A rovat ízelítőt próbál adni egy évfolyam (NK 1968-71)  által összeállított cd szöveges anyagából. A cd-n lévő szövegek a memozaik1-2-3 rovatokban, a  fotók nagy összevisszaságban a memoképek1-2-3 rovatokban találhatók.

 

Tartalom másként (az egy W.-fájlos változathoz)

1  Tartalom és bevezetők                                                                                                    1

     1.1 Tartalomjegyékek és közreműködők                                                                    1

     1.2 Mottó (Nagy Gáspár)                                                                                              5

     1.3 Előhang (Polák István)                                                                                           6

     1.4 Bevezető (Horváth Tamás)                                                                                    7

 

2  A három évről

     2.1  Névsorok és tabló (P.I.)                                                                                          8

     2.2  Emlékek

          2.21  Pörös Géza: Szombathelyi cédulák                                                              14

          2.22  Három írás a szatmári forgatásról (Pörös-Nagy-Polnauer)                  23

          2.23  Takács Ágnes: A könyvtár                                                                            37

           2.24 Horváth Tamás: The Beggars                                                                       40

          2.25  Polák István: Memozaikok                                                                            44

          2.26  Polák István: Memorzsák                                                                              91

     2.3  Életképek (képválogatás)                                                                                      96

 

3  A találkozók krónikája                                                                                                  110

 

4  Pályaképek

   4.1  Előhang és tabló (P.I.)                                                                                             192

   4.2  Benke Éva tanárnő                                                                                                   199

    4.3  Bertalan Margit                                                                                                        216

    4.4  Csider Sándor                                                                                                           224

    4.5  Farkas Márta                                                                                                            225

    4.6  Ferenczi Erzsébet                                                                                                     226

    4.7  Horváth Aliz                                                                                                              228

    4.8  Horváth Tamás                                                                                                         235

    4.9  Kucska Ferenc                                                                                                           240

    4.10  Mlakár Erzsébet                                                                                                      241

    4.11  Nádori Erzsébet                                                                                                       248

    4.12  Nagy Gáspár                                                                                                            256

    4.13  Papp Ferenc                                                                                                             305

    4.14  Polák István                                                                                                             378

    4.16  Starkbauer László                                                                                                   455

    4.17  Szabó Mária                                                                                                              459

    4.18  Sztana Margit                                                                                                           463

    4.19  Takács Ágnes                                                                                                            465

    4.20  Toldi Márta                                                                                                               467

    4.21  Varga Kovács Amarilla                                                                                            485

    4.22  Wehner Tibor                                                                                                           491

    4.23  dr.Kiss Gyula                                                                                                             591

 5 Tanárainkról                                                                                                                       621

5  Mellékletek

    5.1  A Jelentkezünk repertóriuma (részlet)                                                                             658

    5.2  Kötetek a képzésről (Könyvismertetők- Nádori Erzséber, Szabó Mária, Polák István)                                                                                                                                     674

    5.3  Kötetekről a neten                                                                                                     

    5.4  A kultúráról a SEK Tudástáron                                                                                    

    5.5  Kutszegi István: Szevasz tesó!                                                                                 

    5.6   A Márkus Emília Színpadról Benke Éva tanárnő naplója alapján              

    5.7   Beckett: A játszma vége (Részlet – az 1970-es Mikulás-műsorunk)                                    754

 

6   Utószó (P.I.)                                                                                                                          779

                                                                                                                                                  

 

Képmappák

 

I  A három évről

II  A találkozókról

III  Az 50 éves rendezvényekről

 

IV  Szabó Mária naplója a szatmári kirándulásról

V   Kanizsai album Nagy Gáspárról Papp Ferenc összeállításában

VI  Toldi Márta ppt-összeállítása

Az 1970-es Mikulás-műsor (itt a tovat végén)

 Végül két digitális tabló, a műsor után.

 

Mottó:

 

Nagy Gáspár: Zónaidő

Bevillan odakintről
nem tudod elmondani

kisajdul idebentről
nem lehet elmondani

ülsz
és nagyokat hallgatsz
visszahallgatod mindezt a kazettára vett csöndtől
már nyugodtan alhatsz
nem félsz
míg élsz

vége lesz
ennek a híg melónak
jönnek érted a szabadnapok

áthúzod
csöndben összes versedet
megérted miért szabadrabok

 

Előhang

      Kedves Társak!

     Az évfolyamunkról szóló cd elkészítése viszonylag hosszú folyamat eredménye. Vannak azonban olyan pontjai, amik meghatározóak. A legfontosabb hatóerő az a kis beszéd volt, amit egyik társunk, Horváth Tamás mondott el a nyolcadik ötéves találkozónkon, 2011-ben. Ez a beszéd alkotja jelen cd bevezetőjét is, a következő oldalon. Kellett azonban hozzá néhány más körülmény. Elsőként Horváth Margit tanárnő hozzászólása, aki a beszéd elhangzása után azonnal azt mondta, hogy Tamás mondatait meg kellene jelentetni. Aztán kellett az a friss címlista, amit ugyanakkor írtunk, s amin az email-címeink is ott vannak.

    A folytatáshoz kellett egy „gondolkodás-veszélyes” pillanat, azaz fafűrészelés, amikor ez a cd-készítési mánia fészket rakott a fejemben. Tágabb előzményként pedig az a néhány év volt szükséges, amikor (2007-től 2015-ig, a tanévek végére) képes krónikákat raktam össze Polákné Bregócs Ibolya alsó tagozatos osztályainak, ugyancsak cd-re. Továbbá hasznos segítség volt az a honlap, a   http://memoarondolgozo. freewb.hu , amit 2011 novemberében  alapítottam, előre megfontol szándék szerint a cd előszobájaként.

   Ezek az előzmények és körülmények alkotják a keretét, az alapját ennek a cd-nek. A tartalmát pedig az azóta eltelt közel öt év. Benne azok munkája, akik tevőlegesen járultak hozzá az ide került anyaghoz, szövegekhez és képekhez. S benne az elmúlt öt év sok kistalálkozója. A munkafolyamat valójában el is húzódott, ugyanis terveim szerint egy év is elég lett volna az összeállításához. Most visszagondolva erre az eltelt öt évre, úgy látom, hogy nem volt igazam. Hiszen több olyan szöveg is van, ami nemrég, azaz azóta keletkezett, megmutatható most néhány fotó az azóta rendezett összejöveteleinkről, s - ami szerintem a legfontosabb -, többen vannak közöttünk, akiknek a neve hiányzott arról a 2011-es listáról, s  azóta újra csatlakoztak hozzánk.

   Az előhang záró hangjaként még annyit: bízom benne, hogy az igazán kerek évfordulón, azaz  2021-ben a tízedik ötéves találkozón  is mindannyian részt tudunk venni. Sőt, azt is remélem, hogy akkorra elkészíthető lesz ennek a cd-nek a „második kötete”, illetve a bővített kiadása. A bővített kiadásba bekerülhetnének azok a gondolatok és képek, amik ezután fogalmazódnak meg és kerülnek elő, és azok a kis beszámolók, amik a következő kistalálkozókról szólhatnak. Hiszen ennek a cd-nek az is az előnye a nyomtatott művel szemben, hogy nem kell „újra szedni”, bármi beleilleszthető. Nagyon örülnék, ha sok ilyen beillesztendő anyag születne.

Polák István

 

 

 

Bevezető

 

2011. október 8. Szombathely - 40 éves találkozó

 

Nem magamról, inkább rólunk beszélnék, a múltat idézve.

1968 – tanulmányaink megkezdésének éve. Egyúttal a nyugati diáklázadások, a prágai tavasz, itthon pedig az új gazdasági mechanizmus bevezetésének éve.

A prágai tavaszt gyorsan felszámolták, a nyugati ifjúság belesimult a sokat szidott jóléti, polgári társadalomba, s mire 1971-ben diplomát szereztünk, a gazdasági mechanizmus is lefékeződött, reformerei háttérbe szorultak. Mindegyik esemény hatott a későbbi időkre.

Többnyire 40 év munkaviszony után ma elmondhatjuk, hogy első húsz évünk a gulyáskommunizmus időszakára esett, a szocialista kultúra kiteljesedésének jegyében. Ismeretterjesztés és művészeti munka, klubok és szakkörök, tanfolyamok, nagyrendezvények , a szocialista brigádok kulturális vállalásainak patronálása, ÁMK-k, nyitott ház – nem sorolom az akkor jellemző formákat, tartalmakat, - ezek adták munkánk gerincét.

Aztán előbb a gulyás fogyott el, majd a kommunizmus, jött a rendszerváltás. Gyökeresen megváltozott minden. Eldőlt a vita: Áru- e a kultúra? – az állam kivonult a támogatásból, s a pénzügyi, anyagi gondokkal küzdő mecenatúra helyét a szponzorok utáni keresődés, futkosás váltotta fel

Egy folyamat két külön szakaszát éltük meg, állandóan változó feltételrendszer, elvárások és lehetőségek közepette egy olyan szakma művelőiként, amelynek nem volt igazán elismert társadalmi presztízse sem az első, sem a második időszakban.

Érdemes lenne végig gondolni, hogy ha e két korszakot összevetjük, mi volt az, ami a szocialista időszakban könnyebben ment, mi volt az, ami eltűnt, hogyan alakultak a közösségek megmaradásának lehetőségei, s a megváltozott feltételrendszer milyen új, tartalmi kihívásokat hozott magával.

Egy olyan intézmény hallgatói voltunk, amely a saját útját kereste működése közben. Nem voltak kitaposott ösvényei, hiszen a népművelő-könyvtáros szakpárosítású képzés csak 1962 óta létezett. Hallgatóként akkor – nem voltunk tudatában annak, inkább csak éreztük, hogy ez a fiatal intézmény milyen energiákat, kreativitást követel meg az itt bennünket tanító tanároktól is.

Sok jó, ma is élő emlékem maradt meg. A „Parttalan hullámok”, a Filmklub Pörös Gézával, a szatmárcsekei temető, a sárvári művelődésszociológiai felmérés, a szakmai gyakorlatok, szemináriumok, a Beggars zenekar amelynek tagjaiként az angol nyelvnek komoly sérüléseket okoztunk nagy élvezettel – hosszan sorolhatnám. Viszonylag hamar eldőlt, hogy nagy N vagy nagy K lesz-e az ember, az azonban ma már biztos, hogy akkori tanáraink belénk fektetett energiája nem volt hasztalan.

Ebből az évfolyamból országosan ismert és elismert neveket említhetünk, s az igazán tehetségesek nem pusztán a kultúra terjesztői, közvetítői, hanem létrehozói is lehettek. Ilyen volt egykori évfolyamtársunk, Nagy Gáspár is.

Sokféle tárgyat tanultunk akkoriban, mindegyiknek inkább a felületén mozogva. De talán éppen ennek köszönhetően alakult ki legtöbbünkben a továbbtanulás szükségességének felismerése és igénye.

Kaptunk a szakmai ismereteken túl továbbvihető példákat, mintákat tanáraink által. Életre szólóan a szakmai elhivatottság, a hitelesség, a tájékozottság, pontosság az esztétikum jelentőségének, fontosságának példáit .A személyiség minőségének jelentőségét.

Az egykori tanítóképzőből főiskola, mára egyetem lett.

Hihetetlen munka és céltudatosság kellett ehhez, s ebben a folyamatban Szalay László egykori igazgatónk életútja az én számomra az alkotó energia közszolgálatba állításának felemelő példája.

Az ezt megelőző találkozónkon valamennyien kaptunk egy lovacskát. Ez a kis szobrocska ma is az íróasztalomon áll, emlékeztetve: Anyám, nem ilyen lovat akartam…

A legutóbbi találkozónk óta került a kezembe Szále László könyve: Iskola a láthatáron. A benne foglaltak sok kételyemre, töprengésemre adtak választ szakmánkkal kapcsolatban – utólag is.

Ha a máról kell szólni, akkor nem indulhatok ki másból, mint amire ez az iskola képzett: Mi az érték a kultúrában, s azt hogyan, milyen módon lehet közvetíteni, szolgáltatni, netán teremteni? Napjaink kulturális és közéletének megítélésében sem lehet más az alapállásunk. Lenne okunk az elkeseredésre…

Magamról annyit: mindig két pálya, a pedagógus és a népművelő vonzásában éltem, s módom volt mindkettőben dolgozni sikerekkel, kudarcokkal egyaránt. Ma a „nyuggerek” táborába sorolandó vagyok. Köztes állapot ez is: a futópályán a pimasz suhanc azt kiabálja bíztatásképpen, hogy „hajrá papa!”, a piacon az élelmes kofa azt mondja: Fiatalember vegye meg ezt a répát! Ha valamit kívánhatnék befejezésképpen, az elsősorban a gyerekeink szempontjából lenne fontos: Élhetőbb országot!

Köszönöm a figyelmeteket !

 

 Horváth Tamás

 

 

 

A három évről (1968-1971)

1. (Re)konstruált tabló és névsorok

Benke Éva Tanárnő

Bertalan Margit

Bognár Ágnes

Cseh Márta                                           

Csider Sándor                                        

Csonka György                   

Erdélyi Mária

Farkas Márta           1949-2013

Ferenczi Erzsébet

Galba Judit

Gyarmati Margit

Hauser Miklós                                        

Házi Gizella               1950-2015

Horváth Aliz                                           

Horváth Miklós                                      

Horváth Tamás                                       

Kiss Klára                   1949-2002 

Kovács Ferencné Horváth Vera

Kovács Katalin  

Kovács Sándor

Kucska Ferenc                                       

Kutschera Éva

Laczkó Marianna

Mészáros Ilona         1950-2002             

Mlakár Erzsébet                                    

Molnár Margit

Nádori Erzsébet                                  

Nagy Gáspár                1949-2007

Papp Ferenc                                          

Polák István                                          

Polgár Éva

Polnauer György

Pörös Géza                                          

Schall Bernadette                                  

Starkbauer László                                   

Szabó Mária

Szász Gabriella                                          

Sztana Margit                                        

Takács Ágnes                                        

Toldi Márta                                              

Vajna Pál

Varga Éva                                             

Varga Kovács Amarilla    

Wehner Tibor                                           

Zsarnóczai Éva                                    

Dr.Kiss Gyula Tanár Úr  1921-1986

Tanáraink:

 

Balogh Emma dialektikus és történelmi materializmus

Benke Éva beszédművelés (anyanyelvi ismeretek), népművelési gyakorlat

 Bozóki József politikai gazdaságtan, kollégiumvezető

Bödey Imre népművelési gyakorlat

 Czimbalmos Andrásné könyvtártan és gyakorlat

1. Deák Istvánné orosz

Ekler Józsefné testnevelés

Gróf Ervin címleírás, szakozás (könyvtári feldolgozás) és gyakorlat

Horváth Margit lélektan (pszichológia), igazgatóhelyettes

 Horváth János esztétika (képzőművészet), rajz (vizuális kommunikáció)

Horváth Rezső esztétika (zene)

1. Inotay Lászlóné gépírás

 Káldi János könyvismeret (könyvtári tájékoztatás) és gyakorlat

Kálmán József ismeretterjesztés, honvédelmi ismeretek , népműv. gyakorlat

Karácsony Imre felnőttnevelés (pedagógia)

Király Zoltán technikai gyakorlatok

1. Kiss Gyula művelődéstörténet, művelődéspolitika, népművelési gyakorlat, német
2. Konkoly Alajosné természettudományi ismeretek, vallástörténet, valláskritika,munkásm.tört.

Majtényi Károlyné, Klári néni könyvtáros

1. Nagy Árpádné esztétika (általános, irodalom-, dráma- és film-), orosz

Németh Lászlóné tudományos szocializmus

 Orbán László intézményhálózat és gyakorlat

 Pünkösthy Csaba testnevelés

1. Regős János honvédelmi ismeretek

Szalay László technikai gyakorlatok (elmélet), igazgató

Takács Lajos testnevelés

Takács Miklós könyvtártan

1. Tóth Gyula könyvtártan és gyakorlat

Tóth Gyuláné könyvtári gyakorlat

1. Turcsán Ottmár francia

 

 

   Két tabló készült, Csider Sándor kitűnő javaslata nyomán. Mindkét tabló hiányos. Azok a képek a legjobbak rajta, amiket a felhívásunkra külön e célból küldtetek. A többit maradékból szabtam, hosszú  percekig robotolva egy-egy kép előbányászásával és körbeszerkesztésével. Aki hiányzik, arról nincs megfelelő kép. De utólag is pótolható. Arra törekedtem, hogy a lehető legjobb képet találjam meg abból a három évből, s a lehető legutolsó legjobbat a találkozók képei között. Közös a két tabló abban, hogy egyiken sincsenek nevek. Szerintem feleslegesek lennének. S csak két tanárunk képe került rájuk. Horváth Margit és Szalay László képe a cd más helyén megtalálható. Azonos a két háttér is, így az első tablón kissé disszonáns lehet a mai felirat. De kiküszöbölésére csak egy régi iskolakép lett volna képes. Azonos a két tabló szerkezete, a bal felső saroktól a jobb alsó sarokig tartva névsorban jelenünk meg rajta. De van kis eltérés is, hogy ne legyen minden egyforma. Az első tablón még összehajlunk, s egyúttal az iskola épülete felé is görbülünk. Itt van egy kis  „szünet” a két csoport tagjai között. A második tablón – ami a pályaképek mappa előszava végén van -,  a szélekre rendeződtünk,  és immár szünetmentesen sorakozunk. A tablók ismétlődnek JPEG formátumban a galéria-mappákban.      

 

    

   A cd tényleges szövege két névsorral  kezdődik. Az első az évfolyam-névsor, a másodikban azok a tanárok vannak, akik tanítottak bennünket. Két név pedig mindkettőben. Betűrendben és az etikett szerint is Benke Éva Tanárnő neve az első. S hogy keretes legyen, dr. Kiss Gyula Tanár Úr zárja a sort. Ők szerintem mindenképpen ide is tartoznak, nemcsak oda.

   A többi név  a teljességet tükrözi. Vagyis – meglévő véleményektől és gyakorlatoktól eltérően – mindenkinek a neve benne van, aki egy félévet eltöltött közöttünk. Nehéz lenne bárkit kihagyni, hiszen többen  vannak a  találkozóinkra járók, akikkel együtt kezdtünk, de  nem velünk együtt végeztek, illetve együtt végeztünk, de nem velünk kezdtek. A névsor így most 46 nevet tartalmaz.

    Eddig közülü(n)k xx-en vannak (vagyunk), akikről önálló fájlban tartózkodik valamilyen szöveg (pályakép, bibliográfia) –  és talán  kép, dokumentum – a tervezett cd  pályaképek-rovatában. Ketten már csak posthumus módon. Hatan pedig azok vannak, akiknek semmilyen címét vagy telefonszámát nem ismerem. A két végpont közötti sávban tizennégyen találhatók. Közülük öten már nem is tudnak tenni azért, hogy abba a most 16-os csoportba tartozzanak, helyettük nekünk kellene – az emlékük felidézésével – ezt megtennünk.

   A mostanra keretessé vált névsor kezdő és záró személyéről, alfájáról és omegájáról érdemes néhány bekezdésben külön is szólni. Még akkor is, ha a pályaképek mappában külön fájljuk van nekik is.

Közös jellemzőként elmondhatjuk, hogy mindketten egyéniségek, karakteres személyiségek. Érzéseiket, érzelmeiket, véleményüket nem rejtegetik, hanem megmutatják. Mindegyiküknek vannak kitüntetett tevékenységi területei, szellemi hobbijai. Benke Éva Tanárnőnek elsősorban a színpad, a színjátszás, tágabb értelemben az anyanyelvünk, Kiss Gyula Tanár Úrnak a néprajz, a történelem és a magyar műemlékek. S közösen a népdalok. Mégis van valami eltérés a napi reakcióikban. Éva Tanárnő ironikusabban, rejtettebben fejezi ki a véleményét az egyes jelenségekről és személyekről, Gyula Tanár Úr konkrétabban és direktebben. (Lásd a visszatérő minősítő jelzőt vizsgák során: „marha”.)  A közös mánia szerencsére sok közös programon, kiránduláson tudott közös éneklésben megvalósulni. A mindennapokban pedig évfolyamfelelős és csoportpatronáló tanárokként nem telepedtek ránk, nem tartottak szoros pórázon, de nem is hagytak bennünket magunkra. Az első csoport hétköznapjairól  nem sokat tudok. A mi csoportunkban pl. akkor volt szerepe a közös gondolkodásnak, amikor a tanulmányi ösztöndíj megállapítását megbonyolították,  egy átlagot számolva szabták meg a csoport számára. És 50-100 Ft-os sávon belül mozogva, személyenként figyelembe lehetett – kellett? -  venni a puszta tizedes törtes átlagon túl az egyéb dolgokat is, pl.  közösségi tevékenységet, az eredmény változásának irányát. Ezt a feladatot Éva Tanárnő a legdemokratikusabb módon oldotta meg, azaz mindannyiunkat megszavaztatott mindenkiről,  a titkos szavazás eredményét striguláztuk, és az így kialakuló véleményt fogadta el. (Az egy másik „tészta”, hogy már akkor fejtegettem, hogy mivel az adott tanulmányi sávban a középarányos átlagot szabták meg, ezért az a diáktársunk, aki netán nagyon nyüzsögni kezdett valamelyik félévben, s ezért valamivel több járt neki, mint korábban, az ezt a „valamit” azoktól vette el, akik pedig változatlanok maradtak az előzőekhez képest. Tehát a helyben maradásuk a lemaradással lett egyenlő. Illetve ha mindenki egyformán lett volna csúcs-aktív, akkor mindenki a középátlagot kapta volna. Vagyis a „fűnyíró-elv működött volna.)

   Tehát mindketten meghatározó személyek lettek számunkra, kinek így, kinek úgy. Azon a módon is, hogy Benke Éva Tanárnő  máig gyakori résztvevője a találkozásainknak, és Kiss Gyula Tanár Úr is mindig megjelenik az emlékeinkben, emlegetéseinkben. Tehát a magam nevében nyugodtan mondom el, a sors nem rendezhette volna jobban az intézeti „vetésforgót”,  nem tudok elképzelni  náluk jobb párost.

   Dr. Kiss Gyula tanár úrról már írtam valamit a mozaikok sorában, s amúgy is több dolog található  az Ő fájljában. Persze még férne bele. Férni fog. Benke Éva Tanárnőt pedig  kérni fogom, (már kértem),  hogy – ha érdemesnek lát rá bennünket – írjon önmagáról ebbe a cd-rovatba. De róla is szabad írni közülünk bárkinek. (Ugyanúgy, ahogyan saját magunkról, illetve bárkiről közülünk. Akár a lehetséges második kötetbe vagy javított kiadásba. )  Számomra az eddigieken túl (és a már másutt elejtett emlékmorzsáim mellett, mint például az első felvételi vizsgám és  az anyanyelvi ismeret tantárgyán belüli szabad előadás Karinthy komoly arcáról) két fellépésünk is emlékezetes. Az első az 1969-es március 15-i ünnepi műsor, amit a teljes évfolyam adott elő. A szólisták mögött a kórust alkottuk, amely Vörösmarty Harci dal-ának a refrénjét mondta és az Ütik a rézdobot c. dalt énekelte. Ez a műsor később meg is jelent a Jelentkezünk mellékleteként. De csak most, e sorok írása közben dereng fel bennem egy kontraszt. Az a befejezés, ami akkor nagy sikert aratott. Ahogyan jól emlékszünk, már a műsor kezdetétől egy-egy kokárdát szorongattunk a markunkban, amit az előadás egy korai pontján egyszerre tűztünk a mellünkre. A végén pedig egyenként feltűztük a zöld háttérfüggönyre, a halványan felrajzolt ötágú csillag vonalaira. A mostani derengés azt a gyanút veti fel bennem, hogy vajon abban a csillagban volt-e valami irónia.  Hiszen Szalay László célzott a tanárnő forradalmiságára a Száléval való interjújában, egy 56-ban elmondott versre. De hogy akkoriban se és azóta se jutott eszembe a mai napig, hogy egy szabadságmozgalom állomását, a Habsburg-elnyomás elleni lázadás első napját ünneplő műsorban a vörös csillag kokárda-kontúrja az ellenkező dologra utal, az újabb és meglévő függőségre, az azért jellemző lehet. Rám, vagy az akkori gondolkodásunkra, kételymentességünkre? Illetve az azóta kialakult csavarosabb észjárásra, az orwelli „duplagondol”-ra?

   A másik évfolyam-műsor pedig a Kisújszálláson előadott Tavaszi zsongás volt, de hiszen arról is írtam egy kis mozaikot.

   Idáig érve az írásban és a következő rész emlékidéző tartalmának bevezetéseként érdemes rövid áttekintésben összefoglalni a hat félév főbb eseményeit, jellegzetességeit, programjait. Már el is kezdtem, a két műsorra való utalással. A következő rész mozaikjai pedig majd folytatni fogják, egyes részletekhez, eseményekhez kötődő emlékezéssel.

Kis kronológia

   Az évfolyam első (szinte teljes) együttléte a tanévnyitó előtti estére esett. Hiszen szinte mindenki kollégista volt közöttünk. Ezért is hívhatott egybe bennünket gr. Kiss Gyula, az évfolyamfelelősi  (osztályfőnöki?) feladattal megbízott tanárunk a kollégiumi közösségi szobába, a KISZ-szobába, hogy megtartsa első eligazítását. Erről pár mondatban emlékezem a mozaikjaim legelején. Ugyancsak mozaik (a c-mozaik) született az első, egynapos kirándulásunkról, a Velemből Kőszegre vezető hegyi túráról. 

   Három hosszabb, több napos programunk volt a három év során. Az első a második félév végén, a tanulmányi és a vizsgaidőszak határán, az emblematikus szatmári kirándulás.  A továbbiakban három helyen is olvasni lehet majd róla. Pörös Géza céduláin, Nagy Gáspár cikkében és egy mozaikomban (e-mozaik). Ez utóbbi helyen a részletes program is megtalálható. Annyi hibája lehet talán, hogy szerintem nem Miskolcon aludtunk magánházaknál, hanem Sárospatakon a tanítóképző kollégiumában. Ott cseréltünk autóbuszt is a felettünk járó évfolyammal. Ők a másik irányban járták végig a mi útvonalunkat, így mindkét busznak ki lehetett használni a visszaútját is. 

     Ahogyan bennünket patronáltak az akkori harmadévesek a velemi túrán, ahhoz hasonlóan lehettünk mi az utánunk jövő évfolyam kísérői 1969 szeptemberében az őrségi hétvégén. Mi is akkor mentünk először, az első évből valahogy kimaradt. Vonatoztunk-gyalogoltunk az apátistvánfalvai úttörő-táborig, sőt egy szakaszon még katonai teherautóra is szálltunk. Az én ölemben Orosz Anna ült, nem volt nagy fizikai megpróbáltatás. Leszámítva a mezei úton való döcögést, a sofőr ugyanis imponálni akart,  kicsit eltúlozta a sebességet. Az esti program az elsőévesek bemutatkozó műsora volt, egyéni produkciókkal. Erről is van szó egy mozaikban.

   A következő hosszú program a harmadik féléves, azaz az 1969 őszi budapesti tanulmányi hét volt. (Ld. a 4-mozaikot.) A harmadik pedig osztott létszámban történt, a negyedik félév elején. Ez a menetrendszerű téli szakmai gyakorlat legalább négy helyszínen zajlott, vagyis Bükön, Gencsapátiban, Sárvárott és Vépen. Hogy hogyan osztódott el az évfolyam a négy hely között, az máig rejtély a számomra. Sárváron főleg az 1. csoportbeliek voltak, de tán nem kizárólagosan. Azért gondolom, mert közülünk Szabó Marcsi Bükön volt, Wehner Tibor Vépen.

   A szinte teljes évfolyamot érintő záró akciónk  pedig  - az államvizsgát leszámítva -   az a kalandos vállalkozás volt, amiről szintén van mozaik, vagyis az a képzésünkről szóló vélemény-összesítés, amire 2010 novemberének végén kaptunk felkérést, az utolsó évfolyamgyűlésünkön. (P.I.)

