Az évfolyamhoz nem (vagy csak közvetve) kötődő írások rovata

Tartalom:

Polák István: Az arányos választási rendszer - esettanulmány (2017.05.05.)

Polák István: Kiegészítés a „Házilagos információkezelés”-hez (2017.04.30.)

Polák István: Könyvismertetetés a vasvári Nagy Gáspár-emlékkötetről (2017.04.26.)

Polák István: Párbeszéd ... 1-3. (2017.04.17.)

Csider Sándor: Cseresznyevirág  (2017.04.15.)

Polák István: Párbeszéd a két É-ről (2017.04.15.)

Hír a nagykanizsai szavalóversenyről (2017.04.05.)

Polák István: A digitális csapdái (2017.04.09.)

Polák István: A politikai korrektség (át)értelmezési (vagy visszaértelmezési) kísérlete (2017.04.08.)

Polák István: Az 5+1-es politechnikai képzésről (2017.03.30.)

Polák István: Hogyan nézzük korunkat (2017.03.08.)

Polák István: A hatosztályos gimnáziumi felvételiről (2017.02.12.)

Polák István: Online katalógusok használata (2017.02.06.)

Polák István – A politikai korrektségről (ezúttal komolyabban, azonban nem ontogenetikusan, hanem illusztratívan és továbbgondoltatási szándékkal) (2017.02.03.)

Polák István - A nemzeti fogalma  (2017.02.03.)

Dr. Csider Sándor beszéde a Magyar Kultúra napján Szombathelyen (2017.01.20.)

Papp Ferenc emlékező beszéde Nagy Gáspárról (Nagykanizsa, 2017.január)

Polák István - Egy Karinthynak tulajdonított mondás nyomán haladva (2017.01.17.)

Polák István - Vitairat(5)

Polák István - Cikkismertetés - továbbgondolva

Polák István  -  "Sic transit ..."

Polák István - Adalékok a visszhangtalan vitairat-sorozathoz

Polák István - Két írás a politikai korrektség fogalmáról

Polák István - Egy pesti srác (Asperján György: Csapataink harcban állnak)

Polák István - Adalék egy vitairathoz (Az idézés és a szerzői jog)

Polák István - Az érték nem vész el (Dr. Horváth László naplójáról)

Polák István - Három idézetről (György Péter könyve ürügyén)

Polák István - Dimenzionált játék a szavakkal

Polák István - Egy adalék (A magyar népesség változásáról)

Polák István - Nagy Gáspár jelenléte (frissítve: 2017.02.12.)

Polák István  - Egy dolgozatból (Nagy Gáspár Zónaidő c. kötetéről)

Polák István - Bakó József: Hínár c. könyvéről

Polák István - Vitairat3 (A levelezés és a szerzői jog)

Polák István - Egy regényről (Bánffy Miklós Erdély-trilógiája)

Polák István - Nemescsó a magyar oktatás történetében

 Polák István  - Öt tanéven át (Kreatív foglalkozásokról)

Polák István - Hét év után (Óriásplakát-szövegekről)

Polák István - Aktualitások (nélkül) (Wehner Tibor és Varecza László)

Polák István - Az ifjúság (Wehner Tibor: Kaposi Endre)

Polák István  - Rendszerszemlélettel (Tóth Krisztina: Világadapter)

Polák István - Egy vidéki népművelő és az ő könyve (Hargitai Lajos: Téglák a falban)

Polák István - Vitairat több részben (A digitális világ)

Polák István - Olvasói élmény (Blogbejegyzések Tóth Krisztina novellájához)

Polák István - Az iskolai túlterhelésről

Polák István - Az élet színe és vonala (kb.2016. júniusában)

----------------------------------------------------

 

Polák István - Esettanulmány egy újságíró tanfolyam számára (a Népszava egy közlése nyomán az arányos választásról)

 

Ez az írás egy közlés élettörténetét mutatja be, két részben. Előbb a megfogalmazás fázisait, azután a megjelenés sajátosságait és következményeit. A közlés a Népszava 2017.05.04-i, pénteki számában történt meg, a „Vélemény” rovatban. Címe (amit nem a szerző, hanem a szerkesztő adott az írásnak) Esélyt a szavazóknak! Url-je: http://nepszava.hu/cikk/1128384-eselyt-a-szavazoknak

   A fázisok, sajátosságok

 

   A közlés előtörténetéhez két megjegyzés. A szerző – azaz én – azzal hitegeti magát néhány éve, hogy ő matezófus. Ezt a fogalmat is ő találta ki, a filozófus mintájára. Magyarázata messzire vezetne. De emiatt figyelt fel a szerző arra a felhívásra, amit Gulyás Márton tett a Köztársaság téren. Vagyis a csak listás választási rendszert a legarányosabbnak nevező, s ezért a zászlójukra tűzött felhívásra. Ennek nyomán írt egy gondolatfutamot, amit az 1. sz. melléklet tartalmaz (kb. 1500 szó)². Előbb csak a saját, kiskörben ismert honlapján közölte volna, de aztán arra gondolt, hátha nagyobb nyilvánosságot is elbírna az érvelése. Ugyanis matematikailag tudta alátámasztani Gulyás gondolatát. Elküldte tehát az írását a Népszava egyik rovatvezetőjének, aki tovább passzolta NKJ szerkesztőnek. A szerző meglepve tapasztalta, hogy nyitott kapun kopogtatott. A szerkesztőt megragadta a téma, de 6000 karakter terjedelemre javasolta visszavenni az írást. Erre a szerző hajlott is, s így született meg a második változat. Ld. a 2. számú mellékletet (826 szó, azaz majdnem a fele az eredetinek)³. Itt a kövérített betűkkel jelzett rész azt mutatja, hogy mi nem jelent meg végül a nyomtatott és elektronikus publikációban. Ugyanis kisvártatva (kb. egy hét elteltével) meg is jelent az írás, ám se a címváltoztatást, se a további terjedelmi szűkítést nem egyeztette senki a szerzővel. Ez sajnálatos. (Feltételezem – ahogyan a szerzőt ismerem – előzetes konzultációk során elutasította volna a további csonkítást, s emiatt nem is járult volna hozzá a közléshez.) A megjelent szöveg a 3. sz. mellékletben olvasható (685 szóra visszavágva)⁴. Az előzetesen felajánlott 6000 karakterrel szemben összességében 4900 körüli terjedelműre „vágták vissza”. A 2. sz. mellékletben tehát kurzívval jelzem a kivett részeket. A mai elektronikus kommunikációt sokféle módon lehetővé tevő korunkban ez …. hogy is írjam?   … megengedhetetlen.

 

   A következmények

 

   A szerző áttekintette az első 24 óra kommentjeit, miután korábban – tán a szokásokat negligálva – maga is hozzászólt néhány hozzászóláshoz. Itt most egyrészt ennek a folyamatnak a lelki motivációit vázolja, másrészt a kommentek kommentálásával is megpróbálja még tágabb keretbe ágyazni magát a témát.

 

   Egy napon belül kilenc hozzászólás keletkezett. Itt a kommentek kommentje következik.

   Bukta Lajos az írás vártható – illetve nem várható – következményeire utalt. Azt írta, hogy ”Marinéni vagy Józsibácsi nem az ilyen eszmefuttatások adatai alapján megy – vagy nem megy – szavazni”. Válaszomban jeleztem, hogy bizony nem, de nem is elsősorban rájuk gondoltam, hanem azokra, akik velük kapcsolatba tudnak kerülni.

   A következő hozzászóló (kis túlzásokkal) a mai rendszer anomáliáit sorolta.

   A harmadik – Béla Benke (kissé gyanús, álnévnek gondolom, a stílusa és az utalásai ismerősek) – az „Alapító Atyák”-at fényezi, és s az 1994-es eredményt értelmezi, majd a végén úgy tesz, mintha ismerne. Mert személyeskedésbe fordul, s az én 1994-es, 2002-es, 2006-os viselkedésemet firtatja. Honnan tudhatja, hogy 1994-ben éltem-e egyáltalán. Később még egyszer hozzászól, s idéz egy nehezen értelmezhető mondatot egy tanmeséből. Na, ez tette őt leginkább gyanússá. Nála azt jeleztzem, hogy az idő múlik, a körülmények változnak.

   Rátesi Margit előbb jelzi, hogy nem ért egyet a tisztán listás rendszerrel, helyette a második forduló visszaállítását javasolja. Ekkor, a második forduló előtt várná el, hogy a pártok koalíciót kössenek. Ez szerintem ekkor még korai, s épp a legutóbbi választás mutatta meg az előzetes megegyezés nagy nehézségeit. Ugyanakkor (és az előbbi gondolatának ellentmondva) ezt írja: „Az igaz, hogy a mai szisztémában sok szavazat elveszik, ennél is jobban dönti a rendszert, hogy az egyéni győztesre adott szavazatok viszont majdnem kettőt érnek, hiszen az adott párt listáján is megjelennek.” Ezt az aspektust köszönöm a hozzászólónak, azzal a megszorítással, hogy azért elő-előfordul a „kétfelé szavazás” is.

   Péter István az abszolút demokratikusnak tartott államokra (USA, Anglia) utal, ahol csak egyéni jelöltekre lehet szavazni. Megjegyzésem: majd, tán 2100 után, ez nálunk is eredményes lehet.

   Tölgyesi Miklós matematikailag cáfolt, egy elvi lehetőséggel. Elvileg igaza is van, s volt is olyan időszak, amikor csak egyéni körzetek voltak, mert csak egy párt volt. Itt lehetett 100 %-os egyik (azaz az egyetlen) jelölt. Erre a hozzászólásomban utaltam is. Ma, amikor 10 felett is lehet az egyéni indulók száma, ez csak egy nagyon kis valószínűségű opció.

   Kovács Rezső relativizált, Kopácsi Róbert a mai közönyt hozta fel.

   Hal Laxenbray hosszabb írásban alaposabban elemzett, s masszív változtatásokat látna eredményre vezetőnek.

 

   S ehhez a legutóbbihoz tudok kapcsolódni a továbbiakban. Hiszen Benke Béla talán azért állt ki az eddigi mellett, mert nem vette észre (vagy nem akarta észrevenni), hogy megváltozott a helyzet. Ahogyan több közszereplő elmondta már, nem egyszerű változtatásra lenne szükség, hanem ismét rendszerváltásra. Ennek a mai rendszernek a teljes leváltására. Ehhez kell új szisztéma is, ami szakít a mostanra csődbe ment gyakorlattal. Olyan választási rendszerre, ami mozgósítani tud, ami meggyőzi a potenciális – ám eddig szinte mindig otthon maradó – választópolgárt attól, hogy rajta is múlik. Hogy nem veszik el a szavazata. A mai ismereteink szerint éppen tíz párt tudna listát állítani, s elindulni a választáson. A listák összetétele tükrözhetné az írásomban jelzett összes szempontot. S azt a lehetőséget (kockázatot?) is megadná a pártoknak, hogy mérjék a hitelességüket, elfogadottságukat. S ha a csak listás választás eredményeként netán egy nagyon vegyes összetételű parlament jönne létre, akkor az is a demokrácia iskolája lehetne¹.

   Az pedig, hogy az elmúlt hetekben, azóta, hogy Gulyás Márton mozgalomként hirdette meg, egyetlen párt se vette komolyan, ez szerintem meglehetősen szimptomatikus. S meg is értem a hallgatást. Annyira váratlan volt, annyira nyíltan mutatná meg minden párt elfogadottságát, hogy ettől – talán a rövid idő miatt is – visszarettennek. Valóban szűkös az idő, de elsősorban azért, mert tétlenséggel telik. Elő lehetne idézni, van még erre néhány hónap, hogy mindenféle hatásra úgy változzon meg a választási eljárásról szóló törvény, hogy csak listás legyen. Ekkor nincsenek körzetek, egyetlen választási körzet az egész ország, nincsenek helyi lobbizások az egyéni jelöltek közötti megegyezési kényszer miatt. Minden párt demonstrálhatná a saját erősorrendjét, megfogalmazni kényszerülne az egyéni programját. Majd megláthatná, hogy mindaz – a kampányával együtt – mennyit ért. S korántsem biztos, hogy a legtöbb képviselővel bejutó párt adná a miniszterelnököt. Ez a mandátumok ismeretében a pártoknak a választások utáni (nem előtti, mint a visszalépéseknél) alkujában dőlne el.

 

   A három szövegváltozatot együtt nézve bátran kijelentem, hogy nem volt igaza a szerkesztőnek akkor, amikor a hosszabb változatot véleményezte. Azt írta róla, hogy közismert dolgokat tartalmaz, s a terjedelme miatt el se olvasnák. Én azóta magánlevelezésemben is tapasztaltam, hogy a tömörítés a megérthetőség rovására ment. Hiszen a közismert dolgok se jutnak mindjárt az eszünkbe, ha nem utalunk rá.

 

   A jövőbe tekintve pedig az a véleményem, hogy ez a gondolatfelvetés – akár Gulyás Márton részéről, akár az én megtámogatásommal – nem fog semmilyen hatást gyakorolni a 2018-as választásokra. Borítékolhatónak látom, hogy a szisztéma változatlan marad, s még egyeztetésekre is csak elvétve fog sor kerülni az egyes választókörzetekben. Ezért a jelenlegi tíz pártból (Fidesz, MSZP, Jobbik, DK, LMP, Együtt, PM, Momentum, Kétfarkú Kutyák, KDNP) tán négynek van esélye arra, hogy legalább frakciója legyen a következő választások után. S a kormányt ugyanaz a virtuális pártszövetség fogja adni, amelyik legutóbb kétszer is.

 

U.i.: Írásommal egyidőben jelent meg az Élet és Irodalom 18. számának 2. oldalán Haraszti Miklós hozzászólása az interjújához fűzött hozzászóláshoz. Burkoltan uganarról ír a két hasábon, mint én, de véletlenül se írta le, hogy a legarányosabb választási metódus a listás. S ezután láttam, hogy már januárban beszélt az arányos rendszerről:   http://www.atv.hu/videok/video-20170110-haraszti-miklos

„Ezzel a rendszerrel lehetetlen nyerni.”   Az arányos rendszer mibenlétét nem vázolta, de két tévedést fejtett ki. Egyik a választások előtti összefogás, azaz az összefogási kényszer összefoghatatlanok között. A másik a választás bojkottja. Szerinte nem a választást kell bojkottálni, hanem előzetesen kell jelezni a nem-indulást, s ezzel elérni a szisztéma megváltoztatását, a teljes politikai paletta egyetértésével. Másik mondata, amivel teljes mértékben egyetértek: „A magyar rendszer stabilitását nem a kormánytöbbség biztosítja, hanem az ellenzék részvétele.”

 

• Tételezzünk fel egy – jó mozgósítás utáni – 75 % -os részvételt. Ekkor 30 000 szavazatból lehet egy mandátum. Ha megmarad a Fidesz mai, kb. kétmilliós tábora, akkor az 66 voksot eredményezhet. A Jobbik egymilliója 33-at, s így minimális többséggel a többi párt képviselőinek lenne lehetősége a választások után összefogva kormánykoalíciót alkotni. Ha pedig 100-nál is több képviselőjük lenne, akkor stabil koalíciót. A másik oldalú lehetőség az, hogy az előbb nevezett két párt szerzi meg együtt a mandátumok többségét, s ekkor ők ketten foghatnának össze. Ez bizony veszély, de csak egyszerű többségre.

 

 

 

 

• Polák István – Az arányos (igazságos?) választási rendszer matematikája

 (Eredeti változat)

   A témát legutóbb a Szabadság téren elhangzott egyik beszéd teszi aktuálissá. Gulyás Márton meghirdetett mozgalma, ami a látszat szerint annyira váratlanul ért mindenkit, hogy azóta még csak végiggondolni se merték. Jelen írás egy egyéni végiggondolási kísérletnek tekinthető.

   Elvileg (matematikailag) háromféle választási rendszer létezik. https://erettsegisegedlet.blogspot.hu/2015/06/a-6-tetel-magyar-valasztojog-es.html¹

Előbb vegyük sorra ezeket, majd nézzük meg az előnyeiket és hátrányaikat.

a., Hazánkban 1985-ig csak egyéni választókörzetek voltak, s csak 1985-ben volt körzetenként két jelölt. Akkor viszont kötelezően, előtte mindig csak egy.

b., 1990-től máig vegyes rendszer „működik”, vagyis a mandátumok közel fele (ma 199-ből 106) egyéni körzetekben talál gazdára, a maradék pedig pártlistákról. Minden szavazópolgár egyénre és listára is szavaz.

c., Létezik azonban (pl. Hollandiában) csak listás választás, itt az egész ország egyetlen választókörzet, s a mandátumokat a leadott szavazatok %-os megoszlása szerint osztják fel az induló pártok között.

 

   Közelebbről megnézve a háromféle szisztémát, azt állapíthatjuk meg, hogy az első a legigazságtalanabb, s ennek megfelelően a harmadik a legigazságosabb. (Persze, hogy mit tekintünk igazságosnak, az is tág határok között mozoghat. Arany János falusi bírója pl., aki a fülemile-perben ítélkezett, a saját két zsebét tartotta annak.) Egészében véve azt tartom igazságosabbnak, ami jobban megfelel a többségi akaratnak. Tehát nem azt, ahol pl. 40 %-os szavazattal 2/3-os többség szerezhető. A bekezdést kezdő mondat állítását próbálom a továbbiakban számokkal is alátámasztani.

 

   a., Csak egyéni képviselőkből álló parlament létezett hazánkban 1990-ig. S ha visszagondolunk azokra az időkre, azt látjuk, hogy mechanizmusában ez a szisztéma volt a leghatékonyabb. 1980-ig csakis egyetlen jelölt indult minden választókörzetben, a Hazafias Népfront jelöltje. A részvételi arány általában 98 %-os volt, s a szavazók 99,8 %-a szavazott az egyetlen jelöltre. Ekkor az eredmények összesítése is nagyon gyorsan ment, hiszen csak három csomóba kellett szétszortírozni a cédulákat: igen – nem – érvénytelen. Gyorsan meg lehetett számolni a két kisebb pakk céduláit, s két matematikai művelettel (összeadással és kivonással) ellenőrizni lehetett az igenek számát. Mégsem csodálkozunk, hogy nem ez maradt meg 1990-től. Nem hagyjuk azonban szó nélkül az 1985-ös évet. Ekkor valamilyen rejtélyes okok következtében kötelező lett a kettős jelölés. Még jelölőgyűlések is voltak. S érdekes eredménye lett a szavazásoknak. Kétféle eredménytípus született. Ott, ahol a régi, ismert képviselő mellett egy teljesen ismeretlen volt a második, vagy a két új jelölt között volt nagy ismertségbeli eltérés, ez megmutatkozott a százalékokban. A régi és/vagy ismert jelölt kapott 90 % feletti voksot. Ahol pedig két új, ismeretlen jelölt volt a listán (talán azért, mert a korábbi, régi képviselő visszavonult vagy alkalmatlannak látszott), ott a fej vagy írás elve érvényesült, vagyis mindkét jelölt az 50 %-hoz közeli eredményt ért el. Ez természetes is, hiszen kampányra semmi lehetőség sem volt, a voksolók vakon voksoltak.

Mi lenne a helyzet akkor, ha ma is ez a rendszer élne? Hát az, hogy szükség lenne jelölési küszöbre, s még akkor is a kétfordulós lebonyolítás lenne az igazságosabb. Részvételi küszöböt felesleges lenne megszabni, de első fordulóban mindenképpen csak a relatív többség (50 % plusz egy fő) jelöltje győzhetne. A második fordulóra pedig (ahogyan ez volt is 2010-ig) a kölcsönös alkuk és visszalépések után sokkal kevesebb jelölt maradna. Azonban mindenképpen elvesznének azok a voksok, amiket a választók a mindenkori vesztesre adnának le. Ez a körzetek többségében mindenképpen a voksok többsége lenne, vagyis aki rosszul méri fel az esélyeket, vagy következetesen ragaszkodik a jelöltjéhez, s nem a befutóra szavaz, annak a voksa terméketlen marad. Úgy jár, mint az a vadász, aki a levegőbe lő.

 

49999. A vegyes rendszer érvényes ma is hazánkban. 2010-ig az egyéni körzetekben kétfordulós volt a lebonyolítás, de ezt nem részletezem. 2014-ben erre már nem volt lehetőség, mert az előző kétharmad a saját javára formálta át a választójogi törvényt. Ezzel rákényszerítette volna a vele szemben indulókat arra, hogy előzetesen fogjanak össze, s egyezzenek meg a körzetenkénti egyetlen jelölt személyében. Ez nem sikerült, s a jövőben sem fog sikerülni. Ezért aztán minden szavazópolgárnak csak a listára leadott szavazata ér ugyanannyit, mint a többieké. (Tekintsünk el a választási küszöb fogalmától.) Vagyis ha pl. ötmillió érvényes szavazat van, akkor a 93 listás mandátum mindegyike nagyjából és egyenként ötvenezer szavazatot tudhat maga mögött. Persze itt is elveszik mindig az a 49999, amiből nem tudott mandátum lenni, de ez csak listánként 49999. Ha tehát egy fiktív tízlistás szavazást képzelünk el, akkor max. félmillió az itt elvesző szavazatok száma, ami az összes résztvevő 10 %-a. Más a helyzet azonban a voksok másik részével, az egyéni jelöltekre leadottal. Ott azokban az esetekben, amikor pl. majd jövőre az egy fordulóban 30-35 %-kal lehet mandátumot szerezni, a leadott voksok 65-70 %-a lesz „hatékonytalan”, vagyis azok a választók akár ne is szavaztak volna. Persze, persze, úgy kell nekik, ha nem ismerik fel a kor szavát, s eleve vesztesekre tették a tétjüket.

Ennek a rendszernek látszólag az az előnye, hogy a megválasztott új parlament könnyen alkot olyan többséget, könnyebb úgy koalíciós kormányt alakítani, ami stabil működést garantál, ami kitart a következő választásokig. De az így megválasztott 106 képviselő mögött általában csak a szavazópolgárok kevesebb mint felének a pozitív szavazata áll, vagyis a szavazók többségének nem érvényesülhet az akarata. S ha a kétféle mandátum mögötti támogatottságot együttesen szemléljük, akkor is csak az 50 % közelében van a pozitív voksok száma.

 

c., A legarányosabb és ebből következően látszólag a legigazságosabb a harmadik típusú rendszer lenne. Itt – ahogyan ma Hollandiában van – az egész ország egyetlen választókerület, s a pártok listáira lehet voksolni. Ha ugyanabból az ötmillió szavazóból indulunk ki, akkor még csak választási küszöbre sincs szükség, hiszen a 199 képviselői helynek egyenként 25 000 szavazat felel meg. Vagyis a küszöb fél százalék, s egyes pártoknak akár egy képviselőből is állhatna a „frakciója”. Itt max. 24999 szavazat veszik el listánként, mert az afölöttiből mandátum lesz, listánként annyi mandátum, ahányszor 25000 szavazat érkezik arra a listára. Vagyis összességében maximum a teljes szavazatok 5 %-a lehet hatékonytalan. (Szemben az előző rendszerben a szavazatok közel ötven százalékával.) Csak pedzegetik mostanában a közszereplők, hogy ettől a rendszertől miért tartanak. Leginkább azért, mert kiszámíthatatlannak tartják, olyan összetételű   parlament veszélyét látják benne, ami egyrészt nem tud többségi kormányt alakítani, másrészt az esetlegesen megkötődő többségi koalíciót nem gondolnák időtállónak, s folyamatos kormányválságokat vizionálnak. Ez persze lehetséges is, de nem szükségszerű. S még ki nem mondva, de tán látensen az is ott van az ellenérzések motívumrendszerében, hogy így nehezen biztosítható az a látszat, hogy a képviselők lefedik a teljes ország területét. Ha nincs egy városnak vagy régiónak helyi képviselője, akkor kisebb az érdekérvényesítő képessége, akkor kevesebb autóút vagy stadion épül a régióban? Ezek manapság nem az objektív szükségletek szerint, hanem az erős képviselők lobbitevékenysége eredményeként létesülnek? Ugye, hogy nem? Akkor ettől se kellene tartani. Bizonyára ebben a tiszta listás rendszerben is megfelelne a pártok erősorrendi listája a területi elvnek is, a többi fontos elv (pl. életkori, nemi és szakterületi arányosság) mellett.

Hogyan működne egy így létrejövő parlament, működne-e egyáltalán? Ezt csak a praxis tudná eldönteni, bizonyítani vagy cáfolni. Mindenesetre az biztos, hogy az ilyen parlamentben a szavazások előtt nem 5-6 bekiabálás (igen vagy nem) tudatná, hogy frakciónként melyik gomb megnyomása az elvárt viselkedés, hanem valamivel több. De az így kialakuló hangzavar elkerülhető lenne egy zöld forgalmista-tárcsával is, amit a frakcióigazgató az „igen” szavazat esetén emelne fel, ezzel tájékoztatva vagy utasítva a többieket. A szavazások előtt persze nem lenne elég egy-két nap a beterjesztéstől számítva ahhoz, hogy az egyes törvények vagy -módosítások többséget kapjanak. Hosszas vitákra, egyeztetésekre kellene felkészülni, s végső soron mindig kompromisszumok kötésére. A végszavazásra tehát már csak akkor kellene sort keríteni, ha a vitákban kialakult valamilyen többség. Az is lehetséges, hogy egy cikluson belül ki sem csiszolódna ez a fajta működési rend, hosszabb tanulóidőre lenne szükség. S még valamire. Arra, hogy a nyolcmillió, választásra jogosult állampolgár halmazában minél többen legyenek azok, akik folyamatosan figyelik a parlament munkáját, s a soron következő újabb választásokig el tudják dönteni, hogy egyrészt melyik tábor képviselte az ő igazi érdeküket, s másrészt érdemes-e, szükséges-e az így szerzett tapasztalatot az újabb választáson   saját szavazat formájában újra kinyilvánítani.²

  

• A választási rendszernek 3 típusa van: 1. többségi választási rendszer, ahol közvetlenül a egyéni jelöltekre kell szavazni 2. arányos választási rendszer, ahol pártokra kell szavazni. 3. vegyes választási rendszer, ahol a szavazók egyéni jelöltekre és pártokra is szavaznak,

A magyar választási rendszer vegyes, mert a többségi és az arányos választási rendszer egyszerre van jelen a rendszerben. A szavazáskor minden választópolgár két szavazólapot kap: 1. szavazólap szolgál az egyéni választókerületi jelöltre, 2. szavazólap a pártok listájára történő szavazáshoz.

 

2)Ha egy évvel a következő választások előtt megpróbáljuk elképzelni, hogy milyen csoportok, milyen pártok képviselőiből állna a parlament, s melyik csoport tudna kormányzóképes többséget alkotni, most vaksötétben tapogatóznánk. Azonban amennyiben már most eldőlne, hogy ez a harmadik típusú rendszer lesz érvényes, akkor az elkövetkező egy évben minden szavazópolgár eldönthetné magában, hogy az általa favorizált társulattól milyen csoportalkotó tettet vár el vagy tűr el a választások előtt és után. És ennek tudatában voksolna. S ebben a rendszerben a választás után az a csoport kapná meg a kormányalakítás jogát, amelyik a legtöbb képviselőt tudhatja maga mögött. Ha relatív kisebbséget, akkor azt.

 

 

 

 A Népszavának elküldött, rövidített változat (A kövéritett sorok maradtak ki a közléskor):

3)Polák István – A választási matematikáról

Avagy igazságos-e az arányos választási rendszer?

A témát legutóbb a Szabadság téren elhangzott egyik beszéd teszi aktuálissá. Gulyás Márton meghirdetett mozgalma, ami a látszat szerint annyira váratlanul ért mindenkit, hogy azóta még csak végiggondolni se merték. Jelen írás egy egyéni végiggondolási kísérletnek tekinthető.

   Hosszasan lehetne elemezni választási rendszerünk elmúlt hatvan évét, s javaslom is, hogy az olvasó most próbálja felidézni.   ….. Elvileg tehát háromféle választási rendszer létezik, ebből az elmúlt évtizedekben kettőt próbáltunk ki, de mindegyik felülről szállt rá a népre. Az elsőt - az egyéni képviselőset – az egypártrendszer determinálta. A másodikat – az 1990 óta élő vegyes rendszert – az időkényszer és az ellenzéki kerekasztal. S ha tényleg sikerülne most kikényszeríteni a harmadikat – a csak listásat -, már annak népszavazásos megerősítésére se lenne idő. (A kormányzat ugyanis nem lát már lehetőséget semmilyen népszavazásra a választásokig.)

   Milyen tények adhatnak reményt a harmadikra, az arányosnak és igazságosnak nevezett listásra? Nem látok ilyen tényeket. Nem látom, hogy bárki, bármelyik politikai szereplő „teljes szájszélességgel” kiállt volna mellette. Pedig csupán merni kellene szembenézni a natúr népakarattal. Az okok elemzésére itt most nincs terem.

   Közelebbről megnézve a háromféle szisztémát, azt állapíthatjuk meg, hogy az első a legigazságtalanabb, s ennek megfelelően a harmadik a legigazságosabb. Számokkal alátámasztva ez azt jelenti, hogy a csak egyéni körzetes szisztémában - bármekkora is a részvételi arány -, a voksoknak a legjobb esetben is csak a fele lehet termékeny, a másik fele (a vesztesekre adott összes voks) elveszik. S ez a veszteség még a vegyes rendszerben is felülről közelíti az 50 %-ot. Itt az elveszett szavazatok másik részéért a választási küszöb a felelős. A csak listás választáson azonban a voksoknak maximum az 5 %-a veszhet el. Miért? Ez a következő fiktív példából kiderül. Egy elképzelt ötmilliós (62 %-os) részvétel mellett 25000 voks kellene egy mandátumhoz. Egy (indulási küszöbbel lehetővé váló) tízlistás választáson csak 10x24999 vagyis max. negyedmillió szavazatból nem lesz mandátum. Ha kereken kétmillió voks lenne a mai kormánypártoké, egymillió a Jobbiké, s kétmillió a többi ellenzéki párté, akkor 80-40-80 körüli a három oldal várható mandátuma. Ha azonban sikerül aktivizálni egymillió eddig passzív polgárt, s elérni a 75 %-ot, akkor 30000 voks kell egy mandátumhoz, s ha a plusz egymillió szavazó többsége a demokratikus ellenzék listáira szavaz, akkor esély van az egyszerű többség megszerzésére. De így is csak 5 % az elvesző voksok aránya.

   Hogyan működne egy így létrejövő parlament, működne-e egyáltalán? Ezt csak a praxis tudná eldönteni, bizonyítani vagy cáfolni. A szavazások előtt persze nem lenne elég egy-két nap a beterjesztéstől számítva ahhoz, hogy az egyes törvények vagy -módosítások többséget kapjanak. Hosszas vitákra, egyeztetésekre kellene felkészülni, s végső soron mindig kompromisszumok kötésére. Az is lehetséges, hogy egy cikluson belül ki sem csiszolódna ez a fajta működési rend, hosszabb tanulóidőre lenne szükség. S még valamire. Arra, hogy a nyolcmillió, választásra jogosult állampolgár halmazában minél többen legyenek azok, akik folyamatosan figyelik a parlament munkáját, s a soron következő újabb választásokig el is tudják dönteni, hogy egyrészt melyik tábor képviselte addig az ő igazi érdeküket, s másrészt hogy érdemes-e, szükséges-e az így szerzett tapasztalatot az újabb választáson a   saját (megerősített vagy korrigált) szavazattal újra kinyilvánítani.

  

 

   Miért tartom mégis reménytelennek a megvalósulását? Több okom van rá.

   Csak pedzegetik mostanában a közszereplők, hogy ettől a rendszertől miért tartanak. Leginkább azért, mert kiszámíthatatlannak vélik, olyan összetételű   parlament veszélyét látják benne, ami egyrészt nem tud többségi kormányt alakítani, másrészt az esetlegesen megkötődő többségi koalíciót nem gondolnák időtállónak, s kormányválságokat vizionálnak. Ez persze lehetséges is, de nem szükségszerű. S még ki nem mondva, de tán látensen az is ott van az ellenérzések motívumrendszerében, hogy így nehezen biztosítható az a látszat, hogy a képviselők lefedik a teljes ország területét. Ha nincs egy városnak vagy régiónak helyi képviselője, akkor kisebb az érdekérvényesítő képessége, akkor kevesebb autóút vagy stadion épül a régióban? Ezek manapság nem az objektív szükségletek szerint, hanem az erős képviselők lobbitevékenysége eredményeként létesülnek? Ugye, hogy nem? Akkor ettől se kellene tartani. Bizonyára ebben a rendszerben is megfelelne a pártok erősorrendi listája a területi elvnek is, a többi fontos elv (pl. életkori, nemi és szakterületi arányosság) mellett. (Puzsér Róbert Sznobjektívjének utóbbi két részében épp Gulyás Márton volt a rezonőr. Két pontban foglalkoztak a választási rendszerrel, a bojkottot csak említették elérési útként, de se az igazságosság matematikájáról, se a későbbi működtetés körülményeiről nem volt szó.)

   A mai kormánypártok eddigi ténykedése pedig, a három lényegi módosítás (körzetátrajzolás, egyfordulóssá tétel, megfelezett parlament), a három nagy visszavonulás (netadó, vasárnapi zárva tartás, olimpiai pályázat) mindegyike negatív tett volt, valaminek a meg-nem-tevése, elvonása. A választási törvény módosítása pozitív tett lenne. A parlamenten belüli elérésére nincs esély.

   Ha sem az ellenzék, sem a kormányoldal nem látszik érdekeltnek az arányos rendszerre való áttérésben, akkor maradna a kétoldali nyomásgyakorlás. Egyrészt a civil mozgalmak folyamatos fellépésével, másrészt uniós megerősítéssel. Mindez azonban csak akkor lehet eredményes, ehhez arra van szükség, hogy minden választópolgár tájékozott legyen a saját szerepéről, lehetőségeiről. Hogy tudatában legyen annak, hogy csak ebben a harmadik választási rendszerben van 95 %-os esély arra, hogy az ő egyéni szavazatából is mandátum legyen.

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------

 

4) Az első 24 óra kommentjeinek kommentje

Esélyt a szavazóknak!

Népszava|2017. máj 5. 06:03

Vélemény

hirdetés

Elvileg háromféle választási rendszer létezik, ebből az elmúlt évtizedekben kettőt próbáltunk ki. Az elsőt - az egyéni képviselőset – az egypártrendszer determinálta. A másodikat – az 1990 óta élő vegyes rendszert – az időkényszer és az ellenzéki kerekasztal. S ha tényleg sikerülne most kikényszeríteni a harmadikat – az arányosnak és igazságosnak nevezett csak listásat -, ahogy a tavaszi tüntetések idején felmerült, már annak népszavazásos megerősítésére se lenne idő, és persze kormányzati akarat.

Közelebbről megnézve a háromféle szisztémát, azt állapíthatjuk meg, hogy az első a legigazságtalanabb, s ennek megfelelően a harmadik a legigazságosabb. Számokkal alátámasztva ez azt jelenti, hogy a csak egyéni körzetes rendszerben - bármekkora is a részvételi arány -, a voksoknak a legjobb esetben is csak a fele lehet termékeny, a másik fele (a vesztesekre adott összes voks) elvész. S ez a veszteség még a vegyes rendszerben is felülről közelíti az 50 százalékot. Itt az elveszett szavazatok másik részéért a választási küszöb a felelős. A csak listás választáson azonban a voksoknak maximum az 5 százaléka veszhet el. Miért? Ez a következő fiktív példából kiderül. Egy elképzelt ötmilliós (62 százalékos) részvétel mellett 25000 voks kellene egy mandátumhoz. Egy (indulási küszöbbel lehetővé váló) tízlistás választáson csak 10-szer 24999, vagyis max. negyedmillió szavazatból nem lesz mandátum. Ha kereken kétmillió voks lenne a mai kormánypártoké, egymillió a Jobbiké, s kétmillió a többi ellenzéki párté, akkor 80-40-80 körüli a három oldal várható mandátuma. Ha azonban sikerül aktivizálni egymillió eddig passzív polgárt, s elérni a 75 százalékot, akkor 30000 voks kell egy mandátumhoz, s ha a plusz egymillió szavazó többsége a demokratikus ellenzék listáira szavaz, akkor esély van az egyszerű többség megszerzésére. De így is csak 5 százalék az elvesző voksok aránya.

Fotó: Vajda József

Hogyan működne egy így létrejövő parlament, működne-e egyáltalán? Ezt csak a praxis tudná eldönteni, bizonyítani vagy cáfolni. A szavazások előtt persze nem lenne elég egy-két nap a beterjesztéstől számítva ahhoz, hogy az egyes törvények vagy módosítások többséget kapjanak. Hosszas vitákra, egyeztetésekre kellene felkészülni, s végső soron mindig kompromisszumok kötésére. Az is lehetséges, hogy egy cikluson belül ki sem csiszolódna ez a fajta működési rend, hosszabb tanulóidőre lenne szükség. És még valamire. Arra, hogy a nyolcmillió, választásra jogosult állampolgár halmazában minél többen legyenek azok, akik folyamatosan figyelik a parlament munkáját, s a soron következő újabb választásokig el is tudják dönteni, hogy egyrészt melyik tábor képviselte addig az ő igazi érdeküket, s másrészt, hogy érdemes-e, szükséges-e az így szerzett tapasztalatot az újabb választáson a saját (megerősített vagy korrigált) szavazattal újra kinyilvánítani.

Miért tartom mégis reménytelennek ennek megvalósulását? Több okom van rá.

Csak pedzegetik mostanában a közszereplők, hogy ettől a rendszertől miért tartanak. Leginkább azért, mert kiszámíthatatlannak vélik, olyan összetételű parlament veszélyét látják benne, amely egyrészt nem tud többségi kormányt alakítani, másrészt az esetlegesen megköthető többségi koalíciót nem gondolnák időtállónak és kormányválságokat vizionálnak. Ez persze lehetséges is, de nem szükségszerű. S még ki nem mondva, de tán látensen az is ott van az ellenérzések motívumrendszerében, hogy így nehezen biztosítható az a látszat, hogy a képviselők lefedik a teljes ország területét. Ha nincs egy városnak vagy régiónak helyi képviselője, akkor kisebb az érdekérvényesítő képessége, akkor kevesebb autóút vagy stadion épül a régióban? Ezek manapság nem az objektív szükségletek szerint, hanem az erős képviselők lobbitevékenysége eredményeként létesülnek? Ugye, hogy nem? Akkor ettől se kellene tartani. Bizonyára ebben a rendszerben is megfelelne a pártok erősorrendi listája a területi elvnek is, a többi fontos elv (pl. életkori, nemi és szakterületi arányosság) mellett.

A mai kormánypártok eddigi ténykedése pedig, azaz a választójoggal összefüggő három lényegi módosítás (körzetátrajzolás, egyfordulóssá tétel, megfelezett parlament), a három nagy visszavonulás (netadó, vasárnapi zárva tartás, olimpiai pályázat) mindegyike negatív tett volt, valaminek a meg-nem-tevése, elvonása. A választási törvény ilyen irányú módosítása pozitív tett lenne. A parlamenten belüli elérésére nincs esély.

Ha sem az ellenzék, sem a kormányoldal nem látszik érdekeltnek az arányos rendszerre való áttérésben, akkor maradna a kétoldali nyomásgyakorlás. Egyrészt a civil mozgalmak folyamatos fellépésével, másrészt uniós megerősítéssel. Ehhez azonban arra van szükség, hogy minden választópolgár tájékozott legyen a saját szerepét, lehetőségeit illetően. Hogy tudatában legyen annak, hogy csak ebben a harmadik választási rendszerben van 95 százalékos esély arra, hogy az ő egyéni szavazatából is mandátum legyen.

Polák István könyvtáros

11 hozzászólás

...

Lajos Bukta

".. Ha azonban sikerül aktivizálni egymillió eddig passzív polgárt.." De - mint tudható - Marinéni és Józsibácsi NEM AZ ILYEN ESZMEFUTTATÁSOK ADATAI alapján megy - VAGY NEM MEGY - szavazni....

Tetszik · Válasz · 2 · 22 órája

István Polák ·

Itt dolgozik: Retired

Ezt sejtem, ezért nem is elsősorban rájuk gondoltam írás közben, hanem azokra, akik eljuthatának hozzájuk.

Tetszik · Válasz · 9 órája

Czippel Feri

Jó reggelit!Követve a megváltozott fogyasztó szokásokat, a FideSSre ezentúl "kék cédulával" is lehet majd szavazni.....a félcédulásoknak. Business as usual. Ezt a választási törvényecskét a FideSS úgy variálja ahogy csak akarja. Az impotens ellenzék magával van elfoglalva és nem zavarja őket ,hogy már lassan fél Európa szavazhat itt, csak a külföldön élő magyarok nem. Illetve szavazhatnak ha rászánnak egy napot meg pár száz Eurót. A levélben szavazás, a demokratikus jogok kicsúfolása! Gondolom már árfolyama is van a szavazatoknak! lassan már tőzsdére lehetne vinni! Szerintem az lenne az igazságos, ha egy nemzetrontó baloldali szavazata csak fél szavazatot érne. Az igaz mélymagyaroké meg másfelet. A külföldön élő magyarok szavazata meg -1-et. De ha messzi vannak, -2-t!...heheee.. Nono! Ne vegyük egy kalap alá a londoni nemzetárulót a székely véreinkkel! Persze nem akarok nálamnál okosabb embereknek tippeket adni. Az illegitim hatalmú és regnáló FideSSrezsim saját magára szabta a választási törvényeket, fosnak is rendesen az orbanisták mindenféle népszavazástól, azt csak akkor lehetett, ha ők voltak ellenzékben. A választókerületek átszabása, az alkotmány megpuccsolás, na ez tempó és módszer pontosan a FideSS meg a csőcseléke. Kapaszkodik a felcsúti törpe a hatalomba meg a rablott koncba a csürhéjével együtt, a végén pedig a trágyadombra kerülne a bérkommentelő, veszett kutyáikkal.

Tetszik · Válasz · 1 · 22 órája

Béla Benke ·

Budapest

Az arányos, listás választás híve Polák István könyvtáros. A magyar választási modell, amit a rendszerváltáskor az Alapító Atyák létrehoztak középutas megoldás a tisztán listás vagy tisztán többségi, egyéni kerületekre épülő modellek között. Egyszerre próbálja meg tükrözni a pártokra listán leadott szavazatok arányosságát és az egyéni jelöltekre leadott szavazatok közvetlenségét, nem utolsósorban biztosítani a kormányzóképességet a győztes párt vagy pártok számára. 1994-ben az MSZP a szavazatok egyharmadát sem kapta meg, mégis abszolút, feles többséget szerzett a Parlamentben. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a 20%-ot éppen el nem érő SZDSZ beugrott a koalícióba, így kétharmadhoz juttatva a kormánypártokat, akkor kijön a meglepő eredmény: a szavazatok 52,72%-ával szerezték meg a mandátumok 72,28%-át. Még a legöregebbek sem emlékeznek arra, hogy Polák István könyvtáros akkoriban 1994-ben, vagy 2002-ben vagy 2006-ban az arányos, listás választás híve lett volna.

Tetszik · Válasz · 3 · 21 órája

István Polák ·

Itt dolgozik: Retired

Valóban nem emlékezhetnek, de akkor kétfordulós volt a választás. Ma nem. Változnak az idők ...

Tetszik · Válasz · 9 órája

Béla Benke ·

Budapest

Az Alapító Atyák, akik a rendszerváltáskor átgondolták és létrehozták a választási rendszert, többet értettek a témához, mint Polák István könyvtáros úr, "ki most így,majd ugy beszél, mint a czigány, ki szamarát egyszer vemhesnek, másszor nem vemhesnek állitá, s midőn kérdeztetnék: hogyan lehet az? a felebbi kimondással felelt."

Tetszik · Válasz · 21 órája

Margit Rátesi ·

Politikai Főiskola

Nem egészen értek egyet a tisztán listás választással. Szerintem egyetlen dologra kellene koncentrálni : legyen ismét két forduló. Ezt persze nem könnyű elfogadtatni az idióta "egység"-re idomított közönséggel. Nehéz megértetni, hogy a politika a különböző elképzelések versenye, ahol szükség van megegyezésre, kompromisszumra akár. Pl. lehetne azzal kezdeni,hogy nem fikázzuk a demokratikus pártokat azzal, hogy "egymást marják". Persze,hogy vitáznak, hiszen nem azonosak az elképzeléseik: azért vannak több pártban. Az igaz,hogy a mai szisztémában sok szavazat elveszik: ennél is jobban dönti a rendszert, hogy az egyéni győztesre adott szavazatok viszont majdnem kettőt érnek, hiszen az adott párt listáján is megjelennek. A két forduló lehetőséget ad minden pártnak, hogy a lehetőségeket és a körülményeket figyelembe véve kössön koalíciót. Talán a így a választó is jobban elhiszi: a demokrácia nem az, amikor nekem van igazam.

Tetszik · Válasz · 1 · 19 órája

Ilona Jánossy ·

Budapesti Műszaki Egyetem

Maximálisan egyetértek!!!!!!!!!!

Tetszik · Válasz · 15 órája

Péter István

Nos, a választási rendszerre való hivatkozás és annak a reformja követelése, igen jól szemlélteti az ellenzék és más anarchisták leépült szellemi és szakmai állapotát. Rögtön előjöhetünk azzal, hogy 2010-ben a Pártszövetség a balliberális kormány által meghatározott szabályok szerint lebenyolított választáson nyert kétharmaddal. És hát ugye, az abszolút demokratikusnak tartott államok - Nagy-Britannia, USA, stb. - jó részében a pártlista ismeretlen fogalom, csak egyéni választókerület létezik és mindenkinek ki kell állni a választópolgárok elé. Vagy is, akár hogyan is tekergetjük a dolgot, mindig az nyer, akinek, vagy amely listának a legnagyobb a támogatottsága. Az egyéb nyafogások és kifogások semmit sem számítanak.

Tetszik · Válasz · 3 · 18 órája

Miklós Tölgyesi ·

Budapest

Polák Istvánnak: "a csak egyéni körzetes rendszerben - bármekkora is a részvételi arány -, a voksoknak a legjobb esetben is csak a fele lehet termékeny, a másik fele (a vesztesekre adott összes voks) elvész" Számtanilag ez nem igaz állítás. A "legjobb" esetben a szavazás egyhangú és a voksok 100% érvényesül.

Tetszik · Válasz · 18 órája

István Polák ·

Itt dolgozik: Retired

Az a "legjobb eset" ugye 1980-ban volt utoljára. Amikor csak egy jelölt indult, a "Hazafias Népfront"-é. Az írásom hosszabb változatában vázoltam az első, kamu kétjelöltes választásnak, az 1985-ösnek az érdekességeit.

Tetszik · Válasz · épp most

Kovács Rezső ·

Anyagipari technikum

Mindig az a válsztási rendszer a jó, amiben a "demokraták" nyernek... 2010-ig az volt a jó, és az erdemény tükrében meg "elromlott"... :D Ha valami "axiómaváltozás" történne a választási matematikában, és az ellenzék (nyerne),-ezt értsd úgy, hogy valamelyik ellenzéki párt- ( :D ) akkor ez a mostani lenne a csúcs, egészen addig, amíg győzelmet hoz... Ha egyszer nem, akkor ismét ántidemokratikus szisztémává nyilvánítják... Pendítette volna csak meg valaki 2006-ban, hogy rossz volt a választási rendszer, azért győztek a "szoclibek", csak úgy zúdult volna a fejére a libsik, szocik "átka" hogy nem győzte volna félreseperni...

Tetszik · Válasz · 14 órája · Szerkesztve

Robert Kopacsi ·

Igen

Egy elképezelt valoság egy alternativ univerzumban igen. Nincs politika iránt érdeklösö közhangulat.NÉPÜNK FGEGYVERE A KÖZÖNY A "MEGVÁLTÓK "SZEMLÉLETVÁLTOZTATOK" EGY EGYÉB IZGÁGA KAVARÓGÉPEK ELLEN!

Tetszik · Válasz · 13 órája

Hal Laxenbrax

A mostani manipulált választási rendszer a fidesz felé lejt. Ez az eredménye a dupla kétharmadnak. Ezt az eredményt a választók hozták és hagyták érvényesülni. A fidesz csak kihasználja a lehetöséget. Úgy fésüli, változtatgatja egyoldalúan a törvényeket, mintha azok napi primörök lennének. Most már csak nagyon eröteljes fellépéssel lehet ezen enyhíteni. A legjobb volna az EU-t megkérni, hogy egy független bizottság egy új arányos választási törvényt javasoljon és vezessen be. Az ellenzéknek tehát most kellene eröteljesen változtatást kieszközölni. Ahogy én látom, egyenlöre az ellenzék a fidesz mindennapi luftbalongjaival van elfoglalva, ahelyett hogy egy saját masszív véleménnyel írányítsa a közbeszédet a legfontosabb kérdéseket felvetve és helyretéve. Populizmusra populizmussal válaszolni édes kevés, mert a fidesz a közpénzen csúcsmagasan megfizetett szakértök segítségével a populizmus mestere lett. Csak hiteles, becsületes, szavahihetö politikával lehet elérni a választókat. Az ilyen, magát felválaló, egyenes, érthetö, becsületen alapuló politika, egyenlöre nem nagyon észlelhetö. A komfortzónafotelekben ülö választók nem hajlandók felállni, langyos, tv-sorozataiktól egészen addig, amíg egy masszív változtatás reménye, eröteljesen ki nem kirajzolódik, kiábrándult szemeik elött.

Tetszik · Válasz · 8 órája

Facebook Comments Plugin

 

Utólagos továbbgondolás 2017.05.08.

   Megnézve a Közös Ország Klub face-s site-ját. GM 04.17-i video-üzenetét és a hozzászólásokat. Az egyik hozzászóló – valamilyen Bálint – az uniós képviselőválasztást hozta jó példaként. De megemlítette az 5 %-os választási küszöböt. Hozzászólásomban jeleztem, hogy azzal se arányos, mert 75 %-os részvétel esetén 1 és 300 000 között lehet listánként az így elvesző szavazatok száma. Továbbá az se mindegy, hogy 200 veszik el vagy 200 000.

   Hogyan lehetne ezt kiküszöbölni? Az indulási küszöbbel. Úgyis kell bármilyen rendszerben valamilyen előzetes szűrés, hiszen egyébként káoszba fulladna a választás. Tehát „nevezési listánként” pl. 100 000 ajánló cédula. Illetve a népszavazási kezdeményezéshez hasonló íves ajánlások. Hogy az ajánló cédulákat is hamisítanák? Ez kiküszöbölhető a mai számítógépes világban, ugyanúgy, ahogyan a népszavazási kezdeményezések íveinek a hitelesítésével is történik. Egy választó csak egy listát támogathatna, (ha többet támogatna, az mindegyik jelölését anullálná), s az már jelzés értékű lehet a szavazás várható kimenetelére is. Ezzel tehát a listák száma ésszerű mederben tartható. Ha van 100 000 ajánló, akkor kicsi a valószínűsége, hogy majd csak 30 000 szavazó szavaz arra a listára, s annak is, hogy így egy mandátum jut arra a pártra vagy csoportra.

   S ha a preferenciális elemet is kapcsolják hozzá, akkor valamiképpen az egyéni körzet és az egyéni jelölés hiánya is kompenzálható. De így is felmerül az a kérdés, hogy a listákon hogyan lehet a jelölteket nevesíteni, a sorrendjüket jelezni. A szavazócédulára ráférne pl. az első tíz név, s azt előzetesen is ki lehetne hirdetni. Viszont azt se szabadna eltitkolni, hogy extrém esetben – ha minden voks egy listára esne – kik lennének a továbbiak, egészen a 199. jelöltig. (Tehát minden nevezőnek kellene lenni 199 jelöltjének.) Ezt is előzetesen rögzíteni kellene, sőt, kihirdetni valamilyen formában. Ez a feltételezett tízlistás nevezés esetén közel kétezer név. A neten egyszerű előzetesen közzétenni, s szavazókörzetenként egy A0-ás plakáton is ki lehet függeszteni. S a listára eső voksok számának megfelelően az egyszerű sorrendet követnék, kivéve a preferált neveket.

   Gulyás Márton és Ceglédi Zoltán „vitájában”, abban, hogy alkalmas-e ez a mai rendszer összefogásra és váltásra, illetve az eddigi hozzászólásoknak arra felvetésére, hogy ha nincs esély összefogásra ennek a rendszernek a keretein belül, akkor miért lehet remélni, hogy meglenne az összefogás a megváltoztatására, illetve mi lenne akkor, ha mégse lehetne arányosítani a rendszert a választásokig, szóval ebben a vitában van legalább egy kitörési pont. Erre is célzott egyik hozzászóló, de nem bontotta ki. A javasolt kitörési pont az árnyékparlament. Vagyis annak a lehetőségnek a jelzése jóelőre, hogy a magukat demokratikusnak tartó pártok nem indítanak se egyéni jelöltet, se listát, ha ez a szisztéma marad. De hogy ne legyenek passzív szemlélők, valamit kellene helyette kínálniuk. S ez lehet az alternatív választás. (Kitérő: már 2-3 éve meg kellett volna hirdetni a mai parlamenti munka bojkottját. Divatos szóval mondva biodíszlet volt máig az összes ellenzéki képviselő. Csak azt tehették, amit Hofi kiöregedett vadászkutyája. Vagy vonítva ültek a kátyúban, vagy ugattak. De mindkét esetben eredmény nélkül. Akármennyire is ambivalens a DK léte és viselkedése, azt mindenképpen a javukra írom, hogy tavaly ősszel egyedül ők hirdették meg a napi bojkottot, s csak a 2/3-os szavazásokra mennek be. Én még előtte, tán egy éve „találtam ki”, hogy minden pártnak ezt kellene tenni. Írtam is erről egy magánlevélben egy barátomnak, s megpróbáltam ezt valahogyan nyilvánossá is tenni, de az egyik tv-csatorna nem volt rá vevő. Ugyanis ezt a bojkottot se passzív szemléléssel kellett volna csinálni, hanem rögtön egy alternatív parlament létrehozásával, aminek az ülései a világhálón követhetők lettek volna. Egyrészt megvitathatták volna a tényleges parlament aktuális témáit, másrész új témákat is generálhattak volna.) Visszatérve: az alternatív választásnak már a belengetése is hathatna. Ha pedig nem hatna, akkor le kellene bonyolítani, egyszerre a másik választással. Elektronikus és/vagy borítékos szavazással, - így maga a szavazás nem is lenne költséges, legfeljebb a feldolgozása -, s azután az alternatív parlament működtetésével, annak a nyilvánosság előtti működtetésével. Ez egyik lehetőség lenne az esetlegesen megválasztásra kerülő egy- vagy kétpárti (pl. a Jobbikkal kiegészülő) „hivatalos” parlament legitimitásának a kétségbe vonására, munkájának az ellehetetlenítésére. Hiszen talán az lenne a párhuzamos parlament megválasztásának a hátterében, hogy legalább ugyannyi, vagy még több voks lenne mögötte, mint a „hivatalosnak”. Ehhez persze a magukat demokratikusnak tartó pártoknak ki ellene szállni a mai homokozóból. H erre nem mutatnak hajlandóságot, akkor a civil mozgalmaknak kell őket ráébreszteni.

 

--------------------------------------------------------------------------

Polák István – Kiegészítés a „Házilagos információkezelés”-hez (2017.04.30.)

   A kiegészítés a szöveg utolsó öt bekezdésében található.

   Három ével ezelőtt írtam az alábbiakat:

Házilagos

   Az egyik utolsó körlevelemben fogadkoztam, hogy egy ideig nem növelem a honlapra kerülő szövegeim számát. De a fogadalmak egy része csak arra jó, hogy legyen mit megszegni. Ez is így járt.

   Azt találtam ki, hogy az egyik nagy fegyverténynek, a házilagos szabad pálinkafőzés hagyományának a felélesztése mintájára áttekintem, végiggondolom, mit tudnék mondani a házilagos számítógépes információkezelésről.

   Messzire kell visszanyúlnom az időben. Egészen addig, amikor – talán a múlt század hetvenes éveinek a közepén – a GEÓ könyvtárában egyszer csak, váratlanul, munkaeszközként a kezembe kerülhetett egy Texas SR51 fantázianevű programozható zsebszámológép. Úgy történt, hogy az év végi hajrában gyorsan el kellett költeni bizonyos pénzmaradványokat, nehogy a következő évben annyival kevesebb legyen a keret. Ilyenkor már korábban is a Bizományi Áruházak Vállalat valamelyik boltjához lehetett bizalommal fordulni, mert mindig volt valamilyen használható zsebszámológépük. Itt, a párhuzamos kifejtést elkerülendő, hivatkoznom kell a memoáromra – ld. a memotanul rovatot, a memoár 20-21. oldalát – ahol már írtam valamit erről a témáról. Illetve egyszerűbb idemásolnom.

 

Számítástechnika

     Két ügylet jutott eszembe, ami nem illeszthető be a geós időrendbe, az egyik a számítástechnikai botladozásom, a másik a diákhagyományok felvázolása.

       A földmérés nemcsak mérés- hanem számításigényes is. Nagy szerepe van a pontosságnak, minden szöget és távolságot többször mérnek, átlagot számolnak - no ez így most nagyon dilettáns megközelítés, mert a kiegyenlítő számítás külön tantárgy -, s csak ezután lesz végleges a koordináta. Kezdetben a könyvtárnak is nagy szerepe volt ebben, a diákok többsége a félév elején kölcsönözte (azaz "felvette" ahogy felvették s műszereket a raktárból, a tanárok is így adták ki az utasítást: vegye fel, kezdetben néztem, majd vicceltem, hiszen nem esett le) a hétjegyű függvénytáblázatokat és a hétjegyű logaritmusokat. Azután közben jól összecsereberélték, és csodálkoztak, hogy nem akartam úgy visszavenni. Darab-darab, mondták, én pedig elmagyaráztam, de nem akarták megérteni. Kényszerből módosítottam a kölcsönzési nyilvántartáson. Évfolyamonként külön A4-es füzetet nyitottam, ahova tételesen írtam (később írtuk) be a kölcsönzött könyvet 3 adattal, a cédulát pedig leltári szám szerint soroltuk. Igy a füzetet úgy lehetett elemezni, mint a két korábbi könyvtárban, a céduláról pedig kiderült, ki volt a kölcsönző, lehetett javasolni a visszacserét.                

         A könyvtárral szemben volt az a tanterem, ahol a geodéziai számítások gyakorlat folyt. Ez nagy zajjal járt, mert az alapműveleteket Calcorex és egyéb márkájú tekerős számológépekkel végezték, amik csörögtek-zörögtek, a végeredményt pedig csilingelés jelezte. 73-ban egy bizományiból beszerzett HP67-es programozható számológép volt az összes modern eszköz. Pár évvel később kezdtek átállni a HP25-ös gépekre, ezeknek már folyamatos volt a memóriájuk, kikapcsolás után is bennük maradt a program, de kicsi volt a kapacitásuk. Ezért aztán minden új számítás előtt újra kellett a programot bepötyögni. Népszerű játék volt a holdraszállás. 76-ban év végén én is hozzájutottam egy kis programozható géphez, a rivális Texas SR51-eshez. Azért és azért év végén, mert el kellett költeni a pénzmaradványt, a bizományikban pedig éppen nem volt elég olyan gép, aminek a szögszámítási képességei megfeleltek. Részletezzem? Ugye háromféle

                                                                       21

 

szögszámítási rendszer létezik: deg, grad, rad, vagyis 360, 400 fokos, ill. sugár-alapú rendszer. No az én gépem csak deg-ben számolt, nem tudott átszámítani, nem kellett a földmérőknek. Autodidakta módon, a német nyelvű kis füzetből fordítgatva tanultam meg kezelni, később programozni. Amire a legbüszkébb voltam, olyan programot nyomorgattam bele a száz lépésbe és tíz tárolóba, amivel két dátum közötti napok számát lehetett kiszámolni a 20. századon belül. (Töredék évek, töredék hónapok, szökőévek figyelembevételével.) Az akkori bioritmus-mánia ösztönzött.

           Később jött a Commodore 64-esek divatja, s ezzel egyidőben egy kudarcba fulladt magyar próbálkozás. A Híradástechnika KTSZ konstruált (lopott?) egy iskolaszámítógépnek nevezett valamit, amibe kétszerannyi dollárért vettek áramkört, mint amennyibe a C64 került, s így is csak fekete-fehér, raszteres és feleakkora memóriájú lett. Erről aztán írtam egy olvasói levelet az akkori Ötlet hetilap Bit-let mellékletének, s legnagyobb meglepetésemre meg is jelent. Pár héttel később az említett Kádár István vendége volt egy pesti informatikus (Simonyi Endre), aki csodálkozva jött be a könyvtárba gratulálni, mert azt hitte, hogy manipulált levél volt, és nem egy naiv outsider írta. Azért a magyar Scool-computer is tudott valamit. Zenét lehetett programozni bele, s én a geodéta himnuszt tettem át frekvenciákra, amplitudókra és szünetekre. Egy hagyományos magnókazettáról lehetett lejátszatni a géppel. Az alapozó tanszéken volt a gép is, a kazetta is, de néhány hét múlva az utóbbi   v a l a h o g y  eltűnt. Egy példány volt belőle, s ahhoz már nem volt kedvem, hogy újraalkossam.

   Innen tovább haladva előbb azt kell megemlítenem – leginkább az idei bi-mániám miatt – hogy évekig érdeklődve figyeltem a két nagy zsebszámológép-gyártó cégnek, a TI-nek (Texas Instruments) és a HP-nek (Hewlett-Packard) a rivalizálását. Hol egyik, hol a másik hozott ki újabb és okosabb kis eszközt. A csúcspont az volt, amikor a TI-59-es gép után (amibe kis mágnescsíkon lehetett betölteni a programokat és adatokat, s még hőpapírral működő nyomtatóra is rá lehetett tenni) megjelent a HP41CV. Ez már betűket is ismert és kezelt, vezetékkel volt hozzá csatlakoztatható egy normál papírral működő színes nyomtató, egy kis mágneskazettás külső tároló, s még tv-re is lehetett csatlakoztatni. Na ehhez írtunk hárman egy magyar nyelvű kézikönyvet, ami nem egyszerűen a német nyelvűnek a fordítása volt, mert belefogalmaztuk a saját tapasztalatainkat is. 1983-ban jelent meg, látható a memoaronon is a bibliográfiámban. Ez az év volt, vagyis az 1982-83-as tanév, amikor a helyi egyik általános iskolában, (ahol Ibolya ma is tanít, s ahol Attila éppen ekkor volt negyedikes), az egyik negyedik osztályban heti egy alkalommal matematika szakkört vezettem. Minden alkalommal vittem néhány gépet is, s ez a HP aratta a legnagyobb sikert. Ha már emlegettem a bibliográfiát: a másik írásom ebből az évből az a cikk, ami a Módszertani Közleményekben jelent meg, s ennek a szakkörnek egy feladatmegoldó versenyéről szól. Szintén ebben az időben kíséreltem meg egy felvételi vizsgát Szombathelyen, matematika szakra, de mivel nem tanítottam, abban az évben nem fértem bele a keretbe. De éppen a felvételi beszélgetés után találkoztam Éva Tanárnővel. Szó szó után, s kénytelen voltam elmondani, miben járok, s hogy írtam egy alapműveleteket gyakoroltató és ellenőrző-osztályozó programot erre a 41CV-re. Aminek keretében a gép kérdez. Tanárnő megértően, sőt, elnézően bólogatott: „Igen, kérdez.” Majd mondtam, hogy utána osztályoz. Még megértőbben és elnézőbben: „Igen, osztályoz.”

