert_lelket
• https://ellenszelben.blog.hu/2012/05/18/ki_menti_meg_wass_albert_lelket_296
• https://ellenszelben.blog.hu/2012/05/22/ki_menti_meg_wass_albert_lelket_3_befejezo_resz
• https://www.mma.hu/documents/10180/4507919/TakaroMihaly_laudacio.pdf/e24e7bc2-b782-4cc0-a50f-bf3dfa8fb2f3
• https://regi.sofar.hu/2007/12/16/szemenyei-kiss-tamas-wass-albert-es-a-radikalis-nacionalistak/