 

1. Emlékek (szövegek és képek)

Pörös Géza:   Szombathelyi cédulák

1. A megérkezés

Az éjszakai vonat kora reggel érkezett meg a szombathelyi vasútállomásra. Már két napja alig aludtam, mivel előző nap a Színház és Filmművészeti Főiskolán felvételiztem. Rendező szerettem volna lenni, de a művészeti karokra jelentkezők egy másik intézményt is megjelölhettek így aztán Szombathelyre is beadtam a felvételi lapomat. A városról nagyon keveset tudtam, azért esett rá a választás, mert olvastam, hogy itt filmesztétikát is tanítanak. Ha a nagy ábránd, a filmművészeti szerte foszlik,azért így mégis a FILM közelében maradhatok –okoskodtam. Önbizalmam nem volt, senki sem bíztatott, legfeljebb néhány gimnáziumi osztálytársam, akik azt hitték, hogy néhány országos pályázat megnyerése elegendő bizonyíték az elhivatottságra. De tudtam, hogy jó esetben a szeretet beszél belőlük,nem a tudás. Arról olvastam, hogy egy filmesnek tehetségesnek kell lenni. De mi az, hogy tehetség? Én nem éreztem magamban semmiféle tehetséget. Nem voltam se okos, se művelt, se ügyes, legfeljebb ambiciózus és talán szorgalmas. Később a szombathelyi kollégiumi szobám falára - mintegy hivalkodva a bennem lévő bizonytalansággal, azt a Hérakleitosztól származó mondatot írtam ki, hogy sokkal többen lettek naggyá szorgalom,mint tehetség által. Ez a dacos vallomás senkinek sem tűnt fel, mígnem egy reggel betévedt hozzánk egy átitalozott éjszaka után Novák Jóska s megpillantva a ókori filozóf szövegét csak annyit mondott:ez hülyeség. Ez nem tett jót az önérzetemnek, de azért nem vettem le. Tudni kell, hogy Novák kolléga volt a hallgatók körében a házizseni, aki italozott, botrányai voltak, de ő volt az is, aki egy tanulmányával országos elsőséget szerzett.

Az állomásról elindultam a belváros felé, útközben , a Kovács Szálló utcájában szembe jött velem egy csinos hölgy, akitől megkérdeztem, hogy merre lehet a Magyar utca. Maga is képzős lesz, mosolygott s elküldött egy nagy tér felé. Ez a mosoly átmelegített, már a napnak is ereje volt, a Város egyre rokonszenvesebb volt számomra. Noha elég korán érkeztem, a vöröstéglás kollégiumban éppen volt üres szoba, így beköltözhettem s késő délutánig aludtam.

Öt óra tájban, még álmosan leballagtam a hallba, ahol már nagy nyüzsgés volt. Hallgatók és a holnapi írásbelire érkezett felvételizők méregették egymást négy-öt fős csoportokban. Magabiztosak és félszegek, lehengerlő nagydumások és szótlanok vegyesen. Én is betagozódtam az egyik csapatba s elindultunk valami kocsmafélét keresni.

Új közegben csak lassan oldódok fel, de most magam is csodálkoztam, hogy milyen jól megy a szövegelés, jóllehet félórája sincs, hogy bemutatkoztunk egymásnak. Az egyik társunk már tavaly is felvételizett, így „mindent” tudott, ától zéig fújta a tanárok nevét, szokásaikat, meg, hogy ki mit szokott kérdezni, kinek mi a vesszőparipája. Polnauerrel Gyurival már azon a napon összeakadtunk, nála láthatóan tekintélyt szereztem azzal, hogy még a filmművészetin is versenyben vagyok. Ő is filmes akart lenni, ezért irigykedve hallgatta, hogy miképpen jutottam túl az első vizsgán. Az tényleg életem legszebb pillanatai közé tartozik. Aznap harmincan felvételiztünk és hárman juthattunk tovább. Amikor este 6 óra tájban a három továbbjutó között meghallottam a nevemet, megállt velem az idő, kontrollálhatatlan mosollyal az arcomon szaladtam lefelé a lépcsőn és ez a mosoly legalább két percig rajtam volt, egészen addig, míg a Rákóczi úti forgatagban végre sikerült magammal megértetnem, hogy vigyázat, ez csupán egy szerencsés mozzanat volt, még nem dőlt el semmi. Huszárik Zoltán A piacere című filmjében említik, hogy bizonyos népeknél nem azt írják fel az ember fejfájára, hogy hány évig élt, hanem, hogy hány percig volt boldog. Ez általában nem sok: tíz, tizenkettő, húsz. Ha én összeadnám a magamét, akkor az imént említett 1-2 perc biztosan benne lenne. Az a pillanat, amikor azt érzed részegítő bizonyossággal, hogy talán még minden megtörténhet. Igen, igen, a legtitkosabb álmok is valóra válhatnak.

Másnap a képző dísztermében volt az írásbeli. Olyan érzésem volt, hogy talán tűrhetően sikerült. Néhány hét múlva a szóbeli is jól ment. Úgy emlékszem, hogy Jókait húztam, meg arról kellett beszélnem, hogy mi lenne az a tíz könyv, amit magammal vinnék egy szigetre. Ez a kérdés akkortájt a humán felvételi vizsgákon eléggé elterjedt volt és praktikus műveltségi tesztként is szolgált., ugyanis a válaszokból ki lehetett következtetni azt, hogy például mennyire van egyéni vonása a fiatalember érdeklődésének, avagy csupán meg akar felelni. Ugyanis a Bibliát mondjuk illett beírni, Marx Tőkéjét is, a többi nyolcban viszont már lehetett egyéni érdeklődési irányokkal hencegni, pláne, ha az ember argumentumokat is képes volt melléjük tenni. Aztán néhány hét múlva megjött az értesítés, hogy felvettek. Itt közbe szúrnám, hogy 1967-ben érettségiztem, utána pedig felszolgáló/pincér/ tanuló voltam a pécsi Nádor Szállodában. Ezt nem lett volna szabad megszakítani, de egy kitalált családi problémára hivatkozva azt mondtam az ottani, eléggé kellemetlen főnökeimnek – tőlük lehet, hogy én kaptam az utolsó inasnak kijáró pofont- , szóval azt mondtam nekik, hogy Székesfehérvárra költözünk. Felajánlották, hogy segítenek, de természetesen udvariasan azt feleltem, hogy valahogy majd elboldogulok magam is. Az ottaniakkal szemben azért voltam távolságtartó, mert a szememben ők testesítették meg a szervilis,korrupt, golyhó vidéki Magyarországot. Akkor élenjáró kommunisták voltak, később pedig tömegesen beléptek az új pártokba. 56-ban édesapám tagja volt a vasúti munkástanácsnak, vonatvezetőként nem vitt el egy uránvonatot, aztán lefokozták fékezővé. Évtizedekkel később az őt elitélők,konkrétan úgy 89 magasában, szépen MDF-esek lettek,meg liberók, meg kisgazdák. Értem én , csalni tudni kell,mondják az élet tekintet nélküli császárai,olykor csodálom meg irigylem is őket,de néha, ha van hozzá erőm, akkor kerülöm az utcájukat.

Várakozással és csöndes derűvel érkeztem meg szeptemberben Szombathelyre. Kik lesznek az évfolyamtársaim? Kik a „felsősök”? Meg tudom e ütni a színvonalat? Volt bennem szorongás, ami szép lassan oldódni kezdett.

Azt mondják, hogy az egyetemi, főiskolai évek , a diákélet az emberi sors jótéteményei közé tartoznak Már nem vagy gyerek, de még igazi felnőtt se, hiszen nincs minden döntésednek azonnali és komoly következménye. De azért fokozatosan megtanulhatsz felelősnek lenni és döntéseket hozni. Például ügyelsz arra, hogy legyen ösztöndíjad, mert a családod nem tud zsebpénzzel támogatni. Ennek okán tudatosan törekedtem arra, hogy olyan átlagom legyen, amely után jár az ösztöndíj. Ez nagyjából sikerült, köszönhetően annak, hogy jó vizsgázó voltam. Előfordult, hogy minden vizsgám ötösre sikerült, így lett meg az ösztöndíj. Mai fejjel viszont azt gondolom, hogy sokkal jobban is tanulhattam volna. Jobban és többet. Az a mából nézve bizony hitvány érv, hogy mondjuk meglehetősen gyenge előmenetelt tanúsítottam címleírásból meg más könyvtári disciplinából. A nem kellő szigorúsággal megfogalmazott ambícióm körülbelül az volt, hogy igyekszem itt minden hasznosat megtanulni, aztán valahogy, esetleg kitérőkkel , mégiscsak a film közelébe evezem magam. Akár népművelőként, mondjuk filmklubot vezetve. Szombathelyen igyekeztem is filmes érdeklődésemre felhívni társaim és a tanárok figyelmét s egy idő után a filmklub vezetésébe is bekerültem Ugyanakkor , ha homályosan is, de megfogalmazódott bennem az önkritika is, hogy kevesebbet teljesítek, mint amit lehetne és kellene. Ellenemre mondom azt is, hogy túlságosan későn születtek meg bennem bizonyos felismerések arról, hogy mi is az élet, milyen a világ s hogyan is határozom meg magam. Mire van adottságom, mit szeretnék csinálni az életben s a célok eléréséhez milyen képességekre kell, esetleg sok-sok munkával szert tennem. Igen, igen, pontatlan volt az önképem s nem rendelkeztem a küzdés eszközeivel. Ma már ugyanis azt gondolom, hogy munkával az ember elég sokat elérhet s némi szerencsével az adottságok hiányát korrigálhatja. Legalábbis bizonyos mértékig. Kieslowski túl az ötvenen úgy fogalmazott, hogy tizenévesen még komplett idióta volt. Azt hiszem, ez az én esetemben is igaz. Rosszul mértem fel a helyzetemet, téves képem volt a világról és későn kezdtem el küzdeni. Általános iskolásként majd gimnazistaként teniszeztem. Sokáig nem értettem, hogy miért van az, hogy edzéseken néha egészen jól játszom, versenyeken azonban ennek töredékére sem vagyok képes. Sohasem tudtam feldolgozni az esélyesség terhét, a nálam gyengébbektől , akik küzdöttek, törték-zúzták magukat, rendre kikaptam. /Mint néha Roger Federer/ Aztán arra jöttem rá, hogy nem tudok figyelni, nem tudok minden mást kizárva csak a labdára összpontosítani. Az lehetett a baj, hogy – Szindbáddal szólva -, nem értettem az élethez, még pontosabban: túlságosan későn világosodott meg számomra a struggle for life jelentése. Ma már ugyanis azt gondolom, hogy a világ cinikusan igazságtalan és az embernek csak akkor lesz sansza bármire is, ha e kegyetlen világ alaptörvényeit megértve kétségbeesetten harcol a maga tenyérnyi igazáért. Ez persze még kevés az üdvösséghez, mert Pascaltól tudjuk, hogy az egész azon múlik, hogy Isten ad e kegyelmet. Mivelhogy a kegyelemből nem mindenki részesül. Vagy nem azonos mértékben részesül. Huszonévesen volt egy téves elméletem, ami leegyszerűsítve a következőképp hangzik. Engem taszít ez a törtető világ, ezért félrevonulok, a salakpályán gyakorlok s ha kellek, majd szólnak az edzők. A szólításra ugyan mindig vágytam, de sohasem reméltem. Ez az attitűd emlékeztet Zanussi Közjáték című filmje egyik főszereplőjének magatartására. Ott ugyebár arról van szó, hogy egy Jan nevű végzett fizikus a törtetés választása helyett leköltözik meteorológusnak egy faluba. A barátja azt mondja neki, hogy ez nem helyes, tessék tudomásul venni, hogy a társadalomban a vagy te lősz vagy téged lőnek törvénye érvényesül. Itt most meg kell jegyeznem, hogy volt szerencsém, néha beválogattak az edzők egy-egy csapatba, megtapasztalhattam az élet napos oldalát, úgyhogy nincs jogom panaszkodni, mert lehetett volna rosszabb is. Sőt:sokkal rosszabb is.

2. Néhány társról, köztük Nagy Gáspárról

A mából visszatekintve úgy látom, hogy viszonylag gyorsan sikerült beilleszkedni az évfolyam közösségébe s sok társammal alakult ki szorosabb kapcsolat. Olyanra például nem emlékszem, hogy valaki kifejezetten ellenszenves lett volna, igaz, nem is kerültem mindenkivel szoros kapcsolatba. Az első évben Kucska Feri lett a szobatársam, de hamar közeli kapcsolatba kerültem Kovács Sanyival, Stark Lacival, Nagy Gazsival, Polák Pistivel és másokkal./Ha jól emlékszem velük alkottuk az Ökörkört/Volt akivel hamarabb, volt akivel később.

Itt most az emlékek érzékletes felidézése végett betűznék néhány fotográfiát. Az egyiken az Irodalmi színpad alkalmi tagjaként Az emberke tragédiáját próbáljuk, Wehner Tibi és Kutschera Éva átiratában. Borzasztóan nem éreztem, hogy mit kell

 

csinálnom s később úgy mentem ki Mikulás napján a színpadra, hogy ebbe akár bele is sülhetek. Méghogy én bohóckodjak, fogalmam sincs, hogyan kell azt csinálni. Bolondozni szeretek, de nem nyilvánosan. Aztán egyszercsak elkezdtem érezni, hogy a nézőknek mintha tetszene, kezdtem bátor és jó lenni, a végén pedig Szabó Marcsival vastapsot kaptunk. A jutalmam az volt, hogy Király tanár úr meghívott a Marika tanszéken egy italra. Őrzök néhány képet az országjárásunkról is, emlékeztek: Kisújszállás, Csaroda Tákos, Sátoraljaújhely, Szatmárcseke…. Stark Laci is azok közé tartozott, akivel a későbbi életünk során is újra és újra kapcsolatba kerültünk. Néhány szép és megtisztelő írást is őrzök tőle. De arra is emlékszem, hogy amikor ő a Veszprémi Egyetemen dolgozott s én katonaként szolgálati úton arra jártam, az első telefonhívásra szabaddá tette magát s bejött hozzám a Veszprém Szálló bárjába./A szállót ugyanis nem hagyhattam el, mert a szobámban volt a betárazott géppisztolyom, már a fegyver elhagyása is a szolgálati szabályzat megsértését jelentette/ De említhetném Wehner Tibit is, vele is gyakran leveleztem , elküldtük egymásnak írásainkat, amikor pedig ő az Új Forrás szerkesztője lett, nekem filmes sorozatom futott a folyóiratnál.

 

Visszatérve még a szombathelyi évekre,Nagy Gazsival azért kerültem szorosabb kapcsolatba, mert időközben egyeztettük terveinket s elkezdett nekem egy amolyan forgatókönyvet írni Március címmel, amit le is forgattunk, de nem fejeztünk be. Azt volt a viccesen megfogalmazott célunk, hogy ő lesz a világ legnagyobb költője, én pedig filmrendezője. Nem voltunk idióta álmodozók, ez a mondat praktikusan azt jelentette az én értelmezésemben, hogy mindegyikünk elindul a maga útján, aztán jutunk, ameddig jutunk. Egyetlen bizonyosság volt, hogy mindig számíthattunk a másik érdeklődésére és támogatására.

 

Nemrég volt Gazsiról egy konferencia a Petőfi Irodalmi Múzeumban./Wehner Tibor és Stark László is ott volt. A konferencia előtt összetalálkoztam Kiss Gy. Csabával, a rendezvény egyik előadójával, aki arról faggatott, hogy hogyan is történt Gazsi kilépése a KISZ-ből. Nos, úgy emlékszem, hogy ez kb. 1969 őszén lehetett. Ekkor Vagy Stark Laci vagy Kovács Sanyi volt a titkár./Majd javítsa ki, aki pontosabban tud emlékezni. / Egy szemináriumi teremben ültünk, de az is lehet, hogy a kollégiumban, a földszinti szobában. Úgy emlékszem, nem a teljes évfolyam volt ott, csak a csoportunk. Valamin vitatkoztunk, de nem volt éles a disputa. Egyszercsak Gazsi felállt és kiment az asztalhoz s szépen letette a KISZ tagkönyvét. Valószínűleg zavarban voltunk: most mi is kövessük? Mi a helyes? Gazsi nem várta el tőlünk, hogy kövessük, tiszteletben tartottuk döntését s minden ment tovább. Gondolom, néhány tanárunknak azért a későbbiekben védeni kellett őt, mert legalább egy tanárnőről pontosan tudom, hogy nem szerette. Ami engem illet, én magának a KISZ-nek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, tömegszervezetnek tartottam, amelyben mindenféle ember megtalálható. Jók is meg csirkefogók is. Tény, hogy Gazsi számára sokkoló élmény volt 68, Kiss Gy. Csaba is erre utalt előadásában. A cseh motívum gyakorta felbukkan életművében. Kétségtelen tény, hogy a gesztus merész volt és példásan bátor, hiszen kockázatot vállalt, mint később a Nagy Imre versek írásakor. Benne volt a lépésben annak lehetősége is, hogy esetleg retorziót alkalmaznak vele szemben. Amikor például katona voltam – amit rettenetesen nehezen viseltem, mert 71 októberében kellett bevonulnom, amikor épp jó formába kerültem s már Bíró Yvette is fogadott el tőlem cikket a Filmkultúrában, szóval ebben a depressziós életszakaszban Gazsi rendszeresen beszámolt a külvilág eseményeiről, rendszeresen küldte a verseinek kéziratait, később pedig elintézte, hogy az Igaz szó című katonai újság meghívjon Budapestre egy interjúra. Az apropót az adta, hogy katonaként elindultam egy filmpályázaton, amelyen nyertem egy második díjat. A díjat egyébként Filip Jermas, a Szovjetunió filmügyi minisztere adta át a SZOT Székházban.

Felidézném a képet: sietek a Dózsa György úton a metró irányába, hogy elérjem a pécsi vonatot. A zsebemben egy boríték, benne 5000 Ft. Ennyi volt a díj, ami akkor jó pénz volt. Visszatérve Gazsira, a leszerelésem után is tartottuk a kapcsolatot. Figyeltünk egymásra, időről időre találkoztunk, értelmeztük az élet soros aktualitásait,1976 őszén Kovács Sanyika jóvoltából pedig a Népművelési Intézet egyik kutatásában is szerepet kaptunk, amelyben olykor együtt utaztunk interjúzni. Emlékezetem szerint közösen voltunk Sárváron és Székesfehérváron. A fehérvári felmérésre azért emlékszem jól, mert a Velence Szállóban lakva egyik este lementünk az étterembe, ahol volt élőzene. Egy idős, 60 körüli férfi énekes Karády Katalin akkor még félig-meddig tiltottnak számító dalait énekelte, többek között a Valahol Oroszországban-t. Amikor Debrecenbe, a Járműjavító Művelődési Központjába mentem, Stark Laci is velem tartott. Ez 76 decemberében volt, mert akkor jelent meg az egyetemi szakdolgozatom rövidített változata a kecskeméti Forrás című folyóiratban. Bizony, nagy öröm volt az,amint az egyik újságosbódéban megláttam a Forrás aktuális számát ,benne a Kósa Ferenc munkásságát taglaló dolgozatommal. A rend kedvéért ehhez is volt Gazsinak köze, ugyanis előtte ő mutatott be Pintér Lajos akkor fiatal költőnek, aki a Forrás egyik szerkesztője volt. A Kósáról írott szakdolgozat számos vonatkozásban alakította szakmai pályafutásomat. Ugye őt még a Kőszegi Filmnapokról ismerjük, ahol 1970 tavaszán volt az Ítélet bemutatója, amelyen ott tolongott a fél évfolyam Amikor a vetítés után a szerzőket elárasztották az autogramkérők, Csoórinál éppen nem volt toll, segélykérően körbenézett s ekkor érkezett el Gazsi nagy pillanata: ő segíthette ki a már előtte is egyik példaképének tartott költőt. A Csoóri fogta Paxot aztán nagy becsben tartotta..A Kósa-Csoóri-Sára hármas ettől kezdve mindkettőnk számára hosszú ideig meghatározó szellemi igazodási pontot, egyfajta mintát jelentett. Olvastuk írásaikat, szorgalmasan néztük filmjeiket, mindent tudni akartunk róluk. Még katonaként írtam egy rövid dolgozatot a Nincs időről 1973-ban, ezt aztán Gazsi juttatta el Kósáékhoz. Szinte törvényszerű volt, hogy amikor 1974 elején az egyetemen szakdolgozati témát kellett választani, Kósa Ferenc addigi munkásságát választottam. Tanárom, Király Jenő egykedvűen bólintott a témára, ő a tömegfilm teoretikusaként eléggé mértéktartóan vélekedett a magyar filmről, de azért szabad kezet kaptam. Ezzel együtt szakmai téren minél többet igyekeztem ellopni tőle. Lenyűgözött Király rendkívül alapos, hatalmas tárgyismereten alapuló elemzési technikája, ő volt az, aki egy egész könyvet szentelt a román Niculaescu A banditák alkonya című ópuszának. Az én munkám 154 oldalasra sikeredett s kíváncsian vártam Király Jenő észrevételeit. „Próbálja meg kiadatni, ez jobb mint XY most megjelent monográfiája”- mondta minden érzelmi túlfűtöttség nélkül, már-már szárazon. Az az igazság, hogy titokban ilyen mondatokat vártam,ám ezt magamnak sem mertem bevallani.

Teltek-múltak az évek. Időközben én is Budapestre kerültem, mivelhogy 1977-ben elnyertem egy tudományos továbbképzési ösztöndíjat az ELTE Esztétika tanszékén. Mentorom Zoltai Dénes lett, gyakorló munkahelynek pedig a Vitányi Iván vezette Népművelési Intézetet jelölték ki számomra. Zoltai nagy híve volt Kósáéknak, nagy szeretettel egyengette utamat. Vitányinak is sokat köszönhetek. Széleskörű műveltsége és nagyvonalúsága mindig is imponált. Ösztöndíjam utolsó napján rémülten szólítottam meg a metro előtt, hogy te Iván, ma jár le az ösztöndíjam, nem kaphatnék valamiféle állást.? Gyere be holnap, kötünk veled egy szerződést- válaszolta keresetlen egyszerűséggel. Nagyon örültem annak, amikor 1981 decemberében Gazsit az Írószövetség titkárává választották. Híres és elfoglalt ember lett, de azért mindig szakított időt a találkozásokra. Ekkoriban inkább én mentem be hozzá a Bajza utcába. Csak később tudtam meg, hogy a Szövetség egyik alkalmazottja, nyájas, szívélyes férfiú az idő tájt Gazsi egyik hivatalos figyelője volt, aki szorgalmasan tájékoztatta az illetékes biztonsági szolgálatot a „titkár elvtárs” látogatóiról. Amikor aztán az elhíresült verseket követően Gazsi arra kényszerült, hogy lemondjon az Írószövetség titkári tisztéről, találkozásaink színhelye a Tanács körúti Tuborg söröző lett, ugyanis fölötte volt a Bethlen Alapítvány szobája. Ebben az intézményben kapott Gazsi titkári feladatot s egy szerény egzisztenciát. A nyolcvanas években magam is rendszeresen publikáltam az Új Forrásban, abban a folyóiratban, amely Gazsi egyik rendszerváltó versét leközölte.

Már a rendszerváltás után 1993 kora tavaszán Monostori Imre bíztatására interjút készítettem az Új Forrásnak Gazsival. Ekkortájt az én fő munkahelyem a Történeti Interjúk Tára volt, a Széchényi Könyvtárban, amelyet Hanák Gábor vezetett. Az interjúhoz kapcsolódik egy számomra máig nehezen értelmezhető, már-már metafizikai élmény. Amikor egyik nap Gazsi behozta az interjú korrektúráját, szokás szerint másról is elkezdtünk fecsegni. Jól emlékszem arra, hogy egyszercsak Gazsi arról kezdett el beszélni, hogy érzése szerint az az év jónak ígérkezik, mert a 44 /44 évesek voltunk abban az évben/ mágikus szám, neki egyébként Pannonhalmán a 44 volt a száma a kollégiumban. Ez a megjegyzés aztán elkezdett bennem is dolgozni. Akkortájt érzelmileg elég rossz állapotban voltam s egyre többet ábrándoztam arról, hogy de jó lenne, ha nekem is jó évem lenne az 1993. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre több jó és egész életemet meghatározó fejlemény kezdett történni az életemben. Ekkor kezdtem el forgatni a Gaál Istvánról készített portréfilmemet, amely egész tűrhetően sikerült, fő műsoridőben mutatta be Pista 60. születésnapján a Magyar Televízió, belekezdtem a Zanussi filmbe s az év második felében , amikor a Sára-Hanák-Lugossy trió került a Duna Televízió élére, a Mozgó Kép című filmes magazin felelős szerkesztője lettem. Amikor értelmezni próbálom sorsom fontos pillanatait, mindig eszembe jut Gazsi elmélkedése a 44-es szám jelentéséről, mivelhogy az én életemben is sorsfordító esztendővé vált az 1993-as év.

Ha már a Duna Televízió szóba került, elmondanám, hogy Gazsival rendszeresen forgattunk, különösen az Összkép című kulturális híradó 1998-as beindítását követően. Aztán 1999-ben hozzáfogtunk a Félelmen túli tartományhoz, amelynek során kamerával bejártuk Gazsi életének legfontosabb színtereit Bérbaltavártól Szombathelyig, Pannonhalmától Budakesziig. Még ugyanabban az évben Egy este Nagy Gáspárral címmel tematikus estet szerkesztettünk Gazsival a Dunában. A műsor Advent idején volt s szokás szerint ilyenkor a vendég joga volt az esti főfilm kiválasztása. Ez gyorsan ment ,mert Gazsi egyből a csehekre gondolt,szóba jött Menzel, Szigorúan ellenőrzött vonatok-ja, Kundera Tréfájának filmváltozata, végül Milos Forman Tűz van babám-jára esett a választás. Aztán 2003-ban már Gazsi ajánlkozott, hogy szívesen benne lenne egy olyan portréfilmben, amely az elsőhöz képest szűkebb tartományban mozogna. Mivel akkortájt a Duna Televízió kulturális igazgatója voltam, ennek nem volt akadálya. D.G. lett a rendező, aki miután megnézte az én munkámat, azt mondta, hogy ők most valami újszerűvel rukkolna elő. A szerkesztő egy erdélyi származású ifjú hölgy lett. Sajnos egyikőjük sem ismerte jól Gazsi munkásságát, másrészt a meghökkentőnek ígért fotografálási stílus sem működött, így Gazsi nem lett elragadtatva az eredménytől.

Gazsival az életünk az eddigi „menetrend” szerint folytatódott. Nem jártunk rendszeresen össze, de bármikor találkoztunk, ott folytattuk, ahol hetekkel-hónapokkal korábban abbahagytuk. A honi közéletről is hasonlóképpen gondolkoztunk. Gondolkozása azért volt kiszámítható, mert tisztességes volt. Nem emlékszem olyanra, hogy közös ismerőseink közül bárkiről is rosszat mondott volna azért, mert az illető ilyen vagy olyan szekértáborhoz tartozott. Az erkölcsi minőség volt a perdöntő. Ha pedig valaki morálisan kifogásolhatóan viselkedett, akkor nem becsültük sokra. Amikor összefutottunk, akkor bizony némi alkoholt is magunkhoz vettünk. Így történt, hogy Gion Nándor temetése után mondtam neki, hogy igyunk meg egy pohár bort valahol. Jó, üljünk le, de én már nem ihatok. Az orvosok szerint cukros lettem- mondta egykedvűen. Ekkortájt kezdődött el az a mérhetetlen szenvedéssel járó betegségsorozat, amelyből már nem volt visszaút. Egyik műtétje után felhívtam. A hangja gyenge volt, lassan és kimérten suttogott. Közben a közös ismerősöktől azt hallottam, hogy nincs remény. Bosszús voltam a jólértesültekre s reménykedtem, hogy azért csak felépül. Újra hívtam, már odahaza volt, de ugyanaz a suttogó hang. Nem kínoztam, röviden beszéltünk. Teltek a hetek és semmi jó hír felőle. Aztán 2006 novemberében felhívtam Mártát, a feleségét, hogy mikor menjek, mert meglátogatnám Gazsit. Gyere bármikor - mondta Márta. Aztán megbeszéltük az időpontot s hogy Rékáék kijönnek értem a buszmegállóba. Ez azon a napon volt, amikor Puskás Ferenc temetését közvetítette a televízió. Amikor beléptem a lakásba, megrendített a látvány: Gazsinak már alig volt haja, a bőre fokozottan érzékeny volt, ezért a szemüvegének a szárait gézzel kellett bevonni. Megtört teste arról árulkodott, hogy mérhetetlenül sokat szenvedett. Volt néhány perc, amikor némán fogtuk egymás kezét, mint két testvér. Átadtam neki az ajándékba vitt Kilar CD-t, ő pedig azt az akkoriban kiadott CD-jét dedikálta nekem, amelyen a verseit olvassa fel. Szále Lacinak elmondtam, de most is megerősítem: utána úgy éreztem magam, mint gyónás után. Aztán eltelt néhány hét és jött a lesújtó hír:Gazsi meghalt.