     De aztán következett egy fordulat. Az évtized közepén iskolát váltottam, egy szakközépiskolára cseréltem el a GEÓ-t. Erről is írtam a memómban. A váltás a számoló- és számítógépektől való időleges távolodást is jelentette. A távolság egészen addig megmaradt, amíg – egy évtizede – magunknak is nem lett egy háziállatunk, egy dögünk az eléggé el nem ítélhető iskolaszámítógép – magyarul sulinet – program keretében. Hát, akkor már kicsit későn is volt, viszonylag soká tartott, amíg a mostani szintig eljutottam. Több szakaszra osztható ez a gyorsan elszálló tíz-tizenegy év. Az első felét a digitális fényképezés határozta meg. Kilencedik éve készítünk minden tanév végére Ibolya osztályának egy cd-re írt képes krónikát, amit három éve egy video-válogatást tartalmazó dvd-vel is kiegészítettünk. Küzdök az egyre szövevényesebb képgyűjteményünkkel, amihez még nem találtam igazán megfelelő rendezési és nyilvántartási formát.

   A második szakasz talán a háló. A net, a világháló. A levelezés, a tájékozódás és az ügyintézés intézése, honlapok látogatása, aminek elfajulása lett az a két honlap, a két fapados honlap, amit kreáltam. A kreatúráim közül az első most két és fél éves, ez a memoarondolgozo, amelyen most az a szöveg is olvasható. Másfél éve pedig az akkor 2.a osztálynak is barkácsoltam egy hasonlót. S ennek a két honlapnak, na meg a meglehetősen felpörgő email-forgalmamnak is lett a folyománya a mostani, harmadik szakasz. De leginkább annak a pótcselekvésnek van benne szerepe, amibe a magát feltalálni nem tudó passzív nyugger sodródott bele, vagyis a szövegalkotásnak. Szövegalkotás iszonyúan gyors illetve iszonyúan hosszú levelek megírása céljából, illetve a váratlanul újra feltámadó publikálási mánia okán. Illetve céljából. Ehhez viszont valami újat kellett kipróbálni. S ebből lett a harmadik szakasz, kb. másfél éve.

   Mert a különböző témájú irományaimhoz szükség volt kézikönyvek, folyóiratcikkek, adattárak adatainak és szövegeinek, valamint a neten elérhető anyagoknak az összegyűjtésére, nyilvántartására, feldolgozására, vagyis a „kijegyzetelésükre”. Ezt nem akartam tollal-papírra, órákat töltve a helyi, szép cirádás mennyezetű olvasóteremben. De nem akartam többszáz oldalt másoltatni se, márcsak a fák és a levegő védelme miatt se. S kézenfekvőnek látszott a fényképezőgéppel való „digitalizálás”. A helyi olvasóteremben egy napon belül félezer forintért annyi képkockát lehet készíteni folyóiratcikkekről, táblázatokról, képekről, amennyi az adott napba belefér. Lehet gyűjteni, tematikusan csoportosítani, s ha pl. 200 oldalt is fotózom egy napon, akkor az már jelentős anyagi megtakarítást is jelent (félezer kontra négyezer). Utána csak be kell tenni a gépbe az sd-kártyát, s a képernyőn olvasható a szöveg. Továbbá szortírozható, csoportosítható, téma szerint elhelyezhető „táskába-mappába-fájlba”. Összefésülhető a netes anyagokkal, párhuzamosan, azaz időosztásos módban olvasható egyszerre az egész. És a végeredménye lehet akár egy elektronikus falukönyv a szülőfalumról, vagy egy évfolyam-cd.

 

Most következik a kiegészítés, 2017.04.30-án.

 

   Azóta lett egy harmadik honlapom is, a szülőfalum történetéről, s valóban elkészült a két cd. S azóta lett egy külső winchesterem is, egyterás (ezer gigás, egymillió megás, egymilliárd kilós) memóriával. Jelenleg a 8 %-a van kihasználva, azaz 62 gigabyte, (mert a rendszerfájl is egyre több helyet foglal el, a struktúra bonyolódásával), s ebben 5 tucat táska és ezeken kívül 30 tucat tematikus mappa van. Hogy bennük hány file, azt nem is tudom. Ezen kívül – illetve némi átfedéssel – van a Dokumentumok között 220 tucat file, vagyis 2770 darab, mintegy 3,5 gigán. Ezek azért vannak kint, mert így kicsit gyorsabb az elérésük. De legalább a felét már át kellene raknom a külső memóriára, mappákba és táskákba sorolva. Ez tehát a mai állapot.

   Hogy azonban valami értelmet is vigyek a témába, illetve hogy elrettentő vagy követendő példaként mutathassam be a témát, részleteznem kell a tárolási technikát. Mert a dokumentumokat nem pdf vagy más modern, tárgyszavas visszakeresést is lehetővé tevő formában tárolom, hanem W-formátumban. Ennek az oka az averzió a pdf-fel szemben. A képeket pedig JPEG-forma őrzi. A sok file között azonban nehéz eligazodni, sokáig tart, s emlékezni is kell arra a nyitó szóra, ami szerint elhelyeztem. Gyakran előfordul, hogy gondolkodnom kell azon a kezdő tárgyszón, illetve hogy nem is találom, amit keresek, hogy aztán akkor leljek rá, amikor már nem is kell. Ezt próbáltam úgy áthidalni, megkerülni, hogy a külső winch-en alkalmazom ugyanazt a hármas rétegződésű struktúrát, amit a cd-ken is megvalósítottam. Vagyis táskákba rakom a hasonló tartalmú mappákat, s a táskáknak beszélő nevet adok. De a táskákon belüli vagy kívüli mappáknak is beszélő nevük van, s azokba kerülnek a rokon témájú fájlok. Ritkán, de előfordul, hogy egy fájl több helyre is. Így már könnyebb a tartalom alapján való keresés. A winch-en különálló fájlok nincsenek. Ahogyan nő az anyag, úgy szaporodhatnak a mappák, majd azokat egyberakva a táskák, ezzel csökkentve a mappák számát. Vagyis megvalósítható az az evolúciós egyensúly, ami pl. a rókák és nyulak optimális arányát is biztosítja.

     A fájlok tartalma – ahogyan azt a korábban megírt rész végén is vázoltam -, a netről levett vagy házilag beszkennelt, lefotózott dokumentumok, illetve saját készítésű vagy kapott, begyűjtött fényképek. Ez utóbbiakhoz már régóta készülök valamilyen jó visszakeresési szisztémát keresni vagy kitalálni. Még nem jutottam eredményre.

   Feltehető a kérdés, hogy miért tárolom azokat a dokumentumokat (online újságokban, folyóiratokban vagy a net más helyein talált és elolvasott szövegeket), amiket máskor is elérhetek. Egyrészt azért, mert ha begyűjtöm, akkor tudom, hogy elolvastam. S másrészt azért, mert hátha később nem találok rá bármilyen ok miatt. (Pl. megszűnik az archívum. Volt már ilyen.) Harmadrészt pedig – ahogyan már írtam is – „így vannak kijegyzetelve”, a W-s fájlok egyes részleteit szó szerint tudom idézni.

   Ezt a legutóbbi kis áttekintést azok számára írtam, akik hozzám hasonlóan gyűjtögetik az információkat, s esetleg nehézséget okoz nekik a kezelése. Hátha megkönnyítem a dolgukat. Illetve, s talán még inkább, azoknak, akik az enyémtől eltérő, s sokkal célszerűbb, használhatóbb eljárást találtak ki vagy találtak meg. Őket arra szeretném kérni, hogy osszák meg velem és a többi olvasóval a saját metódusukat.

 

U.i. Amint látható, erre az írásra háromszorosan  jellemző a háromság. Mert három, különböző időben megírt rész van benne, mert három szakasza volt a a digitális információkezelő botladozásaimnak, s mert a mára kialakult tárolási technikámat a háromszintű gráf (fa-szerkezet) jellemzi, melynek ágvégein vannak az önálló fájlok. A szövegesek többezren, a képesek több tízezren.

 ----------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Nagy Gáspár, szülőföldjén (könyvismertetés) 2017.04.26.

   A címlapon Nagy Gáspár neve saját kézírásával olvasható, a galambszürke alapon fehér betűkkel. Szorosan alatta a cím, pirossal: a költő hazatér.

A kötet bibliográfiai adatai: Nagy Gáspár a költő hazatér. (Szerk.,vál. G. Szakál Georgina, Gergye Rezső). Vasvár, Nagy Gáspár Kulturális Központ, 2017. 135 p.

   A fekete-fehér fotókkal gazdagon illusztrált könyv azt a kulturmissziót örökíti meg, amit a kiadó intézmény, illetve - tágabban értelmezve a teret – a költő szülőföldje képvisel 2007 óta, vagyis Nagy Gáspár emlékének őrzését, verseinek, gondolatainak élővé tevését, életben tartását. Ennek egyik legfőbb eszköze az a rendezvénysorozat, amit 2007 végén hirdettek meg először, s idén érkezik el a tízedik részéhez. Vagyis A költő hazatér címmel sorra kerülő vers- és prózamondó találkozók sora. A könyv tehát ennek a hagyományőrző, hagyományápoló tevékenységnek a krónikája. Ezt írják róla a szerkesztők:

 

 

 

 

   Felesleges is az eddigiekhez bármit hozzátenni. Illetve talán annyit, hogy – ahogyan az a tartalomjegyzékben is látható -, a könyvet Mórocz Zsolt tanulmánya nyitja. Azé a Mórocz Zsolté, aki a tavalyi Nagy Gáspár-díj jutalmazottja, s ez az írása a Vasi Szemle 2007-es számában jelent meg, irodalmi nekrológként. Azóta pedig ugyanott, a 2013.1. számban P.S. Nagy Gáspár címmel írt a levelezésükről. Az egyes verstalálkozók felidézése pedig lehetőséget adott a szerkesztőknek, hogy további értékes dokumentumokat tegyenek közkinccsé, Korzenszky Richárd temetési beszédétől kezdve, Antall István visszaemlékezésén át az egykori diáktárs Devecseri Zoltánig. A grafikai-tipográfiai megoldások tökéletesek, az igényes elrendezés és a halvány képi hátterek is különlegessé teszik a könyvet. Annyi kritikai észrevételünk lehet, hogy a kötetet záró, hét oldalnyi versválogatás lehetett volna kicsit bővebb.

-----------------------------------------------------------

Polák István – Párbeszéd a két É-ről   (három részben) (2017.04.17.)

 

A párbeszéd két résztvevője: Polák (a továbbiakban P) és Jederman (aki Polák alter egója, s a továbbiakban J).

 

P: Kezdjük magasan! A két É közül melyik van előbb, melyik az előbbre való?

 

J: A belterjes beszélgetést előbb tegyük külterjessé, tisztázzuk, hogy mi is az a két É!

 

P: Tisztázzuk. Az egyik az érték, a másik az érdek, ahogyan erről írtam is egyik előző eszmefuttatásomban.

 

J: A válasz kettős. Betűrendben és a mindennapokból nézve természetesen az érdek van előbbre. Etikai alapon nézve természetesen az érték.

 

P: Mindkét fogalomra jellemzőnek érzem, hogy sok tisztázatlanság, mindennapi félreértés és félremagyarázás van benne. Egyetértesz ezzel?

 

J: Naná! De ezeket a tisztázatlanságokat nem lennék se képes, se alkalmas tisztázni. Vagy ha igen, akkor csakis magam számára. Nemrég olvastam valahol, hogy a pedagógiát is lehet bizonyos szempontból kétfelé csapni, két partra tenni. Egyiken a hozzáadó pedagógia van, a másikon a helyettesítő.        (Ha ezt ki kellene fejteni, akkor azt mondanám, hogy a hozzáadó pedagógia a demokratikus – de ha úgy tetszik, nevezhetjük liberálisnak is - , hiszen az alanyra bízza, hogy az őt ért friss pedagógiai hatást - nevelési (érzelmi) vagy ismereti (értelmi) hatást - hogyan építi be a személyiségébe. Ezzel szemben a helyettesítő pedagógia az antidemokratikus – de ha úgy tetszik nevezhetjük illiberálisnak is -, hiszen az a célja, hogy kicseréljen valamit, nevelési vagy ismeretbeli elemet, a pedagógiai célszemélyben.)        Ez esetben azt illik eldönteni mindenkinek, aki elgondolkodik ezen a dichotómián, hogy ő melyiket vallja, vagy vallaná. A hozzáadót-e, vagyis rábízná-e a nevelés alanyára, hogy az őt ért friss hatást szuverén módon építse be a személyiségébe, vagy a helyettesítőt-e, aminek szellemében vagy agymosással vagy más módon, de mindenképpen egy mozdulattal kell kicserélni a személyiségben a hibásnak gondolt neveltségi-jellembeli vagy ismeretbéli „panel”-t. Ha eddig jól figyeltél, akkor már sejtheted a válaszomat. Bizony, sok a tisztázatlanság. S bizony, én a hozzáadók oldalán állok, nem a helyettesítőkén.

 

P: Közelítsünk! Kezdjük az érték fogalmával. Mi ebben a tisztázatlanság?

 

J: Szerintem minden. Kezdjük azzal, hogy önálló elmélete van, az értékelmélet. … S zárjuk azzal, hogy a mindennapi értékpreferenciáink látensek, még csak nem is tudatosul bennünk, hogy minden döntésünkben mekkora szereppel bír az értékrendünk. Milyen módon marad alul, vagy éppen kerekedik felül a pillanatnyi érdekeinkkel szemben vagy fölött.

 

P: Aha! Épp a napokban hallottam egy tv-műsorban, hogy az egyes táborokat is ez az értékrendbeli eltérés különbözteti meg.

 

J: Hát persze. De ott se volt nemhogy kifejtve, de még csak jelezve se, hogy mi is ez az értékrendbeli eltérés. Ott ugye – a mai magyar helyzetre vonatkoztatva – arról a mesterségesen szított, és mára már kibékíthetetlennek látszó ellentétről volt szó, ami a két aktív politikai tábort egymással szembeállította. Bajban lettek volna azonban a beszélgetés résztvevői, ha konkrét értékekkel, értékpreferenciákkal kellett volna szemléltetniük a véleményüket. Úgy tettek, s mindannyian úgy teszünk nap mint nap, mintha ez köztudott lenne, mintha ebben közmegegyezés lenne. Pedig nincs.

 

P: Mi van tehát az értékekkel?

 

J: Mindennapi konyhanyelven? De mégis valamilyen logikus rendet követve? Legmagasabbra teszem az általános emberi (nembeli) értékeket. Ezek erkölcsi-filozófiai értékek, nem sorolom őket. Szerintem ezek nem osztanák két részre ma hazánkat, nincs senki, aki megkérdőjelezné ezeket. Ha a rangsorban lefele haladva a tudományos értékeket teszem a következő fokra, itt már bajokat láthatunk. Hiszen feloldhatatlan ellentét van azok között, akik a világot teremtett világnak hiszik, s azok között, akik a világot létrejött világnak gondolják. Így lehetett megmosolyogtató mellékhajtása egyes amerikai pedagógiáknak, hogy tiltották Darwin elméletének tanítását. Vagyis itt már antagonisztikus világnézeti szembenállás van. Aki a teremtést vallja, az nehezen érti meg, de talán nem is foglalkozik vele, hogy miért van szegény és gazdag, jó és rossz ember, hiszen mindenkit a Teremtő teremtett. A gazdagot is, és a szegényt is, a jót is és a rosszat is. Gazdagnak és szegénynek, jónak és rossznak? Ja, az ördög műve a rossz. De honnan van az ördög? Hagyjuk is ezt a vonalat. Harmadik lépcsőfokra teszem én a művészeti értékeket. Itt is bejátszik az ideológia, mert van, akinek Wass, van, akinek Déry. Mit lehet ellene tenni? Semmit, de nem is kell. Baj akkor van, ha az egyik értékrendet valló tábor a másik ellen fordul. Pár éve hallottam példálózni a prűd és az élvhajhász közötti ellentét feloldhatatlanságáról. Abban a fiktív példában, amiben azt fejtegették, hogy pl. a Lady Chatterlay szeretője c. könyv megjelentetése sérti prűd érdekeit, s a meg nem jelentetés sérti élvhajhász érdekeit. Vagyis egyik érdek mindenképpen sérül, a megjelentetéskor is, s a meg-nem-jelentetéskor is. S ott valahogy „az derült ki”, hogy ha már muszáj, akkor sérüljön az élvhajhász érdeke.

 

P.: Ne siessünk, ne hozzuk még be a diskurzusba az érdeket.

 

J: Persze, ne hozzuk be. De nem tudjuk elkerülni, nem tudjuk kikerülni. Visszatérve a példára: akik a prűd oldalára állnak, azok ….. hogy is mondjam? … nyíltan mondom: első szinten a küldetéstudattal rendelkezők csoportjába tartoznak, vagyis meg akarják szabni másoknak, hogy mi a helyes és mi nem. Legtágabban pedig a diktátorok csoportjába tartoznak, a kis diktátorok közé. Jelen esetben ízlésdiktátorok. Miért? Hát azért, mert a könyv megjelenése nem kötelezné őket – prűdöket - arra, hogy elolvassák. De még csak élvhajhász se szorítana pisztolyt a fejükhöz, hogy az elolvasásra kényszerítse őket. Ők viszont megszabnák élvhajhásznak, hogy mit olvashat, illetve mit nem. Pedig az olvasással élvhajhász semmit sem ártana nekik. Vagy tán attól féltek-félnek   prűdék, hogy az ilyen művek olvasásának hatására élvhajhászék megrohannák őket valamilyen alantas ösztöntől vezérelve? HA ettől félnek, akkor mondják ki. Az ilyen veszélyek elkerülésére azonban nem az ízlésdiktatúra a megfelelő fegyver, hanem a jogi közbiztonság, a törvények ereje. De a kitérő után térjünk vissza az értékpiramishoz. Lefele haladva, a negyedik lépcsőfokra teszem az anyagi értékeket. A pénzt és a tárgyi értékeket, a mindennapi élet feltételeinek, a mindennapi megmaradásnak az értékeit. Ezek vannak a piramis talapzatán. Ha úgy tetszik, akkor a marxi alapban, a létalapban. Ez tehát nálam négylépcsős piramis.

 

P: Hát, itt alul vannak leginkább, itt működnek leginkább és legerősebben az érdekek.

 

J: Valóban. S itt ne is felülről jöjjünk lefelé, hanem menjünk ellenkező irányban. Kezdjük az egyéni érdekeknél. Ezek nagy részét az ösztönök vezérlik. Az önfenntartásé és a fajfenntartásé. Alapvető érdekünk, hogy mindkettőben meglegyen a mindennapi betevő. És a többi. Vannak azonban az egyénnek is hosszabb távú érdekei, amik időnként le is győzhetik, háttérbe szoríthatják a napiakat. S aztán vannak a kis és nagy csoportoknak is csoportérdekeik, össztársadalmi vagy összemberiségi érdekeik. Itt is ellentétbe kerülhetnek a rövid és a hosszú távúak, a kicsik és a nagyok. Ezek vagy összhangban vannak egymással, a kis érdekek a nagy érdekekkel, illetve az érdekek az értékekkel, vagy nem. Mindezt persze csak a konkrét esetekben tudjuk tetten érni. Ez azonban már egy másik beszélgetés témája lehet.

 --------------------------------------

Párbeszéd 2. – intermezző

P: Az idő a kezünkre játszik. Mert időközben (az intermezőn) lett egy interjú. http://index.hu/belfold/2017/04/15/orban_soros_gyorgy_soros_gyorgy_soros_gyorgy_soros_gyorgy/

Illetve: http://magyaridok.hu/belfold/magyarorszagon-kampany-foprobaja-zajlik-1584190/

   Ha a mi kulcsszavainkat (érték kontra érdek) keressük a szövegben, akkor ezt tapasztaljuk:

 

„ …minden választás legfontosabb tétje, hogy a magyar emberek érdekét szolgáló Országgyűlésünk és kormányunk lesz-e, vagy idegen érdekeket szolgál majd.”

……………………….

 

– Az ember sokszor úgy érzi, mintha nem is egy nyelvet beszélnének a szemben álló felek. Mindenki dez­informálással vádolja a másikat.

– Kevés esély van arra, hogy ilyen közös nyelv születhessen. Már csak azért is, mert mi egyenesen beszélünk, az ellenfeleink meg egy kitalált nyelven, modern kori eszperantón, ezt hívják PC-nek. Mi leírjuk, kimondjuk a valóságot, ők meg kitalálják, még pontosabban: megkonstruálják. A két nyelv küzdelme zajlik az egész nyugati világban.

 

………………………….

Az egész ügy arról szól, hogy Soros György a nyilvánosság elől rejtetten, magyarországi szervezetein keresztül temérdek pénzzel támogatja az illegális bevándorlást. Számos civilnek álcázott lobbiszervezetet fizet, hogy érvényesítsék az érdekeit. Valóságos hálózatot tart fenn, saját szószólókkal, saját médiával, sok száz emberrel, saját egyetemmel. Nyomás alatt akarja tartani azt a Magyarországot, amely még egy Soros Györgytől is elvárja, hogy betartsa a törvé­nyeit. Azt mondom, hogy Soros Györgyöt nem szabad lebecsülni, egy nagy hatalmú, mindenre elszánt milliárdos, aki nem ismer se istent, se embert, ha az érdekeiről van szó.”

 

Amint látható, az interjúban az érdek szó négyszer fordul elő, az érték egyszer sem. S nincs kifejtve a szó utolsó alkalmazásakor, hogy mik is Soros érdekei? Ha nincs kifejtve, de még csak az újságíró se kérdezett rá, s eddig még nem lett volna evidens számunkra, akkor találgassunk. Vagy az az érdeke, hogy a mai magyarok jobb életet élhessenek, vagy az, hogy nyomorogjanak. Vagy az az érdeke, hogy nagyobb legyen a demokrácia, vagy az, hogy diktatúra legyen. Vagy az az érdeke, hogy az Unió erős tagjai legyünk, vagy az, hogy kilépjünk. Ha tudnánk, hogy Soros konkrétan és naponta mit tesz hazánkban, akkor el tudnánk dönteni, hogy a három ellentétpár melyik oldalát tételezzük fel róla. De ha nem tudunk a napi hazai ármánykodásairól, akkor ezt nem tudjuk eldönteni? Mi erről a véleményed?

 

J: No comment. Illetve lássuk azt a mondatot, ami EP-hez kapcsolódva lett közismert: bizonyos szint felett nem süllyedünk bizonyos szint alá.

 

 

 

 -------------------------------------------------------------------

 

 

Párbeszéd …(3)

 

P: A mostani téma tehát az érték és az érdek szembenállásának, ütközésének lehetséges példái?

 

J: Igen, ahogyan az első párbeszéd végén jeleztük. De ne várjuk egymástól a bölcsek kövének a kiásását. Ezen a mezőn úgyse azt ássák elő, hanem a csatabárdot. Vagy a kardokat, párbajtőröket. A kisebb és nagyobb viadalok harci eszközeit. Olyan nagy csatamező ez, hogy nem férne el se a Feszty-körképen, se a nála 5 méterrel rövidebb Бородинская битва-n. Azért beszélünk róla, hogy segítsük – először önmagunkban, majd netán az olvasóban is, a hozzáadó pedagógia elvét vallva – tudatosulni ezt a harcot. A jelképes küzdelem tétjét, lehetséges kimeneteleit, valós, de nem konkrét helyzetekben.

 

P: Mit jelent ez a valós, de nem konkrét?

 

J: Azt, hogy a valóság talaján maradunk, de nem a kitalált, megkonstruált valóságén. De nem kötjük helyhez-időhöz, nem leplezünk le vele semmit és senkit, tartózkodunk az aktuálpolitizálástól. De tartózkodunk az olyan absztrakcióktól is, ami pl. abban a beugratós kérdésben mutatkozik meg, hogy mi történik, ha a mindent legyőző erő találkozik a legyőzhetetlen akadállyal.

 

P: Erre a kérdésre tudom a választ, hiszen nemcsak tantermekben szoktam elmondani, hanem mostanában is példálóztam vele. Nem akarom ennek a sz7övegnek az olvasóját hosszú meditációba hajszolni, ezért leszögezem: nem találkozhatnak. Ugyanis eleve kérdéses, hogy léteznek-e. Vagy ha igen, akkor nem ugyanabban a világban. Már csak azt kell eldönteni, hogy ha választani tudok, melyik világot választom. Melyik világban szeretnék élni, abban-e, amelyben a mindent legyőző erő van, (ezért nem lehet ebben a világban legyőzhetetlen akadály), vagy abban-e, ahol a legerősebb erő előtt is létezhet olyan akadály, amit képtelen legyőzni. Tudom tehát, hogy melyik világot választom, ha választhatok.

 

J: A szemléltető kitérőből visszatérve. A rövid és a hosszú távú érdek (de az egyéni és a közösségi érdek is) pl. olyan esetekben ütközött-ütközik, amikor lehetőségünk volt (lett vagy lenne) valamit számla nélkül venni vagy javíttatni-előállíttatni. Ekkor az áfa a lehetséges haszon, megtakarítás. Ezért szólhatott (szólhatna) mellette az egyéni és rövid távú érdek. De talán sose jutott eszünkbe, hogy emiatt (is) jutott-jut kevesebb a közszolgáltatásokra, az egészségügy, oktatás stb. magasabb színvonalon való működésére. Vagy ha eszünkbe jutott, akkor azt gondolhattuk, hogy „miért én kezdjem el, egy fecske nem csinál nyarat, haragszom én magamra? A többieknek is van magukhoz való eszük.” S ily kétkedés által sok nagyszerű, fontos merény kifordul medriből, s elveszti „tett” nevét. Hogyan lehetne ezt a kialakult bűvös kört megtörni, a kialakult bűvös láncot elszakítani? Ha nem próbáljuk meg, akkor örökké marad a kenőpénz-hálapénz-kézkezetmos. A fekete újraelosztás. Tudom, tudom, ez egy szemléletmód lett, amit békés úton csak évszázadok alatt lehet megváltoztatni. Vagy a másik fajta „pedagógiával”, a helyettesítővel. Más szóval: agymosással. Ebben az első példában tehát érdek ütközött érdekkel.

 

P: Kombinatorikailag még két lehetőség van. Az érdek-érték és az érték-érték ütközés. Az előbbire is lehet valós, de nem konkrét példát hozni. Ami még áthallásos is lehet. Vegyük azt az általános ökológiai értéket, ami a mai élőlények sokszínűségében, a fajok fennmaradásában megmutatkozik. Ha azonban pl. északi szomszédainknál annyira elszaporodnának a farkasok, vagy egy természeti katasztrófa következtében elveszítenék a mindennapi életfeltételeiket (táplálkozás), s menekültként jelennének meg a határunkon, mit tennénk? Megállítanánk-e őket, ezzel a kipusztulásukat kockáztatva, - hiszen az nekünk nem fájna, - vagy megpróbálnánk, némi anyagi és szervezési ráfordítással, élhető póthazát létrehozni számukra. Törödnénk-e vele, hogy mi lesz velük, ha nem engedjük be őket? Illetve félnénk-e attól, hogy ellenünk fordulnak, ha beengedjük őket? Hiszen az elsődleges érdekünk az lenne, hogy nyugodtan és békésen folytathassuk az addigi életünket. De talán az is az érdekünk, hogy a lelkiismeretünkkel is békében éljünk. Megmaradna-e a lelki békénk, ami ugye érték, s nem érdek, (de érdekünk, hogy meglegyen), ha a humanitás értékét feláldoznánk a kényelmes élet érdek-ében?

 

J: Beleestünk az uszályba. A farkas-példa ugyan beszédes, de nem valós. Hanem ezzel szemben megkonstruált. Azért mégis jól szemlélteti a lehetőséget. A lehetőség veszélyét vagy a veszély lehetőségét.

Végül nézzük meg, hogy létezhet-e ütközés két érték között. Például két olyan érték között, amelyeket fontosnak tartom, amelyek rajta vannak az én értéklistámon. Két ilyen erkölcs érték pl. az őszinteség és a tapintat. Melyik az erősebb? Hát, hol egyik, hol a másik. Melyik legyen az erősebb akkor, ha egy hozzám közel álló személlyel összefüggésben merül fel. Ez történt nemrég, amikor egy olyan ismerősöm került vezető pozícióba, akiről tudható, hogy kissé sértődékenyebb, érzékenyebb az átlagnál. Mostanában gyakran kerül közönség elé úgy, hogy közte és a hallgatóság között van egy mikrofonállvány is, rajta a mikrofon. S a személy túl közel áll hozzá is (nemcsak hozzám, hanem a mikrofonhoz), így egy-egy erőteljesebb kifejezéskor belebuffan a levegő a membránba. Onnan pedig a nagyteljesítményű hangfalakba. Eddig még nem szólt neki senki, - tán először a technikusának illene - , hogy álljon 20-30 centivel távolabbra, illetve hogy gyakorolja kicsit a mikrofonba beszélést. Már elhatároztam, hogy egy adandó alkalommal - БудеT кoTOpый будеT - finoman figyelmeztetni fogom. De ugye ezt a konkrét és valós példát át tudjuk transzformálni jelenlegi perspektívánk horizontális és vertikális horizontjára, bármilyen nagyságrendben illetve méretarányban?!?

 

P: Persze. S ezzel talán el is értünk ennek a három részből álló párbeszédnek a végére, ahol levonhatjuk.

 

J: Igen, vonjuk le.

 ------------------------------------------------------------------

Csider Sándor: Cseresznyevirág            

 

Ébred csak a féreg a rögben,

rágni, gyötörni nincs is még mit.

Nincs levél, s gyilkos a levélen,

cseresznyevirág ekkor nyílik.

 

Fagyos hajnaltól nem riadva

igéz bimbóból sziromcsodát,

tárul csábító nap fényének,

kelyhe kínálja aranyporát.

 

Ünnepfehér koronatérben

nászra bűvöl megannyi szépség,

bogárbódító tölcsérekben

nőni készülnek a cseresznyék.

 

Feledi minden földi gondját,

letérdel a zümmögő kertben,

méhecske-repülőket röptet,

mosolyogva játszik az Isten.

 

Szárnyra kel egy nap minden virág,

fehér rajokban forog, repül,

vendég volt csupán tiszta lényük,

távoli égbe s mélybe merül.

 

Hullan, elillan, fénnyé válik,

percre volt díszes, szép a világ.

Képed oly gyakran előtűnik,

várlak vissza: cseresznyevirág.

 

 

 

-.-.-.-..-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

 

 

 

 

Polák István – Párbeszéd a két É-ről (2017.04.15.)

 

A párbeszéd két résztvevője: Polák (a továbbiakban P) és Jederman (aki Polák alter egója, s a továbbiakban J).

 

P: Kezdjük magasan! A két E közül melyik van előbb, melyik az előbbre való?

 

J: A belterjes beszélgetést előbb tegyük külterjessé, tisztázzuk, hogy mi is az a két É!

 

P: Tisztázzuk. Az egyik az érték, a másik az érdek, ahogyan erről írtam is egyik előző eszmefuttatásomban.

 

J: A válasz kettős. Betűrendben és a mindennapokból nézve természetesen az érdek van előbbre. Etikai alapon nézve természetesen az érték.

 

P: Mindkét fogalomra jellemzőnek érzem, hogy sok tisztázatlanság, mindennapi félreértés és félremagyarázás van benne. Egyetértesz ezzel?

 

J: Naná! De ezeket a tisztázatlanságokat nem lennék se képes, se alkalmas tisztázni. Vagy ha igen, akkor csakis magam számára. Nemrég olvastam valahol, hogy a pedagógiát is lehet bizonyos szempontból kétfelé csapni, két partra tenni. Egyiken a hozzáadó pedagógia van, a másikon a helyettesítő. (Ha ezt ki kellene fejteni, akkor azt mondanám, hogy a hozzáadó pedagógia a demokratikus – de ha úgy tetszik, nevezhetjük liberálisnak is –, hiszen az alanyra bízza, hogy az őt ért friss pedagógiai hatást – - nevelési vagy ismereti hatást - – hogyan építi be a személyiségébe. Ezzel szemben a helyettesítő pedagógia az antidemokratikus – de ha úgy tetszik nevezhetjük illiberálisnak is -, hiszen az a célja, hogy kicseréljen valamit, nevelési vagy ismeretbeli elemet, a pedagógiai célszemélyben.) Ez esetben azt illik eldönteni mindenkinek, aki elgondolkodik ezen a dichotómián, hogy ő melyiket vallja, vagy vallaná. A hozzáadót-e, vagyis rábízná-e a nevelés alanyára, hogy az őt ért friss hatást szuverén módon építse be a személyiségébe, vagy a helyettesítőt-e, aminek szellemében vagy agymosással vagy más módon, de mindenképpen egy mozdulattal kell kicserélni a személyiségben a hibásnak gondolt neveltségi-jellembeli vagy ismeretbéli „panel”-t. Ha eddig jól figyeltél, akkor már sejtheted a válaszomat. Bizony, sok a tisztázatlanság. S bizony, én a hozzáadók oldalán állok, nem a helyettesítőkén.

 

P: Közelítsünk! Kezdjük az érték fogalmával. Mi ebben a tisztázatlanság?

 

J: Szerintem minden. Kezdjük azzal, hogy önálló elmélete van, az értékelmélet. … S zárjuk azzal, hogy a mindennapi értékpreferenciáink látensek, még csak nem is tudatosul bennünk, hogy minden döntésünkben mekkora szereppel bír az értékrendünk. Milyen módon marad alul, vagy éppen kerekedik felül a pillanatnyi érdekeinkkel szemben vagy fölött.

 

P: Aha! Épp a napokban hallottam egy tv-műsorban, hogy az egyes táborokat is ez az értékrendbeli eltérés különbözteti meg.

 

J: Hát persze. De ott se volt nemhogy kifejtve, de még csak jelezve se, hogy mi is ez az értékrendbeli eltérés. Ott ugye – a mai magyar helyzetre vonatkoztatva – arról a mesterségesen szított, és mára már kibékíthetetlennek látszó ellentétről volt szó, ami a két aktív politikai tábort egymással szembeállította. Bajban lettek volna azonban a beszélgetés résztvevői, ha konkrét értékekkel, értékpreferenciákkal kellett volna szemléltetniük a véleményüket. Úgy tettek, s mindannyian úgy teszünk nap mint nap, mintha ez köztudott lenne, mintha ebben közmegegyezés lenne. Pedig nincs.

 

P: Mi van tehát az értékekkel?

 

J: Mindennapi konyhanyelven? De mégis valamilyen logikus rendet követve? Legmagasabbra teszem az általános emberi (nembeli) értékeket. Ezek erkölcsi-filozófiai értékek, nem sorolom őket. Szerintem ezek nem osztanák két részre ma hazánkat, nincs senki, aki megkérdőjelezné ezeket. Ha a rangsorban lefele haladva a tudományos értékeket teszem a következő fokra, itt már bajokat láthatunk. Hiszen feloldhatatlan ellentét van azok között, akik a világot teremtett világnak hiszik, s azok között, akik a világot létrejött világnak gondolják. Így lehetett megmosolyogtató mellékhajtása egyes amerikai pedagógiáknak, hogy tiltották Darwin elméletének tanítását. Vagyis itt már antagonisztikus világnézeti szembenállás van. Aki a teremtést vallja, az nehezen érti meg, de talán nem is foglalkozik vele, hogy miért van szegény és gazdag, jó és rossz ember, hiszen mindenkit a Teremtő teremtett. Ja, az ördög műve a rossz. De honnan van az ördög? Hagyjuk is ezt a vonalat. Harmadik lépcsőfokra teszem én a művészeti értékeket. Itt is bejátszik az ideológia, mert van, akinek Wass, van, akinek Déry. Mit lehet ellene tenni? Semmit, de nem is kell. Baj akkor van, ha az egyik értékrendet valló tábor a másik ellen fordul. Pár éve hallottam példálózni a prűd és az élvhajhász közötti ellentét feloldhatatlanságáról. Abban a fiktív példában, amiben azt fejtegették, hogy pl. a Lady Chatterlay szeretője c. könyv megjelentetése sérti prűd érdekeit, s a meg nem jelentetés sérti élvhajhász érdekeit.

 

P.: Ne siessünk, ne hozzuk még be a diskurzusba az érdeket.

 

J: Persze, ne hozzuk be. De nem tudjuk elkerülni, nem tudjuk kikerülni. Visszatérve a példára: akik a prűd oldalára állnak, azok ….. hogy is mondjam? … nyíltan mondom: első szinten a küldetéstudattal rendelkezők csoportjába tartoznak, vagyis meg akarják szabni másoknak, hogy mi a helyes és mi nem. Legtágabban pedig a diktátorok csoportjába tartoznak, a kis diktátorok közé. Miért? Hát azért, mert a könyv megjelenése nem kötelezné őket arra, hogy elolvassák. De még csak élvhajhász se szorítana pisztolyt a fejükhöz, hogy az elolvasásra kényszerítse őket. Ők viszont megszabnák élvhajhásznak, hogy mit olvashat, illetve mit nem. Pedig az olvasással élvhajhász semmit sem ártana nekik. Vagy tán attól féltek-félnek   prűdék, hogy az ilyen művek olvasásának hatására élvhajhászék megrohannák őket valamilyen alantas ösztöntől vezérelve? HA ettől félnek, akkor mondják ki. Az ilyen veszélyek elkerülésére azonban nem az ízlésdiktatúra a megfelelő fegyver, hanem a jogi közbiztonság, a törvények ereje. De a kitérő után térjünk vissza az értékpiramishoz. Lefele haladva, a negyedik lépcsőfokra teszem az anyagi értékeket. A pénzt és a tárgyi értékeket, a mindennapi élet feltételeinek, a mindennapi megmaradásnak az értékeit. Ezek vannak a piramis talapzatán. Ez tehát nálam négylépcsős piramis.

 

P: Hát, itt vannak leginkább, itt működnek leginkább és legerősebben az érdekek.

 

J: Valóban. S itt ne is felülről jöjjünk lefelé, hanem menjünk ellenkező irányban. Kezdjük az egyéni érdekeknél. Ezek nagy részét az ösztönök vezérlik. Az önfenntartásé és a fajfenntartásé. Alapvető érdekünk, hogy mindkettőben meglegyen a mindennapi betevő. És a többi. Vannak azonban az egyénnek is hosszabb távú érdekei, amik időnként le is győzhetik, háttérbe szoríthatják a napiakat. S aztán vannak a kis és nagy csoportoknak is csoportérdekeik, össztársadalmi vagy összemberiségi érdekeik. Ezek vagy összhangban vannak egymással, a kis érdekek a nagy érdekekkel, illetve az érdekek az értékekkel, vagy nem. Mindezt persze csak a konkrét esetekben tudjuk tetten érni. Ez azonban már egy másik beszélgetés témája lehet.

 

------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

 

 

Polák István – A digitális csapdái

 

   Ha összehasonlítjuk az egykori, filmtekercsre történt (színes vagy fekete-fehér, negatív vagy pozitív , dia alapú) fotózásunkat a modern kori digitálissal, akkor az egyik tapasztalatunk a következő. Korábban már a kattintás előtt válogattunk, szelektáltunk. Mivel nem volt annyira olcsó, meggondoltuk, hogy mit és főleg mennyit fényképezünk. A képek elhelyezése is további beruházást - albumokat és/vagy diakereteket, vetítőt – igényelt. Manapság a válogatás részben a fotók elkészítése után történik, a duplumok vagy elhibázottak törlésével. S a korábbi negatívok képpé alakítása is akkor volt kissé szabadabb, s még olcsóbb is, ha azt a saját fotolaborunkban (a panellakás fürdőszobájában mint tökéletes sötétkamrában) egyéni vágással tudtuk megoldani. A fotoboltokban elkészíttetett másolatok tartalma megegyezett a negatív tartalmával. Ma a képkezelésnek és –tárolásnak csak a gépeink képessége és saját tudásunk, szabadidőnk szab határt. Ezért itt alakult ki az egyik mennyiségi csapda. A korábbi képek sokszorosa (talán két nagyságrenddel több, a párezer helyett a százezer feletti mennyiség) gyűlhet össze. Arra pedig még nem is alakulhatott ki tapasztalatunk, hogy mi a sorsa ezeknek a képeknek. Milyen a tartósságuk, mi lesz velük az elraktározásuk után? Számítógépes mappákban, külső tárolókon vagy a „felhőben” várják, amíg sor kerül a nézegetésükre? Milyen gyakran gondolunk rájuk, mikor és miért keressük újra elő őket?

 

   A másik két csapda a szövegek gyűjtése vagy alkotása közben keletkezett. Hiszen a könyvtári vagy irodai másolás is már a kényelmet szolgálta. A kézzel történő jegyzetelés előtt (vagy helyett) a teljes tartalom megszerzését, hazavitelét. Ez azonban még ugyancsak költséges volt, illetve az a mai napig. A másik csapda tehát akkor alakulhat ki, amikor pl. a neten talált digitalizált szöveget, szövegrészletet másol(tat)juk magunk számára. Illetve amikor papíralapú szövegeket veszünk birokba digitalizált változatban. Vagy szkennelve, vagy fotózva. Azon érem tetten magam, hogy sokszor olyan szövegeket is begyűjtök, amikről azután megfeledkezem, amiket még csak el se olvasok. Időnként akkor csodálkozom rájuk, amikor már túl sok fájl (mappa) van valamelyik hordozón, s szelektálnom kell. Ilyenkor vagy törlöm a feleslegesnek látszót, vagy az adott W-fájlt tematikus csoportba osztva egy gépi mappába zárom. Ezekhez előbb-utóbb katalógust (tartalomjegyzékeket, utalókat) kell készítenem, hogy el tudjak igazodni közöttük.

 

   S nemcsak a gyűjtés, hanem a „digitális szövegelés”, vagyis az email-es levelezés és az elektronikus publikáció is csábíthat bőbeszédűségre. Ez tehát a harmadik csapda. Valóban sokkal többen vannak és sokkal hosszabbak a digitális leveleim, mint a korábbiak, a kézzel írottak és postára hordottak voltak. Ehhez persze a megnövekedett szabadidő is hozzájárul. De valóban nehezebb kordában tartani a fogalmazást, megtartani a tartalom és a forma egységét, a lényegre szorítkozni akkor, amikor a billentyűzet és a net a csatornája az üzenetnek. Ugyanez érvényes azokra a kis írásokra, amiket az utóbbi években fogalmaztam meg, s vagy cd-re kerültek, vagy a memoarondolgozo.hu valamelyik rovatába. Nincs tényleges terjedelmi korlátjuk, ezért bizonyára túlírtak pl. azok az ujjgyakorlatok is, amiket az elmúlt évben produkáltam. Csak magamra gondoltam, a gondolatok szinte kontroll nélküli rögzítésére, s alig jutott eszembe, hogy ha bárki olvassa, annak mennyire lehet unalmas vagy túlmagyarázott. Ha nemcsak írójuk, hanem szerkesztőjük is lettem volna, bizonyára sokkal tömörebbek lennének. Hja, a klaviatúra nem a római stylus, aminek két vége volt. Talán fel kellene ajánlanom őket egy kreatív írást (szerkesztést) tanuló csoportnak, hogy mint beteg állatorvosi lovon, gyakorolhassák rajta a tömörítés technikáját?

------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A politikai korrektség fogalmának (át)értelmezési (vagy visszaértelmezési) kísérlete (a témáról korábban írt gondolatsor frissített változata)

 

   Az utóbbi években divatossá vált a magyar közbeszédben bizonyos fogalmakkal kapcsolatban az átértelmezés, újraértelmezés. A két legutóbbi a liberalizmussal és a politikai korrektséggel esett meg, mindegyik a napi pragmatika áldozatává vált. Ha a liberté magyar megfelelője a szabadság, akkor a liberalizmus a szabadelvűséget, a szabadságelvűséget jelenti. Az ellentétét, tagadását kifejező illiberalizmus ebből következően csakis a rabelvűséget, a szabadságtól való mentességet jelentheti. Persze akkor, ha a ma ugyancsak divatos kétosztatúságban, fekete-fehérben gondolkodunk, ha így látjuk a világot. Más esetben azért több színárnyalat is lehet a politikai színskálán.

 

   A politikai korrektség szemétdombra vetésének is sok kísérletével találkozhattunk. Az elmúlt években pl. a Heti Világgazdaságban jelent meg cikkek sora a témáról. Ebben az évben pedig először egy szoboravató beszédben – a Nagy Gáspár költő halálának tízedik évfordulóján Budakeszin állított mellszobor egyik avatóbeszédében – volt hallható, s azóta olvasható is, a következő szövegkörnyezetben: „Mielőtt azonban lelepleznénk ezt a szobrot, fontos lenne az ő szavaival élve valami szabadítót mondani. Valamit, amit azoktól a költőktől tanulhatunk, akik hozzá hasonlóan Petőfi rendjéhez tartoztak, és akik a ma oly divatos, egynémely országban kötelező politikai korrektséget a hamis próféták legfőbb ismérvének tekintették.” http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/hirek   (Mielőtt tovább mennénk, szögezzünk le pár dolgot. Valóban tanulhatunk a költőktől. S valóban azoktól tanulhatunk többet, akik „Petőfi rendjéhez” tartoztak, akiknek fontosabb volt a szabadság a saját életüknél is. S valóban tekinthetjük Nagy Gáspárt Petőfi rendjéhez tartozónak. De hogy egy laza „és”-sel Petőfit s az ő rendjéhez tartozókat, benne Nagy Gáspárt is odacsapjuk ahhoz a nem tudni milyen csoporthoz, akik a kötelező politikai korrektséget a hamis próféták legfőbb ismérvének tekintették, ez kissé meglepő. Alighanem nehéz helyzetben lenne a beszédíró, ha ezt az állítását filológiailag kellene bizonyítani. Azon már fenn se akadjunk, hogy a hamis prófétáknak – ha vannak – miért épp a politikai korrektség lenne a legfőbb ismérve.)

   A minap pedig az Élet és Irodalom egyik írásában kapott egy kis bekezdést Vízvári Bélától. Ő a Hol van az ellenzék? (ÉS, 2017.03.24. 2. p.) c. írásában a következőt jegyzi meg: „Azt a bűnt, hogy a PC-t kártékonynak, a szólásszabadság durva megsértésének gondolom, magamra vállalom New Yersey rendőrfőnökének 1999-es kirúgása óta, amikor Amerikában voltam, s közelről láttam az eseményeket. …   Tudományos kutatóként kötelességemnek érzem tiltakozni minden ellen, ami gondolkodásomat és kifejezési lehetőségeimet korlátozni akarja.” Azonban a két idézett mondata közötti másik két mondatából nem derül ki, hogy mi is volt valójában a gondolkozására és kifejezési lehetőségeire irányuló korlátozási kísérlet. Az az esemény ugyanis, amire csak céloz a másik két mondatával, nem lehetett erre alkalmas. Nem derül ki, hogy valójában ki és miért rúgta ki a rendőrfőnököt. Az általam – az érdeklődés felkeltése céljából – eddig kihagyott második mondat ugyanis így szól: „Ráadásul a profiling (az a rendőri gyakorlat, ami külső jegyek alapján következtet egy személy tulajdonságára) ellen nyilatkozott, azonban vette magának a bátorságot, hogy egyik legutolsó mondatában a realitásokra figyelmeztessen.” A harmadik, zárójelbe tett mondata a forrást jelöli meg, The New York Times 1999. október 3-i számának egy cikkére hivatkozik. Elérhető a következő url-en:

http://www.nytimes.com/1999/10/03/nyregion/new-jersey-s-fired-chief-of-troopers-blames-reverse-discrimination.html , (s itt meg kell jegyezni, hogy Vízvári Béla rosszul emlékezett, a rendőrfőnököt „csak” nyomás alá helyezték, önként mondott le posztjáról, ahogyan ez a cikk első bekezdéseiből kiderül), de történik hivatkozás erre az eseményre egy Beszélő-cikkben is, a 2006.2. számban, Papp András László alapos írásában, a 38. lábjegyzetben (ő más forrásra hivatkozott):

http://beszelo.c3.hu/cikkek/diszkriminacio-uton-utfelen „Korábban, 1999. február 28-án, miután Carl Williams ezredes, a New Jersey-i rendőrség szuperintendánsa összefüggésbe hozta az elkövetők etnikai hovatartozását a kábítószerpiacon elfoglalt helyükkel, az amfetamint elsősorban a fehér motorosok, a heroint pedig a jamaikaiakkal párosítva, már át is vehette felmondólevelét Christine Todd Whitman (a rossz nyelvek szerint a szövetségi szenátus felé kacsingató) kormányzótól.” Williams ezredes tehát azokra a realitásokra figyelmeztetett, amik alapján az elkövetők etnikai hovatartozása szerint kategorizálta a bűncselekményeket.

   Az eddigiek nyomán bennem megfogalmazódó kérdések:

 

1. Nincs-e ellentmondás a rendőrfőnök két kijelentése között, vagyis a profiling csak egyik irányból elítélendő? Elítéli-e valójában az az állami alkalmazott, aki aztán ugyanabban a nyilatkozatában etnikai hovatartozás alapján csoportosít bűnözőket?
2. Hogyan korlátozta Vízvárit a példájában hozott és általa igazságtalannak tartott kirúgás az ő gondolkodásában és kifejezési lehetőségeiben?
3. Hogyan kapcsolódik az általa hozott emez első példa a további három példájához? (Ezek már a magyar belpolitikára vonatkoznak.) Talán csak nem azzal a céllal nyitott az amerikai esettel, - aminek ma látszólag semmi köze a magyar valósághoz -, hogy utána a másik két példában Gyurcsányt és Bokrost emlegethesse, mondván mindegyikről: „ …nem az számít, hogy igazságtalanul utálják, hanem hogy utálják…. „ Vagyis a népet nem lehet leváltani, akkor is igaza van, ha nincs igaza – ez persze már az én elferdített értelmezésem. Ugyanúgy került bele itt szerintem a PC említése Pilátusként a Credo-ba, ahogyan egy nem régi szoboravató beszédbe (erről később még lesz szó).

 

   Megértő-megengedő megjegyzésem: jellemzőnek érzem, hogy a szerző bűnnek nevezi a magára vállalt véleményváltozást.

 

   Eddig jutva azonban érdemes - a szerző által erőltetetten ide tett első példa állítása alapján (t.i. Vízvári Béla 1999 óta kártékonynak tartja a PC-t) – kicsit elgondolkodni a politikai korrektség jelentésén, értelmezésén is. Két úton próbálom megközelíteni, etimológiai és történeti oldalról. Majd harmadikként a mai értelmezésre és annak alkalmazására teszek kísérletet.

 

   Etimológiailag, az Idegen szavak kéziszótára szerint (Szerk. Bakos Ferenc. 1967-es kiadás, 397.p.):

 

korrekt (correct) lat. 1. szabatos, helyes, pontos, hibátlan (kifejezés) 2. becsületes, kifogástalan (magatartás), feddhetetlen (jellem) 3. törvényes, megengedett (eszközök)

 

Url-ek sorát tehetném ide, ami azt mutatná, hogy a neten ma elérhető értelmezések mind megfelelnek ennek a lassan ötven éve nyomtatottnak. S hogy a régi Bakos milyen még régebbi forrásokra alapozta a címszavait, azt is be lehetne mutatni. De ahogyan az utazókat segítő, nekik irányt mutató Észak se volt mindig ugyanott, sőt, gyakran az ellenkező irányban volt, nem szabad csodálkoznunk, ha időnként a szavak jelentése is az ellenkezőjébe fordul.

 

Ha a korrekt szónak elfogadjuk, azaz ma is érvényesnek tartjuk a fenti három alapjelentését, akkor a politikai korrektséget, mint a korrekt szócsalád egy tagját ugyanígy illik értelmeznünk. Nem lóghat ki a jelentése az alapszó értelmezési halmazából, azon belül kell maradnia. Vagyis a politikai korrektségben a politikai kifejezések szabatosak, helyesek, pontosak, hibátlanok. A politikailag korrekt jellem politikailag feddhetetlen. A politikailag korrekt magatartás a politikában becsületes és kifogástalan. S végül a politikailag korrekt eszközök a politikában törvényesek és megengedettek. S bizony érvényesnek tartjuk mindezt, de csak akkor, ha nem a jelentését fordítjuk az ellenkezőjére, tehát ha nem azt mondjuk, hogy ma az a politikailag korrekt fogalom, ami nem szabatos, ámde helytelen, pontatlan és hibás; ha nem azt mondjuk, hogy ma az a politikailag korrekt magatartás, ami becstelen és kifogásolható; ha nem azt mondjuk, hogy a politikailag korrekt jellem nem feddhetetlen; s végül ha nem azt mondjuk, hogy a politikailag korrekt eszközök törvénytelenek, nem megengedettek; tehát ha nem ezeket mondjuk, hanem ehelyett bevezetjük a politikailag inkorrekt fogalmát, ami természetesen a politikailag korrekt jelentésének a teljes ellentétét takarja. Úgy is, mint a lejárt szavatosságú politikailag korrekt helyett alkalmazandó, modern és célravezető fogalmat. Be is kellene majd írni a régi Bakosba.

De hogy ezt értelmezni próbáljuk, előbb nézzük meg, ismeri-e a régi Bakos az inkorrekt szót. Természetesen ismeri.

 

inkorrekt (incorrect) lat. 1. helytelen, nem szabályszerű, nem szabatos 2. kifogásolható, nem tisztességes (eljárás) 3. nem jellemes, nem tisztességes (ember)

 

Most már könnyű értelmezni, hiszen az előbbiek mintájára kell eljárnunk, azaz ebbe a meghatározási sorba is bele kellene illeszteni a politikai szót.

 

   A fogalom történetét, értelmezésének sorsát első közelítésben a Google keresőmotorja segít megismerni. A jelzős szószerkezetről az utóbbi évtizedben a legtöbb írás a Heti Világgazdaság hasábjain jelent meg. A történetet Cseresnyési László 2010-es írása segít feltárni.

http://hvg.hu/velemeny/20100505_politikai_korrektseg_cseresnyesi

   A források megegyeznek abban, hogy először 1793-ban volt olvasható. További sorsa olyan kacskaringósnak látszik, mint az ökörhugyozás (ez a hasonlat akár ki is hagyható, csupán a „népi sarjadék” voltomat próbáltam vele illusztrálni), vagy a Tisza medre a szabályozások előtt, ahogyan azt egy monda magyarázza az eke elé fogott szamárral. Ezt a HVG cikkeinek segítségével az olvasó is megállapíthatja. A további fázisok a múlt század 20-as-30-as évei, majd Mao Vörös könyvecskéje és 1970 az amerikai baloldali értelmiségiek szóhasználatában, de ahogyan Cseresnyési írja: „ „Nincs ugyanis közvetlen összefüggés egyfelől a mai jelentés, másfelől pedig a „political correctness” szó első angol előfordulása (1793), vagy akár a pártvonal betartásának szovjet, illetve német nemzeti szocialista terminusai közt.” Itt, a pártvonalak betartására talán helyesebb lett volna az „ideológiailag korrekt” kifejezést alkalmazni. A mai értelmezéshez még két írást ajánlok az olvasó figyelmébe: Kaslik Péter: Politikai korrektség tegnap és ma című (http://kdnp.hu/publicisztika/politikai-korrektseg-tegnap-es-ma) , 2009-es eszmefuttatását, és Marosán György: A politikai korrektség Laffer-görbéje címűt (a HVG 2015. dec.27-i számából

http://hvg.hu/velemeny/20151227_A_politikai_korrektseg_Laffergorbeje),

s megemlítem még Szent-Iványi István és Dercsényi Balázs nevét. Kaslik Péter néhány állítása: „A politikai korrektségnek nincs tényleges tárgya. …. Mindennek ellenére a politikai korrektség ma a neoliberalizmus kultúrpropagandájaként terjed világszerte. ….   az akadémia, a hatalmas túlsúlyban lévő sajtó és kormánypropaganda erőszakolja rá a magyar közéletre.” Marosán György pedig a lineáris és nemlineáris gondolkozás ellentétét látja benne, ez utóbbit a PC-re is értelmezve a fordított U alakú görbével jellemezve. S mielőtt a magam véleményét írnám le, felsorolom azt az öt elvet, amit Cseresnyési tulajdonít a politikai korrektség híveinek, s amiknek az esetleges túlzásaival magyarázza a PC elleni támadásokat. Ezek az elvek, Cseresnyési írása szerint, a következők:

• az előítéletektől való paranoid félelem
• a bántó kifejezések helyettesítésének igénye
• az eltérő értékrend megértésének igénye
• a többségi társadalom felelősségvállalása
• a pozitív diszkrimináció

   Mi lehet a baj a fenti elvekkel? Talán az előítéletektől való félelem az egyetlen, ami gátolhatja a szólásszabadságot (ld. Vízvári félelmét), ami nehezítheti a társadalmi bajok feltárását és megoldását. Ezen a ponton lehet „megfogni” a politikai korrektség elvét vallókat. Ennek vált az áldozatává a Vízvári által említett rendőrfőnök?

   Azt, hogy miért nem a politikai inkorrektség jelentésmezőjébe helyezi a mai politikai elit (vagy Réz András szavával élve a hatalomiparosok) a politikai korrektség bírálatát, a politikai korrektség ellen támadókat, a következő feltételezéssel próbálom magyarázni. Szerintem az PC elveit vallókat az érték, az ellenzőit az érdek vezérli. Ezért lehetne talán utóbbiakat pragmatikusoknak nevezni. A mindennapi jelenségek, problémák (pl. a bevándorlókkal kapcsolatosak) megítélése az első csoportban a humanizmus vagy a valláserkölcs értékei alapján a megértő-segítő-toleráns véleményt és magatartást alakítja ki, az érdek-elven gondolkodó mindennapi emberekben pedig a mesterségesen kialakított félelem-ellenérzés-távoltartás határozza meg a véleményformálást. Nyíltan vállalni azokat a jelzőket, amiket a politikai korrektség ellenpólusán rajzoltam meg, nyilvánvalóan leleplező és ezért elképzelhetetlen lenne. Kell keresni tehát egy ködösebb, könnyen elhajlítható, nehezebben felfogható fogalmat, ami ráadásul megfelelő a már meglévő társadalmi kétosztatúság fenntartására, sőt erősítésére. Erre látszik alkalmasnak napjainkban a politikai korrektség elleni meg-megújuló támadáshullám.

 

   A fogalom értelmezésének, átértelmeződésének illusztrálására teszek most kísérletet.

   Munkahipotézis: erre a fogalomra is jellemző az a hozzáállás, amit leginkább ebben az évezredben, s különösen a 2010-es években tapasztaltam. Az, hogy ha valami elromlik, akkor nem megjavítani akarjuk, hanem lecserélni. Mintha a technikai eszközökre valóban érvényes hozzáállás (ha valami meghibásodik, akkor inkább vegyünk helyette újat, - ha tudunk -, még akkor is, ha a régi javítható lenne, hisz az új modernebb is lesz, nemcsak működőképes) átterjedt volna társadalmi és szellemi életünk egyes területeire is. Példázhatja ezt a megszüntetett minisztériumi háttérintézmények sora, a túlzott centralizálás és államosítás, monopolizálás, s egyik ilyen példa a politikai korrektség kukába dobása is. Véleményem szerint ennek a gyakorlatnak nem rövid távon fognak hatni a mellékhatásai (beszűkülés, színtelenedés, majd működési zavarok), hosszabb távon azonban mindenképpen.

   Elfogadom a politikai korrektséget a szemétdombra vetni akaróknak azt a megállapítását, hogy mára kialakult néhány tabunak látszó hiba. Például az, hogy tapintatból vagy a diszkrimináció és a fajgyűlölet látszatát kerülendő, nem beszélünk nyíltan a roma népesség sajátos problémáiról. Azonban ekkor se mondhatja senki jogosan, hogy a balliberális oldal lehetetlenítette el ezt a szükséges nyílt beszédet. Nem mondhatja jogosan mindaddig, amíg egyrészt meg nem kísérlik a problémákat tárgyilagosan, tudományos alapossággal feltárni, helyette a BZS-féle nyílt gyűlölet vagy a jobbikos célozgatás tapasztalható. Egyik szélsőség se vezet eredményre, se a hallgatás, se az intoleráns és alaptalan általánosítás. De mit lehet tenni akkor, amikor egy évszázados és mélyen gyökeredző előítélet találkozik és cseng egybe a valóság mai elemeivel? Hiszen a nyelvünkben is benne vannak azok az elemek, az állandósult szókapcsolatainkban, a metaforikus kifejezéseinkben, amelyek ezt az előítéletet mutatják. (Cigánykodik, cigányútra megy, ha cigánygyerek is potyognak az égből, cigányélet stb., s még a költő is így ír egyik híres versében: „Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,/ mind visszaloptad az utolsó órán!”) Tanári praxisomban is azt tapasztaltam, hogy a roma családok gyermekei között (már amennyire ezeket a roma családokat sejteni lehetett a tanuló mögött – mert voltak, akik nyíltan hangoztatták is magukról) arányukhoz képest jelentősen többen voltak az igazolatlanul hiányzók, évismétlők, lemorzsolódók, mint az őket kiegészítő nemroma halmazban. Mit kell ilyenkor tenni? Befogni a szemünket és a szánkat? Vagy megkísérelni helyi és országos szinten orvosolni? Igen, ez utóbbi. De nem úgy, ahogyan ezt most, eléggé sunyi módon, bedobták a köztudatba. Azzal a (nyugodtan rasszistának mondható) ötlettel, ötleteléssel, hogy a roma tanulókat kollégiumba kellene kényszeríteni. (A PISA-felmérés kudarcát magyarázó kormányzati körök ezt meg is alapozták, pl. az az államtitkári megjegyzés, amivel a családi háttérre próbálta rákenni a kínos eredményt. Lehet ugyan jogosultsága ennek a rákenésnek, de csak akkor, ha a felmérésből világosan kiolvasható. S akkor, ha egyébként már kimerítettük a családsegítés összes lehetséges eszközét, s azzal ennyire jutottunk. Azonban tudomásom szerint a felmérés értelmezésekor ez nem deríthető ki.) Az ötlet figyelmen kívül hagyta a romák közismert családszeretetét, összetartását. Nem csoda tehát, hogy az államtitkár hamarost el is határolódott ettől az ötlettől. (Egy konkrét példa a saját tapasztalatomból. Volt olyan magántanulóm, egy lány, akinek az apja zenészként külföldön dolgozott, s láthatólag jó módban éltek. A lány azért lett magántanuló az apa mondása szerint, hogy nehogy a „parasztok” vagyis a nemroma fiatalok megrontsák, befolyásolják, hiszen kollégistának kellett volna lennie.) Más esetben azért lettek magántanulók a lányok, mert várandósak voltak vagy már megszülték első gyermeküket. Vagy utalhatunk további személyes tapasztalatokra, illetve pl. arra az egykori felháborodásra és kibeszéletlenségre, ami Moldova György Bűn az élet c. könyve nyomán keletkezett, s maradt máig az u.n. „cigánybűnözés”-sel összefüggésben.