Akkor még a Duna Televízióban dolgoztam, így forgathattam a temetésen, később a síremlék avatásán, aztán a Kő Pál által alkotott dombormű leleplezésén, Vasváron , a névadási ceremónián s az volt a tervem, hogy készüljön egy emlékfilm róla. Ennek feltételeit eleddig nem sikerült előteremteni.

(Szerkesztői megjegyzés: Géza írása azért is kerülhetett ide is, az első helyre a konkrét emlékidézésben, mert összekapcsolja a két időszakot, a diákéveket és a későbbieket. Így egyúttal újabb és közös előszava is lehet a cd két nagy részének. Hiszen egységes írás, kár lett volna két részre bontani.  Éppen ezért a Pályaképek mappa személyes fájljában is megtalálható. P.I.)

 

 

Takács Ágnes: A KÖNYVTÁR

A könyvtáros szak vitt engem a Szombathelyi Főiskolára.

Érettségi után ugyan a Műszaki Egyetemre nyertem felvételt, de egy év elteltével világossá vált előttem, hogy nem ez az én utam.

Szerencsémre az Országos Széchenyi Könyvtárba kerültem, ahol nagyszerű és nagy tudású emberek között dolgozhattam. Így például a nyelvészkedő, gyermekverseket író Vargha Balázzsal, aki addig-addig vitt magával a rendezvényeire, amíg ott nem ragadtam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár egyik gyermekrészlegében.

Ezért felvételiztem aztán a könyvtár-népművelés szakra.

Mint elkényeztetett „ egyke lány” az első időben kicsit megriadtam. Felmerült bennem, hogy talán mégsem jól választottam.

Azután, ahogy betettem a lábam a Főiskola könyvtárába és a szemközti asztaltól a szemüvege fölött rám mosolygott Majthényi Klári néni, - azt éreztem, hogy mégiscsak jó helyen vagyok.

 

 

 

Egy másik kép is megragadt bennem: az első könyvtártan óra, ahol még

nem ismertük jól egymást és megérkezett bottal egy „fiú” és hellyel kínáltam a padban, de ő szerényen, mosolyogva a tanári asztalhoz lépett,- ő volt Takács Miklós, a Megyei Könyvtár igazgatója. Tőle a munka és az emberek iránti alázatot is meg lehetett tanulni.

Visszatérve azonban a Főiskolai Könyvtárhoz:  otthon éreztem magam, szerettem a könyvek illatát, a rendet, a pontosságot  és hamar eligazodtam a „rettenetes ETO számok” között is.  /Mellesleg a mai napig bosszankodom, ha egy könyvtárban a könyvek nem úgy vannak elhelyezve a polcokon, ahogyan az ésszerű, és ahogyan Szombathelyen megtanították. Vajon ezt ma már nem ismertetik meg a hallgatókkal?/

A könyvtár pótolta egy kicsit nekem az otthonomat is. Szeretetet, odafigyelést és feladatokat kaptam Kati nénitől, Klári nénitől. Egyben választ a kérdéseimre, - csöndet, békét, elmélyülést.

Öröm volt a könyvtárban találkozni  és beszélgetni a tanárokkal. /Király Zoli bácsival, Czimbalmos Lenke nénivel, Gonda Margit nénivel, Rizsával, Káldy Jánossal vagy Gróf  tanár úrral.  Milyen sokan nincsenek már közöttünk!/

Jó volt Majthényi  Karcsi bácsival a könyvtár előtti folyosón ücsörögve  sok bölcs gondolatot meghallgatni.

Még ezeknél is nagyobb öröm volt az, hogy Klári néni és Kati néni  az otthonukba is „beengedtek”! Klári nénitől még lakáskulcsot is kaptam és a szeretet és odafigyelés mellett mennyi finom süteményt!

Az sem volt véletlen, hogy a szakdolgozatom témájául alsó tagozatos gyerekek  olvasási szokásait  térképeztem fel.

A diploma után férjhez mentem, gyerekeim születtek, közben elvégeztem a kiegészítő magyar szakot .

Szabó Marcsi barátnőm akkoriban ment el a II. kerületi Tanácstól és a helyére léptem. Később a Fővárosi Tanács Közművelődési Osztályán dolgozva is „kikacsintgattam” a tanításra: az Áldás utcai Általánosban és a Kodály Z. Ének-zenei Általánosban is  élveztem az óraadói munkát.

Közben részt vettem a dr.Kövessi Erzsébet Esélyegyenlőségi Iskola létrehozásában és végül ott maradtam tanítani.

Minden osztályommal ellátogattunk könyvtárakba, és sikerült a könyvek szeretetére és használatára rászoktatni jó néhány diákot. ,

Ma már csak szorgalmas könyvtárlátogató vagyok. Az  egyes számú könyvtárjeggyel rendelkezem a KSH  könyvtárában, ahol Nádori Vilcsi évfolyamtársam volt a vezető.

Visszagondolva a Főiskolára  eszembe jut, hogy milyen sokféle helyről érkeztünk oda mi diákok és a tanáraink is!  Mégis mindannyiunkat képes volt  felemelni egymáshoz, a tanárainkhoz és a választott szakmánkhoz.

Kilépve az életbe hamar megtaláltuk a helyünket és a boldogulásunkat.

Kevés olyan intézmény van, amely  ezt elmondhatja magáról!

 

Budapest 2015-12-06

 

 

                                                                                 Papp Istvánné

                                                                                  Takács Ágnes

 

 

 

Horváth Tamás: The Beggars

 

Nem  lehetünk urai az időnek. Ha felemelem az emlékezés kútjának fedelét, látom, hogy a régmúltban kavarognak a mögöttünk hagyott idő lenyomatai, hangulatai, illatai emlékképei. Némelyik tiszta, világos, egyértelmű, de sok az elmosódott kép, emlékfoszlány. Ezek persze mindig szubjektívek, pontosabb képet a közös emlékezés adhat.

 

Ugye nem csak bennem vetődik fel néha a kérdés, hogy eddigi életemből melyik az az időszak, amit szívesen újra élnék?

Több ilyen van természetesen, s ezek egyike mindenképpen a „hetedik évfolyamhoz” kötődő zenekar léte, működése.

Ha nem csal meg az emlékezetem, akkor a zenekar nevét Wehner Tibi találta ki, illetve adta. A beggars szó jelentése: koldusok, csavargók, szabadabb fordításban talán gazemberek. Ezekből az első vállalható, hiszen megalakulásunkkor a zenekar felszerelése leginkább a koldus állapotot tükrözte. Áldott jó Király Zoli bácsi zenekar iránti rokonszenve és segítsége folyamatosan feledtethette a megindulás nehézségeit: még jól emlékszem a 16 mm-es filmvetítőre, amit erősítőként használtunk, s az egyetlen mikrofonra, ami akkor a rendelkezésünkre állt a hangszereken kívül.

  Nem tudom már felidézni, hogy melyikünk ötlete /vakmerősége/ alapján jött létre a zenekar. Tény, hogy mihelyt színpadképesnek ítéltük magunkat, s alkalmasnak arra, hogy bemutatkozzunk, alig vártuk, hogy bizonyíthassunk.

 

Nem voltunk, nem lehettünk profi zenészek, amatőr szinten játszottunk. De talán átjött az együtt zenélés öröme, s minden nehézség /játék és eszközbeni hiányosságok/ ellenére a szándék is hit ereje, hogy jó hangulatú bulikat, fellépéseket tudjunk produkálni. Hittünk abban, hogy  a tagok közötti összhang a zenében is megjeleníthető, barátok voltunk.

Ma is őrzöm a megsárgult lapokat, a próbák után rögzíthető műsor-rendet.

Zömmel a hatvanas évek slágereit játszottuk, ízelítőül néhány cím:

Bee Gees: Saved by the ball, Massachusets:

Shadows: Apache, Atlantis, The young ones live,

         Sleepwalk.

Animals: House of the rising sun

Rollings Stones: As tears go by

Beatles: Something, And l love her, All my loving

Spotnicks: Johnny guitar

Scott Mckenzie: San Francisco

Marmelade: Reflection of my life

Tremelos: My little lady

Spencer Davis Group: Keep on running

Hanicombs: Have i the right

Kinks: You really got me

 

Továbbá: Szemedben könnyek, Az otthon zöld füvén, Sárika, Mákos rétes, Mindenütt szerelem, Kőszívű lány, Szavak, szavak, Boldogtalan vándor, Rock and roll, stb, stb – összességében mintegy 40-50 zeneszámot tudtunk eljátszani, s ezekkel azért már egy egész estés program volt biztosítható.

Nekem a kollégiumról csak zenés emlékeim vannak, mert valahol mindig szólt egy magnó, s ha ma hallok egy régi dalt, ez az időszak azonnal felidéződik. A magnóról többször meghallgattuk a számokat, a dallamot memorizáltuk, megkerestük a szükséges akkordokat, majd mindegyikünk a maga hangszerén begyakorolta összpróba előtt a számot, s aztán összecsiszoltuk a mindig jó hangulatú próbákon.

Birkóztunk az angol szöveggel.

Angolul körülbelül olyan szinten beszéltünk mint oroszul, ha emlékeztek még a nyelvi laborra, ahol egymástól elkülönülve, mindegyikünk előtt saját mikrofon, fejünkön fülhallgató, s lelkesen bömböltük a „puszty szigda, bugyet szonce” betétű dalocskát, amit Hauser Miki szobatársam és a zenekar technikusa mindig erőteljesen és kifejezően megnyomott egy kis plusz hangerővel. Vidám kis órák voltak, oroszul ma is kiválóan beszélünk…

Szóval az angol nyelv okozott némi problémát. Talán ezért is kerültek be az eljátszandó számok címei fonetikusan a műsorrendbe, ilyen címeken  mint pl. Szterpál ju, vagy Kozjuráj, vagy Kipon raning, de hogy fokozzam a britek elleni  verbális merényletek sorát, bizony-bizony énekeltünk mi itt olyan sorokat, hogy „futó szalicil”, vagy „á to máj toszjáli” /hát ez vajon mit jelenthetett?/ s ebben persze volt némi dunántúli tájszólás is. A lényeg, hogy hasonlítson az angolra, s hallgatóság számára a felismerés örömén túl azért nyújtson némi zenei élvezetet is a produkció – mindig ez volt a nemes szándék.

Mentségünkre  szolgáljon, hogy hálás közönségünk volt mindig, s ha netán akadt is néhány, az angol nyelvben járatosabb műélvező, tudtuk méltányolni megértő, megbocsátó mosolyát.

Mindezzel utólag is csak azt szeretném érzékeltetni, hogy  tisztában voltunk a korlátainkkal, de ez semmit nem változtatott  azon az örömön, amit akkor a zenélés a számunkra jelentett.

Ma is látom magam előtt Horváth Mikit /szólógitár,ének/, Vajna Palit /basszusgitár, alkalmanként ének/ , Csonka Gyurit /dob – ő leginkább magában dudorászott/, Hauser Mikit /technikus/ s persze magamat /ritmusgitár, ének/. S hallom Horváth Vera hangját, aki később csatlakozott hozzánk /ének/ s Luif Feri alakja is előttem van, aki több hangszeren is játszott, s tanító szakos volt./ Zorán „Mária volt” c. számát hozta belépőként magával/

Negyven év elmúltával persze már nem emlékezem mindenre  pontosan, de bízom a többiek memóriájában, s abban , hogy megszólalnak ők is.

Valamennyiünknek volt valamiféle zenei előélete a Beggars megalakulása előtt, nem voltunk tehát abszolút kezdők, ennek köszönhetően viszonylag gyorsan meg tudtuk tanulni a kiválasztott számokat. Talán nem kell mondanom: nem volt jó érzés a harmadik évfolyam végeztével leadni a zenekari felszerelést, s ezzel lezárni egy szép időszakot.

Nem tudom, hogy a többiek zenével kapcsolatos kötődése a későbbiekben hogyan alakult, én még  két zenekarban is játszottam a képzős évek után, s az énekléshez való hajlamomat egy kamarakórusban élhettem ki öt éven át. Ez utóbbi révén kerültem ki Franciaországba, Belgiumba, Görögországba – vendégszereplésekre, ez azonban már egy másik történet lenne.

Csatolok néhány képet / montázs annak bizonyítására, hogy amiről írtam, nem a képzelet játéka , de nagyon-nagyon jó játék volt!/

 

(Szerk. megjegyz.: a teljes képsorozat JPEG-formátumban a Galéria-I mappában található, 1-15. sorszámokon.)

 

 

 

Polák István: Memozaikok

1. Gyuszi bátyánk

   Tegnap (2013.01.24-én) egy olyan lapot találtam, aminek a létezéséről eddig nem tudtam, illetve elfeledkeztem. A stencilezett papír két oldalának tartalma a memotanul-on látható. A gólyaesküről és a gólyaszabályokról van szó. Olvasása közben néha felismerni véltem évfolyamfelelős tanárunk szófordulatait. Arra viszont egyáltalán nem emlékszem, hol és milyen külsőségek között mondtuk el az esküt - ha elmondtuk.

 

   A tanévnyitó előtti este a  következő szavakat harsogta egy kissé nazális hang a kollégium hangszóróiból: népművelő gólyák, gyülekező a földszinten. Dr. Kiss Gyula várt bennünket, és tudtunkra adta, hogy a népművelőnek szabad csalni, ölni, lopni, ....... de csak az ügy érdekében, továbbá a három év alatt 300(?) népdalt kell megtanulni. Tőle hallottuk a Sej, a mi lobogónkat c. dallam eredeti szövegét.  Stílusát megszokhattuk az első félév művelődéstörténeti óráin, mégis szorongva vártuk a vizsgaidőszakot. A felsőbb évesek legendái igaznak bizonyultak. Volt hajnali hatkor kezdődő, vagy hazafelé útközben befejeződő vizsganap, "marha" felkiáltás, a lakóhely szobraira, műemlékeire vonatkozó keresztkérdés. Az én mai kérdéseim a következők:  Mit mondott Emma asszony Herczeg Ferencről? Milyen szó jellemzi hazánk méretét? Mekkora a magyarság, hányan beszélnek magyarul a határokon kívül?

   Láncot alkotva, egymás kezét fogva,  háttal  a célnak közelítettük meg Őriszentpéteren a templomot, majd vezényszóra fordultunk meg, a nagyobb érzelmi hatás érdekében. Emlékszem, voltak, akik ezt komolytalannak tartották. Kisújszálláson furulyaszóval ébresztett bennünket. Álltunk az intézeti tanárok képzőművészeti kiállításán, hallgattuk az igazgatói megnyitót, s ezzel egy időben Kiss Virág kommentárját.(„Ezt az apukám írta. Azért ilyen hosszú. Laci bácsi meg megcsinálta a tévénket”.) Gyalogoltunk Velemből Kőszegre, Szombathelyről Jákra. Gyalogoltunk hazafelé a Kis Pityerből, együtt énekelve a német vendéggel, akinek a hangulatát az a korsó bor is emelte, amit a számára kitalált tiszteletbeli professzoravatás keretében hajtott fel. Gyalogoltunk a nagyvázsonyi pálos romokhoz 1981-ben. Én ekkor láttam utoljára, ha jók az emlékeim, szakállasan. Akkor nem nekem, neki volt. Nem emlékeztettem kilenc évvel korábbi kérdésére, amikor Ibolya diplomaosztóján találkoztunk: „ezzel akarja kompenzálni a férfiasságát?”  bár azt remélem, hogy tőlem váratlan vagányságnak  tekintette volna.

    Nem akarom a honlapkezelési kiváltságommal mások elől elvenni a teret, ezért most a szárnyas időből vett idézet következik, ezzel zárom saját mozaikomat.

   "A szaknak igazi karaktert, nívót a tanárok adtak. S nem vitás, hogy e korszak legemblematikusabb figurája Kiss Gyula volt. „'Minden megmozdulásnak lelke, motorja. A hallgatók szeretik, megérzik benne az ízig-vérig népművelő-tanárt'” - írták róla egyik revizori jelentésben. Szenvedélyes, magával ragadó és megosztó személyiség volt. Szellemi nagykorúvá válása a harmincas évek végén történt meg, s ennek jegyei jól tetten érhetőek tanári világképében. Két évtizedig nem volt módja 'katedrára lépni', hogy utóbb aztán annál nagyobb lelkesedéssel, küldetéssel pótolja az elmaradást. Populista (népi) és finoman adagolt nacionalista szemléletével és azoknak gyakori hirdetésével üdítően hatott az üres leninista szólamok korában. A népi és a protestáns kultúra imádata, a barokk és kódolt Habsburg-ellenességének tudattágító hatása volt a korabeli hallgatóságra. A populizmus szellemiségét idéző falujárásai nemcsak egy elsüllyedő kultúra romjait 'mutatták be', hanem azt is, hogy miként menthetők át ennek értékei (néprajz, műemlékvédelem), és milyen lehetőségei, kötelességei is vannak a népművelőnek e téren. Legendássá váló országjárásai az ismeretlen Magyarországot mutatták be, olyan értékeket, amelyek (sic. P.I.) méltán büszke lehet a magyarság. Szangvinikus természetet, nyelvi kultúrája, vizsgáztatási szigora taszított egyes diákokat. Oktató-nevelő munkája felemésztette tudósi énjét, s bár gyakran publikált, elsősorban a megye művelődéstörténetéről, de mindezek a munkák csak előtanulmánynak tekinthetőek egy soha el nem készült nagy  műhöz." (37. p.)

Az Iseumban

 

1. Részletek egy memoárból
   
   

1967-68. A krónika része lehet a két felvételi. Talán a két írásbeli témáját keverem, az biztos, hogy az egyik (az első?) címe: Teremtő nyugtalanság vagy fegyelmezetlenség vagyis szubjektív vélemény korosztályunkról, a másik témája - mivel a címére nem emlékszem – melyik könyveket vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre és miért. Az első szóbelin a népvándorlásról kellett beszélnem Kálmán J.-nak, és Az ember tragédiájáról Benke Éva tanárnőnek. Itt volt egy kis vita köztünk a befejezés értelmezéséről, Éva tanárnő  rá akart beszélni, hogy fogadjam el a szereplő É. szavainak pozitív üzenetét, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy Á.-t csak szándékának értelmetlensége tartja vissza, nem fog kihalni az emberiség. A második felvételin Orbán Lészlónál  a 2.V.H.-ról és Káldi Jánosnál az akkori mai magyar drámáról kellett beszélnem. (Mindezeket csak azért sorolom, hogy bizonyítsam az emlékezőképességemet.) Ekkor ült velem szemben Téri Tibor a KISZ-beszélgetésen. Aztán most idézek fel egy későbbi epizódot, mert talán ide is tartozik. Két évvel később sejtettem meg, hogy a gimnáziumi jellemzésemben utalhattak valamilyen technikai érdeklődésemre, mert mikor egyszer Orbánnal a klubba mentünk intézményhálózati szemináriumra, s hideg volt a terem, engem hívott magával a szobájába erre a „készségemre” hivatkozva. Egy radiátorszelep-nyitó műanyag tárcsát adott, s én a készség bizonyítékaként a tárcsát darabokban vittem vissza a sikertelen kísérlet után. Nem a markolásom lehetett erős, hanem  fene tudja, mióta fáradt az anyag a fiókjában. A második szóbelin együtt vártunk a sorunkra Pásztohy Domival, aki akkor még velünk akart kezdeni, csak később agitálták át tanítónak. Mivel délutánra osztottak bennünket, elmentünk a Pannóniába egy kis időTÖLTÉSre. Valami színeset ittunk kis pohárból, s én egy ideig ezzel IS magyaráztam a sikeresebb szereplésemet.

Tartozom még két utalással, ami összekapcsolja középiskolai és főiskolai éveimet. Az egyik egy felmérés, amit valamelyik elődünk végzett akkori dolgozatához a falunkban, s nálunk is járt. A betekintés megerősítette jelentkezési szándékomat. Később magunkra (húgommal együtt) ismertem a dolgozatában olvasható monogramokról. A másik – erről később beszéltünk is, ugye Tibor – még negyedikben (vagy harmadikban?) hallottam egy rádiójátékot, ami középiskolai irodalmi pályázaton díjazott műből készült. A címe: Egy zseb homok. Fő vonalakban ma is emlékszem a tartalmára, s 68 őszén örültem és borzongtam, micsoda társaságba kerültem, milyen különleges, nagy emberek kortársa lehetek. Pedig akkor még nem tudhattam, hogy ezt mennyire hatványozottan fogja a jövő – ami mostanra félig már múlt – igazolni.

A könyvtáros diákköri szekció foglakozásainak hatása is megmutatkozott. Technikai érdeklődésemre egyszer már céloztam a tönkretett privát radiátornyitó műanyag bizgentyű kapcsán. Most két másik célzás következik. Gyermekkönyvtári gyakorlati foglakozásunk közben azzal (is?) megnyertem - még a Bagolyvárban, vagy már az üvegpalotában? - Kovács Mária gyermekkönyvtár-vezető, későbbi főiskolai tanár és húgom barátnője, vagy a húgom az ő barátnője, tetszését, hogy kitüntetett vonzalmat és képességet tanúsítottam a szerelés iránt. Ebben a  kontextusban a szerelés a könyveknek a polcra való alkalmassá tevését, tételét jelenti mint tudjuk, vagyis jelzetelését, javítását, színcsíkozását, filmoluxolását stb. A másik célzás a bekezdés kezdetéhez kötődik. A hatás abban is megnyilvánult, hogy felidéződött bennem Mlakár Erzsi tevékenysége, vagyis a gyermekkönyvtári (vagy talán gyermekirodalmi, nem, azt hiszem, mégis inkább gyermekkönyvtári) témájú könyvek és cikkek annotált bibliográfiájának elkészítése és kétsoros peremlyukkártyára történő rögzítése.

(Ennek kapcsán és az asszociációs kényszerek által vezérelve - kinek mi a vezérelve?- beúszik ezen a hajnali órán egy emlékMOZAIK, amelyben én egy kis almaszármazék hatására nagyon oldottan viselkedtem az egyik szekciófoglalkozáson a hölgytagok elnéző mosolyának sugárzó fényében.) A kétsoros peremlyukkártya kódolási technikája már akkor is érdekelt. Nem sokkal később első munkahelyemen, az Esztergomi Tanítóképző Intézet könyvtárában ezzel a kódolással rögzítettem és elemeztem a hallgatók egyéni kölcsönzési szokásainak jellemzőit.

 

1. Velem – az első kirándulás

     68 szeptemberének egyik vasárnapján busszal indultunk Velembe a nagy összetartások első útjára. A túra első állomása a Gomba, ahol Novák Jóska és még nem emlékszem, melyik évfolyamtársa(i) egy tálcán körbevitték decis borospoharakban a fél velemi vegyest. A szép halványsárga folyadék nem nyerte el egyik kolleginánknak a tetszését, s én a további komplikációk elkerülése érdekében áldozatot hoztam. Ki volt az akció szponzora, nem tudom, de az előttünk álló 14-16 km teljesítését segítette.

Utunkat akkor még a határőrség engedélyével tehettük meg, hiszen a nagyon szigorú őrizetnek részét képezte a kb. öt kilométerenkénti katonai őrs és a vasfüggöny. Talán emlegettem is, de biztosan eszembe jutott egy korábbi élményem. Nagy élmény: 64-ben –  tavasszal vagy ősszel – a kőszegi gimnázium vállalta el a nyomsáv felkapálását. A pénzből készült el az iskola hangszórósítása, addig a körözvényeket diák vitte körbe és olvasta fel az osztályokban. Ekkor láttam, hogyan védik kedves hazánkat a titokban bejönni, vagy inkább kimenni akaróktól. A két sor magas szögesdrót kerítés között dolgoztunk, kutyás határőrök figyelő tekintete mellett. A kb. 15-20 méteres sáv belső felét kellett felkapálnunk, hogy az esetleges lábnyomok láthatók legyenek. Tudtuk, hogy a munka értelmetlen, hiszen egy nagy zápor újra keménnyé tette az agyagos földet. A katonák sűrűn figyelmeztettek bennünket, nehogy a külső, füves részre lépjünk, mert akkor repülünk. Ott ugyanis taposóaknák voltak, s hogy még véletlenül se ússza meg a határsértő, össze is kötötték azokat. Közülünk senki sem volt még ilyen közel a Nyugathoz, s egyik társunk – hallotta, vagy kitalálta – a következő humoros kérdést tette fel:

- Érzitek, milyen büdös van?

Szaglásztunk, nem éreztük, de értettük az önmagának adott választ: - mert rothad a kapitalizmus.

Azóta többször is eszembe jutott, s néhányszor tanítványaimnak is meséltem a sztorit. A táj a mai napig őrzi a sáv sebét, aki az Írottkőre akár Velem felől, akár a szomszédból megy fel, láthatja, hogy itt a fák, bokrok csak fele akkorák.

Ezt az utat az elmúlt évtizedekben Ibolya osztályaival fordított irányban, a Szabóhegytől Novákfalváig többször is megtettük, borzadva nézzük a Hétforrás melletti elhagyott laktanya pusztulását. 68-ban még katonák voltak a Stájer-házaknál is.

Szombathelyre visszaérve az esti félhomályban rácsodálkoztunk az állomáson ácsorgó Margitra (no, ez a mondat hogy fog benne maradni a végleges szövegben).

Képek eddig nem kerültek elő.

 

1. A kollégium

Ide egy külső fotót kell majd tenni az épületről

   Ha valaki netán a cím alapján arra tippelne, hogy most a Magyar utcai vöröstéglás épületről,  az ahhoz kötődő emlékmorzsáimról fog olvasni,  nem  téved.   

                                                                                                                                                                     

    Hogy hányadik tanévét kezdte a kollégium 68-ban, nem tudnám megmondani, de  talán  óvodás korú lehetett¹. A tanintézmény sem volt sokkal idősebb, 1959-ben települt át Kőszegről s lett felsőfokú. Ha még nem írtam volna más helyen - majd megnézem - itt említhetem meg, hogy a 90-es években  a tanári szobában szemben ültem egy nyugdíjasként dolgozó kollégával, bizonyos Barasits Bélával. Király Zoltánnak volt évfolyamtársa, s talán Regös Jánosnak is (tudjátok, ki volt ő?)   A kollégium  be tudta fogadni a 300 fős nappali tagozat nyolcvan százalékát. Naponta néhányszor megmásztuk a szükséges mennyiségű lépcsősort, a lányok rangjuk emelkedésével egyre kevesebbet, a fiúk mindig a negyedikig az északi lépcsőházban. Ezek közismert dolgok, mégis újra és újra rácsodálkozom a tervezők és az üzemeltetők előrelátására és nagy  erkölcsi tudatosságára, amiért holmi nembeli kísértésnek nem tették ki a minden erejükkel és energiájukkal leendő hivatásukra készülő fiatalokat. Vagyis a nap 24, illetve l6 órájában számtalan lépcsőt megjárva és futárral vagy hangosbemondón üzenve tudott egy lány és egy fiú bármilyen okból úgy találkozni, hogy előre nem volt megbeszélve. A különbözetként mutatkozó nyolc órában pedig sehogy vagy másként.

   Nem láttuk át azonnal, hogy a képző és a kollégium vezetői miért álltak ellen a folyamatos diákköveteléseknek, amelyek a teljes átjárhatóságot szerették volna elérni. Hiába voltunk a nyugati határ szélén, ámulva láttuk 69-ben Nyíregyházán, hogy a keleti végeken mennyire modernebb a felfogás. A tanárképző kollégiumában megszállva benéztünk egy nyitott ajtón - vagy valaki közülünk gyufáért kopogtatott be -, s nem akartuk elhinni: lány feküdt az egyik ágyban a fiúk folyosóján. A mi helyzetünknek több magyarázata is lehetett: a szombathelyi prűd kispolgári felfogás, az iskola csekély múltja, de talán leginkább energialevezető szelepként, manipulált folyamatos felkínált támadási felületként tudatosan tartotta fenn az igazgatóság . Akkor nőttünk ki ez alól a ránk terített sátor alól, amikor az ötödik félév végén egy évfolyamgyűlésen nemes feladatot kaptunk az egyik vezetőtől. Erről esetleg(?) később. Addig pedig folyt a rapszodikus küzdelem a renitensek, a szobában kávéfőzőt, rezsót, ételt és alkoholtartalmút rejtegetők ellen.