   Nézzünk rá egy másik neuralgikus pontra, a véleményformálás (véleménymanipuláció) egy másik konkrét területére, vagyis a mingránsválság értelmezésére. Itt az általános emberi szolidaritás értékrendje és a nemzet érdekeinek a védelme kerülhetett látszólag ellentétbe, s kellett emiatt (nemcsak látszólag) választani a nem létező döntési helyzetben. Választani kellett minden nagykorú magyar állampolgárnak a népszavazás napján. Több választási lehetőség volt, legalább négy. Itt is csak a két szélsőséges végpont mutatkozott meg igazán, a „nagy” kisebbség megmanipulált egységes állásfoglalása és a „kis” többség hallgatása. Csak az alapsokaság 5,5 ezreléke mert tartózkodni , azaz a megválaszolhatatlan kérdés megválaszolhatatlanságát ezzel jelezni, és fél ezreléke mondott nyíltan nemet, az igen-nel.) Ennek illusztrálására egy részletet idézek, szöveghűen, egy nemrég elküldött magánlevelemből.

„… S tovább gondolkodva az a képtelen helyzet is felrémlett előttem, hogy álláspályázatot írnak ki egy menekültügyi kormánybiztosi állásra, s én elmennék meghallgatásra. Hogy mit mondanék, milyen munkaprogramot vázolnék fel.

   Először is, nem egyesével, de nem is tömegesen helyezném el azokat a menekülteket, akik arra várnak, hogy döntés szülessen róluk, akiket az uniós köztehervállalás szellemében nekünk illene befogadnunk. Először tehát róluk beszélek. Őket 8-12-es kis csoportban helyezném el, olyan településekre, ahol ezt vagy az önkormányzat, vagy egy meghallgatás vagy helyi népszavazás után a helyi lakosság elvállalná. S akkor olyan üres helyet keresnék (pl. bérelnék üres lakást vagy házat, önkormányzati épületet), ahol komfortosan, emberként lakhatnának. Tehát semmiképpen se tornatermet. A tornateremben tornászni kell. Azután gondoskodnék arról, hogy vagy főzni tudjanak, ha akarnak, vagy legyen hol és mit enniük. A szállás és az étkeztetés jövedelmet teremtene a település számára. De elfelejtettem mondani, hogy csakis egy nyelven beszélőket tennék egy helyre, s olyanokat, akik már ismerik valamennyire egymást, s mindegyik elfogadja a többit lakótársnak. De még egy feltétel is van: legyen legalább egy közöttük, aki középfokon beszél vagy angolul vagy németül vagy oroszul. S pályázatot hirdetnék olyan magyar állampolgárságú egyének számára, akik hajlandók lennének nettó 200 000 ért (nem, nem minimálbérért, ahogy többezer közmunkás dolgozik ma hazánkban oktatási vagy kulturális intézményben, mert az disznóság) napi 12 órában velük lenni, velük foglalkozni. S beszélik azt a valamelyik idegen nyelvet a három közül, ugyanolyan középfokon.

   Most a lehetséges programjukról beszélek. Mert az nem jó, ha magukra vannak hagyva, s nincs semmi elfoglaltságuk. Tudjuk ezt a diákokról is, hogy ha az órán nincs mit tenniük, akkor feltalálják magukat. Hát ők is feltalálnák. Tehát abban a 12 órában napirendjük lenne. Pl. 2-3 óra nyelvtanulás, annak a nyelvnek a tanulása, amit választanának. Persze, csakis önkéntes alapon. Ez is egyik szempontja lehetne a csoportosításuknak. Azután valamilyen hasznos manuális elfoglaltság. Ez is önkéntes alapon. Aztán szórakoztató, sport és kulturális programok, még kirándulás is időnként, több csoportot egybevonva. Ez is önkéntes alapon, semmi konkrét elrendeléssel. Önellátás, azaz mosás-takarítás a saját fertályukon. Persze olyan nem lenne, hogy valaki semmit se csinál, mert akkor tényleg beraknám egy 500 fős táborba. Ott aztán ki-ki vakarhatná, amije van. S kéretőzhetne vissza a kiscsoportosba. Ez lenne tehát az emberies és egyébként teljesen logikus módja az elhelyezésüknek.

   Aki pedig többször kerül kisebb összeütközésbe a szabályokkal, vagy egyszer a törvénnyel, azt is vinném egy másik táborba, de az zárt tábor lenne, se ki, se be. S mindezeket a szabályokat előre kihirdetném, szerződésbe foglalnám, s aláíratnám.

   Itt most megkérdezem Tőled, hogy hallottál-e vagy olvastál-e hivatalos fórumoktól bármit, ehhez a fentihez hasonlót? Mert én nem, s jól tudom, hogy miért nem.

   Az állam és főleg az Unió oldaláról pedig vállalnám ennek az anyagi terheit. NA persze, akkor nem lehetne idehaza az egyes uniós pályázatok után „alkotmányossági százalékot” szedni vagy kilencven százalékát visszaszívni. Továbbá vállalnám a kérelmek gyors elbírálását. Aminek eredményeként azok, akik menekültstátust kaptak, a továbbiakban tényleg mérlegelhetnék, hogy melyik uniós országban kísérlik meg a legyökerezést. Nekik ott, abban a régióban biztosítanék szakmai képzést. Ha Fehérvárott, akkor Fehérvárott. Célzottan, konkrét cégek igényeire alapozva.

   Azzal lennék bajban, illetve akkor lennék bajban, ha azt kellene megmondanom, hogy mi legyen azokkal, akiknek a kérelme nem állná ki a menekültstátusi próbát. De ezt nem is nekem kell megmondani. Mindenesetre nem lövetném bele őket a tengerbe, ahogy azt nemrég a főtanácsadó a tűzparancs lehetőségére utalva körülírta.

   Még pár szót a regisztrálásról. Jeleztem az előző levelemben, hogy nem tudjuk a hazánkon átment nép egyik feléről, kik is voltak. De azt se tudom, hogy mit tudunk a másik feléről. Mit regisztráltak róluk. Manapság az elektronika korában uniós szinten lehet percre kész nyilvántartást készíteni és használni. Úgy, ahogyan egy mozi vagy színház jegyeit, annak a választékát lehet ugyanígy látni. Vagyis pl. a szír legutóbbi népességösszeírásból lehetne tudni, hogy milyen településeken, milyen lakásokban hányan és kik éltek. S ahhoz lehetne hasonlítani, azzal összevetni a bemondásokat. Rögtön kiütközne, ha valaki kamuzik. Nem lehet egy családi házban vagy egy lépcsőházi lakásban végtelen számú lakó, s akik ott laktak, azoknak tudniuk kell egymásról, valamilyen rokonsági vagy ismeretségi kapcsolatban kellett lenniük. Ez evidencia. S az uniós regisztráció során ujjlenyomat is készül (vagy kellene készülni), tehát a bemondott név és a személy összefüggése, azonossága követhető az egész Unió területén. Előre tudatosítani kellene, kellett volna, hogy a hatóság megtévesztése, a megtévesztési kísérlet jogfosztó körülmény.

   Vagyis természetes, hogy rendnek kellene lennie. Az ügymenetekben is és a fejekben is. Ez a rezsim azonban ezt nem akarja. Természetes is , hogy nem, mert csak így tud halászni a zavarosban, csak így tud manipulálni, félrevezetni. Addig, ameddig csak lehet. Majd ha már kizárnak bennünket az Unióból, akkor már nem kell. Csak addig kell kihúznunk valahogy. Utána itt lesz a migránsmentes Kánaán.”

 

   Nem írtam hozzá, de az is természetes, hogy ebben a rendszerben a segítő kiscsoport nem olyan, mint a török menekülttáborok, nem határozatlan ideig tartó és tétlen ott-tartózkodásra jogosít. Hanem vagy új tagokat fogad be, vagy feladatát teljesítve megszűnik. S a gondolatkísérlet leírása óta eltelt időben tovább „erősödött” nemcsak Magyarország, hanem a déli védőgát is, a háromrétegű kerítés (mechanikus, elektronikus és élőerős, illetve már négyrétű, mert a tranzitzóna és a szabad mozgás jogi korlátozása is ehhez csatlakozott). Pontos adatot nem hallottam az áráról, de egy tv-beszélgetésben az eddigi költségeket 200 milliárdra tippelték. Ha egy menekült napi ellátásának és tanításának teljes költségét 2000 Ft-ra taksálom, akkor ez az összeg egyenértékű százmillió menekült egynapos ellátására vagy 23 000 menekült egy évi ellátására fordítandó összeggel.

   Ez csak két példa volt arra, hogy miért és milyen mértékben lehet aktuális kérdés a korrektség, s így a politikai korrektség átértelmezése. Nem lenne érdemes ugyanis azt állítanunk, hogy minden fogalom definíciója örök és megbonthatatlan, hiszen az egyik nagy, múltbeli „örök és megbonthatatlan” is megbomlott. Természetes, hogy időnként újraértelmezésre, korrekcióra van szükség.   Ha tehát ezekre gondolunk, akkor el kell fogadnunk, hogy a politikai korrektséghez való ragaszkodásnak is vannak vadhajtásai. Azonban ekkor se a fa kivágása a megoldás, hanem a vadhajtások lenyesése.

   Még általánosabban: ennek a konkrét jelenségnek (a politikai korrektség átértelmezési kísérletének) a hátterében ott van az a szemlélet, ami a nézetkülönbségeket, a konfliktusokat, az anomáliákat (hibákat) nem a megbeszélés, a konzultáció, az egyeztetés (vagyis a „kibeszélés”) útján próbálja rendezni, hanem a harc eszközeivel. Az ellentétes nézetek, az ellenfél megsemmisítésével. A kompromisszum helyett a hegemóniára, egyeduralomra töréssel. Az egy régi videofelvételen hallható „nyolcórás tárgyalás” helyett (amire – ahogyan elmondta -, nem lenne idegzete a mai miniszterelnöknek) az azonnali döntésekkel. Az esettanulmányok, modellkísérletek helyett a teljes spektrumra érvényes, azonnali radikális „megoldások” bevezetésével. A pluralizmus helyett a monizmus személetének az érvényesítésével. Ezért írtam az egyik korábbi bekezdés zárómondatát. „Véleményem szerint ennek a gyakorlatnak nem rövid távon fognak hatni a mellékhatásai (beszűkülés, színtelenedés, majd működési zavarok), hosszabb távon azonban mindenképpen.”

   Visszatérve a jelen írás címéül választott mondathoz. A politikai korrektség fogalmában megmutatkozó manipulációs lehetőség miatt, amiatt, hogy az etimológiailag és a történetileg értelmezett jelentése között ekkora differencia van, továbbá azért, mert az átlagember talán el se gondolkodik annak tartalmán, feltétlenül szükségesnek látom megadni (vagy visszaadni) a neki járó rangot, tisztára mosni a bepiszkított öltözékét. S ezzel együtt elvárhatónak érzem, hogy aki a fogalmat használja, az tisztázza: ha (gy)alázza a politikai korrektség megjelenését, akkor ezzel együtt vallja-e, vállalja-e az ellentétét, a politikai inkorrektséget.

 

 

 ---------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A politechnika oktatása az  5+1-es képzésben

   Jelen írásom több irányba is mutathat. Tekinthető oktatástörténeti témafelvetésnek, gondolatkísérletnek, de akár vitairatnak is. A témára az ÉS 2017.11. számában írt Halász László-cikk egyik bekezdése irányította rá a figyelmemet¹. A cikkben érintett képzés (az 5+1-es) az 1960-as évekre és az általános iskola felső tagozatára, valamint a gimnáziumok négy évére terjed ki. A képzés történetéről és gyors megszüntetéséről néhány cikkben olvashatnak az érdeklődők az ezen írás végén jelzett netes site-okon és írott publikációkban.

     Válaszomban (ami a 12. számban jelent meg, a 2. oldalon, Egy régi kép címmel), két szempontot tettem hozzá ahhoz a 43 soros bekezdéshez. Egyrészt arról írtam, hogy érdemes lenne (amíg nem késő, amíg még élnek a mai 60-asok-70-esek) oktatástörténeti-szociográfiai igényességgel feldolgozni a témát. Utánanézni annak, hogy mi is volt a tényleges tartalma azoknak a heti egy napoknak, pl. Soprontól Nyírbátorig. Iskolai dokumentumokban és az egykori diákok emlékei között kutatni. Kideríteni, hogy valóban zsákutcás kísérlet volt-e, vagy egy valós, de elmulasztott lehetőség arra, hogy a fiatal beleszagolhasson a termelő munka világába. Az a feltételezésem, (személyes emlékeim okán is), hogy a cikkben elmarasztalt ideológiai elvek és a magvalósult praxis nem fedte teljesen egymást.

     Másrészt arról írtam, hogy személyes emlékeim ellene mondanak Halász László sommás értelmezésének. A mi középiskolai négy évünkben (1963-67 között, egy határ menti kisvárosban) nem éreztük a „világnézeti nevelés szempontját”, az „ anyagi, intellektuális és morális károk”-at. A négyosztályos évfolyamok a kisváros három textilipari üzemébe és a vegyesipari kátéeszbe jártak, mi pedig – a 49-esek nagyobb létszámú évjárata okán, egyedüli ötödik osztályként az évfolyamban - nem fértünk bele a vetésforgóba. Ezért az első két évben a helyi mezőgazdasági technikum és annak tangazdasága volt a politechnikai napjaink helyszíne, harmadik-negyedikben pedig Ottlik egykori iskolájának jogutódjában, azaz az akkor Országos Gyógypedagógiai Intézet szép kertészetében töltöttük el a heti egy napokat. Itt volt egy szép üvegházas virágoskert, nagy szabadföldi zöldségeskert, s egy sertéstelep is, házi húsellátásra. Általában kétórás elméleti képzés után következett a munka. A mi profilunk a zöldség-gyümölcs- és dísznövénytermesztés volt. Néhány munkafolyamat: cukorrépa „fejelése”, gyümölcsfák tavaszi felkészítése (drótkefe és háromszögű kaparó használatával), metszés-oltás-szemzés, palántázás, pikírozás, méhkaptárak téli gondozása. Máig emlékezetes mindegyik. Most kiegészíthetem azzal, hogy a téli hónapokban pl. ezermagsúly-vizsgálatokat és –számításokat végeztünk, a különböző talajok kolloid-állapotát és ph-értékét vizsgáltuk, takarmány-előkészítő munkálatokban vettünk részt. A melegházban pedig ivaros és ivartalan virágszaporítást, palántanevelést gyakoroltunk.

 

   Summázva a következőkkel zártam: tanteremből, tankönyvekből (vagy manapság interaktív tábláról) nem lehet úgy valós képet kapni a munka világáról, mint a két kézzel végzett, s valóban hasznos tevékenység közben. S innen nézve majdnem mindegy, hogy mi volt az ideológiai fedő fedőneve. Szerintem ma is szükséges és hasznos lenne valami ehhez hasonló. Egykori pedagógusként pedig a cikk összes többi bekezdésével egyetértettem.

 

      Fontos-e ez egyáltalán? Miért haraptam rá? Részben Halász László elmarasztaló véleményének hatására, részben amiatt, hogy az utóbbi évtizedekben a felnövekvő korosztályoknak alig van lehetőségük betekintést nyerni a kétkezi munka világába, valódi tapasztalatokat szerezni ezen a területen. Pedig erre szerintem nagy szükség lenne. Hogy miért fogytak el a lehetőségek? Elsősorban a szocialista nagyüzemek csődbe men(et)ésével. Amíg voltak, addig beléjük fért a nyári gyakorlatos vagy pénzkereső diákok foglalkoztatása. (Ld. pl. az Ismeri a Szandi-mandit? c. film.) Amióta nincsenek, azóta a diákok nyári munkája kimerül a polcfeltöltés és a szórólapozás-reklámújságozás munkájában. Nincsenek nyári építőtáborok. (Pl. a Bólyi Állami Gazdaság négy egykori táborába szervezett kukorica-címerező munkája. Aki az ehhez hasonlókban részt vett, akár diákként, akár brigádvezető tanárként – én így -, annak olyan tapasztalatai lehettek, amilyeneket más módon nem szerezhetett meg.) Nincsenek más, az iskolák vagy ifjúsági szervezetek által szervezett, zsebpénzszerzésre is módot adó kollektív lehetőségek. Vannak (lehetnek) egyéni információkon és kapcsolatokon alapuló nyári munkák, de ezek kívül esnek az oktatáspolitika területén.

   Maga a szó – politechnika - sokféle jelentést hordoz. (Ld. a következő url-eket.)

http://meszotar.hu/keres-politechnika

http://www.kislexikon.hu/politechnika.html

http://jennybutor.uw.hu/Doc/2-04.html   stb.

 

Ám valamennyien egyeznek abban, amit a harmadik forrás így fogalmazott meg: „ A politechnikai nevelés során sokirányú műszaki ismereteket és alapvető munkajártasságokat és készségeket alakítunk ki. Elméletei ismeretek és gyakorlati tevékenységek szerves kapcsolata valósul meg. A politechnikai nevelés során ismereteket szereznek a neveltek a természettudományi törvényszerűségek gyakorlati alkalmazási lehetőségeiről, továbbá az alapvető termelési ágak műszaki elméleti ismereteit, a termelési folyamatok alapelveit, munkaszervezési, gazdálkodási ismereteit sajátítják el. Mindezek segítenek egy általános műszaki szemléletmód kialakulásában.”

 

   Utólagos további megjegyzések, annak kutatására, hogy Halász László milyen csapdába eshetett bele. Talán egyrészt a nyolcvan felettiek csalhatatlan memóriája csalta meg. Mert különben nemcsak a dokumentumokra figyelt volna, hanem a praxisra is. Talán másrészt a kádárizmus sommás elítélése vezette – ez jellemző-e általában reá? -, aminek folytán kiöntötte a fürdővízzel a gyereket is, vagyis a rossz elv nyomán fel se tételezte, hogy a lelkiismeretes pedagógusok megpróbálták igazi tartalommal megtölteni a rosszul kitalált formát. Talán harmadrészt elfeledkezett a sokszínűség kereséséről. Egy vágányon gondolkozott, ahogyan az manapság divatos is. Vagy ezen a vágányon, vagy azon, de mindenképpen egyen. Ez – bármelyik változat is lehet igaz – mindenképpen sajnálatos.

 

   S még néhány szó az egykori bevezetés folyamatáról, indokairól, s arról, hogy szerintem miért nem vált be.

   Nem egyszerre és teljes körűen történt meg a bevezetése - ellentétben azzal, ahogyan ez manapság divat lett, országos érvényű kísérletekkel rángatni ide-oda a magyar közoktatást -, hanem évek során át, lassan futtatva fel. Hiszen mind a személyi, mind a tárgyi feltételeket biztosítani akarták hozzá az illetékesek. Szakoktatókat, gyakorlóhelyeket, eszközöket, anyagokat. Mégis még így is eléggé vegyesre sikerült a megvalósítás. Voltak iskolák, ahol komolyan vették, lelkiismeretesen csinálták, s voltak olyanok, amelyek a tananyag rovására menőnek tartották. Hiszen miatta csökkenteni kellett az akkor még ha t napra osztott tantárgyi óraszámokat, s így a tananyagot is. Ezért csak immel-ámmal teljesítették, pl. kalapácsot reszeltettek heteken át, ami ugyanolyan felesleges volt, mintha ma 3D-s nyomtatóval nyomtatnák, de csak egy kis vasdarab, egy satu és egy reszelő kellett hozzá. A diák pedig reszelt, reszelt, reszelt, napokon át. Nem csoda, hogy a nem rajongtak ezért a munkáért. S a nehézségek megoldása helyett ezért is határozhattak 1965-ben a visszafejlesztése (heti 3 órára és az iskolákon belülire), majd a teljes megszüntetése mellett.

   Nem teljesen bevallott, de valós oka volt a bevezetésének, majd a megszüntetésnek az időlegesen megnövekedett tanulólétszám is. Két hullámban is nőtt az iskolás korosztályok létszáma 1960-ig. Először a negyvenes évek végén, a háborúból és a fogságból visszaérkező katonák családalapításával, utána az ötvenes évek Ratkó-korszakának szigorú születésszabályozásával. Ahogyan az az Egy adalék c írásomban (www.memoarondolgozo.freewb.hu/memozaik3) közölt adatokból is látszik, 1919 és 1932 között 200 000 felett volt az élve születések száma. Ezek a nagy létszámú generációk „termelték újra” az 1945-1955 közötti, ismét 200 000 körüli születéseket. 1956-ban csökkent 150 000 alá a születések száma. (Ezt a két hullámhegyet „lovagolta meg” – meglehetősen dilettánsan ösztönözve – az 1970-es évek közepének lakástámogatási programja. A „panelgyerekek” éves száma ismét közelített a 200 000-hez. Ma pedig 90 000 körül ingadozik.) Jól jött tehát az egész napos munkával felszabaduló néhány tanterem a többletosztályok számára. Így volt a mi osztályunk is az 1963-64-es tanévben is vándorosztály. Az addigi 16 osztály mellé szervezték nekünk a 17.-et. Nem volt önálló tantermünk, minden nap másik osztály termét használtuk, egy napon pedig óráról-órára vándoroltunk vagy a testnevelés órás osztályok termébe, vagy a két szaktanterem egyikébe. Harmadévre „visszaállt a rend”, mert a létszámfogyás lehetővé tette két osztály összevonását. A 70-es évek elejére-közepére átjutottak a nagy létszámú évjáratok a közoktatás két szintjén, már nem volt akkora tanteremhiány, ami indokolta volna az egész napos gyakorlati órákat. Ez már egyik oka lehetett annak, hogy lemondtak az erőltetéséről.

   A másik, s valószínűleg nyomósabb ok pedig az lehetett, hogy az eltelt egy évtized alatt nem sikerült a megfelelő feltételeket megteremteni. Bérvonzata nem nagyon lehetett, hiszen akkor még hatnapos tanítás volt, mindenképpen fizetni kellett a heti 35 óra körüli tanítási órákat. Inkább a tárgyi feltételekre nem tudtak vagy nem akartak áldozni, valamint nem volt elég erély a tanügyi irányításban arra se, hogy a megfelelő módszertani kidolgozottságot biztosítsák. Maradt persze néhány kísérleti nyúl (Szentlőrinc, Kertész utca), majd azok is elhaltak. Aztán a hetvenes-nyolcvanas évtizedforduló meghozta az előbb kéthetenkénti, majd hetenkénti ötnapos tanítást, párhuzamosan az ötnapossá váló munkahéttel. Ez végleg levette napirendről a munkaoktatás kérdését. Az öt napból, annak max. 30 órájából már nem lehetett elvenni. Ma az általános iskolákban van heti egy órában a technika nevű tantárgy, ahol az idő jelentős része elméleti képzésbe fajult. Hiszen itt is szükség lenne eszközökre és anyagokra. Az otthonról hozatott anyaggal ugyan lehet pl. tutajt készíttetni hurkapálcából és zsinórból vagy kötőfonalból, vagy papírt vágni és hajtogatni, de ezzel négy évet nem lehet kitölteni. A gimnáziumi osztályokban nincs semmi hasonló. A rendszerváltás pedig megszüntette a nyári építőtáborokat. Pedig ott két hetes keretben vagy szőlő- és gyömölcskertészetben, vagy pl. vetőmagtermelő kukoricatáblákon végezhettek a fiatalok éles és hasznos munkát. Még némi zsebpénzt is kaptak érte, a sok délutáni program mellett. (Hogy ez a munka mennyire éles volt, arra egy példa a kukoricacímerezésből. Ha véletlenül egyik brigád 1-2 tagja nem figyelt oda, s délutánra előbukkant az anya-sorokban 1-2 ottfelejtett címer, akkor egy másik brigádot rendelt ki a táborból a gazdaság, amely brigád helyrehozta a hibát. Az alternatíva az lett volna – ha a megrendelő külföldi cég képviselője vette volna észre -, hogy kirendelte volna a silókombájnt, s az egyszem lengedező címertől jobbra és balra 100-100 méter szélességben lesilóztatta volna az akkori mázsánkénti 50-60 000 forint értékű vetőmagot termelő sorokat. S ezt minden diák tudta. Ezért ilyesmire a mi vezényletünk alatti négy évben nem került sor.)

 

   A harmadik ok pedig talán tényleg az általánosan ötnapossá váló iskolahét, amibe nem férne bele hosszabb termelési gyakorlat.

 

   Szűk ismerősi körben (vagy a honlaplátogatók jóvoltából) végzett érdeklődésem eredményeként megállapítható néhány dolog az 5+1 konkrét részleteiről. (Ide kerülnének a nyersfogalmazvány olvasóitól kapott tapasztalatatok összesítve.)

 

A témához köthető az a mai kötelezettség, ami az érettségire készülőkre vonatkozik 2016 január elseje óta³. Ezzel érünk át a múltból a jelenbe. De ahogyan az a különböző törvények és rendeletek sorából kiderül, itt ugyan valóban életismeretet, pozitív (vagy negatív?) tapasztalatot lehet szerezni, ámde nem a termelő munka világában. Ha erre is törekedne az oktatásirányító, akkor másik ötven vagy inkább kétszáz órát írna elő - és szervezné meg annak feltételeit - ipari vagy mezőgazdasági üzemben eltöltendő gyakorlatra. S mert ez már tényleg nem fér bele az ötnapos hétbe, de a 200 óra szinte azonos időt jelentene egy tanév heti egy egész napjával, s megfelel öt hét heti negyvenórás munkaidejének is, valamelyik nyári szünet része lehetne, úgy, hogy még fizetést is kaphatna érte a diák. Egy hét betanulás után négy héten át végezhetne olyan munkát, ami a munkáltatójának is előnyös és hasznos lehetne. (Eszembe jut erről most, hogy az 1960-as évek végén, főiskolai tanulmányaim idején két nyáron át voltam a határ menti kisváros egyik gyárában nyári ládatologató, helyettesítve az akkor szabadságra menő dolgozókat. Meg kellett tanulnom a különböző fonalak nevét és lelőhelyét, s a ládákat az előkészítőnek nevezett üzemrész gépeihez vagy a gépektől a raktárba tologatni. Része lettem a ládatologató brigádnak. Még éjszakai műszakokat is kellett teljesítenem. Ez a munka, a munka közbeni társalgás, az öltöző, a kifelé menetben a portai motozás stb. ugyanolyan emlékezetes és tanulságos máig számomra, mint az előtte lévő évek politechnikai gyakorlata.)

   A tanulmány írása közben került elém egy netes cikk⁴. Ebben arról olvashatunk, hogy a diplomás férfiak 25 éves korukban 14 évvel hosszabb élettartamra számíthatnak, mint a szakmunkás végzettségű társaik. Itt talán nem is a végzettség számít elsősorban, hanem az annak megfelelő munkavégzés. Hiszen előfordulhat, hogy a diplomás közmunkát végez egy faluban, bokrot irt vagy járdát épít, vagy hogy a szakmunkás cnc-gépen dolgozva majdhogynem mérnöki feladatokat lát el. Mindenesetre komoly érv lehet ez a 14 év az ellen a legfelső koncepció ellen, ami a 14 évesek nagy többségét tereli a mai szakközépiskolák (lánykori nevükön szakmunkásképzők) felé.

 

   Lehetséges azonban, hogy ez az egész eszmefuttatás vakvágányon fut. Lehetséges, hogy a fiatalok és szüleik kézzel-lábbal tiltakoznának. Lehetséges, hogy nem lennének olyan gyárak, kis- vagy nagyüzemek, amelyek vállalnák. Vagy nagyon le kellene kenyerezni őket. Az is lehet, hogy évente egy teljes új futballstadion árát kellene elfecsérelni ennek az elképzelésnek a megvalósítására. Lenne-e akkora haszna, lenne-e akkora hozadéka, mint egy vidéki stadionnak? Hatástanulmányok deríthetnék mindezt csak ki. Ehhez azonban előbb mindenképpen szükséges lenne valamilyen szándék az oktatás- és a gazdaságtervezők körében arra, hogy a gimnáziumokban felnövekvő generációknak lehetőséget (vagy kötelezettséget) teremtsenek a termelő munkával való közvetlen találkozásra.

 

• Forrása: Élet és Irodalom, 2017.11. sz. márc. 17. 8. p.

 

Hozzászólásom a 12. számban jelent meg, tartalmát beépítettem írásba.

 

2)Az alábbiakban a neten gyorsan elérhető főbb forrásokat gyűjtöttem össze. A pontosabb kép kialakításában a további témakutatás két irányban haladhat. Egyrészt a különböző középiskolák történetének részeként megfogalmazott és publikált adalékok összegyűjtésével, másrészt – s ez talán a 24. óra lehetősége – a képzésben részt vevők, diákok és tanárok, szakoktatók személyes emlékeinek, véleményének valamilyen reprezentativitásra törekvő összegyűjtésével. Ezek összesített értékelésével lehetne igazán megítélni annak az alig egy évtizedes kísérletnek a végeredményét, sikerét avagy kudarcát.

1) http://epa.oszk.hu/00900/00995/00042/pdf/EPA00995_multunk_2015_2_199-221.pdf

SOMOGYVÁRI LAJOS:Munkára nevelés a középiskolában (1958–1961): az 5+1-es képzés beindítása a Tabi Állami Általános Gimnáziumban* Múltunk, 2015.2. 199-221. p.

2) http://mek.oszk.hu/14600/14688/pdf/14688_08.pdf (Somogyvári Lajos)

3)http://www.bagiszki.hu/gimnaziumban

4)http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Magyar_isk_tortenete/xi_fejezet_forradalom_s_rendszervlts_kztt.html

5) http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/95-0910/ch19.html

6)  Kovács Éva: Öt nap tanulás — egy nap munka. Munkaoktatás a Kádár-korszak elején. História 1995. http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/95-0910/ch19.html

7)www.hier.iif.hu/hu/letoltes.php?fid=tartalomsor/2471  Somogyvári Lajos : A gyakorlati foglalkozás bevezetése az általános iskolában (1958–1965) Educatio, 2015.4.sz.

Jó bibliográfiával

• http://www.kozossegi.ofi.hu/Contents/ShowContentByTitle?title=T%C3%B6rv%C3%A9nyi%20h%C3%A1tt%C3%A9r

 

• https://444.hu/2017/03/22/egy-diplomas-magyar-ferfi-14-evvel-tovabb-el-mint-akinek-erettsegije-sincs

„… az összes vizsgált ország közül nálunk a legnagyobb a különbség a tanult és a tanulatlan férfiak várható élettartama közt.”

„Egy 25 éves, diplomás magyar férfi még 53,8, egy érettségivel sem rendelkező mindössze 39,8 évet fog élni. Tehát az előbbi csoport majdnem 79 éves korában hal meg, az utóbbi viszont a 65-öt sem éri meg.

Ez a 14 éves különbség rekord az OECD-n belül, és minden bizonnyal világviszonylatban is kiemelkedő. Összehasonlításként érdemes megemlíteni, hogy a lista másik végén az egyébként is nagyon egészségesnek számító olaszok vannak, ahol mindössze 4 év a különbség a tanult illetve tanulatlan 25 éves férfiak várható élettartama közt. „

 

 -----------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Hogyan nézzük korunkat

 

   Címértelmezés: nem az életkorunkra gondolok¹, hanem erre a mostani korszakra, érára, ahogyan azt például Pétervári Zsolt legutóbbi írása (ÉS, 2017. 9. sz. - .03.03. – 3. p.) lehetővé teszi, vagy inkább kikényszeríti.

 

A korunkra nézés lehetőségei, a teljesség igénye nélkül:

 

partikulárisan vagy totálisan, egoistán vagy kollektivistán, (egyéni vagy közösségi értékrend által vezérelve), közönyösen vagy elkötelezetten, felelőtlenül vagy felelősen

 

   Ezek a dichotomikus alternatívák nemcsak a fent jelzett cikk kapcsán jutottak eszembe, hanem több ismerősöm megnyilatkozása, megnyilvánulása nyomán is. Ők a napi események értelmezésében többnyire az ellentétpárok első tagjának partjára állva foglaltak állást. Ez konkrétan azt jelenti, hogy mindig a saját egyéni életünket és érdekeiket szem előtt tartva fogalmazták meg a véleményüket, igazolva egyúttal ezzel azt a vulgármarxista tételt is, hogy a lét határozza meg a tudatot. A fent említett cikk azonban megkísérelte megrajzolni az elmúlt háromszáz év hullámzó tengerén a hullámhegyek öt nagy szakaszának jellemzőit, - azokat a történelemszakaszokat, amelyekben a medencénk lakosságát érintő politikai és történelmi események a gazdasági felemelkedést indukálták, - s ezzel engem is távlatosabb gondolkodásra ösztönzött. Egyúttal meg is lepett az ötödik ciklus értelmezése, az arra megfogalmazott jövőbeli prognózis is. (Meg kell rögtön jegyeznem: azzal hitegetem magam, hogy az eddigi hét választás idején is mindig első szempont volt a voksom eldöntése során, hogy mi a lehető legjobb az országnak.)

 

   Ne ítéljük el persze azokat, akik mindig elsősorban a saját magukat érintő következményeket mérlegelik, hiszen senki se tud megélni a szabad levegőn, a szabad levegőből. Vegyük figyelembe a múltjukat, az aktuális táborok melletti valóságos vagy érzelmi elköteleződésüket, konkrét érdekeiket. Hiszen sok összetevő határozza meg pl. a menekültkérdésben, a sportberuházásokban, az olimpiai pályázat sorsában, az adó- és támogatási rendszerben, egy színházigazgatói pályázat lebonyolításában vagy éppen a neuralgikus nemzeti ügyekben (oktatás, egészségügy, szociális rendszer) való véleményformál(ód)ásukat. De nemcsak kenyérrel él az ember. S nemcsak a mára és a holnapra néz. Érdemes azonban néha ugyanúgy visszafelé is tekinteni, ahogyan azt Pétervári is tette. Hátha okulni tudunk a múlt sajátos eseményeiből, hátha segít némi időtávlat az újraértelmezésükben. Erre most három példát hozok.

 

   Egyik példa az a ma aktuális kérdés, hogy mennyibe fog kerülni a nemzeti futballstadion. Érdekes változás figyelhető meg a tíz évvel ezelőtti kalkulációktól mostanáig. Ezt segít áttekinteni a következő két url-en elérhető cikk is. S még annak a véleményünknek a megalkotásában is segít, amellyel legalább a magunk számára tisztázzuk, hogy helyeseljük-e, időszerűnek látjuk-e, érdemesnek látjuk-e ma erre fordítani azt a most 200 000 000 000-nak tippelt összeget. Nem tudnánk-e szembehelyezni vele ugyanennyibe kerülő de szerintünk fontosabb költési lehetőséget? Ha fele-fele arányban az egészségügy és az oktatás fejlesztésére fordítaná a felelős állam, akkor pl. az oktatásra fordítható százmilliárd egyik hasznos elköltési lehetősége szerintem a következő lenne: felét, azaz ötvenmilliárdot az informatikai fejlesztésre, a másik felét a pedagógusok tevékenységének a bővítésére. Részletezve ez azt jelenthetné, hogy húszmilliárdból negyvenezer interaktív tábla vásárlásával teljessé lehetne tenni a tantermek ellátottságát. A másik harmincmilliárdból pl. háromszázezer ipad vásárolható, vagyis minden pedagógus munkaeszközként juthatna hozzá, s ezen felül hatezer osztály 150 000 tanulója használhatná minden órán. A másik ötvenmilliárdból öt éven át lenne finanszírozható tanévente kétmillió többlet-tanóra, egyéni vagy kiscsoportos felzárkóztatás vagy tehetséggondozás céljára. Ez a tanulók negyedét-ötödét érhetné el.

Ennek a költésnek a megtérülése éveken belül érezhető lenne.

 

Ezzel áll szemben az elkezdett építés.

http://index.hu/sport/futball/2017/03/07/puskas_ferenc_stadion_190_milliard_koltseg/

 

https://444.hu/2017/02/27/egyaltalan-nem-igaz-hogy-realis-az-uj-puskas-stadion-140-milliardos-koltsege

 

Nemzeti stadionok és az új Puskás költségei
Név	Ország	Város	Férőhely	Ár, M euró	Egy fh-re jutó ktg, euró	Építés oka
Nemzeti stadion	Bulgária	Szófia	33.621	49,5	1472	2020-as Eb-helyszín
Nagyerdei	Magyaro.	Debrecen	20.340	40	1982	magyar stadion
Groupama Aréna (FTC)	Magyaro.	Budapest	22.000	47	2160	magyar stadion
Juventus	Olaszo.	Torino	41.000	105	2560
Pancho Aréna	Magyaro.	Felcsút	3500	12	3500	magyar stadion
Traktor	Fehéroroszo.	Minszk	31.000	115	3709	2020-as Eb-helyszín
San Memés	Spanyolo.	Bilbao	53.289	198	3735	2020-as Eb-helyszín
Vélodrome	Franciao.	Marseille	67.394	267	3961	2016-os Eb-helyszín
Nemzeti stadion	Románia	Bukarest	55.634	234	4206	2020-as Eb-helyszín
Hidegkuti (MTK)	Magyaro.	Budapest	5332	23	4394	magyar stadion
Allianz Aréna	Németo.	München	69.901	340	4864	2020-as Eb-helyszín
Eurostadion	Belgium	Brüsszel	62.613	314	5014	2020-as Eb-helyszín
Puskás	Magyaro.	Budapest	67.000	458	6740	2020-as Eb-helyszín
Nemzeti stadion	Lengyelo.	Varsó/befedhető	58.145	430	7395	volt Eb-helyszín
Wembley	Anglia	London	90.000	900	10.000	olimpiai és 2020-as Eb-helyszín
Nemzeti stadion	Azerbajdzsán	Baku	69.870	710	10.161	2020-as Eb-helyszín
Kresztotvszki	Oroszo.	Szentpétervár	61.251	934	15.248	2020-as Eb-helyszín

 

 

Vagyis kétmillió forint az ülőhelyenkénti ár. (Más számok szerint 2,7 millió, ez esetben 30 %-kal nőnek a számított értékek is.) Ha 2000 Ft-os átlagos jegyárral számolnánk, akkor ülőhelyenként 1000 jegy eladásával lenne nullszaldós a stadion. Ez összesen 67 000 000 jegyet jelent. Évente hány olyan sportrendezvénnyel lehet számolni, ami teljesen megtölti a 67 000-es stadiont? Illetve az általam optimistán feltételezett évi 25 sportrendezvénynek - átlagosan 30 %-os kihasználtsággal számolva - évi ötszázezer jegye 130 év alatt érné el a fent jelzett hatvanhétmillió jegyet. Ha persze nem 2000, hanem 4000 Ft lesz az átlagos jegyár, akkor csak 65 év lesz a megtérülési idő. (S  ebben még benne sincs az a rezsiköltség, fenntartási és üzemeltetési költség, - energiadíj, munkabér stb. -, ami a 65 év alatt felhalmozódna mint állami támogatás. Ezt az évenkénti összeget még csak tippelni se tudom.)

Volt egy grafikon a napokban valamelyik site-on, amit most nem találok, amin az utóbbi évek megvalósult vagy tervezett magyar fociarénáinak az egy székre jutó árait lehetett összehasonlítani. A Puskás többszöröse volt a többiek átlagának.

S érdemes egymással összevetni a fenti táblázatban szereplő létesítményeket, megnézve azt is, hogy hol vannak. Csak az alsó négy drágább a mienknél.

   Ez a példám még napjaink része, de pár év elteltével ugyanúgy a múlthoz fog tartozni, ahogyan a most következő kettő. Akkor azonban már állni fog az aréna.

 

   A másik két visszanézésre Moldova egyik könyve adta az ötletet. A 2007-ben kiadott hetedik Utolsó töltény-ben két riportkötetéről ír hosszabban. A Magyarország szennybemenetele (1993) és az Ég a Duna (1998) c. kötetekről van szó. Nem tudom most, hogy a szerzői önértelmezés mennyire tárgyilagos, illetve mennyi benne az önigazolási próbálkozás. A több mint egy évtizedes távlata inkább az elsőt teszi számomra valószínűvé. A következő hetekben mindkét könyvet el fogom olvasni, (eddig egyiket se olvastam), de megkockáztatok némi előfeltevéseket.

 

Ma a net így moly-ol, így hirdeti ezeket a köteteket:

„Moldova ​riportkönyve ezúttal a környezetvédelem hazai állapotáról tudósít. Rakonczay Zoltán – a magyar természetvédelem jelentős alakja – útitársául szegődve járja be a hazai tájakat és szembesül erdőink állapotával, vizeink szennyezettségével, a savanyodó talajjal, s mindazzal, ami egykori és mai törvényeink kijátszásának a következménye. Nemzeti parkjaink pusztulása, elszemetesedése a gondatlan emberi magatartás következménye, a természet kirablása a rövid távú „gondolkodás” eredménye. A hortobágyi táj éppúgy elveszíti páratlan szépségét, akárcsak a kiskunsági Nemzeti Park, s hogy nem csupán a pénz, hanem a szakértelem is hiányzik a természet védelméhez, azt a Fertő-Hanság környékének „új módi” rendbehozatala bizonyítja. Ez utóbbi Nemzeti Parkban holland szakértők dolgoztak az elmúlt években, s a nemzetközi program keretében saját gépeiket adták el nekünk, melyek viszont nem illeszkednek a tájba, inkább ártanak, mint használnak. Több fejezet szól a hajdani szovjet laktanyákról, a mérhetetlen talajszennyezésről. Záhony környéke az egyik legveszélyesebb „tűzfészek”, ugyanakkor itt lát először Moldova komolynak tekinthető környezetvédelmi intézkedést. Ipari üzemeink ontják a mérget a földbe, a levegőbe, pusztul a madárvilág, az elnyomorodott ózdi munkanélküliek irtják az erdőt.”

„Szomorú és riasztó az a kép, amit elénk tár a könyv, ugyanakkor sokat tehet az egyes ember is a természet érdekében.

Fel kell-e építeni a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszert? Akik erre a kérdésre válaszoltak a nyilvánosság előtt, azokat többnyire alantas politikai célok vezérelték, a Dunában már rég politika folyik víz helyett. Moldova György ebben a könyvében a Vízlépcsőrendszer valódi történetét írja meg, megszólaltatja a legfontosabb szereplőket, személyes tapasztalatait bizalmas és titkos dokumentumokkal hitelesíti.”

 

   Nem csupán pénz, hanem szakértelem is hiányzik a természet védelméhez – írja az első könyvterjesztői reklámszöveg. Ezt látszik igazolni az, amit Moldova ír ebben a visszanézésében, két hulladékmegsemmisítési kísérletről. A garéi és a kökényi hulladéklerakó és veszélyes hulladék megsemmisítő beruházások körüli pancserkodás (ha volt olyan) részleteiről érdemes lenne utólagos tényfeltáró munkát kezdeni. Moldova szerint ott sokféle trükközés folyt, s azzal nagy anyagi kár is okozódott az akkori népgazdaságnak. Az 1990-es évek elejének elhibázott koncepcióját jelzi, hogy 2002-re a garéi megsemmisítőt felszámolták, 2012-re a kökényit is. Ebben a témában tehát eső után vagyunk, csak a tanulságok vonhatók le.

 

   A másik könyv témája még megosztóbb. Évtizedek óta zajlik (szunnyad, majd újra felszínre kerül) a vita az energetikai és a környezetvédő lobbik között a magyar energiaellátásról. A Bős-Nagymarosi Vízerőmű ma is féldoldalas. Moldova a hetedik töltényének második felében erre a riportkötetére tekint vissza. Azt bizonygatja, általa nevesített szakértőkre is hivatkozva, őket idézve, hogy ha már készen volt 80 %-ban a szlovák rész, s 30 %-ban a magyar, akkor nem lett volna szabad kivonulnunk belőle. Engem leginkább azok az állításai leptek meg, amik a Duna-szakasz további vízlépcsőinek, az adonyi és a fajszi duzzasztónak a szükségességét említették, pl. a medermélyülés elkerülésének érdekében. Az is meglepett, ahogyan bemutatta az üres dunakiliti tározómedencét. De legjobban a kötet utolsó mondatain csodálkozom. „Mindig is úgy gondoltam, hogy a nyugodt lelkiismeret az ördög sugalmazása, sosem vehetjük megnyugvással tudomásul a világban létező bajokat. Én sem állhatok el egy igazságos és az egész ország számára fontos ügy mellől. A vízlépcső fel fog épülni – ha én már nem is érem meg”

 

   S itt a lehetőség, hogy összekapcsoljam az első és a harmadik példámat. Ha megépül egy gigastadion, s aztán évtizedekig tart, amíg legalább a költségét megtermeli, addig pedig pang vagy vattázva mutat csak életjeleket, akkor az vissza nem fordítható folyamatot eredményez. Ugyanúgy, ahogyan a házgyári lakótelepek betonkolosszusai. Ha azonban elodázódik egy társadalmat megosztó beruházás, akkor ugyan valóban keletkeznek anyagi károk (büntetéspénz, rekultiváció stb.), de bármikor újragondolható, újraelemezhető, s akár újraindítható a megújuló energiát hasznosító vízierőmű építésének folyamata.

 

• Egy másik gondolatsorban persze ez a kérdés is megfogalmazható. Felvetésének akkor van értelme, ha nem félünk az időtől, annak múlásától, ha úgy érezzük, hogy békében élünk a személyes múltunkkal, jóban vagyunk a személyes jelenünkkel és látunk bíztató mozzanatokat a még remélt személyes jövőnkben.

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István - A hatosztályos gimnáziumi felvételiről

1., A felvételiről

     a., Mintavétel „teljességgel” (egy netes lap négy írása)

http://index.hu/tudomany/2017/01/25/jobban_szamol_mint_egy_12_eves_gyerek_hm/

http://index.hu/tudomany/2017/01/25/az_inndex_mar_megint_magarol_allitott_ki_bizonyitvanyt/

http://index.hu/tudomany/2017/02/06/a_gimis_felveteli_mutatja_meg_hogy_a_magyar_iskola_mukodeskeptelen_kulonorak_nelkul/

„A gimis felvételi mutatja meg az iskolarendszer csődjét.”

 

http://index.hu/tudomany/2017/02/07/miert_akarnak_olyan_sokan_hatosztalyos_gimnaziumba_menni_es_ki_veszit_ezzel/

„Miért vágynak olyan sokan hatosztályos gimnáziumba?”

 

   b., Tapasztalatok, tanulságok

 

   Ahogyan a fenti négy link is mutatja, az elmúlt hetekben az egyik online napilap visszatérő módon és egyre elmélyültebben foglalkozott az idei hatosztályos gimnáziumi matematikai feladatlappal. Saját tapasztalataim alátámasztják a megállapításokat. (Az elmúlt hetekben segítő foglalkozás keretében megoldottunk egy hatodikos tanulóval 8-8 régebbi feladatsort.) Egyik megyeszékhely két gimnáziumának az eredményeit áttekintve is megállapítható, hogy a matematika feladatainak pontértéke jelentősen alatta maradt a nyelvi feladatokénak. Voltak 5-6 pontos megoldások, s a maximális pontszám is „csak” 41 volt a lehetséges ötvenből. Ezzel szemben a nyelvi pontszámok között voltak az 50-et szorosan közelítők, s kevés volt 20 pont alatti. Ez talán rendjén is van, ha arra gondolunk, hogy a 10-10 feladat megoldására rendelkezésre álló 45 percbe mi fér bele. Ha az érdeklődő megnézi, összehasonlítja az idei és a korábbi évek feladatait, (https://www.oktatas.hu/kozneveles/kozepfoku_felveteli_eljaras/kozponti_feladatsorok ) akkor azt láthatja, hogy valóban nem elég még a kitűnőknek-jeleseknek se csak odamenni az írásbeli vizsgára. Hiszen mindegyik feladatsor szinte egymásra épül, a típusfeladatok évenkénti variációi igénylik az előzetes gyakorlást, tréninget. S ha megnézzük az egyes feladatlapok megoldókulcsait is, akkor az is kiderül, hogy a „Magyar nyelv” elnevezést viselő feladatok se csak nyelvtani és szövegértési ismereteket igényelnek, nem egyszerűen a hat év tananyagának az ismeretét feltételezik, hanem általánosabb nyelvi kultúrát és kreativitást is. Ám a tanulói és a családi önálló gyakorlást, tapasztalatszerzést a két dokumentum-pár évről évre történő végigkövetése önmagában lehetővé is teszi.

   Nem mondható el azonban ez a matematikai feladatsorokról. Egyrészt az a véleményem, hogy a tizennyolc év (vagyis a harminchat feladatlap) elérhető feladatai egymásra épülnek, egyre nehezebbek. Talán csak 3-4 olyan feladattípus található (aritmetikai, mértékváltásos, statisztikai és számelméleti) amelyek gyorsan megoldhatók és a megoldókulcs segítségével önállóan javíthatók. A többi feladat értelmezéséhez, megértéséhez, majd az esetleges hibás megoldás javításához az esetek többségében nem elég a diák és a családja. Nem elég csak megnézni vagy megmondani, hogy miért az a helyes megoldás. Meg kell mutatni az oda vezető utat is, azt a kiindulópontot és gondolatmenetet, ami a megoldást előfeltételezi, s azokat a hibákat, amik a tanulói gondolatmenetet kisiklatták. Ehhez szakemberre van szükség, s ezért írták-mondták a szakértők a fenti második két írásban, amit mondtak.

   Természetesen azt is gondolhatjuk, hogy nincs ezzel a helyzettel semmi baj, hiszen azok érdemlik meg a két évvel előbbre hozott bejutást a gimnáziumokba, akik tesznek is érte (gyakorolnak), illetve akik a mezőny elejére kerülve bizonyítják az alkalmazóképes tudásukat. Azoké lesz a siker, akik a mezőny elejére kerülnek. A többiek pedig ott maradnak még két évig az általános iskolai osztályukban. A felvételi célja a szelekció, a rangsor kialakítása.

   Van azonban még egy szempont, amiről nem árulkodnak a középiskolák honlapjain közzé tett eredmények. Nem derül ki, hogy mi a viszony az általános iskolai tantárgyi eredmények és az írásbelin elért pontok között. Az egyes általános és középiskolák ezt akár meg is tudják nézni, ha akarják, ha a befutott jelentkezési lapok alapján számítható vitt pontokat összehasonlítják egyenként, minden jelentkező esetében az írásbelin szerzett pontokkal. Talán meg is teszik ezt a középiskolák, csak nem teszik közhírré? Bizonyára ezért fordul elő, hogy egyik iskola duplázza az ötödik osztályos év végi és a hatodikos félévi jegyek összegét, s így itt is max. száz pont jöhet ki, ahogyan a két írásbeli tárgy pontjainak összeadáskor, a másik iskola ellenben nem teszi ezt. Utóbbi esetben az esetleges kevesebb vitt pontot korrigálhatja a jobb írásbeli eredmény, s ez arra enged következtetni, hogy ezek a gimnáziumok kis fenntartással kezelik a valóban sokszínű és értékelésében sem teljesen egységes általános iskolai eredményeket.

 

2., A hatosztályos képzési formáról, iskolatípusról

 

   A negyedik link tartalma is túltekint a felvételi eljáráson, s általánosabban próbálja meg elemezni a hatodik osztály után kezdődő középiskolai képzést. („Miért vágynak olyan sokan hatosztályos gimnáziumba?” Valóban, az egyik ittenibe két és félszeres a túljelentkezés.) Elsősorban a motiváció és az iskolák hozzáállása derül ki belőle, de érinti a felső tagozatos oktatás tágabban vett gondjait is. A versenyt, a magas elvárásokat, a középiskolák lefölözési szándékát, a tanulók és a családok bejutási biztonságra törekvését. Az idei számokból is az látszik, (54 ezren írtak a 4 osztályos gimnáziumokban és 8 000-en a hatosztályosokban), hogy az adott korosztály legalább 60 %-a jelentkezett a 9. osztályokba, s a másik korosztály 8-9 %-a a hatosztályosokba. Ez együtt meghaladja a kétharmadot, s ha még nem is kerül be mindenki, - mert a férőhelyek korlátozottak – akkor is az adott generációk több mint fele az érettségi megszerzésére törekszik. S ez az arány szerintem helyes is. Nem lenne szabad tovább korlátozni, hiszen úgysem vesznek fel minden érettségizettet a főiskolákra-egyetemekre, ellenben sok olyan szakma van, aminek a jó megtanulásához nélkülözhetetlen az érettségi. S ez eddig rendben is lenne.

   Ott azonban már nagy végiggondolatlanságot látok, hogy a gimnáziumba kerülő hetedikesek egyes tantárgyai hogyan folytatódnak vagy kezdődnek újra. Nincs lehetőség arra (nincsenek hatosztályos tankönyvek minden tantárgyhoz), hogy minden közismereti tárgy tananyagát újra lehessen kezdeni, s alaposabban végigvenni a korábbi négy év tematikáját hat év alatt. Erre a hatodikig Természetismeret néven futó tárgyra ráépülő (még ki se igazán dolgozott) egységes, integrált természettudományos tárgy adna lehetőséget. A történelmet vagy félbe kell hagyni, s újra indulni vele 7.-ben, vagy tovább tanítani a 7-8. osztályban a régi mederben, az általános iskolai (túlzsúfolt tartalmú) tankönyv és tanmenet szerint, majd 9.-ben újra kezdeni. Ugyanez látszik a matematika, az irodalom és az anyanyelv esetében is. Vagy újra kell kezdeni az 5-6. osztály anyagával hetediktől, vagy ugyanezt kilencediktől. Nem kompatibilis ugyanis a felső tagozatos tanmenet a hatosztályos képzés lehetőségével. Ehhez valóban az kellett volna, hogy kitolódjon az alsó tagozat alapismereteket oktató, készségeket fejlesztő tantárgyak programja még két évvel. Majd erre épülhetett volna rá egy hároméves felső tagozat, kitolva így kilenc évre az alapképzés időszakát. Ezzel még meg is lett volna takarítható a mostanra nevetségesen lebutított, egykori szakmunkásképzői (mai nevén szakközépiskolai) közismereti tárgyak oktatása. (Ezt itt most csak hosszan érvelve tudnám kifejteni.) S akkor valóban csak a már jól megalapozott közismeretekre ráépülő szakképzés szakelméleti tárgyaival és gyakorlati képzésével kellett volna kitölteni a további 2-3 évet.

 

   Talán valahol utána lehetne nézni annak, hogy az ország hatosztályos gimnáziumai milyen tankönyvet használnak. Milyenek egyáltalán a lehetőségeik, s ezek között a lehetőségek között hogyan válogatnak. Nem tudok róla, hogy erről elérhető publikációk születtek volna. Talán a KELLO tankönyvellátó részlege vagy a tankerületi központok (és a központok központja, azaz a régi KLIK) tudhat erről valamit. De a 2012-es és máig érvényes Nemzeti alaptanterv (mint műcím) sem tesz különbséget a 7-8. osztályok iránti elvárások tekintetében aszerint, hogy a felső tagozat utolsó két évéről van-e szó, vagy a középiskola első két évéről.

 

   Tegyük fel itt a végén a kérdést, kizárólag a család és a tanuló érdekeit szem előtt tartva (figyelmen kívül hagyva a középiskola nyilvánvaló érdekeit): mindezek után mi is az értelme, mi a haszna a hatodik osztály utáni váltásnak, iskolacserének. Csak az, hogy a 12 év időtartamú közoktatási szakaszt felezve, hat év jut arra, hogy ugyanabban az iskolában készüljön fel a fiatal az érettségire, a továbbtanulásra. Megszerezve ezzel a második hat évre azt az „előnyt”, hogy megszabadul az általános iskola utolsó két évében is rendetlenkedő, a többiek haladását gátló kortársaitól, ezzel szemben egy sokkal homogénebb közösségbe kerülve neki magának is jobban kell igyekezni, hogy ne az osztálya sereghajtói között legyen. Persze, ez sem kevés, s ennyi miatt is érdemes megkísérelni a felvételi processzus végigjárását. Veszíteni úgysem lehet vele, csak nyerni.

 

 -------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Online katalógusok használata

Előhang

   Jelen írást akár tekinthetnénk egy elkezdett vitasorozat következő részének is, ha valóban lenne vitasorozat. Mert hiába írtam eddig hat részben vitaindítót ebben a rovatban a könyvtári információk kezeléséről és szolgáltatásáról az internet és az elektronikus információrögzítés kihívásai között, semmilyen reagálás nem érkezett hozzám. Ezért a továbbiakban elhagyom a „vitairat” minősítő jellegű megjelölés használatát, egyszerűen csak megosztom a gondolataimat azokkal, akik érdeklődnek a téma iránt.

   A mai adalék a címben jelzett három szó bővítését (s egyúttal az értelmezési tartomány szűkítését) igényli. A teljes tartalom ugyanis az online katalógusok közül csak a megyeszékhelyi közművelődési könyvtárakra (régi általános nevük szerint a megyei könyvtárakra) vonatkozik, azok között is az összes könyvtár felére. A téma aktualitását egy látszólag ide nem tartozó dolog hozta felszínre. Ez pedig egy testvérpár könyveinek megkésett olvasása. Erről szól majd a bevezetés.

 

   Bevezetés

 

   A testvérpár: Kristóf Ágota és Attila. Ágota híres könyvét korábban már olvastam, de csak az elmúlt hetekben szereztem tudomást arról, hogy A Nagy Füzet valójában egy trilógia első része. Így a két további rész előtt újraolvastam, abban a kötetben, amelyikben a három rész együtt jelent meg, Trilógia gyűjtőcímmel. S ugyanekkor tudtam meg, hogy Ágota testvére ismert magyar író és újságíró volt, 2015-ös haláláig. Én nem olvastam korábban egyetlen írását se, s most a Trilógia után azt a könyvét olvastam el, ami ugyancsak kőszegi helyszínű, s címe: Odüsszeusz körbejár. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a szinergikus olvasás nagy élményt okozott, s alighanem valamilyen publikációt is fog generálni, itt ebben a rovatban.) S mindezen élmények sarkalltak arra, hogy utánanézzek, egyrészt a neten, másrészt a gyűjtőkörileg illetékes megyei könyvtár online-katalógusában, vajon mi is olvasható még tőlük és róluk, hogyan lehetne felkészülni a megnevezett művek összehasonlító méltatására. A nézelődés tanulságokkal járt, sőt, kíváncsivá tett arra is, hogy a négy évvel ezelőtti, könyvtári témájú cikkembe bevont könyvtárak hogyan tárják a nagyközönség elé az állományukat, hogyan segítik a tényleges és potenciális olvasóikat az állományukra irányuló otthoni keresésben. Erről lesz tehát szó a továbbiakban.

 

   Tárgyalás

 

   A tíz könyvtárt most nem is nevezem meg, aki olvasta azt a 2013-as írásomat, az vagy emlékszik rájuk, vagy előkeresheti a 3K archívumában, ezen a linken:   http://ki.oszk.hu/3k/2013/09/konyvarak-es-konyvtarak/ .   Azért vettem sorra őket, s néztem meg az online katalógusukat (katalógusaikat), hogy tesztelhessem a keresést Kristóf Attila nevének felhasználásával. Azonban a netes honlapjaik megtekintése általánosabb megállapítások levonását is lehetővé teszi, s ennek se tudtam ellenállni. Jelen esetben azonban mó(d)szert változtatok. Nem fogom tehát  nevesíteni a könyvtárakat, hanem néhány szempont kiválasztásával megkísérlem kategorizálni, csoportosítani őket, meghagyva az anonimitásukat. S referenciaként a Google site-jait használom, ahol a Kristóf Attiláról megtudható információkat gyűjtöttem össze.

 

   A Google-be beírt névre az elsőként megjelenő Wikipédia címszavában 28 önálló kötetének az adatai olvashatók. Az első 100 url-ből 19 utal olyan forrásokra, ahol található több vagy kevesebb információ az íróról. Ez tehát a viszonyítási alap.

 

   Nézzük előbb a tíz honlap (könyvtár) jellemzőit, néhány kiválasztott szempont alapján.

 

   Ha a neten belépünk a kiválasztott könyvtárak honlapjába, az első feltűnő sajátosság a névhasználat, névviselés. Hátterét meg kell világítni a nemkönyvtáros olvasók számára. Az történt ugyanis eme század második évtizedében, hogy a nagy átalakítási, purifikátori láz egyik terméke lett a megyeszékhelyi könyvtárak fenntartóváltása, s ezzel azon székhelyeken, ahol még külön léteztek, a városi könyvtárak beolvasztása. (Lehetne azon merengeni, hogy korábban hogyan viselték a nevüket a megyeszékhelyi könyvtárak, milyen sokféle kombináció adódott, de felesleges.) A beolvasztás káros mellékterméke lett, hogy a kiválasztott tíz könyvtárból négy elhagyta a nevéből a „Megyei” szót. Ezeket én azóta magánlevelezéseimben nemmegyei könyvtáraknak nevezem. Hat könyvtár megtartotta az elnevezésében a régi változatot. Nem minden tanulság nélküli a megtartás vagy elhagyás. (Egyik könyvtárnak két honlapja is van, egy élő és egy döglött, de ezt nem jelzik. Az élő, a jó katalógus pedig közös a helyi egyetemi könyvtáréval, s e kissé lassítja a keresést.)

 

   A honlapok általános szerkezete (pofássága) is nagy változatosságot mutat, attól függetlenül, hogy többen már a főoldalt felhasználják önmaguk és az aktuális programjaik népszerűsítésére. A változatosság abból látszik, hogy vannak túlzsúfolt, nehezen áttekinthető, már az első oldalukon sokat mondani akaró könyvtárak, s vannak kiegyensúlyozottabb, türelmesebb, a netes oldalaikat jól strukturáló könyvtárak. Ezek vannak kevesebben. Náluk a további információk jól elérhető aloldalakon találhatók. Kevesen közölnek az épületükről vagy belső tereikről képeket, és a könyvtárak fele teszi ki az első oldalra az elérhetőség és a nyitva tartás adatait.

 

   Most már az online katalógusokra térve.

Bocsássuk előre, hogy a könyvtárak a hagyományos cédulakatalógusaikat tán az 1990-es határévvel lezárták, nem építették tovább. Helyette az állományról a könyvtáron belül tájékozódóknak is képernyő és billentyűzet mellé kell ülni, s ott ugyanúgy tudnak keresgélni azt állományban, mintha otthonról tennék. Vagy a könyvtárban is segítséget kell kérniük, ha az általuk keresett művek raktári jelzeteit vagy az általuk keresett témáknak megfelelő könyvek listáját és adatait akarják megtudni.

 

   Az online katalógusok kinézetét és használatát illetően is szép tarka a kép. A könyvtárak fele jelezte, hogy az OLIB rendszert használja, ennek ellenére a keresés folyamata, szakaszolása ezekben az esetekben is nagyon sokféle, ne is beszéljünk a más rendszerekről. Vannak könyvtárak, ahol csak egy keresőablak van, minden kereséskor oda kell beírni azt az egy vagy több szót, pl. szerző, cím, tárgyszó stb. Vannak, ahol kilenc (egymás alatti) ablak jelenik meg, ráadásul az első három ablakhoz újabb kilenc (legördíthető) opciót tartalmazó menü tartozik. Kevés könyvtár van, amelyik kiemeli (elkülöníti) a helyismereti online-ját az általános katalógustól. A katalógusok többsége olvasóbarát (bolondbiztos), mert nem követeli meg az ékezetek kitevését és a nagy kezdőbetűket, de van néhány ilyen is. A könyvtárak fele közöl segédletet, szöveges vagy videós útmutatót a katalógus használatának segítésére, de csak egy van, ahol a videót a felhasználó maga tudja léptetni. Ugyancsak a honlapok fele ad lehetőséget arra, hogy – ha a kereső több szót ad meg (akár szerzőre, akár címre vagy tárgyszavakra keresve) – el lehessen dönteni az és/vagy kérdést, vagyis azt, hogy a keresőprogram a szavakat csak együtt vagy külön-külön is figyelembe vegye-e. (Megemlítem, hogy a témában való tájékozódáskor kaptam egy olyan megjegyzést, amely szerint az online katalógusokat használók körében közismert, hogy idézőjelbe kell tenni az egynél több szóból álló nevet annak érdekében, hogy a rendszer együtt értelmezze. Ennek kissé ellentmondott az én keresési tesztem folyamata – erről a keresésről mindjárt lesz szó -, továbbá az, hogy ezt  sehol se találtam a kezelési utasításokban leírva. Lehetséges, hogy helyette van az és/vagy opció? Vajon melyik a modernebb?)

A könyvtárak többsége nem különíti el az elektronikus katalógusában a kölcsönözhető könyvek és a feldolgozott cikkek tételeit, s ugyancsak nem különítik el az általános állományt a helyismereti gyűjteménytől.

 

   Visszatérve a kiindulóponthoz, most röviden arról, mit eredményezett a Kristóf Attila nevére való keresés. A Google és a Wikipédia tehát 28 önálló kötetet és 18 róla szóló publikációt mutat meg a keresőnek, tételesen. Ezt a 28 tételt csak egy könyvtár katalógusa tartalmazta, a többi kevesebbet, egészen a 20-as minimumig. Csak néhány könyvtár adott meg róla szóló publikációkat, azok adatait, közöttük a „vezető” könyvtár hetet. A 10 könyvtár tehát alulmaradt a fentnevezett két netes forrással szemben.

 

Befejezés (összegzés-féle)

  

   Természetes, hogy ez az áttekintés a teljesség igénye nélkül készült. De így is mérlegelhető a sokféleség haszna vagy kára. A haszna pl. az lehet, hogy a - formáját és a használat módját tekintve sokféle - online-katalógus adaptív hozzáállásra késztet, frissen tartja a szellemi reakcióképességünket. Kára elsősorban a kezdő használókra (h))áramlik, akik elbizonytalanodhatnak, és még csalódhatnak is a sokféleséget tapasztalva, s esetleg le is mondanak a további próbálkozásokról. S ha a megtekintett online-katalógusok hosszabb távon is megtartják ezeket az egyedi sajátosságaikat, akkor a hasznok és a károk standardizálódnak. Addig is, amíg egy kormányrendelet ki nem jelöli az egyetlen, (vagy max. kettő – ahogyan az az iskolai tankönyvekkel is történt) használatra engedélyezett szoftvert.

------------------------------------------------------------------------------

Polák István – A politikai korrektségről (ezúttal komolyabban, azonban nem ontogenetikusan, hanem illusztratívan és továbbgondoltatási szándékkal)

 

   Munkahipotézis: erre a fogalomra is jellemző az a hozzáállás, amit leginkább ebben az évezredben, s különösen a 2010-es években tapasztaltam. Az, hogy ha valami elromlik, akkor nem megjavítani akarjuk, hanem lecserélni. Mintha a technikai eszközökre valóban érvényes hozzáállás (ha valami meghibásodik, akkor inkább vegyünk helyette újat, - ha tudunk -, még akkor is, ha a régi javítható lenne, hisz az új modernebb is lesz, nemcsak működőképes) átterjedt volna társadalmi és szellemi életünk egyes területeire is. Példázhatja ezt a megszüntetett minisztériumi háttérintézmények sora, a túlzott centralizálás és államosítás, monopolizálás, s egyik ilyen példa a politikai korrektség kukába dobása is. Véleményem szerint ennek a gyakorlatnak nem rövid távon fognak hatni a mellékhatásai (beszűkülés, színtelenedés, majd működési zavarok), hosszabb távon azonban mindenképpen.

   Elfogadom a politikai korrektséget a szemétdombra vetni akaróknak azt a megállapítását, hogy mára kialakult néhány tabunak látszó hiba. Például az, hogy tapintatból vagy a diszkrimináció és a fajgyűlölet látszatát kerülendő, nem beszélünk nyíltan a roma népesség sajátos problémáiról. Azonban ekkor se mondhatja senki jogosan, hogy a balliberális oldal lehetetlenítette el ezt a szükséges nyílt beszédet. Nem mondhatja jogosan mindaddig, amíg egyrészt meg nem kísérlik a problémákat tárgyilagosan, tudományos alapossággal feltárni, helyette a BZS-féle nyílt gyűlölet vagy a jobbikos célozgatás tapasztalható. Egyik szélsőség se vezet eredményre, se a hallgatás, se az intoleráns és alaptalan általánosítás. De mit lehet tenni akkor, amikor egy évszázados és mélyen gyökeredző előítélet találkozik és cseng egybe a valóság mai elemeivel? Hiszen a nyelvünkben is benne vannak azok az elemek, az állandósult szókapcsolatainkban, a metaforikus kifejezéseinkben, amelyek ezt az előítéletet mutatják. (Cigánykodik, cigányútra megy, ha cigánygyerek is potyognak az égből, cigányélet stb., s még a költő is így ír egyik híres versében: „Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,/ mind visszaloptad az utolsó órán!”) Tanári praxisomban is azt tapasztaltam, hogy a roma családok gyermekei között (már amennyire ezeket a roma családokat sejteni lehetett a tanuló mögött – mert voltak, akik nyíltan hangoztatták is magukról) arányukhoz képest jelentősen többen voltak az igazolatlanul hiányzók, évismétlők, lemorzsolódók, mint az őket kiegészítő nemroma halmazban. Mit kell ilyenkor tenni? Befogni a szemünket és a szánkat? Vagy megkísérelni helyi és országos szinten orvosolni? Igen, ez utóbbi. De nem úgy, ahogyan ezt most, eléggé sunyi módon, bedobták a köztudatba. Azzal a (nyugodtan rasszistának mondható) ötlettel, ötleteléssel, hogy a roma tanulókat kollégiumba kellene kényszeríteni. (A PISA-felmérés kudarcát magyarázó kormányzati körök ezt meg is alapozták, pl. az az államtitkári megjegyzés, amivel a családi háttérre próbálta rákenni a kínos eredményt. Lehet ugyan jogosultsága ennek a rákenésnek, de csak akkor, ha a felmérésből világosan kiolvasható. S akkor, ha egyébként már kimerítettük a családsegítés összes lehetséges eszközét, s azzal ennyire jutottunk. Azonban tudomásom szerint a felmérés értelmezésekor ez nem deríthető ki.) Az ötlet figyelmen kívül hagyta a romák közismert családszeretetét, összetartását. Nem csoda tehát, hogy az államtitkár hamarost el is határolódott ettől az ötlettől. (Egy konkrét példa a saját tapasztalatomból. Volt olyan magántanulóm, egy lány, akinek az apja zenészként külföldön dolgozott, s láthatólag jó módban éltek. A lány azért lett magántanuló az apa mondása szerint, hogy nehogy a „parasztok” vagyis a nemroma fiatalok megrontsák, befolyásolják, hiszen kollégistának kellett volna lennie.) Más esetben azért lettek magántanulók a lányok, mert várandósak voltak vagy már megszülték első gyermeküket. Vagy utalhatunk további személyes tapasztalatokra, illetve pl. arra az egykori felháborodásra és kibeszéletlenségre, ami Moldova György Bűn az élet c. könyve nyomán keletkezett, s maradt máig.

   Nézzünk rá egy másik neuralgikus pontra, a véleményformálás (véleménymanipuláció) egy másik konkrét területére, vagyis a mingránsválság értelmezésére. Itt az általános emberi szolidaritás és a nemzet érdekeinek a védelme kerülhetett látszólag ellentétbe, s kellett (nemcsak látszólag) választani a nemlétező döntési helyzetben. Választani kellett minden nagykorú magyar állampolgárnak a népszavazás napján. Több választási lehetőség volt, legalább négy. Itt is csak a két szélsőséges végpont mutatkozott meg igazán, a nagy kisebbség megmanipulált egységes állásfoglalása és a kis többség hallgatása. Csak az alapsokaság 5,5 ezreléke mert tartózkodni és fél ezreléke mondott nyíltan nemet, az igen-nel.) Ennek illusztrálására egy részletet idézek, szöveghűen, egy nemrég elküldött magánlevelemből. „… S tovább gondolkodva az a képtelen helyzet is felrémlett előttem, hogy álláspályázatot írnak ki egy menekültügyi kormánybiztosi állásra, s én elmennék meghallgatásra. Hogy mit mondanék, milyen munkaprogramot vázolnék fel.

   Először is, nem egyesével, de nem is tömegesen helyezném el azokat a menekülteket, akik arra várnak, hogy döntés szülessen róluk, akiket az uniós köztehervállalás szellemében nekünk illene befogadnunk. Először tehát róluk beszélek. Őket 8-12-es kis csoportban helyezném el, olyan településekre, ahol ezt vagy az önkormányzat, vagy egy meghallgatás vagy helyi népszavazás után a helyi lakosság elvállalná. S akkor olyan üres helyet keresnék (pl. bérelnék üres lakást vagy házat, önkormányzati épületet), ahol komfortosan, emberként lakhatnának. Tehát semmiképpen se tornatermet. A tornateremben tornászni kell. Azután gondoskodnék arról, hogy vagy főzni tudjanak, ha akarnak, vagy legyen hol és mit enniük. A szállás és az étkeztetés jövedelmet teremtene a település számára. De elfelejtettem mondani, hogy csakis egy nyelven beszélőket tennék egy helyre, s olyanokat, akik már ismerik valamennyire egymást, s mindegyik elfogadja a többit lakótársnak. De még egy feltétel is van: legyen legalább egy közöttük, aki középfokon beszél vagy angolul vagy németül vagy oroszul. S pályázatot hirdetnék olyan magyar állampolgárságú egyének számára, akik hajlandók lennének nettó 200 000 ért (nem, nem minimálbérért, ahogy többezer közmunkás dolgozik ma hazánkban oktatási vagy kulturális intézményben, mert az disznóság) napi 12 órában velük lenni, velük foglalkozni. S beszélik azt a valamelyik idegen nyelvet a három közül, ugyanolyan középfokon.

   Most a lehetséges programjukról beszélek. Mert az nem jó, ha magukra vannak hagyva, s nincs semmi elfoglaltságuk. Tudjuk ezt a diákokról is, hogy ha az órán nincs mit tenniük, akkor feltalálják magukat. Hát ők is feltalálnák. Tehát abban a 12 órában napirendjük lenne. Pl. 2-3 óra nyelvtanulás, annak a nyelvnek a tanulása, amit választanának. Persze, csakis önkéntes alapon. Ez is egyik szempontja lehetne a csoportosításuknak. Azután valamilyen hasznos manuális elfoglaltság. Ez is önkéntes alapon. Aztán szórakoztató, sport és kulturális programok, még kirándulás is időnként, több csoportot egybevonva. Ez is önkéntes alapon, semmi konkrét elrendeléssel. Önellátás, azaz mosás-takarítás a saját fertályukon. Persze olyan nem lenne, hogy valaki semmit se csinál, mert akkor tényleg beraknám egy 500 fős táborba. Ott aztán ki-ki vakarhatná, amije van. S kéretőzhetne vissza a kiscsoportosba. Ez lenne tehát az emberies és egyébként teljesen logikus módja az elhelyezésüknek.

   Aki pedig többször kerül kisebb összeütközésbe a szabályokkal, vagy egyszer a törvénnyel, azt is vinném egy másik táborba, de az zárt tábor lenne, se ki, se be. S mindezeket a szabályokat előre kihirdetném, szerződésbe foglalnám, s aláíratnám.

   Itt most megkérdezem Tőled, hogy hallottál-e vagy olvastál-e hivatalos fórumoktól bármit, ehhez a fentihez hasonlót? Mert én nem, s jól tudom, hogy miért nem.

   Az állam és főleg az Unio oldaláról pedig vállalnám ennek az anyagi terheit. NA persze, akkor nem lehetne idehaza az egyes uniós pályázatok után „alkotmányossági százalékot” szedni vagy kilencven százalékát visszaszívni. Továbbá vállalnám a kérelmek gyors elbírálását. Aminek eredményeként azok, akik menekültstátust kaptak, a továbbiakban tényleg mérlegelhetnék, hogy melyik uniós országban kísérlik meg a legyökerezést. Nekik ott, abban a régióban biztosítanék szakmai képzést. Ha Fehérvárott, akkor Fehérvárott. Célzottan, konkrét cégek igényeire alapozva.

   Azzal lennék bajban, illetve akkor lennék bajban, ha azt kellene megmondanom, hogy mi legyen azokkal, akiknek a kérelme nem állná ki a menekültstátusi próbát. De ezt nem is nekem kell megmondani. Mindenesetre nem lövetném bele őket a tengerbe, ahogy azt nemrég a főtanácsadó a tűzparancs lehetőségére utalva körülírta.

   Még pár szót a regisztrálásról. Jeleztem az előző levelemben, hogy nem tudjuk a hazánkon átment nép egyik feléről, kik is voltak. De azt se tudom, hogy mit tudunk a másik feléről. Mit regisztráltak róluk. Manapság az elektronika korában uniós szinten lehet percre kész nyilvántartást készíteni és használni. Úgy, ahogyan egy mozi vagy színház jegyeit, annak a választékát lehet ugyanígy látni. Vagyis pl. a szír legutóbbi népességösszeírásból lehetne tudni, hogy milyen településeken, milyen lakásokban hányan és kik éltek. S ahhoz lehetne hasonlítani, azzal összevetni a bemondásokat. Rögtön kiütközne, ha valaki kamuzik. Nem lehet egy családi házban vagy egy lépcsőházi lakásban végtelen számú lakó, s akik ott laktak, azoknak tudniuk kell egymásról, valamilyen rokonsági vagy ismeretségi kapcsolatban kellett lenniük. Ez evidencia. S az uniós regisztráció során ujjlenyomat is készül (vagy kellene készülni), tehát a bemondott név és a személy összefüggése, azonossága követhető az egész Unió területén. Előre tudatosítani kellene, kellett volna, hogy a hatóság megtévesztése, a megtévesztési kísérlet jogfosztó körülmény.

   Vagyis természetes, hogy rendnek kellene lennie. Az ügymenetekben is és a fejekben is. Ez a rezsim azonban ezt nem akarja. Természetes is , hogy nem, mert csak így tud halászni a zavarosban, csak így tud manipulálni, félrevezetni. Addig, ameddig csak lehet. Majd ha már kizárnak bennünket az Unióból, akkor már nem kell. Csak addig kell kihúznunk valahogy. Utána itt lesz a migránsmentes kánaán.”

   Nem írtam hozzá, de az is természetes, hogy ebben a rendszerben a segítő kiscsoport nem olyan, mint a török menekülttáborok, nem határozatlan ideig tartó ott-tartózkodásra jogosít. Vagy új tagokat fogad be, vagy feladatát teljesítve megszűnik.

   Ez csak két példa volt arra, hogy miért és milyen mértékben lehet aktuális kérdés a korrektség, s így a politikai korrektség átértelmezése. Nem lenne érdemes ugyanis azt állítanunk, hogy minden fogalom definíciója örök és megbonthatatlan, hiszen az egyik nagy, múltbeli „örök és megbonthatatlan” is megbomlott. Természetes, hogy időnként újraértelmezésre, korrekcióra van szükség. Ha tehát ezekre gondolunk, akkor el kell fogadnunk, hogy a politikai korrektséghez való ragaszkodásnak is vannak vadhajtásai. Azonban ekkor se a fa kivágása a megoldás, hanem a vadhajtások lenyesése.

   Még általánosabban: ennek a konkrét jelenségnek (a politikai korrektség átértelmezési kísérletének) a hátterében ott van az a szemlélet, ami a nézetkülönbségeket, a konfliktusokat, az anomáliákat (hibákat) nem a megbeszélés, a konzultáció, az egyeztetés (vagyis a „kibeszélés”) útján próbálja rendezni, hanem a harc eszközeivel. Az ellentétes nézetek, az ellenfél megsemmisítésével. A kompromisszum helyett a hegemóniára, egyeduralomra töréssel. Az egy régi videofelvételen hallható „nyolcórás tárgyalás” helyett az azonnali döntésekkel. (Lásd a másik cikk url-listájának utolsóját.) Az esettanulmányok, modellkísérletek helyett a teljes spektumra érvényes, azonnali radikális „megoldások” bevezetésével. A pluralizmus helyett a monizmus személetének az érvényesítésével. Ezért írtam az első bekezdés zárómondatát.

   Utóirat. Azt az állítást, ami egy avatóbeszédben volt hallható nemrég, s több helyen is olvasható azóta, érdemes lenne filológiai pontossággal igazolni vagy cáfolni. („Mielőtt azonban lelepleznénk ezt a szobrot, fontos lenne az ő szavaival élve valami szabadítót mondani. Valamit, amit azoktól a költőktől tanulhatunk, akik hozzá hasonlóan Petőfi rendjéhez tartoztak, és akik a ma oly divatos, egynémely országban kötelező politikai korrektséget a hamis próféták legfőbb ismérvének tekintették.”

Ld. http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/hirek)

Csak akkor vegyük komolyan, csak akkor fogadjuk el, ha igazolható, és utasítsuk el, ha az igazolása, bizonyítása nem sikerül, illetve ha egyértelműen cáfolható.

 

 ------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István - A nemzeti fogalma

 

 Formálisan az a nemzeti, aminek benne van a nevében.   Szimplán vagy duplán. A dupla a szinonimás, vagyis a magyar és a nemzeti együtt. Ekkor időben az első a 12 pont előmondata. (Mit kíván a magyar nemzet?) S ennek nyomán egy ma is élő napilap, ugyancsak a Magyar Nemzet. A további legnemzetibbek a Magyar Nemzeti Bank és a Magyar Nemzeti Galéria.  És a Nemzeti dal, mert abban a második szó a „magyar”. Továbbá nemzeti még (a teljesség igénye nélkül, s legalábbis a nevében) a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház, a NAV, a NEMERE, NKA (van-e még, vagy ez is megszűnt?), a minisztériumok közül a   –gazdasági, a – Fejlesztési, ugyancsak a - - Földalapkezelő, a   –-védelmi Egyetem.   S formálisan az is nemzeti, aminek a nevében a „magyar” szó van.   Így a két akadémia, a Magyar Aszfalt, a Magyarság Háza,   a Magyar Filozófiai (stb.) Szemle, a MOB, a MÁV, az MTK, a MOHOSZ, a Magyar Írók Szövetsége stb.

Mellékes megjegyzés a két legnemzetibbről. A MNB duplázása érthető, hiszen több bank is van, aminek a neve a „Magyar” szóval kezdődik, s így kell a megkülönböztetés. A MNG esetében már szóismétlés van, elég lenne a Nemzeti Galéria, ahogyan a színháznak is elég. Itt is van azonban kis furcsaság. Mert nem a Blaháról a Hevesire költözött színház foglalta el a Duna-parti szép épületet, hanem egy újonnan szervezett társulat. (Lásd egy másik írásnak, a politikai korrektség az értelmezéséről szóló itteni írásomnak a munkahipotézisét.) A sors (és régi színházban maradók) érdeme, hogy olyan nevet találtak maguknak (Pesti Magyar Színház), amivel überelték az újat. Másik mellékes megjegyzés, hogy ha választani lehet (vagy kell) a két lehetőség között, mármint hogy az elnevezésben a „magyar” vagy a „nemzeti” utaljon-e a rangra vagy szerepre, akkor a névadók miért vélik azt, hogy a „nemzeti” - önmagában - több, mint a „magyar”. Szerintem (főleg ha az intézmény  nemzetközi színtéren szerepel, illetve külföldről szemléljük) az utóbbi jobban utal hazánkra, a nemzetre, mint az előbbi. Hiszen például a szabványos angol változatban is csak az utóbbiból derül ki. Harmadik mellékes megjegyzés, hogy vannak magukat álcázó nemzeti intézmények, élükön az Országos Széchényi Könyvtárral. Erről mi már a nagyonátkos hatvanas években azt tanultuk, hogy a nemzeti könyvtár szerepét tölti be.¹ Lehetne a sort folytatni az Országos Mentőszolgálattal és befejezni az Országos Vérellátó Központtal.

 

   Tartalmilag pedig az a nemzeti, ami megfelelne egy olyan feltételrendszernek, ami nincs is. Nincs igazán tisztázva, meghatározva. Egy pártoktól és partoktól (jobbpart vagy balpart az árok két oldalán?) független, hosszú vita és tárgyalás, megbeszélés nyomán kialakuló feltételrendszernek. Vagyis ne a mindenkori fentlévő kurzus mondja meg, hogy mi és ki a nemzeti, hanem legyenek a fogalomnak deszkriptorai (tárgyszavai), amikkel leírható, amiknek meg kell feleljen az a jelenség, tárgy vagy személy, amit vagy akit minősíteni akarunk.

   Tehát a nemzeti zászló (lobogó) akkor nemzeti, ha …. (Három, egyenlő szélességű piros, fehér és zöld színű csík van rajta, ebben a sorrendben, felülről lefelé, s ne négyzet alakú legyen, hanem vízszintesen elnyúló téglalap. Az arányainak a szabványát nem ismerem, de lehet pl. 2:1 arányú?)

   A nemzeti érdek akkor nemzeti, ha …. (pl. nem csak egy szűk csoport boldogulását szolgálja, tehát ha nem elsősorban az építőipari, a turisztikai ipari és a nagybirtok-ipari barátokat juttatja előnyökhöz, megbízásokhoz), s ha …. (az uniós és a hazai forrásokat nem olyan létesítményekre fecsérlik, amik később nem termelnek hasznot,      hanem olyanokra, amik az elavult marxi közgazdasági foglom szerint működnek, azaz a bővített újratermelés szerint. Mire gondolok? Arra, hogy attól nem lesz több nézője, azaz több jegybevétele a focimeccseknek, sőt!!!!!   nem attól lesznek többen a nézők a focimeccseken, ha azokat  milliárdokért épített szuperstadionokban játsszák, hanem attól, ha színvonalasak a meccsek, ha bennmaradnak a nemzetközi kupákban, s   ha ezzel híres csapatokat hoznak ide. De még ez se elég, mert pl. ha a háromszorosára emelték az MTK-stadion belépőjegyeinek az árát, s ezzel a látogatók száma a harmadára esett, az azt mutatja, hogy nincs elég pénze a magyar polgárnak a meccsekre. Vagyis olyan bérek kellenének -   de ez se ormányzati parancsszóra, hanem önfejlődéssel , versennyel, példamutatással – amikbe belefér havi két focimeccs ára, családilag. Gondolj bele!! Ez ma a minimálbér fele-harmada.  Ugyanígy nem lesz több látogatója a Magyar Nemzeti Galériának, ha odatelepítik egy kiáltásnyira a másik két múzeum mellé a Ligetbe.)     Tehát ez esetben az lenne a nemzeti érdek, ha az uniós és az egyéb költségvetési pénzek a termelés és a szolgáltatás (nemcsak sportszolgáltatás) megújítását, modernizálását segítenék elő, neaggyisten az oktatásét-képzését. Erről azonban nem beszélhetünk. Rálátásom van arra, hogy a helyi közoktatás hogyan modernizálódott az elmúlt hat évben.

   Nemzeti zászló, nemzeti érdek,  ….. mi legyen a harmadik? Megvan, a nemzeti ügyek listája. (Az Ügyek úgyis ősi magyar szó, Álmos apjának a neve.) Ezt se egy párt, egy tábor határozza meg! de még csak egy tudományos munkacsoport se. Itt már nem találgatok, hanem azt mondom, hogy erről kellene legeslegelőször népszavazást tartani. Ahogyan Kosztolányi felsorolta a (szerinte) legszebb tíz magyar (nemzeti) szót, ugyanúgy kellene a legközelebbi össznépi választáskor egy üres lapot is mellékelni, amire mindenki felírhatná (de nem kötelező jelleggel) az ő legfontosabb tíz nemzeti ügyét, bármilyen sorrendben. S aztán statisztikusan összesíteni, s azt szem előtt tartani minden döntéskor. Előtte lehetne, sőt kellene egy többhónapos össznemzeti meditáció a témáról, hogy ne érje készületlenül a szavazót. (Én meg is írtam a magam tízét. Tanulságos volt az összeszedni. Úgy szedtem össze, illetve annak ellenkezőjeként, ahogyan mostanában Puzsér szedi össze a saját tízeit.) Ez az elképzelt népszavazás egyrészt szellemi látlelet is lehetne, megmutatná, hogy mennyire vagyunk készen ennek a listának a megalkotására, milyen minőségű listát lennénk képesek összerakni. Kiderülhetne azt is, hogy hány nemzeti ügy lebeg hazánkfiai fejében, tudatában. Ezért talán nem is kellene korlátozni tízre, hanem a papír méretére és a szavazó betűinek méretére bízva akármennyit is lehetne odaírni. Hogy aztán ezeket a listákat kik és hogyan összesítenék, arra is oda kellene figyelni és sportszerűen kellene eldönteni, lebonyolítani.

 

 

 

       -     jól működő oktatás                   -     internethozzáférés

 

-         jól működő egészségügy

                                                                                   - megélhetési minimum (szükségszálló,

-   szólásszabadság                                                                        ingyenkonyha stb.)

-jogbiztonság (benne rendes igazság-                              -   közbiztonság

szolgáltatás   beleértve az ügyészséget is!)                   -   a közpénzek nyilvánossága

 

-         igazságos választójog                                   -   a környezet védelme, óvása

 

 

 

 

  

   A 168 órának adott Lázár-interjú (idei 3. szám) újabb szempontot adhat a vizsgálódásnak. Többször olvasható az interjúalany mondataiban a „nemzeti oldal” szókapcsolat. A miniszter a kormányt, s azt az oldalt, (talán a két kormánypártot és azok híveit) nevezi nemzeti oldalnak. Nem tudni, miért hagyta ezt szó nélkül az újságíró, miért nem firtatta, hogy ebben a tekintetben hány oldala van Magyarországnak, illetve a magyar népnek. Így csak találgatni lehet. Az oldal ugyanis a matematikában is olyan fogalom, ami minimum két dimenzióban értelmezhető. Ráadásul két oldalból csak a félkör áll, minden más idomnak minimum három oldala van. Pardon, a kör is kivétel, egyetlen görbe vonal határolja. Ezt akár egyenesnek is tekinthetjük, akkor, ha a kör sugara végtelen hosszú félegyenes. Mindezekből következik, hogy csak akkor van egy oldal, ha az egész nemzet beletartozik abba a centrális erőtérbe, amit körrel jelképezhetünk. Ekkor azonban már nem is lenne értelme oldalról beszélni, hiszen csak az az egy van, nem kell elhatárolni, megkülönböztetni a nemlétező más oldalaktól. Ha azonban nem értett bele mindenkit abba az egyetlen oldalba, akkor szükséges lett volna legalább egy másik oldalt körvonalaznia. Azt a másikat, amitől eltér, amitől elválik a nemzeti oldal, úgy, mint hús a májától. Ha tehát találgatunk, akkor a nemnemzeti oldal meghatározására a nemzetietlen, nemzetellenes, idegenszívű kifejezések juthatnak eszünkbe. Vagy az internácionalista, európai, kozmopolita.

(http://168ora.hu/szomszedok-orszaga-lazar-janos-nem-ertem-mivegre-az-idegesseg/

„– Andy Vajna, Habony Árpád, Mészáros Lőrinc vajon miért érdeklődnek lázasan a tévék, a lapok iránt?

– Nem vitatom, ők a nemzeti oldalhoz tartozó vállalkozók, akik ma a médiabefektetést jó üzletnek tartják. Hogy valóban az lesz-e, nem tudom. Mennyi a Fidesz támogatottsága a teljes népesség körében?” )

 

   Ha pedig erről a publicisztikai-aktuálpolitikai szintről magasabbra akarunk lépni, vagyis ha megpróbáljuk összegereblyézni, mikor és hogyan értelmezték a nemzet, a nemzeti fogalmát, akkor hirtelen Kölcsey jut eszembe, a Nemzeti hagyományok c., 1826-ban írt „esszéje”. Idézzünk belőle!

„Amely nemzet a hatalom és miveltség magas pontjain áll, nagy dolgokat vihet ugyan véghez, de ezen nagy dolgok a história teljes fényében láttatván, természeteseknek lenni megismertetnek, s a maradékra a való piperétlen színében szállanak keresztül. A széles kiterjedésű miveltség koraiban az individuális nagyság tüneményei ritkábbak s kevésbé ragyogók; a mesterség, fortély és tudomány közönségessé váltában a magányos erők nagyrészént alsóbb rendet foglalnak el; s a már régebben feltűnt találmányok hosszú sora s a geniális lélek ezerféle jelenségei után, az eredetiség színét megnyerni felette nehéz, s a genienek bélyegvonásai ritkábban ismertetnek ki.

Másképpen van a dolog a fejleni csak most kezdő népeknél. Itt lelki és testi erők messzére kitündöklő fénnyel ragyognak. Itt minden jeles, a vitézség tetteiben s a genienek műveiben és találmányaiban, egyes pontokban mutatkozik. Itt minden, amit a gondolkozó ész s a találó elme előhoz, az eredetiség vonásaival jelen meg. Az, ki a vadon talált magot legelébb a földbe vetette; ki a kézmívességnek legszükségesbeit legelőszer ismeretbe hozta; ki fegyvert adott a vitéznek, s a legelső hadirendet kiszabta; ki a házasság oly egyszerű törvényét javallatba tette, stb.: kétségkivül szokatlan fényben jelent meg, s szokatlan behatással munkált egykorúi közt. S ki nem tudja, hogy éppen a behatás mennyisége teszi a nagy embernek és nagy tettnek külső mértékét? S a behatásnak mennyisége hol lehet nagyobb, hol szembetűnőbb, mint félvad nemzetnél?”

………..

„A nemzeti hőskor hagyja maga után a nemzeti hagyományt; s nemzeti hagyomány s nemzeti poézis szoros függésben állanak egymással. Ahol ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy igen keskeny határokban áll, ott nemzeti poézis sem származhatik; az ott születendő énekes vagy saját (tisztulást és folyamat nem található) lángjában süllyed el, vagy külföldi poézis világánál fog fáklyát gyújtani; s hangjai örökre idegenek lesznek hazájában. Mert a nemzeti poézis a nemzeti történet körében kezdi pályáját, s a lírának később feltámadó s individuális érzelmeket tárgyazó zengése is csak ott lehet hazaivá, hol az a nemzeti történet régibb múzsájától kölcsönöz sajátságot, s személyes érzeményeit a nemzeti hagyomány és nemzeti megnemesített életkör nimbuszán keresztül súgároztatja.”

……….

„Azonban úgy akarta a sors, hogy a magyar költés szelleme idegen világból lengjen által hozzánk; s minekutána ez a római néppel is megtörtént, szükség-e pirulnunk? A római költő ugyan a homéri mitológiát veszedelem nélkül plántálhatta műveibe, mert az Rómában sem vala mindenestől idegen; de midőn a pacuviusi koturnusban Heraklesek, Thyestesek, Agamemnonok, s több görög és mindég csak görög, sohasem római hősek jelentek meg; midőn a Plautusok és Terentiusok a Tiberis partjain görög neveket hangoztattak, s görög háznépi szcénákat terjesztettek elő: nem nyilván mutatja-e ez, hogy a római poézis saját honában félig idegen volt? S ez az oka, hogy az oly erőt és virágzatot, és köz kiterjedést nem is nyerhetett, mint a görög ének nyert honában.

A mi Zrínyink, még a törökszázadi hőskor gyermeke, római és olasz példányoktól kölcsönözé költői erejét. Ő Virgílt is használta ugyan, de a Megszabadított Jeruzsálemet úgy követé nyomról nyomra, mint Virgíl a maga görögjeit; s íme ezen külföldi tűznél lángralobbant férfiúnk az, ki régi verselőink közt méltó poétai nevet egyedül viselhet; egyedül, hanemha talán Balassával párosítjuk.

Balassa és Zrínyi ketten állanak poézisünk régibb körében, kik való érzés szikráival dicsekedhetnek. Ennek kebelében a hazafiúság bajnoki lelke és romantika, amazéban honszerelem és honvágy lebegtek.”

S kiemelve az idézetfolyamból a következő szakaszt, vessük tekintetünket az első mondat kérdésre. De ne tekintsünk tényként a kérdésben szereplő első fogalomra, hanem előbb azt vizsgáljuk meg, van-e egyáltalán nemzeti karakter. Miben rejlik, hogyan fogható meg a jelenlegi Európa jelenlegi nemzeteinek nemzeti karaktere? Ki tud erre válaszolni? A mindentudó net? Nézzük tehát, majd az idézet után, hogy mit tud erről.

„Óhajtanám, hogy valaki világosan megmagyarázná, ha nemzeti karakter és nemzeti nyelv állanak-e egymással függésben? Annyi bizonyos, hogy karakter és nyelv a poéta művére egyforma behatással munkálnak. A nyelvbeli különbség Európának régi és új mívelt népei közt, nem keveset tesz arra, hogy a görög és európai új poézis minden hasonlítani akarás mellett is egymástól különbözzenek. Akcentuáltság s onnan következett rím és német prozódiai sajátság, s a régi nyelvekénél kevésbé szabad szintaxis, már magokban nevezetes elhajlásokat csinálnak; mi nem leszen még, ha a nyelvvel a különböző nevelés, erkölcs, szokás, itélet és tudomány következéseit öszvekapcsoljuk? Maga az újaknál oly közönségesen elterjedett szentimentalizmus a költés minden nemeiben új meg új színeket hoz elegyedésbe; midőn nemcsak a komolyabb indúlatokon önti el magát, de magának a jókedvnek csapongásaira is gyakran általfoly. A görög költőnek mint a görög művész szobrának, busongása is szép és nyugalmas; vidámsága pedig tiszta, mint a felhőtlen ég. Az ujkori lelkes költőnek bánatja gyakran a vérzésig gyötör; s vidámsága sok ízben annyi komolysággal vegyül fel, hogy e vegyületben egy egészen újalakú lélekállapot áll elő: humor tudniillik, mely a régieknél ismeretlen.”

Az első tíz url-ből válogatva, a „nemzeti karakterológia” kulcsszóra, ezek találtattak:

www.külker.hu/wp-content/uploads/.../kultantrop-VIII.ppt

Tárolt változat Nemzeti karakterológiák. Nemzetjellemzés. mint tudományos társadalomkép : Rónay Jácint. Mint alkalmazott pszichológai: Hugo Münsterberg; Mint ...

 

mek.oszk.hu/05000/05095/html/gmbik0002.html

‎Tárolt változat Balogh József A nemzeti önismeret eszközei. Mikor néhány év előtt a nemzeti karakterológia divatját éltük, egy gyűjteményes kötetben a magyar írók és tudósok ...

 

psycho.unideb.hu/.../kovacs.../szoc3_eloadasok_vazlatai.doc

‎Tárolt változat Hasonló

E harmadik érdeklődésből lettek a nemzet-karakterológiák. Mára a szociálpszichológia kihátrált a nemzet, mint nagycsoport tanulmányozásából.

 

A nemzetkarakterológia problémája tegnap - Magyar Tudomány

www.matud.iif.hu/07mar/11.html

‎Tárolt változat Hasonló

Ő erősen hangsúlyozta az autochton, a magyar nemzeti sajátosságoknak ... a két háború közötti karakterológiai írásokban –, hanem az a történetfilozófiai ...

 

PDF]

Letöltés - Tolle Lege

tollelege.elte.hu/sites/default/files/articles/erosfvegkzsa.pdf

‎Tárolt változat

Hasonló

zavarai és zsákutcái, a demokrácia válsága, a „nemzeti alkat” torzulásai. .... karakterológiák vagy alkati diszkurzusok kritikája. Ennek egyik első megnyilatkozása ...

 

Hazám Abszurdisztán: Esszék, publicisztikák - A Google Könyvek találata

https://books.google.hu/books?isbn=9633741467

Grendel Lajos - ‎2013 - Literary Collections

Néhány adalék a karakterológiához. Szándékosan nem nemzeti karakterológiát emlegetek, mivel hasonló adalékokkal bőven szolgálhatnának a szlovák ...

 

Orbán Viktor személyiségének főbb jellemzői - Magyar Nemzeti ...

nemzetstrategia.blog.hu/.../orban_viktor_szemelyisegenek_fobb_jellemzoi

‎Tárolt változat Hasonló

2013. okt. 24. ... Alkotó szellem: nemzeti kötelesség! ... szövegek mire utalnak, a hétköznapi megfigyelés, és a Kahler-féle karakterológia szempontjából.

Ezen hét forrás vázlatos áttekintésével képet kaphatunk arról, hogy a nemzeti karakterológia jelenleg milyen megítélés alá esik, szóba jöhet-e a nemzeti fogalmának meghatározásához, illetve a meglévő meghatározások felülvizsgálatához, valamilyen konszenzus kialakításához. Itt újabb kitérő megjegyzést kell tennem. Ugyanis 2017.jan.25-éről 26-ára virradó éjjel, éjfél előtt és után egy nagyon érdekes filmet néztem a NAtGeo-n. Témája az Univerzum keletkezése és eddigi élete volt. S azért illik ide, mert az derült ki belőle, hogy a 20. századot végigkísérte a két felfogás képviselőinek vitája, mondhatni azt is, hogy a harca. Egyik természetesen a statikus nézet volt, vagyis az, hogy a Világegyetem egészében véve öröktől fogva van, sebből – nem sebből, hanem s ebből - következően örökké létezni fog. „Csupán” életjelenségeket, folyamatos változást mutat. A másik nézetet –  és ennek a felfogásnak a képviselői csak lépésről lépésre tudtak teret nyerni az előzővel szemben, úgy, ahogyan az egyre újabb elméleti feltételezéseiket sikerült a lángelmék meglátásait totyogva követő kísérleti módszerekkel fokról-fokra igazolni (pl. a háttérsugárzás felismerésével, illetve a világegyetem tágulásának felismerésével, amiről a megboldogult természettudományos ismeretek c. tantárgyunkban mi már a hatvanas években tanultunk)  – természetesen a nagy bumm, az ősrobbanás képviselői vallották. Mára ők egyeduralkodóvá váltak, másként mondva, konszenzus alakult ki a különféle világnézetű tudósok között. Ebből persze az is következik, hogy felfogásuk szerint az Univerzum egyszer majd meg fog semmisülni. Előbb pl. a mi Napunk, amikor a végére ér az a H-He reakciósorozat, ami most az energiáját adja, s aminek mi még a képletsorát is tanultuk annak idején, s a Nap fehér törpévé törpül. Azután pedig a többi égitest. Arról nem volt szó, hogy mi lehetett az ősrobbanás előtt, s lesz-e valami a megsemmisülés után.        A kitérőből való visszatéréskor meg kellene magyaráznom, hogy mire szántam ezt az asszociációt. Talán arra, amit az Eszmélet egyik versszakában így ír le a Költő: „Csak ami nincs, annak van bokra, /csak ami lesz, az a virág, /ami van, széthull darabokra”. Ami van, az tehát előbb-utóbb meg fog szűnni. Meg fog szűnni tehát az élet a földön. De előbb meg fog szűnni a széttagoltság, úgy, ahogyan erről Bencsik András írt abban az 1988-ban megjelent sci-fi regényében, amiről már olvashatott ezen a honlapon a jó emlékezetű olvasó. Ott ugyan nem kihunyt a Nap, hanem felrobbant, de előtte a lakosság nagy hengereket épített, s azokba telepedve és telepítve a földi élővilág reprezentánsait, modern Noé és családja módjára szökött meg a robbanás elől. Ezen nem éppen bíztató perspektíva felvázolásával próbálom tehát jelezni, hogy konszenzusra kellene törekedni. A lehető legtöbb dologban, így a nemzeti fogalmának meghatározásában is.   Mert „Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” (Örkény István: Információ)

 

Utóirat

nemzeti karakter

olyan pszichikai, esztétikai fogalom, amely kifejezi egy konkrét nép társadalmi életének, kultúrájának és lelki alkatának speciális jellegzetességeit. A néprajzi kutatás köre ettől jelentősen eltérő lévén, elsőrendűen nem foglalkozik a kérdéssel, inkább csak az → etnikus specifikum problémája révén kapcsolódik hozzá. Csupán a két háború közötti nacionalista német néprajzi kutatásban kapott nagyobb jelentőséget a nemzeti karakter vizsgálata. M. Wähler megfogalmazása szerint „Az átfogó néprajzi kutatás végső célja, hogy a nép belső életét feltárja és karakterét megragadja”. A. Haberlandt szerint „A néprajz egy nép természetének, sajátosságainak tudományos megragadására törekszik, állandó létének lelki és történeti megértésében külső és belső megközelítés erejével”. A nemzeti karakter megismertetésére irányuló törekvések azonban tudományos eredményt nem hoztak, csak homályos, semmitmondó általánosságok bizonytalan megfogalmazását eredményezték. Bizonyos rokonságot mutatnak ezzel a törekvéssel R. Benedict → kulturális mintákra vonatkozó vizsgálatai. – Irod. Spamer, A.: Die deutsche Volkskunde (I., Leipzig, 1934).

 

Forrás: mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-2094.html

Továbbá:

http://www.polhist.hu/index.php?option=com_jevents&task=icalrepeat.detail&evid=215&Itemid=4&year=2013&month=06&day=13&uid=4329a1ec1ef6759835744cae8a215e31

Majd ennek nyomán:

http://www.mozgovilag.hu/csepeli-gyorgy-a-magyar-faj-abszurditasa-prolegomena-egy-hasonlo-cimu-tervezett-konyvhoz/

 

 

http://www.egipatrona.hu/mvsz/index.php/2012-08-07-14-36-54/a-magyar-nemzet-uj-meghatarozasa

 

Utó-utószó:

http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_548_Alkotmanyjog/ch03s03.html

 

„A nemzet politikai értelemben ma az állampolgárok közössége.” (Trócsányi László-Schanda Balázs)

 

1)      http://www.oszk.hu/

Küldetésünk:

• Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjti, feltárja és megőrzi a magyar nemzeti kultúra írott, nyomtatott, audiovizuális és elektronikus formában létrejött értékeit.
• Biztosítja a közvetlen hozzáférést saját és – központi nyilvántartások koordinátoraként – más intézmények gyűjteményeihez.
• Könyvtári szolgálata folyamatosan megújított tartalommal és eszközparkkal áll a használók rendelkezésére.
• Más intézményekkel együttműködve vezető és/vagy koordináló szerepet játszik, illetve részt vesz a rögzített kulturális és szellemi örökség feltárására és megőrzésére irányuló programokban.
• A nemzeti könyvtár a forrás értékű alapkutatásoknak és az ezekre épülő tudományos igényű értékelő munkák egyik gyűjtőpontja, a magyar vonatkozású humántudományi kutatásoknak kiinduló forrásgyűjteménye.
• Nemzeti könyvtári feladatainak teljesítése érdekében aktív kapcsolatokat ápol a határon túli magyar könyvtárakkal.
• Nemzetközi kapcsolatai révén a nemzeti bibliográfiai számbavétel kiteljesítésére törekszik, közvetíti a magyar könyvtárakról és könyvtörténetről szóló információkat, valamint aktív szerepet vállal a The European Library-vel való együttműködésben és az Európai Digitális Könyvtár létrehozásában.
• A Könyvtári Intézet tevékenységén keresztül biztosítja könyvtárak – a tudásalapú társadalom meghatározó alapintézményeinek – fejlesztését, működésük és szolgáltatásaik valós igényekhez alakítását, a társadalomban elfoglalt helyük megerősítését, valamint szakmapolitikai támogatását.

http://www.oszk.hu/sites/default/files/f_18_2015_gyujtokori_szabalyzat.pdf

A nemzeti fogalma a gyűjtőköri szabályzat szerint a hungaricumok azaz a nemzeti kultúra részét képező dokumentumok.

 

 

-------------------------------------------------------------

Dr. Csider Sándor: A kultúra élő fájánál

beszéd a magyar kultúra napja alkalmából

Szombathely, 2017. január 20.

 

Kultúra élő fája! Kedves Sorstársunk!

Amikor elindultál eget és földet összekötő utadra, megígértük, hogy eljövünk hozzád. Meglátogatunk, hogy veled s önmagunkkal találkozhassunk.

Maroknyi csoport áll körülötted, a Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület tagjai, egykori népművelő, könyvtár szakos diákok és társaik.

Azokat is képviseljük, akik az ország különböző pontjain élnek, de érted aggódnak és azokat a barátainkat is, akiket elveszítettünk, akik már csak lélekben lehetnek velünk.

Szakrális környezetben nevelkedsz.Híd lábánál, a harmonikus szépségű Alma szobor mellett, az ifjúságot és a tudást jelképező egyetem és az égiekkel kapcsolatot kereső templom falaihoz közel, a távolit közelbe hozó út mentén ésszinte karnyújtásnyira az állandó mozgásban lévő, értől az óceánig haladó pataktól.

A mi templomunk te vagy. Nálad gyülekezünk, utódaink lehetőleg majd koronád kupolája alatt.

Nem állhatunk meg e téren úgy, hogy ne emlékezzünk meg szeretett intézményünkről. Van egy láthatatlan album a szívünkben jeles tanáraink arcával, akik szívközelbe hozták a tudást, akik önmagukat adták óraleadás helyett, velünk járták a művelődési házakat és a könyvtárakat. Velünk együtt örültek sikereinknek, bánkódtak kudarcaink láttán. Emlékeinkben őrizzük a diáktársakat, a város és a megye egykori elhivatott szakembereit, rendezvényeink látogatóit, ifjúsági klubunk vendégeit, még a konyhás néniket és a portásokat is. Valamennyien gazdagítottak bennünket, emberséget tanultunk tőlük és egymástól.

Megéltük azt, amiről A. Schweitzer így ír: „Szellemi értelemben mindnyájan abból élünk, amit életünk döntő óráiban mások adtak nekünk…Sok jellemvonásunkat, amelyek már sajátunkká váltak azoknak az embereknek köszönhetjük, akik cselekedeteikkel megmutatták nekünk az erényeket, néha fenségesen nagyban, néha kicsiben. A tetté vált gondolat belénk esett, mint a szikra és új lángot gyújtott.”

Engedd meg, hogy örömeinkről és aggodalmainkról valljunk neked.

Az elmúlt években születtek jeles alkotások, de burjánzik a kulturális szenny, az elandalító, butító mocsok. A celebvilágban a senkik hirdetik a semmit s még példaképekké is válhatnak.

Ugyanakkor színvonalas rendezvényeken, egyes boldogságos ünnepeken, fesztiválokon tömeges az érdeklődés. Áhítozunk a jóra, az emelkedett együttlét örömére!

Épülnek kultúrpaloták, modern intézmények, nem egy pedig fenntartási gondokkal küzd.

Megszűnt, itt ott romjaiban maradt csak meg a közművelődési szakemberek felsőfokú képzése.

Hozzád fohászkodunk: továbbra is segítsd megszületni,óvd, támogasd az értéket képviselő közösségeket, a boldogság szigeteit, a szabadság műhelyeit, az önmegvalósítás, a megmutatkozás fórumait, barátságok szülőhelyeit.

Sokan nem hiszik még, hogy a kultúra, a gondolkodás nem öltöztethető egyenruhába.

Értékek és az érdekekállnak állandó konfliktusban egymással.

Mi magyarok békében is harcolunk. Ha nincs ellenség, hát gyártunk. Miért nem építkezünk hozzád hasonlóan? Gyökered, törzsed, ágaid, leveleid lényeddel összhangban, békésen,egymás rezdüléseire is figyelve növekednek.

Borotvaélen táncol a világ. Megbolydult a természet s az emberiség. A világosság és a sötétség erői mintha végső összecsapásra készülnének. Nem mindegy, melyik oldalra állunk.

„Soha az emberiség nem volt még olyan közel ahhoz, hogy valahány lény csak van, annyi dúvaddá váljon, és lesből egymásra vicsorogjon.” Hamvas Béla

Pedig lehet-e a kézszorításnál világosabb mozdulat? „A kézfogás az egyenlőséget érezteti. És milyen finom művészet az erősebb számára, hogy a szorítás egy hajszállal se lépje túl az egyenlőség mértékét” Alain

Sajnos a földkerekség boldogulását szolgáló eddigi nézetek szövedéke a megvalósulás során mindig fölfeslett valahol. Hordalékaiból nemcsak a rosszát, de gyakran a legjavát is megtagadták, eldobálták a soron következők.

Manapság a megváltó eszme is várat magára.

Mi nem tehetünk mást, mint legjobb tudásunk szerint, jóra törekedve tesszük a dolgunkat.

Add, hogy ne legyen nehéz tisztességesnek maradni!

Add, hogy alkotó erőink ne forduljanak kiábrándult passzivitásba!

Drewermannnalegyütt valljuk:

„Nem a „szigor”, az „erőszak”, az „elszánt akarat”, hanem a türelmes tekintet, az értő meghallgatás, a meghitt együttlét, az önmagától alakuló szívbéli összhang segíti teljes kibontakozáshoz az emberi lélek „kertjének” legszebb virágait. Nem erőszakos átformálás, gyökeres átalakítás tehát a dolgunk, hanem csak hogy érni hagyjuk, fényhez juttassuk a gyümölcsöket.”

Most elmegyünk, de ne félj, nem hagyunk magadra. Ezután is gyakran felkeresünk.

Bízunk abban, hogy mindenkormegerősödve, megújulva, más emberként távozunk Tőled. Hasd át tetteinket!

Kultúra élő fája! Békében folytathasd ég felé törő utadat!

 

Dr. Csider Sándor

-----------------------------------------------------------

Papp Ferenc emlékező beszéde Nagy Gáspárról

Tisztelt Megemlékezők, Emlékezők!

 

 

Barátsággal köszöntöm Önöket a 10 éve elhunyt Nagy Gáspár Kossuth – és József Attila- díjas költő emléktáblájánál.

Az elmúlt években különböző rendezvények előtt már részletesen méltattam a költő jelentőségét a 20. század utolsó évtizedeinek magyar lírájában. Ezért most inkább arról szólok, hogy a fiatalon eltávozott költő a kései utódok emlékében : a közvélekedésben, a társadalomban, az irodalomban hogyan jelenik meg. Néhány példa:

• fontos szerepe van a Nagy Gáspár Alapítványnak: ez működteti a honlapot, illetve megalapította a Nagy Gáspár Irodalmi és Kulturális Díjat.
• Kulturális intézményeket is elneveztek róla: az új vasvári művelődési központot, a budakeszi városi könyvtárat. Szülőfalujában pedig megnyílt emlékmúzeuma.
• Agárdon egy teret neveztek el Nagy Gáspárról.
• Nagykanizsán a Kanizsa vár(vissza) c. kötet megjelenése óta az emlékét gondosan ápoló Batthyány Gimnáziumban magyar irodalomból választható érettségi tétel. Úgy tudom, néhány más városban is gimnáziumi érettségi tétel.
• A közoktatásban is helyet kap egy-egy verse, pl. a szakközépiskolák 9. osztályos kísérleti tankönyvébe is bekerült egy versrészlete.
• Polák István évfolyamtársunk gyűjtéséből tudjuk, hogy három televíziós műsor örökítette meg, őrzi a költő alakját, műveinek egy kis töredékét. Közülük nekem legjobban tetszik Pörös Géza által készített portréfilm. Többször ismételték a Duna Tv-n a Szerelmes földrajz sorozatban bemutatott szülőhelyi filmjét is. Példás a Halis István Városi Könyvtár tevékenysége a Nagy Gáspárral foglalkozó dokumentumok gyűjtésében, kölcsönzésében.
• Január 7-én Budakeszi központjában avatták fel Nagy Gáspár mellszobrát, Oláh Katalin alkotását.
• Vasváron és városunkban évek óta emlékére szavalóversenyeket rendeznek. Országos versmondó versenyeken is gyakran hangzik el egy-egy költeménye.
• Barátai, évfolyamtársai közösen állíttattuk a szombathelyi főiskola kollégiumának falára Nagy Gáspár domborművét, Kő Pál szobrászművész alkotását.
• Nagy Gáspár halála után jelent meg – a Magyar Napló kiadásában- Szakolczay Lajos irodalomtörténész interjút, verseket, fotókat tartalmazó igényes kivitelű kötete: Ameddig temetetlen holtak lesznek…címmel. A könyvben közzétett cd-n a költő maga mondja el verseit. Úgy gondolom ez a hiánypótló kötet helyet kérhet magának minden iskolai és városi könyvtárban.

 

Nagy Gáspár egész életútja, szikrázó tehetsége, veretes gondolatai, a szűkebb és tágabb világról vallott egyértelmű sorai útmutatást adhatnak, példát mutathatnak a jövendő generációnak, az utánunk jövő nemzedéknek is.

 

 

Papp Ferenc

Nagykanizsai Városvédő Egyesület alelnöke

 

 

 

 

-------------------------------------------------------------

Polák István – Egy Karinthynak tulajdonított mondás nyomán haladva

   Kettős nyomkövetéssel.

   Először a nyom felbukkanásáról. 2017 januárjának egyik napján történt, pontosabban 14-én este, vagy inkább 15-ének az első perceiben, éjfél után pár perccel. A véletlen játékának köszönhetem. Az M3 csatornán ment ugyanis egy régi filmfelvétel, melyben viszonylag fiatal színészek beszélgettek a nagy öregekről, arról, hogy milyen meghatározó volt a példájuk saját pályakezdésükre és egyáltalán a szakmai tevékenységükre, hivatásukra. S közben-közben bejátszottak a filmkészítők egy-egy monológot az emlegetett nagy öregektől. Az csak természetes, hogy ők is ugyanarról beszéltek, arról, hogy rájuk hogyan hatottak az ő nagy öregeik. Az egyik megszólaló, Bessenyei Ferenc azonban mondott mást is. Az egyik – és számomra meglepő – mondása az volt, hogy a színháznak, a színészeknek, az előadásoknak az életre kell tanítani a nézőket. Arra, hogy hogyan éljünk, hogy hogyan tegyük széppé, értékessé, s talán boldoggá azt a nekünk adatott egyetlen életet. És ehhez illett a másik megjegyzése, amivel nagyon meglepett. Már nem is emlékszem, hogy milyen gondolatkapcsolással, de egyszer csak azt mondta, hogy Karinthy szerint a három legveszélyesebb dolog az ember életére a politika, a mozi és a foci. Igen, ezt állította Bessenyei Karinthyról.

   Mivel már éjfél elmúlt, előbb le akartam jegyezni, de inkább többször elismételtem magamban, nehogy reggelre elfelejtsem. Hiszen hiába legyezgettem magam eddig azzal, hogy meglehetősen ismerem Karinthy Frigyes írásait, ezt a mondását (vagy leírását) ekkor hallottam először. Már akkor elkezdtem gondolkodni rajta, azon, hogy hogyan hozta össze azt a háromságot, s vajon igaza van-e. Igaza volt-e akkor, amikor mondhatta (írhatta), s igaz-e azóta? Vagy ha akkoriban nem úgy volt igaz, akkor mára igazabb lett-e?

   Reggelre kelve pedig gyanakodni kezdtem. Vajon jól idézte-e a művész az írót? Valóban van-e valahol nyoma ennek az állításnak, vagy a művész fellépett szerzőtársnak? A primér nyomkövetés azonban kudarcra vezetett. Se az eddigi emlékeimben, a bioelektromos memóriámban nem leltem a nyomára, se a mindentudó neten. Több úton is megpróbáltam elindulni, több szókombinációt kipróbáltam, sikertelenül. Két lehetőség maradt ezután. Vagy elolvasni, újraolvasni az összes leírt és kinyomtatott művet, - itt a polcomról vagy a könyvtárakból -, csakis azért, hogy rátaláljak, vagy megkeressem azokat a sokat tudó személyeket (unoka, monográfusok), akik kapásból megerősítik vagy cáfolják.

   Ez volt tehát, röviden összefoglalva, a primér nyomkövetés. De az agyi pályák elektromos potenciálja nem egyenlítődött ki, megmaradt a feszültség. Az elektronok útnak indultak a szürke labirintusban, kikényszerítve ezeknek a pályáknak a követését, regisztrálását. Ez – egyszerűbben szólva – azoknak az asszociációknak a számba és sorra vételét jelenti, amiket a mondás, a mondás továbbgondolása keltett.

 

   A szekunder nyomkövetés során nézzük meg ennek a hármasságnak az elemeit. De előbb ismételjük meg a mondást, hátha közben elfelejtettük. Karinthy szerint tehát az ember életére a három legveszélyesebb dolog a politika, a mozi és a foci – legalábbis Bessenyei Ferenc interpretációja szerint.

   Előbb a politika, azaz a polisz ügyeivel való foglalatosság. Mára a politika külön szakmává, majdhogynem hivatássá vált, de ez így volt már Karinthy idején is. Sőt, kialakult az az elkülönülés is, ami pl. a 2500 évvel ezelőtti görögöknél még nem volt meg, a kettéválás a politikacsinálókra és a politikacsinálás elfogadóira (elviselőire, elszenvedőire). Tegyük fel tehát e kérdést: miért lenne veszélyes a politika, kikre lenne veszélyes? A csinálókra-e vagy az elfogadókra (elvetőkre, elszenvedőkre)? Miben nyilvánulhat meg ez a veszély? Forradalomban, diktatúrában? Demagógiában, megtévesztésben, manipulációban? Kizsákmányolásban? Szükséges rossz-e a politika vagy történelmi termék, ami vagy kihal, vagy kiiktatható? A jelen időre érvényes választ természetesen nem ismerem, de van rá egy futurisztikus válaszom. Az, hogy majd a teljesen számítógépesített társadalomban az önszerveződés-önvezérlés fogja átvenni a politika funkcióik. (Persze, ha valaki most azt mondaná, hogy akkor majd a politikusok a szoftverkészítők és a számítógépkonstruktőrök álruhájában fognak ténykedni, azzal természetesen nem vitatkoznék.)

   Miért második veszély a mozi? Az illúziók, a párhuzamos világok festése miatt? Karinthy idején a Meseautó, a mi időnkben a 111 műholdas csatorna? Hiszen a mozi rákos elburjánzásának a következménye lett ez a mérhetetlen méretű elektromos szmog. Ott történt meg, a kommunikáció negyedik forradalmának hajnalán ez a második ősbűn. (Az első ősbűn az almára vezethető vissza.) Az, hogy először a szó és a betű, majd a mozgó kép is elektronikusan rögzíthető és elektronikusan terjeszthető lett. Szikratávíró, fonográf, mozgókép, rádióhullámok, telex, pixelek a képernyőn, videomagnó, dvd, térbeli mozi, pc (nem a politikai és nem az anatómiai), tablet, műholdas sugárzás, s legújabban az a „szemüveg”, amivel beléphetünk a 3D nemvalós világába, részese lehetünk a fikciónak. Nem fogom felmondani a leckét, hogy ennek a folyamatnak mik a káros mellékhatásai.

   De a foci is visszavezethető a két és félezer évvel ezelőtti gyökerekhez. A stadionhoz és a szabadtéri színpadhoz a görög demokráciában. Majd félezer évvel későbben ahhoz a hibridhez, amit közvetlenül a Forum Romanum mellett építettek fel, s a Colosseum nevet viseli. Innen a középkori bajvívó térségeken (várudvarok, szabad mezők) át az újkori csapatjátékokig, amelyek többségében ott van a bőr. A középkori „saját bőr”-rel szemben (azt vitte a vásárra a bajvívó), ezúttal a marha bőre. Foci, rugby, kézi-, kosár, vízi-, röp-, gyep-, baseball. És az üvöltő tömeg. Talán itt van Karinthy averziójának a gyökere. A mélységesen elítélő véleménye (Horatius-sal egy húron pendülve) a tömegről. Karinthynál elég talán a Barabbás c. novellájára hivatkozni.

 

 Itt látszik elérkezni ez az alagutakban cikázó gyenge elektronnyaláb a végkövetkeztetéshez. Mert talán ez a közös nevezője a három számlálónak. Ott, azokban a számlálókban (politika, mozi-média, foci) a tömeg a domináns. A politikai gyűlések, a mozik és tv-adások, a stadionok tömege. Masszája. Természetesnek kell ezek nyomán tartani, hogy a háromság első eleme bekebelezi, kisajátítja, felhasználja a másik kettőt. A politika a médiát és a sportot. Most, leginkább a 21. században. Ezt se kell túlságosan részletezni, elég, ha a mai magyar elektronikus médiumok palettájára, a tulajdonviszonyokra és az azok által meghatározott tartalmakra gondolunk (pl. az ATV rohamos elbulvárosodása, fizetett politikai hirdetései és megszüntetett műsorai), továbbá arra, hogy az utóbbi években állami pénzeken létesített új közösségi terek zöme az amfiteátrumokra hajaz, Szombathelytől Székesfehérváron stb. át egészen Kisvárdáig vagy Debrecenig.

     S ezt Karinthy látnokként megsejtette?

 

 

---------------------------------------------------

Polák István – Vitairat5

   A következő linket találtam 2017.01.03-án (tegnap) az index-en:

http://index.hu/kultur/media/2017/01/03/robotizaltuk_az_indexet/

Végigolvasva arra jöttem rá, hogy a felét azért értem. Két részlet az írásból.

„Az Index chatbotja éppen ezért a chatfelületen parancsra híreket küld – sőt, ha kitölti rövid kérdőívünket, akkor napi összefoglalót is kaphat tőlünk, amit ráadásul személyre szabunk önnek, hogy tényleg csak azt kelljen elolvasnia, ami fontos, és még érdekli is. De elég csak beírnia egy témát, ami éppen érdekli önt (például adócsökkentés vagy külföld), és a bot máris köpi a legfrissebb, releváns cikkeket.”

…………………………………….

„Így beszélhet az Index botjával a Viberen

Galéria: Így használd a Viber botot!

Ha telefonon olvas minket, és már telepítette a Vibert készülékén, egyszerűen csak kattintson erre a linkre.

De ide kattintva bármilyen eszközről elérheti az Index nyilvános chatjét, ahol már csak a bot ikonjára kell kattintania. Ezt a linket ajánljuk az Index appot használóknak is, ha az app nem nyitná meg a Viber alkalmazást!

A bot a mizu, hírek és egy sor ehhez hasonló kérdésre a legfontosabb aktuális cikkeink linkjeit küldi el azonnal.

Bármely szóra kereshet, a bot a legfrissebb három cikket küldi el a témában, de direkt linket kap archívumunkhoz is.

A bot nem szereti, ha káromkodnak neki, de azért jól viseli. Mi nem azt mondjuk, hogy próbálja ki, de.”

   Egy nappal később (ma, 2017.01.04-én) pedig azt olvastam, hogy 2016-ban a mobilinternet használata meghaladta a fix, azaz a vezetékes változatot.

   Mindezekről a következő jutott eszembe. Valamikor a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek legelején (talán akkor, amikor megjelent A számítógépesített társadalom c. könyv (KSH,1979.), franciából fordítva, s nagy hatást tett rám, magammal is vittem a nagyvázsonyi találkozóra), az akkori munkahelyemen azt a borzalmas prognózist fogalmaztam meg, hogy meg fognak szűnni a nyomtatott időszaki kiadványok. A szerkesztőségek és a kiadóhivatalok talán nem, hiszen a híreket, hírmagyarázatokat, tanulmányokat (a legkomolyabb tudományos publikációkkal bezárva) megírni csak úgy kell majd, mint addig. A közvetítésnek, továbbításnak feltételeztem egy teljesen személyre szabott, elektronikus változatát. Ez az eszement jóslat a mai napig nem vált valósággá, mégis most részletekbe menően ismertetem. Hiszen a fenti közlés már egy lépés abba az irányba.