   A szárnyas idő c. kötet több mint egy éve a polcomon van - húgom ajándéka -, de csak az imént olvastam el alaposan az elejét. Három új, szerintem lényeges dolgot írok ide belőle. Először a helyszín. Majdnem úgy lett, hogy nem a Faludy Gimnázium volt épületébe költözik a kőszegi képző, hanem a városban maradva a volt katonai alreáliskolába.  (Első munkahelyem, gyogyó, Ottlik iskolája.) A kötet talán túl általánosan jelzi a legfőbb akadályt, a határközeliséget, megközelítési nehézségeket. Egyszerűen arról van szó, Tamás is emlékszik, hogy 68-ban szűnt meg a személyi igazolványba külön pecsételt határövezeti belépő (a kettes),addig aki a sávon kívül lakott, még egyszeri útjához is külön engedélyt kellett kérni. Mivel ekkor 16 éves korban kaptunk személyit, a határsávban lakók két évvel korábban egy fényképes négyoldalas ideiglenes igazolvánnyal közlekedhettek. Ezt a vonaton Kőszegig a határőrök mindig megnézték, gyakran civil ruhások is. Sőt, amikor gimnazistaként kerékpárral mentem Szombathelyre a megyei könyvtárba, visszafelé a gencsi elágazásnál is kérték, mert ott meg az autósokat ellenőrizték,  néha mindenkit, gyakran csak találomra. Amikor meg valamilyen gyakorlat folyt, még a Kőszeg előtti Gulner-malomnál is voltak katonák, s ott is igazoltattak.( A haladó hagyomány a hetvenes évek elején is fennállt, ha nem családdal utaztam, volt. hogy még Szombathely előtt is kérdezte a "nyomozó", miért utazom Nemescsóba. Persze esztergomi és marcalis koromban is szakállam volt, s én egy alkalommal azt válaszoltam, ha megnézi a születési helyet az igazolványomban, akkor kiderül.) Erre céloz a kötet szerzője. Bele sem tudok gondolni abba a mérhetetlen balszerencsébe, ami ezt a tervet meghiúsította. Aki egyszer is járt a későbbi Gyógypedagógiai Intézetben és környékén, az tudja, hogy milyen csodálatosan jó helye lenne most ott a SEK-nek. Én lehet, hogy elfelejtem, de ha majd nagyon ragaszkodtok hozzá, szóljatok, erről felkészülés nélkül, szabadon akár félórás felszólalást is tudok rittyenteni.

Napozás a kollégium tetején.

   A másik két releváns információ már a meglévő kollégiumhoz kapcsolódik. Most már tudom, hányadik évét kezdte velünk. A harmadikat.  Túlbecsültem a korát, hiszen 1966 őszén avatták, s így kétévesen csak bölcsis lehetett volna. A harmadik pedig egy idézet: "A közerkölcsök változását mutatta, hogy 1978 után már koedukált lett a kollégium" (69.p.)  Nehezen tudom értelmezni a mondatot, az értéksemleges   v á l t o z á s  szót. Mi történt? A város erkölcsi nívója "emelkedett fel" a kollégiuméra, vagy fordítva, avagy egyszerűen legyintettek. (Az idézőjel Orwell nyomán duplagondol, illetve triplagondol - csavarhatok még rajta.) Hát, azért elég sokáig elhúzták.

 

  Mivel A lírikus epilógja nyomán most is csak én bírok hőse lenni, a továbbiakban az emlékezet szeszélye irányítja a felidézésre váró fajsúlyos és fajsúlytalan részleteket.

 

   Stari sétál jókedvűen föl-alá a folyosón,  benéz egy-egy szobába, kezében fogkefe, s közben szép színes buborékok röppennek ki a szájából. Előzmény: kifogyott a fogkrémből, Gézától kért kölcsön egy kefére valót, aki talán nagyon belemélyedt valami fontos olvasmányba. Ezért mondta, ott van a szekrényben, s rábólintott a felmutatott borotvakrémes tubusra. Nem emlékszem - Géza talán  - hogy csak figyelmetlen volt, vagy kíváncsi.

   70-ben a folyosó egy részét leválasztva a negyedik emeleten néhány szobában elsőéves tanító szakos lányokat helyeztek el. S. egyszer egy felhúzható, rezgő farkú egeret küldött át az elválasztó fatábla alatti résen. Nagy sikere volt vele, a lányok hangos ováció kíséretében küldték többször is vissza, a játék végén a rugós egérfarkat kétszeresére nyújtva.

   Kozma Laci szeretett énekelni zuhanyozás közben, legtöbbször ugyanazt  sort.: Hozz bort, kocsmárosné, megadom az árát. Amikor nagyon untuk, valaki szólt neki, igazán énekelhetne már valami mást. Mást énekelt: hogy ha meg nem adom, ihaja ....

   Az első évben az alattunk lévő szobákban laktak a lányaink. Ez a kapcsolat új lehetőségét alakította ki. A fűtéscsövet kocogtatva az ablakon kinézővel üzenni, beszélgetni lehetett, reklámszatyorban küldeni ezt-azt. Aztán a dolog fajulni kezdett. Valaki nagyon vicces kedvében egy pohár vizet öntött le. Amikor ez már-már szokássá vált, az egyik leány egyszer szappannal a kezében várta a vizet.

   Víz. Elegáns tréfaként valaki egyszer a folyosóról a zárt ajtó alatt több vödörnyi vizet öntött be S. szobájába. Reakció nem lévén, az ajtót kinyitva azt láttuk, hogy S. éppen mosószert önt a padlóra, és azután zoknit mos.

   A vizsgaidőszakok feszültsége és feloldódása különös szokásokat kreált. Én a második félévben szakítottam a tantárgyankénti füzethasználattal,  A4-es papírokra jegyzeteltem, a jobb felső sarokban a tantárgy rövidítésével és oldalszámozással. Így csak két dossziét kellett mindig a táskámba tenni. Be tudtam illeszteni a kötelezőkről készült jegyzeteket. Sőt, előfordult, hogy egy-két indigóval a példányszámot is növelnem kellett. A vizsgákra készülve pedig átrendezhető volt az egész a tételek szerint. Nos, egy-egy vizsgára induláskor én ezeket az összerendezett lapokat fogtam a két ujjam közé, és az ajtóból a szoba levegőjébe röpítettem.

 

   Mivel 19 éves koromban lettem kollégista, - Kőszegen elsőben Földesi József osztályfőnök édesanyámnak ajánlotta ugyan a dolgot, de nekem nem tetszett-, itt kellett szocializálódnom. Ez pletykák szerint néhány leánynak okozott kezdetben gondot. A három év alatt öt szobában laktam, három szobatárssal. Különösen emlékezetes több okból is a negyedik félév, amikor a földszinti elkülönítőben voltunk elkülönítve Kovács Sándorral. Ez ugye a nevét nem a mindenkori KISZ-titkár után kapta, akit a néptől elkülönült közhatalom tagjának titulálták a többiek, ha ugratni akarták, hanem az eredeti de sosem használt funkciójáról, a fertőző betegek elkülönítéséről. Ahogy a lányok évenként egy-egy emelettel lejjebb kerülhettek, úgy tudtak a fiúk felsőbbévesként  megszabadulni a tűzoltóság hajnali riadóinak és délutáni udvari sportzajának kellemetlenségétől a nyugati oldalra költözve.

• Azóta tudhatjuk, hogy nem ovis, hanem bölcsis volt. A harmadik évét kezdte el velünk. (Itt is érdemes utalni Lipp Tamás Diákregény könyvére, ami valóban a kollégium első évével és az évfolyamuk első évével indul).

 

     Kitérő: a kollégiumi klubról

Rövid, gondolatébresztő(?) mozaik a kollégiumi klubról, ezúttal egy passzív szemlélő nézőpontjából

    A hely elnevezésével kezdem, mert van benne egy kis túlzás, de valójában sok igazság. Hiszen az iskolai klubbal ellentétben egészen más volt a működése. Nem önálló helyiség (volt), hanem a földszint bal oldalának nyitott része, átjáróház az éppen valahonnan érkezők vagy valahova távozók útvonalában. Átjáróház akkor is és annak ellenére is, hogy a lányoknak egy kis kitérőt kellett tenni a bejárattól a déli lépcső felé vezető rövid útvonalról. Ezt a kerülőt nem sokan tették meg. Leginkább azok, akiknek valamilyen megbeszélt programjuk volt.

    A „klub” tehát reggeltől estig  változatos és mozgalmas képet mutatott. Általában tízkor jött a portás, a mindenkori ügyeletes portás, kihirdette a zárórát, villanyoltást, s hacsak nem volt valami elhúzódó tévéműsor, ez a záróra meg is történt. Ez volt tehát a jövés-menés mellett a másik vonzereje. Nem volt divat a tévézés, csak valami tényleg érdekes műsort néztünk. A kissé sznobisztikus filmklubosdi és a filmesztétikai oktatás hatására igényesek voltunk a játékfilmek válogatásában. Művészfilmek és ugyanilyen tematikus sorozatok jöhettek csak szóba. És még a sportközvetítések. Zárójelben meg kell jegyezni, főleg az esetleges fiatalabb honlaplátogatók számára, hogy akkoriban csak egy csatorna volt, hétfői szünnappal, továbbá nem volt lehetséges másutt (pl. a szobákban) tévét működtetni.

    Az esetenkénti esti tévézésig, avagy helyette működtek az alkalmi vagy állandó asztaltársaságok. Ez utóbbiakat három csoportra lehetne osztani. A legkitartóbbak és leggyakoribbak a kártyások, pontosabban a kanaszta-fantaszta csoportok voltak. Utánuk a sakkozók.  A harmadikat elfelejtettem. És majdnem elfelejtettem az ugyancsak fanatikus újságolvasókat. Már azt se tudom, hogy a két napilapon kívül volt-e valami a választékban, de az iskolai könyvtárba nem nagyon tudtunk rendszeresen emiatt bejárni, itt pedig pár perc alatt átlapozhattuk.    Ne feledkezzem meg azokról a nagyobb szabású rendezvényekről amiket valamiért ide szerveztek. Nem volt túl sok belőlük, s ezekből is most csak mazsolázni fogok. Pl. a Dinnyés-est, vagy a Kőszegi Ifjúsági Filmnapok idején  Kósa-Sára-Csoóri délutáni együttese, amikor Sára mellékesen megjegyezte, hogy hajnalban indult Erdélyből, ahol az Ítélet-et forgatták. Vagy 70 tavaszán az Irodalmi Színpad Extázis szürkében c. előadása. Vagy egy politikai vetélkedő ugyanebből az időből.

A klub akkori képét megőrizte A szárnyas idő c. kötet, a memoképek2-n is látható. De ha valaki manapság betévedne a Magyar utca 1-be, talán ugyanaz a kép fogadná. Alacsony asztalok körül falábú, piros vagy fekete műanyaggal bevont fotelok, s az ott ücsörgő, hallgató vagy fecsegő fiatalok. Mintha megállt volna az idő.

 

 

1. Szatmár    –  emlékezéstechnika

 A szatmári elsőéves kirándulás programjának bogarászása közben arra döbbentem rá, hogy egyes részei teljesen kiestek a fejemből, mások homályosak, de a látottak többségének emléke tiszta és élénk. Amire nem emlékszem, az talán végül nem is volt, vagy nem úgy volt?

Ezeket a nememlékszem-pontokat veszem sorra most. Azért is, hátha csoda történik, vagyis a pro-----vokációm   -  mint pusztába kiáltott -  hoz valamilyen váratlan eredményt.

 

Két és fél órát vett igénybe átkelésünk a Déliből a Nyugatiba?

Teljes csomagfelszereléssel mentünk tsz-látogatóba, vagy abban az öt percben felpakoltuk valami traktorra?

Milyen és mekkora szobáink voltak a tanyasi kollégiumban?

Előbb volt a vacsora – a munkabér birkapörkölt – s aztán a megdolgozás, azaz a műsor? (Én birkapörit akkor ettem először, nálunk valahogy nem volt bevezetve.)

 

1. Tavaszi zsongás

 

   Ha jól emlékszem, ez volt a címe annak az irodalmi összeállításnak, amivel a 69-es szatmári kirándulásra készültünk. Első lépésként azt a feladatot kaptuk Éva tanárnőtől, hogy keressünk, javasoljunk a címnek, témának megfelelő műveket. Én komolyan vettem a dolgot, s amúgy is szerettem volna valami Karinthyt beajánlani, ezért kerestem egy írást a 67-es kiadású válogatásban. A két kötetnek még a címe is jó: Följelentem az emberiséget. Ebben található a Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús c. írás. Jó könyvtárospalántához  (már deklarált nagy K-hoz) méltón még a lelőhelyet is megadtam. Kár volt, mert a nagyhatalmú szerkesztőnek nem nyerte meg a tetszését. Meg is értettem, hiszen nem elég, hogy a történetben a férj hülye, a feleség viszont csapodár, s ez már küszöb feletti lett. Helyette a kötetből tanárnőnk a néggyel arrébb lévő írást választotta. Ennek a címe: Szerelem az élet illatos virága, mely mint egy kifeslett bimbó. Ez mind cím, s most újra fellapoztam a kötetet, s nem hittem a szememnek: a két írás kezdőlapján még mindig ott van a behajtott szamárfül. Mintha megállt volna az idő.

   S már kezdtem is beülni a hintába, mert B. Éva természetesnek vette, hogy elő kell adnom. Mindegyik írás naplószerű, s ha emlékeztek, a dátumokat a Gyuri (Polnauer) mondta be. A szerep nagyon idegen volt tőlem, ezt mindketten tudtuk, talán a nevelés része volt, hiszen a visszatérő rendezői instrukció így hangzott: István, hülyüljön. Nehezen ment, de aztán az utazás segített. A vonaton is próbáltunk, s én a zötykölődéstől dülöngélni kezdtem. Ez  be is épült a produkcióba. Úgy emlékszem, egyszer adtuk elő, Kisújszálláson ezzel fizettünk a birkapörköltes vacsoráért, utána a zenekarunk játszott. Számomnak enyhe sikere volt a helyi közönség körében.

  g.,Őrségi (ősrégi?) mozaik

Az úgy van, kérem tisztelettel, hogy nemrég, egy meg nem nevezett helyen és időben, (hát, jan. 13-án és Csókakőn) szóba keveredett egy 1969-es őszi, tán szeptemberi őrségi kirándulás. Én, a híres memóriámmal, máris bajba keveredtem. Előszöris, azon kellett elgondolkodnom, hogy tényleg? Tényleg csak a másodévünk elején mentünk Gyula bátyánkkal az Őrségbe? Ez vétkes könnyelműség lett volna. De mégis lehetséges, hogy úgy volt.

A második felvonásban azon döbbentem meg, hogy ez egy kétévfolyamos – vagy háromévfolyamos? – akció volt. Hiszen ekkor már velünk jöttek az alattunk lévők. Ez tény. A szállás az apátistvánfalvai ifjúsági (KISZ? vagy úttörő?) táborban volt. Ez azért is idéződött fel bennem azon a csókakői emlegetésen, mert az alattunk? lévő évfolyam mintha ott bemutatkozott volna. Három (naná, hogy három) mozzanat van benne a fejemben erről az estéről.

Az egyik egy pantomim, amit Márfi Ibolya mutatott be. Gyümölcsevés. Három gyümölcs is itt van a retinámon. A dinnye, ami ugye egy köríven falható. Azután a barack, aminek csorog a leve. S végül a főtt kukorica, aminek a lerágása után ki kellene piszkálni a fogunkból az ottmaradt héjakat. A másik V. Józsi diákköltő beszámolója az akkori szíve csücskéről, a tényirodalomról. S végül a harmadik, mert tán zálogoztunk is, hiszen különben miért kellett volna zálogkiváltási feladatként szerelmet vallania Kovács Sándornak. Szellemesen és kreatívan oldotta meg, mert elővett egy steril textil zsebkendőt, jól kirázta, leterítette, s arra tette rá a féltérdét. Mert arra, hogy ki volt a kijelölt célszemély, csak bizonytalanul emlékszem. Nagy valószínűséggel Szász Gabi, de az is lehet, hogy Benke Éva tanárnő (mégis inkább ő, mert mintha a „Tanárnő” megszólítás rémlene). Sándor a vallomást is elszemélytelenítette, mert a szövege a következő volt: „Gabi (vagy Tanárnő?), én olyan szerelmes vagyok!”

S ha igaz, akkor a szállásról másnap reggel egy mezei úton gyalogoltunk tovább. Ahol beért bennünket egy határőr csapatszállító katonai teherautó. Felszálltunk, de talán nem mindenki. Jani és Marcsi nem emlékszik. A sofőr vagánykodott, gyorsan hajtott, s mi kapaszkodtunk, sőt, majdnem féltünk. Emlékeim szerint az ölemben Orosz Ani ült. Nem volt nehéz.

Hogy hogyan fért bele a tömegközlekedésbe Őriszentpéter, a falumúzeum, Gellért Károly háza és tacskója, a templom – amiről fotó is van az egyik memoképeken, hiszen láncban és háttal haladva közelítettük meg, majd vezényszóra fordultunk meg, hogy azután a nyálunk is csoroghasson az elvárt lelkesedés bizonyítékaként  – aztán Magyarszombatfa, a pankaszi harangláb és Velemér is, erre már nem tudok magyarázatot adni. Mindenesetre megtudtuk, hogy a tacskót Csóva Bélának hívják, s időnként kap képeslapokat  a gazda barátaitól. (Csóva Béla Úrnak, Gellért Károly leveleivel.) S azt is újra hallottuk Gyula bátyánktól, hogy a 2. háború idején milyen hősiesen mentette meg a bajuszos veleméri tanítónő a községi irattárat, némely cirill betűkkel író – ha író – katonáktól. „Csak a testemen keresztül.” S szemünk-szánk tátva maradt, előbb a román stílusú gyöngyszemet, a jáki templom kistestvérét, azaz a veleméri templomot kívülről és belülről, majd  részletesebben Aquila János freskóit nézve.

 

Kimaradt az első kiadásból, nagyon méltánytalanul maradt ki a legemblematikusabb őriszentpéteri szer, a Pityerszer. Pedig tán még az utónevemnek is lehetne hozzá köze. Azóta is többször jártunk arra, családi körben, s mindig meghat. Meghat az ökonómiája, az egyszerűsége, s az is, hogy ott megállt az idő. Most is olyan, amilyennek először láttam. Mindegyik része, a kerített ház, a kástu, a tuóka.

Így közelítettük meg az őriszentpéteri (vagy a veleméri vagy mindkét) templomot.

 

U.i.: Arra kérem a mozaik azon olvasóit, akik jelen voltak, s releváns emlékeik vannak a programról, ne fogják vissza magukat. Írják meg és küldjék el a memovendég valamelyik címére.

 

 

1. Mozaikszilánkok - 1969 Budapest

   Először a képzavart, szóképzavart kell magyaráznom. Ennek a résznek a témája a harmadik félévbeli egyhetes tanulmányi kirándulás. Idő: 1969 novemberének eleje, hely: Budapest összes könyvtára, múzeuma és színháza. A szókép-zavar oka pedig, hogy ezúttal nem tudok kerek, lezárt eseménysort felidézni, amik vannak, azok olyanok, mintha egy mozaik szilánkokra tört volna. Íme.

   A szállásunk a Dózsa György út végén már ismerős volt nekem, egy középiskolai kirándulásunkról Földesi osztályfőnökkel. A kis szobák, mintha egy hajó kabinjai lennének. Ekkor még nem volt kabin-élményem, később lett, amikor a geóban felajánlottak egy szakszervezeti al-dunai hajóutat. Kíváncsi vagyok, megvan-e még az épület, s mi lett belőle.

   Egyszer gyalog mentünk át talán a Margit-hídon?

   A Nemzeti Múzeumban, vagy talán az akkor még ott nyomorgó Széchényi Könyvtárban kaptunk egy példányt a Nemzeti dal hasonmásából, ma is megvan, kb. háromórás kereséssel meg is találnám. (Hiába vagyok több, mint két éve nyugg-díjas, még feltáratlan a kézirattár, csak időnként végzek benne kampányszerűen célkutatást.)

   Kovács Sanyival elköltöttünk egy ebédet a Gundel étteremben, kétszemélyes Gundel-tál volt. Nekem nagy élmény, ennyire úri helyen még nem ettem. Három vagy négy pincér is közreműködött a kiszolgálásunkban. Ekkor láttam először, hogy damasztszalvéta alatt kell átnyújtani a számlát. Az összegre is emlékszem: 91 Ft, borravalóstul kerek százas. Kifele menet amíg  a kabátunkat felvettük, hallottuk magunk mögött, amint a portás pénzt csörget a markában. Mi pedig mintha süketek lettünk volna.

   Minden este (vagy csak majdnem) színházba mentünk, hiszen ebben a félévben dráma- és filmesztétikát tanultunk. Öt előadás jut eszembe, a sorrendjükre sajnos-sajnos nem emlékszem, de nem is fontos. Egy szempontból mégis, mert az ideiglenes Nemzetiben a Hevesi téren kétszer voltunk, másodszor egy partizánakció keretében. Akkor ezzel kezdem. Az első nemzetis valami amerikai darab volt, Miller vagy Steinbeck - holnap biztos eszembe jut.  (A valamikori „holnapon” eszembe jutott, a cím: Bűnbeesés után.) Kálmán György és Váradi Hédi volt a két főszereplő. (Kálmán Györgyöt korábban is láttam, azon a középiskolain a Lear királyban volt a bolond. De az még a Blahán volt, az utolsó előtti évadban. Ma sajnálom, hogy annyira eltűnt a köztudatból.) Ekkor szerveződtünk meg néhányan, hogy veszni hagyjuk egy nemtudommire szóló meglévő jegyünket csak azért, hogy láthassuk Gyurkó darabját. Szövegét talán ismertük, valamikor egy rádióközvetítését is felvettük Sanyi magnójával és az én sípoló Sport2 szovjet táskarádiómmal (már nem tudom, hogy színházi élmény előtt vagy után, mindenesetre vezetékes csatlakoztatásra nem volt mód, hangszóró-mikrofon kapcsolattal tudtuk rögzíteni. Paplanba csomagolva tettük a készülékeket az ágyneműtartóba, hogy valamennyire kiszűrjük a külső zajokat). Ugye nem kell mondanom, hogy a Szerelmem Elektráról van szó És szerencsénk volt, kaptunk rá jegyet. .A harmadik a Harmadik, a III. Richárd a Madáchban Gábor Miklóssal. A negyedik az akkori Irodalmi Színpadon egy kétrészes oratorikus játék, Jancsó Adrienn, Keres Emil és (nem jut eszembe, majd holnap) Illyés-Déry: Szembenézni - Az éden elvesztése (vagy fordítva). Végül az ötödik az első, mert ez máig a legnagyobb élményem ebből a sorból. Pesti Színház, Gogol: Egy őrült naplója, Darvas Iván. Később szerencsém volt megvenni az NPI által kiadott kötetet a rendezői példánnyal, rajzokkal fényképekkel. Ennyi estre emlékszem, ha valami kimaradt, szóljatok.

   Érdekes, hogy a nappali programokra alig emlékszem. Biztos voltunk az OMKDK-ban is, vagy ott már geós koromban jártam többször, csak visszavetítem, de a Nemzeti Múzeumban és a Szépművészetiben biztosan voltunk. És kulturgunyhó, egybe se mentünk el? A Széchényiben megcsodáltam egy lyukszalagos írógépet. Ja, a Várban is voltunk, a Budapesti Történeti Múzeumban, a galéria akkor még a kúriában volt. Ugye?

   Végül az utolsó délután, amikor néhány órán át a magunk urai lehettünk. Volt valami elképzelésem, de akadályba ütközött, ezért elmulattam a még meglévő közlekedési jegyeimet. Azt játszottam, hogy találomra felültem egy járatra, valahol leszálltam, mentem egy-két utcát és megint elölről (ahogy Karinthy is írja). Így találtam magam egyszer csak a Markó utcában, onnan gyorsan mentem tovább. El akartam tévedni, de nem sikerült.

Fotók eddig nem kerültek elő.

  

1. i) Mikulások
2. A felettünk lévő évfolyam a Csárdáskirálynőt választotta a felső tízezer és az alsó tízmillió elkülönülésének bemutatására. Szakály Pisti mint Honthy Hanna énekelve lépdelt le valamilyen lépcsősoron.

            Az évfolyamunk – kiknek az ötlete és szövegalkotói kreativitása eredményeként, már nem tudom,  de talán előbb-utóbb vállalják – Madách és Karinthy  nyomán villantotta fel néhány jelenetben, azaz színben A népművelő tragédiájá-t. Ádi trikóban (Pörös Géza) már a függöny résén kitekintve is nagy sikert aratott. A kezdő mondat talán a „Sehol egy kulturgunyhó” volt,  a záró pedig a „Mindenütt csak kulturgunyhót látok”.  A tudatmódosítás egyik eszköze mintha valami katalóguscédulából készült főzet lett volna. Évi szerepét Szabó Marcsi alakította. „Ah, élni mily édesz, élni mily szép”. Csider Sanyi mint Direkt Úr tompaszögben megdőlve és egy széket maga után vonszolva vonult be a színpad közepére, majd  felállva rá (proxemika) beszélt. Ő írta  ezt is nemrég egyik levelében,  s azt, hogy emlékszik   „a paradicsom az paradicsom” axiomatikus kijelentésére. (Nem tudom, hogy korábban, vagy később vált-e ismertté a híres szállóige: A krumplileves legyen krumplileves.) Kutschera Éva lidércként, vagy tündérként táncolt végig a színpadon, s közben a „Babám, az ajtót jól belakatold” c. dalt énekelte. Valamelyik szereplő azt kérdezte: „Ad-e az Úr a válaszainkra kérdéseket, vagy nem ad az Úr a válaszainkra kérdéseket ?” S a fotó tanúsága szerint Kiss Klári is szereplő volt.

         (A 2012-es, soron kívüli találkozóra Marcsi hozott négy képet erről az előadásról. A cd-n van.  Géza írását illusztrálja.)

 

1970. Ekkor az évfolyam – valamilyen rejtélyes okból - távol tartotta magát a dísztermi közös produkciótól. Megtaláltam azonban azt a néhány oldalas gépelt forgatókönyvet, ami A játszma vége egy jelenetét tartalmazza. A A 3. táska szöveges fájljában olvasható, olvasható, látszanak a szereposztásra utaló, kézzel írt megjegyzések is.  Ezt felolvasószínpad-szerű előadásban talán a második, vagy harmadik emeleti folyosón csak magunknak mutattuk be. Úgy rémlik, Kutschera  Éva, Géza és Kovács Sándor mellett én voltam a negyedik szereplő.

     A mikuláslányoktól pedig Gyula bátyánk egy műanyag  játékkardot  kapott, amivel  a négy égtáj felé fordulva szabályos tisztelgő koreográfiát produkált.

 

Kitérő:  A felületes könyvtárnyik esete a dokumentációval

   Hol volt, hol nem volt, még a sűrű sötét Bajor Nagy Ernőn is túl, de az Erdei Grúzon innen, volt egyszer egy iskola a Megint partján. Itten leendő pedagógnyikokat és pedagógnyicákat, könyvtárnyicákat és könyvtárnyikokat képeztek-faragtak, valamint ez utóbbiak személyében még népnevellőnyicákat és  -nyikokat is. Víg élet folyt a Megint két partján, mert a másikon a kollégiom volt.

   A deák urok és úrhölgyek nagy jó dolgukban azt találták ki, hogy múlassák az időt néha egy kis tudományoskodással is, vagyis barkácsoljanak egy intézeti tédekát. Meg is történt ez, a paidagógoszaik nagy többségének fanyar örömére. Mert ők  úgy voltak ezzel, mint az ismert Karinthy-paródiában, a Herczeg Ferenc-esben a Nemzet Széchenyivel. Az előbbi nehezen viselte, hogy az utóbbi nem hagyja tespedni, folyton rázza. Ment is mindig a Nemzet, panaszkodni a nádorhoz. No, így lehettek azok a bizonyos paidagógoszok is, nem szerették, ha rázzák üket. Ükelméket. Pedig egy ilyen tédekázás azért jár némi nemű erőkifejtéssel. De ellenkezni nemigen akartak, mert aszalai főnökük magáévá tette az écát, s elvárta a buzgalmat. Ez az aszalai főnök egy messzire látó ember volt, éles szemével észrevette, hogy jól jöhet még valamikor ez a dekázás. (Mint tudjuk, meg is fogalmazta egy fiatal-os együttléten, kedélyes pezsgőzgetés közepette, hogyaszongya: a rangért formálisan is meg kell küzdeni. Arra értette, a hetedik évtized fordulóján tartott és éppen jubileumi házi tudományoskodó intézeti napokra készítve fel a fiataljait, hogy egy fokkal feljebb kellene tuszkolnia iskoláját a honi presztizslépcsőn.)