   Tehát úgy képzeltem el akkoriban, hogy mindenki továbbra is úgy ír, úgy állítja elő a napi olvasnivalót (napi- és hetilapba, folyóiratba valót), ahogyan korábban. Ezek az írások azonban nem papírra nyomtatva jelennének meg, hanem bekerülnének az adott szerkesztőségek központi gépébe, s onnan éjszakai elektronikus postázás után az olvasó (a megrendelő) otthoni számítógépének erre kijelölt részében landolnának. (Akkor még nem találták ki a „felhő”-t.) Az írásoknak azonban – ha meghaladnának egy megadott terjedelmet - , mindig lenne egy pár mondatos tartalmi összefoglalójuk. Az olvasó (megrendelő) pedig szabadon eldönthetné, hogy a napi személyes újságjában milyen arányban legyenek napilapokba való írások, ismeretterjesztő vagy tudományos cikkek, sőt még azt is, hogy ezek milyen témájúak legyenek. (Azt mondtam akkoriban, hogy miért nyomtatnának pl. apróhirdetéseket vagy sportközleményeket annak, aki azokba sose néz bele.) Ebbe az egyénre szabott újságba azonban nemcsak teljes terjedelmű írásművek kerülhetnének be, hanem – a napi terjedelem egy bizonyos hányadában – olyan linkek is, amiknek a teljes tartalma nem fér bele a napi terjedelembe, de tematikusan oda tartoznak. Ezekről a teljes szöveget esetileg és utólag lehetne megrendelni, a pár mondatos rezümé elolvasása után.

   Hogyan lett volna (hogyan lenne) mindez működőképes? Úgy, hogy kialakulnának az informatikai nagykereskedők, akik közvetítik a gyártók (szerkesztőségek) és a fogyasztók között a termékeket (az önálló publikációkat). Akkoriban, amikor ezt kigondoltam, még viszonylag drága és komplikált volt az információk tárolása (nagy mágnesszalagok és –lemezek), időnként törölni kellett volna az otthoni memóriát, - ahogyan a papírgyűjtők kaphatják a régi újságokat -, azóta azonban szinte nincs határa a tárolásnak. Terabájtokban mérhető egy otthoni külső winch memóriája. Egy terán egybillió karakter fér el. Grafikus információból persze kevesebb. De erre az egyterás tárolóra, ami itt van mellettem, 800 egymástól különböző évfolyam-cd vagy tízezer 300 oldalas könyv férhet rá. A nagykereskedők lennének tehát azok, akik kiszolgálják az előfizetőket. Ők gyűjtenék be az írásokat a szerkesztőségektől, kiadóktól. Nem kellene nyomdai kapacitás és házig szállítás. (Mellékes megjegyzésem, hogy a magyar posta már kezd elébe menni ennek a folyamatnak, egyre kevesebb a postás, s egyre nagyobbak a körzeteik. Előbb-utóbb ez a szakma is kihal, ahogyan már kihaltak pl. a cipészek vagy a lócsiszárok.) Itt a fentebb idézett új lehetőség, - igaz, hogy még csak egyetlen elektronikus napilapé -, már ezt valósítja meg.

   Ez tehát az egyéni felhasználó kiszolgálásának a csodálatos perspektívája. Fel se kell emelnie a …. lábát, ülhet órákon át a monitorja előtt, (vagy ha fekve akarja megismerni a tartalmat, akkor a dögjével felolvastatja magának). De mi lenne (mi lesz) így a könyvtárakkal? Mi lenne? Megszűnnek a raktározási gondjaik. Egyre több monitor és egyre kevesebb könyvtáros. Nem kell cipelni a több kilós bekötött folyóirat-évfolyamokat (negyed-évfolyamokat), nem kell tekergetni a mikrofilm-olvasó csévéjét. A felszabaduló hely és energia pedig pl. felhasználói klubok, az olvasók számára szervezett információkezelő tanfolyamok és továbbképzések céljaira lehetne használható.

   Megszorító megjegyzésem: talán mégsem kell mindenestül feloldódnia az egyes lapoknak, az egyes szerkesztőségeknek az infokommunikáció nagy mediterrán tengerében. Megmaradhatnának a kiadványaik – persze ugyancsak elektronikus változatban – úgy, ahogyan már ma is vannak. Ha tehát valaki az általa előfizetett egyéni konstelláción túl is nézegetni szeretné, hogy mi jelenik meg pl. a Hitel, az Irodalmi Jelen, a Kortárs vagy éppen a Könyv, Könyvtár, Könyvtáros friss számaiban az elejétől a végéig, azt is megtehetné. Persze, nem korlátok között, hanem azonnal, ahogyan az egyes számok elkészülnek.

   Felvetődik itt egy újabb kérdés is, az, hogy az elektronikus szövegek egyes konkrét helyeire hogyan lehet majd ezután hivatkozni. Két megoldás lehetséges. Egyrészt az, hogy a szó szerinti idézetre rátalál egy keresőprogram, másrészt úgy, hogy az elektronikus lap- és cikkváltozatokban is megmarad az oldalanként tagolás-tördelés és oldalszámozás, s így csak az adott oldalon belül kell lineáris olvasással rátalálni a megfelelő szövegrészre.

   HA már vitairat, tegyünk fel kéréseket az írás záró részében. Elválaszthatatlan-e a tartalom a megszokott formától, a nyomtatott periodikától vagy a bekötött (gerinces) könyvtől? Megéri-e az egyszeri (de akár a többszöri) elolvasás kedvéért a ma már úgyis szövegszerkesztőn, számítógépen előállított egy példányos publikációt papíron sokszorosítani? Kockáztatva ezzel azt is, hogy vagy kevés lesz belőle, vagy túl sok. Az elektronikus publikációból mindig annyi van, amennyi éppen szükséges. Újabb példány előállítása pedig csak szoftver, idő és memória kérdése, az újbóli előállítás költsége minimális. A biztonsági etalonok persze lehetnek akár papírra nyomottak, akár időnként frissített, újramásolt elektronikusak. Vagyis az a kérdés, hogy ami a történelmi időben keletkezett (könyv, napilap, folyóirat, könyvtár) az örökké fennmarad-e, vagy   - hasonlatosan a postakocsihoz és a javasasszonyhoz - el fog-e szállni felette az idő vasfoga?

 

---------------------------------------------------------

Polák István: Cikkismertetés – továbbgondolva

 

   A cikk 2016-ban jelent meg a Vasi Szemle 4. számában, s a honlaplátogató már találkozott a címével az elmúlt napokban a memoszerk rovat „Tolle, lege!” sorozatának utolsó bejegyzésében. De ismételjük meg az adatait: P. TOLDI MÁRTA: OLVASÓKÖZÖNSÉG VALÓSÁGOS ÉS VIRTUÁLIS TÉRBEN (A BERZSENYI DÁNIEL KÖNYVTÁR ÉLETVILÁGA A „DIGITÁLIS RENESZÁNSZBAN”) http://www.vasiszemle.hu/2016/04/toldi.htm

   Az írás három, egymással szorosan összefüggő területre mutat. Egyrészt a szerző negyedszázados szakirodalmi tevékenységének összefoglalása az adott témát tekintve, mindezt szorosan kapcsolva aktív könyvtárirányító munkájához; másrészt bemutatja e munka nehézségeit és gyakorlati megvalósulását egy megyei hatókörű könyvtár utóbbi évtizedeiben, táblázatokkal és grafikonokkal is alátámasztva; harmadrészt pedig kitekint a hazai és nemzetközi szakmai világba, különös tekintettel a világháló és a digitális tartalomszolgáltatás egyre nagyobb térhódítására.

   Nézzük az írás gondolatmenetét, persze nem helyettesítve ezzel az áttekintéssel a sorról sorra való elolvasást. (Idézzük itt azt a cikket, amire a szerző ugyan nem hivatkozik, de egy megállapítása máris ide illeszthető: .”Nehéz elmagyarázni, hogy a világháló ugyan nagy segítséget nyújthat a filosznak, azonban a tudományos munka egyik legfontosabb mozzanata éppen az anyag teljes körű áttekintése és feldolgozása.” – írja ezt Szűts Zoltán Az internetes források használata az irodalomtudományokban c. tanulmányában.

http://www.irodalomismeret.hu/files/2012_4/szuts_zoltan.pdf)

Éljünk tehát ezzel a javaslattal, s olvassuk el P. Toldi Márta tanulmányát sorról sorra.

   A rövid bevezetőben vázolja a szerző a célját: „Századunk második évtizedének közepére világosan látszanak a paradigmaváltás tényei, amelyek egy mai könyvtárnak, mint közjónak és valóságos intézménynek a használatában kimutathatóan jelen vannak. Ezeknek eredtem nyomába, amikor 1992-ben és 2007-ben publikált elemzéseim folytatásába kezdtem,³ az utóbbi negyedszázad folyamatait vizsgálom dolgozatomban.” Beszélő fejezetcímei a következők:

Stabil könyvtári tagság – Életkori elmozdulások – Foglalkozás helyett az érdeklődés domináns - Könyvtárhasználat személyesen – A gyűjteményszervezés értéke – A könyvtárhasználat deperszonifikálódása - Táblázatok – Jegyzetek.

 

     A sorról sorra való elolvasás közben pedig gondolataink támadhatnak. Jelen ismertetés írójában két szálon fonódnak ezek a gondolatok. Egyrészt magától értetődik az összehasonlítás a két megyei hatókörű könyvtár azaz a Vas megyei Berzsenyi Dániel Könyvtár és a Fejér megyei Vörösmarty Mihály Könyvtár munkája, eredményessége között. Ez maga önálló tanulmányt érdemelne, helyette a másik szálon időznék egy kicsit, hiszen a tanulmány második felét áthatja a hagyományos könyvtár és a digitális tartalomszolgáltató funkció közötti átrendeződés, sokszor egymás ellen hatás napi problémája és következménye. S hiszen ezzel közvetve hozzászólásnak is tekinthetem ahhoz a több részből álló sorozatomhoz, ami ebben a rovatban olvasható, s a Vitairat több részben, Vitairat3 és Adalék egy vitairathoz címeket visel. Az ezekkel összefüggésbe hozható részekre utalok tehát most röviden.

 

   A bevezető bekezdésben a szerző megállapítja: „Az internet- és számítógép-használatban járatlan generációk digitális írástudásra való felkészítése új lehetőségként, feladatként jelentkezett, ugyanakkor az elektronikusan elérhető információk robbanásszerű gyarapodása számos addig gyakorolt sajátos szolgáltatást megingatott. Például a Wikipédia és a Google egyre kifinomultabb keresési technikája, népszerűsége, mondhatni egyeduralma a fiatalok körében versenyre kelt a referens szolgálattal.¹ A digitális sajtóarchívumok, majd a könyvtári közreműködéssel épülő országos adatbázisok (például MATARKA, HUMANUS, MEK) a másolatszolgáltatás visszaesését eredményezték.^{2 „}

 

   Tegyünk itt rögtön két megjegyzést. Egyrészt azt, hogy a digitális írástudásra való felkészítés már kisiskolás kortól feladata ( feladata lehet, lenne, lehetne, kell lennie – válasszuk ki a nekünk tetsző változatot) a családnak és az intézményeknek. Visszamaradottságát jelzi, hogy még a nemlétező oktatási minisztérium vezetői is részben a digitális kitöltésre mutogattak mint bűnbakra a 2015-ös PISA-felmérés kínos eredményeit magyarázva. Másrészt azt, hogy a hagyományos referens szolgáltatásoknál valóban sokkal kényelmesebb és gyorsabb pl. a Wikipédia, akkor is, ha a megbízhatósága távol van a könyvtárban elérhető lexikonok és enciklopédiák megbízhatóságától. Nyilvánossága és folyamatos korrekciója azonban hosszú távon versenyképessé teszi. Azt kell csupán tudatosítani, hogy már a Google keresőrendszere is lehetővé teszi a Wiki mellett más tartalmak elérését is, tehát pl. egy könyvtári betelefonálásnál vagy személyes belátogatásnál mindenképpen kényelmesebb a netes kontrollált keresés. S hogy még tökéletesebb lehessen, abban már nem a világháló maga van cselekvési helyzetben, hanem pl. a könyvtárak illetve kiadók a digitalizálás minél teljesebb körű alkalmazásával. (Lásd pl. a hungaricana.hu honlapot, ahol szülőfalum evangélikus irattára teljességében elérhető digitálisan, nem kell innen Fehérvárról alkalomról-alkalomra Nemescsóba utaznom miatta.) Még e második megjegyzés része, hogy ha a digitális archívumok miatt esik vissza a másolatszolgáltatás, az csupa haszon. Felesleges fairtást küszöböl ki (papírtakarékosság), s felesleges mechanikus másolási feladattól mentesíti a szakképzett könyvtárost (vagy a közmunkás könyvtárost). Az otthonról elért digitális másolat pedig (ilyen most a már idézett Szűts Zoltán-cikk is, P. Toldi Márta cikke mellett) sokkal rugalmasabb szövegkezelést és idézést tesz lehetővé, persze csak akkor, ha etikusan használjuk. (Szűts ezzel is foglalkozik a cikkében.)

   A cikk következő pontja - ahol megjegyzésünk lehet -, A gyűjteményszervezés értéke c. fejezet. Itt olvashatjuk a következő mondatokat: „Aki értő módon vizsgálja ezeket az eredményeket, határozottan állást is foglalhat a manapság sokat vitatott kérdésben. Tudniillik abban, hogy a virtuális világban vajon megőrizhető-e a könyvtárak gyűjtemény-jellege? Kiépíthető-e, finanszírozható-e több párhuzamos prioritás? Szükséges lesz-e a jövőben is a falakkal körülvett könyvtár, vagy véglegesen szolgáltató szerverekre, a világhálóra, a „felhő” technológiára költözik? Természetesen nem vagyok látnok, nem tudhatom, hogy meddig él a könyv, a papírra nyomtatott újság, vagy a példányként kézbe vehető nem hagyományos információhordozó. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy az irántuk megnyilvánuló szükséglet a közkönyvtárak életbiztosítása.”

Megjegyzésem: Valóban, a kézbe vehető információhordozók iránti megmaradó szükséglet a közkönyvtárak életbiztosítása. De  ez csak az egyik életbiztosítás. S elsősorban a már meglévő hagyományos információhordozóké. Mert mi legyen pl. a már papíron meg se jelenő Rubicon-nal? Nézegessük a neten, otthonról? A Könyv, könyvtár, könyvtáros digitalizált számai is csak fél éves késéssel érhetők el. Miért? Szerintem rossz hagyomány, a kialakult rossz gyakorlat miatt. Hiszen ez a szakfolyóirat –véleményem szerint - szinte kizárólag csak könyvtárakba jár. Kár rá a papírt pazarolni, nyomdagépeket működtetni, postások táskáját terhelni, ha sokkal gyorsabban és olcsóbban elő lehet állítani a digitális változatot. Amit nem is kell külön előállítani, hiszen előzménye a nyomtatott változatnak. Az iskolai közismereti tárgyak szakfolyóiratai már csak digitálisan jelennek meg, de pl. itt helyben se a megyei hatókörű könyvtár, se a nemrég becsatlakoztatott hajdani pedagógiai szakkönyvtár nem rendeli meg azokat. Ugyancsak kevés olyan iskola lehet, amelyik megteszi. De ugyanez vonatkozik a kettős kiadású (papíros és E-) könyvekre is. Itt már azonban nem azt mondom, hogy teljesen váltsa fel az elektronikus a nyomtatottat, hanem azt, hogy ki kellene alakulnia egy ésszerű, célszerű aránynak. Tán ki is fog alakulni, de elég lassan.

A fentebb jelzett egyik életbiztosítás mellé tehát szerintem érdemes odatenni a másikat. Bizony, kiépítendő a többszörös, párhuzamos prioritás, úgy, hogy valamilyen közösségi finanszírozás tegye elérhetővé a digitális információhordozókat. Otthonról olvasható szakfolyóiratot (a friss számokat is), a hetilapok teljes tartalmát, nemcsak szemelgetve, s akár otthonról lehessen kölcsönözni E-könyvet. Ahelyett, hogy most a papírkönyv árának mintegy 70-80 %-áért kelljen megvenni, vagy ingyenes letölthetőségre vadászni. Mi értelme lenne a végsőkig ragaszkodni a kizárólagosan hagyományos új információhordozókhoz?

   S itt, ebben a fejezetében hivatkozik a szerző egy pécsi kötetre, annak egy megállapítását idézve. Itt tehát most idézet van az idézetben: „ A Pécsi Tudományegyetem már hivatkozott, friss empirikus vizsgálata például kellően kritikus és önkritikus ahhoz, hogy a figyelmeztetéseket komolyan vegyék. Könyvtárosok és a hitelesség értékét alulbecsülő Google-nemzedék egyaránt. A szerzők így fogalmaznak: „az összeomlás határán áll az információszerzési és -kezelési kultúra, továbbá annak emblematikus intézménye és professziója a könyvtár és a könyvtáros szakma.”^16”

A Pécsi Tudományegyetem kutatói tehát mérhetetlenül pesszimista megállapítást tettek. Nem ismerem az idézet folytatását, nem tudom, hogy a pécsi szerzők eme diagnózisuk mellé tettek-e valamilyen terápiára is javaslatot, ezért csak a „karosszékbölcsességet” tudom megfogalmazni: tegyenek ellene, mert ha nem, akkor lehet, hogy valóban összeomlik.

   Az utolsó fejezet pedig - A könyvtárhasználat deperszonifikálódása – már csak erről szól, a mániámról. Arról, hogy pl. a könyvtárak mennyire segítik az online (távhasználatú) információszerzést, a két hagyományos forma azaz a kölcsönzés és a helybenhasználat mellett. Számszerű adatokról és tendenciákról olvashatunk. A szerző vázolja azt a folyamatot, amellyel az utóbbi évtizedben közeledtek a virtuális térben a digitális reneszánszhoz. A közölt adatokból az derül ki, hogy a Berzsenyi Dániel Könyvtárban a hagyományos formák még verik a hálós elérést. (Közel egymillió direkt dokumentumhasználat, szemben az összesített virtuális - kereken 840 000 - akcióval. Ám azt is megtudhattuk, hogy 2012-ben a látogatások számát tekintve már kb. 8000-el volt több a virtuális látogatás a valósnál. Megfogalmazódik a könyvtár célja, törekvése is:

Az elemzett adatok alapján a könyvtárszervezés fókusza tehát jelenünkben nem egy demográfiai jellemzőkkel leírható közönség. Kevésbé lényeges, hogy kinek van szüksége a szolgáltatásokra, sokkal fontosabb az, hogy a kínált lehetőségek és értékek minél több célcsoportot szólítsanak meg, hívjanak valóságos vagy virtuális közönségként használatra. Önművelésre, tanulásra, szórakozásra, közösségi kapcsolatokra ösztönözzenek. Olvasó és könyvtáros között szemtől szemben, vagy ember – gép kommunikációban, amelyben mindig jelen van a munkatársak által előállított hozzáadott érték. Az igényesség, az értékközpontúság megtartása elengedhetetlen. Így kaphat a jövőben is fontos szerepet az intelligens, döntésképes, választani tudó, toleráns helyi társadalom létrejöttében.

   A már emlegetetett Szűts Zoltán-cikk végéről vett két újabb idézet minden bizonnyal vigaszt és feladatot egyaránt jelent - nemcsak az irodalmat oktatóknak, hanem – a könyvtárosoknak, pedagógusoknak és mindenki másnak, akik az információk létrehozásával és közvetítésével foglalkoznak:

„Az eddig létrehozott információ mennyisége átláthatatlan, annyi különbséggel, hogy a másolás technikájának tökéletesítése még bonyolultabbá teszi a kérdéskört, megváltoztatva például az eredeti és a hamisítvány fogalmát, ez a problémakör azonban már nem jelen tanulmány tárgya. A hatalmas mennyiségű felhalmozott tudásnak, illetve e tudás könnyű visszakereshetőségének köszönhetően pedig csak annyi változás történt az e-galaxisban, hogy bármely állítás, majd annak ellentéte is bizonyítható.11”

 

„ …..nem kevesebbet kell tehát előírnunk az irodalomoktatás számára, (nemcsak az irodalomoktatásnak, hanem mindannyiunknak – P.I. megjegyzése) mint azt, hogy legyen belőle kutató megismerés, melynek során a hallgatók maguk sajátítják el a gyakorlatban a tudományos munka során használható alkalmazásokat, illetve a kritikai tudást, mely képessé teszi őket a hiteles online források felismerésére és használatára.”

 

Legyen tehát mindenféle megismerés kutató megismerés, hiszen bármely állítás, majd annak az ellenkezője is bizonyítható. A kritikai tudás az, ami képessé tesz bennünket a hiteles források felismerésére és használatára.

 

 

-----------------------------------------------------

Polák István: „Sic transit ….”

   Mi is múlik el, így? Ha nem is pontosan – ahogyan erről egyesek énekelnek -, hanem lassan és talán észre sem véve? Nem, nem egy kapcsolat, s nemcsak a világ dicsősége, hanem ezúttal egy hajdani alkotóház.

   Ahogyan arról egy cd-n is közzétett memoáromban írtam, az 1970-es évek végén és a 80-as évek elején több nyáron is eltöltöttünk két hetet az akkori EFE (Erdészeti és Faipari Egyetem) keszthelyi alkotóházában. A ház kb. 100 méterre volt(van) a Balaton nyugati partjától, Keszthely déli szélén, pontosan szemben az agráregyetem kollégiumával. A kis telken álló, kétemeletes épület és a part között megy el az a sínpár, amin a Balatonszentgyörgy és Keszthely (Tapolca) között közlekedő vasúti szárnyvonal vonatai járnak. A telek mellett megy le az a közút, merőlegesen erre a vasútvonalra, aminek bal oldalán egy halászcsárda volt(van), egyszer le is égett, jobb oldalán pedig Keszhely második strandja, a Helikon Strand. Tehát a strand alig pár percre van ettől a háztól. A ház ma is áll, már nem alkotóház. Itt azonban ágazzunk el, válasszuk el a múltat a jelentől.

   A múltról szólva előbb az alkotóházról magáról. Nem ismerem a keletkezésének semmilyen körülményét (az építési idő, telekszerzés, a működtetés időbeli folyamata), de ez talán nem is annyira fontos a mondandóm lényegét tekintve. Amikor először odaértünk, tán 1976-ban, kb. húsz percet gyalogolva a parti sétányon a vasútállomástól, először a szépen gondozott kertjét csodáltuk meg. Örökzöldektől szegélyezett, téglalap alakú füves  pihenőkert terült el a ház és a vasútvonal között. Benne egy szalonnasütő hely, egy lengőteke-állomás, egy homokozó a gyerekeknek, s egy vízmentes kis betonmedence. A ház nagy teraszán pedig egy pingpongasztal. Maga a ház, a két emeletével egyszerre 60-70 üdülővendéget tudott befogadni. A földszintjén három lakosztály volt (ez jelentette valójában az alkotóházi funkciót, hiszen, ahogyan megtudtuk, ezek a lakosztályok az év egészében azokat az egyetemi és főiskolai oktatókat szolgálták, akik valamilyen témán dolgozva elvonultak néhány hétre a világi kötelességek és kötöttségek elől), a két emeleten pedig 8-8 szoba volt, 2-3 ággyal, s ezek a tanulmányi időben a szemben lévő agráregyetemi kollégium kiegészítői voltak. Fiatal házasoknak vagy pároknak lehetett itt lakniuk. Nyáron pedig az egyetem, illetve a részeként működő fehérvári földmérési főiskolai kar oktatói és dolgozói nyaralhattak benne kéthetes turnusokban.( Kis kompromisszummal, mert a mellékhelyiségek közösek voltak, bár mosdókagyló minden szobában volt.) Önköltségen, azaz csak az étkezésért kellett fizetni, de ehhez is hozzájárult a szakszervezet (a MEDOSZ részeként működő), a lehetőségeihez képest. Ugyanis a kétemeletes épületnek dél felé volt-van egy kinyúló földszintes része, ez akkoriban a tálalókonyhát és az ebédlőt foglalta magába. Két turnusban elfért benne a teltházas nyári nyaralósereg. Az ebédlő pedig vacsora után tv-szobává alakult, itt néztük egyik alkalommal az aktuális foci-vb-t.

   A házhoz közeli Helikon Strandnak is lehet története. Ottléteinket felezte az a nyár, amikor a partközeli medret kotorva (iszaptalanítva és mélyítve) nem is nagyon lehetett fürödni. A kiszedett iszapot a parton rakták le, kb. húsz méterrel megszélesítve ezzel a strand gyepét. A kirakott iszap lassan tömörödött, s ha valaki kellő kitartással toporgott, fel tudta hozni a fű alól a mélyben szunnyadó nedveket, s szép kis dagonyát alakíthatott ki. A parti vízmederben a kotrás káros következményeként kagylószilánkok maradtak, egy gyermek lábát el is vágva. Egyébként pedig a strand viszonylag csendes és jól ellátott volt. Büfék, kölcsönzők (csónakok és vízibiciklik vártak a parton), ányas fák szolgálták a kényelmet. A kéthetes bérlettel a környék nyaralói és lakói kötetlenül, az időjárás és egyéb programjaik, illetve bőrük állapotának függvényében látogatták a strandot. Az idők során az alkotóház üdülővendégei között kapcsolatok alakultak is és erősödtek, s ez abban is megmutatkozott, hogy a lehetséges kéthetekben állandósultak a résztvevők. Nekünk különösen emlékezetes maradt egy idős soproni házaspár, Martos András és Edit társasága. Bandi bácsi meteorolgiát tanított, Edit pedig könyvtáros volt. Bandi bácsi ráadásul egy kicsit kötődött Fehérvárhoz is, az itt lakó festőművész Francsis József volt jó barátja. Vérbeli erdészként szerette a természetet, a gyaloglást. Vele mentünk el egyszer egy egész napra, hogy körülgyalogoljuk a Szent-György-hegyet. Visszafelé pedig javaslatára jóízű lábfürdővel kényeztettük elfáradt lábainkat a Raposka patak jéghideg karsztvízében.

   Tovább lehetne részletezni a régi idők napjait, de helyette nézzük a mát. Két éve jártunk ott legutóbb, évtizedek elteltével, s döbbenetes élményünk lett. Ekkor - útban Opatia és Pula felé – egy éjszakát töltöttünk egy balatongyöröki panzióban. Azért is, hogy azon az estén újra megnézhassük a szigligeti Esterházy-pincét. Másnap pedig Keszthelyen át mentünk tovább Horvátországba. Útunk ott vezetett el a hajdani alkotóház mellett. Előre készültünk a pár perces megállásra. A ház ma már nem a soproni egyetem tulajdona. A rajta lévő tábla szerint a Pannon Egyetem egyik kollégiuma. Július eleje lévén, diákok már nem voltak benne, de a ház előtt láthattuk az általuk hátrahagyott emlékeket két nagy szemétkupac formájában. Benne edények, matracok, dobozok stb. Benézve a földszinti aulába pedig a lepusztulás siralmas jeleit láthattuk. Üresen a volt étterem, benne 2-3 kerékpár, koszos és itt-ott omló vakolat, néptelenség. A kert elhanyagoltan, gazosan, ugyancsak szemetesen hallgatott. S találkoztunk egy háromfős családdal, akik mintha helyi lakosként készültek volna, valamilyen ismeretség révén, illegális átmeneti, nyári odaköltözésre.

   Mindez azonban csupán anakronisztikus nosztalgia. Az elmúlt ifjúság felett borongás. Nem törekszik semmilyen általánosításra, nem gondolja azt, amit Babits egyik versének beszélője mond („…a régi jobb volt …”), még csak azt se kérdezi, hogy hova lettek a szakszervezeti üdülések, a szakszervezeti üdülők és a diáktáborok. De talán van némi alapja a címként választott idézetnek.

-----------------------------------------------------

Polák István - Adalékok a visszhangtalan vitairat-sorozathoz (2016.12.16.)

   Az internetes site-ok nézegetése kihagyhatatlan része a minden reggeli teendőimnek. Manapság ez kilenc oldal nyitogatását jelenti, melyben négy levelesláda, két országos és két megyei lap van, az évfolyamhonlapnak pedig az előző napi látogatottságát kell rendszeresen megnéznem. Ezek közül a feol.hu és a vaol.hu kerül most röviden terítékre.

   Nem áll módomban (de még csak szándékomban se) kimerítő sajtóelemzést írni, hiszen nem tudom és nem akarom összehasonlítani a teljes netes (előfizetendő) és a mindenki által elérhető változatot. A teljes netes feltehetően azonos a papíron is megrendelhetővel, s ennyiben tartozhat a téma a korábbi vitairatokhoz. Napilap esetében ugyanis csak a legindokoltabb esetekben látom értelmét a nyomtatott változatoknak (könyvtárak bekötött-megőrzött évfolyamai vagy országos illetve helyi politikusok és kutatók magán-előfizetése révén), a többi esetben elegendő lehet a netes. Környezetkímélő és helykímélő megfontolásokból. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy mostanában csak az egyes cikkek url-jét tudom a gépem memóriájában rögzíteni, a cikket nem tudom copy-zni. Kénytelen vagyok a képernyő fotózásával megoldani. Feltételezem, hogy ha előfizetnék a netes változatra, akkor ez nem lenne akadály. Annyit azonban jelenleg nem ér meg számomra. Az általános tájékozódáshoz megelégszem azokkal a rovatokkal és azokkal az írásokkal, amelyeket így el tudok olvasni.

   A két megyei laphoz elérkezve pedig ugyancsak nem szándékozom foglalkozni a mostanában zajló adásvételekkel, azaz a tulajdonosváltásokkal. Hiszen így is megállapítható, több évre visszatekintve is érvényes az a centralizáció, ami más tekintetben is divatos. Hajdan voltak a még csak papíron megjelenő, egymástól független megyei „kanászkürtök”, ezek később Pannon Lapok-ká alakultak, s ez máig meg is látszik rajtuk. Manapság ez addig fajult, hogy szinte a tartalmuk fele azonos a két megyei lap esetében. Mégpedig úgy, hogy részben egymás híreit veszik át, részben ugyanazt az országos vagy nemzetközi „színes”-t továbbítják. Néha értesülök róla, hogy ez a zaol.hu-val is így van. Azt pedig szinte véletlenül tudom, hogy talán az egész Dunántúl netes változata egy helyen, Veszprémben készül. Néha ugyanis elgépelés vagy értelemzavaró átfogalmazás kerül a cikkekbe, s egyik reklamációmkor kaptam a magyarázó választ. Előbb-utóbb tehát el lehet jutni addig, hogy (pl. a megyei Volán-ok és nyugdíjigazgatóságok összevonásának mintájára) egységes tájegységi megyei napilapok lesznek, az országban 4-5, ahol az egyes megyék anyagai rovatokként jelennének meg. Előtte pedig az országos és világ-os anyagok egyszer. Ez egyszerűsítené a tájékozódásomat is és a szerkesztést is, nem kellene annyiszor megismételni a közös írásokat, ahány lap van manapság.

   Adaléknak pedig azért tartom ezt a kis szösszenetet, mert egyrészt a hálós kultúra elmaradottságával is próbálták magyarázni a legutóbbi PISA-tesztek siralmas eredményeit, vagyis a képernyős és memóriás információkezelés készségei fejlesztésre méltóak, másrészt a papíros és a digitális információközlés arányai, kívánatos arányai szerintem meglehetősen lassan alakulnak. Jó lenne ehhez is hozzájárulni, a rendszerszemléletű kultúraközvetítés ideájának még mindig meglévő bűvöletében.

  

 

 -------------------------------------------------

Két írás a politikai korrektség fogalmáról. Az Élet és Irodalom egyikre se tartott igényt, de a kéziratok elutasítása utáni héten a 168 óra 48. heti számában több írás témája lett.

 

a., Rövidített változat, a Páratlan oldal c. rovatnak szánva:

Polák István – Kidobom a …. Bakosomat

   A három nővér (Haumann, Körmendy és Márkus) a régi Baszmannaja utcát emlegette, én most a régi Bakosomat (Idegen szavak kéziszótára, 1967-es kiadás), ami cserbenhagyott. Egy idegennek tűnő szó jelentését néztem meg benne, a 394. oldalon. Ezt találtam:

korrekt (correct) lat. 1. szabatos, helyes, pontos, hibátlan (kifejezés) 2. becsületes, kifogástalan (magatartás), feddhetetlen (jellem) 3. törvényes, megengedett (eszközök)

Azért érdekelt, mert mostanában gyakran találkoztam a politikai korrektséget elavultnak nevező értelmezéssel. Odaképzeltem a jelzőt (politikai) a három számjegy után, s ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy nem felel meg egyik jelentése sem a mai kor követelményeinek. Még a vak is látja, hogy teljesen használhatatlanná vált ez a régi Bakosom. Nem segít eligazodni, sőt egyenesen dezinformál. Ki is fogom vágni hamarosan a kukába, a szelektívbe, mert hátha lehet még valahogyan hasznosítani. Ha máshogy nem, hát Lokál-isan.

 

(oá iá)

 

b., Hosszabb változat, ez volt a korábbi:

Polák István – A régi Baszmannaja utca

   Egy közismert, jól sikerült paródiában a három nővér szerepét Haumann Péter, Körmendy János és Márkus László alakította, egy színben és több jelenetben. Itt többször említették a régi Baszmannaja utcát, nyugodtan mondhatjuk, hogy metaforikus vagy inkább szimbolikus értelemben. Hogy pontosan mit is szimbolizál? Ez meglehetősen személyfüggő, szubjektív dolog. Lehet pl. az idealizált múlt, szemben a szürke és reménytelen jelennel. Ilyen értelemben említem most (újra) a régi Bakosomat. (Idegen szavak kéziszótára. Szerk. Bakos Ferenc. Ötödik, változatlan lenyomat. Bp. Terra, 1967. 776 p.) Lehet tehát ez a régi, idealizált világ, ami – az akkori korlátok között -, megpróbálta körülrajzolni az egyes fogalmakat, megpróbálta megnevezni a jelentésüket. Persze, semmi sem örök, így a fogalmak jelentése is változhat, akár az ellenkezőjére.

   A kötetben, a K betűnél, a 394. oldalon található egy címszó, ami manapság ugyancsak a jelentésváltozás jeleit mutatja. Ráadásul nem is akármilyen változásét. Olyant, aminek még a geotudományban is van hasonmása. Ez a hasonmás a Földünk pólusvándorlása, azaz az Északi és a Déli Sark többszörös helycseréje. („A tapasztalatok szerint időnként teljesen megfordult a Föld mágneses tengelye, az északi pólus délivé vált, és fordítva.” http://hirmagazin.sulinet.hu/hu/tudomany/a-fold-magneses-eletrajza ) Melyik lehet az a fogalom, ami a pólusvándorláshoz hasonlóan mára az ellenkezőjébe fordult? A megjelölt oldalon, azaz a 394.-en a jobb hasáb második címszava. Idézem:

korrekt (correct) lat. 1. szabatos, helyes, pontos, hibátlan (kifejezés) 2. becsületes, kifogástalan (magatartás), feddhetetlen (jellem) 3. törvényes, megengedett (eszközök)

Url-ek sorát tehetném ide, ami azt mutatná, hogy a neten ma elérhető értelmezések mind megfelelnek ennek a lassan ötven éve nyomtatottnak. S hogy a régi Bakos milyen még régebbi forrásokra alapozta a címszavait, azt is be lehetne mutatni. De ahogyan az utazókat segítő, nekik irányt mutató Észak se volt mindig ugyanott, sőt, gyakran az ellenkező irányban volt, nem szabad csodálkoznunk, ha időnként a szavak jelentése is az ellenkezőjébe fordul.

   Mindez most egy friss lel-emény kapcsán jutott eszembe. Ennek a lel-eménynek az apropóján:

http://444.hu/2016/11/23/bankok-helyett-bunkok-vege-a-politikai-korrektsegnek-akarmi-legyen-is-az

Az ide idézett áttekintés elolvasása után térjünk vissza a régi Bakoshoz. Ha a korrekt szónak elfogadjuk, azaz ma is érvényesnek tartjuk a fenti három alapjelentését, akkor a politikai korrektséget, mint a korrekt szócsalád egy tagját ugyanígy illik értelmeznünk. Vagyis a politikai korrektségben a politikai kifejezések szabatosak, helyesek, pontosak, hibátlanok. A politikailag korrekt jellem politikailag feddhetetlen. A politikailag korrekt magatartás a politikában becsületes és kifogástalan. S végül a politikailag korrekt eszközök a politikában törvényesek és megengedettek. S bizony érvényesnek tartjuk mindezt, ha nem a jelentését fordítjuk az ellenkezőjére, tehát ha nem azt mondjuk, hogy ma az a politikailag korrekt fogalom, ami nem szabatos, ámde helytelen, pontatlan és hibás; ha nem azt mondjuk, hogy ma az a politikailag korrekt magatartás, ami becstelen és kifogásolható; ha nem azt mondjuk, hogy a politikailag korrekt jellem nem feddhetetlen; s végül nem azt mondjuk, hogy a politikailag korrekt eszközök törvénytelenek, nem megengedettek; tehát nem ezeket mondjuk, hanem ehelyett bevezetjük a politikailag inkorrekt fogalmát, ami természetesen a politikailag korrekt jelentésének a teljes ellentétét takarja. Úgy is, mint a lejárt szavatosságú politikailag korrekt helyett alkalmazandó, modern és célravezető fogalmat. Be is kellene majd írni a régi Bakosba.

De hogy ezt értelmezni próbáljuk, előbb nézzük meg, ismeri-e a régi Bakos az inkorrekt szót. Természetesen ismeri.

inkorrekt (incorrect) lat. 1. helytelen, nem szabályszerű, nem szabatos 2. kifogásolható, nem tisztességes (eljárás) 3. nem jellemes, nem tisztességes (ember

Most már könnyű értelmezni, hiszen az előbbiek mintájára kell eljárnunk, azaz ebbe a meghatározási sorba is bele kellene illeszteni a politikai szót. …

   Elfogadhatjuk-e ezt az eredményt, ezt az értelmezést? Nem fogadhatjuk el. Látható, vagyis még a vak is látja, hogy teljesen használhatatlanná vált a régi Bakosom. Nem segít eligazodni a mai fogalmak között, sőt egyenesen dezinformál. Ki is fogom vágni hamarosan a kukába, a szelektívbe, mert hátha lehet még valahogyan használni. Ha máshogy nem, hát Lokálisan.

 

U.i.: http://168ora.hu/harc-szivekert-ne-mondd-meg-tutit/

 

stb.

 

 

-----------------------------------------

 

Polák István: Egy pesti srác

   Genealógia1. Úgy hozta az idő (de tudjuk Attilától, hogy az időt mi hoztuk magunkkal http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00394/cim00401.htm ), hogy két barátnő(évf.társnő) hatására és hosszas keresés után kezembe vehettem egy regényt. Ennek a terjedelmes kötetnek a főszereplője az egyik pesti srác. A sok közül. A srác neve Cselák Lajos, vagy Asperján György, ahogy nekünk tetszik. A regény címe pedig: Csapataink harcban állnak. Nem véletlen, hogy a háromszavas cím már maga idézet, hiszen a mű egyik jellemző vonása a vendégszövegek jelzett vagy jelzetlen felhasználása. De haladjunk sorjában.                                      

   Genealógia2. Nem véletlen a mai könyvismertető címválasztása. Hiszen az idei, kerek évfordulóra azaz hatvanéves évfordulóra a hivatalos rendezvénysorozat éceszgébere azaz Schmidt Mária is erre építette a kisiklott koncepcióját. (Kisiklott a meghamisított óriásplakátokon, ahol vagy méltánytalan névcsere vagy manipulált háttér hirdeti, hogy minden másképpen volt.) Nem vettem eddig észre, hogy valaki megkérdezte volna tőle, hogy ismeri-e ezt a könyvet, s ha igen, akkor mi a véleménye róla.

   Genealógia3. Ha eszünkbe idéznénk az utóbbi bő másfél évszázad nagy történelmi sorsfordulóinak szépirodalmi tükröződését, akkor mi jutna eszünkbe? Milyen regények juthatnak eszünkbe erről a négy fordulópontról? Vegyük sorra: 1848-49-ről természetesen először Jókai (A kőszívű ember fiai), 1918-19-ről talán Lengyel József(Visegrádi utca) és Kosztolányi Dezső(Édes Anna), 1944-45-ről pedig Karinthy Ferenc(Budapesti tavasz). 1956-hoz érve a jelen sorok szerzője négy nevet említ. Berkesit, akinek két regénye a boldogult kamaszkort hozza fel az emlékek kútjából (Októberi vihar, Vihar után), majd Moldovát (Malom a pokolban, A változások őrei), Simonffy Andrást (egy novelláját, aminek a címe most „nem ugrik be”, de témája a Kossuth téri sortűz), s végül Asperján Györgyöt, ezzel a most terítékre kerülő regényével.

   A regény1. Két kiadásról tud a jelen sorokat író, teljes könyvismertetésre nem törekvő recenzens. Az első kiadás 2001-ben jelent meg, az Argumentum Kiadónál, s talán érdemes lenne azt is megnézni. Ez a mi könyvünk ugyanis öt évvel későbbi. Ha arra gondolunk, hogy ebben az évezredben már különös súlya lehet a megjelenés évének, akkor bizony fontos lehet a két kiadás tartalmi eltérése. Erre azonban most nem fog fény derülni. Legyen elég annyi, hogy ennek a (második?) kiadásnak van egy elő-verzója is. A főverzón három szó olvasható a jogokról: „minden jog fenntartva”. Az előverzó teljes szövege a következő: „Ez a regény nem kapott támogatást a kormányzattól és az ötvenhatos forradalommal foglalkozó egyetlen intézménytől sem, mert az a történelmi valóságnak megfelelő kép, amelyet bemutat, szemben áll az 56-ot meghamisító kormányzat és eltartott intézeteinek álláspontjával” Feltehető a kérdés, hogy ez a mondat ott van-e az első kiadás elején. Akár igen, akár nem, igazságtartalma érvényes lehet akár az eltelt 26 évre, akár az eltelt hatvanra. De ez csak a jelen sorokat író recenzens véleménye. Aki itt be is vallja, hogy Asperján György neve ismerős volt számára, de csak mint rádiós személyiségé. Eddig más kötetét nem vette a kezébe. Azonban a barátnők hatására az elmúlt hetekben elolvasta a neten néhány írását, ami ezzel a könyvvel illetve az érintett eseményekkel kapcsolatos. Ennek során lett némi rálátása a szerző életútjára és más műveire, továbbá azokra a cikkeire és blogbejegyzéseire, amik ennek a kötetnek a történelmi hátterével foglalkoznak.

A regény2. A jelen kiadás utolsó szöveges oldalán az 583-as szám látható. A 2006-ban írt négyoldalas előszó pedig a Vaskefére való utalással kezdődik. A bevezető utolsó két bekezdése:

   „A könyvben a dőlt betűs részek szó szerinti idézetek.

 Köszönetemet fejezem ki Mécs Imrének, ötvenhat egyik halálraítélt résztvevőjének, parlamenti képviselőnek, aki az utolsó oldalak hiteles megírásához segítséget nyújtott.”

   Konkrétan miről szól a könyv? Nagyon ajánlom elolvasásra, ezért erre a kérdésemre nem adok választ magamnak. Talán csak a helyszíneket és néhány szereplőt említem: egy kis munkásszállás, az akkori Köztársaság tér, a Corvin köz és a Práter utca, a Kossuth tér, kórházak, Gyorskocsi utca, Markó  stb. És a pesti utca. A két főszereplő Cselák Lajos és Magony Ferenc, mellettük pedig mellékszereplőként vagy megemlítve Nagy Imre, Kádár János, Maléter Pál, Király Béla, Angyal István. És a pesti srácok. Idő: 1956 októberétől 1957 szeptemberéig.

   A regény3. Olvasmányos, érdekes, izgalmas, nehezen letehető. Én egy hétvégének kb. 15 óráját áldoztam rá, s nem bántam meg. A borzalmakban gazdag, de emberséggel és hiteles szubjektivitással bemutatott eseménysor nyelvi megfogalmazása hármas tagolást mutat. A Laj néven említett főszereplőről külső szemlélőként beszélő szerző a szenvtelen tárgyilagosságot tükröző narrációt váltogatja a már jelzett dőlt betűkkel, illetve hirtelen váltásokban az irónitól a gúnyig terjedő pejorativ stílusváltásokkal. A dőlt betűs szövegek egyrészt irodalmi idézetek Jókaitól (És mégis mozog a föld) és Fagyejevtől (Az Ifjú Gárda), másrészt 1956-57-es újságcikkekből. Persze nemcsak idézetekkel, hanem idézetlenül is utal a szerző ismert irodalmi toposzokra, a Szózatra, de elsősorban József Attila szavaira. (Ez azért is természetes lehet, mert sorsa hasonló a költőével, s írt is róla egy terjedelmes életrajzi regényt.) Az iróniától a maró gúnyig terjedő stílusváltások pedig az adott kor szólamainak és frázisainak hamisságát hivatottak érzékeltetni. Ezzel a mai olvasó számára segít is a távolságtartás eszközével változatosabbá, elviselhetőbbé tenni az olvasás megpróbáltatásait. A távolságtartó személyesség , a nyelvi megformáltság, a hapax legomenonok (pl. banét kontra fekverencs) s a – főleg a regények befejezésére jellemző – heroikus pesszimizmus rokonítja a művet Lipp Tamás két évtizeddel korábbi regényével, a Diákregény-nyel. (Lásd erről a honlap más helyén és egy évfolyam-cd-n közölt ismertetést.) A befejezés pedig katartikus.

   Mit mondhatunk (vigaszként) annak, aki tényleg elolvasta? Talán egy idézetet, ami a már említett Lengyel Józseftől a Gilgames eposzig vezethet. Az Oldás és kötés c. novella befejező idézet-mottója:

„Ha napnézéstől elveszted a látást.

Szemed okold, ne a nagy sugárzást.”

http://mek.oszk.hu/06400/06408/html/01.htm#31http://

www.origo.hu/tudomany/elet/20010801eloszo.html

 ------------------------------------------------------------------------

Polák István: Adalék egy vitairathoz (2016.11.12)

 

Szabad felhasználás? (Újabb adalék egy vitairathoz.)

 

   Arra a vitairatra célzok, aminek eddig megjelenítettem már néhány szövegváltozatát, de reagálás még nem történt rá. A kommunikáció ötödik forradalmának paradigmaváltásához kapcsolódott, a papíralapú illetve a digitális információrögzítés és –továbbítás dilemmájához. A Gutenberg galaxist már ugyan a negyedik forradalom közepe táján elsiratták, de akkor nem lett igazuk. Most, az internet és a nagyteljesítményű információtárolásra alkalmas interfész(k)ek korában azonban még aktuálisabb. A korábbi vitairatokban a könyvtárak dolgába próbáltam belekotnyeleskedni, okvetetlenkedni. Vagyis a folyamat közepébe, az információkeletkezés és az információfogyasztás közé. A mostani újabb próbálkozásom (a hozzászólás illetve a véleményformálódás előidézésének a szándéka) még mindig itt, „középföldé”-n jár. Ezúttal azonban a könyveknek egy eléggé elhanyagolt részére, a verzóra próbálom a figyelmet irányítani egy konkrét adalékkal, kis esettanulmánnyal.

 

   Nézzük tehát az esetet. Ahogyan nemrég a könyveknek egy ugyancsak nem egészen frekventált részéről, a névmutatóról írtam, hogy tanulságos lehet, ezúttal a verzó következik. Pontosabban a verzónak az a része, az alsó harmada, ahol a szerzői és/vagy kiadói jogokról szokás (vagy nem szokás) írni. Ha bárki szisztematikusan figyelné ezt a jelenséget, alighanem érdekes sokféleséget tapasztalna. Ezt a sokféleséget be lehetne mutatni alapos statisztikázás után, a teljességre törekvő feltérképezését pl. az elmúlt év összes, ISBN-nel rendelkező magyar nyelvű könyv efajta gyakorlatának. Kiadónként lenne érdemes megnézni a megvalósított variációkat. Ez azonban akár közömbös is lehet most számunkra, bár mintavételül egy tucat könyvbe belenéztem¹. Belenéztem azután, hogy először egyben vettem véletlenül észre egy mondatot. Ez volt az eset. A képzeletbeli kiadó – nevezzük a tapintat kedvéért Éjsötét Kiadónak – szó szerint a következő mondatot volt képes beletenni egy általa 2015-ben kiadott egyszerzőjű tanulmánykötetbe:

 

„Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon –a kiadó engedélye nélkül közölni.”

 

Meghökkentem. Elsősorban a pongyola nyelvi megformáltsága miatt, majd az ebből következően kiolvasható szűkkeblűsége, anakronizmusa, s végső soron a teljes monopolizálási szándék miatt. Ez a mondat ugyanis (nekem legalábbis) azt mondja, hogy a kötetet a kiadó engedélye nélkül csakis olvasni lehet, illetve csakis kézzel lehet belőle saját célra bármit rögzíteni a kiadó engedélye nélkül. Ezt nem akartam elhinni, ezért levelet írtam a kiadónak. Repetálom (ecuté e repeté – mondotta hajdan Turcsán Ottmár a modern, av-technikájú fakutatív franciaórákon) most a levelezést, szó szerint idézve néhány mondatomat, s tartalmilag a kapott válaszokat. Többek között ezt írtam első levelemben:

 

„Azt kérdezem tehát, hogy jól értelmezem-e az önök által magyar nyelven leírt mondatot. Valóban komolyan gondolják-e, hogy ebből a kötetből tilos felolvasni bárhol bármit? (Ez is reprodukálás.) Komolyan gondolják-e, hogy könyvtárban és könyvtári példányról tilos néhány oldaláról másolatot kérni? (Akár kutatáshoz, akár valamilyen iskolai tanulmányokhoz, hiszen a másolás is reprodukálás.) Valóban komolyan gondolják, hogy az itthoni számítógépem alrendszerébe nem másolhatok (szkennelhetek) belőle részleteket? (Ezt egyébként nem is tervezem, de elvileg lehetőségem lenne rá.) S abban az egy mondatukban, a harmadik tagmondatban még azt is megtiltanák, illetve külön a kiadó előzetes engedélyéhez kötnék, hogy bármilyen publikációmban idézet formájában részleteket közölhessek belőle? (Ezt is jelenti a harmadik tagmondatuk, annak az egy mondatnak az utolsó része.) Ez egyszerűen elképesztő. Hol élnek Önök? S még   ………….   Kiadónak nevezik magukat?”

 

 

Huszonkét nap után választ kaptam. Ebből tartalmilag idézem a kérdésemre szánt válaszukat. Megerősítették a reprodukálás tilalmát, s közölték, hogy a szerzői jogi törvény alapján került be a könyveikbe. Hivatkoztak más kiadók gyakorlatára, egyet meg is neveztek közülük. Jelezték, hogy a törvény rendkívül szigorúan védi a szerzői és a kiadói jogok tulajdonosait, de mellékesen megjegyezték, hogy a jelenlegi informatika szintjén ezt már kicsit anakronisztikusnak találják. Ettől függetlenül leszögezték, hogy ezektől a jogoktól nem lehet eltekinteni. Az általam hozott példák közül azonban csak egyre reagáltak, felvilágosítottak, hogy a törvény szerint a felolvasás nem reprodukálás. Ezzel implicite (hallgatólagosan) reprodukálásnak, azaz ebből következően az előzetes engedélyükhöz kötöttnek minősítették a házilagos szkennelést, a könyvtári másolatkérést és a publikációkban szokásos szó szerint idézést. Gondoljuk csak végig, mit jelentene ez a tájékozódási gyakorlatban? Azt hiszem, felesleges lenne itt részletezni. Ezért aztán újabb levelet írtam, amiben konkrétan kitértem a homályban hagyott lehetőségekre, imigyen:

 

„ …. Ezt az általam említett két "reprodukálás"-i lehetőséget, az ezekre vonatkozó korlátozás anakronizmusát ugyanis nem a modern informatika idézte elő, hanem - ahogyan jeleztem -, legalább több évtizedes (a fárasztó kézírásos körmölés helyetti néhány oldalas egy példányos másolatkérés az adott könyvtárban), sőt, több évszázados (a felhasznált forrásmunkából való valamekkora terjedelmű, a hivatkozási szabályoknak megfelelő) szó szerinti idézés, s idézetként való publikálás könyvben vagy tanulmányban. Ezekre is vonatkozik a tilalom, a szerzői jogi tilalom, s az Önök kiadói tilalma, a " ... vagy annak részleteit tilos reprodukálni" .... "... vagy más módon, - a kiadó engedélye nélkül közölni"?”

 

Hiú reményeket tápláltam, mert – talán érezve, hogy valamit nagyon elbaltáztak (ez nem tényállítás, hanem a véleményem megfogalmazása) -, konkrétan most se kaptam választ, csupán két kiegészítést tettek. Közölték, hogy a felhasználási korlát általában a megjelentetett szöveg 10 %-a, de „rendes helyeken” (így közölték, ezzel a két, általuk idézőjelbe tett szóval) erre is engedélyt kérnek a jogtulajdonosoktól. (Ezek szerint mind a szerzőtől, mind a kiadótól.)

   Ezek után már nem tudtam mást tenni, mint a második választ egyetlen szóval megköszönni.

   Két úton lehet tovább haladni ezen a problémavonalon. A konkét eset útján mint egyik úton, s az általánosításén mint másikon. Az egyik út valóban a törvény, az 1999-es keltezésű szerzői jogi törvényszöveg és az abból következő, ahhoz igazodó gyakorlat. A szövegezés meglehetősen bonyolult, összetett tartalmú, és szinte mindenre kitérően szabályozza a jogokat, a szerzői jogokat és a korlátokat. De a fent nevezett kikötések vagy egyáltalán nincsenek benne, vagy nem így vannak benne. Nincsen benne az a kötelezettség, hogy a szöveg valamely részének könyvtárban készült egypéldányos másolásához vagy könyvtári esetleg szkenneléshez a jogtulajdonosok előzetes engedélye szükséges, s ugyancsak nincsen benne, hogy ugyanilyen engedély kell a szó szerint kiírt idézetek pontos hivatkozással történő közléséhez valamilyen nyilvános publikációban. Ugyancsak nincsen benne a 10 %-os korlát. A szabad felhasználás esetei című,   a 34. paragrafusban található szövegben csupán annyi van, hogy a teljes művet csakis kézzel szabad lemásolni. (Ahogyan ezt tette is, igaz, egyetlen A3-as papírra egykor Esterházy Péter Ottlik könyvével. De ő ráadásul nemcsak egy példányban „reprodukálta”, hanem utána Mozgó Világ betétlapjaként nagyon sokban. Még jó, hogy nem lehetett elolvasni.) Felvetődhet tehát a kérdés, hogy mi motiválhatta egyáltalán a kiinduló mondat közlését, s miért így fogalmazták azt a mondatot. Találgatni tudunk csak, tényállítás helyett a véleményünk megfogalmazását. Tehát: Egy másik kiadó mondatának szolgai követése? A félelem az anyagi haszonvesztéstől, azaz a gyanakvás? Az ellenőrizhetőség hiánya vagy nehézsége? Az esetleges felhasználó „szemmel tartása”? Ellenállhatatlan vágy a napi engedélyezéses elbírálás iránt?

Az se tudható, hogy az esetleges engedélyek megadásának milyen feltételei lennének. Hatósági igazolások? Hosszadalmas levelezés a kérelem okáról és céljáról? Automatikus lenne-e az engedély megadása, vagy esete válogatná? Ingyenes lenne-e, vagy külön pénzbe kerülne? Ha például még kapható a kötet, akkor vegyem-e meg az egészet pár oldaláért, illetve  ehelyett a másolási tarifa mellé fizessem még meg a szerzőt és a kiadót is? Oldalárat vagy karater-árat számolnának-e? S ha nem akarunk engedélyt kérni, akkor mondjunk le a szó szerinti idézésről? Stb.

   A másik út az általánosításé, a perspektivikusabb keretbe ágyazotté. Itt újra el lehetne gondolkodni azon, hogy a jogok mit garantálnak. Anyagiakat és erkölcsieket. Az anyagiak azt garantálják, hogy jogosulatlanok ne publikáljanak, s ezzel ne szerezhessenek jogtalan bevételt, ne vegyék el a bevételt a jogosultak elől.. Tehát nem a reprodukálás, hanem a publikálás az, amit a szerzői jog tilt. De akkor is tiltja, ha a publikálás nem jár külön anyagi előnnyel, hiszen ekkor az erkölcsi tőkét faragná a jogtalanul publikáló. Nem a szerzőét, hiszen a nevét bizonyára közölné, hanem a jogot megszerző kiadóét. Ez esetben a kiadó nevének forgása, reklámlehetősége lenne kevesebb.

   Van-e különbség az olvasói jogokban a megvásárolt vagy a kölcsönzött könyv esetében? Másként idézhetek-e akkor, ha megvettem a kötetet, s akkor, ha kölcsönöztem? A vásárlással nemcsak az elolvasás jogát vettem meg, hiszen azt megadja a kölcsönzés is, hanem a mindenkori elérhetőséget. Mindkét esetben ki kell írnom azonban a szó szerinti idézetet, a pontos hivatkozással, vagy előbb kézzel, jegyzetfüzetbe vagy papírra, vagy egyenesen a képernyőre illetve memóriába, mint elektronikus jegyzetbe vagy  a publikálásra szánt „kézirat”-ba. Addig, míg csak nálam van, egy példányban, addig ez is reprodukálás, de nem publikálás. Azzá válik azonban, ha egy cikkben, vagy egy könyv fejezetében közzé teszem. Ez esetben azonban már figyelnem kellene a 10 %-ot? Miben mérve? Szerintem a karakterek számát kellene alapul venni. Könyv 10 %-át ritkán szokták egy műben idézni, de pl. egy fontos forrásmunkaként használt és mondjuk 10 oldalas terjedelmű cikk egy tizedével ez már előfordulhat. S ha én egy tíz oldalas tanulmányomban többször idézek egy ugyancsak tíz oldalas másik tanulmányból, s ha az idézett terjedelem összesítve éppen egy oldal, akkor a honoráriumom egy tizedét át kell adnom az idézett szerzőnek vagy jogtulajdonosainak? Erről sincs semmi az 1999-es törvényben.

   Csak utalni lehet a könyvtári kölcsönzések után járó jogdíjra. Ez még gyerekcipőben jár, pedig manapság ott, ahol digitálisan tartják nyilván a kölcsönzéseket, ott egészen pontosan lehetne követni. Mindkét irányban, a jogtulajdonosokra nézve is és a jogkötelezettekre nézve is. De ki a jogkötelezett ekkor? A könyvtár-e vagy az olvasó? Olyan lenne ez, mint pl. a cestarina a horvát autópályákon? Az olvasó fizetné a kölcsönzött könyvek elolvasási jogdíját? Vagy ha a könyvtár, akkor miből fedezné, illetve miből fedezi?

   Ugyancsak utalásszerűen lehet jelezni az e-könyvek és e-periodikák jogi státusának dzsungelét. Igaz ugyan, hogy nemrég azt hallottam, egy napilap sajnálatos megnyúvasztása apropóján, hogy a lakosságnak csak mintegy 12-15 %-a olvas e-periodikát, főleg napilapot. A szakfolyóiratok elektronikus változatainak a megléte és használhatósága talán csak konkrétan, esetileg deríthető fel. Vannak ezirányú hézagos tapasztalataim. E-könyvet eddig egyet vettem (szerintem még aránytalanul drága), s egyet se kölcsönöztem, se legálisan, se illegálisan. Ezek az utak általam még járatlanok.

   Azzal lehetne zárni ezt a kissé erőltetetten elővett és végigvezetett témát, hogy valahol a két véglet - azaz mindenért mindig fizessünk, illetve mindig minden legyen ingyen és gyorsan elérhető -, között lenne jó megtalálni az arany közepet. Úgy, hogy se az értékes szellemi táplálékot előállítók ne szenvedjenek hátrányt, se a szellemi táplálékra éhezők ne maradjanak éhkoppon az anyagi terhek nem-vállalhatósága vagy oktalan presztizsféltés és tulajdonosi arrogancia miatt.

1)      A belenézés eredménye: a tucatból csak ebben a jelzett egy példányban találtam azt a mondatot, egy másikban a „Minden jog fenntartva” olvasható, a többiben nem tartották fontosnak, hogy bármilyen jogról írjanak. Megelégedtek a körbe tett nagy C-betűkkel.

 

-------------------------------------------------------------------

 

Polák István - Az érték nem vész el¹. Beszámoló egy könyvről.

A. A könyv sorsa 1. Előélete

Tömören

A bibliográfiai adatok:

Dr.Horváth László: Kőszegtől Kőszegig. A 3.806693. számú hadifogoly naplója. A kéziratot gondozta: Horváth Tamás, ifj. Horváth Gábor. Szerkesztette és lektorálta: dr. Bariska István. Kiadja: Heliosz Bt., Nagykanizsa. 2015. 217 p.

ISBN 978-963-12-3755-9

 

http://www.koszeg.hu/hu/aktualis/hirek/meghivo-egy-kulonleges-konyvbemutatora-9894.html

 

http://www.koszeg.hu/pictures/koszeg/kev/kev_20151215_38.pdf   A 27. oldalon olvasható a beszámoló a könyvbemutatóról.

http://vaol.hu/koszeg/mindenki-tapi-bacsija-volt-koszegen-most-kiderult-megsem-ismertek-elegge-1739761

A könyvbemutatón, középen Horváth Tamás, jobbra dr.Bariska. Némethy Mária kicsit öregebbé tette Tamást, nem ő a legidősebb fiú.

Erről a bemutatóról egy megkésett beszámoló is olvasható még mindig a memoszerk-en, a 2016.02.07-i bejegyzésben. Egy korábbi bejegyzésben pedig a dr. Horváth Lászlóról és az alreál mai utódáról készült két filmet ajánlotta a honlapszerkesztő az érdeklődők figyelmébe. (Ld.: 2015.12.13. Két ajánlás: a. Egy film, ami két részes. 1991-ben készült, s pár hónapja látható a YouTube-n. Főszereplője dr. Horváth László, aki Tamás édesapja. A másik főszereplő Ottlik iskolája. A két rész címe: Iskolások a határon (51 perc) és Iskolák azon a határon. Rendezője Kisfaludy András, aki egy évvel később ugyanott az Ottlik Géza emlékére c. filmet is elkészítette.) Forrás: http://memoarondolgozo.freewb.hu/memoszerk/

Részletesebben:

   A kötet szerzője (hátha ez nem ismeretes) szinte egész életében Kőszegen volt pedagógus. Kezdetben, 1939 elejétől a katonai reáliskolában, majd 1948 őszétől nyugdíjba vonulásáig, 1975-ig a kőszegi Jurisich Miklós Gimnáziumban tanította a magyar nyelv és irodalom és három idegen nyelv (francia, latin és orosz) tantárgyait. Öt gyermeke van, közöttük a harmadik Horváth Tamás, a kézirat egyik gondozója. Azt, hogy Tapi bácsi naplót írt, életében tán csak a felesége tudhatta. Gyermekei a közelmúltban felismerték, hogy a kézirat megléte felelősséget hordoz, így lett belőle könyv. A szerkesztő-lektor dr. Bariska István 1966 őszén kezdte tanári munkáját Kőszegen, s öt évi tanárkodás után lett ugyanott levéltáros, majd főlevéltáros. Abban az öt évben a gimnázium tanári szobájában asztalszomszédja volt dr. Horváth Lászlónak. (További ámde már kevésbé lényeges körülmények: jelen könyvismertetés írója 1963-67 között a gimnázium tanulója volt, de nem volt olyan szerencsés, hogy tanítványa lehessen bármelyiküknek. Azonban abból az országosan használt német könyvből tanult, amit dr. Bariska Mihály – az akkori Szombathelyi Tanítóképző Intézet tanára, István apja – írt, s máig emlékezetében él a fiúnak az 1967-es március 15-i ünnepségen tartott, tartalmas és lelkes beszéde. Közvetve persze, - akár a húga által, akit dr. Horváth tanár úr négy éven át tanított – voltak ismeretei és vannak emlékei a szerzőről. Hat évvel ezelőtt emlegette is ezeket a gimnáziumnak abban a helyiségében, ami a 60-as években dr. Horváth László „különszobája” volt, a levelező tagozat vezetőjeként, több éve pedig egy gazdasági iroda. Továbbá egy évig dolgozott is a katonai reáliskola helyén létrehozott gyermekintézményben.)