   De immár, ennyi bőfecs után térjünk vissza a címhez. A tédeka terebélyesedni kezdett, fakultásokat, azaz sectio-kat hozott létre, ennek örömére még a kiszfiúk szervezete is létrehozott neki egy külön posztot. A vezetőségében, nem az alapszerve, hanem a csúcsszerve vezetőségében. Hát itt kapott szerepet (a szó szoros értelmében úgy kapta egy baráti kézből) ez a bizonyos leendő könyvtárnyik. Tetszett neki a dolog, hiszen – bár ez ekkor még nem tudatosult benne, de későbbi életében lépten-nyomon tetten érhető – alapjában kalandvágyó, sok mindennel próbálkozó szerzet volt. Ma úgy mondanám, hogy szerette a kihívásokat. S ha már posztot adott neki a sors, látta a vele járó teendőket is. Vagyis egyrészt erjeszteni,  terjeszteni a dekázási tevékenységet, felkelteni iránta a vágyat, másrészt minél tartalmasabbá, hatékonyabbá tenni ezt a Tdekázást. Ezért pl. segített tagokat találni a sectiokhoz, s egyszer még egy három részből álló kurzust is gründolt. Ezek a tédekázás anyagainak a gyűjtögetésében, feldolgozásában és késztermékké alakításában segítették (volna) a résztvevőket. Töredelmesen be kell ismerni, hogy a három szeánsz eléggé rögtönzősre sikeredett. Pedig három nagyágyút nyert meg hozzá Süveges, Csékis és Petkó paidagogoszok személyében.

   A címhez pedig úgy fogunk, -  lassan-lassan eme mozaik végéhez közeledve -, odaérni, hogy az lett a kényszerképzete ennek a leendő nyiknak, hogy a közösség elé kell állnia. Hiszen a dekázásban a leendő pedagógnyikok és –nyicák tényleges arányukhoz viszonyítva jóval kisebb létszámban vállaltak szerepet. Ezért gondolhatta azt  a nyik, hogy meghirdet egy kis klubprogramot, mégpedig A pedagógiai dokumentáció címmel. Félig laikusként konzultálnia kellett volna a saját sectio-ja vezetőjével, bizonyos Hegedűsnével. De a címadásban vezette a tömörségre való törekvés is, a fenenagy mellény mellett, pedig a helyes témamegjelölés ez lett volna: Tájékozódás a pedagógiai szakirodalomban. Mert tényleg erről adott valamilyen képet, becipelve a klubba lexikonokat, monográfiákat, bibliográfiákat, folyóiratokat, ETO-táblázatokat,  éppen csak a katalógusfiókákat hagyta békén. Mindezek ellenére azért némi  érdeklődést tudott kelteni a programhoz.

    A kisebb meglepetés a következő napok egyikén érte, amikor megtudta, hogy a klubtáblára kiírt program szemet szúrt egy másik paidagógosznak, aki másodállásban alanyi költő is volt. De főhivatásúként ő tanította a leendő nyikoknak az apparátust. És ő tudta, hogy a dokumentáció szakterminus mindannak az előzményét takarja, ami a korábbi héten a klubban zajlott. Ezért aztán a leendő könyvtárnyik, kerülő úton, kapott egy kis fejmosást egy másik sectio-főnöktől, Bolsaja Agátától. (A történeti hitelességhez az is hozzátartozik, hogy Agata asszony neheztelhetett, amiért ez a nyik a tédekázásról írott cikkecskéjében csak a Józsi Deákot emlegette mint szellemi atyát, elfelejtette odatenni szellemi anyaként  magát Agatát. Hiszen ezt A. asszony szóvá is tette. Ennek a mellőzésnek azért volt két komoly oka. Az egyik az, hogy Józsi Deák  írt korábban egy cikkecskét arról, hogy hol dekázzunk. Körben vagy körökben? Agata Asszony meg nem írt. A másik, hogy – ha fel is merülhetett benne a gondolat, ezt ugye már a múló idő jótékony homályba vonta -,  képzavarnak, sőt inszinuációnak érezhette az ilyesféle párosítgatást.)  De a mosás hatására levonta a tanulságot: a kovács hagyja békén a hályogot.

   Utószó: levonta-levonta,  mégis az elkövetkező évtizedekben többször lett hasonlóan  botcsinálta.

 

1. Jelentkezünk

   Bevezetőként a szó többértelműségére irányítom rá az olvasók  figyelmét. Először tapintatos célzásként a tagokét. A nemrég elküldött néhány levelemre semmilyen reakciót nem tapasztaltam. Azoknak küldtem, akik nem szerepelnek az email-listán. Azaz  egyet mégis. Az egyik szombathelyi levelet figyelmetlenségből rosszul címeztem. Udvariasak voltak, mert „címzett ismeretlen” megjelöléssel visszaküldték. De azokra is gondolok, akik már több körlevelet kaptak.

A szó igazából az intézeti kiadványt akarja jelenteni. Jó cím volt, már csak azért is, mert mindkét felvételimen vettem egyet-egyet. Ugye, ezzel is jelentkeztem. Az egyik még megvan. Azonban a későbbiekben nem voltam ennyire buzgó. Most kell majd kísérletet tennem annak felderítésére, hogy a három évünk alatt hány példány is jelent meg, s mi volt az értékes  számok értékes tartalma.  Ha sikerül, talán készítek róla egy kis áttekintést. Arra emlékszem, hogy az egyik mellékletében benne van a március 15-i műsorunk. Memoáromban írtam róla, hogy az  aktív időszakomban kétszer felhasználtam.

    Távoli megfigyelőként azért tanulmányaim alatt is tapasztalhattam az egyes számok tartalmának alakulása körüli eseményeket. Rémlik, hogy voltak nyílt szerkesztőségi megbeszélések. Nem voltam érdekelt se, érintett se, ezért egyiken sem voltam ott.  Az egyik számnak azonban önkéntes és önzetlen korrektora lehettem Nagy Gáspár révén.

    S itt kell egy kitérőt is tennem. Valamikor már valakinek célozgattam egy film forgatására, aminek Lencz Géza veterán volt a „főhőse”,  az egyik múzeum a szponzora, s a szatmári forgatócsoport tagjai a készítők. Érdekelt a dolog, s karácsonyfát tartani én is többször velük mentem. Jártunk a bácsi lakásán, a levéltárban, a nyomdában (mert G. bácsi nyomdász volt), s a veteránklubban. A nyomda nagyon emlékezetes ma is, ólomöntésű szedőgépet láttunk működés közben, s P. Gyuri beleszeretett az egyik mozgó alkatrészbe. Egy kis darab selejtes sort haza is vittem.

 

A korrektorkodás kezdetén meg kellett tanulnunk a speciális jeleket, amikkel a kutyanyelveken a felfedezett hibákat jelölnünk kellett. A levonatokat részletekben kaptuk, néhány napon belül teljesítettük is a vállalásunkat, volt olyan oldal, aminek többször is nekifutottunk.  Gáspárról egy másik közös akciónk is felrémlik most hirtelen. Talán a második év vége  lehetett, amikor közreműködtünk az iskolai könyvtár állományellenőrzésében, kb.  két hétig. A Béke mozi melletti fiúkollégiumba kellett költöznünk, mert ekkor volt a városban egy súlyemelő Európa-bajnokság, s az iskola kiadta a kollégiumot a versenyzőknek. Az egyik délutáni versenyt meg is néztük. Rémlik, hogy a haszonból az intézet az egyik kollégiumi szinten heverőkre cserélte a klassz vaságyakat.

(A Jelentkezünkről a C-táskában önálló fájl van, a repertórium azon része, amelyben az évfolyam tagjai érintettek. Ott ez a mozaik ismétlődik.)

1. Két filmnapok egybemosva

 

 

Ez így többszörösen helytelen.  Arról lenne szó, hogy valahogy eszembe jutottak. Valahogy úgy, hogy ígérvényem van filmnapos témájú képekre, remélem, hogy hamar ideérnek (ez üzenet!). Vannak róluk kiadványaim, de most nem kutatok utánuk. Talán 67-ben lehetett az első, után mintha egy év kimaradt volna, s 70-ben a harmadik. Arra már nagyon emlékszünk, hiszen Sára még a koll. földszintjén is elidőzött néhány órát, akkor mondta délután, hogy reggel indult Erdélyből az Ítélet forgatásáról a kis bogarával (nem nő, autó). Ugye busszal mentünk Kőszegre a vetítésekre, mert amúgy is dúlt köreinkben a filmkultúra. És a 70-esről egy lényegtelen komikus epizód, talán Erdélyi Mária nem veszi sértésnek. Bokodi Béla az MTV akkori katasztrófa-riportere (úgy is igaz, hogy ténykedése, úgy is, hogy reszortja volt a k.) az egyik díj átadására Erdélyi Bélát, a megyei tanács elnökhelyettesét kérte a lovagterem színpadára, de elnökként konferálta. Én vártam, hogy mi történik, tudtam(tudtuk), hogy az egyik Béla előléptette a másikat. Azért is tudtam, mert két évvel korábban az érettségi bizottság elnöke volt. Ahogy a pódiumra lépett, első halk mondata az volt: csak elnökhelyettes. Mire Bokodi a maga biztos, magabiztos stílusában jó hangosan bele a mikrofonba: nem baj, Béla bátyám, ami késik, az nem múlik. Egy év múlva az érintett már helyettes sem volt. Azóta nekem az "ami késik" inkább ezt jelenti.

 

A Jurisich Vár Művelődési Központ klubjában

 

A következő, a 71-es még emlékezetesebb. Ekkor ugyanis a második két hónapot, a népművelési gyakorlatot a kőszegi Jurisich Vár Művelődési Központban töltöttem. A május végi program előkészítésébe is, lebonyolításába is bevontak, Milos Lacival, aki a két előadó egyike volt, jártuk az iskolákat közönséget szervezni.

A napok idején pedig az operatív stáb asztalsorának szélén kellett lennem, én osztogathattam a VIP vendégeknek az ingyenes étkezési tiketteket. Én is kaptam, s így ülhettünk egyszer egy vacsorán négyen (Gáspár, Géza és a középső húgom) a Kulacs étteremben. Kezet foghattam Tamási Eszter férjével, de utána a mosdóba kellett mennem, mert annyira pacsulis lett. Aztán Sára, de ez egy másik bekezdés.

 

   Ebben az évben a képzősök közül többen a velemi táborban laktak, mert onnan rendszeres buszközlekedés volt a programokra. Én meg az utolsó menetrend szerintivel haza. Kivétel az utolsó este,amikor egy nagyobb társaság megilletődött tagjaiként a várpresszóban ültünk sokáig. Arra készültünk, hogy az utolsó busszal megyünk Velembe. Aztán úgy alakult, hogy négyünket Sára magával hívott a Struccba, mondván, hogy ő is oda megy, majd elvisz bennünket. Hát, nem értünk oda. Sára már a városban kicsit gyorsan hajtott, kint pedig nem ismervén és talán nem is eléggé figyelve az utat, a harmadik kanyart nem tudta teljesíteni, s az árok fala állította meg. Homályosak az emlékeim, biztos volt egy kis szünet a folyamatban, de amikor kiszálltunk, én természetemmel ellentétben durván káromkodtam. Orosz Ani ült elöl (ezeket a sorokat már csak nagyon magasról tudná olvasni), a szélvédő szilánkjai bizony megtámadták az arcát. Molnár Ani, Ibolya és én ültünk hátul, nekünk látszólag nem lett bajunk. Később derült ki, hogy M. Annának medencecsont-törése lett, hat hét kórház. Ibolyával visszaindultunk Kőszegre segítségért, a szélső házak egyikébe csengettünk be. Véletlenül abba a lakásba, ahol a városi műv.osztály vezetője lakott.  Közben a Velemből visszatérő busz felvette a két Annát, így őket a mentő előbb vitte be a szombathelyi kórházba, mint minket. Ez meg úgy derült ki, hogy ugyanaz a mentőautó vitt bennünket is második fordulóban.

   Sára megvárta a buszt, de nem szállt fel. Utólag derült ki, hogy órákra eltűnt, időt akarhatott nyerni az előnyösebb vérvizsgálat érdekében (hűha, ez egy félig nyilvános weblap, de talán már elévült, s erkölcsileg nem annyira kényes az ügy), ez meg úgy derült ki, hogy bennünket az osztályvezető a közeli rendőrségre vitt, s amíg a mentőre vártunk, hallottuk a riasztást is. Azt feltételezték ugyanis, hogy Sára annyira megijedt, hogy talán még disszidálni is megpróbál, ezért riasztották a határőrséget.

   Az acélkék bogár napokig látható volt a rendőrség mellett. Sárának ekkor egy francia ösztöndíj keretében Párizsba kellett volna utazni, természetesen ez ugrott az eljárás elhúzódása miatt. Gáspár utána azt mondta, hogy mi is hozzájárultunk a magyar filmművészet egyik gyöngyszemének létrejöttéhez. Mert a következő hónapokban készült el a Szindbád (tegnap volt az X-edik vetítése a tv-ben, most nem néztem), és Sára azért lett az operatőr, mert itthon volt.

Kétszer kellett tanúként vallomást tennem a kőszegi rendőrségen, egyszer már Szombathelyről utazva június közepén, ekkor Ibolyával együtt. És most CAVINTON. Percek óta gondolkodom, hogy hívják azt az operatőrt, aki Sárát vitte erre az akcióra Kőszegre, Jancsónak is volt többször társa, s még nem jutott eszembe. Megvan, a Kende. Szóval, amikor vége lett a jegyzőkönyvírásnak, s kiderült hogy Szombathelyre akarunk visszamenni, az egyik rendőrtiszt mondta, hogy ők is onnan jöttek, s visszavisznek bennünket Ibolyával. Kende is felajánlotta. S ahogy kimentünk az autókhoz, mindegyiknek nyitották a hátsó ajtaját. Mi pedig beültünk. A filmművészekhez.

 

 

1. Az intézeti klub

   Ezt a mozaikot illett volna – sőt, illene -  más valakiknek megírni. Ajánlgattam is azoknak, akik közülünk közelebbi kapcsolatba kerültek vele akkor, másodéves korunkban, amikor az évfolyam volt a programok egyik gazdája. Most csak azokat a morzsákat próbálom mozaikképpé rendezni, amik megmaradtak bennem  ebben az eltelt majd félszázadban.  Méltóbb módon írhatnának azok a „tagok”, akik abban a tanévben a vezetőségét alkották, s akik egyike még a szakdolgozata témájául is választotta. Van még bennem némi remény, hogy ez az adósságuk valahogy rendeződik, még addig, amíg (jövő ilyenkor) le nem zárom a tervezett cd anyagának gyűjtögetését.

   A klubról kétféle minőségében lehet beszélni. Részben mint az iskola egyik terméről, vagy inkább szobájáról, hiszen a mérete nem volt túlzottan nagy.  Kitüntetett helyen volt, a magasföldszinten, közvetlenül a főlépcső mellett balra. (Később ide terjeszkedett az átellenes oldalról a tanulmányi hivatal egy része.) Talán 45-50-en tudtunk benne egyszerre leülni, ha beleszámítjuk az egyik fal mentén húzódó „lócát”. Pótszékek bevitelével még többen is. Teremként, azaz tanteremként az esztétika és a pszichológia szemináriumok színhelye volt. Az oldottabb, vagy talán emelkedettebb hangulatot biztosította a referátumok-korreferátumok előadásához, megvitatásához. Az elsötétíthetősége kellett az esetleges vetített illusztrációkhoz, s a magnós bejátszások is alkalmasabban szóltak itt.

Ugyanebben a minőségében adott helyet a filmklub programjai után, a dísztermi vetítéseket követően, a program részét képező megbeszéléseknek. Ezeken az eszmecseréken többnyire azok a diáktársaink voltak a beszélgetés irányítói, akik előzetesen felkészültek a soros filmből, s egy kis bevezető előadást is tartottak a vetítések előtt. Emlékezetes és bravúros volt egyik évfolyamtársunk bevezetője, aki azt nem papírról olvasta fel, hanem szabad előadásban ismertette. A vetítések utáni beszélgetéseknek az is adott egy kis varázst, hogy a filmklubnak városi tagjai is voltak, s közülük többen részt vettek ezeken a vitákon.

   A másik minőség a már említett önálló entitás, azaz a tervszerűen és mintaszerűen működtetett diákklub. Néhány tagú vezetősége volt, a mindenkori NK másodév tagjai közül. Talán fel is tudnám idézni és el is tudnám sorolni a neveket. (Illetve szerintem tanító szakosok is voltak közöttük.) Egy hétre beosztott ügyeletesi gárdával és egy hétre meghirdetett programmal működött. A heti program hétfőnként jelent meg a bejárata melletti hirdetőtáblán. Minden hétre jutott legalább egy különleges program. Talán az éves programtervet megtalálhatnánk az említett szakdolgozatban, ami ráadásul megjelent a Jelentkezünk módszertani mellékleteként is, a 21. számban, 1972 decemberében. Igen, most megnézve az ugyanezen rovatban található tartalomjegyzéket, látom benne, hogy az éves programot négy oldal terjedelemben ismerteti. Sajnos nincs meg itthon ez a szám, így pillanatnyilag többet nem tudok írni róla.

   A klubot tehát egy vezetőség irányította, a vezetőséget pedig Benke Éva Tanárnő és Orbán László Tanár Úr? Hiszen a terep – mind a programokat szervezőknek, mind a klub tagsága, közönsége számára - egyúttal gyakorlóterep is volt, minta a későbbi városi-falusi ifjúsági klubok működtetéséhez. Akkor is nyitva volt a vacsora utáni órákban, ha éppen nem volt előre meghirdetett program, akkor beszélgetni, zenét hallgatni lehetett. Itt hallgattuk kis csodálkozással a fehér borítós Illés-lemezt is. S ha már lemez, vagy szalag, akkor megemlítem az egyik emlékezetes zenehallgatást, Edith Piaf énekét, amihez a felettünk lévő évfolyamból valaki kísérő szöveget is mondott. S ha már Illés, akkor megemlítem azt a programot, amelynek során Horváth Rezső Tanár Úr beszélt az együttes népzenei vonatkozásairól, a népzene hatásáról az együttes különböző számaiban. Pedig akkor még nem is volt kész a Ha én rózsa volnék. S ha már beat, akkor meg kell emlékezni a Beatles-kultusztól is, az ő számaik hallgatásáról, s ezzel együtt az angol zenekar felállását követő  The Beggarsról. Mivel az ugyancsak a mi nagy évfolyamunkból verbuválódott tagokról, az együttesről Horváth Tamás önálló mozaikot írt már évekkel ezelőtt, s ez a mozaik a memozaik(1) rovatban olvasható, itt bővebben nem is kell róla írni. Vagyis annyit igen, hogy az ilyen falábúaknak is vonzó program volt, ha más nem is, a hallgatás.

   Gyakran voltak meghívott előadók, s közöttük – ez ugye közhely lesz –  számomra a legemlékezetesebb Bécsy Tamás két előadása volt. Az egyik T.S Eliot-ról szólt, a másik pedig a szerep és személyiség viszonyát boncolgatta a drámai művekben és a mindennapi életben. Bécsy Tanár Úr akkoriban Pécsett egy középiskolában tanított, s tisztelettel vettük tudomásul, hogy hívták az ELTÉ-re, de nem ment.(Később voltak olyan kollégáim, akik a JPTE-n nála tanultak, s a tankönyvek anyagát kiegészítve vagy meghazudtolva, az ő drámaelméletét tanították.) De talán volt egy harmadik előadása is, az abszurd drámáról, hiszen a minap találtam róla egy kéziratos jegyzetet az egyik mappámban. Aztán eszembe jut még a debreceni Durkó Mátyás, de hogy ő miről beszélt, az már sajnos nem.

   A klub befogadott képzőművészeti és fotó-kiállításokat is, s két szereplésem-szereplésünk helyszíne is volt.  Elsőéves korunkban Polnauer György állított össze egy irodalmi műsort az Első ének c. kötet verseiből,  - ez egyúttal az első félévünkben az évfolyam bemutatkozását is jelentette,  az egyik verset mondtam. S most az a skandalum történt, hogy nem emlékszem a versre. Sőt, rá se ismertem, miután kétszer is átlapoztam a kötetet. Egy sor motoszkál bennem, talán a kezdősor, de nincs benne a kötetben (Ugyan miféle szerzet vagyunk mi, Csillagszemű?)¹. A másik előadás pedig a Szabó Mária által rendezett etűd volt, a mesteremberek játéka a Szentivánáji álom-ból. Itt az oroszlánt, azaz Gyalu asztalost játsztam, s még emlékszem a teljes szövegemre.

   A hevenyészett emlékidézést azzal a közismert mozzanattal zárom, hogy a lányok kávét is főztek az ajtó melletti pultnál, s a programok közben megrendelt adag kézről kézre járva jutott el céljához. Az est végén, kifelé menet pedig türelmesen álltunk a pult mellett, hogy fizethessük.

   A klub programjáról egy szakdolgozat is készült, s tömörítve meg is jelent a Jelentkezünk 21. számában, a 23-47. oldalakon.

  Megjegyzés egy nappal később.  Megtaláltam a verset, s a kezdete majdnem pontos. Benne van a kötetben, mert tegnap az is rémlett, hogy nő írta. Vagyis Dobos Éva verséről van szó, címe: Kérdés. A Csillagszemű helyett Bársonyszemű van, s már első átlapozáskor tudtam, hogy benne volt az összeállításban, de mintha más mondta volna. Pedig a fülemben csengtek a műsor rendezőjének, Polnauer Györgynek az instruáló mondatai is, a vers közepének-végének ironikus intonálásáról. Nemhiába a háromságelmélet, mert reggelre kelve, a harmadik átlapozáskor rátaláltam, s azonosítottam.

Ide a klubprogramot

 

1. Filmes

   Volt valamilyen esély arra (talán még mindig van), hogy a mozaikok gyarapodni fognak. Azok a tagok is  írhatnának, akik mozgatói, aktív részesei voltak pl. a klub, a filmklub, a falujáró klubpatronálás programjainak, tagjai az irodalmi színpadnak. De lehet jogosultsága annak is, hogy a „csak” résztvevő, szemlélő személy  szedegesse össze az emlékmorzsáit ezekről az eseményekről.

   Mi maradt meg bennem pl. a filmklubról? A tematika, filmcímek, a vetítés előtti bevezető kiselőadások, a vetítés utáni beszélgetések hangulata, az hogy valami nem mindennapi, nem mindenkinek megadatott lehetőség részesei vagyunk. Szerencsének tekintem, hogy éppen 68-ban indult a filmklub történeti sorozata, a Lumiére-testvérek első „etűd”-jeivel (A vonat érkezése, A megöntözött öntöző), majd a Türelmetlenség, a Letört bimbók, a három aranyos című film (Aranyláz, Gyilkos arany, Aranypolgár) A nagy ábránd, Patyomkin páncélos stb. Vagyis a brüsszeli tizenkettő. S ha a folytatásról kellene számot adnom, akkor a sorrendben, az időrendben már bizonytalan vagyok. Hiszen azután jött a francia új hullám, az olasz neorealizmus (Négyszáz csapás, Biciklitolvajok, Országúton) s még mi és hogyan?

   A vetítések helyszíne a díszterem, ahova nemcsak mi,  diákok ültünk be, hanem jöttek a városból középiskolások, felnőttek, ahogy ugyanígy jöttek a hangversenysorozat műsoraira is. A film előtt osztogattuk azt a stencilezett lapot, amelyiknek egyik oldalán idézetek voltak, „kritikai montázs”, a másik felén ajánló bibliográfia. Legtöbbször a film előtti bevezetőt tartó diáktársunk állította össze, s néha én gépeltem  stencilpapírra. (Erről, a bevezetők tartásáról Géza írt a Szombathelyi cédulák-jában.) Hogy ki mire használta a lapot, nem tudom,  talán megnéztünk néhány írást, könyvrészletet a vetítés utáni napokban,  de azt sajnálom, hogy jelenleg, több költözés után, egyetlen példányom se maradt. Ha tudatosabbak lettünk volna, akkor szépen összegyűjtjük, hátha jó lesz még valamire.  (A megállapítás már nem igaz, mert a napokban egy dossziéban találtam három lapot, az egyiket éppen a később említendő filmről. Ezt az összeállítást nemcsak gépeltem, hanem szerkesztettem is.) S egyetlen alkalommal én is bekapcsolódtam a bevezetők tartásába, de utána nem volt beszélgetés. Ez a film az Egy csepp méz volt, T. Richardson filmje, s valamilyen okból a Béke moziba kellett mennünk a vetítésére.

  A filmklub programjához is kapcsolódtak azok a spontán filmnézések, moziba járások, amik a két mozi normál műsorához igazodtak. Ahogy eszembe jutnak: a Fényes szelek után a kollégiumi „sarok”-ban, a KISZ-Klubnak titulált kis szobában volt teltházas eszmecsere. A Nagyítás után szintén. S mikor néztük a Rítus-t, a Kiáltás-t, a Csend-et, majd a szintézisüket (egyik társunk meglepő meglátása), a Csend és kiáltás-t? A Ha c. filmet többször is megnéztük, annyira tetszett. A helyi moziüzemi vállalat azzal segítette a csoportos látogatásunkat, hogy a pénztárnál elég volt bemondás alapján kérni tíz diákjegyet, jelentős kedvezménnyel kaptuk. Ezért aztán ha nem voltunk elegen, szereztünk néhány fiatalt az éppen sorban álló városiak közül.

    Ezek a szervezett és spontán alkalmak, a hozadékuk szépen rendszerbe igazodtak akkor, az esztétika tantárgy harmadik félévében, amikor a dráma és a film következett.

   Biztos vagyok benne, hogy mindannyian másként néztük  bármelyik filmet azóta, s valószínűleg kontárkodtunk is egy kicsit eddigi életünkben. Programok szervezésével,  iskolában az irodalom és a film kapcsolatának szemléltetésével stb. A saját példámon illusztrálva: 1972 őszén a Komárom Megyei Moziüzemi Vállalat és konkrétan Egyed Albert kezdeményezésére és szervezésében egy városi filmklub-programot indítottunk Esztergomban, ahol a tagság felét a tanítóképző diákjai alkották. Később, a fehérvári Geó diákjainak egy három részből álló BBS-vetítéssorozatot szerveztem, a végén egy összefoglaló beszélgetést Zalán Vince meghívásával. Az Árpád Szakközépiskola kollégistáinak is éveken keresztül vittünk hetente  filmeket a 90-es években. S a magyarórákon pedig nemcsak a megfilmesített kötelező olvasmányokat néztük meg, hanem többek között az Árvácská-t, az Igéző-t vagy az Isten hozta, őrnagy úr-at is. Különös lehetőséget teremtett a „filmre írás” és az alapmű viszonyának megismerésére a Barbárok. És talán már említettem, hogy valamikor 1982 körül volt, hogy nem tudtam, illetve nem is akartam kikerülni egy „pártos” beiskolázást. Nem voltam és nem is leszek ugyan tag semmilyen pártban (a fő gondom a pártfegyelem), mégis vállaltam a „szocialista kultúra és közművelődés” fantázianevű kétéves programot, kéthetenkénti egy délutános elfoglaltságot. Egy dolgozatot kellett írni a végén, s én akkor a megelőző öt év magyar filmjeit választottam témául, tíz filmnek hasonlítottam össze a látogatottságát a kritikai fogadtatással.

   A felidézett részletek sorából ezúttal a kőszegi filmnapok eseményei kimaradtak. Részben érintettem egy másik mozaikomban, de az a sajnálatos helyzet, hogy most egyetlen érdemleges dolog se jut eszembe. Azaz talán egy kiegészítő rendezvény igen, a kollégium klubjából, amikor teltházas közönség  hallgatta az Ítélet erdélyi forgatásáról épp hogy megérkező Sára Sándort.

 

 

1. Filmezés

   Harmadik filmes témájú mozaikomban olyan események maradék nyomait kutatom az emlékezet ködében, amelyeket valamilyen módon a filmkészítés fog össze. Három kisfilmhez kapcsolódnak. Nem teljesen időrendben veszem sorra, de az első valószínűleg Lencz Géza veteránról szólt, a másik a négy társ által Szatmárcsekén forgatott film, s a harmadik Pörös Géza filmetűdje. Mindegyikhez kötődik egy kis közreműködésem. A filmek 8 mm-es felvevővel készültek, tulajdonképpen némafilmek voltak.