   A naplóval tehát a gyermekek az apa halála után találkoztak, s még azután is évtizedek teltek el, amíg könyv lett belőle. Hogy van-e valamilyen eleve elrendeltség bármivel (így egy kézirat könyvvé válásának folyamatával és körülményeivel) kapcsolatban, azt nem tudhatjuk. Így azt se lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ez a tavalyi megjelentetés megkésett volt-e, időben volt-e, netán még mindig idő előttinek tekinthető-e. Ez a fogadtatásától, az ismertté válásától, az értelmezésétől és értékelésétől függ. Itt az ismertté válás a leglényegesebb, a többi elsősorban ennek a függvénye. Ehhez próbál hozzájárulni a könyvismertetés. (Ugyancsak kevésbé lényeges, de mindenképpen megemlítendő momentum, hogy a fél évvel ezelőtti kőszegi találkozón szólhatott volna erről a munkáról Tamás, tán tervezte is, de a meglehetősen henyére sikerült esti programon nem került rá sor. Jelen írás talán kicsit törleszthet ebből az adósságból is. S úgy tudjuk, hogy a kötet kapható Kőszegen, és sok egykori tanítvány is megvette magának. Ugyancsak lényegtelen, hogy fél évvel ezelőtt belefért volna egy mintegy fél órás délelőtti sétába a hajdani alreál épületeinek és húsz hektáros parkjának a megnézése.)

B. A könyv szerkezete és tartalma

Szerkezete (három a háromban)

   A három és fél oldalas Előszó és ajánlás-t Horváth Tamás írta, s tömören és visszafogottan foglalja össze a kötet tartalmát, kiadásának okát és célját.

   A könyv egészét a napló jelleg jellemzi, s három részre lehetne tagolni, ha lenne tartalomjegyzéke. (Kár, hogy nincs, de a készítők tudatos törekvése volt ez a mentesség.) A legrövidebb első részben a napló és a memoár műfaja ötvöződik, visszaemlékezésszerűen idézi fel a szerző az 1939-1943 közötti évek katonai iskolai világát. A középső 120 oldal már teljesen napló-szerű, napokhoz kötve jelenik meg két év, 1944 és 1945 apokaliptikus eseményfolyama. A front közeledése, az iskola kitelepítése, dr.Horváth László frontszolgálata a Győr környéki harcok idején, majd a hadifogság és a hazatérés. A harmadik rész az elsőhöz hasonlóan ugyancsak a visszaemlékezésben feloldódó napló eszközével követi a sorsfordulatokban gazdag eseményeket 1946-tól 1965-ig. Mindhárom részt beszédes alcímek tagolják, s teszik jól követhetővé.

   A dr. Bariska által írt, húsz oldal terjedelmű Utószó a pedagógus-véna meglétét mutatja. A látszólag bő terjedelem teljesen indokolt. Idézetek során át értelmezi és foglalja össze (ahogy a tanár az óra végén a tanultakat), és ágyazza tágabb összefüggésekbe a könyv tartalmát, mutatja meg ugyanakkor annak irodalmi erényeit és a szerző emberi értékeit, humanizmusát, erkölcsi tartását, hivatástudatát és pedagógusi erényeit.

Tartalma

     Szereptévesztésbe esne bármelyik könyvismertetés-író, ha el akarná mesélni az adott könyv tartalmát. Ne essünk bele tehát ebbe a hibába. Törekedjünk inkább az érdeklődés felkeltésére, a könyvbe való belelapozás, beleolvasás, sőt a teljes elolvasás vágyának a felkeltésére. Hátha sikerül.

   Ahogyan azt Bariska is megállapítja az utószóban, a könyv első részének ismertetése közben megkerülhetetlen egy másik mű említése. Természetesen Ottlik könyvéről van szó, az 1959-ben megjelent Iskola a határon-ról. Ottlik idejében, az 1923-1926 közötti években a Magyar Királyi Hunyadi Mátyás Katonai Reáliskolai Nevelőintézet még csak alreál volt, a 10-14 év közöttiek cőgerája, tíz évvel később azonban már nyolc éves volt a képzés. Dr. Horváth László 25 oldalon ír az 1939-ben kezdődő katonatanári munkájáról, az intézmény légköréről, szelleméről, tanártársairól és diákjairól. Ezért ezt a belterjes világot tavaly óta már két könyv együttes olvasata jellemezheti csak hitelesen. Mindkét írás önmagán túl a másikat is értelmezi, annak ellenére, hogy az ábrázolt világ két idősíkja között van 15 év különbség. De nemcsak a zárt, téglafallal körbevett húsz hektáros területen belüli világot jellemzi – ezt a tájat tekinthette volna meg volna a fél évvel ezelőtti 24 fős társaság szombat délelőtt, ha lett volna benne valamekkora érdeklődés – hanem a kisvárost és a 28 éves katonatanár házasságkötésének körülményeit is.

   Részcímek az első részből (válogatás): Új latintanárt kaptunk. Igen szigorú, jó lesz vigyáznotok. – Tiszti társadalom, szaktanári tisztikar. – Tanulságos lecke, emlékezetes tanítványok.

   A középső, valóban naplószerű rész két évre tagolódik. Az első év 1944-szeptember 4-ével indul, s az intézet kitelepítésének folytonos veszélye után a frontszolgálatra való eredményes kérelemmel zárul. Két részlet:

   „December 10.  

     Géressy tegnap az öreg megbízásából Sopronban járt, hogy a mi kivonulásunk részleteit megbeszélje az ottaniakkal. Férőhely van elegendő. Stettint állandóan bombázzák, beleesik az orosz támadások irányába. Az utazás hosszú lesz, és bombatámadásokkal kell számolni. Ennivaló a németeknek sincs sok, és egyre kevesebb lesz. Érzem, hogy semmi értelme sincs annak, hogy kivigyem a családot Németországba. Én sem akarok kimenni. Megírtam a kérvényemet, melyben frontbeosztást kértem bármelyik magyar alakulathoz. Várpalotára osztottak be. Az AHM rendelet többünket érintett.

     December 14-én, az indulás napján, véget ért intézeti pályafutásom.” (53.p.)

    

     „December 17.

… Elmentem a hivatásos őrmesterrel megnézni a raktárt. Amit láttam, az – hogy úgy mondjam – mélyen megrázott. A raktár az ide átmentett anyaggal a falu szélén, egy kis ház szobájában van. A bal szegletben vagy hetven-nyolcvan evőcsésze hever. Mellette két halom selejtezésre érett köpeny. Nadrág nincs egy darab sem, zubbony akad vagy harminc. Szennyes fehérnemű szép számmal szerepel, dicsérve azt a szolgálatvezetőt, aki ezt így elfogadta. Bakancs öt pár van, ebből három csak jobb lábra való. Puskát nyolcvanat számoltunk, többféle nemzetiségű és minőségű. A töltények az átköltözéskor megáztak, megrozsdásodtak ….   Nehéz-páncéltörő századnak vagyok a parancsnoka Győrzámolyban.” (56. p.)

 

Ismét részcímek (válogatás): - Milyen szerepet szántak nekünk ebben a tragikomédiában? – A magas tisztikar: mint a földesurak. – A Medve-hidat délután robbantják. – Rendeződés címén ide-oda fogunk vonulni. Magyarország kész! Kaputt! - - Vég nélküli vándorlás nyugat felé. - Ha Isten megsegít, s hazakerülök, megírom ennek a fogságnak a történetét.

 

A másik év, az 1945-ös a háborús végjáték és a fogság éve. Újabb idézet, annak érzékeltetésére hogy a visszavonuló katonákat hogyan érte a háború vége:

 

   „Április 27.

… Valamiféle malomba megyünk. Fiatal magyarokat találunk itt. Bujkálnak. A német repülőtéren voltak beosztva. Azt mondják, hogy a legutolsó bombázásnál a német repülők, amikor az ellenséges gépek elmentek, baltával estek neki a megmaradt repülőgépeknek, és tehetetlen dühükben törtek-zúztak. Nem volt benzin, hogy felszállhattak volna a támadást elhárítani.

   Eichendorf felé zárva az út. Nagy német visszavonulás.

 

   Április 30.

   Holnap este Bókával és Haznerrel megindu7lonk a magyar határ felé. Már nem köt az eskünk. Világos, hogy mit akar magas parancsnokságunk. Bevezetni a hadifogságba!

 

   Május 1.

   Elkéstünk. Tegnap este már lőtték a falut és az erdő környékét, ma pedig megjelentek az amerikai páncélosok. Reggel egy német csapat töredéke volt itt. Egy ezredes és egy őrnagy volt velük. Igen sok csokoládé, cigaretta volt az ezredesnél. Kesztyűt szeretett volna cserélni velünk. Futottak! …” (104.p.)

 

A fogolyélet május 3-ától október 15-éig tartott, és 55 oldalon követhető.

 

A harmadik rész pedig újra a naplószerű memoár műfaját követi, három időszakra tagolva (1946-1950, 1951-1955 és 1956-1965) az eseményfolyam utolsó húsz évét. 1965-ben zárul a könyv időrendje, és dr. Horváth László 1975-ben zárta főfoglalkozású tanári pályáját. A sors kegye folytán és a fogságban szerzett betegségek dacára tisztes kort ért meg 1994-ben bekövetkezett haláláig. Így válhatott lehetségessé, hogy a fentebb már említett, Kisfaludy András által elkészített Iskolások azon a határon c. film főszereplője lett. Lásd a film adatait a 2. sz. lábjegyzetben.

A harmadik rész negyven oldala mint cseppben a tenger mutatja meg annak a két évtizednek a politikai viszonyait, s azon belül a határszéli értelmiségi lét küzdelmes fázisait. Ezek csak listaszerűen: Az igazoló bizottság 1945.dec.13-i határozata igazoltnak tekintette. (Érdekesség lehet, hogy az igazoló bizottság elnöke Lentz Géza volt, akiről 1969-ben akkori diákként P. György – jelenleg Izraelben él – mint veterán nyomdászról készített egy dokumentumfilmet, s erről a honlapon egy másik rovat másik fejezetében, a Filmezés c. mozaikban lehet olvasni.) 1946 májusátó favágó, majd helyettesítő tanár Szombathelyen – mennyiségtan és fizika tanítása -, óraadó és utána véglegesített tanár Kőszegen a volt bencés gimnáziumban, a mai Jurisich-ban 1948-tól. A  napló 17 éve alatt felfüggesztés, letartóztatás, a levelező tagozat vezetése, igazgatóhelyettesség majd az erről való lemondás, kilenc évet késő kitüntetés 1965-ben, végül a teljesen megkésett teljes rehabilitálás, a halála utáni alezredesi kinevezés 1994 júniusában, ahogyan ez az utolsóként mellékelt dokumentumon látható. (A napló utáni időben dr. Horváth László 1975-ben nyugalomba vonult, de még utána óraadóként 1991-ig magyar nyelvet tanított a lülföldi diákok számára létesített tagozaton.)

   A könyvet néhány fotó és több iratmásolat teszi még hitelesebbé, bár a leírtak nem igényelnek semmilyen megerősítést.

  C. A könyv sorsa 2. Utóélete

 

Kinek nem ajánlja a könyvet az ismertetés írója? Először is annak, aki soha semmit nem olvas. Azután annak, aki nem tud róla. S végül annak, aki el szeretné olvasni, de semmilyen módon nem tud hozzájutni.

 

S kinek ajánlja? Mindenki másnak. Például annak, aki olvasta Ottlik Iskola a határon c. könyvét. Illetve annak, aki nem. Annak, aki járt Kőszegen, s esetleg ott is, a Gyöngyös-parti kies parkban, a patinás épületek között. Annak, aki érdeklődik a régi idők, a múlt század negyvenes-hatvanas éveinek iskolája iránt. Akit érdekel a második világháború vége, aki olvasott már visszaemlékezést francia-amerikai vagy orosz fogolytáborokról, illetve aki nem. Vagyis bárkinek, aki olvas.

 

Mit kaphat az olvasó a könyv végén? Életélményt, helyzetek és karakterek ismeretét. Hiteles képet egy becsületes, lelkiismeretes, kitűnő pedagógusról. Tanulságot, erkölcsi tartást bármikor, bármilyen időben.

 

Igen, de hogyan juthatok hozzá? – teszi fel jogosan a kérdést az ismertetés olvasója. Hát, ez bizony nem egészen könnyű. Bár a kötet bekerült a magyar könyvtári rendszerbe, a törvényes kötelespéldányok révén, s ezen felül két (nem)megyei könyvtárba is eljutott, a vasiba és a zalaiba, továbbá a kőszegi könyvesboltban még kapható, s talán utánvéttel postázzák is, (Líra Könyvesbolt. 9730 Kőszeg, Fő tér 23. Telefon: 94/561-581. E-mail: koszeg@lira.hu.) ez azért ahhoz nem elegendő, hogy az ország bármely pontján elérhető legyen. A könyvismertetés írója azt javasolja, hogy az érdeklődő kísérelje meg a keresést bármelyik (nem)megyei könyvtárban, s ha nem találná, akkor –akár erre az ismertetésre és a kőszegi boltra hivatkozva – javasolja a beszerzését. Ha ez nem sikerül, akkor pedig keresse a kéziratot gondozóknál vagy a könyvismertetés írójánál. Hátha ők találnak valamilyen megoldást.

 

 

 

Lábjegyzetek

1.Hanem átalakul. Karakterekből emléknyomok lesznek, a bioelektromos memória alaplemezén, a szürke sejtekben. S erkölcsi tanulság, megerősödés abban, hogy a személyiség integritása mindig megőrizhető.

2.A film elérhetősége:   https://www.youtube.com/watch?v=subQfiHvsj8

 

Kisfaludy András (1991): Iskolások a határon

András Kisfaludy

79

306 megtekintés

Közzététel: 2015. szept. 18.

Ottlik Géza még élő kőszegi évfolyamtársai tárják föl a regény valódi körülményeit és cselekményét ezzel is igazolva az író hiteles ábrázolásmódját, azt a tényt, hogy Ottliknál a dráma kiindulási pontja mindig: a valóság. rendező: Kisfaludy András

 

 ----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Három idézetről, ami szállóigévé vált.

a., Habent sua fata libelli.

• Forsitan hunc aliquis verbosum dicere librum

non dubitet; forsan multo praestantior alter

pauca reperta putet, cum plura invenerit ipse;

deses et impatiens nimis haec obscura putabit:

pro captu lectoris habent sua fata libelli.

sed me iudicii non paenitet: haec bene vobis

commisi, quibus est amor et prudentia iuxta,

et labor in studiis semper celebratus inhaeret:

vos sequar, in vestro satis est examine cautum.”

Talán nem haboznak egynéhányan könyvemet szószátyárnak nevezni; talán valaki más, nálam sokkal okosabb mondhatná, hogy kevés új dolog van benne, mert maga is jóval többet talált ennél; a rest és türelmetlen talán túl homályosnak találja, minden könyv sorsa az olvasó felfogóképességétől függ. De én nem félek az ítélettől: hiszen munkámat rátok bíztam, akik okosak és kedvesek vagytok, s nagy szorgalommal folytatjátok tanulmányaitokat. Titeket akarlak követni, előttetek biztosan jól vizsgázik a könyv.

(A De syllabis vége: 1282-1290. sor)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Terentianus_Maurus

   A szállóigévé vált négy szó tágabb szövegkörnyezete megmutatja, hogy az idézet szerzője a könyv és az olvasója találkozásának, a találkozás sikerességének fő kritériumaként az olvasó felfogóképességét nevezi meg. Ez a négy szó szoros fordításából nem derül ki. Tovább gondolva a dolgot: ennek a felfogóképességnek sok összetevőjét sorolhatjuk fel. Tágabb és szűkebb értelemben is. Tágabb értelemben az olvasó beállítódását, világértelmezését, általános műveltségét, addigi olvasmányélményeit stb. Szűkebb értelemben pedig a pillanatnyi lelki diszpozícióját, hangulatát, nyitottságát stb., mindezt most a teljesség igénye nélkül. Vagyis még az sem mindegy, hogy egy konkrét olvasó mikor találkozik egy konkrét könyvvel, már ha találkozik vele egyáltalán.

   Természetesnek tekinthető, hogy ez a gondolat egy aktuális szituációban jutott eszembe. A helyzet egy könyvvel való ismerkedés. György Péter művéről van szó, a 2005-ben kiadott Kádár köpönyege címet viselőről. Nem teljesen véletlenül került a kezembe, hiszen – bár 2005-ben még nem figyeltem a szerzőre -, mostanában többször is találkoztam a nevével, gondolataival, írásaival, (legutóbb egy köztéri szobrokról folytatott eszmecsere egyik résztvevőjeként), s egyik kötetét meg is vettem pár éve. Ha azonban 2005-ben néztem volna bele ebbe a most megnevezett kötetébe, akkor két konkrét része is vagy semmit se mondott volna nekem, vagy lényegében mondott volna mást a mostaninál.

   Ami nem mondott volna semmit, az a kötetet nyitó vers, illetve a verset fordító Tóth Krisztina. Hiszen akkoriban még őrá se figyeltem egyáltalán, s ezt egy véletlen hibának tartom. (De azóta kiköszörültem a csorbát.) Frank Scott Mai idők villanellája c. versének fordításáról van szó, s a verset is olvasásra érdemesnek látom. Kiderült, hogy ezt a verset TK direkt a kötet számára, a szerző kérésére fordította. Tehát ez a szinergia tizenegy éve nem mondott volna nekem semmit.

   Ami pedig egészen mást mondott volna tizenegy évvel ezelőtt, az a bevezetőnek egy részlete. Teljes terjedelmében idézem:

„… Salman Rushdie 1992-ben briliáns elemzést tett közzé az Ozról: az elveszett otthon, illetve a hazatalálás lehetetlenségének nagy mítoszáról. Míg Walter Benjamin a Történelem angyalát a Haladás viharával szembesíti, Rushdie az ellenállhatatlan erejű, értelmezhetetlen sodródásban, a tornádóban pillantja meg az új kor alapélményét. (A tanulmány inkább az Oz filmváltozatáról szól, mintsem L. Frank Baum eredeti szövegéről.)  Az Oz elemzés után, kötete második részében Rushdie egy fikciót mesél el. Ez a mese, a hazafelé vezető útra rátaláló csodatévő vörös topánka meséje nem más, mint az 1989 utáni világ metaforája. Politikai menekültek, elűzött uralkodók, költők, csavargók, gyanús alakok tűnnek fel egy árverésen, olyanok, akiknek igencsak szükségük lenne egy hazarepítő cipőre, hisz nem jut teríték számukra a jognak asztalánál. Soha nem találhatnak haza, otthonuk elveszett. Ez a kor a menekültek, az otthonra nem lelők kora, mögöttük megannyi elmesélhetetlen élet, lefordíthatatlan mondat, értelmezhetetlen tapasztalat áll.” (9.p.)

Hozzáteszek egy másik idézetet, ami szerintem ide illik: „Szerte nézett, s nem lelé / honját a hazában”. Vagyis mára milliók válhattak hontalanná akár úgy, hogy el is kellett hagyniuk hazájukat, akár úgy, hogy a mindenkori államhatárokon belül élhették át a haza elvesztésének, a hontalanná válásnak az érzését.

   Már nem a szállóigéhez, hanem a kötethez tartozik, de itt érdemes írnom arról, hogy az előszó elolvasása után teljesen új útját, számomra új útját választottam a továbbolvasásának. A tartalomjegyzék átfutása után (ami, az egyes részek címe vagy túl semmitmondó volt számomra, vagy ezzel a keveset mondással a fejezetekben való beleolvasásra ösztönző) nem az első részt kezdtem olvasni, hanem a betűrendes névmutatót. Ismerős neveket kerestem benne, illetve azt, hogy az egyes nevek milyen gyakran szerepelnek. Egy hibát rögtön találtam is, Rushdie neve csak egyszer szerepel, s nem az idézett szövegrészre utalóan. Wehner Tibor  (a fentebb említett januári eszmecsere másik résztvevője) is megtalálható a névmutatóban, egy általa szerkesztett könyv kapcsán. Vagyis a 157. oldal 84. lábjegyzetében, az általa szerkesztetett  Adatok és  adalékok a  a hatvanas évek művészetéhez c. kötetre hivatkozva.  Esterházy Péter, Illyés Gyula és Nádas Péter pedig többször is, legtöbbször pedig Kondor Béla és Erdély Miklós.

b., Dolgozni csak pontosan, szépen.

   Ezt az idézetet nem kell túlbeszélni. Sokáig csak az itt látható kezdőszótól ismertük, láttuk pl. tantermi feliratként, de azért már ugyancsak régen ismerjük a teljes szöveget is. S nemcsak a vége, hanem a később megismert eleje is máig hatóan érvényes. A teljes idézetben pedig a heroikus pesszimizmus egyik találó megfogalmazásának „örülhetünk”.

József Attila:

(NE LÉGY SZELES...)

Ne légy szeles.

Bár a munkádon más keres -

dolgozni csak pontosan, szépen,

ahogy a csillag megy az égen,

ugy érdemes.

1935-1937

http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00486/cim00518.htm

 

c., Tőke és fasizmus jegyesek.

Itt már elegendő a teljes versszöveg puszta felidézése.

József Attila:

FARSANGI LAKODALOM

Tőke és Fasizmus jegyesek

Minden külön értesítés helyett.

Kuka kakuk mekegett,

kis göndör domb röfögött,

mosoly szállt az érre

s a kiázott fák töve

sárga foggal röhögött

a lakzi hírére. Lám, lám.

 

"- Édes úrnőnk házasul!

Hé munkás! Hé bércseléd!

Meghívott a tőke!

Itt a levél, legalul

napszám-pengő a pecsét -

kétség nincs felőle!" Lám, lám.

 

"- Görbe karónk meghízott!

Kolbász lesz belőle, ám

paraszti bendőbe!

Napszámos is inni fog -

sárga bor a láthatár,

pezsdül erjedőbe!" Lám, lám.

 

"- Kiki ezer egeret

kap a mezőn - fogja meg!

Jó lesz egyelőre,

az idén, hogy spájz legyen

s hogy ne álljon üresen

a kamra jövőre!" Lám, lám.

 

"- Mert a tőkés uraság

nem az ördögök menye;

ég a főkötője!

Ezért áll a napvilág

helybe, mint a jegenye

viharos időbe." - Lám,

1930  nov.

http://www.mek.oszk.hu/00700/00708/html/kolto00000/kotet00001/ciklus00383/cim00392.htm

   Záró gondolatként azt a most már magától értetődő és közhelyszerű megállapítást fogalmazom meg, (kilógatom a lólábat, idebiggyesztem a vörös farkot, összefoglalom az eszmei mondanivalót stb.), hogy ezek a szállóigévé vált idézetek a teljes műből kiemelt részletként kevesebbet, s gyakran részben mást mondanak, mint a teljes szövegkörnyezetükben. Legyünk tehát résen, nézzünk utána mindig a teljes szöveganyagnak, ne elégedjünk meg a kiragadott részletekkel.

 

 

 

------------------------------------------------------------------------------------------

Dimenzionált játék a szavakkal

 

Bevezetés

 

Egyik korábbi írásomban (Irodalmi fogalmak matematikai alapú modellezése. Magyartanítás, 2013.4.sz. 29-31. p.) vázoltam - egyebek mellett - a szavak stílusárnyalatának szemléltetési lehetőségét a számegyenesen. A kis írás végén céloztam néhány olyan témakörre, ami nem a háromságok, hanem a kettősségek körében szemléltethető valamilyen modellel. Ennek a témának a folytatásaként előbb a kettősségek egy lehetőségét villantom fel, majd megkísérlem háromdimenzióssá növeszteni.

 

Talán nem minden olvasónak van módja hozzájutni a fent jelzett íráshoz, ezért itt megismétlem a stílusárnyalatok szemléltetéséről írott részt.

 

Az algebrai modell a számegyenes. A stílus témakörén belül, a stílusárnyalatok szemléltetésére használtam. Bár ennek szakirodalmi kifejtésével még nem találkoztam, „saját hatáskörben” három csoportra osztottam a stílusárnyalatokat, s ezek a csoportok köthetők a számegyenes jellemző részeihez. A három csoport a megszépítő (amelioratív), a tárgyilagos (objektív) és a lealacsonyító (pejoratív) stílus. Természetesen adódott, hogy a megszépítő a pozitív skálán, a lealacsonyító a negatívon helyezkedjen el, a 0 pedig az objektív. A skála még arra is alkalmas, hogy a fokozatokat, a 0-tól való távolságot érzékeltesse. Hiszen a kedveskedő (1), a bizalmas (2), a választékos (3), az ünnepélyes (4) és a fennkölt (5), valamint az ironikus (-1), a szatírikus (-2), a gúnyos (-3) és durva (-4) stílusárnyalat egymáshoz és a tárgyilagoshoz viszonyítva sorba, a felsorolásnak megfelelő sorba rendezhető. (Ld. 3. ábra.)

   A különböző stílusárnyalatok a nyelvi szerkezet és a szöveg sokféle szintjén szemléltethetők. Egy-egy fogalom szinonímáival, pl az eszik ige, vagy a ház főnév tárgyilagos tartalmát rokon értelmű szavaival a következő módon árnyalhatjuk: eszeget, csipeget, táplálkozik, falatozik, étkezik stb. vagy fal, majszol, habzsol, zabál stb., továbbá otthon, házikó. lak, kuckó, palota, illetve kalyiba, bódé, odu, putri (a kunyhó pedig a szövegkörnyezettől függően ide is, oda is) illetve szókapcsolatokkal elfogyasztja a reggelijét/ebédjét/vacsoráját-elemózsiáját, megeszi a kaját, vagy „tömöd a majmot?”, „örül édesanyád, mert hallja, hogy eszel” stb. Az egyes szövegrészek, vagy akár teljes szövegek a szereplőre jellemző szóhasználatával, mondatszerkezeteivel, pl. slágerszövegekkel.

    (itt egy egyszeű számegyenes lenne látható)

  

3.ábra

   A stílusárnyalatok sora természetesen kiegészíthető, folytatható, korántsem befejezett és kidolgozott témakör. Arra azonban alkalmas, hogy a szóbeli és írásbeli kifejezőkészséget, a nyelvi eszközök közötti választás, válogatás igényét fejlessze. Például úgy, hogy órai munka vagy házi feladat keretében a „megy, beszél” ige, vagy a „cipő, ruha” főnév, az elégtelen osztályzat sokféle elnevezését összegyűjtsük, vagy minősítsük, elhelyezzük a skálán a „bekötötték a fejét” a „feláldozták Hymen oltárán” , a „beadta a kulcsot”, a „jobb létre szenderült”, az „olajra lépett, elhúzta a csíkot, kilőtte magát” kifejezéseket. Ez utóbbinál még a technikai fejlődésre is felhívhatjuk a figyelmet.

Tárgyalás

Egydimenziósan

A kettősségek egy (illetve kettő) újabb lehetősége

Az első még a stílusárnyalatok témaköréhez tartozik, bár a tanítási folyamat másik szakaszában került napirendre. Amikor a szavak hangrendjéről tanult általános iskolai ismereteket elevenítettük fel, akkor arról is volt szó, hogy az írók, de még inkább a költők élnek a hangrend érzelemkifejező lehetőségével. Azzal, hogy a mély hangrendű szavak sora sötét, komor, akár borús hangulatot is kelthet, míg a magas hangrendű szavak derűt, vidámságot sugározhatnak. Szélsőséges példáimat Petőfi és Babits verséből vettem: „…ó természet, ó dicső természet / mely nyelv merne versenyezni véled.” illetve „Bús donna barna balkonon / mereng a bíbor alkonyon.” Persze, kivételek mindig vannak. De épp az előbbi szópár, a derű-ború volt az alappéldám a szavak szintjén, majd közösen kiegészítettük a következőkkel: öröm-bánat, szép(gyönyörű)-rút(ronda, ocsmány) béke-háború, menny-pokol, élet-halál, bölcső-koporsó, stb. Vagy önmagában a szerelem, kedves, meleg, étel, tündér, illetve baj, harc, harag, bolond, rabló stb. Itt tehát a számegyenes két oldalára a hangrend által meghatározott érzelmi töltésű szavak kerülhettek, a pozitív oldalra természetesen az amelioratívak. Szópárokról lévén szó, az origó, azaz a nulla itt nem volt értelmezhető.

Most ehhez a múltból elővett mai példához illesztem másodikként azt, ami a napokban jutott eszembe. Illetve erről jelen írásnak egy másik helyén fogok részletesebben írni. Az összetett szavak variációs és értelmezési lehetőségéről lesz ott majd szó, mégpedig mindhárom dimenziókategóriában. Ide a kettősségekhez ebből egy igekötős szópár illik, az összetartás és a széttartás. Rokonítható ez a szópár a későbbiekben, főmondandóként kifejtésre kerülő igekötős szavakkal. Kételeműek, hiszen az igekötő is szófaj, bár nem az alapszófajok csoportjába tartozik, hanem a viszonyszókéba. Amint látszik, az utótag közös, s előtagként két, egymással ellentétes jelentésű igekötő kapcsolódik hozzá. A „tartás” szónak mint igéből képzett főnévnek a gazdag jelentésmezeje egyrészt igazodik az eredetéhez, a „tart” igéhez. Van tehát az igének egy konkrét, fizikai cselekvéshez kapcsolódó jelentésbokra (kezében tartja, zsebében tartja, kitartja, feltartja stb.), és egy átvitt, képzetes jelentésbokra (valaminek tartja, észben tartja, eltartja, kitartja, megtartja stb.), s ez megmarad a képzett szó esetében is. Így jelenhet meg a mondaton belül sokféle jelentésű szóként.

Térjünk vissza a fenti szópárhoz. Konkrétan, például matematikai értelemben két egyenes viszonyát jellemezheti, s itt is kettősség érvényesül. A két egyenes ugyanis vagy párhuzamos, vagy metsző. Ha metsző, akkor pedig az adott két egyenes valamely részét a síkban kimetszve, azok egymáshoz viszonyítva vagy közelednek, vagy távolodnak, azaz vagy összetartanak, vagy széttartanak. Itt azonban közbeszólhat (közbegondolhat) az olvasó, s azt mondhatja, hogy hiszen az ugyanaz. Amit innen nézve közeledőnek, azaz összetartónak látunk, azt a másik oldalról nézve távolodónak, azaz széttartónak véljük. Attól függően, hogy a metszéspontot minek tekintjük, kiindulópontnak-e avagy végpontnak. Ha kiindulópont, akkor a két egyenes széttartó, ha végpont, akkor összetartó. (Ugye, itt már lehet sejteni, hogy bizonyos áthallások lehetőségét ajánlom az olvasó figyelmébe. Ezzel már át is térhetünk az átvitt értelmezésre.)

   Ha az összetartásnak az együttműködés, összefogás a rokon értelmű szava, akkor – a fenti szópárok mintájára – a számegyenes pozitív oldalára helyezhetjük. S már látjuk is, hogy ennek nem igazi ellentéte a széttartás. Helyette a széthúzás megjelölés javasolható. A húz ige is lehet konkrét (fizikai cselekvésre utaló) és jelképes jelentéstartalmú, akár tőszóként, akár igekötős szóként(húzza a szekeret vagy az időt, széthúzza a függönyt, kihúzza a fiókot vagy a gyufát, meghúzza az üveget vagy a szomszéd autót, a határvonalat, áthúzza összes versét, felhúzza az álló állóórát vagy a házastársát, lehúzza az ágat vagy az előadást stb.) Ez a két szó is elhelyezhető a számegyenesen. A negatív oldalra kerül természetesen a széthúzás. Értelmezhetjük két egyén között, kisebb csoporton (családon, baráti társaságon, iskolai osztályon, évfolyamon, munkahelyi közösségeken) belül, de akár makroméretekben is, egy ország gazdasági vagy társadalmi csoportjain, horribile dictu, pártstruktúráján át is. S ha még egy húsz fokozatú skálával is jeleznénk a lehetőségeket, akkor pl. a pozitív oldalon tízessel jelölhető a „mindig kéz a kézben”, húszassal a teljes szimbiózis, mínusz tíznél az örökös vita, mínusz húsznál pedig már pl. a gyilkolászás. Ezen pontok között pedig az egyetértés illetve az ellenségeskedés sok lehetősége. Itt azonban már talán értelmezhetjük az origót is. Oly módon, hogy oda azon egyének vagy csoportok tartozhatnak, amelyek között nincs semmilyen kapcsolat. Innen kerülhetnek át ezek az egyének vagy csoportok a számegyenes valamelyik oldalára, amennyiben valamilyen relációba kerülnek vagy egymással, vagy a már valamelyik oldalon levőkkel. Például megismerkedés, közlekedés, vásárlás, neagggyisten politikai aktivizálódás révén.

Két dimenzióban

   Ez a példa tehát ennek a szópárnak a lineáris, egydimenziós értelmezését próbálta modellezni. Kétdimenziós kiterjesztése a koordinátarendszer, amiben az origóban egymást derékszögben metsző két tengely a síkot négy síknegyedre osztja. Itt értem el a mondanivalóm gyökeréhez, vagyis ennek a gondolatsornak a születéséhez. Nemrég ugyanis egyik közeli levelezőpartnerem az „összefogás” tárgyszót adta a levelének. Ekkor jutottam el – ő adta hozzá az ötletet - egy dupla szópárhoz. Az összefogás-széthúzás és az összehúzás-szétfogás szópárokhoz. Kombinatorikailag ez a négy lehetőség van. S azon gondolkodtam el, hogy vajon lehet-e valamilyen értelmet adni a látszólag értelmetlen második szópárnak.

   Az értelmezési lehetőséget a matematika segíthet szemléltetni:

 

 

 

 

 

                                                                       ! +y

               összehúzás                                    !                       összefogás

                                                                       !  

-x                                                                   !                                                                      +x

! --!-----!----!-----!------!------!-------!---O-----!-----!-----!----!---!----!----!-----!-----!---

-10                                                                  !                                                                 +10

               széthúzás                                       !                      szétfogás

                                                                        !

                                                                        ! –y

(Az egyszerűség kedvéért az y tengelyt a felkiáltójelek jelképezik.)

A négy síknegyedbe úgy helyezhető el a négy szó, ahogyan itt az ábrán is látszik. A koordinátákat tekintve a pozitív-pozitív negyedbe kerül az összefogás, tőle „balra”, azaz a negatív-pozitív(x-y) negyedbe az összehúzás, a negatív-negatívba a széthúzás, s a maradék helyre azaz a pozitív-negatív negyedbe a szétfogás. A jelentését tekintve pedig – mivel a szóban az igekötőt látjuk vagy halljuk előbb, tehát azt érezzük hangsúlyosnak - az összehúzás olyan ambivalens viszony, amiben az összefogás szándéka az erősebb, de ez nem sikerül mindig, nem érvényesül folyamatosan. Mégis, nagyobb időtávlatban vagy a tevékenységformák többségében ez dominál. A szétfogás pedig jelentheti tán az összefogni akarás hiányát, de abban különbözhet a széthúzástól, hogy néha vagy véletlenül valósul meg, vagy a résztvevők az összefogás látszatát akarják kelteni. Hogy a mai világunkban ennek a négy lehetőségnek mikor és hogyan tapinthatunk rá a megjelenésére, mikor és melyikre, azt döntse el az olvasó.

Mi van a három dimenzióval?

Hát, az van, hogy itt már a térmodellel kellene dolgozni. Vagyis az x-y- z tengelyek a teret nyolc térnyolcadra osztják, s ha úgy látnánk, hogy mind nyelvileg, mind aktuálpolitikailag nem elég a sík négy negyede a világ változatosságának jellemzésére, akkor meg kellene duplázni a két szópárunkat, s elhelyezni a megfelelő térnyolcadba. Elég nehéznek látszik, hiszen ebben a modellben is csak egy teljesen pozitív lehetőség és egy teljesen negatív van. Továbbá vagy az előtagokat (az igekötőket) kellene bővíteni, esetleg a „vissza” szóval (összefogás, visszafogás, szétfogás, összehúzás, visszahúzás, széthúzás), de ekkor csak hat variációnk van, vagy/és a képzett főnevekhez kellene régi-újat keresni. Ekkor pedig megint vagy hat lehetőség lesz, vagy nyolcnál több, s válogatni kell. (Pl. összefogás, összetartás, összehúzás, szétfogás, széttartás, széthúzás, - illetve egyet kihagyni a következők közül: összefogás, összetartás, összehúzás, szétfogás, széttartás, széthúzás, visszafogás, visszatartás, visszahúzás. Talán a visszatartást lehetne kihagyni, hiszen annak van a legpejoratívabb jelentése. Vagy a szétfogást, hiszen annak pedig nincs megfogható jelentése.) S előttünk állna még az a feladat, hogy a kétdimenziós minta szerint megpróbáljuk értelmezni a nyolc lehetőséget. (Ez most nem megy, talán később.)

 

Befejezés, aminek nem sok köze van az eddigiekhez

Vagy valamennyire mégis. A tárgyszóról ugyanis nemcsak annak a kiterjesztése (dimenzionálása) jutott eszembe, hanem azon keresztül Örkény is, a rosszul összetett szavaival. Előbb az okos Wiki-hez fordultam:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Rosszul_%C3%B6sszetett_szavak

 

A rosszul összetett szavak olyan nyelvi játék, amelyben két összetett szót olvasztanak egybe, melyeknek egyik tagja középen így közös lesz. A játék lényege az, hogy mulatságos hatás elérése érdekében olyan összetételeket keresnek, amelyeknek szokatlan, meghökkentő, mégis elképzelhető jelentése van. Gyakran meghatározással, kérdés-felelet formájában játsszák.

• órabérgyilkos (órabér + bérgyilkos); meghatározás: munkaügyi vezető
• kilométerrúd (kilométer + méterrúd); meghatározás: a leghosszabb etalon
• színházmester (színház + házmester); meghatározás: színházi ügyelő
• adatbankrabló (adatbank + bankrabló); meghatározás: hacker
• nótafakopáncs (nótafa + fakopáncs); meghatározás: muzikális harkály
• gyeplabdatartás (gyeplabda + labdatartás); meghatározás: félreértett edzői utasítás
• pártütőképes (pártütő + ütőképes); meghatározás: energikus politikus jelzője
• vérfürdőruha (vérfürdő + fürdőruha); meghatározás: tömeggyilkos viseli
• kocsmabútorszállító (kocsmabútor + bútorszállító); részegen ki visz majd haza?…

Aztán az egyik site-hoz, ahol az ismert szógyűjteményt találtam:

 

http://csirimojo.blogspot.hu/2013/09/orkeny-istvan-rosszul-osszetett-szavak.html

 

(A betűrendbe sorolás P.I. „műve”.)

Adókulcskeresők, anyatejszínhab, árucseregyerek

Bányatűzevő, becenévházasság

Drótostóték

Falábszag, fogkőkorszak

Gépzongoraművész

Haláltánciskola, havibajkeverő, horgászbotfül

Kecskekörömpörkölt, kultúremberevő, kutyagumióvszer, kőbölcsődal

Lócitromlé, lemezjátszópajtás,

Macskajátékkaszinó

Nyomornegyedóra

Oroszbarátfüle, önéletrajzszög

Pártiskolatej, pókhálószoba

Rosszcsontvelő, ruhafogaskerekű

Slusszkulcsregény

Szeméremgyűjtemény, szélütésvédő, széplélektan, szitakötöde

Tengertáncterem, térdkalácssütő, töltöttkáposztataposás

Vadregényíró, vasmacskakölyök, vastüdőlövés

Zsidóvéradó

 

Aztán megtetszett egy másik site „címsora”, de ennek látszólag kevés köze van a témánkhoz:

 

https://moly.hu/konyvek/orkeny-istvan-van-valasztasunk

 

Aztán eszembe jutott, hogy pár éve keletkeztek itt ezen a klaviatúrán is (amelyiken most írok) hasonló rosszul összetettek, s előkerestem őket a dögből:

 

Agyrémhír, aknamunkabér, aprópénzváltó

Babaszobakulcs, bacilusgazdabolt, bérbaltavárkapu, bűzbarlangtúra

Cicanadrágszíj, cucliszopósmalac, cukorsüveggomb,

Csatlósállampapír, cseregyerekbicikli, csigalépcsőfokoló

Darabbérbaltavár, derékszögbelövő, diadalkapupénz

Egységfrontharcos, emberbarátfüle, eperlevélíró

Fakutyagumi, fejpénztáros, folttisztítótűz

Garázskapuzárás, gázáremelő, golyószórófej

Gyalogjárólap,   gyönyörforrásvíz,     gyűrűsféregnyúlvány

Hazajárókeret, hegedűhangszóró, húgycsőgörény

Imaszőnyegszövő, ingókőfaragó, irgalmasnővérhívó

Írásmintavétel, írógépszíj, ívóhelyjegy

Jajszótár, jávorszarvashiba, jövőtudathasadás

Karácsonyfafaragó, kerékpárbeszéd, kovácsoltvasvár

Lakitelekhatár, lidércfényjáték, lóversenymű

Majomkenyérsütő, méregkeverőgép, mozgólépcsőház

Naptejcsárda, nemeslevélíró, nővérszállóvendég

Oltóanyagcsere, operabálanya, orgonaszópárbaj

Ökölharctér, önérdekvédő, ördögbőrbaj

Paplaktanya, perköltségvetés, popstrandlabda,  

Rabláncfűrész, rohamrendőrsapka, röhögőgörcsoldó

Sárcipőkanál, seggdugóhúzó, sorozatvetőmag

Számadóvevő, szerepcserebogár, szobabicikliverseny

Tápanyagvizsgálat, térképzavar, törökmézédes

Udvarmestermunka, ugróiskolapénz, uzsorakamatláb

Üdvhadseregszemle, ünnepnapszám, üstdobszóló

Vastüdővész, vendégoldalborda, villanyáramvonalas

Zabszempont, zenekaróra, zergebakelit

Zsákvászoncseléd, zsírpárnahuzat, zsugapartitúra

 

Néhány komment a fenti szavakhoz.

Egyrészt az látható, hogy a többségük valóban háromelemű, elvétve van közöttük négy tőszóból összerakott. Másrészt az is látható, hogy Örkénynek is s gyenge epigonjának is vannak kevésbé és vannak nagyon jól sikerült szavai. Ezekre a szerénységre való törekvés miatt nem térünk ki. Egyet-egyet mégis kiemelünk. Örkénytől a szeméremgyűjteményt, azért, hogy megkérdezhessük: a szemérem a szemnek az érméje? Miért teszünk érmet a szemre, ha a szeméremről van szó? A másikból pedig a szobabicikliversenyt. Ez ugyanis részét képezi egy levelezésnek, egy levélnek, amikor (amiben) az vetődött fel, hogy lehetne-e ilyen versenyt rendezni. Harmadrészt pedig az is látható, hogy  a harmadik szósorra kettősen jellemző a hármasság. (Remélem, hogy az olvasó itt már végképp kifeküdt.)

 

Polák István

 

U.i.: Ne legyünk igazságtalanok az első szósorhoz se. Függesszük figyelmünket a pártütőképes szóra. A hölgy (Wiki) figyelme az ütőképes-t vette alapul mint eredetet, s a magyarázatában ehhez tette hozzá utólag a harmadik szót. Van azonban legalább még egy lehetőség, akkor, ha az első két elemet tekintjük dominánsan összetartozónak, s ahhoz illesztjük a harmadik szóelemet. Ez esetben nem az energikus jelző jut eszünkbe, hanem egészen más képesség.

 ------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy adalék (A magyar népesség változásáról¹ )

 

Bevezetés

 

   Statisztikusok (demográfusok), társadalompolitikusok, de a magyarság jövőjéért aggódók is figyelik a népesség változását. Sőt, néha nemcsak figyelik, hanem bele is akarnak avatkozni. Részben a szó meggyőző erejével, részben a törvények és gazdasági szabályozó (regulázó) eszközök segítségével. Ennek „eredményeként” érdekes ingadozások keletkeztek a magyar népesség idővonalán. Mielőtt ezt részletesebben is szemügyre vennénk, menjünk kicsit vissza az időben, kb. 200-250 évet.

   Az első (általam ismert) „para” a magyarok jövőjét illetően a felvilágosodás és a reformkor időszakához köthető. „”A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”^[1]” A 18. század végén megfogalmazott "jóslat" (ami Herder részéről inkább mellékes megjegyzés volt) hatott a magyar szellemi életre, egyrészt politikai feszültséget gerjesztve gátolta a magyar megmaradási küzdelmet, másrészt, dacos ellenállásra sarkallta a magyarságot a megmaradásért vívott harcban.” https://hu.wikipedia.org/wiki/Herderi_j%C3%B3slat   Itt nem elsősorban a nemzethalál víziója fogalmazódott meg, hanem „csupán” a magyar nyelv elvesztése, a teljes asszimiláció, a feloldódás a szláv nyelvek tengerében. Ez a fenyegető jóslat termékenynek bizonyult, mert a reformkor egyik éltető energiája lett. Berzsenyi és Kölcsey több versében is kitapintható a hatása. S az azóta eltelt 220 év bebizonyította az aggodalom alaptalanságát.

   A következő karakteres mozzanat a híres „egyke-probléma”. Gyökerei visszanyúlnak a reformkorig, de a két világháború között „teljesedett ki”. Kodolányi János (akit dr.Kiss Gyula is emlegetett) 1927-es, A hazugság öl c. röpiratában a nagybirtokrendszert tette ezért felelőssé. http://nepesedes.hu/drupal/files/Andorka_Rudolf__A_d%C3%A9l-dun%C3%A1nt%C3%BAli_egykekutat%C3%A1sok_t%C3%B6rt%C3%A9nete.pdf

   Talán a harmadik jel a Ratkó-korszak néven elhíresült időszakhoz kötődik. Az abortusztilalom eredményeként létrejövő nagy létszámú évjáratok. Aztán az már a hetvenes évek szociálpolitikájának a rövidlátását (vagy éppen a társadalmi felelősségét?) jelzi, hogy ennek az ötvenes évtizednek a szülötteit vitte bele a lakástámogatással (két vagy több gyerek vállalásával és dotálásával) az eddigi utolsó demográfiai csúcs létrehozásába. Hiszen az utóbbi fél évszázadban ekkor, azaz a hetvenes években közelítette meg az élve születettek száma a kétszázezret. Ez azóta a felére esett vissza.

 

Tárgyalás

 

   Eddig elérve már érdemes a számok nyelvére áttérni. Nézzük meg tehát a magyar népesség számának alakulását 1946-ről napjainkig. Mégpedig ne évenként, hiszen úgy az ingadozások elfedhetik a tendenciát. Ha ötévenként számolunk átlagot, akkor egyrészt ezek jobban megláthatók, másrészt, s főleg 1990 után, át is lehet metszeni a ciklushatárokat, „megszabadítani” az értelmezést a direkt politikai aktualizálástól. Ezzel együtt persze meg lehetne nézni az 1990 utáni adatokat ciklusokra bontva is, de ott meg figyelembe kellene venni azokat a kilenc+valahány hónapokat, amik eltelnek az elhatározástól a születésig.

 

 

 

1946-50     -től 2011-2015 -ig

 

az ötéves               népesség             születésszám   átlagos             halálozás

szakaszok             (ezerben)                                     eltérés

 

 

A mellékletben lévő Wiki-táblázatból számolva.

 

 

Talán nem szükséges túlértelmezni a táblázatot. A legfontosabb érdekességek:

 

• A tágabban értelmezett Ratkó-korszak (mert benne van a háború utáni öt év is, a frontokról és fogolytáborokból hazaérkező férfiak házasságkötése és gyereknemzése) nagy létszámú generációi húsz-huszonöt év elteltével évi negyvenezerrel kevesebb utódot produkáltak.
• 1981-től fordult negatívba a szaporodás, holott a halálozási számok már 1966-tól erősen növekedtek (elöregedés).
• 1996-tól jelentősen csökkent a korábbiakhoz képest mind a születések, mind a halálozások száma (itt ért százezer alá a születések száma).
• A születésszám 1980 utáni szinte egyenletes csökkenését a 2000-es évized megtöri, az ottani két adat feltehetően a korábbi „csúcs”, azaz a hetvenes évek panelgyerekeinek köszönhető, ám a fékeződés meglehetősen minimális mértékű.
• A 2010 utáni adatokban eddig még nem látszik szakadás a korábbiakhoz viszonyítva, a csökkenés üteme megfelel a korábbi szakaszoknak (5-7 000-es átlagos mínusz a születésszámban), ezért nem a fogyás növekedését, hanem az állandósulását lehetne a rezsim szemére vetni. S csak feltételezhető, hogy ezt az újabb kori lakástámogatási próbálkozás se fogja sem megállítani, sem fékezni. A következő öt év adatai pedig csak négy év múlva lesznek megismerhetők, addig évenként. Ez azonban már ebben az állapotában is bizonyítja a bevándorlással kapcsolatos negatív attitűd nemzetünkre nézve tragikus következményeit. Amit még a CSOK-kal összevetve is jövőellenesnek minősíthetünk, hiszen a születések számának esetleges ugrásszerű növekedése is csak évtizedek múltával éreztetné a hatását, a képzéssel-átképzéssel egybekötött letelepítés pedig szinte azonnal.
• Feltételezhető, hogy ezeknek a csökkenéseknek nem elsősorban a gyermektelen családok vagy a szingliség az okai, hanem a családon belüli gyerekszám-csökkenés. Erről pedig feltételezhetjük, hogy nem elsősorban egzisztenciális okai vannak, azaz nem úgy vannak egzisztenciális okai, hogy azok a megélhetéstől függenek. Inkább a jobb módú és iskolázottabb családokban lett a korábbi három vagy több gyerek helyett egy-kettő.

 

   Természetes, hogy a teljes népességszám, a születések és a halálozási számok, s azok bármelyik előjelű különbözete (ami a fenti táblázatban látható) csak durva megközelítésben jelzi egy nemzet népességének és gazdasági potenciáljának összefüggését. Sokkal többet árulna el egy olyan adatsor, amiben a mindenkori népességet másik három csoportban mutatnánk meg, mégpedig a születéstől a tanulmányok végéig tartó generációkat egyik csoportba, a munkaképes korúakat a másikba és a nyugdíjasokat, járadékosokat a harmadikba sorolva. Ennek a három csoportnak az aránya, az arányok változása, a változások iránya többet mondana a nemzet várható jövőjéről.

 

   A további vizsgálódás kitérhetne a házasságkötések számának és a családonként átlagos gyerekvállalásnak az adatsorára, figyelembe véve az első gyerek szüleinek átlagos életkorát, a szülők iskolai végzettségét, a családok anyagi és szociális helyzetét is.

 

Befejezés (nincs)

 

Illetve van, egy óriásplakátra méltó két mondat: „Ha így megy tovább, évente egy-egy Pápa vagy két-két Kisvárda méretű település lakosságával leszünk kevesebben. Fujj, Brüsszel!”

Polák István

 

1) A téma nem magamtól jutott eszembe. Indukálója Benczik H. László (az 1970-ben végzett Horváth László) írása: http://nepszava.hu/cikk/1106977-miert-sunyi-a-kampany

 

2) Mellékletek

 

 

Magyarország népessége

http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/171.html

1920	7 986,9	104,9	374,8	0,48
1930	8 685,1	108,7	698,2	0,84
1941	9 316,1	107,3	630,9	0,70
1949	9 204,8	98,8	−111,3	−0,15
1960	9 961,0	108,2	756,2	0,72
1970	10 322,1	103,6	361,1	0,36
1980	10 709,5	103,8	387,4	0,37
1990	10 374,8	96,9	−334,6	−0,32
1996	10 212,3	98,4	−162,5	−0,26
43. táblázat. A termékenység alakulása 1000 nőre számítva, az anya kora szerint, 1900–1995
Terület		Év, évek átlaga	Korcsoport (év)							15–49 éves összesen	Teljes termékenységi arány (1000 nőre)
			–17	17–19	20–24	25–29	30–34	35–39	40–49
A trianoni béke előtti területen		1900–1901	6,2	98,5	260,1	278,7	195,8		42,6	156,0	5385
		1910–1911	7,4	99,3	247,8	248,2	170,4		35,9	144,2	4856
Mai területen		1900–1901	5,9	96,7	256,1	272,1	194,7		39,2	155,1	5282
		1910–1911	6,8	93,7	240,9	239,2	163,7		33,7	140,3	4669
		1920–1921			203,3	201,4	124,2		26,3	115,4	3844
		1930–1931	40,9		158,5	151,8	110,7	74,8	15,7	88,0	2840
		1940–1941	41,1		144,9	134,5	95,8	56,6	12,1	71,3	2485
		1948–1949	46,5		163,0	137,7	88,5	54,5	11,0	75,7	2561
		1959–1960	52,5		161,5	106,2	54,5	26,3	3,4	59,7	2039
		1969–1970	51,0		162,2	111,0	52,8	19,0	2,3	57,2	2003
		1979–1980	70,5		162,9	102,3	42,4	14,2	1,6	59,7	1969
		1989–1990	40,3		146,1	114,5	46,1	16,0	1,6	49,1	1831
		1995	31,4		103,9	108,6	49,8	16,9	1,9	42,3	1572

 

Ezt érdemes lenne a máig hatóan kiegészíteni (P.I.)

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_n%C3%A9pess%C3%A9ge

Születések és halálozások[szerkesztés]

^[15][16]

	Népesség (ezer fő)	Élveszületés	Halálozás	Természetes szaporodás	Nyers születési arányszám	Nyers halálozási arányszám	Természetes szaporodás (1000 főre)	Teljes termékenységi arányszám
1918		128 000	207 000	-79 000	15.3	25.7	-10.4
1919	7 860	217 000	157 000	60 000	27.6	20.0	7.6
1920	7 940	249 000	170 000	79 000	31.4	21.4	10.0
1921	8 020	255 000	170 000	85 000	31.8	21.2	10.6
1922	8 080	249 000	173 000	76 000	30.8	21.4	9.4
1923	8 170	239 000	159 000	80 000	29.2	19.5	9.7
1924	8 220	221 000	168 000	53 000	26.9	20.4	6.5
1925	8 300	235 000	142 000	93 000	28.3	17.1	11.2
1926	8 370	229 000	140 000	89 000	27.4	16.7	10.7
1927	8 490	219 000	151 000	68 000	25.8	17.8	8.0
1928	8 510	225 000	146 000	79 000	26.4	17.2	9.2
1929	8 580	215 000	153 000	62 000	25.1	17.8	7.3
1930	8 660	220 000	134 000	86 000	25.4	15.5	9.9
1931	8 730	207 000	145 000	62 000	23.7	16.6	7.1
1932	8 783	206 000	157 000	49 000	23.4	17.9	5.5
1933	8 845	194 000	130 000	64 000	21.9	14.7	7.2
1934	8 915	194 279	129 049	65 230	21.8	14.5	7.3
1935	8 980	189 479	136 923	52 556	21.1	15.2	5.9
1936	9 040	183 369	128 333	55 036	20.3	14.2	6.1
1937	9 100	182 449	128 049	54 400	20.0	14.1	6.0
1938	9 159	182 206	130 628	51 578	19.9	14.3	5.6
1939	9 217	178 633	124 591	54 042	19.4	13.5	5.9
1940	9 280	185 562	132 735	52 827	20.0	14.3	5.7
1941	9 340	177 047	123 349	53 698	19.0	13.2	5.7
1942	9 392	187 187	136 844	50 343	19.9	14.6	5.4
1943	9 440	173 295	127 158	46 137	18.4	13.5	4.9
1944	9 250	190 000	144 048	45 952	20.5	15.6	5.0
1945	9 055	169 091	211 323	-42 232	18.7	23.3	-4.7
1946	9 042	169 120	135 486	33 634	18.7	15.0	3.7	2,38
1947	9 093	187 316	117 537	69 779	20.6	12.9	7.7	2,63
1948	9 158	191 907	105 780	86 127	21.0	11.6	9.4	2,63
1949	9 249	190 398	105 718	84 680	20.6	11.4	9.2	2,54
1950	9 338	195 567	106 902	88 665	20.9	11.4	9.5	2,60
1951	9 423	190 645	109 998	80 647	20.2	11.7	8.6	2,53
1952	9 504	185 820	107 443	78 377	19.6	11.3	8.2	2,47
1953	9 595	206 926	112 039	94 887	21.6	11.7	9.9	2,76
1954	9 706	223 347	106 670	116 677	23.0	11.0	12.0	2,97
1955	9 825	210 430	97 848	112 582	21.4	10.0	11.5	2,80
1956	9 911	192 810	104 236	88 574	19.5	10.5	8.9	2,59
1957	9 840	167 202	103 645	63 557	17.0	10.5	6.5	2,30
1958	9 882	158 428	97 866	60 562	16.0	9.9	6.1	2,18
1959	9 937	151 194	103 880	47 314	15.2	10.5	4.8	2,09
1960	9 984	146 461	101 525	44 936	14.7	10.2	4.5	2,02
1961	10 029	140 365	96 410	43 955	14.0	9.6	4.4	1,94
1962	10 072	130 053	108 273	21 780	12.9	10.7	2.2	1,79
1963	10 104	132 335	99 871	32 464	13.1	9.9	3.2	1,82
1964	10 135	132 141	100 830	31 311	13.0	9.9	3.1	1,80
1965	10 160	133 009	108 119	24 890	13.1	10.6	2.4	1,81
1966	10 197	138 489	101 943	36 546	13.6	10.0	3.6	1,88
1967	10 223	148 886	109 530	39 356	14.6	10.7	3.8	2,01
1968	10 275	154 419	115 354	39 065	15.0	11.2	3.8	2,06
1969	10 316	154 318	116 659	37 659	15.0	11.3	3.7	2,03
1970	10 338	151 819	120 197	31 622	14.7	11.6	3.1	1,97
1971	10 368	150 640	123 009	27 631	14.5	11.9	2.7	1,92
1972	10 398	153 625	118 991	34 634	14.8	11.4	3.3	1,94
1973	10 432	156 224	123 366	32 858	15.0	11.8	3.1	1,95
1974	10 479	186 288	125 816	60 472	17.8	12.0	5.8	2,30
1975	10 532	194 240	131 102	63 138	18.4	12.4	6.0	2,38
1976	10 589	185 405	132 240	53 165	17.5	12.5	5.0	2,26
1977	10 637	177 574	132 031	45 543	16.7	12.4	4.3	2,17
1978	10 673	168 160	140 121	28 039	15.8	13.1	2.6	2,08
1979	10 698	160 364	136 829	23 535	15.0	12.8	2.2	2,02
1980	10 707	148 673	145 355	3 318	13.9	13.6	0.3	1,92
1981	10 700	142 890	144 757	-1 867	13.3	13.5	-0.2	1,88
1982	10 683	133 559	144 318	-10 759	12.5	13.5	-1.0	1,78
1983	10 656	127 258	148 643	-21 385	11.9	13.9	-2.0	1,73
1984	10 619	125 359	146 709	-21 350	11.8	13.8	-2.0	1,73
1985	10 579	130 200	147 614	-17 414	12.3	14.0	-1.6	1,83
1986	10 534	128 204	147 089	-18 885	12.2	14.0	-1.8	1,83
1987	10 486	125 840	142 601	-16 761	12.0	13.6	-1.6	1,79
1988	10 443	124 296	140 042	-15 746	11.9	13.4	-1.5	1,78
1989	10 398	123 304	144 695	-21 391	11.9	13.9	-2.1	1,78
1990	10 374	125 679	145 660	-19 981	12.1	14.0	-1.9	1,84
1991	10 373	127 207	144 813	-17 606	12.3	14.0	-1.7	1,85
1992	10 369	121 724	148 781	-27 057	11.7	14.3	-2.6	1,76
1993	10 357	117 033	150 244	-33 211	11.3	14.5	-3.2	1,68
1994	10 343	115 598	146 889	-31 291	11.2	14.2	-3.0	1,64
1995	10 329	112 054	145 431	-33 377	10.8	14.1	-3.2	1,57
1996	10 311	105 272	143 130	-37 858	10.2	13.9	-3.7	1,45
1997	10 290	100 350	139 434	-39 084	9.8	13.6	-3.8	1,37
1998	10 267	97 301	140 870	-43 569	9.5	13.7	-4.2	1,33
1999	10 238	94 645	143 210	-48 565	9.2	14.0	-4.7	1,29
2000	10 211	97 597	135 601	-38 004	9.6	13.3	-3.7	1,31
2001	10 198	97 047	132 183	-35 136	9.5	13.0	-3.4	1,31
2002	10 165	96 804	132 833	-36 029	9.5	13.1	-3.5	1,31
2003	10 129	94 647	135 823	-41 176	9.3	13.4	-4.1	1,28
2004	10 108	95 137	132 492	-37 355	9.4	13.1	-3.7	1,28
2005	10 088	97 496	135 732	-38 236	9.7	13.5	-3.8	1,32
2006	10 072	99 871	131 603	-31 732	9.9	13.1	-3.2	1,35
2007	10 056	97 613	132 938	-35 325	9.7	13.2	-3.5	1,32
2008	10 038	99 149	130 027	-30 878	9.9	13.0	-3.1	1,35
2009	10 022	96 450	130 350	-33 900	9.6	13.0	-3.4	1,33
2010	10 000	90 335	130 456	-40 121	9.0	13.0	-4.0	1,26
2011	9 958	88 049	128 795	-40 746	8.8	12.9	-4.1	1,24
2012	9 932	90 269	129 440	-39 200	9.1	13.0	-3.9	1,34
2013	9 908	88 689	126 778	-38 089	9.0	12.8	-3.8	1,34
2014	9 877	91 510	126.308	-34 798	9.3	12.8	-3.8	1,41
2015	9 855	91700	131600	-39900

 

 

 

 

 

 ----------------------------------------------------------------------------------------

Nagy Gáspár jelenléte

 

   Hír a www.nagygaspar.hu honlapról:

2016

03.29

Nagy Gáspár tér Agárdon

"' type="#_x0000_t75" href="http://www.nagygaspar.hu/uploads/Agard_Nagy_Gaspar_ter.jpg" alt="http://www.nagygaspar.hu/uploads/Agard_Nagy_Gaspar_ter_thumb.jpg" o:button="t" target='"_blank"'>

„Agárdon a korábbi Felszabadulás tér a Nagy Gáspár tér nevet kapta.”

   Eseménytörténet.   Rossz szokásom, hogy időnként megnézek bizonyos site-okat. Pl. beírok egy nevet a Google-ba, s nézem, hogy mi új látható a nyomán. Ez történt a napokban is, amikor Nagy Gáspár nevét írtam be. Ekkor az első 200 url egyikén, azaz Agárd térképén láttam megjelenni a nevet. A Gárdony részeként létező településnek azon a részén, ahol gyakran járunk át a termálfürdő felé menve.