   Elsőéves korunkban, a második félévben Polnauer Gyuri ambicionálta, hogy készüljön valamilyen dokumentumfilm. Talán az akkoriban létrejött, s a székesegyházzal szemben székelő Munkásmozgalmi Múzeum, a múzeum vezetője, Garas Kálmán ajánlotta a témát, a személyt. Lencz Géza magányosan élő nyugdíjas nyomdász volt, akinek mozgalmi múltja is volt, valamilyen szerepe talán a Tanácsköztársaság idején. (Valóban, a következő forrás szerint újságíró és szerkesztő is volt, s 87 évesen, 1976-ban halt meg.  http://www.cellbibl.hu/index.php/ujdonsagok/10-lexikon/74-lencz-geza) Úgy rémlik, hogy Gyuri volt a fővállalkozó, a forgatások megszervezője. De többen kellettünk, hiszen a kameramann mellett kellett kérdező is, s talán két világosító, akik tartották a házilag barkácsolt „karácsonyfát”, a T-alakú lécvázra erősített halogénizzókból álló szerkezetet. Voltunk a lakásán, ahol kis életképeket vettünk fel (kávét melegít, olvas, stb.), majd a levéltárban a régi újságpéldányokat filmezte a stáb, azokat a számokat, amiket szerkesztett, vagy amikbe írt. Volt, hogy úgy ejtettük be a képmezőbe a számot, hogy mozgalmas legyen. A harmadik helyszín a nyomda volt, egy régi, ólommal dolgozó szedőgép. Ez önmagában is kuriózum volt számomra, ahogy a könyvoldal vagy a hírlaphasáb egy sorát a szedő összeállította a betűsablonokból, majd a szavak közé ejtett ékekkel „kizárta”, egyenletes sorhosszúságra, s végül a sor negatívját tartalmazó rézdúcokat folyékony ólommal öntötték ki. Gyurinak itt nagyon megtetszett egy spirálisan mozgó tengely, s arra pályázott, hogy látványos snittet készítsen róla. Végül a negyedik hely valahol a főtér környékén, talán a két könyvtár között, egy nyugdíjas klub volt, ahova Géza bácsi a szaktársaival sakkozni járt. Amikor felkapcsoltuk a két karácsonyfát, s vakító fény öntötte el a helyiséget, hirtelen áhítatos, néma csönd támadt, talán a meglepetéstől, talán az alkalom különlegessége miatt. Ezt a csöndet aztán később gyakran emlegettük, különösen Stark Laci. További részletekre, a film sorsára már nem emlékszem, valószínűleg az említett múzeumé lett. Hiszen a nyersanyag pénzbe került, s talán a múzeum állta a költségeket. (Akár a megerősítést, akár a cáfolatot szívesen veszem.)

   A második kisfilm a szatmárcsekei temető jellegzetes, csónak alakú fejfáinak készítéséről szól(t). Közvetlen előzménye az 1969-es tanév végi évfolyamkirándulás volt, amiről néhány részletet már írtam. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy egy jó ötlet nyomán ugyanazt az útvonalat jártuk be a felettünk lévő évfolyammal, de ellentétes irányban. Így vonattal tudtunk menni Kisújszállásig, onnan autóbusszal a szatmári táj bejárásával Sárospatakig, ahol buszt cseréltünk, így a visszaút is kihasználttá vált. Sárospataktól Miskolcig mentünk, majd a végső szakaszon megint vonattal hazáig. Ennek az autóbuszos Szatmár-járásnak volt része Szatmárcseke, a temető. A négy fiú Gáspár, Géza, Gyuri  és Laci ekkor találta ki, és talán meg is beszélte a helybéliekkel, hogy a nyáron visszatérnek, s filmre veszik a jellegzetes fejfa elkészítését. És úgy is lett. Erről az időszakról már csak ketten tudnának hitelesen beszámolni, ha rászánnák magukat. Mi csak epizódokat hallottunk az őszi találkozásunkkor. Gazsi magáról a fejfáról írt egy ismertetőt az 1969 őszi Jelentkezünk-be, ez benne is van a mozaikokban, de a forgatás részleteire nem tér ki. Mi az elkészült tekercseket láttuk és csodáltuk meg a kollégium negyedik emeletének étkezőhelyiségében, ahol a készítők vágni kezdték. Egy ügyes kis vágóasztalon lehetett pergetni a részleteket, s mi is véleményt mondtunk róluk, a műveletről. Egy különös snitt is az emlékezetemben maradt, mert teljesen véletlenül egymásra vettek két jelenetet. Az egyiken az idős fejfakészítő éppen nagyolja a fekvő nyárfatörzset, fejszével faragja az oldalát, a másikon pedig a Túr (vagy a Tisza?) egy szakasza volt látható. S már nem emlékszem, kinek jutott eszébe, hogy mennyire zseniális lett az elrontottnak tekintett felvétel, hiszen úgy látszott, mintha a fejszés ember egy csónakon evezne. Azért volt ez véletlen telitalálat, mert a feltevések szerint a vízi élet, a folyón való menekülés, vagy a Kháron ladikjával való analógia lehetett a magyarázata a fejfák alakjának. (Az élet keserű iróniája, hogy 2012-ben kérdeztem csak Gézát arról, mi lett a film sorsa, s ekkor tudtam meg, hogy 1970-ben Gyuri mint referenciaanyagot vitte magával, a többiek tudta nélkül, akkori „disszidálása”-kor, mert a müncheni filmakadémiára készült. Azért volt ez a késői információ a sors iróniája, mert ugyanakkor és ugyanott, a Martineumban láttam egy Népszabadság-cikk másolatát Leibish Polnauer gyémántkereskedőről.)

   A harmadik forgatáson statiszták voltunk. Géza forgatta, nem is tudom, hogy készen lett-e. Egyetlen helyszínre emlékszem, a csónakázó tó szigetére, ahol egy korhadó csónak körül ácsorogtunk a hideg tavaszi szélben (ezért talán 1969 első felében lehetett). S az ifjúság volt a témája, talán a címe is.  Nagyon szeretném látni akkori önmagunkat, s még a mai technika eszközeivel elektronikusan rögzíteni is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a felettünk lévő évfolyam tagjai is filmeztek, Merő Béla, Kováts Flóri és talán mások. Az egyik jelenetben többen álltak az első emeleti lépcsőház korlátján, alulról,  az alagsori tornaterem bejárata elől történő, kísérteties háttérvilágításban.)

(Kiegészítések e harmadikhoz Pörös Géza szíves közlése nyomán. A filmetűd címe Március volt, a forgatókönyvet Nagy Gáspár készítette, a film befejezetlen maradt, valószínűleg anyagi akadályok miatt. De a muszter egy ideig megvolt, nézegettük mi is néhányszor,  azonban mára elsodorta az idő. Talán fotók maradtak a forgatásról, s ezek még Gézánál előkerülhetnek.)

 

Polák István: MemoRzsák

    Bevezető-1: címmagyarázat. A szó egy újabb műfaji megjelölést takar. A memozaik-rovat emlékmozaikjainak, vagyis a memo-mozaikoknak a  mintájára összevont szó. Természetesen az emlékmorzsák szinonimája. Az írásmód azonban - a kiemelt nagy R-rel, ami elvágja a „morzsák” szót – arra is utal, hogy ezek a morzsák (memo-k) zsákba lennének gyűjthetők. S ezt a nagy R azzal is jelzi, hogy ajánlott a gyűjtése. Hiszen a betű a postai borítékokon is az ajánlott levelet jelenti. (Legutóbb Tamás írt arról –a sárvári találkozóra utalva -, hogy a Miklóssal való beszélgetésük során szóba jött a The Beggars is, s Tamás meglepve tapasztalta, hogy Miklós a zenekarral, a fellépéseikkel kapcsolatban olyan részletekre emlékszik, amiket ő elfelejtett. Ilyenek vagyunk. Én rögtön javasoltam, azaz ajánlottam, hogy dolgozzanak össze. Egészítsék ki mindazt, amit Tamás már megírt a zenekarról. De erről mindjárt lesz még szó.)

   Bevezető-2: tartalommagyarázat. Mostanában, az ébredés és a felkelés közötti órá(k)ban jutnak leginkább eszembe azok a dolgok, amikről írnom kellene a két honlap valamelyikén. A falutörténetin illetve az évfolyamtörténetin. Most a morzsák jutottak eszembe. Azok az emléktöredékek, amikről -  a kicsiségük miatt – mozaikot se lehetne írni. S hogy modellezzem magamnak a dolgot, arra gondoltam, hogy az eddigi mozaikjaim (xx-an vannak) az emlékcipóm szeletelésével keletkeztek. Ahogyan szeleteltem az emlékcipómat, úgy lettek a  szeletekből, mint egy karéj kenyér, a mozaikok.  Azok az emlékek azonban, amik nem érik el a karaj  kenyér méretét, ott maradtak morzsaként az asztalon a szeletelés után. Ezeket próbálom meg most összesöprögetni, és a memo-zsákba tenni. S itt kell visszatérnem Tamás írására a Beggars-zenekarról. Az az írás ugyanis se nem morzsa, se nem mozaik, hanem cikk. Első fokozat.  Önálló teljességű publikáció. Méltó helye lenne pl. az Alma mater c. kötetben, ha belefért volna. Illetve a kötet képzeletbeli második részében, amiben az első résznek a madárröptében érintett témáit, pl. az ifjúság kulturális életét vagy az öntevékeny csoportokat bemutató alfejezeteket egészítik ki. Hiszen a zenekar része az intézménytörténetnek is, s nem lenne szabad kimaradnia abból.

   Bevezető-3 (a háromságelmélet mián is): ez tehát szintén sorozat lehetne, ha nemcsak én gyarapítanám, hanem a tagság többi része is. Vagyis egyúttal felhívás is ez az írás, amellett, hogy lezáratlan. Mert a gyarapodása feltehetőleg addig tart majd, amíg el nem érkezik a  „lapzárta”, a tervezett cd anyagának a lezárása. Következzenek tehát a morzsák.

   a., Egy különös évfolyam-tabló.

Emlékeim szerint a második mikulásunkra, azaz 1969  végén készült, s a klubban lett elhelyezve, a Mikulás-napon. Ebben a tanévben az évfolyamunk volt a klub gazdája (talán ennek is szerepe volt abban, hogy 1970-ben másodjára lett kiváló klub, ahogyan ez a SEK-Tudástár egyik rovatában is olvasható), s ebben a mikulás-műsorban mutatta be az évfolyamunk stábja a Népművelő tragédiája c. örökbecsű etűdjét is. A tabló elkészítésében oroszlánrészt vállalt Stari, aki  előtte fotózott bennünket, majd a fejünket rámontírozta olyan figurák feje helyére, amiket újságokból vágott ki. Sajnos csak magamra emlékszem, két figura feje lettem. Az egyik egy bokszolóé volt, s ebben volt némi irónia is, s némi valóság is, itt most nem részletezhető okok miatt. A másik helyen egy hármas(!!!) csoport egyik tagja voltam, három bölcsis tipegett a képen, középen egy kislány, s a két oldalán egy-egy fiú. A képben az irónia mennyisége megegyezett az előzővel, hacsak nem haladta meg azt. (Természetesen emlékeszem a másik két csecsemő személyére is. És sajnálom, hogy akkoriban még nem a mostani fejemmel gondolkodtam. Hiszen akkor most mellékelni tudnék  néhány  fotót erről a tablóról. Egy nagy totált és több szuper plánt.)  Azt remélem, hogy ennek a morzsának a hatására mások is emlékezni kezdenek, s elküldik nekem a saját megjelenítésük részleteiről szóló kiegészítéseiket.

    b., Az elkülönítő.

 Ezt a nevet viselte a kollégium földszintjének végén lévő fiú-betegszoba egyik része. Ahogyan az elnevezésből következhet, a tervezéskor azt gondolták, hogy itt lesznek majd a fertőző betegek, legalábbis a kórházba kerülésük idejéig. Aztán hamarosan kiderült, hogy erre a funkcióra nincs szükség, így hát már a kollégium harmadik évétől, azaz 1968-tól (ha nem előbb) más célra használták. Itt lakott ugyanis ettől kezdve a mindenkori KISZ-titkár, talán azért, hogy ha valaki lány keresi, ne kelljen a hangosbemondóval a földszintre hívni, felzavarva ezzel a kollégium összes lakóját a jótékony délutáni álmából. 1969 őszétől az akkori titkár, Kováts Flórián lakott itt, s alighanem Vajna Pali volt a szobatársa. (Itt kis kitérőt téve el kell siratnom azt a pusztába kiáltott szavamat, amely a kiáltás után hamarosan ott múlt ki, a pusztában. A szavaim körlevélként terjedtek a kihalásuk előtt, s azt tudakolták, hogy ki-ki emlékszike ((emlékszik-e)) a két és fél év alatti szobatársaira, s a szomszédos szobák lakóira. Messzemenő terveim voltak a remélt válaszok összesítésével, de csak 2-3 választ kaptam.) Őket váltottuk 1970 januárjának végén ketten Kovács Sándorral. Ezt a mi negyedik félévünket töltöttük ott,  abban a kissé szűkös, négyhelyiséges lakrészben. Volt benne két egyforma méretű szoba, egyikbe éppen hogy befért két ágy, a másikba egy kétszemélyes tanulóasztal, s egy kis „tanácskozóasztal” két fotellal. Külön toalettje volt, s ez a három helyiség egy kis előszobából nyílt. Alkalmas lett arra, hogy az ebéd utáni, helyben főzött kávémat elfogyasszuk, azokkal a fiúkkal és (főleg) lányokkal, akik odáig elmehettek a földszinten. Évfolyamtársnőkkel és azokkal, akik a környező évfolyamokból hozzánk csatlakoztak. Epizódok sora lenne felidézhető ebből a fél évből, de most csak egy emlékezetes. Az, amikor egyik évfolyamtársnőnk egyik délután a szőnyegen ülve mondta  valamilyen fellépése előtt Juhász Ferenc Anyám c. versének részleteit.  Aztán az ötödik félévben visszaköltöztünk a negyedik emeletre, s én Pásztohy Domi szobatársa lettem.  Arra már nem emlékszem, hogy kik laktak ott utánunk.

c.,  NK - néhány  memoRzsa -  aktualizálva

   A ma reggeli (2015.10.16.) netbolyongás közben elkerülte a figyelmemet a vaol.hu egyik írása. Szerencsére Kiss János felhívta rá a figyelmemet. Itt az url-je: http://vaol.hu/kultura/remenyteljes-bibliografia-a-85-eves-festomuvesz-horvath-janos-koszontese-az-egyetemen-1733094

S ha már összekapcsolódott a két időszak, akkor még egy url is ide illik, amiből (Jánosnak köszönhetően) kőszegi érdekességek (érdekeltségek) derültek ki volt tanárunkról. http://www.koszeg.hu/hu/aktualis/hirek/kaveszunet-horvath-janos-festomuvesszel-8520.html

„Hálából” a beszélgetésük elolvasása után, néhány emlékmorzsát írtam a válaszlevelembe. Ezeket: Sok minden tartozik a személyéhez. Azon túl, hogy csodáltuk a Fiat Coupé-ját, két féléven át oktatott is bennünket. Egyszer rajzra, hogy a szegény klubkönyvtáros maga tudjon pl. plakátot rajzolni. Emlékszem, hogy betűket írtunk laposra faragott fapálcikával, s  szép keskeny lett a kerek betűk teteje és alja, az oldala meg széles. A másik félévben pedig   az esztétika tárgysorozatunknak tartotta a képzőművészeti esztétika részét. Az én referátumom témája Rembrandt volt, s rendhagyó módon nem írtam le szó szerint, hanem meghagytam az előkészítő fázisában, azaz a cédulázott anyag képében. S arra készültem, hogy majd szabadon beszélek, a cédulákba bele-belepillantva. (Minő nagyzolási terv.) Így is lett, de épp azon a szemináriumi órán valami fontos dolga lett az épületben, s magunkra hagyott bennünket, mondván, hogy úgyis csak hallgatna, vagyis tegyük a dolgunkat. Tettük. Visszaérve pedig zavartan mutattam meg neki a fecniket, s az illusztráló albumokat és diákat, mentegetőzve, hogy nincs teljes szövegem. Nem kifogásolta, átnézte a papírokat,  beírta az ötöst. S még eszembe jut egy akkori csoportos kiállítás, ahogy több képzős tanár képei voltak láthatók az akkori Megyei Tanács egyik termében. Szalay direktor úr tartotta a megnyitót, de egyik-másik mondatba kicsit belebotlott. Dr. Kiss Gyula  írta meg neki, s kis gonoszságból tett bele egy-két bonyolultabb körmondatot. Ezt onnan tudtuk, hogy ott sertepertélt köztünk az akkor ált. iskolás Virág, jóban volt a lányokkal, s ő sugdosta a titkot.

Utólag kezdtem keresni az indexünkben az említett első tantárgyat, a rajzot,  de nem találtam. Alighanem valamelyik gyakorlati tárgyunknak lehetett a részlete, néhány órás betéte az, ami felidéződött bennem. Annak pedig örülök, hogy a 85. születésnapját ünneplő Horváth Jánosról hírt kaptam, s most tovább is adhatom. Mellékelve hozzá két fotót is, ahol talán látható néhány ismerős arc.

 

A képen lévő ismerősök: balról a második Kiss János, aki a velünk párhuzamos tanító évfolyamba járt, majd a kőszegi MÁV Gyermekotthon igazgatója lett.  Könyvet is írt az intézmény történetéről. Mellette Horváth János. A mögöttük lévő sor jobb szélén pedig természetesen Benke Éva tanárnő, mellette a könyvtár jelenlegi és egykori vezetője, azaz a sor végén dr. Tóth Gyuláné Király Katalin.

 

1. d. A nyaklánc, aminek szabad akarata volt.

A szóba hozott nyaklánc ezüstből vala, s tán a mutatvány tulajdonosáé volt, azaz Kucska Ferencé. A mutatvány abból állt, hogy Feri a láncot félbe fogta, azaz a két szabad végét egybefogva lógatta. Majd a hurkos végét az asztalra téve lassan körbetekerte az asztal síkján a láncot, csigavonalban. Így máris két hurok képződött a közepén. Az volt a feladatunk, hogy úgy tegyük az ujjunk hegyét a két hurok bármelyikébe, hogy utána Feri a láncot ne tudja elhúzni, hanem az akadjon meg az ujjunkban. Bárhova is tettük az ujjunkat, ezt sose tudtuk elérni. Feri minden alkalommal elvitte a láncot az asztalról. Hiába firtattuk a titkot, mindig az volt a válasza, hogy a láncnak szabad akarata van. S hiába figyeltük akárhányszor, a trükk nem derült ki. Néhány évvel később, a Geó könyvtárosaként találtam meg a választ, a mutatvány megoldását  egy geometriai és logikai rejtvényeket tartalmazó könyvben.

e., A menza

   Ami a mi időnkben a főépület szuterénjáben volt, hasonlóan a tornateremmel és az öltözőkkel. Az ebédlőhöz rövid út vezetett a főbejárattól, a porta mellett. Túl sok asztal nem volt benne, de a meglévők többsége 8-10 személyes volt. Ez azért érdekes, mert az első időben – talán két évig is – az ebédért nem kellett sorba állni. Elég volt leülni a szabad helyekre, azaz tömören feltölteni a helyeket. Tálban kaptuk a levest, ami, ha ízlett, még repetázható is volt. Ugyanígy a tésztát és a főzeléket. Ennek pedig az volt az előnye, hogy mindenki az étvágya és a kapacitása szerint szedhetett, vagyis ritkán maradt felesleg, és ritkán maradt bárki éhesen. (Arra viszont nem emlékszem, mi történt ekkor a szennyes edénnyel.)

   A reggeli és a vacsora természetesen a sorbaállás után volt elérhető. A heti kétszeri hidegvacsorát pedig folyosórészenként külön kellett átvinni a kollégium étkezőhelyiségébe. Azért kétszer, mert  csütörtökön -   gyakorlati nap lévén -  nem értünk volna vissza a különböző helyszínekről vacsoraidőre.

   Egyes kósza hírek szerint (pl. időnkénti igazgatói közlések) összefüggés volt a kollégiumi energiafogyasztás, azaz késői fent levés és elektronikus eszközhasználat, valamint a menza minősége között. Ha tehát pazaroltuk az energiát, romlott a kaja minősége. Ugyancsak ösztönözve voltunk az előre láthatóan fel nem használható étkezési jegyek leadására, de ugyancsak ezzel a fenyegetéssel. Ezért aztán eredménytelen is maradt. Ha bármelyikünk elutazott, a jegyét közfelhasználásra ajánlotta fel.

   A kiszolgálás megszűnése minden bizonnyal a konyha dolgozóinak a munkáját egyszerűsítette, s egyúttal olcsóbb is lett a teljes étkeztetés. Hiszen ekkor a repeta leginkább az étkezési idő vége felé volt lehetséges, s akkor is korlátozott mértékben. Emlékezetes pl. az a vacsora, tán az ötödik félévünk végén, amikor egyik társunk Kálmán Tanár Úrnak öltözött, s még a stílusát is utánozta. Ezt a konyha hölgyei – értékelve a humort – külön repetával jutalmazták.

 

 

f., Téli terepgyakorlat

   A képzés része volt a harmadik félévet kezdő héten egy ötnapos terepgyakorlat. Az összegyűjtött információim szerint legalább négy helyszínen voltunk, s nem is teljesen a névsor szerint szétosztva. A négy helyszín: Bük, Gencsapáti, Sárvár és Vép. Azért gondolom a nem névsor szerinti elosztást, mert a 2. csoportból pl. Szabó Marcsi Bükön volt, Wehner  Tibor Vépen. (Szíves közlésük alapján.) Sárváron pedig többségükben az első csoportbeliek. Egy körleveles kérdést illetve kérést küldtem szét ennek az egy hétnek a tartalmára vonatkozóan, de válaszokat alig kaptam. Így annyi derült ki, hogy Bükön és Vépen ugyanúgy egy felmérést készítettünk, ahogyan Gencsapátiban is, ahol mi voltunk néhányan. Beosztották számunkra az utcákat, s délutánonként, a koraestébe nyúlóan párosan  jártuk a házakat, családokat. Háromféle kitöltendő kérdőív is volt, egyikünk vezette a kissé szabadon áramló-társalgó kérdezős beszélgetést, a másikunk írta be a válaszokat a megfelelő helyre. Este pedig mi a frissen létesített klubkönyvtárba mentünk, ahol első munkaévét töltötte a két évvel felettünk járó, furcsa tekintetű Szép Feri. Talán egy vetélkedő is volt egyik este, amit talán Vajna Pali vezetett. A kérdőíveket azután valamikor március folyamán összesítettük, s megfogalmaztunk róla egy kis  összegző áttekintést a község vezetői számára. S  másodlagos hasznosítása lett a szövegnek a soron következő házi TDK-konferencián, ahol én olvastam fel a megfogalmazott következtetéseinket.

 

g., Dalszövegek

   Az évfolyam hagyományápoló és hagyományépítő tevékenységének jellegzetes eleme volt a dal, a népdalok közös éneklése. Ezek sorában készen kaptuk az A csikósok, a gulyások c. dal szövegmódosítását, négy szót, a „lám én szegény népművelő”-t. Valaki(k) azonban -  (eddig nem sikerült pontosítani) -  írt(ak) hozzá még egy versszakot: „Szombathelynek közepében tanítókiképző / Cafrangokat osztogatnak sok állami pénzből / Egyik portás, másik docens, a harmadik dékán / Stencil Józsi kapaszkodik felfelé a létrán”. Ez a költői tevékenység aztán folytatódott is: „Beérett az alma mater / Mert itt tanít sok jó káder /Sötét van, de milyen / Gyere babám, menjünk el innen”.   Majd a harmadik szöveg, s ezt tapintatból hiányosan idézem: „ ……..  ………., Krisztus bérgyilkosa / Igazgatóságunk fizetett cinkosa /Mennyi rosszban vagyon a te akaratod / De mi már elmegyünk, seggünk kinyalhatod”. A második dal eredetije  a Leszakadt a pincelakat kezdetű, a harmadiké természetesen a Nem szoktam, nem szoktam. A továbbiakban is keresnünk kellene a költők (átköltők) személyét. Feltételezésem szerint mindháromban benne volt Gáspár, s ezt részben László meg is erősítette. A harmadik szövegről rémlik neki a társszerzősség. Az elsőt valamelyik tanítós fiúhoz kötné, a másodikról semmi se jutott eszébe. A keresés azért is ildomos lenne, mert a szövegeket az utódaink átvették, elfogadták, énekelték.

h., Puskák a Könyvismeret vizsgáin

   A könyvtár szak elméleti tárgyai hárman voltak: könyvtártan, könyvismeret és könyvtári feldolgozás. Mindhárom tárgy négy féléves volt, végigkísérte a tanulmányi időnket. (Szemben a rövidebb kifutású népművelési tárgyakkal.) Mindhárom tárgy tematikájára jól emlékszünk, felidézése feleslegesnek látszik. Az első és a harmadik elnevezése is időtállónak bizonyult, a második – e rövidke írás tárgya - később a könyvtári tájékoztatás nevet kapta.

   A könyvismeret tárgy a második félévben lépett be az index-be, s az ötödik félévig benne is maradt. Három vizsgával, és egy aláírással zárult, ez utóbbi a harmadik félév végén. A vizsgák komoly megterhelést jelentettek valamennyiünknek, hiszen az egyes tudományterületek tájékoztató apparátusának (első- és másodfokú bibliográfiáinak, kézikönyveinek és szakfolyóiratainak) főbb jellemzőt, adatait bele kellett gyömöszölni a fejünkbe, arra a pár napra, ami a tanulással a vizsgáig eltelt.

    Két máig ható nyoma maradt meg a vizsgáknak az emlékezetemben. Az egyik egy parafrázis, vagy inkább elbeszélés, bizonyos Zwittingerné és valamilyen Sándor liesonjáról, amit két fiú alkotott és adott elő a májusi vizsgaidőszakban. Egy mondata valahogy így hangzott: „Majd azt lehetett Horányi, hogy lePetrik egymást.” Sajnos a szöveg elkallódott.

   A másik emlék pedig a puskakészítés. A rengeteg összefüggéstelen adatot alig lehetett megjegyezni. Sokan ezt segédeszközök igénybevételével oldották meg. A lányok zsebkendőbe csomagolták a bolhányi betűkkel lejegyzett könyvészeti adatokat, vagy a combjukra ragasztották, s a miniszoknya fedezékéből próbálták sillabizálni. Voltak, akik tételenként egy-egy fekete golyóstoll köpenyébe karcolták bele tűvel vagy körzőheggyel. Ez idő alatt szerintem meg is tanulták. S két igazán találékony megoldás is említésre méltó. Az egyiket az előttünk járó évfolyam egyik fiúja találta ki. Szabványos A5-ös írólapokra készítette el az összes kidolgozott tételt, majd azokat  növekvő számsorban biztosítótűvel a zakója belső oldalára tűzte. A kihúzott tételt elkezdte kidolgozni a vizsgán kapott üres lapra, majd egy idő után nagyon figyelmesen végigtapogatta a saját lapjait, s a sorba rendezettek közül leszakította a tételének megfelelőt. Ezután már csak ki kellett cserélnie a két lapot, s következhetett a felelet.

   A másik, s igazán korszerűnek is tekinthető próbálkozás két évfolyamtársunk nevéhez fűződik. Ők legépelték a tételeket, majd az oldalakat fotózták,a laborban  kicsinyített másolatokat állítottak elő belőlük, törekedve a megfelelő denzitásra, azaz a jó felbontóképességre, olvashatóságra. Ők természetesen lebuktak. Levontuk a következtetést: Káldi János tanár úr a hagyományok tisztelője, nem szereti a modernkedő megoldásokat.

 

 

i., Egy nyári tanfolyamról

   Ezt  képet Vitéz Vilmostól kaptam, azután, hogy egy közbülső találkozójukat tartották Székesfehérvárott 2014-ben, s két órát én is időztem velük.  A cd szerkesztése közben lett újra aktuális a fotó tartalma, s mivel se a látható személyek felére nem ismertem rá, se a helyszínt és alkalmat nem tudtam kitalálni, segítségül fordultam Vilihez. Válaszának ide vonatkozó része:

„Ami pedig a konkrét kérdést illeti: a felvétel Szombathelyen készült 1970 vagy 1971 nyarán, amikor is egy színjátszó rendezői tanfolyamot szervezett Benke Éva. Az Ő meghívásának tett eleget az az ősz hajú úr, aki Kőszegi Imreként volt ismert a Színművészeti Főiskola mozgástanáraként. A képen balról haladva Szép Laci látható trikóban, mellette Vajna Pali és Horgos Klári, aztán két környékbeli fiatal, Török Gabi és Én, valamint egy megyebeli műv.ház igazgató. Benke Évától balra egy András keresztnevű fiatalember látható, Kőszegi Imrétől jobbra pedig az András keresztnevű párkapcsolata (ha jól emlékezem!) Az alsó sorban pedig akit ismerek: Kutschera Évi, Eisenberger Erzsi és Márfi Ibolya. A többi tanító szakos hallgató. Nevükre már nem emlékezem.”

  Viszontválaszomban az időpontot én 1970 nyarára tettem, tekintettel arra, hogy  akkor lehettek mindannyian egyszerre Szombathelyen. S tegyük hozzá Vilmos felsorolásához, hogy Kutschera Évitől számítva a harmadik Kiss Klári és a negyedik Szajp Vali. Márfi Ibolya mellett pedig a szemüveges lány minden valószínűség szerint a végzős tanító szakos Kocsis Jolán, aki nekem Kőszegen a gimnáziumban volt négy éven át osztálytársam. Így már csak öten maradtak anonim állapotban

 

 

Tanárainkról

Polák István: Általánosságok

    A cd-készítés hosszúra nyúlt időszakában néhányszor felmerült annak a gondolata, hogy necsak magunkról írjunk, hanem a tanárainkról is, azokról, akiknek a tanítása, egyénisége mélyebb nyomot hagyott bennünk. 2016 februárjának elejéig azonban egyetlen ilyen írás se született  (a grafomán szerkesztő a kivétel). Ekkor küldött Csider Sándor egy összefüggő anyagot, a velemi kopjafáról. Ezen a kopjafán ott van dr. Kiss Gyula és Bödey Imre neve is.  Ezzel vált lehetőséggé, azaz kényszerré egy új mappának, ennek a mappának a kialakítása. Azzal is számolva, hogy meglehetősen üres, hiányos lesz. Első elemként  került tehát bele a Sándor által küldött képes beszámoló. Önálló fejezetként szerepel, képekkel és Sándor 2011-es beszédével.

   S hogy ne árválkodjon magában, lett mellette egy másik is, egy összeállítás a Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesületről. Hiszen ők állították és gondozzák a kopjafát, nevükkel és tevékenységükkel ápolják tanárunk emlékét is, amellett, hogy életben tartják, átmenteni igyekeznek a népművelőség éthoszát. (Hű, ez bizony fellengzősre sikeredett.) Ennek a másik fejezetnek az anyaga az egyesületi honlapra irányítja rá a cd-olvasók figyelmét, s áttekinti az egyesület azon ténykedését, amivel a képzésünk évfordulóinak megünnepléséhez hozzájárult.

   Idáig érve meg kell jegyezni, hogy az előző mappa két fájljának itt is helye lehetne. Vegyük úgy tehát, hogy itt is vannak. Benke Éva tanárnő és dr. Kiss Gyula tanár úr fájljai, valamint azok a mondataim, amiket róluk az első táskában írtam, a teljes tanári névsor után.

   Menet közben a fejezet gyarapodni kezdett. Került bele egy írás Szalay Lászlóról, egy közvetett anyag Horváth Margitról, s több egyéni portré.

Tartalom

A velemi kopjafa (Csider Sándor)                                                                             2

A Dr.Kiss Gyula Kulturális Egyesület (Polák István)                                            7

Szalay László  (Polák István)                                                                                      9

Horváth Margit (Összeáll: Polák István, Képek: Csider Sándor)                       13

Czimbalmos Andrásné (Polák István)                                                                    28

Orbán Lászlóról (Csider Sándor)                                                                             32

Takács Miklós                                                                                                              33

Dr.Tóth Gyuláné Király Katalin – dr.Tóth Gyula (Polák István)                      35

 

 

Csider Sándor: A velemi kopjafa

 

     A Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület 1977-ben kopjafát állított a velemi továbbképző ház kertjében a jelentősebb életutat  bejáró, példaadó népművelők emlékére.  A kopjafára erősített lemezre vésik a neveiket. Dr. Kiss Gyula tanár úr neve is megtalálható a táblán.

    Az Egyesület tagjai minden év decemberében megkoszorúzzák a kopjafát, s ott emlékező beszédet tartanak. 2011-ben én mondtam a beszédet.

 

Dr. Csider Sándor megemlékező beszéde a velemi kopjafánál

(részlet)

2011

Hagyomány már, hogy az év végéhez közeledve találkozunk  itt Velemben. Számot adunk arról, mit tettünk az adott évben és szót váltunk a terveinkről.  Nemcsak magunkkal találkozunk ilyenkor. Elődeinkkel is, akikhez mérjük tetteinket. A szakma már nem élő legnagyobbjai előtt tisztelgünk. Minél mélyebbre hajolunk előttük, annál magasabbra jutunk. Minél többet merítünk munkásságuk hagyatékából, annál gazdagabbak leszünk.

Velembe, e számunkra szent helyre, velük együtt vonultunk el  egymástól okulni, erőt gyűjteni, hitet meríteni vagy vigasztalódni, sikereket ünnepelni.

Rituális hely ez. Egy fiatal – s már kihalófélben levő, de talán megújulni képes –szakma képviselőinek összejövetelei zajlottak, zajlanak itt a kő- és a faragóházban s fák alatt meghúzódó kopjafa körül.

A réztáblán szereplők életútja olyan alap a számunkra, melyre építkezhetünk.

Mindegyikük pótolhatatlan. Úgy, ahogy  Ők éltek, dolgoztak, már senki nem tud.

Gyakran nosztalgiázunk, de nem lehetünk nosztalgikusak. Emlegetünk korábbi„szép időket”, de nekünk a mai viszonyok között kell építkeznünk, az általuk adományozott építőkövekből új házat építenünk.

Sokat kaptunk tőlük. Albert Schweitzer írja:

„A bennünk lakozó szelídség, jóság, megbocsátó készség, igazság, hűség, a szenvedések tűrése nagyrészt azoknak az embereknek köszönhető, akiknek életében megláthatjuk ezeket., olykor jelentős, olykor jelentéktelen események során. Egy életté vált eszme szikraként pattant lelkünkbe, s lángra gyújtotta bensőnket.”

Népművelők voltak ők a szó legnemesebb értelmében. A gondjaikra bízott közösségek életminőségének javítói. Mások szolgálatára adták  az életüket, úgy teljesítették ki magukéit. Vallották, hogy „az élet abban az arányban gazdagszik, amilyen arányban elszórják.”, hogy az „ember mindent csak valakiért csinál…, valakiért törekszik, önmagunkért, csupán nem érdemes.”

Olyan hivatás a miénk, mely csak úgy működik, akkor eredményes, ha a gyakorlója egész lényét áldozza fel. Mert itt nem elég tudással rendelkezni. Erényesnek is kell lenni. Osztozni a velünk élők sorsában, együtt érezni velük,

A népművelő munkaidőt alig ismer, emberi kapcsolatok élesztője, kapcsolati hálók erősítője. Hagyományokat őriz, de minden haladó új iránt fogékony.

Elméletileg felkészült, mégis a mindennapok gyakorlatában él. Az egyének és csoportok lélektanának és a társadalom mozgatórugóinak ismerője.

Együttműködést kereső, de a vélt jóért, az egyetemes értékekért minden hatalommal ütközni is képes, rebellis fajta.

 

            Mintha ismerne bennünket Hamvas Béla amikor ezt írja:

„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen”

 

A világ fordulóponthoz érkezett. Soha nagyobb szükség nem volt azokra, akik a jó felé igyekeznek billenteni a sorsát.

Mi nem sodródhatunk az eseményekkel és nem állhatunk szakadékba vezető utak élére. Adjunk oltalmat, megnyugvást az embereknek e viharos időkben s egyúttal rázzuk fel őket, késztessük jó ügyekért való cselekvésre.

Szomorúak vagyunk, mert nem vagytok már közöttünk, de ugyanakkor öröm is él bennünk, hogy veletek dolgozhattunk, ismerhettünk benneteket, a barátaink voltatok, együtt ettünk, ittunk, énekeltünk, hajnalokig beszélgettünk.

A szertartás azután kezdődik, miután eljövünk e kopjafától. Tőlünk függ, mit váltunk valóra az itt megerősödött hitünkből.

Egyikünk sincs egyedül. Veletek és egymással vagyunk. Így énekel a Bojtorján Együttes:

„Egyszer megszülettünk, ezért majd egyszer meghalunk. Adj hálát érte, hogy még együtt vagyunk. Mert volt már pár utunk és sok mindent tudunk, legfőképpen azt, hogy összetartozunk.”

 

                                                                                                  Dr. Csider Sándor

 

Polák István: A Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület

Információk két honlap alapján:

http://www.drkissgyula.hu/

   Az emlékkönyv első lapjára 1989. május 29-én írtak, az eddigi utolsót 2015. április 27-én. A hivatalos cégbejegyzés dátuma 1991.

Egy viszonylag friss bejegyzés a honlapon:

Horváth Margit előadása

Készült: 2014. november 25 | Találatok: 51

Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület és a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ Könyvtár és Levéltára
szeretettel meghívja Önt az Egyetem tanácstermébe (Szombathely, Károlyi Gáspár tér 4. B épület)
2014. november 26-án (szerdán) 15:00 órára, ahol
SORSOM AZ IFJÚSÁG
címmel

Horváth Margit
főiskolai tanár, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola egykori főigazgató-helyettese beszél életútjáról, hitvallásáról.
Házigazda: dr. Csider Sándor nyugalmazott főiskolai docens.
Közreműködnek:
Csorba Katalin, Szombathelyi Madrigál Kórus Egyesület énekese,
Horváth Jánosné, a tanárnő tanítványa, a Mesebolt Bábszínház nyugalmazott igazgatója,
Rasperger József grafikus

 

A továbbiakat a honlapra látogatók láthatják. A krónika, a letölthető dokumentumok, benne az egyesület alapszabályzata és a 2005-től induló képgaléria mutatja be az egyesület ténykedését. Magánvéleményem, hogy egy kissé gazdagabb, élőbb is lehetne. De Talán az elevenség a facebook-url-ről fog látszani.

https://www.facebook.com/Dr-Kiss-Gyula-Kultur%C3%A1lis-Egyes%C3%BClet-409237662545988/

Igen, kissé élőbb, frissebb. De csak 2014 januárja utáni eseményeket mutat be.  Látható, hogy az egyesület által alapított és évente kiosztott Közösségi Kultúráért Díjat kik kapták meg az elmúlt három évben. Idén huszonharmadszor adtak át díjakat, tizenegy díjazottnak.

 

 

 

A képzéshez, az évfolyamunkhoz is köthető tevékenységük:

• http://www.savariaforum.hu/tartalom/cikk/2629_a_legendas_tanarra_emlekeztek

 

Részlet a honlapról:

A legendás tanárra emlékeztek

Kitüntetések a dr. Kiss Gyula emlékkonferencián

www.savariaforum.hu 2007.02.03.13:42

Ünnepséget és emlékkonferenciát rendezett a Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület a Berzsenyi Dániel Fõiskolán múlt szombaton. A jeles népmûvelõ születésének 85., halálának 20. évfordulóján volt tanítványok, egykori kollégák, népmûvelõk, országos szaktekintélyû közmûvelõdést irányító szakemberek emlékeztek a legendás fõiskolai tanárra, Dr. Kiss Gyulára.

Elõször a fõiskola emléktáblájánál koszorút helyeztek el a megemlékezõk, majd Tanai Erzsébet népdalokat énekelt. Horváth György, a város kulturális bizottsága és a Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület elnöke így idézte meg a legendás fõiskolai pedagógus alakját: „Köztünk lehetne még, de aki életében két végén égeti a gyertyát, mint õ, az sajnos hamar elmegy.” „Az egykori Faludi gimnazista, késõbbi fõiskolai tanár, népmûvelõ, folyóirat-szervezõ, mûemlékvédõ kirándulásai is legendásak voltak. Amikor Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe vitte népmûvelõ szakos hallgatóit, az országjárást a csempeszkopácsi templomban kezdte. Mert az ember már csak olyan, hogy a hozzá közel lévõ dolgokat nem becsüli.” A szakmai konferencia résztvevõi a fõiskola új aulájában gyûltek össze, ahol Pásthi József, az Ikervári Általános Mûvelõdési Központ igazgatója Veres Péter „Ha nem lehettél szálfa” címû versével indította az emlékkonferenciát. A meghívottakat prof. dr. Gadányi Károly, a Berzsenyi Dániel Fõiskola rektora köszöntötte, majd személyes hangvételû beszédében idézte meg Gyula bácsi legendás alakját, akivel ismeretségük még 1972-ben kezdõdött. Kiemelte a fõiskola hajdani tanárának, kollégájának folyóirat-szervezõ, mûemlékvédõ, honismereti kutató munkáját, sajátos egyéniségû, senki mással össze nem téveszthetõ pedagógusi alakját, akinél az index elõbb röpült ki a folyosóra, mint a vizsgázó diák. A fõiskola rektora a polihisztort tisztelte benne, aki ismerte az ország minden zegét-zugát, az erdélyi templomokat éppúgy, mint Aquila János õrségi, s Mura-vidéki freskóinak világát. Szakmájában nemzetközi hírû szaktekintélynek számított.

 

• Egyik szervezője, közreműködője volt az egyesület a két képzéstörténeti találkozónak 2001-ben és 2011-ben. Mindegyik konferencia anyaga megjelent, a cd egy másik helyén, a 3. táskában (az első mappa második fájljában) részletes ismertetés olvasható róluk.

 

• Szervezeti lehetőséget biztosítottak 2007-ben a Nagy Gáspár-emléktábla megalkotásának anyagi hátterét segítő pályázathoz.

 

• A Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület szerzői délutánt tartott az egyetemen

2015, június 2 - 06:13 | mano

Megjelenési adatok

Megjelenés dátuma:

2013-02-28

Forrás (Link):

https://www.youtube.com/watch?...

Csider Sándor főiskolai docens mutatta be a az egyesületi tagoknak a
Varázshegedű című kötetét. A versek a szeretet versei, amelyek az
együttérzésről, az adni tudásról, az emberi kapcsolatok szépségeiről,
valamint a megbocsátani tudásról szólnak.

 

 

 

 

Polák István: Szalay László (1928-2009) (Részlet a Nemescsó múltjából c. dokumentációból. Képek: Csider Sándor.)

 

 

   A nemescsói iskola tanítója az 1948-1949-es tanévben.

    1929-ben született a közeli Szakonyban. A kőszegi tanítóképzőben végzett 1948-ban, majd rövid ideig Csepregen volt tanító. Innen került a községbe. Az ide kerüléséről egy interjúban így beszélt: „… egy színtiszta evangélikus faluba, Nemescsóra kerültem. A templomban hallgatott meg a presbitérium. Az evangélikus tiszteletes, akivel jóba lettem, (Baráth Pál – szerk. megjegyz.) bemutatott, elmondta, hol és milyen eredménnyel végeztem, amikor felállt egy bajuszos férfi, Kajtár Józsi(?) bácsi, és azt kérdezte: hát rendben van, a tanítói oklevél az jó, de még mit tud? Zavarba jöttem, nem értettem, mi az, hogy ’még mit tud’. Aztán a tiszteletes súgott, s hamarosan kiderült, hogy ’tudok még’  kórust, bábcsoportot, színjátszó együttest vezetni. Pezsgő életet szerveztem, megszeretett a falu, de itt sem maradhattam sokáig, mert ’kiemeltek’, Kőszegen lettem művelődési és népművelési csoportvezető a városi tanácsnál.”

Ezután a megyei művelődési osztályra került népművelési csoportvezetőnek. 1963 januárjától a már akkor negyedik éve felsőfokú Szombathelyi Tanítóképző Intézet igazgatóhelyettese lett, elsősorban az 1962 szeptemberében elindított népművelő-könyvtáros képzés irányítása és teljes megszervezése volt a feladata. 1964-1988 között az intézmény igazgatója. Ez idő alatt a 80, majd 300 diákkal működő intézetet 2500 fős főiskolává fejlesztette. (A főiskola előbb a pécsi intézmény kihelyezett tagozataként működött, majd Berzsenyi Dániel Tanárképző főiskola néven, jelenleg a Nyugat-Magyarországi Egyetem, Savaria Egyetemi Központ nevet viseli.) Több nagy beruházás fűződik a nevéhez, a B és a C épület, a két kollégium, a Bolyai Gyakorló iskola, az oktatástechnikai centrum létrehozása. Vezetői tevékenységének kezdetétől az intézmény fontos kutatási területe volt a korszerű technika felhasználása az elméleti és gyakorlati oktatásban. Itt készült az első oktatás-technikai jegyzet. A képzés minden szintjén elsőként vezette be és oktatta az oktatástechnika, majd az oktatástechnológia című tárgyat. A videomagnó pedagógiai alkalmazásának úttörője, az országban elsőként alkalmazta. Még a filmművészeti főiskola oktatói is innen szerezték első tapasztalataikat. Egy ideig, 1973-1981(?) között, párhuzamosan vezette az UNESCO által létrehozott és támogatott veszprémi Országos Oktatástechnikai Központot. 18 ország vett részt azon az UNESCO-konferencián, amit Szombathelyen szervezett „Technika a pedagógusképzés szolgálatában” címmel. Nyugállományba vonulás után is szívén viselte az intézmény sorsát, támogatta egyetemmé válását.

 

 

Idézet a képzés 50. évfordulóján rendezett kiállítás megnyitójából, Barki Katalin könyvtárigazgató gondolataiból:

 

„Emlékezünk Szalay Lászlóra, aki 25 éves vezetői munkája során mindig arra törekedett, hogy a fejlesztésben elsők legyünk, újat hozzunk, kialakítsuk és követhetővé tegyük a szombathelyi modellt. Az intézménybővítés mellett elkötelezett volt az oktatás módszertanának megújításáért a képmagnó, a zártláncú televízió, az oktatástechnikai központ létrehozásával, külföldi kapcsolataival. Tevékenységének eredményeként vált működőképessé a nagyszabású Országos Oktatástechnikai Központ. Az UNESCO-ban végzett tevékenységével nagyban hozzájárult a hazai szakemberek külföldi tanulmányútjaihoz.

Fejlesztő-oktató tevékenységéért számos kitüntetést kapott, melyek közül is kiemelkedik a 2008-ban átvett MAGYAR KÖZTÁRSASÁGI ÉREM TISZTI KERESZTJE.”

 

(Forrás: Barki Katalin: Képzéstörténeti mozaikok.  In.50 éve indult Szombathelyen a népművelő-könyvtáros képzés. Szombathely, Savaria University Press, 2013. 162. p.)

 

 

 

2002

Horváth Margit (Összeállította Polák István. Képek: Csider Sándor)

 

A Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület és a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ Könyvtár és Levéltára
 szeretettel meghívja Önt az Egyetem tanácstermébe (Szombathely, Károlyi Gáspár tér 4. B épület)
 2014. november 26-án (szerdán) 15:00 órára, ahol

SORSOM AZ IFJÚSÁG
 címmel

Horváth Margit
 főiskolai tanár, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola egykori főigazgató-helyettese beszél életútjáról, hitvallásáról.
Házigazda: dr. Csider Sándor nyugalmazott főiskolai docens.

Közreműködnek:
Csorba Katalin, Szombathelyi Madrigál Kórus Egyesület énekese,
Horváth Jánosné, a tanárnő tanítványa, a Mesebolt Bábszínház nyugalmazott igazgatója,
Rasperger József grafikus

A beszélgetés megtekinthető-meghallgatható az alábbi url-en:

http://videotorium.hu/hu/recordings/details/9588

   Tartalma majdnem egyenértékű egy részletes írott pályaképpel, sok tekintetben több is annál. Különösen gazdag a tanárnő családjáról és ifjúkoráról szóló rész, ebből következően kevesebb idő jutott az amúgy is ismert oktatói és vezetői évtizedekre és az aktív nyugdíjas időszakra. S az ott látható, vetített képekből van itt egy kis válogatás.

 

 

A publikációs lista  forrása az 50 éve indult Szombathelyen a népművelő-könyvtáros képzés c. kötet. Szombathely, 2013. Savaria University Press.

 

Polák István: Czimbalmos Andrásné – Lenke „néni”

   A szárnyas idő 128. oldalának tanúsága szerint 1967-1974 között volt a Könyvtári Tanszék oktatója. Takács Miklóst váltotta a Könyvtártan c. tárgy előadó tanáraként, a 3-4. félév anyagát adta elő. Ugyanekkor a könyvtári gyakorlatok felelőse is volt. S mivel a kollégiumban lakott, másodállásban a lányok „kollégiumi nevelőtanára” is lehetett.

    Egyénisége és alkata teljes összhangot mutatott. Szikár alakja és csendes, belső derűvel és néha szarkasztikus mosollyal kísért magatartása maradt meg az emlékezetemben,  az enyhe raccsolással együtt. Sok időt áldozott ránk, hiszen ő vállalta a könyvtáros diákkör tanár-vezetőjének a szerepét is. Hetente (vagy kéthetente) jöttünk össze az esti órákban a földszinti folyosó végén lévő szemináriumi teremben, ahol egyébként a könyvtári feldolgozás gyakorlatai is voltak. Szakcikkeket annotáltunk, peremlyukkártyás A/5-ös lapokra írva, amikből pár darabot nemrég iratselejtezés közben találtam meg itthon, nagy meglepetésemre. Ezek az annotált cikkleírások azután belekerültek a diákkör által elkezdett könyvtári témájú bibliográfia anyagába. Ő volt a konzulense az 1970-es házi diákköri konferencián elhangzott két előadás dolgozat-változatának is. Ezeket az előadásokat Mlakár Erzsébet és Nádori Erzsébet tartotta.

   Amikor – a harmadik félévben – konzulenst és szakdolgozat-témát kellett választani, annak érdekében is, hogy annak egy részét a félév végére évfolyamdolgozat formájában megfogalmazhassuk, (s ezzel mintegy belekóstolhassunk az elképzelt témánkba, hátha kiderül menet közben, hogy rosszul választunk), én a mikrofilm könyvtári alkalmazását képzeltem el, mint hozzám illő témát, s konzulensként őt. Az év végére írtam  egy összefoglalót a mikrofilmekről és mikrokártyákról, különös tekintettel a felvevő és leolvasó készülékekre. A továbbiakban azután ebből semmi sem került bele a dolgozatba. A hatodik félév négy gyakorlati hónapját az akkor nagyon új Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtárban kezdtem, az itteni két hónapban két-két hetet töltve a feldolgozó, az olvasószolgálati és a módszertani csoportban, majd a gyerekkönyvtárban. Eközben meg tudtam ismerni a konkrét könyvtár mikrofilmtárának akkori állapotát is, s testközelbe kerültem a téma irodalmával is. Úgy emlékszem, hogy ebben a félévben szinte nem is találkoztam Lenke nénivel a téma ürügyén.

   A két hónap folyamán tehát összegyűjt a nyersanyag, már csak fogalmazni kellett. Erre pedig a következő másfél hónapban volt jó lehetőségem, amikor Kőszegen folytattam a gyakorlati félévet, a Jurisich Vár Művelődési Központban. Május közepéig meg kellett fogalmaznom a dolgozatot, mert a gyakorlati időm végén volt az utolsó előtt, azaz az ötödik ifjúsági filmnapok egy hétig tartó rendezvénysorozata. Előtte tehát esténként fogalmaztam és gépeltem, akkor, amikor nem valamelyik klub vagy öntevékeny csoport foglalkozásán voltam. Magam gépeltem a dolgozatot a hivatali írógépen május elején az esti órákban, s az öt példányt Ruszka Erna kőszegi könyvkötő kötötte be. A beadáskor Lenke néninek is adtam egy papírkötésű példányt. Elolvasva annyit mondott, hogy nem egészen erre gondolt,  s adhattam volna rövidebb címet is. (Én ugyanis címként kezeltem az előzetes témamegjelölést: Egy nagyobb vidéki közművelődési könyvtár mikrofilmtárának kialakítása és használata, szerepe a kutatás és a gyakorlati szakemberek szakirodalmi ellátásának növelésében. Ám elfogadta a módosult témamegközelítésemet. Ekkor már ugyanis nem a téma  technikai, hanem a tartalmi-szervezési oldaláról írtam. Az utolsó pontot a 41. oldalon tettem ki, s a négy oldalnyi bibliográfia az 53. oldalon zárta a dolgozatot. S talán nem volt „igazságtalan” a kapott jeles érdemjegy.

    Lenke néni tehát 1974-ig volt a könyvtári tárgyak tanára. Utána alighanem Kaposvárra költözött, s ott is tanított.

   S most – rossz szokásként – a mindentudó netet hívtam segítségül a Szombathelyt megelőző és követő évek történéseinek felderítésére.

-----------------------------------------------------------------------------

Részlet a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeum és Könyvtár történetéből:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Tessedik_S%C3%A1muel_M%C3%BAzeum_%C3%A9s_K%C3%B6nyvt%C3%A1r

Népkönyvtár (1950–1958)

Kiszely Antal közreműködésével szervezték. 1955-től Czimbalmos Andrásné könyvtáros lett a vezetője.

 

http://www.konyvtar-szarvas.hu/web/guest/altalanos-tartalom?changeTheme=true

1950-ben Kiszely Antal közreműködésével szervezték újjá.
1955-ben Czimbalmos Andrásné könyvtáros vette át a népkönyvtár vezetését. Ettől az időtől pontos nyilvántartásokat vezettek.

(A Könyvtári Minerva 1996. évi kiadása szerint a könyvtár alapításának éve: 1955. Jogelőd: 1866. (Könyvtári Minerva 1996. Bp., 1997. II. köt. 1011. p.))

Járási könyvtár (1958-1972)

A községi könyvtár 1958-ban alakult járási könyvtárrá. Négy község tartozott hozzá: Békésszentandrás, Kondoros, Csabacsűd, Örménykút, valamint a környező tanyavilág. Hálózati tevékenységet is végzett a könyvtár ezeken a településeken. 1966-ban járási összevonással Gyoma, Endrőd és Hunya községekkel bővült a könyvtár működési területe. (1956. évi 5. sz. tvr. a könyvtárügy szabályozásáról)

(146/1964.(M.K.16.) MM sz. utasítás a megyei, megyei jogú városi könyvtári hálózatról.)

A könyvtár vezetője Tusjak Györgyné lett, Czimbalmos Andrásné távozása után Balczó Pállal, aki a hálózati-módszertani tevékenységet látta el, két könyvtáros végezte a munkát.

-------------------------------------------

http://www.odrportal.hu/web/guest/record/-/record/MOKKAI0008413109

Szerző:	Czimbalmos Andrásné
Cím és szerzőségi közlés:	Eljött az idő, midőn nemzetté lett a nép : ajánló könyvjegyzék választóknak / [összeáll. Czimbalmos Andrásné]
Megjelenés:	Kaposvár : Somogy Megye Tanácsa Végrehajtó Bizottsága, 1967
Terjedelem, fizikai jellemzõk:	[2], 11 p. 20 cm

------------------------------------------------------------------------------------------

 

Vezetőségi tagok kronológia - MKE Somogy Megyei Szervezet

www.mkesomogy.hu/index.php?option=com...view...2...

 

1975. november 27.

Vezetőségválasztó taggyűlés

Elnök: Gelencsér István – az SZMT Központi Könyvtárának vezetője

Titkár: Varga Róbert – a Megyei Könyvtár módszertani előadója

Továbbképzési felelős: Czimbalmos Andrásné – a Tanítóképző főiskola könyvtárvezetője

 

 

http://lmaim-hzunk.blogspot.hu/2012/01/illusztratorok.html

2012. január 27., péntek

„Találtam egy blogot, meseillusztrátorokat mutat be, ill. pontosabban már régóta bejelöltem magam, megjelennek nálam az új bejegyzések. Most Valentine Rekunenko Ukrán művész alkotásait láthatjuk a bejegyzésben.

……….

Nem vagyok fogadatlan prókátora egyetlen kiadónak sem. A főiskolán volt egy tanárnőnk Czimbalmos Andrásné Lenke néni, ő fantasztikus, talán túlzott igényességet nevelt belénk a szakma iránt. Egy magasabb szintről mindig lehet engedni, de ha már lent vagyunk, hova megyünk alább?”