   A következő lépés az elnevezés eredetének, hitelességének a kutatása volt. Renegát könyvtárosként rögtön a Gárdonyi Városi Könyvtárat hívtam fel, ahol a kolléganőtől hasznos információkat kaptam. Megtudtam, hogy nem másik Nagy Gáspárról, hanem a költőről nevezték el, nevezték át a teret. S azt is megtudtam, hogy ennek az akciónak a mozgatója Sándor György volt, a helyi Chernel István Általános Iskola és Gimnázium tanára, aki ezen a téren lakik. Arra is kaptam utalást, hogy az iskolában a tananyag részeként Nagy Gáspár költészetéről is képet kapnak a diákok.

   Ezután természetesen az iskola megkeresése következett. Levelem eljutott Sándor Györgyhöz, aki további részletekkel szolgált. Közölte, hogy először az 1973/74-es tanévben találkozott Gazsival, aki akkor az esküvője előkészítésének dolgában jár Pannonhalmán. György pedig negyedikes lévén és magyar szakra készülve is érdeklődött Gáspár versei iránt. Később néhányat elhelyezett a faliújságukon, s ő ministrált 1974 májusában az esküvőn. (Írtam neki a válaszomban, hogy ezek szerint akkor egy légtérben tartózkodtunk.) Sándor György azután 1977-ben, a debreceni irodalmi napokon találkozott Gáspárral, s a kialakuló kapcsolat a korai halálig tartott, Mártával a mai napig. A teret már 2006-ban megpróbálta átneveztetni, de ez csak 2015 tavaszán sikerült. Az új névtábla egy évvel később, idén márciusban került a helyére. A gimnáziumi osztályokban pedig érettségi tételként dolgozzák Nagy Gáspár alkotói egyéniségét.

 

   Következtetés, általánosítás. Ezen új ismeretek nyomán automatikusan gondolkodni kezdtem azon, vajon milyen pontokon találkozhatunk a mai mindennapokban Nagy Gáspár személyével. Nem a könyvtárak, könyvesboltok és a házi könyvespolcok köteteire gondoltam, de még nem is az időszaki kiadványokban megjelenő írásokra. Ezért nem is soroltam ide az első sorban megnevezett honlapot. Hiszen arra csakis célzott kereséssel lehet rátalálni, függetlenül attól, hogy ott máris van nyoma két intézménynek. Az alapítványnak és a díjnak. Hanem – a tér nevének mintájára – olyan példákat kerestem az emlékezetemben, ahol akár közvetlenül, akár közvetett módon a mindennapi ember találkozik a nevével. Két nagy csoportra osztottam ezeket a lehetőségeket, s a továbbiakban ezeket részletezem.

 

   Elnevezések (intézmények, rendezvények, utcanevek stb.) Ha időrendben próbálunk haladni, akkor az első helyen mégis a Nagy Gáspár Alapítványt kell megnevezni. Ez működteti a honlapot, s ez az alapítvány hozta létre a Nagy Gáspár Irodalmi és Kulturális Díjat. Ezekről - eseményeiről, rendezvényeiről - nemcsak a honlapon értesülhetnek az érdeklődők, hanem pl. a Vas Népe nyomtatott vagy elektronikus oldalain is. Ha az időrendet követjük, akkor talán másodikként a szombathelyi kollégium falán található emléktáblát kell megnevezni. A költő halála után egy évvel állította az egykori évfolyama, a helyi Dr.Kiss Gyula Kulturális Egyesület hathatós támogatásával.Tematikusan ide illik, hogy az emléktábla kisebb alakú változata 2018 nyara óta Dunaszentmiklóson található. Az alkotást Kő Pál ajándékozta Wehner Tibor művészettörténésznek.

Budakeszin a Nagy Gáspár Városi Könyvtár állít nevével is emléket az élete második felében itt élt költőnek. 2013-ban pedig megnyílt Bérbaltavárott, az egykori szülőházban a Nagy Gáspár Emlékmúzeum.

Tíz éve rendeznek  Vasvárott, az azóta Nagy Gáspár Kulturális Központ nevet viselő intézményben versmondó találkozókat, s ezek krónikáját valamint a költő emlékének ápolását 2017 tavaszán egy kötetben mutatták be. Ugyanígy (Papp Ferenc egykori művelődési központi igazgató kezdeményezésére) Nagykanizsán is 2007-től rendeznek szavalóversenyeket. S Nagykanizsán is található emléktábla, annak a háznak a falán, amelyben Gáspár nyarakat töltött el. S a jelenlegi ismereteink szerint ezt a sort zárja a legutóbbi, az agárdi tér.

 

A közeli jövőben, azaz 2017.01.07-én pedig mellszobor állítására készül Budakeszi.  http://amikisvarosunk.hu/cikk/budakeszin-elt-nagy-gaspar-koltonek-szobrot-allitat-jobb-kor-polgari-egyesulet A felkért szobrászművész Oláh Katalin, akinek szülei: Mezey Katalin és Oláh János, testvére: Laczkfi János, mestere pedig Kő Pál volt. (Érdemes megjegyezni, hogy a két szülő azon költőcsoport tagjai, akik az 1960-as években a Kilencek néven lettek ismertek, s közös kötetük, az Elérhetetlen föld Nagy Gáspár megbecsült könyvei közé tartozott. )

   Időközben a mellszobor elkészült, felavatása 2017.január 7-én volt.

 

   Talán bátran állíthatjuk, hogy ezekhez a intézményi és rendezvényi névviselésekhez elkötelezett, Gáspár munkásságát becsülő és hírét terjeszteni akaró személyek kellettek, sőt, kellenek.

(Kiegészítés 2017.02.11-én.) Az emlékállítás nem állt meg az ország határainál. A Bácskában, a Szegedtől 50 km-re lévő Tóthfalu településen található emlékparkban évek óta olvashatják az ott lakók (a 700 lakosból 697-en magyarok) és az odalátogatók az egyik leghíresebb verszáró szavakat. Tóthfalu jelenleg Magyarkanizsa közigazgatási területének része. A következő kép és ez a magyarázó szöveg Schmidt János segítő közreműködése nyomán került bele az összeállításba.

 

   Tananyagok

A pillanatnyilag érvényes középiskolai tanterv nem említi. Tankönyvekben azonban találhatók nyomok, s ezeket is érdemes időrendben sorra venni. Ez a sor most még hézagos, mert csak a székesfehérvári egykori pedagógiai szakkönyvtár anyagára tudtunk támaszkodni. (Jelenleg a Vörösmarty Mihály ((nemmegyei)) Könyvtár fiókkönyvtára, s alig van módja a friss tankönyvek vagy átsolgozott kiadások beszerzésére.)

 

Dr. Fűzfa Balázs, az ELTE leendő szombathelyi campusának docense a 12. évfolyam számára írt tankönyvében két helyen szerepel. A 2008-as kiadást volt módunk megnézni, de gyanítható, hogy az alább idézet és url már egy átdolgozott kiadásra utal. Annál is inkább, hiszen Fűzfa több publikációjában szól Nagy Gáspárral való személyes kapcsolatáról.

 

„A külön fejezetet kapó Kertész Imre és Parti Nagy Lajos mellett Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Tandori Dezső, Kányádi Sándor szövegei rendszeresen felbukkannak a különböző fejezetekben ugyanúgy, mint a nem régen elveszített Faludy György, Orbán Ottó, Nagy Gáspár vagy Petri György versei.”

 

http://www.irodalmijelen.hu/05242013-0951/trendi-tankonyvmagazin-kritika-fuzfa-balazs-irodalom12-cimu-tankonyverol

 

 

 

 

   A szakképző iskolák (jelenlegi nevükön szakközépiskolák) kilencedik osztályos, kísérleti jellegű és különös szerkezetű tankönyvébe is bekerült egy versrészlet. A különös szerkezet azt jelenti, hogy egy kötetben található a hajdani önálló öt közismereti tantárgy anyaga, s itt a „Kommunikáció – magyar” címszó alatt található a 191-272. oldalon a valamikori tantárgy anyaga. A 251. oldalon pedig a versrészlet.

 

 

   Pethőné Nagy Csilla tankönyve a következő, amelynek   2008.  évi kiadásában csak egy verscím utal, mégpedig harmadsoros áttétel útján, Nagy Gáspárra.

 

 

 

   A Krónika Nova kiadó 12. évfolyamos könyvében is találtunk majd fél oldalnyi anyagot. A Mohácsy Károly – Vasy Géza szerzőpáros tankönyve 2011. évi kiadásában található a következő összefoglaló.

 

 

  

     Egy idei kiadású történelem tankönyv zárja ezt az ideiglenes sort. A jelenleg hatályos történelem tankönyv /Boronkai-Kaposi- Katona-Száray: Történelem 12./ 121. lapja.

 

 

 

   Itt is ugyanazt állapíthatjuk meg: a tankönyvek szerzői a maguk irodalmi értékrendjének szellemében írtak (vagy nem írtak) bármit Nagy Gáspárról.

 

   A 2014/15-ös tanévben az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny 2. fordulójában az irodalom tantárgy második versenyfeladat-sora Nagy Gáspár költészetéből készült:

https://www.oktatas.hu/pub_bin/dload/kozoktatas/tanulmanyi_versenyek/oktv/oktv2014_2015_2ford/magyir_flap2f_oktv_1415.pdf

Két részből áll.

a.,II. A Nagy Gáspár lírája című témakörhöz tartozó feladatlap

A hat összetett feladatot tartalmazó feladatsor megtalálható a fenti url-en.

b.,A feladatlap megoldása után kidolgozandó TÉTEL CÍME:

A szakralitás és az igazság keresésének kapcsolatai Nagy Gáspár lírájában

A megoldókulcs a következő linken érhető el:

https://www.oktatas.hu/pub_bin/dload/kozoktatas/tanulmanyi_versenyek/oktv/oktv2014_2015_2ford/magyir_javut2f_oktv_1415.pdf

 

   Filmek és zene. Jelenleg három televíziós műsor őrzi Nagy Gáspár alakját, hangját és műveinek egy kis töredékét. Ezek: a Pörös Géza Által készített portréfilm, a Szerelmes földrajz sorozatban készült szülőhelyi film és egy irodalmi összeállítás. Csatlakozik hozzájuk jelen pillanatban 43 rövidebb-hosszabb videoklip, ami a youtobe.hu-n érkező el, harmadukat e hó elején töltötték fel.

S ha már a hangot említjük, nem hagyható ki az a cd-melléklet, ami az Amíg temetetlen holtak lesznek c. kötet részeként jelent meg, s a költő mondja el rajta 34 versét, s még kevésbé az önálló dupla cs, aminek címe: Szabadítót mondani, s ugyancsak saját előadásban hangzik el 110 vers.

   A zene világába vezet bennünket egyrészt Koncz Zsuzsa, aki két zenésített verset énekel (Félelmen túli tartomány és Karácsonyi ár(v)ulásunk), továbbá Szokolay Sándor, aki ugyancsak két versre írt oratóriumot, előbb a Symphonia Ungarorum-ra 1990-ben ( erről a versről a nagy Adamikné Jászó Anna is írt a Magyartanítás-ban), majd az Október végi tiszta lángok (2004-2005) c. versre 2008-ban.

Erre a hét részből álló versciklusra szerzett zenét és mutatta be a művet 2016 őszén többször is Zala megyében, többszáz, főleg fiatal néző számára a zalaegerszegi Énekmondó Együttes.

 

A jövőbe nézve azt remélhetjük, hogy amíg ezek az intézmények és rendezvények léteznek, addig a maguk eszközeivel az emléket is őrzik. Az áttekintést pedig azzal a reménnyel zárhatjuk, hogy az eddigi sor két módon is nőni fog. Egyrészt úgy, hogy a jelen írást olvasók értesítik a szerzőt, ha bármiről tudnak, ami a felsorolásból kimaradt. Ez egyúttal a cikkíró tiszteletteljes kérése is. Másrészt úgy, hogy az általunk belátható jövőben is folytatódni, gyarapodni fog az emlékőrzést mutató, itt összegyűjtött lista.

 Polák István

 

 

 

--------------------------------------------------------------------------------------

Részlet egy egykori dolgozatból, 1995-ből.

 

U.i.: A Zónaidő c. vers olvasható a honlapon, a memoaron rovat legelején. Az érintett versek megtalálhatók a költő honlapján:

http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/verseskotet/reszletek/10

Ötvenhatos verseit értékelő-értelmező tanulmányok:

 http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/irasok/kritikak/128

http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/irasok/kritikak/343

http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/irasok/kritikak/413

http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/irasok/kritikak/266

http://www.nagygaspar.hu/honlap/index.php/irasok/kritikak/337

 

Polák István

 

 -----------------------------------------------------------------

Bakó József: Hínár

 

   Egyik korábbi írásomban (Nemescsó a magyar oktatás történetében), az írás végén megemlítettem Bakó Józsefet. Jelen rövid írás az egyik művével kapcsolatos, de se könyvismertetésnek, se műelemzésnek nem szánom. Annyit kell a regényről előrebocsátanom, hogy – eléggé el nem ítélhető módon – csak most olvastam el. A címben jelzett mű erősen önéletrajzi ihletésű, bár a konkrét részleteket tekintve legalább ugyanannyi fikció is van benne. Sorolom az önéletrajzi elemeket. Özvegy édesanya, aki leginkább mosásból él, egyetlen gyerek, kis szülőfalu az osztrák határ mellett, Kővár mint a középfokú tanítóképző helyszíne, (bár ez változás is, hiszen Bakó nem az 1926-ban létrehozott kőszegi intézményben tanult 31 éves fejjel 1927-30 között, hanem Sopronban), nyugat-európai körút, tanyasi tanítóskodás.

   A Hínár c. regény kis formátumú, 207 oldal terjedelmű, s 1945-ben jelent meg. Feltehetően még a világháború kitörése előtt írhatta Bakó, az 1932-45 közötti néptanítói tapasztalatai birtokában. Nincs ugyanis semmi jele a második világháborús eseményeknek. A történet húsz évet fog át, a főszereplő Gábor hétéves korától. Hiteles képet fest szülőfaluja, Nemescsó életéről, (még egy tűzvészről is, amelyben a fél falu leégett), a békési tanyák világáról, hiszen Bakó 1931-36 között az orosházi tanyavilágban, utána négy éven át Békéscsabán volt tanító. De nemcsak a tanyasi tanító nehéz sorsa ismerhető meg a mű olvasása által, hanem a korabeli tanügyi igazgatás mechanizmusa és a falusi értelmiségiek (jegyző, pap, tanító) belvilága is. Azt pedig végleg nem gondoltam, hogy egyes részei áthallásosak lehetnek. Erre mutatok most egy példát, minden további kommentár nélkül.

 

 Polák István

-------------------------------

Vitairat (3)

 

   Az előző két vitairat témája a könyvtárak és a publikáció szerepe és ennek a szerepnek az átértelmeződése volt a mai digitális világunk változó lehetőségei között. A mai vitairat tekinthető ennek a korábbi témának a leágazásaként is, annak ellenére, hogy más apropóból született, és látszólag önálló, zárt gondolatkör. A téma ugyanis a levelezés, azaz a megírt és elküldött levelek kezelésének etikája. S még itt, a bevezető bekezdésben kell jeleznem a gondolatsor kiváltó okát. Ez pedig egy interjú, egy interjúkötet egyik része.

 

   Tehát az apropó egy kötet. Varga Ágota interjúkötete, aminek a címe Aczél-TörTéneTek. Három éve jelent meg az Alexandra Kiadó jóvoltából. Most került a figyelmem előterébe. A kötet felét-kétharmadát elolvastam, egyes részeit olvasatlanul hagytam. A számomra legérdekesebb rész a Heller Ágnessel készített beszélgetés volt, ráadásul ez a leghosszabb is. Nagyon egyéni és informatív. Egyik része pedig a levelezés-joggal is foglalkozik, annak kapcsán, hogy Aczél végrendeletében zárt anyaggá nyilvánította a levelezését, beleértve a neki írt könyv-dedikációkat, s egy kuratóriumra bízta a kezelését. Az aczéli 25 vagy 50 évre szóló zárolást ők 30 évben szabták meg, ami 2021-ben fog letelni. Illetve a még élő érintettekre is érvényes az ő 30 évük, vagy a jogtulajdonosok hozzájárulása. Emiatt Heller – aki ezt Varga Ágotától tudta meg – nagyon háborgott, s kifejtette a véleményét a levelek jogállásáról. Ebből fogok idézni pár mondatot, s hozzáfűzöm a saját véleményemet. Azért tartom ezt fontosnak, mert a közelmúltban bennem is felmerült a kérdés, s néhány magánlevélben boncolgattam is. S azért tartom fontosnak, mert a magam számára akartam-akarom tisztázni, hogy mi is a helyes eljárás pl. azzal a már biztosan 10 000 oldal feletti terjedelmű levelezéssel, (oda-vissza értve a terjedelmet), amit az elmúlt 5-6 évben elektronikus úton folytattam.

 

   Heller Ágnes az interjúban a 288. oldalon arról beszél, hogy a levelek tulajdonosa a címzett. Az, aki a levelet kapja, akinél a levél van. Ezt én is így gondolom. Heller kereken ki is jelenti, hogy nem azé, aki írja. (Ebben én majd némi finomítást fogok megkísérelni.) Így aztán a levéltitok értelmezése is más nála (nálam), mint ahogyan az a köztudatban megcsontosodott. Heller Ágnes szó szerint ezt mondta: „Ha én kapok egy levelet, a levél az én tulajdonom, nem pedig azé, aki írta.” (288. p.) Ezt itt ki kell egészítenem. Hajdan, amikor még csak kézzel tudtak leveleket írni, azok többsége egyetlen példányban maradt meg. Ritkán fordult elő, hogy a küldő előbb szóról szóra lemásolta vagy lemásoltatta, hogy neki is megmaradjon. A gépírásos levelek esetében ez már automatikus lehetett, csak egy indigó és még egy lap kellett hozzá. Mégsem valószínű, hogy minden gépelt levél legalább két példányban készült volna. Ehhez tudatos cselekvés kellett. (Heller később meg is jegyzi, hogy Fehér Ferenccel együtt minden géppel írt levelüket két példányban készítették, így nekik is maradt belőle példányuk. Idéz is egy ilyen levelükből.) Az elektronikus levelezésben pedig már fordított a helyzet. Ott automatikusan megmarad a küldőnél a levél teljes szövege. Itt tehát ahhoz kell a tudatos tett, ha nem akarom megőrizni az általam írt levelet. Akkor ugyanis törölni kell. Egyébként megmarad. Legfeljebb ahhoz kell még némi tudatosság, hogy valamilyen szisztéma szerint mentsem, mert egyébként keresgélni kell vagy az időben (a levelező cím szerverén), vagy a digitális térben, azaz a gép memóriájában.

   Itt most fordítsuk vissza a figyelmünket a szó szerint idézett Heller-mondatra. Ha a kapott levél az én tulajdonom, akkor ezek szerint nem azé, aki küldte. Tehát függetlenül a fent jelzett három változattól: miért nem rendelkezhetek én is az általam írt levéllel? Még akkor is, ha nem készítek róla nálam maradó másolatot. Ez esetben egyféleképpen rendelkezhetnék. Úgy, hogy még abban a levélben megírnám, hogy vagy a teljes levél, vagy annak bármely egysége (bekezdései vagy mondatai) csakis a feladó és a címzett tulajdona, semmilyen harmadik vagy x-edik személynek nem adható tovább. Ehhez szerintem a levél írójának joga van. Heller másként gondolja. Az idézett gondolat folyatásában így beszélt: „… És annak, aki a levelet írta, jogilag az égvilágon semmi köze sincs ahhoz a levélhez, mert az már nem az ő birtoka. Tudniillik ha én kapok egy levelet, nekem jogom van publikálni anélkül, hogy az íróját megkérdezném. Ha én mégis kérem az engedélyét, az csak a személyes jóindulatom része.” Úgy vélem azonban, hogy a többség éppen ellenkezőleg gondolkodik. Azt gondolja, hogy a levéltitok az levéltitok, s csak a levélíró előzetes engedélyével vagy tudtával lehetne publikálni. Ha ez a közfelfogás, akkor érdemes megváltoztatni. S tudatosítani, hogy nem az általános esetben kell a jóváhagyásunk, hanem a kivételes esetben kell a tiltásunk. Ahogyan ezt fentebb jeleztem is. Vagyis még abban a levélben kell jeleznünk a „kivételes eljárást”, azaz a jóváhagyásunk szükségességét, amelyik levélre vagy levélrészletre vonatkozik. Úgy gondolom tehát, hogy Hellernek csak részben van igaza. Egyrészt úgy, hogy akkor enyém a levél, amit kaptam, akkor rendelkezem vele szabadon, ha nem tett bele a feladó semmilyen megszorító megjegyzést. S van egy másik aspektus is, amiben nem Hellernek adok igazat. Ez pedig a kizárólagosság.

   Ugyanis azzal a levéllel valóban nem tud rendelkezni a feladó, a levél írója, amiből nem maradt nála másolati példány. De háromféleképpen is maradhatott. Ezekben az esetekben (kézzel készített másolat, indigós példány vagy elektronikus) miért nem lehet itt is a feladóé is az adott levél? Miért nem rendelkezhetem én is az általam írt levéllel? Miért nem publikálhatom akár én is? Hiszen az én gondolataimból áll, az általam fogalmazott mondatokból. Miért kellene lemondanom róla? Ehelyett a felfogás helyett azt tartom helyesebbnek, ha én mint megfogalmazó, mint küldő csak pozitív jogokkal rendelkezem. Tehát az általam leírt, elküldött gondolatokat akár én is publikálhatom, nyilvánosságra hozhatom. Akár az elküldött levélre való hivatkozás nélkül is, azaz személytelenül, de akár úgy is, hogy jelzem a forrást, azaz a levélbeni küldés tényét és a levél címzettjét. Sőt, akár szó szerint idézhetek is belőle, illetve még a teljes levelet is idézhetem. Ezt értem a pozitív jogokon. Megtiltani az ilyen közlést a címzett részéről pedig – még egyszer írom – csakis az aktuális levélben lehetne.

   Tovább finomítva Heller értelmezését, az persze magától értetődő, (Heller tán épp ezért nem is hozta szóba), hogy a kapott levél nem szellemi tulajdonként az enyém. Szellemi tulajdonosa a küldő. Én a fizikai tulajdonosa lehetek, mint bármely más, tárgyi ajándéknak. Vagy oly módon, ahogyan a fizikai tulajdonom egy megvett könyv vagy folyóiratpéldány. Azokból is, ha bármit publikálok, azt csak a hivatkozási szabályok betartásával tehetem. Feltételezem, hogy ezt Heller Ágnes is így gondolja.

 

   Összefoglalva tehát az eddigieket. Én az elküldött leveleket úgy tekintem, - akár én írom azokat, akár én kapom -, hogy szellemi tulajdonosuk a feladó, azaz a levél írója. Bárhogyan felhasználni csak az ő szerzőségének a jelzésével, vagyis a hivatkozási szabályok betartásával lehet, így használhatja fel a címzett, mint fizikai tulajdonos. De így szabadon, előzetes engedély kérése nélkül felhasználhatja. Figyelembe véve természetesen az előre jelzett kivételeket, azaz a titoktartási eseteket. A levél írója pedig szellemi tulajdonosként bárhogyan felhasználhatja később a közlésének a tartalmát. Akár önálló publikációként, akár más levélbe beleírva, akár hivatkozva pontosan az eredeti megfogalmazás adataira. Megtiltani pedig csakis konkrét tiltás előzetes jelzésével tilthatja. (Vagy netán utólagos is lehet? hátha később jön rá a levél írója, hogy a leírtak nem tartoznak semmilyen 3+x-edik személyre?) Így persze megváltozik a levéltitok fogalma is. Ne tekintsük automatikusan bizalmas közlésnek a magánlevelet, de ne tekintsük ugyanígy bizalmas közlésnek a szóban elmondott információkat se. Hol lenne így a közlés felelőssége? Az a helyes automatizmus, legalábbis szerintem, ha az általános eset a közlések szabad kezelése lenne, s a kivételes esetekben történne meg a korlátozás, illetve a titokká minősítés. Konkrétan és pontosan értelmezhetően. A levéltitok védelmét pedig elsősorban az illetéktelenül kikerülő (a feladó és/vagy a címzett tudta és akarata nélkül, harmadik személy által megismert és/vagy terjesztett) levéltartalomra vonatkoztassuk.

 

   Ez a fejtegetés nem szándékozik a kizárólagosság igényével való ész-osztás szerepében tetszelegni. Csak annyi, amennyire a cím is utal. Vitairat.

 

 

Polák István

 

Utóiratos kiegészítés, néhány órával a közzététel után. (Ezért is jó a digitális közlés. Próbálná meg ezt valaki egy nyomtatott és szétküldött folyóirat cikkével megtenni.)

Az természetes, hogy a levéltartalmak nyilvánosságát illetően nem ennyire egyszerű a helyzet. Eddig ugyanis csak a száraz ráció szellemében fejtettem ki a véleményemet. Ám a világ nemcsak az érdekek és a hasznok mentén működik – hiába lenne ez a látszat a mai magyar valóság számtalan szegletét figyelve - , hanem benne kell lenni az érzelmeknek, az emberségnek, a tapintatnak, az empátiának stb. Ezért aztán a levéltartalmak továbbításában, magán vagy nyilvános továbbadásában az érzelmek is játszanak. Szerepet játszanak. Sokszor a tapintat a fő szempont a továbbadásról való lemondásban, sokszor az önvédelem szól ellene a tapintatnak. Az élet nagyon sokszínű. Ezért is volt álságos 1973-ban az akkori állampárt sommás kirekesztő véleménye az un. „filozófusper”-ben. Hogy antimarxistáknak lettek nyilvánítva Hellerék. Legfőbb bűnük a pluralizmushoz való ragaszkodásuk volt. Akkor se lehetett sokféleképpen nézni a világot. Ha tehát csak a száraz ráció vezetne, akkor pl. az általam gründolt és nagyrészt általam feltöltött jelen honlap hemzsegne a levelekből vett idézetektől. Legalábbis addig, amíg – oly módon viselkedve – kapnék egyáltalán leveleket. Ez azonban sose volt célom. Célom azonban – mostanában egyre erősebb célom – a világ sokszínűségének elismerése és elismertetése. Ezt a sokszínűséget segítene megismerni és megértetni az értelmezések sokszínűségének a megmutatása. Például a levelezések sokszínűségének, a vélemények sokszínűségének, a reagálások sokszínűségének a megmutatása.

 

------------------

 

Egy regényről, ami tulajdonképpen három

 

Bevezetés

 

   Alcímek, ennek az írásnak a lehetséges alcímei: Ismétli önmagát? Párhuzamos történetek. A beteljesült jóslat. (Ez utóbbi átvétel. Ezzel a címmel írt utószót a regényhez Nemeskürty István, az egybekötött 1993-as kiadáshoz.) Mert a regény – a három részes történet - ekkor, azaz 1993-ban egybekötve jelent meg.

   Rántsuk le a leplet. Előbb az eredetről, arról, hogyan került a látóterembe (ez nem terem) a mű. Két szálon jött be, egyidőben, s ez szép egybeesés. Egyrészt Lipp Tamás említette, mert korábban írt is róla. (http://lipptamas.hu/megszamlaltattal/)          Másrészt Horváth Tamás említette, akinek a polcán voltak a kötetek, de csak mostanában olvasta el azokat. Erről a mai olvasatról tán neki is lennének gondolatai.

 

Aztán magáról a műről. Illetve előbb a szerzőről. A bonchidai főúrról, annyit, hogy a róla elnevezett díjnak Cs.Szabó Mária is birtokosa. A többit nézze meg az olvasó maga. A mű pedig trilógia. Három részben jelent meg, háromévenként, 1934-ben, 37-ben és 40-ben. Tíz év eseményeit öleli fel, 1904 és 1914 között. A részcímek:    Megszámláltattál …  És híjával találtattál ….. Darabokra szaggattatol.

 

   Ezzel már bele is mentünk a számmisztikába. Mert eredetileg tehát három kötetben jelent meg, háromévenként. Az egyes kötetek terjedelme csökkenő tendenciájú. Az 1993-ban, egybekötött kiadásban ez 368 -234 – 186 oldal. Az egybekötött mű címe: Erdélyi történet. Az egyes kötetek címe összesen hat szóból áll. S az írás és a történés viszonyában is ott a hármasság. A történet 1904-ben indul, s 1914-ben ér véget. Pontosan harminc évvel később jelent meg az első kötet. A történet időrendje folyamatos. Az utolsó oldalakon az első világháborúba indulnak a szereplők. A harmadik kötet megjelenési idején már egy éve folyt a második világháború, s még egy évnek kellett eltelni a magyarok hadba lépéséig. A hármasság a szereplők számában is megmutatkozik. Három főszereplője van a regénytrilógiának, bár közöttük van különbség. Az abszolút főszereplőhöz két – érzelmileg is hozzá kötődő – hozzá közel álló személy a másik két főszereplő.

   Értelmezzük előbb a fentebb felajánlott alcímeket. Ami ismételheti önmagát, az természetesen a történelem. Majd a továbbiakban, az idézetekben ez ki fog világlani. A másik alcím utal egy ismert regényre. Itt nálunk a párhuzamosság, azaz a divergencia a két férfi szereplő sorsában fog megmutatkozni. S hogy a jóslat beteljesül-e újra, azt a jövő dönti majd el.

 

Tárgyalás

 

   A regény történetét, sztoriját nincs értelme részletezni, hiszen ez csak az elolvasással ismerhető meg igazán. Ezért tehát inkább az aktualitások, a lehetséges áthallások kerültek a figyelmünk fókuszába. Ez pedig vázlatosan, olvasónaplószerűen mutatható meg. Ez fog következni először a továbbiakban, sok idézettel tarkítva. Az idézetek az 1993-as, egybekötött kiadáshoz igazodnak.

 

Megmérettettél

 

110. Janus-arcú érvelés

116 Azbej mutyizik

117. „Az a féktelen agitáció, amely Budapestről széjjeláradt, az országban mindenkit megragadott.”
118. (Az ellenzéki koalícióról) „Talán még bosszút állnak azokon a tisztességes embereken, akik az eddigi rendszert szolgálták.”
119. „Oktalan gyűlölség, amelyet mesterséggel szítanak.” – mondta Timisoan. „Nem az igazi magyarok, hanem mindenféle idegenfajta ember, Rákosi Jenő és társai, akik nagyrészt zsidók. Rákosit nagyon gyűlölte. Ki az a Rákosi? Mondta alig visszafojtott dühvel. –Egy szepességi német.   …. Kremsernek hívták, ötven krajcárért vett magyar nevet. (Mégsem 300 000 euro – P.I megjegyzése.)

 

Egy nagyon jó, jellegzetes szereplő Cseresnyés. Hol nagyon jó kamu-kortesvezér, hol képviselő-ellenjelölt, hol a darabont-kormány által kinevezett főispán. És persze a nép a 293-294. oldalon, amelyik agyonverni ment ki a vasútra, s végül a vállaikon viszik be Kolozsvárra. Mert demagóg.

 

És híjával találtattál

 

380. „Minthogy pedig az Ausztriával való viszonyunkon nem tudunk változtatni, csupa formulákba fogják öltöztetni a tehetetlenségünket. Így lesz a bank, a vámterület, a „””kvóták”””” dolgában. Az osztrák (EU – PI.) pedig okos. A mi önállósági formuláinkat meg fogja fizettetni csengő pénzzel, mi pedig megadjuk ….”
381. „Rendkívül káros, ha a kormányzati intézkedések nem az állami hasznosság szempontjából, hanem túlzott nacionalizmusból születnek meg.”
382. A generációkon átnyúló főúri politizálás profi jellegéről.
383. „Háborús okot a Balkánon bármikor lehet produkálni.”.
384. „A koalíciós uralom idején új politikai fogalom született: a folyosó. … A képviselőházban ellenzék úgyszólván nincs, az a húsz-egynéhány nemzetiségi és az a pár szocialista nem számít, hiszen a’priori ellenségnek tekintik őket, s erejük semmi.”

 

Darabokra szaggattatol

 

657. „Alig észlelte valaki (1910-ben –PI.), mennyire más most az ország hangulata. Akkor, 1905-ben, az a sok hangzatos szólam, amivel a választásokon az ellenzéki koalíció győzött - önálló hadsereg, önálló vámterület – ez mind – úgy hitték az emberek – a megvalósulás küszöbén álló javak, amit csak a ’gonosz kamarilla’ akadályoz ideig-óráig, de azonnal beköszönt az aranykor, mihelyt a koalíció vezérei hatalomra jutnak.”
658. Bánffy egyszer beleírta magát a szövegbe.

Abádyék Dénestornyán: a mintaszerű földesúri család, akit becsül az összes alárendeltje. A belékódolt hűség mián is, s a valós gondoskodás okán is.

 

Általánosabban

 

   Mondjunk-e valamit a regénytrilógia műelemzése tárgykörében? Téma és szerkezet, eseménytörténet és jellemek, stílus … stb. Annyit talán, hogy – megelőzve, de nem történeti idejében, a Móricz-trilógiát – hiteles tablót fest a múlt század elejének erdélyi viszonyairól is (úri és szegény világ, megosztottság, mutyik és csalások sorozata, egy jóra törekvő főnemes magányossága), és az akkori parlamenti csatározásokról is. Sajátos bemutatásban Tisza Istvánról. Továbbá az akkori úri világról, annak sokszínűségéről, megosztottságáról, fényűző életéről. Vadászatokról, bálokról, ebédekről-vacsorákról. Magánéleti titkokról, zsákutcákról, várakozásokról és csalódásokról. A szegények kiszolgáltatottságáról, a középrétegekben élő hivatalnokok korruptságáról, csalásairól. S a regény végén arról az érthetetlen eufóriáról, ami a mozgósítást, az első világháborúba való belépést követte. Eszünkbe juthat a Fonográf egyik dala, aminek az 1911-ben volt a címe. Egyik részlete: „Arról, hogy mi lesz majd három év múlva, senki de senki nem énekelt.” 1914-ben se énekelt senki arról, hogy mi lesz majd 4-6 év múlva. Nem is látta senki? S miről énekelnek ma, 2016-ban?

 

Lehetne még értekezni a társadalmi tablóról, a főúri vadászatokról ebédekről-vacsorákról-bálokról, a szegények kihasználásról, jogfosztásáról, a magánéleti titkokról és tragédiákról, az írói ábrázolás kettősségétől, azaz a romantika és a realizmus együttéléséről a jellemekben és cselekményfonásban, az erélyi táj szerető ábrázolásáról, ezeket azonban a tájékozott olvasó maga is felfedezi.

 

Befejezés

 

   Ennek az ismertetésnek az írása előtt pár órával hazafele autózva a városban, - a szokásos péntek reggelen, az automatikus autórádión hallgatva a Kossuthon egy konzerv-interjút -, juthatott a recenzens eszébe, hogy mi is az echte, azaz a virtigli nihilizmus. Hát az, amikor nem vagyunk hajlandók a világ sokszínűségét látni, differenciálni, meglátni és megmutatni az eltéréseket, hanem egy széles mozdulattal egy ponyvára söprünk mindent. Ez esetben, s már nem először, hanem sorozatban, a migráncsokat. Ahogyan a regény végén mindenki a nacionális uszítás áldozataként lelkesen készült a frontra, a Balkán ellen, úgy itt is újra össze lett mosva az életét féltő menekült a megélhetési bevándorlóval. Egyiket se engedjük be. Egyiknek se segítünk. Egyiknek se vagyunk kíváncsiak az előéletére, az okaira. Ez az igazi nihilizmus. Amikor egybemosunk, mert nekünk nem jó, ha a világot a maga differenciáltságában nézzük. Hanem csak ha feketén-fehéren. Beledugjuk a fejünket a homokba, lemondunk az értelmezésről, az emberi méltóságon alapuló empátiáról, végső soron magáról a gondolkodásról. Vakon követjük az óriásplakátos szlogeneket. De hogy mi lesz majd három év múlva, arról senki, de senki nem énekel.

  

Polák István

 

U.i.: Tovább lehetne aktualizálni a Nemeskürty által írott utószó gondolatai nyomán. Tegye meg ezt az esetleges olvasó.

Ehhez idézem a Nemeskürty által idézett feljegyzést, amit Bánffy a háború után írt, s a Ráday-könyvtárban található kéziratban:

   „Regénytrilógiámat belső parancsból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni azokat a bűnöket, amik odavezettek … Senki sem mondta: „”Ezen az úton többé ne járj!”” Senki sem hívta fel nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelni kell … Össze kell fogjon végre, igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább is sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekből és szónoklatokból, önámító bókokat és csillogó frázist … Mi minden bajt és hibát csakis magunkon kívül keresünk szemet hunyunk saját vétkeink fölött …A nemzeti program külsődleges maradt: a „nem, nem soha!” és a „mindent vissza!” … Senki sem látta meg, hogy az 1914 előtti vezető osztályt ábrázoló kritikám ugyanúgy érvényes a háború utáni vezetőkre is. A forradalom utáni vezetőréteg (1920-1945) ugyanazt a haláltáncot járta, amit elődei 1904 és 1914 között jártak. A nemzetiségi problémával pedig még kevésbé gondolt, mint elődje. Pedig úgy hiszem, hogy a nemzetiségi kérdés regényeimből elég plasztikusan domborodik ki. Veszélyes, ha a magyar közvélemény tovább tetszeleg soviniszta jelszavakban …”

 --------------------------------------------------------------------------------------

Nemescsó a magyar oktatás történetében

 

1. Bevezetés, kicsit messziről indulva

 

   Elsőként arról, hogy miért is készült ez az írás. Elsősorban azért, mert nemrég elkészült egy témadokumentáció, egy példányban, s ez a szombathelyi Berzsenyi Dániel könyvtárban található. Témája szülőfalum, Nemescsó története, abból is a jelenleg ismert információk összefoglalása, 310 oldalon, benne egy 381 tételes bibliográfiával. Ehhez kapcsolódik egy 500 oldal feletti szöveggyűjtemény, amelyben az eddig ismert cikkek találhatók meg teljes terjedelemben, s az önálló köteteknek is a falura vonatkozó részei, s egy 340 képből álló fotogyűjtemény.

A falu történetében jelentős szerepe volt (sajnos csak volt) az iskolának, az oktatásnak. Háromszáz évvel ezelőtt önálló alumneum (bentlakásos alsó középiskola) működött a községben, amelynek tanítói és lelkészei tudós férfiak voltak. Külföldön tanultak, s az oktatás mellett vallásos művek fordításával és tankönyvírással is foglalkoztak. Késői utóduk, Bánó Ádám is gyarapította írásaival a vallásos és az iskolai irodalmat a múlt század első kétharmadában, s több cikke jelent meg a község életéről is. Ezek a források a falutörténeti témadokumentáció bibliográfiájában megtalálható, a 381 tételes irodalomjegyzéken belül az iskolához és az oktatáshoz köthető 71 tételben. S mivel ez a témadokumentáció még elég friss, s talán később sem fog nagyobb ismertségre vergődi, ezt a közlési fórumot is felhasználom a népszerűsítésére. Nem adom meg a bibliográfia ide tartozó 71 tételének adatait, ezek elérhetők egy másik honlapon, a www.nemescsomultjabol.freewb.hu-n, s a témadokumentációs cd-ről se veszem át az összes bekezdést-fejezetet, ami a címünkhöz tartozik. Ehelyett készül ez a tömörítvény.

 

   A bevezetés másik részében kísérletet teszek arra, hogy témámat valahogy aktualizáljam, a mai kor problémáihoz kapcsoljam, s egyúttal valamennyire megfeleljek ennek a honlapnak, azaz egy évfolyamról szóló honlapnak. Egy másik cd-re kell most utalnom, aminek az egyik résztémájában, a NK-képzéshez kötődő könyvekről szóló ismertetésben, annak mellékletében vázlatosan felidéztem a népművelés fogalmának, elnevezésének a változását. Mert ahogyan a népművelésből előbb közművelődés lett, majd andragógia, s a népművelőből művelődésszervező, úgy a pedagógia (köznevelés) is átalakulhatott (volna) közneveléssé, ahogyan ezt a nevében mutatja is a róla szóló legutóbbi törvény. S a pedagógust, a tanítót és tanárt is lehetne akár köznevelőnek nevezni. Sőt, maga a köznevelés is tágabban lenne értelmezhető. Ahogyan a közművelődés már nem viseli magán az ötvenes-hatvanas évek egyoldalú szemléletét (nevelni, művelni kell a népet), azaz belefér az önművelés és egymás interperszonális művelése is, s ez megmutatkozik az igei eredet átalakulásán, azon, hogy cselekvőből visszahatóvá vált. Ha még ezt is érvényesítenénk a másik szón, akkor az már köznevelődésként hangzana.

   A továbbiakban azon lehetne elgondolkodni, hogy mi a viszony a nevelés és az oktatás között. Ki nevel (növel) és kit. Hiszen ha a nevelést-oktatást pl. a művelődés valamilyen részhalmazának tekintjük, akkor itt is érdemes figyelemmel lenni az önszabályozás, az öntevékenység lehetőségére. Tehát ki nevel kit és ki hol nevel? A családban, az iskolában, a szűkebb lés tágabb nyilvánosságban (baráti és kortárs-csoportokban, közmédiában stb.). Egyirányúan nevel-e vagy kölcsönhatásban? Neveli-e a diákja a tanítóját-tanárát? (Ez költői kérdés, mert a válaszom az igen, még akkor is, ha nem vesszük észre vagy letagadjuk.) Neveli-e a választó az általa választott képviselőt, vagy vezetőt bármilyen szinten (iskolai, munkahelyi, települési és országos méretben). S hogyan tesszük ezt, hogyan teszik ezt velünk. Oktatással nevelünk-e vagy neveléssel oktatunk. Ez talán örök kérdés, a tyúk vagy a tojás kérdése. Jó szóval oktasd. Ok? (Oktat, okít?) Okos? Nevel? Kinevel, felnevel, megnevel? Átnevel? Felnőttoktatás vagy felnőttnevelés? Óriásplakátok? Testnevelés?

   Az egyik nagy háromság a test, a szellem és a lélek hármas egysége. Az ember mint a fizikai, az értelmi és az érzelmi összetevők nagy egésze. Az iskolában a testi (fizikai) nevelés, az értelmi nevelés (vagyis oktatás) és az érzelmi nevelés (erkölcsi, hazafias, vallásos, világnézeti stb.). Itt a szellemé az oktatás, az észre hatás, a tudás átadása, az ok-okozati viszonyokkal, a miért-ekre adott válaszokkal, vagyis az ismeretekkel. A lélekben, az érzelmi oldalon az erkölcsi, viselkedési, viszonyulási jellemzők érvényesülnek, vagyis fejleszthetők-fejlesztendők. Viszonyulás a valósághoz és a képzelethez. A látható és nem látható világhoz. A természethez. Az embertársainkhoz, szűkebb és tágabb környezetünkhöz. A múlt-jelen-jövőhöz. A problémákhoz.

De az érzelmeknek (s ezen keresztül a viselkedésnek, a cselekvésnek, azaz a tetteinknek) nem az értelem, nem a tudás az aranyfedezete? Tudás nélkül milyen a lélek? Idomított. Persze, az is igaz, hogy az idomított lélek kiszámíthatóbb, megbízhatóbb, mint az, ami mögött a tudásnak, a gondolkodásnak van prioritása. S az is igaz, hogy szív nélkül, lélek nélkül, érzelem nélkül a ráció sem ér semmit. A ráció egyik lehetséges végpontja pl. Auschwitz.

S itt talán már felsejlik, hogy szerintem mi is a viszony a nevelés és az oktatás között. Mellérendelő, vagyis nem lehet közöttük semmilyen alá- vagy fölérendeltség, egyik irányban sem. Egyenrangú és egyenjogú társak. Mint a jin és jang. Még csak azt se szeretném tippelgetni, hogy melyik a fehér és melyik a fekete. HA muszáj lenne, akkor a lélek bugyrait láttatnám a sötétebb színnel. Gonoszság mögött, szándékos rosszakarat mögött szerintem inkább a torzult lélek rejtőzik, semmint a torzult elme. Angyali lélekkel nem akarhatunk rosszat senkinek , semmilyen szinten, hiába vagyunk jártasak bármilyen szinten is a gonoszság tudományában. A háborúk, a népirtások a gyűlölet (s tágabb értelemben véve az idegenellenesség is, pl. „Megállj, megállj, kutya Szerbia …”) elsősorban érzelmi alapúak.

 

2. Szülőfalum, Nemescsó és a magyar oktatástörténet, azaz az iskoláról és pedagógusokról az évszázadok sodrában

 

   Az iskolák és a pedagógusok elválaszthatatlanok egymástól. Mégis érdemes két részre bontani ezt a főrészt. Hiszen az idők kezdetén, vagyis ameddig módunk van visszamenni az időben, azaz a 17. század közepéig, az iskola volt a meghatározóbb. Elsősorban a földesurai nyomán korán protestánssá, evangélikussá váló Nemescsón. Az iskolaalapításban jelentős szerepük volt országosan is az evangélikus és református gyülekezeteknek, s ez még jellemzőbb a szülőfalumra. Szerencséje volt a szerencsétlenségben, hogy 1781-től, száz évig a Vas vármegyei két artikuláris hely egyike lehetett. Nemesdömölk (a mai Celldömölk) mellett csak itt lehetett intézményesen, azaz közösségi keretek között szabadon gyakorolni a vallást, keresztelni, esketni, istentiszteleteket tartani. Mindezt Nemescsón három nyelven, hiszen a kőszegiek is kénytelenek voltak hét kilométerrel lejjebb menni, délről pedig a vendek (szlovének) jártak nagyobb ünnepeken Csóban. Ebben az időben három templom is volt a faluban, a két másik természetesen időlegesen, fából készítve. S ennek a száz évnek a derekán lett jelentős a falu iskolája is.

 

   Az alumneumról egyrészt több írás jelent már meg különböző helyeken, másrészt egy éve már hozzáférhetőek azok a kézírásos dokumentumok (agendák, anyakönyvek, a híres Matricula), amik az iskola létének és működésének dokumentumai. A hungaricana.hu nevű honlapon a falu nevének beírására ezek jelennek meg először.

 

a.Az iskolákról

  

Nemescsó történelmi múltjának egyik értéke az oktatás. Sajnálatos, hogy ez az érték a jelen években passzivitásra van kényszerülve. Konkrétan: nincs annyi helyben tanulni akaró kisiskolás, akiknek ésszerű lenne alsó tagozatos iskolát működtetni. Erről más helyen bővebben is van szó. (Ismerve az általános vélekedést az osztatlan vagy részben osztott kisiskolák elavultságáról szemben a városi vagy körzeti nagyobb iskolákkal, nem látszik remény a helybeni oktatás visszaállításra.)

   A község iskolájának 1701 óta van írásos nyoma. Kutatási feladat lehet a még korábbi időszak. Az iskola 1701 és 1949 között, az államosításig, az evangélikus gyülekezet keretében egyházi iskolaként működött. A településen, talán földesúri hatásra, mindig többségben voltak a protestánsok. Ezért aztán az iskolában együtt tanultak a katolikusokkal.

     A korábbi iskolaépület helye az a saroktelek, amelyen a 20. században a Horváth-család, a falu bognárja, Horváth Károly családja lakott-lakik.

A 18. századról

   Nemescsó iskolája nagy múlttal rendelkezik. Fontos megemlíteni, hogy az iskolaügy elindítói és művelői a papok voltak. A protestáns papok különösen, hisz a legfőbb cél az volt, hogy az egyszerű néppel az anyanyelvén ismertessék meg a bibliát. Ebből következik, hogy a cél érdekében megtanították a népet az írás-olvasás tudományára. Nagyon egyszerű kis iskolák voltak ezek, a legtöbb helyen a papok maguk tanítottak, vagy iskolázott ifjakat alkalmaztak. Ez a fajta oktatás az 1600-as években nem volt folyamatos, nem volt rendszeres. Ezt bizonyítja az 1698-ban írott krónika is: „Nints sem oskola sem oskola mester, hanem hol egyik, hol másik szokta az éneket kezdeni.”

   Ebben az időben volt lelkész Aáchs Mihály, aki énekes- és imádságos könyveket fordított és írt, s részt vállalt a kuruc harcokban is.

      Nemescsó artikuláris hely volt, az iskolai oktatás a kor átlagánál jóval magasabb szinten folyt, amelyben meghatározó szerepe volt Fábri Mihálynak és Sartorius Szabó Jánosnak. Az iskola egyszerű, szegényes volt, mint minden lakóház. A tanító egyik szobája nappal iskola, éjjel szállás. A helyzet 1762-ben javult, amikor a gyülekezet megvette Potyondi Ádám Nemzetes uram szűk udvarú házát, s ide helyezték a kis iskolát. (Ma is ebben az udvarban van a használaton kívüli, két tantermes iskola.) Az artikuláris korszak elmúltával ez is egy kis iskola maradt,. melyről az 1784. évi jegyzőkönyv 19. lapján az alábbiakat találjuk bejegyezve: „Azután itt a kisoskola. Az a fundus a templomon alul mészárszékké és Mészáros lakóhelyévé és Kortsmává fordíttatott és csak egy oskola lett a templomon felül, melyet az evangélikus Convent vett és szerzett maga költségén és így csak az evangélikus keresztyéneké.”

Sartorius Szabó Jánosnak  kilenc könyve jelent meg, de Fábri Gergely, Bakos Mihály, Szakonyi józsef és Stefán Küzmic is jelentettek meg vallásos és pedagógiai tartalmú műveket.

A 19. századról

   Az 1800-as évek közepétől nagy súlyt helyeztek községünkben a helyi oktatásra. Erről tanúskodik az 1844. jún.2-án készült jegyzőkönyv is, amely az iskoláztatásról hozott jelentős határozatot tartalmazza:

„a, Gyülekezetünkben lévő szülék tartoznak az ő gyermekeiket, mihelyest azok hat évesek az oskolába be járatni az ő 12 éves korukig. A béküldő, úgy mint be nem küldő szülék egyaránt köteleztetvén a tanítói szokott díjat ez idő alatt évenként megfizetni, kivévén azokat, akik elegendő okkal bé tudnák győzni az ő fizetésre való tehetetlenségüket.

   b, határozat lőn, hogy ennek utána az oskolai rendes tanítás September 1-sőjén megnyitandó és Április végével vizsgálat tartandó, lévén ezen időközben minden szülék az ő gyermekeiket rendesen beküldeni az iskolába. A tanítónak pedig kötelessége leend ezen fellyül egész esztendőben minden hosszas félbe szakasztás nélkül a meghatározott esztendei folyamaton kívül is tanítani az iskolába bejárni kívánó gyermekeket.”

   Szigorúan vették az itt leírtakat. Volt rá példa, hogy megbüntettek egy szülőt, mert nem küldte el a gyermekét a vizsgára, és könyörtelenül be is hajtották a büntetést. A fentiekből látszik, hogy a régmúlt időktől fogva nagy súlyt helyeztek a művelődésre, a falubeliek között nem is akadt analfabéta. A népszámlálások alkalmával talált néhány írástudatlan mind más vidékről került ide.

   1701-től az iskola államosításáig, 1950-ig 32 tanító működött a községben. Volt, aki csak egy évig, de volt aki 41 évig tanított. Két tanítót találunk, akik négy évtizedig okították a falu gyermekeit. Egyikük, Kováts István az 1800-as évek elején, másikuk, Bánó Ádám száz évvel később.

   Kováts István acsádi születésű. Tanítói pályafutását Szilsárkányban kezdte. 1797 végén választották meg nemescsói tanítónak. 1798. január 11-én este érkezett meg, az érte küldött delegációval, amelytől a korabeli krónika így számol be: „ … Még 7-ik januárban elindultak érte Rábaközbe Szill-Sárkányba Tek. Weörös István urunk szekere és kocsissa, Nemes Horvát György, N. Bozzai György, N. Zex István és N. Zex Ferenc uramék (szekerenként 4 Ft fuvar) de a nagy hó és hóförgeteg miatt igen nehezen ögetvén, 5-ik napra érkezettek meg….” A beiktatási ceremónia után azonnal munkába állt. Az akkori lelkésszel, Tatai Pállal nagyon jó viszonyba került. E barátság következmény az lett, hogy mikor a lelkészt Felpécre küldték, a tíz éve itt működő tanítót is magával vitte. Kováts ott tanítóként és a falu jegyzőjeként dolgozott. Nehezebb dolga volt, mivel ott több gyerek járt iskolába, és hajnaltól késő estig munkával töltötte az idejét. Hat évi felpéci tanítóskodás után újra hívták, visszahívták.

   Valószínű azért jött vissza, mert ott nehezebb dolga volt; a sok tanuló, a kántori, a falu jegyzőségi elfoglaltsága nagyon leterhelte. Visszatérte után visszavonulásáig a nemescsói iskolában végezte becsülettel a tanítói feladatot.

   50 évi munka után leköszönő levelében az alábbiakat fogalmazta meg:

   „Tekintetes Nemes Convent!

   Mivel utána ezen tisztelt Nemes Gyülekezetben 41, egész mesteri hivatalomban pedig 50 esztendőig szolgáltam, mind az ország, mind pedig a hivatal béli teher miatt testemben, lelkemben elgyengülvén, s a hivatalnak, úgy mint ennek fontossága s az érdemes gyülekezet is óhajtaná, meg nem felelhetnék, arra határoztam magamat, hogy hátra lévő kevés napjaimat nyugalommal, rokonaimnak társaságában töltsem el. Mihez képest, amidőn tapasztalt szívességüket, kinek-kinek az érdemes gyülekezet tagjai közül, ezennel alázatosan megköszönöm s magamat továbbra is kegyes pártfogásokba ajánlom. Tellyes tisztelettel maradok a Tekintetes Nemes Conventnek alázatos szolgája. Kováts István kiszolgált oskola tanító Nemes-Csóban július hóban 28-án 1844 eszt.”

   A Convent a lemondást elfogadta, és több évtizeden keresztül végzett példás munkája elismeréseként élete végéig év 100 fr. „nyugpénzt” állapított meg. Ez a nemes gesztus a maga nemében példátlan volt, ugyanis a kiszolgált tanítók nem kaptak nyugdíjat, ezért ez ritka szép példája volt az öreg tanító megbecsülésének.

A 20. századi iskoláról

Az 1900-as évek elején még a templom másik oldalán, a tanítói lakás végében volt a tanterem. 1928-ban ebben az udvarban önálló épületbe került, és itt egytantermes iskolaként működött 1958-ig. Ekkor ugyanis egy évig – már a következő évi tanterembővülésre készülve és az alsó tagozatot két részre bontva – a 2. és 4. osztályosok a tanácsháza épületében tanultak. Az 1959-ben elkészült második tanterem pedig lehetővé tette a két osztályt együtt tartó, részben osztott rendszerű képzést.

   De térjünk vissza a 20. század elejéhez.. Ekkor, a 6 osztályos elemi iskolai képzés egy tanteremben valósult meg, délelőtti-délutáni formában. A 4. osztály után az értelmesebbek és a tehetősebb családhoz tartozók kiválhattak, a két közeli város polgári iskoláiban vagy gimnáziumaiban tanulhattak tovább. Névsoruk összegyűjtendő. A következő fok a 6. osztályban volt. Innen vagy valamilyen szakma tanulására volt lehetőség ipariskolában, vagy az otthonmaradtaknak tovább is járniuk kellett az elemi iskolába, heti egy-két napon. Ezt a szakaszt nevezték a „három ismétlő”-nek. Tehát a gyerekeknek még 15 éves korukig iskolába kellett járniuk, igaz, évről-évre egyre rövidülő időben. (Ez is felderítendő.)

   A nemescsói elemi iskolában együtt ült a masszív, vastag fenyődeszkákból ácsolt padokban -, amelyek vagy két vagy négy személyesek voltak, de elfért bennük három illetve öt gyerek is – az összes iskolás. Vagyis az elsőstől a „kilencedikesig” mindegyik korosztály. Mai szóhasználattal nagy kihívás lehetett ez a helyzet a mindenkori tanítónak. Aki a 20. század elején negyven éven át   Bánó Ádám kántortanító volt.

   Bánó Ádám negyven éven át egyedül tanította az írás-olvasás és a számolás tudományára a település gyermekeit. (A gyermekeket, majd a gyermekek gyermekeit, s biztosan előfordult az is, hogy a gyermekek gyermekeinek a gyermekeit, vagyis unokát.) 1883 szeptember 30-án született Somlószőlősön. A tanítói képesítést 1899-1902 között szerezte Sopronban. 1902 január 1-től 1905 októberéig Felpécen tanította az I-III. osztályt, szerdán és szombaton délután.. 80 gyerek járt ide, és kb. 70 körül volt az ismétlősök száma.   (Az Életem, utam … c írásában ez úgy szerepel, hogy 80-an voltak az együtt tanított I-II. osztályban, és 70-en a hetente két délután, szerdán és szombaton járó ismétlősök.)   Felpécről 1905. november 1-jén került Nemescsóba, ahol tanítói és kántori szolgálatot kellett ellátnia. Önéletrajzában így emlékezik: „Amikor idejöttem, egyik üres szobában már várt a beszedett gabona, az udvaron a tűzifa, a megtermett kis gyümölcs, amit féltő gonddal tett el számomra a szigorúan puritán Bakó néni. Egy szobát elláttam bútorral, huszonkét éves voltam, szerény, de biztos fizetést kaptam. A nősüléssel még két évig, a nagykorúságig várni kellett, pedig a menyasszonyt minden nap láttam már a szomszédos papudvaron. 1907-ben eljött az esküvő ideje is. Ezután lett két, igen egyszerűen bebútorozott szobánk, meg konyhánk. A megélhetésünk megvolt. Kineveztek állami anyakönyvvezető helyettesnek is, azzal járt évi 120 korona fizetés, ami nagy érték volt akkor, megfelelt 10 mázsa búza árának. Három fiunk született, Feri 1908-ban, Laci 1911-ben, István 1917-ben….”

   A tanítás mostoha körülmények kötött folyt, egészségtelen tantermek (?), rossz padok. Néhány év alatt sikerült kicserélni a padokat, szemléltető eszközöket szereztek, készítettek. 1914 nyarán behívták katonának. Bevonulása után a tanítást apósa, Éder József lelkész kezdte meg, aki ekkor már 60 esztendős volt. A gyerekek Pusztacsóba, a községi iskolába jártak át. A következő tanévre Mezőberényből jött egy tanító, szintén csak egy évre. Újra helyettesről kellett gondoskodni, ekkor egy tanítónő került ide az Alföldről.

   Az 1920-as évekre az ősi iskola teljesen elavult. Zsúpfedele több helyen beázott, a deszkamennyezetét elrágta a szú, kicsiny ablakán befútt a szél. A gyülekezet a saját erejéből nem tudta felújítani, ezért állami segítséghez folyamodtak. Lejött a minisztériumból egy tanácsot, aki megszemlélte az iskolát és kijelentette: „ … ennek az iskolának az átalakítására egy fillért nem ad a minisztérium, helyette kap az egyház 10000 pengőt, ebből építsenek egy új iskolát.”

   1928-ban felépült az új iskola, nagy, világos tanteremmel, irodával és előszobával.

Sikerült annyi pénzt megtakarítani, hogy a régi iskolára (ami így a tanító-lakás része lehetett) is új tetőt húztak. Az új iskolában eltöltött első télről így számol be Bánó Ádám: „… Sokáig emlékezetes marad számunkra az új iskolában eltöltött első tél. Rettenetesen hideg, mínusz 30 fokos volt a január. A terem még nedves, gőzös, a vaskályha kicsi, bizony, majd megfagytunk. Ebben az időszakban emelkedett a tanulók létszáma, a hat osztályba 76 gyerek járt. Az elsősök 25-en voltak, amíg ez a nagy létszámú csoport ki nem maradt, mindig 70 körül voltunk.”

 

 

A 30-as évek vége felé bevezették a nyolc osztályos általános iskolai képzést, még nehezebbek lettek a körülmények. Egy terembe járt a hatéves elsős és a 13-14 éves kamasz. Közben hazánk is belesodródott a 2. világháborúba. Az iskola helyzete nagyon rossz lett. A nyilas kormány ide, a nyugati végekre költözött. Az új tanterembe a Honvédelmi Minisztérium egy részlege, a mozgósítási osztály került. Megint a régi tanteremben folyt a tanítás. Áldatlan állapotok voltak. Bánó Ádám Éveim, utam c. cikkében így emlékszik: „… Nehéz idők voltak ezek, belefáradtam a sok izgalomba és a nehéz körülmények között végzett munkába. Vártam a nyugdíjazást.”

   1945 novemberében nyugdíjazását kérte. Hosszú nyugdíjas éveiben is tevékenyen részt vett a falu közéletében. 1968-ban megkapta a Munka Érdemrend bronz fokozatát.

Örökmozgó, tevékeny ember lévén, nyugdíjas éveiben kertészkedett, méhészkedett, melegházat létesített, gyümölcsöt és primőröket termelt, amiket, pl. fejes salátát a helybéliek is vásárolták tőle, s nem csupán jóságból. Elmúlt már nyolcvan éves, amikor még mindig kerékpározott Szombathelyig, illetve Kámonig, ahol István fia volt az arborétum igazgatója. De őt is igazgató úrnak szólították a falu felnőttei, akiket korábban ő tanított. 1974-ben, 91 éves korában halt meg. Holttestét az ev. templomban ravatalozták fel, és nagy részvét mellett a nemescsói temetőben helyezték örök nyugalomba.

   Dr. Kiss Gyula, a Szombathelyi Tanárképző Főiskola tanára (akinek apja Bánó Ádám iskolatársa és barátja volt) így emlékezett meg róla a Jelentkezünk c. folyóiratban: „…Nemescsóban, második állomáshelyén negyven évig tanított, mind a 6 osztályt egymaga, nemegyszer 70-75 gyereket. 1945-ben töltötte be a nyugdíjas kort. A felszabadulás előtt iskolába jártak között mindössze egyetlen nemescsói akad, a legöregebb, aki nem járt ’a keze alá’. Nemzedékeknek volt igazgató bácsija. …

A hűség ezer szálával ragaszkodott a falujához. Maga is tiszteletet érdemlő történelem, matuzsálemi koráig őrizte, tanulmányozta és publikálta a nemescsói artikuláris gyülekezetet és sokévszázados iskolája sárguló iratait. A csói szülött Péterfi Sándor emlékezete fenntartásának sem akadt önzetlenebb propagátora, mint ő. Ám tudta azt is, a történelem folyamat, a históriát – a múlt tanulságai ismeretében – a m(ag)ában, a jelenben csinálni, folytatni kell. Történelemcsináló ember maradt a halálos ágyáig azzal a magától értetődő közéletiséggel, ahogy azt aktív tanító korában megszokta.”

   Az ősi iskola helyett ugyan korszerűbbet építettek 1928-ban, de továbbra is egy tanteremben folyt a tanítás, együtt tartva az akkor már nyolc osztályt. 1947-ben alakult át az addig egy csoportos iskola, az alsó és a felső tagozat szétválasztásával. Ezt azonban csak a két műszakos oktatási renddel lehetett megvalósítani.

   Talán az államosítás előtti utolsó tanévben, 1949-ben tanított az iskolában Szalay László, aki később a Szombathelyi Tanítóképző Intézet tanára, majd igazgatója lett. S e hivatalában volt legfőbb szervezője, alapítója a népművelés-könyvtár szaknak, majd 1972-től az átalakuló intézménynek, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolának lett alapító főigazgatója. (Az intézmény ma a Nyugat-Magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Karaként működik.) A kislexikonban a róla szóló részben egy idézet található egy vele készült interjúból a nemescsói meghallgatásáról és a ténykedéséről.