   Bejegyezte: Holdgyöngy.

Nem derült ki, hogy a tanítvány Szombathelyen vagy Kaposvárott tanult-e.

Tehát rajzolódik valamilyen kronológia: 1955 Szarvas, 1967 Kaposvár, 1967-1974 Szombathely, majd 1975-től  ismét Kaposvár. És a továbbiak? Hiszen talán ő volt az egyetlen az oktatóink közül, aki nem házon belül szakadt el a képzéstől (ahogy Orbán  László  és Bödey Imre), hanem távozva. A többiek a nyugdíjig illetve az élet végéig kitartottak a katedrán.

  

Csider Sándor:  Orbán Lászlóról

 

Orbán László a népművelés intézményhálózatát tanította. Ö avatott be a költségvetés készítésének rejtelmeibe, a gazdálkodás ismereteibe.

Népművelési gyakorlatokra vitt bennünket, mikrobusszal utazott velünk Bükre és más települések művelődési intézményeibe.

Szárnyaló lelkületű társaságunkat pontosságra, fegyelmezettségre, tudatos és tervszerű munkavégzésre ösztönözte.

A Kőszegi Tanítóképzőben végzett 1945-ben. Magyar – történelem szakos diplomát Pécsett szerzett.

Vas megyébe 1956-ban érkezett. Általános iskolákban tanított, majd Szombathely város népművelési felügyelőjévé nevezték ki.

1964-ben került a  Szombathelyi Tanítóképző Intézet Népművelési Tanszékére.

Tanterveket, programokat dolgozott ki az újonnan indult népművelői képzés számára. Jegyzeteket írt és lektorált, jelentős feladatokat vállalt a gyakorló intézmények hálózatának kiépítésében.

A Népművelési Tanácsadó Iroda szakreferenseként az esti órákban vidéki művelődési házakat, klubokat látogatott. A helyszínen nyújtott segítséget, adott módszertani tanácsokat.

1973-tól 1986-ig – nyugdíjazásáig–  a Tanárképző Főiskola Főigazgatói Hivatalának vezetője volt. Nyugdíjasként 1990-ig négy órában tovább dolgozott a Hivatalban.  Munkája elismeréseként címzetes főiskolai docens minősítést kapott.

2015-ben a jogutód Nyugat-magyarországi Egyetemtől gyémánt diplomát vehetett át.

 

 

Takács Miklós

 

   A Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár igazgatójaként volt az első két félévünkben a könyvtártan nevű tantárgy óraadó tanára. Ahogyan a leckekönyvben is látható, heti három (négy) órában. Nekünk három, neki négy. Emlékszünk, hogy pontosan az óra kezdetekor belép a terembe, botját az előadói asztal szélére akasztja, a Sallai-Sebestyént pedig az asztal sarkára helyezi, s beszélni kezd. Majd egy idő után megjegyzi, hogy alighanem vége az órának, s lezárja a témát. Valóban, akkor volt vége az ötven perces órának. A szünet végén ismét pontosan érkezett, s könnyedén megjegyezte, „alighanem ott hagytunk abba, hogy …. „ s valóban ott hagyta abba. Ez azonban csak a forma. A tartalom tartalmas, érdekes és szellemes volt. Nekem legalábbis. A szemináriumokra kevésbé emlékszem, ott a kérdéseinket,  problémáinak kellett volna megfogalmazni, de voltak nekünk akkor ezzel kapcsolatos problémáink? Így hát,  kissé iskolásan,  fel kellett idéznünk az előadás témáit. Hol sikerült, hol nem. Valaki még azt a finom megjegyzést is megkapta, hogy  „…. az anyja kínja”.

   Még ide illik az a közismert tény, hogy elfogadva meghívásunkat, az utolsó két ötéves találkozónkon eljött hozzánk, velünk volt a délelőtti együttléten a tanácsteremben.

   Személyét Takács Ági is felidézte, az intézeti könyvtárról szóló írásában. Két dokumentum róla, a Vas Népe két közleménye.

(P.I.)

 

 

Polák István: dr. Tóth Gyula – dr. Tóth Gyuláné Király Katalin (kísérlet a kettős portré magrajzolására)

Bevezetés  (A szárnyas idő c. kötet nyomán)

   Nemcsak az udvariasság diktálja, hanem a vélük való találkozásunk időrendje is, hogy dr. Tóth Gyuláné Király Katalinnal, az akkor nekünk Kati nénivel kezdjem. Előre kell azonban bocsátanom, hogy az évszámokat a kötetből puskáztam. Mi 1968-ban azt tudtuk, hogy  a kezdésünkkor két fős könyvtárban Klári néni (Majtényi Károlyné) ül a kölcsönzőasztalnál, s Tóth Gyuláné, Kati néni a könyvtár vezetője. Férjével később mint a megyei könyvtár vezetőhelyettesével találkoztunk egyrészt gyakorlatokon, majd a tanórákon is.

   Az adatok az évkönyvben: dr. Tóth Gyuláné 1963-2002 között dolgozott a könyvtárban,  negyven éven át, mindvégig annak vezetőjeként. Dr. Tóth Gyula 1973-2006 között volt oktató a Könyvtáros Tanszéken (aminek a névváltozását is érdemes lenne végigkövetni), ezen belül 25 éven át (feltehetően a nyugdíjba vonulásáig) a tanszék vezetője.

   A továbbiakban rossz szokásként a nethez fordultam.

Dr. Tóth Gyuláné:

http://tudastar.nyme.hu/sekkonyvtar/konyvtartortenet/kronologia_1980as_evek

http://tudastar.nyme.hu/sekkonyvtar/konyvtartortenet/kronologia_1970es_evek

www.bdtf.hu/konyvtar/archiv/.../multidezo_20091005.pps

 

Önéletrajzi részlet a fenti pps-ről: Majtényi Károlyné

• 1913-ban, Budapesten született
• Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szak (1931-1936)
• „a szombathelyi Tanítóképző Intézet életre hívásakor 1959-ben intézeti könyvtáros lettem” – első munkahely
• Korábban: édesapja szakírói tevékenységét segítette szakirodalom fordításával, illetve nyelvórákat adott
• Majd fordítás Majtényi Károly számára is vizuális nevelés témakörben

http://193.225.149.2/vasidigiportal/image/vdkweb/publikaciok/kituntetesek/c_2_szolgalataert.html

http://docplayer.hu/3734423-A-szombathelyi-tanarkepzo-foiskola-kozerdeku-esemenyeirol-1-szam-osszeallitotta-szombathely-198o.html

Dr. Tóth Gyuláról:

http://www.bdf.hu/btk/trsi/kvtar/Kutats%20tudomnyos%20mhelyek/Tansz%C3%A9ki%20kiadv%C3%A1nyok/Tanulm%C3%A1nyok%20a%20K%C3%B6nyvt%C3%A1r-%20%C3%A9s%20Inform%C3%A1ci%C3%B3tudom%C3%A1nyi%20Tansz%C3%A9k%20m%C5%B1hely%C3%A9b%C5%91l/1_Konyvtar_es_tarsadalom_vonzasaban.pdf

 

Könyvtári Figyelő, 2009. 1. sz. :

http://ki.oszk.hu/kf/2010/10/konyvtar-es-tarsadalom-vonzasaban-koszontokonyv-toth-gyula-hetvenedik-szuletesnapjara/

http://tudastar.nyme.hu/sekkonyvtar/sites/default/files/vasiszemle_1992_4_TothGyula_szombathelyi_tanarkepzes30eves.pdf

http://tudastar.nyme.hu/sekkonyvtar/category/honlaphoz/intezmenytoertenet?device=mobile

https://videotorium.hu/hu/channels/details/293,Konyvtari_rendezvenyek?order=recordedtime&direction=&start=45

 

 

Tárgyalás, két szálon

   Folytatva az emlékidézést, az következik, hogy Kati néni (hadd maradjak ennél a megnevezésnél, illőbbet most nem találok) velünk volt az első év végi szatmári kiránduláson. Majd egy évvel később Nagy Gáspárral együtt a nyári vizsgaidőszak után   részesei voltunk az akkori állományellenőrzésnek. A Geóba  kerülésemkor pedig (EFE FFFK) egyszer csak létrehozta a magyar kultúrpolitika  a Főiskolai Könyvtárvezetők Tanácsa nevű csoportot, s ott évtizeden át találkoztunk a plenáris rendezvényeken. Eközben pedig, épp a csernobili félévben, 1985-ben, egy négy hétvégés vezetői tréningen is, az akkori MM Vezetőképző Intézetben a Várban. Legutóbb  a 2012-es ötvenéves jubileumi rendezvény második napján, a könyvtárosok programján, ahol sajnos az évfolyamból csak ketten voltunk jelen.  Nem ezek a személyes morzsák lennének ugyan a fontosak a cd olvasói számára, de én az ő emlékeiket nem tudom idézni. Nem is próbálok meg a továbbiakban közhelyeket sorakoztatni. Maradjon a tárgyilagos mondat, hogy pályája és a képző könyvtára teljesen egybeforrt  abban a negyven évben.

   Dr. Tóth Gyula 1973-ban cserélte fel a megyei könyvtár igazgatóhelyettesi székét a tanszékvezetőivel. De már bennünket is oktatott óraadóként. A 2007-es találkozónkon mindketten részt vettek, láthatók a galéria képein. És csak most jutott tudomásomra, hogy egy évvel később megjelent a Könyvtár és társadalom vonzásában c. kötet, amit az ő 70. születésnapjára rendezett konferencia anyagából állítottak össze. Ebből jól tudnék puskázni, részleteket idézni, de talán elég, ha a tanulmányok közül azokra irányítom a cd olvasónak a figyelmét, amik az életpályát ismertetik, méltatják. Vagyis az első három írásra, továbbá az utána következő publikációs listára, ami 24 oldal terjedelmű. A teljes kötet olvasható a neten, a fenti első, négysoros url segítségével.

Befejezés helyett csak annyit, hogy nehéz bárkiről, így róluk is úgy írni, hogy tudjuk , olvasni fogják. Inkább  azt a vágyamat fogalmazom meg, hogy találkozzunk és emlékezzünk. Velük is, rájuk is. S zárásként: a portrérajzolás nem lett az igazi.

 

 

 

 

 

 

NK - 1969 – Mikulás műsor

 

 

Átgépelt változat:

    AZ EMBERKE TRAGÉDIÁJA AVAGY PONT PONTPONTPONT

(Ismeretlen huszadik századi szerzők alkotása a Perint-parton)

 

 

 

 

NARRÁTOR

DIRECT ÚR

ÁDUS – ideonépművelő

Évus –   gyarlóság asszonya

LUCI

 

MINDENES

    Angyalok kara

   Égi kar

    Egyiptomi rabszolgatömeg

    Római szín

    Első demagóg

    Hírnök

    Falanszter

 

                                              A SZEREPLŐKET TÁBLÁKRA ÍRT NEVEKKEL

                                              ISMERTETJÜK MEG A KÖZÖNSÉGGEL

                                              DICSFÉNYÜNK SAJNOS NINCS, DE TALÁN

                                              EZT IS PÓTOLJA MAJD A SZÖVEG.

 

NARRÁTOR    Mikulás esti műsorunk címe: Az emberke tragédiája avagy pont pont

pont  pont. Műsorunk aktuális és kardinális kérdéseket próbál felvetni.

                           Úgy érezzük, képzésünk során mindenkiben külön kis tragédiák  ját-

szódnak és játszódtak le. Ezt szerettük volna színpadra állítani.

                          Játszó személyek  (mindegyik előre jön, és meghajtja magát – ez nem

                          volt, hanem Ádus nézett ki a függönyrésen –)  DIRECT ÚR, ÁDUS –

                             ideonépművelő,   ÉVUS – gyarlóság asszonya, LUCI – egy kézzelfogható

                          szellem, de van egy mindenesünk is, aki majd táblával jelzi mindazt,

                          amit meg kíván jeleníteni. Én a narrátor vagyok, ezért befejezem a

                           mondókámat.

 

DIRECT ÚR ÁLL EGY SZÉKEN, NYAKÁBAN TÁBLA: DIRECT ÚR. ELÖL EGYMÁS MELLETT ÁDUS ÉS ÉVUS. BALRA, FÉLIG ELTŰNŐBEN LUCI, DE NEM MEGY EL, MARAD. MINDENES BEJÖN, NYAKÁBAN  TÁBLA: ANGYALOK KARA. KIABÁL.

 

ANGALOK KARA      Megette magát az abszolút eszme

Im, a teremtés béfejezve már!

( (Szövegváltoztatási javaslat  - a továbbiakban csak sz. -:

      Ím, a teremtés már befejezve. (egy-egy dactilus és spondeus) P.I.))

 

VISSZAFELÉ MEGISMÉTLI MONDANDÓJÁT, MAJD KI.

NARRÁTOR       Dicsfényt!

DIRECT ÚR        Be van fejezve a nagy mű, igen.

LUCI                     Igen?

DIRECT ÚR        Igen. A gép forog, az alkotó pihen.

LUCI                     Bizony, pihen.

DIRECT ÚR        Ugyan, Lucikám. már az elején fúrni akarsz? Nyugodtan elmehetsz,

                               ma nem jön több küldöttség.

ANGYALOK KARA BEROHAN   Hozsánna néked, Eszme,  Erő, Jóság!

LUCI                      Hogy esne beléd a kórság!

DIRECT ÚR         Jer elém, Lucikám,  szólj hozzám, dicsérj!  Nem tetszik tán, mit

alkoték?

LUCI VÁLLÁT RÁNDÍTJA, ÁDUSÉKRA MUTAT, KIK BAMBULNAK.

 

LUCI                  Mit vársz te két műkedvelőtől? Mit tehetsz, ha hiányzik az

                            összhangzó értelem!

                            Te nagy konyhába (sz: konyhádba)  helyezéd embered,

                            /S még néha mint a húst/

                             kloffolóval vered,

                            de elnézed azt, ha kontárkodik.

                            Mit vársz te két népművelőtől?

ÉVUS                 Tudhatnád, Lucikám, hogy én a paradicsomi járás könyvtárára

                            pályázom. Én amikor elkezdtem az iskolát, rögtön bediktáltam, hogy

                            én más nem is akarok lenni, csak egy kis ká. Be is írták.  Én csak egy

                            kis könyvtáros akarok lenni. Most indulunk Ádámmal, és megkeres-

                            sük könyvtárunk.

ÁDUS                A küszöbig elkísérlek, de tovább nem.

DIRECT ÚR     Viszálykodtok,

                            pedig csak most hull le feneketekről tojáshéjam.

                            Lucikám, te küzdj a salak közt,

                            menj Évus és Ádus után bűnös gondolatiddal,

                            ők úgyse nyugszanak  meg, míg népük

                            nem lesz olvasó népért.

DIRECT ÚR    LESZÁLL A SZÉKRŐL, SZÉKET MAGA UTÁN HÚZVA INDUL.

                            Ha megesküdnétek, esküvőtökre meghívót küldjetek,

                           és most indulás, amíg  még friss a hónapos retek.

 

 

ÉVUS, ÁDUS, LUCI HÁTUL.

ÉVUS              Most, rögtön kezdjük, drágám?  (K -a továbbiakban kieg-.:Suttogva?)

ÁDUS              Persze,   az életünk árán -  is.

                         De üljünk kicsit elébb le.

LEÜLNEK, LÓGÁZVA LÁBUKAT, EGYMÁS VÁLLÁRA HAJTVA FEJÜKET.

ÉVUS               Ah,  élni, élni mily édesz, mi szép.

LUCI KÖRBEJÁRJA ŐKET. ÁDUS FELNÉZ.

ÁDUS               Nézd, egy alany.

ÉVUS                Jé.   Ah, élni, élni mily édesz, mi …

ÁDUS                Jóember!

LUCI                 Na, mizujs?

ÁDUS               Jóember, ne menj    a kocsmába te,

                          inkább megmondom, hányezer  fényévre van

                          a Hold Földünk ugató kutyáitól.

LUCI                Lám, megjelent az első bölcselő.

                         Én Áduskám, nagy sor jövend utánad.

                         A tébolydába téved sok közülük,

                         sok visszaretten -  hát hagyjatok fel

                          az okoskodással.

ÁDUS  FÖLPATTAN    Mit beszélsz?  Tudod-te, mit vontál kétségbe?

ÉVUS              Nyugi, nyugi, gyerekek.  Menjünk inkább, kajáljunk almát, aztán

                         megnézzük a könyvtárat és együtt katalogizálgatunk, jó?

                          Luci, te már jártál ott biztos, milyen a paradicsomi járás könyvtára,

                          mesélj!

LUCI                Elég nehéz a helyzet ott. Csak éjjel tudnak kölcsönözni, mert

                          nappal az kocsma.

ÁDUS LUCIHOZ ROHAN     És a művház, és a művház? Tán csak nem silótoronynak

                          használják?

 

 

MINDENES JŐ, NYAKÁBAN TÁBLA: ÉGI KAR

ÉGI KAR           Az Úr izeni, tűnjetek.

ÁDUS                Mi?

ÉGI KAR  VÁLLRÁNDÍTÁSSAL    Tűnjetek el. Melegebb tájakra.

ÉVUS                Nyugi, nyugi Áduskám,

                           most nem egy tanácstitkárral beszélsz.

                          Gyere, menjünk melegebb tájakra.

                           Keresünk egy nagytermet és rendezünk bált,

                          effélét.

ÁDUS              Ad az Úr válaszainkra kérdéseket,

                          vagy nem ad az úr válaszainkra kérdéseket?    (sz.: ad helyett ád, s az á-

kat  és é-ket még nyújtani is lehet)

DIRECT ÚR FELTŰNIK A SZÉKKEL. NYAKÁBAN TÁBLA: DIRECT ÚR HANGJA.

NARRÁTOR     Dicsfény.

DIRECT ÚR      Zsebetekben pöcsétes írás.

                            A paradicsom az paradicsom. Mi hiány itt, az a paradicsomon

                            kívüle nincs is. Az kint a semmi.

                            Csináljatok bármit, új világot, szép világot,

                            de kertemből tűnjetek.

ÉGI KAR           Na gyerünk, hess, hess.

                            Így nem leszünk soha Olvasó Népért!

ÉGI KAR ÉS AZ ÚR HANGJA A SZÉKKEL KI.

NARRÁTOR     Dicsfény ki.

ÉVUS                  Ah, élni, élni mily édesz, mi szép  

ÁDUS                 Évám, kis bogaram, miénk a tér,

                            gyerünk mívelni népet.

LUCI                  Ha – ha.

ÁDUS                 Gondolkodjunk most.

ÉVUS                 Üljünk le elébb?

LUCI                  Nagy a feje, búsuljon a ló.

MINDHÁRMAN KI.

 

LUCI, ÁDUS, ÉVUS JŐ.

ÁDUS PAPÍRT TART LUCI ORRA ELÉ, OLVASNI TANÍTJA.

LUCI SZÓTAGOL    A tett   ha   lá - la  az o – kos – ko – ko – ko –

ÁDUS             Kodás.

LUCI               Kodás.

ÁDUS             Okoskodás.

LUCI               Kodás.

ÁDUS              Okoskodás.

LUCI               Okos-kodás.

ÉVUS              Ah, élni, élni mily édesz, mi szép.

ÁDUS             Hagyd ezt már Éva.

ÉVUS              Én nem fogom be pörös számat.

LUCI               Én meg a tudásnak teszek panaszt.

MINDENES JÖN. NYAKÁBAN TÁBLA: EGYIPTOMI RABSZOLGATÖMEG.

SZŐNYEGET GURÍTGAT MAGA ELŐTT.

ÁDUS            Nézd, Éva, megint egy alany. Szólítsd le.  Lassan Olvasó Népért leszünk.

ÉVUS A TÖMEGHEZ LÉP   Hova, hova barátom?

TÖMEG         Piramisavatás lesz. Ott. Ott.  Piramisavatás,   LEÜL A SZŐNYEGRE  

                        Lesz. Fáraó jön. Szőnyeg. Viszem.

ÁDUS            Tudja ezt az Úr, hogy fáraónk lába alá más viszi a szőnyeget és nem ő

                         maga?  Tudja ezt az Úr vajon?

LUCI               Okos – kodás.

AZ EGYIPTOMI TÖMEG ELALSZIK A SZŐNYEGEN.

ÉVUS              Áduskám, tanultuk, hogy létezik egy improduktív szféra,

                        mely elsőként lóg meg, ha bűzlik már az éra.

LUCI               Tömegünk elaludt, keltegesd először,

                        aztán próbálj lelket verni belé és öntudatot.

ÁDUS RUGDALJA AZ ALVÓT     Hé,   föl, föl!

                          Ez nem ismeretterjesztő előadás!

                          Itt nem az önkéntes jelleg dominál!

LUCI                Láthatod, Ádám,

                           az improduktív szféra improduktív és dőzsöl,

                           a produktív meg, ha ráér is, siet.

                           Hiába beszélsz itt,

                          szájuk,   fülük siket.

ÉVUS                Ah, élni, élni mily édesz ….

ÁDUS               Ez már csípi a szemem, Éva,

                           inkább gyárts papírrepülőket.

                           Keressünk újabb tért és benne időt

                           és sok-sok alanyt, kiket egyenként megmívelünk.

                           Akkor majd megbocsát az Úr, és mienk újra a kegy.

LUCI                 Sok kicsi sokra megy.

MINDHÁRMAN KI.

 

 

MINDENES JŐ, NYAKÁBAN TÁBLA: RÓMAI SZÍN. SZOMORúAN MEGÁLL  A

SZÍNPAD KÖZEPÉN.

NARRÁTOR     Elnézést kell kérnünk, de közönségünk

                           hiányos etikai felkészültsége miatt

                            a római színt nem adhatjuk elő.

                            Ez kérem a pedagógiai elvek helyes alkalmazása.

                            Ez kérem kardinális kérdés.

RÓMAI SZÍN KI.

 

 

LUCI, ÁDUS ÉS ÉVUS JŐ.

ÁDUS              Tovább, tovább, annyi a tudatlan,.

                         meg kell mívelnünk mind, sorban , egymás után.

LUCI               Mondva mondom,

                         addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.

ÉVUS              Ne törődj vele, ne idegeskedj, Ádám,

                         minket alaposan megalkoták, most

                         már csak mívelnünk kell. Csak  tőlünk függ,

                         hogy hogyan.

ÉVUS              Apropó, nem láttatok véletlenül

                          valahol egy kis könyvtáracskát a nagy pusztaságban?

LUCI                Állítom, hogy kétévi járóföldön belül könyvtár sehol.

                         De van itt egy útmenti fogadó. Térjünk be

                         ott biztosan találunk lelkeket, szomjunkra nedvet,

                         miegymást.

ÉVUS FELKIÁLT     Ehess, ihass, ölelhess, alhass.   (K: az ölelhess-t   nyomatékkal)

DIRECT ÚR BEROHAN, SEBTIBEN FELÁLL A SZÉKÉRE.

NARRÁTOR     Dicsfény.

DIREKT ÚR    Csak mértékkel gyerekeim, csak mértékkel.

MINDENES JŐ, NYAKÁBAN A TÁBLA JELZI, HOGY Ő AZ ELSŐ DEMAGÓG.

ELSŐ DEMAGÓG DÜLÖNG, ÉNEKEL.

                             Babám az ajtót be ne lakatold

                            éjféltájban feljön már a hold, juhuhuhu

ELSŐ DEMAGÓG KI.

DIRECT ÚR      A 23. paragrafus kimondja,

                             éjfél tájban feljön már a hold,

                             ezért babám az ajtót jól belakatold.

DIRECT ÚR SZÉKÉVEL EGYÜTT KI.

LUCI            Ha – ha. Ha – ha.

MINDENES JŐ, NYAKÁBAN  TÁBLA: HÍRNÖK.

HÍRNÖK        Luci nevű egyén azonnal jöjjön az igazgatói hivatalba.

ÉVUS              Ah, élni, élni  milyédesz, mi szép.

LUCI ÉS A HÍRNÖK EL.

 

ÉVUS            Lesz majdan kis albérletünk,

                       te járod a határt, alanyról alanyra,

                       én meg ringatom otthon a gyermekeinket,

                       kiket eleitől fogva népmívelőknek szánunk.

                      Ah, élni, élni  ….

ÁDUS           Gondolkodjunk. Milyen nagy lenne az ováció,

                       ha emelkedne a dotáció!

                       A dologban az az árulás,

                       hogy kevés a hozzájárulás.

                       És sehol egy kulturgunyhó.

ÉVUS           Keressünk.

ÁDUS           Aki keres, az talál.

KI.

 

 

DIRECT ÚR JŐ, SZÉKRE ÁLL, MINDENES JŐ TÁBLÁVAL: FALANSZTER.

LUCI JŐ DIRECT ÚR SZÍNE ELÉ.

NARRÁTOR        Dicsfény.

DIRECT ÚR         Láthatod Luci, semmire se mennek.

                                Formálásukra hasztalan áldoztam időt.

                                 Nem tudom, mi lehet baj, tán a kötelező

                                 olvasmányok hiányoznak nékik, de kissé elvadultak

                                 kint, paradicsomon kívüle.

                                 Eszméik vannak, de csak rögeszméik.

                                 Továbbképezzük őket. Vállalod a főszakács

                                 szerepét?

LUCI                       Tudhatod, mindig szerettem borsot törni.

DIRECT ÚR FALANSZTERHEZ    Hozd a két tébolyultat.

FALANSZTER KI.

DIRECT ÚR        Lucikám, készíts üstjeid alá nagy tüzet.

                               Beléjük oltjuk, ami még hiány. Csak arra ügyelj,

                               tátsák el szájukat.

LUCI                     Szájtáti, szájtáti, szájtáti.

DIRECT ÚR        Szájtáti, igen, de országos stílusban.

                               ne essen csorba nevünkön.

ÁDUS ÉS ÉVUS JŐ.

ÉVUS                   Ah, élni, élni nem édesz, nem szép.

ÁDUS                   Én már függetlenített voltam, különben is.  Én nem adtam

                              nyilatkozatokat holmi folyóiratoknak, melyek ellenségeink.

                              Népünk lassan-lassan már Olvasó Népért?

DIRECT ÚR      Csináljátok utánam:  ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

ÁDUS ÉS ÉVUS   ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

DIRECT ÚR        Na, most maradjatok így, és szálljatok üstbe.

LEÜÖLNEK A SZÍNPADRA, KÖZBEN SZÁJUK NYITVA, ÉS TELE TOROKKAL KIABÁLNAK        ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

DIRECT ÚR         És most tedd Lucikám, mit mondok.

LUCI  MOZDULATAIVAL  UTÁNOZZA

DIRECT ÚR        Lábuk alá egy kis ideológiát, ez a legfontosabb,

                               pirítjuk néhány számadattal: Nap  - Föld közepes távolság, stb.

                              Most tégy a tűzre egy másodfokú bibliográfiát, úgy,

                                bizony,  de mellé gyorsan néhány kötet Szolzsenyicint

                              Fejükre vízben oldott katalóguscédulákat önts, mondd

                              meg nekik, hogy etoocsenyhoroso.

ÁDUS                 ETO ocsenyhoroso.

ÉVUS                  ETO ocsenyhoroso.

DIRECT ÚR       Lucikám, abbahagyhatod a tüzelést. Még ázzanak egy kicsit.

                             Mondd, Ádusom, látsz már valahol egy kulturgunyhót?

ÁDUS                  Mindenhol csak kulturgunyhát látok.

                             Most már mindenhol csak kulturgunyhót látok.

DIRECT ÚR       Na, jól van, kiszállhattok.     FELÁLLNAK

                             Na Ádus, hogy érzed magad? Érzed-e még az űrt?

ÁDUS                   Blabla, blabla,  balbalblabla.

ÉVUS                   Bla.

LUCI                    Aki másnak vermet ás, maga esik bele.

DIRECT ÚR        Jól van, fiaim , induljatok. Mondottam: küzdj és hízva hízzál.

ÁDUS                    Bla.

ÉVUS                    Bla.

DIRECT ÚR FOGJA SZÉKÉT ÉS EL.

NARRÁTOR        Dicsfény kint.

ÁDUS  ÉNEKEL   Blablablabla.

ÉVUS                      Ah, élni, élni mily blabla blabla, blabla.

LUCI                       A tett halála az okoskodás

                                 de többet ésszel, mint erővel.

                                 Ezt fejtsétek meg!

 

                                            VÉG.