   1958-ig két nevelő dolgozott a községben. Az egyik (Éder Zoltánné) az 1-4. osztályt, a másik az 5-8. osztályt tanította (gyakran változott a személyük), s a két csoport váltott műszakban, délelőtt-délután járt iskolába. 1958 és 1966 között pedig a két tantermes iskolában az öt főre bővült nevelői kar szolgálta nemcsak a nevelés-oktatást, hanem a község művelődését is.

   Sajátos tanév volt az 1958-59-es, mert ekkor, egy évig az addig összevont alsó tagozatot két részre bontották. A 2.és a 4. osztály a tanácsháza épületében tanult, a korábbi földhivatali helyiségben, ami ekkorra felszabadult. Erről az évről egy későbbi bekezdésben még szó lesz. Ekkor ugyanis már tervezték a második tantermet, aminek az átadása XXX-ban történt meg. Ettől kezdve 1966-ig két műszakban folyt a tanítás, tantermenként két osztállyal.

   1966-1972 között a felső tagozatosok Kőszegpatyra jártak, ekkor valósult meg ott a teljes bontás, évfolyamonként egy osztállyal.

   1972-ben Kőszegpatyon is megszűnt az oktatás, attól kezdve mindhárom faluból Kőszegre jártak a felső tagozatos gyerekek. Ekkortól a kőszegpatyi alsó tagozat a nemescsói iskolában tanult. Két csoportban működött az alsó tagozat, egészen 2010-ig, amikor teljesen megszűnt az általános. iskolai oktatás Nemescsón is. (Nehéz és sok vitát kiváltó döntés volt a kevés tanuló és a költségvetés szorításában. A megszűnésről olvasható írások a bibliográfia xx tételeiben.) Addig sem volt már önálló, a gyöngyösfalui Dr. Tolnay Sándor Általános Iskola tagiskolájaként működött. A vizesblokk a korábbi bejárati részhez toldva 1996-ban készült el.

   A három krónikás személyes emlékei a falu iskolájáról tulajdonképpen két szakaszt, két időszakot érintenek. Hiszen K.S. 1951-ben, P.I. 1955-ben, P.J. 1957-ben kezdte az első osztályt. Alsó tagozatos tanítójuk a falu szülötte, Éder Zoltánné, Lili néni volt. Személye, személyisége majdnem annyira meghatározta az iskola életét, az innen kikerülő gyerekek sorsát, mint elődjéé, Bánó Ádámé. Lili tanító néni szigorú és lelkiismeretes pedagógus volt. 1959-ig, a második tanterem elkészültéig tanította az alsósokat, egy év kivételével mind a négy osztályt együtt. (Személyisége és szerepe külön fejezetet érdemel.) Nem volt ez akkoriban ritkaság, az ország más kis falvaiban is így lehetett, ezért talán nem kell különösen részletezni, hogyan folyt a „munka”. Az óra elején, 1-2 percben, három osztály megkapta a maga önálló feladatát, vagyis „csendes órája” volt, mert az éppen soron lévő osztállyal foglalkozott a pedagógus az ő „hangos” órájukon. Később aztán az elnevezés „önálló” és „közvetlen” órára változott, de mi maradtunk az eredeti elnevezés mellett. Az óra végén pedig a tanító visszatért a másik három osztályhoz, ellenőrizte az elvégzett munkát. (Az ének, rajz és testnevelés órák természetesen közösek voltak. Énekelni ugye csak egyfélét lehetett, de a rajz és a testnevelés órákon azért az életkornak megfelelő külön feladatokat kaptunk.) Ez a metódus aztán érvényes maradt a későbbi időkre is, amikor már csak két osztály tanult együtt.

   Az 1958-59-es tanévben tehát már két részre bontották az alsó tagozatosokat. A második és a negyedik osztályosok a tanácsház épületébe kerültek. Volt itt ugyanis egy alig használt szoba, ami a földhivatal ügyeleti helyisége volt addig. Nélkülözhetővé vált, s így az egyik szövegalkotó (P.I.) is ide került negyedikesként. Tanítónk a Pusztacsóból elszármazott és Kőszegről lejáró Kálmán Gyula felesége volt, akit egy-két alkalommal, betegsége idején, a férje helyettesített. Nem emlékszem már, hogy hogyan jártak le nap mint nap. Nekünk, gyerekeknek természetesen újdonságot jelentett ez a helyzet, majd később hozzászokva már inkább a családias, békés hangulatát élveztük. A szünetekben a játékot a tanácsház kertjében, a tűzoltószertár előtti térségben.

   A krónikás ötödikes volt, amikor a második tantermet építették. Személyes érintettsége is van, bár nem kellemes. A tanterem födémje ugyanis ritka eljárással készült. Alulról bezsaluzták a vasbeton gerendákat, majd a gerendaközöket hézagosan kirakták lapjára fordított kisméretű téglákkal, a fugákat előbb vashálóval látták el, majd betonnal töltötték ki úgy, hogy néhány centiméteres réteget a tetejére is terítettek. Ezzel egy könnyített és alulról könnyen vakolható födém alakult ki. A téglákat érdekes technikával, egy fa lapátról a tetőre lódítva juttatták fel egyenként, s a fenn álló munkás ügyesen elkapta. A krónikás mint kőművesgyerek ezt érdeklődéssel figyelte. S mivel lent két munkás dolgozott, az egyik rakta, a másik lódította, a rakó munkás megkérdezte a fiút, akar-e segíteni. Persze, hogy akart, az egyik szünetben. Jött azonban Lili tanító néni, s talán biztonsági, talán elvi okokból helytelenítette ezt, és nemtetszését egy rutinos taslival fejezte ki.

   A második tanteremben 1959-ben kezdődött meg a tanítás.

   Ahogyan az a másik krónikás, K.S. történeti összefoglalójában is olvasható, a két tanterem lehetővé tette a pusztacsói felső tagozatosok idejárását. A két részre bontott felső tagozat egyúttal a tantárgyak valamilyen szakosodását is lehetővé tette. Éder Zoltánné ettől kezdve a felsőben tanított, leginkább természetismereti tárgyakat (földrajz, biológia, kémia) de talán egy ideig történelmet és magyart is. És természetesen ő lett az iskola igazgatója. (A folytatásban érdemes végigtekinteni a jelentősebb, vagyis a hosszabb időn át tanító pedagógusok névsorát. Hiszen többen voltak olyanok is, akik csak 1-2 évet töltöttek az iskola falai között.)

   Több éven át tanított magyart, éneket és rajzot a Bozsokról származó Sziklai Zsuzsa, később férje nevén Weigl Jánosné. Talán pályakezdőként érkezett a szombathelyi tanítóképzőből. A képzés átmeneti szakaszából, hiszen még a középfokú képzőben kezdte, Kőszegen, s menet közben helyezték át az iskolát Szombathelyre és tették felsőfokúvá. Az egyik krónikaírónak meg kell jegyezni, hogy a pedagógus személyisége és tanítása meghatározó lett a számára. A gimnáziumban nyelvtant nem kellett tanulnia, az olvasás és az irodalom iránti fogékonysága megmaradt és fokozódott, s ez a könyvtáros, majd a szintén magyart tanító pedagógus pályára vezette.

   Ugyancsak nagy hatású volt a fiatalokra a faluba 1962-ben visszaköltöző Avar Kálmán. A felső tagozatban matematikát, fizikát és testnevelést tanított. Szakmai szempontból jól előkészített terepre érkezett, hiszen az elődje, a Gyöngyösfaluból két évig idejáró Gulner Lászlóné is alapos, következetes és hatékony munkát végzett. A két pedagógus személyisége talán két végletet jelentett. Gulnerné zárt és szigorú, csak a tanításra koncentráló óráival szemben Avar Kálmán időnként hagyta magát elkalandoztatni. Érdekes, gyakran meseszerű kitérői, érzelmileg is megjelenített magyarázatai színessé tették az óráit. Kettőjük együttes hatása mutatkozik meg abban, hogy az egyik krónikaíró, humán végzettsége ellenére a mai napig jóban van a számokkal, a matematikával, s egy ideig még az építész pályára készült.

   A további részletek felidézése előtt érdemes általánosságban elmondani, hogy semmilyen hátrányt nem érezhettünk későbbi tanulmányainkban amiatt, hogy csak részben voltak osztottak az osztályok. A népesebb évfolyamok idején is „csak” 25-28 tanuló volt együtt, két osztályból. Mi - P.I.- pl. tízen voltunk a felső tagozatos években, hat nemescsói és négy pusztacsói . A felettünk és az alattunk lévő egy-egy osztályban 6-8 tanulóval többen voltak. A tanórák ekkor és itt is a már jelzett módon folytak, az óráink fele önálló óra volt. Ez egyrészt megkönnyítette, sőt legtöbbször helyettesítette az otthoni tanulást, önálló munkára nevelt, másrészt lehetőséget adott arra, hogy belehallgassunk a másik osztály munkájába. Ez nekem ötödikesként, hetedikesként újdonságot, érdekességet jelentett, mert mire a számonkérés lezajlott, addigra már én is végeztem a feladatommal, s figyelhettem a hatodikosok, nyolcadikosok új tananyagára. Gyakran előfordult az is, hogy ha valamit nem tudtak, én jelentkeztem. A „lefelé hallgatás” pedig az ismétlést, a tananyag felidézését, megerősítését eredményezte, hiszen a teljes felső tagozat idején mindent legalább kétszer hallottunk.

   Talán egyetlen hátránya volt a hatvanas években az iskolának, azok számára, akik gimnáziumban vagy az akkor még létező technikumban tanultak tovább, mégpedig az orosz nyelv hiánya. Igaz, erre a középiskolák fel voltak készülve, minden évfolyamon szerveztek egy kezdő oroszos osztályt. (Zárójeles megjegyzésem, hogy a későbbiekben, azaz 1990 után a teljes hátraarc, vagyis az, hogy az orosz nyelv még választható nyelvként sem maradt meg, tehát ez a fordulat egyúttal veszteség is volt. Hiszen a szláv nyelvek tengerében – ahol ugye Herder jóslata szerint ekkorra már rég el kellett volna tűnnie, fel kellett volna oldódnia a magyar nyelvnek – a szomszéd népekkel, szerbekkel, horvátokkal, szlovákokkal, ukránokkal sokkal jobban szót lehetett volna érteni. Mára már ez a hátrány sem érvényes, a fiatalok között az angol lett a közvetítő nyelv.) Történt azonban, hogy a faluból elszármazott pedagógus, Avar Kálmán 1961 őszén hazaköltözött, s attól kezdve matematikát, fizikát és testnevelést tanított a felső tagozat két csoportjában. Egyházasfaluból tértek haza, ahol szakos tanítás folyt. Leánya, Katalin már akkor, hatodikosként gimnáziumba készült, ezért magánszorgalomból folytatta az orosz nyelv tanulását. Sőt, a következő tanévben – talán, hogy önmagát doppingolja, talán azért, mert már akkor pedagógusnak készült, s talán azért is, mert   szeretett a gyerekközösségben forgolódni, - „fakultatív tantárgyként” meghirdette az orosz nyelvórákat, heti két alkalommal. Egy ideig ment is, de néhány fiú idétlenkedése miatt a dolog befuccsolt. Helyesebben fogalmazva átalakult. Voltunk ugyanis ketten nyolcadikosok Horváth Erzsivel (Katinak rokona is), akik sajnáltuk volna abbahagyni. S onnantól kezdve a tanév végéig hetente egyszer Avaréknál folytattuk. Természetesen nem tudtuk pótolni négy év kiesését, s így a beiratkozáskor nem is említettük ezt a szellemi kalandunkat, de nagy segítséget és előnyt jelentett az akkori gimnáziumi első osztályban, a többiekkel, a teljesen nulláról indulókkal szemben.

  

 

b.Tanítókról, tanárokról

(1701-1950)

Tanítók                                                                 Lelkészek

1701-1729 Fábri Mihály

1704 Szecskó Balázs, oskola mester

1704-1712 Hieritz Pál oskola m.               1714-1729 Kis Péter

1729-1732 Boros Mihály oskola m.           1729-1756 Sartorius Szabó János

1734-1743 Kiss Pál oskola m.                   1732- Horváth Ferenc (S.Sz.J. he-

1743-1746 Medveczki Tóbiás                                           lyettesítője?

                  Szalai János

                   Kolláth János

1742-1750 Vanotsai Szever Mihály prec.vend

1751-1755   Kuzmits Mihály prec. vend

1751           Szalai Mihály

1755-1762 Höllen János prec. vend                 1759-1766 Fábri Gergely

1755-1768 Sikos István rendes

1764-1769 Szita Péter prec.

1768-1779 Bakos Mihály diákiskola

1769-1777 Balasits János rendes                     1776-1786 Szakonyi József

1777-1783 Varga János rendes   ld. kislex.                    

1779-1783 Zubeck Dánisel prec vend

1783-1784 Smodits István prec.vend

1784-1786 Sikos István rendes                       1787-1808   Tatay Pál

1786-1788 Kiss Pál rendes

1788-1797 Tömböl Pál rendes

1798-1808 Kováts István                           1808-1847 Simonyi Hajas Károly

 

1814-1844 Kováts István

 

1847-1854 Zeberer Ágoston                         1847-1881 Mendelényi Sámuel

                     Bruck Henrik        

1859-1871 Zeberer Ágoston

1871-1892 Sherman József                               1882-1917   Éder József

1892-1898 Pálmai Ödön                                 1917-           Saródy Gyula

                     Klauzer?                                                           Gerencsér Miklós

 

1905-1945 Bánó Ádám                                     1933-1977 Baráth Pál

                                                                              

1949-1950 Szalay László

 

 1950-2011 ???

Elgondolkodtató a két névsor különbsége. Az egyik szembeötlő különbség, hogy a lelkészek sokkal hosszabb időt töltöttek el a községben, gyakran egy egész életet, de tíz évnél kevesebbet ritkán. A másik eltérés is értelmezhető, ugyanis a tanítók között több ponton is van időazonosság, ami az alumneum illetve a latin iskola létszámával és színvonalával magyarázható. 1783-tól már csak egy tanítóról tud a krónika, így valószínű, hogy ekkor szűnt meg a gimnázium. Felvetődik az a kérdés is, amire még nem találtunk választ, sőt a probléma megfogalmazását se, mármint arra, hogy a latin iskolával párhuzamosan működött-e helyi elemi iskola, illetve Tóth Sándor felveti, de csak a Szakonyi-féle beírókönyv 1776-1795 közötti idejében lehet közvetetten sejteni.

 

   A községnek négy olyan tanítója volt az elmúlt száz évben, akik egyúttal a faluból is származnak. Éder Zoltánné Kiss Ilona, Avar Kálmán, Kiss Károly és Berta Géza. Az iskola többi tanítója és tanára hosszabb-rövidebb ideig vagy a faluban lakva, vagy a környékről oda járva végezte a munkáját. A sorban utolsók, egy házaspár, ma is a faluban élnek, házat építettek, de öt év óta már máshova kénytelenek eljárni tanítani.

 

S ha visszatekintünk az időben, akkor rajtuk kívül még közel húsz nevet tudunk összegyűjteni az utóbbi 150 évből, Péterfy Sándorral kezdve, s a mai fiatalabbak között abbahagyva. Ők azok, akik szintén pedagógusok lettek, de elkerültek a szülőfaluból, ott nem dolgoztak. Leghíresebb persze Péterfy, aki életművért megérdemelten kapta a magyar tanítók atyja elnevezést. Másik nevesebb személy Bakó József, aki előbb cipész volt, később író, költő lett, s viszonylag idősen végezte el a soproni tanítóképzőt. Tanított is egy évtizedig Somogyban és Békésben, mielőtt könyvtáros lett volna. Gyermek- és ifjúkoráról írta a Feljebb a kaptafánál c. önéletrajzi regényét, ami az 1900-as évek elejének hiteles falukrónikája is lehet. Azt gondolom tehát, hogy a gazdag oktatási múlt nem múlt el nyomtalanul. S talán van remény arra is, hogy a jelenleg üresen álló (raktárnak és ideiglenes helytörténeti anyaggyűjtő helynek használt) két tanterem falai között valamikor újra gyerekek fognak tanulódni és nevelődni.

 

   Még ide tartozhat, már nem szorosan az iskolához és a pedagógusokhoz, hogy a faluból (vagy közvetlenül, vagy távolabbi felmenők révén) még néhány híres személy származott. Itt született Asbóth János, a keszthelyi Georgikon egykori tanára és igazgatója. Barcza Elek építész, s itt született Török Ignácnak  és Weöres Sándornak is a  nagyapja.

 

3.A jövőről

már írtam egy mondatot az előbb, a remény nevében. Ha realista vagyok, (az vagyok), akkor azonban ezt vissza is kellene vonnom, mindannak ellenére, amit az osztatlan vagy részben osztott, kis létszámú tanulócsoportok előnyéről korábban írtam. Hiszen a szabad iskolaválasztás volt asz egyik oka annak, hogy az utolsó tanulócsoport, a 8 fő alá eső összevont alsó tagozatos csoport megszűnt 2011-ben. Ugyanannyian voltak már akkor, akiket Kőszegre vittek-utaztattak a szülők. Nem hiszem, hogy meg lehetne győzni a helyben lakókat arról, hogy az első négy évben alig van jelentősége az anyagi-tárgyi felszereltségnek,  - főleg a mai internetes világ gazdag lehetőségei között - hanem a pedagógusok személyisége és az iskola légköre a meghatározó. Ha egy kb. 15-20 fős alsó tagozatnak nehezen lehet pl. a mindennapi ebédeltetését és délutáni napközijét (más néven az egésznapos képzését, benne tízórait-ebédet-uzsonnát) megoldani, akkor marad az egyéni vagy kiscsoportban való autós és buszos utaztatás. Akár sajnálatos ez, akár nem. De ezzel együtt jár az a másik hátrány, hogy egy pedagógus sem marad, nem lakik a faluban, az pedig a szellemi szegényedés folyamatát „erősíti”, a helyi közösségi életet gyengíti. S ezzel együtt a falvak vegetálásához, lassú sorvadásához járul hozzá.

 Polák István

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Öt tanéven át, heti egy órában

 

Bevezetés

 

   A cím magyarázata

Az öt tanév az egyik helyi általános iskolában telt el, 2009 és 2016 között, egy kis szünettel. Amivel eltelt, az pedig heti egy órában történt. Elsősorban Ibolya ötlete volt, hogy – miután a fentebb nevezett első év júniusa végén a nyugdíjasok szabad táborába kerültem – a két létállapotom közötti átmenetet töltsem ki az ő akkori harmadik osztálya számára tartandó kreatív foglalkozással. Hosszú átmenet lett, s nem előzmény nélkül történhetett ez, hiszen jóval korábban már voltam ott szakkörvezető, egy negyedikes osztályban, amelynek akkor a gyermekünk is a tagja volt. Az akkori idő emlékét egy írás is őrzi. (Polák István: Matematikai feladatmegoldó verseny a 4. osztályosok szakköri foglalkozásán. In. Módszertani Közlemények, 1983. 5. sz. 328-332. p.) Az ötlet bevált, annyira, hogy valóban öt tanéven át jártam ezekre a foglalkozásokra. Sőt, öt és fél tanéven át, hiszen az az osztály, amelyikkel elkezdtem, Ibolya utolsó előtti osztálya volt, amivel zártam, az pedig az utolsó. Ez utóbbi gyerekcsoport annyira rendhagyó volt (nagyon sok tekintetben), hogy velük már a második osztályuk felénél elkezdtem és ötödikes korukban is folytattam – az ő kérésükre - ezt a játékos tevékenységet.

   A körülményekről

A foglalkozások hetente egy első órában zajlottak. Ekkor két részre bontottuk az osztályt. Az első két évben ez még azért is hasznos volt, mert a 24 tanuló felének szüksége volt külön gyakorlásra. Ők maradtak az osztályukban. Mi pedig, a kitűnőkkel-jelesekkel, akik az osztály másik felét alkották, kerestünk egy szabad tantermet. S a találkozásaimat a tanévek végi egyhetes erdei iskola zárta le ebben a két évben, el tudtam menni velük 2010-ben Mártélyba és 2011-ben Kőszegre is.

A legutolsó csoporttal pedig 2013-ban nem ősszel, hanem már február elején elkezdtük. Az akkori kitűnő eredményt elérőkkel, akik tízen voltak. S velük, azaz nyolcukkal zárult le idén ez a szellemi kalandozásom. Az öt és fél év kétoldalú előnyöket jelentett tehát. Az iskolának és az osztálynak egy színfoltot a tevékenységi palettán, nekem pedig a szellemi kaland mellett kísérletezési és tapasztalatszerzési lehetőséget a mai kisiskolások körében.

 

Tárgyalás

 

   A két társaságról

A két osztályon belül eltérő volt a lányok-fiúk aránya. Az elsőben a lányok voltak többen, a másodikban a fiúk. Ez a félosztályon, az én csoportomon belül is igaz volt. Ráadásul volt még egy, jelentős eltérés is a két társaság között, s ez a viselkedésükben mutatkozott meg. Az előző osztály homogénebb volt (s ez nyolcadikos korukig megmaradt), annak ellenére, hogy néhányan alulról közelítették a jórendűséget. Visszafogottabbak voltak, csendesebbek, nyugodtabbak. A másik, azaz Ibolya számára utolsó osztályon már az első napokban látszott, hogy sokkal több közöttük az egyéniség, az élénk, nyitott, zizegő gyermek. Ez a társaság volt a vidámságra, humorra nyitottabb, azzal együtt, hogy játszani, együtt lenni mindegyik osztály nagyon szeretett. A pedagógusaikhoz való viszonyuk, kötődésük – mindkét osztálynak – abban is megnyilvánult, hogy egészen a negyedik év végéig tegező üzemmódban kommunikáltak. Ebből következően velem is. Az utóbbi osztály kreativitása, összefogottsága, s talán még a dörzsöltségük is, három véletlen példán is szemléltethető. Harmadikosok voltak, amikor az iskola nagy rendezvénysorozattal emlékezett meg fennállásának negyvenedik évfordulójáról. Ennek keretében sokféle versenyt, pályázatot hirdettek, s a főnapon az osztály fele ott tolongott az emléklap-osztáson, annyian aktivizálták magukat. S amikor az iskolaölelésről visszafelé vonultunk a tantermükbe, a két pedagógus és velük én is a sor végén haladva egyszer csak azt hallottuk, hogy „aki ugrál, tóvárosi, hej …” Ahogy később ezt megfejtettük, a néhány focista ötlete volt, átalakították a pályán látott szokást. Mire a tanterem elé értünk, már az egész osztály ezt kiabálta és ugrált. Videón örökítettem meg a spontán jelenetet. A másik egy negyedikes héten történt, amikor napkezdésre mentünk Ibolyával. Ugyancsak a folyosón hallottuk, hogy az osztály kórusban gyakorolja az aznapra feladott Nemzeti dal-t. Nagy dicséret lett a jutalma. Negyedikes korukban pedig, a kőszegi erdei iskola utolsó napján, a hazaindulás előtt ezzel a kis kockás lappal leptek meg bennünket:

 

Kitalálója a szív fölötti Gergő lehetett, ő adta át a lapot.

 

   A foglalkozások tartalmáról

Arra törekedtem, hogy mindegyik alkalommal többféle feladattal találkozzanak a gyermekek. Legtöbbször három részre bontottam a 45 percet, s ennek megfelelően nyelvi-irodalmi, matematikai és logikai rejtvényeket vittem az órára. A feladatoknak három forrása volt, (akárcsak a marxizmusnak), a házikönyvtáram ide vágó különgyűjteménye, a net és a saját kútfő. Sokszor volt önálló gondolkodásra, azaz házi feladatként felajánlott kérdés, feladat is, illetve óra előtti önkéntes rejtvénykedés. Például az ismert kitalálós vagy memóriajáték, amelyben tíz egymás melletti gyufaszálat kell úgy átrakni, hogy a szálat mindig két másikon átemelve tesszük rá a harmadikra, s a végére öt X alakba rendeződnek a szálak. A megoldást kitalálni nem tudták, de hamar megjegyezték. Ugyanilyen kedvelt memóriajáték lett a tv-ből szerzett ötletem. Jordán Tamás játszotta egyszer a Merlinben a közönséggel, a strukturált eleje-közepe-vége játékot. Ezt még ötödikben is játszottuk, pár perces szellemi bemelegítésként, például úgy, hogy én indítottam egy négyelemes kombinációval (pl. közepe-közepe-eleje-vége) és az ifjaknak sorban folytatni kellett. Aki hibázott, kiesett. Itt ugyebár a következő „bemondás” a közepe-közepe-közepe-eleje lett.

A feladatok nagyobb részét előre sokszorosított formában vittem (s ez is segít most abban, hogy majd illusztratív példákat vegyek belőle), de voltak természetesen szóban előadott, vagy a táblán illusztrált feladatok is, amiket nekik önállóan kellett az erre a célra rendszeresített szakköri füzetbe írni.

 

Néhány példa a háromféle téma feladataira (Konkrét példatár talán utólag kerül majd az írás végére.)

 

Nyelvi-irodalmi

 

Kakukktojás: az alappélda, amit egy tv-műsorból csentem el, a tyúktojás, a kakukktojás és a kalapács. Itt a tyúktojás a kakukktojás. Miért? Mert az első kakukktojás a kakukktojás, hiszen benne van a nevében. A másik pedig a kalapács, mert az nem tojás. Ha tehát a három között két kakukktojás van, s a harmadik nem az, akkor logikus, hogy ez a harmadik, azaz a tyúktojás az igazi kakukktojás. Ezzel a vicces kérdéssel indítottam a sorozatot. Szinte minden órára vittem pár szósort, s többször előfordult, hogy tudatosan rejtettem el bennük két-három lehetséges megoldást, s az is előfordult néha, hogy a gyerekek találtak több megoldást. Ezeknek természetesen mindig nagyon örültem.

 

Szókereső (rejtőzködő nevek vagy más tematikus szavak keresése folyamatos szövegben)

 

Összetett szavak (közös előtag vagy utótag) Pl. füst-, ágyú-, szó-, vagy -ár, -kép, -csóva.

 

Rímalkotás

 

Versírás adott rímekre

 

Több szó egy szóból: itt egy hosszú szót írtam a táblára vagy a feladatlapra, s a szó betűinek a felhasználásával kellett új szavakat alkotni. Egy betűt egyszer lehetett használni, de nem volt kötelező mindegyiket, vagyis lehettek két-három betűből álló szavak is.

 

Humor az irodalomban (Karinthy, Romhányi, Varró, Lackfi, Vörös stb.)

 

 

Matematikai

 

A baromfiudvar lakói

   Az alapeset: ha egy baromfiudvarban tyúkok és malacok vannak, s összesen húsz fejük és ötvennégy lábuk van, akkor hány malac van közöttük. (Másképp fogalmazva lehet ezt a tantermekben lévő székek és tanulók viszonylatában, vagy a parkolóban lévő autók és motorok számának keresésével is megfogalmazni, ha a kerekek és a kormányok számát adjuk meg. Sőt, még erdei tisztásra is tehetjük, ahol nemcsak fácánok és őzek vannak, hanem még kígyók is. Ehhez kapcsolódik egy kis aranyos élményem. Az első társaságban, ahol egyébként ezt a feladatfajtát néhányan nem tudták egészen a negyedik év végéig megoldani, az egyik fiú hangos felháborodással fordult a többiekhez, akikor a kígyós változatra olyan megoldást ajánlottak, amiben csak egy kígyó volt. Matematikailag lehetséges volt ugyan a megoldásváltozat, de nyelvileg nem, mert csak egy kígyó volt benne. S erre mondta a fiú: „Nem hallottátok, mit mondott Pista bácsi? Kígyók! Nem egy kígyó!”

   Itt egyébként egyszerű az algoritmus, s ezt szemléltetve fel is rajzoltam, kissé bizarr formában. Felrajzoltam előbb egy sorba sematikusan a fejeket, másik sorba a lábakat. Majd párosával „kiosztottunk” 2-2 lábat az egyes fejekhez, s ezzel minden állat tyúk lett. De maradtak fölös lábak. Ekkor azokat újból osztogatni kezdtük párosával, s akiknek jutott belőle, azok malacokká változtak. Matematikailag ez azt jelentette, hogy előbb kettővel szorozzuk a fejek számát, majd ezt a számot kivonjuk a lábak számából. A maradékot kettővel osztva megkapjuk a négylábúak (vagy négykerekűek) számát. Ezt a feladatot azért is szorgalmaztam, mert matematikai versenyek visszatérő feladattípusa szokott lenni.

 

Öntögetéses (három edény, vízfelezés, például úgy, hogy a 8 literes edény tele van, az öt és a három literes üres. De más számokkal is próbálkoztunk.)

 

Időmérés két homokórával Pl. Hogyan lehet 4 percet mérni egy öt és egy három perces homokórával.

 

Darabolásos feladatok Pl. Hogyan lehet egy négyzetet öt kisebb négyzetre osztani. Kiderült, hogy sehogyan, mert vagy négy részre osztjuk, vagy hétre és esetleg ennél többre.

 

Logikai-kombinatorikai

 

Méréses-kiválasztásos (golyók, ládák, zoknik stb.)

   Az alapeset: hány méréssel lehet megállapítani egy kétkarú mérleggel, súlyok nélkül, hogy 9 golyó közül melyik a többinél könnyebb vagy nehezebb. Illetve a nehezebb változatban: melyik az, aminek a súlya (tömege) eltér a többitől.

 

Méréses

Pl. Ha két dinnye öt káposzta tömegével azonos és három káposzta tömegét 12 alma egyensúlyozza ki, akkor hány almát ér egy dinnye tömege.

 

Viccek, tréfás kérdések és feladatok

 

Külön bekezdést érdemel az a mozzanat, amit két éve találtam ki, az akkor negyedik osztályuk elején. Irányított beszélgetésnek neveztük el, s ez azt jelentette, hogy hétről-hétre felkészült egy gyermek egy számára kedves témából, s abból 5-7 percnyi önálló kiselőadást tartott. Egyhangúan megszavazták a javaslatot. A negyed órát úgy töltöttük ki, hogy a többiek egy héttel korábban már ismerték ezt a témát, ráhangolódhattak, hozzászólhattak. Akár a kiselőadás közben, ha ezt a soros „tanító néni vagy bácsi” megengedte, akár az előadás végén. S ezt a beszélgetést természetesen a kiselőadást tartó gyermek irányította. A többség nagyon élvezte, tán csak ketten voltak, akik nem társultak be a második körbe. A választott témák zömében a kedvelt sportágról vagy a kedvelt kisállatokról szóltak. Voltak, akik a netről nyomtatott szöveggel érkeztek, de nem egyszerűen felolvasták, hanem félig szabadon adták elő, voltak, akik könyvekkel, újságokkal illusztrálták a témájukat, s csak vázlatot készítettek. A sorozatot én kezdtem, s ez a kezdés egyúttal megfelel a honlapunk tartalmának is. Az én témám ugyanis a hagyományos, celluloid és papír alapú fényképezés volt. Bevezetőben elmondtam, hogy anno fél éves tantárgyunk volt, s még a lakótelepi fürdőszobában is gyakoroltam. A kellékek képeivel, fekete-fehér és színes negatívokkal és pozitívokkal szemléltettem, nagy sikert arattak a mi diákkori és családi fotóink. S emlékezetes számomra ebből az utolsó félévből az egyik lány előadása, aminek témája az Iszlám Állam volt.

Ebben a második negyedik osztályban már kitekintettem a felső tagozat felé is. Olyan irodalmi és matematikai témákkal, amik felső tagozatban kerülnek elő. Kíváncsi is voltam a korábbi fogadókészségre. Például az irodalmi művek tartalmi és formai csoportosításába kezdtünk bene, természetesen nem veséztük ki se a műnemek és műfajok minden részletét, se a vers- és prózaformák összes lehetőségét. Ugyancsak szó volt a nyelvünk eredetéről, s ennek keretében itt is nagy sikert aratott az a produkcióm, amikor a Halotti beszéd és könyörgés-t mondtam el, fejből, az eredetinek tartott kiejtéssel. Matematikából pedig a nyitott mondattól elindultunk az egyismeretlenes egyenlet felé, és ezzel ötödikben is foglalkoztunk.

   Az utolsó évben egy új lehetőséggel is kísérleteztem de ez már nem fért bele a többség idejébe. Mivel már negyedik éve üzemeltettem az osztály honlapját, adódott a lehetőség, hogy egy önálló rovatban feladatmegoldó létraversenyt hirdessek. Kéthetente tettem újabb öt-öt feladatot a rovatba, s a megoldásokat vagy email-ben vagy papírra írva vártam. Itt csak 3-4 tanuló aktivizálta magát, közöttük az a fiú, aki sok tekintetben kiemelkedik még ebből a nívós csapatból is. (Röviden jellemezve: nagy érdeklődést tanúsít a biológia szinte minden ága iránt, s öntevékenyen szerzett ismeretei messze meghaladják a korosztályáét. Dinoszaurusz-ügyben pedig talán szakértőnek is nevezhető. Továbbá verseket ír, sakkozik, mindenfajta csoportos vetélkedőben vezérszerepet vállal. Mesemondó versenyeken díjakat nyer. Megyei második lett a Kaán Károly Természetismereti Versenyen. Szóbeli kifejezőkészsége is átlag feletti.) A félévenkénti egy-egy fordulónak ő lett az abszolút győztese. Két jutalomkönyv lett a díja, saját szponzorálásban.

 

 

Tanévzárón 2016 júniusában

 

Befejezés

 

   Sosem szántam tudományos kísérletnek ezeket az órákat, ezért nem is törekedtem tudatosan arra, hogy mérhető legyen az eredményük. Persze, azért az időnkénti egymás közti versenyeknek lettek győztesei. Megelégedtem a fiatalok folyamatos érdeklődésével, aktivitásával. Közvetett jeleknek tekintettem a tantárgyi és iskolai vagy városi-megyei versenysikereiket. Két kontrollt azért utólag fel tudok fedezni. Az egyik egy szövegértési feladat, ami nyolcadikosok számára készült, egy Örkény-egyperceshez írt kérdésekkel. A tanulók fél óra alatt elkészítették a válaszokat, s az átlagos százalékszámuk 78 lett. A másik egy szövegalkotási feladat, aminek a megadott témája a tetoválás volt. Csak egy tanuló írt három mondatot a rendelkezésre bocsátott negyed óra alatt, a többiek fél-egy oldal terjedelemben írtak róla. Mindannyian személyes véleményt is megfogalmazva, s mindannyian helytelenítően. (Illetve egy lány írta, hogy neki még tetszik is, de magának nem csináltatna.)

 

   A keretes szerkezet szép, ezért azzal fejezem be ezt a kis önfényező beszámolót, hogy mindenki számára javaslom a hasonló vagy ettől akár eltérő általános iskolai „vendégszereplést”, aki egy kis kedvet és energiát érez magában.

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Polák István – Hét év után

   Hét nyugdíjas év után (aminek része volt a hamarosan következő írásomban kifejtendő, öt éven át tartó heti egyórás kalandozás), találkoztam egy volt kolleginával egy helyi virágvásáron. Pár mondatot váltottunk, s ennek részeként megjegyeztem, hogy az azóta szerzett tapasztalataimmal gazdagodva és a mai véleményem szerint egészen mást és másként tanítanék a szakmunkástanuló osztályokban a magyar nyelv és irodalom órákon. Azóta ennek a gondolatnak a kifejtését elvégzendő feladatomnak érzem. Nagy munka (lenne), részleteire bontva lehetséges elvégezni. Annyit azonban hozzátettem, hogy pl. Berzsenyit nem tanítanám. Anno benne volt a munkaközösség által választott tankönyvben és tanmenetben. A következő írás ennek a kifejtendő témának az egyik fragmentuma.

 

    Részletesebben vázolom a meghaladni kívánt múltat. Amint azt egy másik írásomban összefoglaltam, a szakmunkásképző intézményekben tanított magyar nyelv és irodalom meglehetősen zaklatott múltra tekinthet vissza. (Ld.: Magyartanítás a szakmunkásképzőkben. Magyartanítás,2013. 3. sz. 21-29. p.) A hatvanas években, a hároméves képzés idején – aminek a mai utánzata a „modern duális szakképzés” nevet viseli – az irodalom tananyaga tematikus összeállítású fejezetekben kapcsolódott a fiatalokhoz közel álló témákhoz, a mindennapi élethez. Ezt váltotta fel a nyolcvanas évek végén, még a 2+2-nek nevezett, négyéves képzési forma bevezetése előtt, majd annak a másfél évtizedes időtartama alatt a történeti elrendezésű tananyag. Ez már távolabb került a nem épp biztos elméleti alapokkal érkező fiataloktól. Előbb a szakközépiskolások Mohácsi-tankönyveit használtuk, majd a szakmunkástanulók számára írt Sipos Sándor-félét. A 2000-es évek elején kísérletet tettem a jó hagyományokhoz való visszatérésre, a Pedellus Kiadó másik tankönyvcsaládjával, de nem nyerte el a munkaközösség tetszését. Így a tananyag nagy részét a lírai művek tették ki, s a mai magyar irodalomra szinte idő se jutott. Hasonló volt a helyzet a tanórák harmadát, heti egy órát kitevő nyelvtannal is. A régi, háromrészes, munkáltató tankönyvekben még majdnem fele-fele arányban volt a leíró nyelvtan és a nyelvhasználat (szóbeli és írásos kommunikáció, szövegértelmezés és szövegalkotás), de az irodalmi tananyag változásával egyidőben a leíró nyelvtan lett a meghatározó. A 2+2-es képzés négy félévéből három szólt a három nyelvi szintről (hang, szó, mondat), s csak a negyedik rész a szövegről. Az lehetett talán az indoka, (magyarázata), hogy a magyar és az idegen nyelv további tanulásához sem elég az általános iskolából hozott ismeret. Ez mellesleg igaz is volt, de – a mai gondolkodásom szerint – nem lett volna elegendő ok ahhoz, hogy az aktív nyelvhasználat ismereteit háttérbe szorítsa.

   Miért írok épp most erről, mi tette számomra aktuálissá? Elsősorban azért, amit pár napja olvastam a neten, két nemrégi írásban. Lipp Tamás hívta fel rájuk a figyelmemet, korábban nem ismertem azokat, bár a két írás szerzője nem volt számomra ismeretlen. Kálmán László gondolataival találkoztam már az ÉS több írásában és néhány megszólalását is hallottam egyes csatornákon. A két írás lelőhelye: http://nepszava.hu/cikk/1003114-kalman-laszlo-mondhatnank-azt-is-kozmurohasztas

https://www.vasarnapihirek.hu/nyomtatas?cikk=/fokusz/a_manipulacio_lenyege_az_eszrevetlenseg__nyelvesz_a_fideszbeszedrol

   Mivel az érdeklődők elolvashatják a két írást, most csak azokat a részeket említem, amik a témámhoz kapcsolódnak. A három évvel ezelőtti interjúban (Népszava) többek között azt mondta Kálmán László, hogy „…. A magyar iskolarendszer az ismeretek átadására összpontosít. Az ismeretek átadásának sokkal kisebb szerepe van szerintem a nevelésben, mint annak, hogy milyen képességeket alakítunk ki a gyerekekben. Uniós direktíva, hogy a képességfejlesztés irányba kell elmenni az ismeretek átadása felől. …… az embereket az ismeretek semmi ellen nem vértezik fel, a lexikális tudás valójában nagyon kevés dologra jó a hétköznapi életben, és nagyon könnyen pótolható. Ami viszont nagyon sok mindenre jó, és nagyon nehezen pótolható, az olyan alapvető képesség, mint például a nyelv. Nem a helyesíráson kellene lovagolni, meg a nyelvtanon, hanem azon, hogy amit mondanak nekünk, annak figyeljünk a formájára is, hogy hogyan függ össze ez a forma az értelmével, vagy hogy a reklámok és a politikusok hogyan csapnak be minket. És persze jó lenne, ha mi magunk is képesek lennénk kifejezni magunkat normálisan.)"

   A nyelvész véleménye tehát megerősítette a bennem késve megérő véleményt. A nyelvtan és a helyesírás alapvető ismereteit, alkalmazási készségét ki kellene alakítani az általános iskolában. Középfokon pedig meg kellene elégedni azzal, amit az általános szint elért. S ha ez netán nem elegendő az onnan kiengedett tanulók egy hányadánál, akkor se a teljes középfokon kellene pótolni, az osztály vagy évfolyam egészére kiterjedő módon, azaz tanterv- és tankönyv-szinten, hanem tanórákon kívül, egyéni úton. A helyesírási hibákat amúgy is leginkább a tanár javította, a házi feladatokban vagy dolgozatokban, arra, hogy utána a diák is korrigálja a tudása szintjén, azaz többet ne kövesse el azt a hibát, nagyon nehéz volt eljárásokat találni. Továbbá ma már alig írnak kézzel az iskolából kikerülő fiatalok. Ha írniuk kell valamilyen hivatalos szöveget (önéletrajz, álláspályázat, kérvény stb., azt számítógépen, szövegszerkesztővel teszik. Ekkor pedig megjelennek a piros vonallal aláhúzott szavak. Mondhatná erre az olvasó, hogy ahhoz is tudás kell, hogy észrevegyük az alápirosozott szóban a hibát, s ki is tudjuk javítani. Azonban egy-egy szóban nincs olyan sok hibalehetőség, hogy akár próbálkozással is ne lehessen rátalálni a hibátlan megoldásra.

   A második írás kulcsszava a manipuláció, s ez a kulcsszava Lipp Tamás honlapjának cikkek-rovatában az utolsó írásnak is.    „. „A lassú, apró lépésekben történő változásokat nehezebben vesszük észre, mint a hirtelent – magyarázza a szakember –, és ez a manipuláció lényege: az észrevétlenség.”

A nyelvfilozófusok persze rengeteget vitatkoznak azon, hogy a kommunikáció során hogyan jelenik meg a beszélő szándéka a valódi tartalmi közlés mellett, de a manipuláció ott kezdődik, amikor a közlő szándékai rejtve maradnak, úgy tud a hatása alá vonni bennünket egy ettől eltérő tartalommal. Gondoljunk csak Shakespeare Othellójára – idézi fel a nyelvész –, akinek érzelmeit Jago folyamatosan fölkorbácsolja, elültetve benne a gyanút felesége hűtlenségéről, miközben erről egy szót sem szól az intrikus!... Ennek a speciális kommunikációnak a nyelvi megfoghatósága a politikai szférában, pláne kampányidőszakban, nagyon tanulságos: az a jó kampány, amely úgy tud hatni, hogy a befogadó (szavazó) nem is sejti, valójában az, amit mondanak neki, egészen más szándékot hagy rejtve.”

Továbbá:

„A köznyelv uralma a befolyásolás egyik legfontosabb alapja. Ez csak tovább erősödik, ha olyan fogalomhasználatot vezetnek be, amit sorozatos ismétléssel, sulykolással tudatosan terjesztik a közmédiában, politikusok megnyilatkozásaiban. A tömegek egy idő után átveszik ezeket a fogalmakat, és máris létrejön a közös nyelv érzete.”

   Az első idézetben a forma és az értelem összefüggésének felismerésére hívja fel a nyelvész a figyelmet, és arra, hogy hogyan csaphatnak be bennünket a reklámok és a politikusok, ha nem figyelünk eléggé. Ebben a megjegyzésében a reklámok és a politikusok még mint egy felsorolás részei szerepelnek. Van azonban mai világunknak egy olyan jelensége, amiben a kettő szorosan összekapcsolódik. A népszavazás előtti kampányra utalok, arra, hogy a legfontosabb szlogenek hogyan jelennek meg az óriásplakátokon, a tv-műsorok szüneteiben, a nyomtatott és elektronikus lapok oldalain, illetve azoknak mi is a tartalmuk. Már maga a kiírt népszavazás is egy nem létező, nem tervezett dolog ellen szól, ahogyan a nevében is megfogalmazták. Nincs ugyanis semmilyen kényszerbetelepítés. Lehet, hogy valahol előkészületben van az erre vonatkozó tervezet, illetve meg is fogalmazódtak bizonyos elképzelések, de ezekből még nem lett egyetlen betelepítés sem. Ennyi erővel népszavazást lehetne kiírni a minden uniós állampolgár számára és minden reggelre előírt három kötelező bukfenc ellen is.

   A plakátszövegek közül pedig nézzünk meg hármat, a nyelvi jelentés szintjén. Számolunk ugyan azzal, hogy maga a műfaj (az óriásplakáttól a reklámklipeken át az egész oldalas hirdetésekig) nem bírja el a bővebb kifejtést, tömörnek és figyelemkeltőnek kell lennie. De azért a jelentésén való elgondolkodást nem lehet kizárni.

     Az első példa az éppen ebben a pillanatban olvasható szlogen a vaol.hu-n: „Tudta? Csak Líbiából közel egymillió bevándorló akar Európába jönni.” A kilenc szóból kettőre (háromra) irányítom a figyelmet, azzal együtt, hogy a teljes mondat hitelességét, igazságtartalmát eddig semmilyen módon nem támasztotta alá se a reklámot megrendelő, se az elkészítő. Kérdéseim Kálmán László tanácsait megfogadva: Készült-e valamilyen hiteles felmérés, vizsgálat, tanulmány arról, hogy éppen Líbiából és éppen közel egymillió? Miért nem félmillió vagy hárommillió? Mi van más válsággócokon? Onnan hányan készülnek? Továbbá ez a körülírt egymillió honnan és hogyan került Líbiába? A mondat szerint ugyanis egyikük se lehet ott őslakos, hanem csakis oda kívülről bemenekült, másképp nem lehetne őket bevándorlóknak  nevezni. Ha viszont mindegyikük máshonnan ment Líbiába, s mindannyian Európába akarnak jönni, akkor ebből logikusan következik, hogy bennszülött líbiai pedig egy se készül bevándorolni Európába. Micsoda szerencse!

   Ez volt tehát a számosságra való utalás a reklámban. A másik a nagy számú bevándorló továbbvándorlására utaló szó, a „készül” Honnan lehet tudni egy ilyen nagy létszámú csoportról, hogy mire készül, hogy mit is akar? Megkérdezte valaki őket? Hol vannak ezek az emberek most, addig, amíg el nem indulnak? Járt-e valaki a reklámot készítők közül ezeknél a csoportoknál, vagy ha nem, akkor honnan vették az információjukat? De mi található erről a témáról a neten? Többek között ez:

http://www.pecomp.hu/index.php/migracio/53401-lehet-hinni-a-kormany-uj-menekultplakatjainak

   A második példa: „Tudta? A bevándorlási válság kezdete óta ugrásszerűen emelkedik a nők elleni zaklatások száma Európában.” Ebben a példamondatban ugyanaz a differenciálatlanság, elnagyoltság és alátámasztatlanság leledzik. Európa nagy. Bizonyos szempontból két részre is osztható: uniós rész és Unión kívüli rész. Továbbá mihez viszonyít a kijelentés és mekkora az az ugrásszerű? Számokkal, helyekkel és időszakokkal alátámasztva is igaz lenne? S a növekedés csakis a bevándorlók miatt van, avagy az őslakosok által elkövetett zaklatások száma is nőtt? Ha igen, az is benne van az ugrásszerűben? Nem tudjuk.

   A harmadik: „Tudta? Brüsszel egy városnyi illegális bevándorlót akar Magyarországra telepíteni.” Az utóbb idézett honlap ennek a plakátnak is elemzés alá veszi a számadatait, éppen amiatt, hogy az „egy városnyi” ugyan jól (vagy rémisztően) hangzik, de önmagában megfoghatatlan mennyiség. Ehhez nincs is mit hozzátenni. Helyette kérdezzük meg, hogy mit vagy kiket takar a mondatban lévő első földrajzi név mint alany, ami az „akar” szóval alkot predikatív szerkezetet. Megint ez a szó, az akar. De nem egy kis ország fővárosáról szól ez a mondat, nem arról a közel 180000 emberről, akiknek egyharmada ráadásul eleve külföldi. Nem az egyes emberekről, hanem egy ott székelő intézményről. Ez már szűkítés, a jelen írást készítő személy szűkítése. Na de hány alkalmazottja van Brüsszelben az Európai Uniónak? A neten rövid keresés után nem találtam erre vonatkozó adatot, ezért saját hatáskörömben 20000 fő körülire tippelem. De szerintem róluk se szól az a szó, hanem egyrészt az egyes országok által választott képviselőkről (ahol a néppárti többség érvényesül), illetve hivatalból a tagországok vezetőiről. Akik szavaznak és/vagy döntenek. Azaz Brüsszel egy része mi vagyunk, mi magyarok. Ha pedig mi is vagyunk, akkor mi tesszük (tennénk) magunkkal. (A szlogen további jelentésárnyalatival és vonatkozásaival – például azzal, hogy miért csak azokat a döntéseket akarjuk elfogadni ((pl. fejlesztési vagy földalapú támogatások, pályázatok)), amik nekünk jók, miért nem akarunk részt vállalni a közös nehézségek valamilyen megoldásában ((pl. ha magát a bevándorlót nem akarjuk befogadni, akkor ehelyett milyen más lehetőségek létezhetnek – anyagi felelősségmegosztás -, illetve miért ne lehetne egyes kisközösségekre bízni a döntést az egész ország helyett, stb.)) terjedelmi és illetékességi okok miatt nem foglalkozunk.)

 

   Ha tehát a mai választásra jogosult fiatalok a középfokú képzésük idején a szövegértési-szövegértelmezési gyakorlataik során ehhez hasonló szövegekkel találkoznának, s elgondolkodnának a jelentésükön és mögöttes tartalmukon, akkor kicsit differenciáltabban ítélnék meg azokat. Tárgyilagosabban tudnának állást foglalni, ha akarnak, és nemcsak ezt a most kiválasztott jelenséget helyeznék el a maguk világában az érzelmi viszonyulást kiegészítő értelmi megközelítéssel, hanem más esetben is törekednének az önálló véleményformálásra.

Utóirat (néhány nappal később): a témához kapcsolódik Tóth Krisztina egyik legújabb novellája. Elérhető a következő linken:

https://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/toth_krisztina_holland_suti

 

---------------------------------------------------

 

Polák István: Aktualitások (nélkül)

 

Bevezetés

 

   Egy hosszú hónap (31 nap) van két születésnap között. Az első egy kerek évfordulóhoz közelít, Varecza Lászlóé, augusztus 8-án lesz 80 éves. A másik pedig azé a szerzőé, aki pár hete különnyomatban publikálta Szent Varecza elveszett levelei címmel egyik legfrissebb írását. Személyes kötődésem valamilyen mértékben mindegyik személyhez van, s ez adja ennek az írásnak a motivációs bázisát.

 

 

   Mert ha már az időrendre való célzással kezdtem, akkor érdemes ezzel folytatnom. A különnyomat-szerű füzet, aminek a címét már fentebb elárultam, a Napút c. folyóirat 2016. évi 4. számának mellékleteként jelent meg, egyébként pedig – sorozatcímként – a Káva Téka Napút füzetek 104. olvasható a fejlécén. A különnyomat szerzője Wehner Tibor. Innen érdemes tovább haladnom ebben az írásban, az időrendnek megfelelően. Hiszen majdnem közös vonása Varecza Lászlónak és Wehner Tibornak, hogy először a nevükkel találkoztam. Azért majdnem, mert az első név esetében (eddig)megmaradtam a névvel való találkozás szintjén, míg a másik név viselőjével nem sokkal később személyesen is találkoztam. És azóta is számtalanszor.

 

   Az időrendhez való hűség azt követeli, hogy újra nekiinduljak az időjátéknak. Valamikor (talán 1966-ban) és szinte véletlenül hallgattam a rádióban egy összeállítást diákírók műveiből. Ennek részeként egy dramatizált (rádiójáték-izált) változatát Wehner Tibor művének, ami akkor az Egy zseb homok címet viselte. A történet röviden: egy fiú telefonál, de bennragad a tantusz. Püföli a nyilvános készüléket, amire az kiokád egy adag érmét. A fiú pedig a váratlan szerencsét jóra fordítja, az ajándék érmékkel véletlenül tárcsázva hív fel ismeretlen személyeket, s a kor neuralgikus eseményeire hívja fel a figyelműket, látnoki képeket festve azokról. S amikor az utolsó tantuszhoz ér, az megint beragad. Püföli a készüléket, s az újra kiokád egy adag érmét. (És megint elölről? kérdezhetnénk egyik Karinthy-paródia utolsó sorával.) Ez a mű azután másik címmel – pl. Előhangok és telefonhangok a Jelentkezünk 15. számában – többször is megjelent, s mintegy két év elteltével az a meglepetés ért, hogy találkoztam a szerzővel mint évfolyamtárssal.

 

   Újabb öt év elteltével úszott be először az életembe Varecza László neve. Ekkor kerültem a Geo könyvtárába, ahol megtalálható Varecza első és eleddig egyedüli matematikai szakmunkája, a Konkrét és absztrakt struktúrák. 1970-ben jelent meg, s ekkor a szerző 34 éves volt. Ígéretes pálya állt előtte. Ez a matematikai pálya azonban csak ígéret maradt. A neten nehezen bogozható ki, hogy mi is történt. A zseni-palánta egy lengyel ösztöndíj és némi elmegondozás után a pécsi, majd a szombathelyi főiskolán oktatott matematikát. Itteni idejében került konfliktusba előbb a matematikusokkal, majd az iskola és a minisztérium vezetőivel a Povarov-tétel kapcsán. Azóta, azaz tán 1996 óta régiségkereskedő a szombathelyi piacon. Én a nevére a Geó főmunkatársának, Kádár Istvánnak a hatására figyeltem fel, s akkoriban azt tippeltem, hogy a struktúrák (a konkrétak és az absztraktak) talán a rendszerek vázai, s így a rendszerelmélet megismeréséhez segíthetnek. Azóta a rendszerelmélet is és ennek nyomán a könyv is az érdeklődésem homloktere helyett a tarkóterébe tolódott. (Hiszen az életem is elkanyarodott a Geótól a középszint felé.)

De előtte még volt egy hónap a nyolcvanas évek elején, amikor Kovács Melinda matematika-könyvtár szakos szombathelyi hallgatót, aki 1983-ban végzett, a Földmérési Főiskola Kar Könyvtára fogadta egyhónapos szakmai gyakorlatra, s eközben néhány szóban beszéltünk Varecza Lászlóról is. A kisasszony elismerően nyilatkozott a tanáráról.

 

 

 

Tárgyalás

 

   A két szál évtizedek elteltével kapcsolódott össze. Pár évvel ezelőtt – s talán véletlenül – derült ki a WT és köztem akkoriban folyó levelezés keretében, hogy Wehner Tibor levelezésben állt egy ideig Varecza Lászlóval. A kapcsolatról ezt írja Wehner az említett írás első mondataiban: „2001 és 2011 között csaknem kétszáz levelet írtam Szent Varecza (Varecza László) váci születésű, különös sorsú költőnek – aki egykor, az 1960-as években, Tatabányán tanárkodott, az 1970-es években a Tatai-tó partján fekvő kórház (amelynek ablakai alatt akkoriban naponta magam is többször elsétáltam) pszichiátriai osztályának lakója, majd aki a szombathelyi főiskolán tanító algebrista volt – s akivel azután kerültem levél-kontaktusba, hogy megküldte néhány magánkiadásban megjelentetett verseskötetét.” (I.m. 1. p.) Arra a közhelyszerű megállapításra jutottam, hogy kicsi az ország, s igaza lehet Karinthynak, aki szerint hat lépésben, a közös ismerősök láncolatán át el lehet jutni bárkitől bárkihez, akik egy időben éltek. De ennek nyomán érdekelni kezdett a költőszent személye, s mint netnyomozó, elindultam a róla szóló információk keresésére.

 

   Jelenleg is elérhető az a díjnyertes, 38 perces film (a youtube-on), amit két szombathelyi készített 2004-ben Varecza Lászlóról. Érdemes rááldozni az időt, s nem is utalok konkrétan egyetlen részére sem. Csupán annyit bocsátok előre, hogy a megnézése után sokat gondolkodtam azon, hogy mindaz, ami elhangzott, vajon valóban véresen komolyan gondolt-e, vagy nagy színjáték. Nem tudtam eldönteni, s alighanem az a népi megállapítás igaz rá, ami a paraszthajszálat említi határvonalként két szellemi állapot között. Ez a paraszthajszál ingadozott előttem folytonosan a film nézése közben.

 

   Mivel a filmből képet alkothat az érdeklődő ennek a különös embernek az életútjáról is és a világfelfogásáról is (ez utóbbiról vajon valóban?), a továbbiakban előbb a költészetének néhány alapvonását villantom fel, majd újra visszatérek a különfüzet tartalmához. Verseit így jellemzi Wehner Tibor – s itt folytatom a bevezetőből vett idézetet -: „Ezeknek a köteteknek majdani alapanyaga, a Majakovszkij-versformákban írt költemény-szekvenciák vaskos borítékokban hetente-kéthetente érkeztek címemre, majd megérkeztek maguk a kötetek is, amikből immár több mint százötven sorakozik könyvtáram polcain. (Közbevetésként jegyzi meg a recenzens, azaz P.I., hogy a költő-matematikus és az író-költő művészettörténész közötti kapcsolatfelvétel részleteiről semmi sem derül ki ebből a különnyomatból.) E kötetek fő szólama a rablógyilkos magyar állam ostorozása a történelmi párhuzamok megvilágításával, illetve a tudományos munkásságához és nevéhez kötődő algebra Varecza-tétel általa méltánytalannak ítélt megcáfolása illetve negligálása. Az ekkor már piaci régiségkereskedőként dolgozó, önmagát szentté avatott Varecza küldeményeire és közleményeire igyekeztem az aktualitásoktól elszakadó, költői válaszokat adni, s ő nemegyszer beemelte költészetébe szövegeimet, így többször is teljesült legtitkosabb irodalmi vágyam: mottóvá váltam. A 2010-es évek elején, amikor arról értesültem, hogy öregek otthonabeli délutáni táncmulatságokban múlatja túlfűtött erotikus vágyakkal hajtott mindennapjait –és ezzel párhuzamosan költészetének íve is lehanyatlott – hirtelen elhatározással lezártam ezt a levelezéstörténetet.” (I.m. 1. p.)

 

   Imigyen, a bevezető teljes szövegének széttördelt idézésével talán sikerül alátámasztanom azt a célomat, hogy a jelen írás olvasója ránézzen egyrészt ennek a különnyomatnak a teljes szövegére, másrészt Varecza személyére és műveire.

A továbbiakban ennek a két részterületnek az újabb adalékai következnek. Előbb némi újabb idézgetés a különnyomatból. (Amint látható, időközben sorrendcsere történt.)

 

„Költőszent!

Megrendítő szépségű, ha egy sakknagymester egy lépést költőnek ajánl: ez a látszólag jelentéktelen mozzanat is a költészet mindent elsöprő erejének tanúságaként vonul be a magyar irodalomtörténetbe.

…

Némi vigaszt csak a remény ad: bárcsak ily finom, a költészetéhez hasonló distinkcióval lenne megvilágítható társadalmunk minden abszurditása.

E példázat jellegű leírással kívánok versfolyamának további, feltartóztathatatlan áradást.

 

Budából Szent Márton és Varecza városába, 200100.március 12-dikén. W.” (I.m. 5.p.)

 

 

„Antagonizmusok

 

………….

 

A lét nagy antagonizmusa

(Házi feladat)

 

Talán – és e felvetésnek itt különös hangsúlya van – alapvető tételként állítható, hogy a létezés ellentmondásos lényege a létezésben természetszerűen nem, csak a halálban nyilatkozhat, ragadható meg. Ámde ha a létezés lényege megragadhatatlansága ellenére is a létezés kibékíthetetlen ellentéte, a halál, akkor a halál lényege a létezés lehet-e? Megvallható, hogy ez a nehezen felfejthető, a kölcsönösséget és a viszonyrendszer-szerűséget nélkülöző problematika meghatározó erejű determináns – minden más csak pillanatszerű semmiség, mellékkörülmény, felesleg-csillám – de mit kezdjünk azokkal a dolgokkal, amelyeknek lényege, jellemzői felfejthetetlenek? Annyi bizonyosan tudható, hogy a létezés-tudat mindig és kitartó, ravasz leleménnyel szembenéz a halállal, ám elmondható-e ugyanez a halálról? Mivel néz szembe az együgyű, függőségekbe kényszerített, másodlagos halál? Mindig ugyanoda érkezünk, logikai rendszerünk elkopik, használhatatlanná válik. Egyáltalán, mi mondható el az esendő, a létezéstől eredendően és lényegileg, és magától értetődő természetszerűséggel megfosztott halálról, a halál-aspektusról: a semmi. A lét-aspektusból ugyanakkor a halál gyerekjáték. A lét antagonizmusának a lényege tehát maga az antagonizmus, amely lét-függőség nélkül analizálandó, mert hát a halálról felesleges lenne bármit is mondanunk. Ugyanakkor tehetetlenekké és kiszolgáltatottakká válunk az antagonizmusaitól megfosztott léttel szemben is.

 

Buda, 200101. augusztus 14-ikén” (I.m.18.p.)

 

 

Költőszent!

Akkor azt hiszem, elérkezett az ideje az „írásvédett szöveg” meghatározás fogalommagyarázatának. Ez magától értetődően nem filozófiai probléma, hanem csak egyszerű korlátozás, olyan, mint egy közlekedést szabályozó, illetve szabályozni szándékozó eljárás, olyan, mint egy hol tiszteletben tartott, hol figyelmen kívül hagyott útjelző tábla. Tömören annyit jelent, hogy az „írásvédett szöveg” megjelöléssel ellátott textus csupáncsak olvasható, ismételten írásra nem kerülhet. Sem elektronikus, sem tradicionális másolással, merthogy elidegeníthetetlen természete az egyszeriség, az egyediség és a megismételhetetlenség. Az a szöveg csak azért íródott, hogy elolvasható legyen, és az elolvasásában nincs korlátozás: bárki számára hozzáférhető. Azonban ha fogalmilag is mély elemzés alá vesszük az „írásvédett szöveg” kifejezést, akkor megállapíthatjuk, hogy nem tiltó és nem szankcionáló a meghatározás: finoman érzékelteti csupán azt, hogy a szöveg védelmezve van, de ez a védelem persze bármikor áthágható, a védőnek nincsenek eszközei a védelem áthágásának a megakadályozására. A védelem áthágásának az esetén viszont az áthágót a védelem képviselője egészen egyszerűen megvetéssel sújtja.”

………

 

…. a „vers eredj, légy osztályharcos”-viszonylat reménytelensége köszöntött (riadó, filológusok!) ismét reánk? (Szigorúan védett írásvédett szöveg.)

 

Buda várából Szent Márton városába 200302. május 19-dikén. W.” (I.m.23-24.)

 

 

Vareczáról a kisfilm a következő url-en érhető el: https://www.youtube.com/watch?v=AkmQz9a8Xmo

Jöjjön most a költészet-ízelítés. Előbb madártávlatból. Már a filmben is elhangzottak részletek, illetve teljes versek is, így azokra, főleg a pina-versekre, felesleges kitérni. Az viszont meglepett, hogy a nyíregyházi megyei (vagy nemmegyei?) könyvtár honlapján egész sor kötete látható, a kötetcímek szintjén. Beszédes címek, s ezen az url-en láthatók:

http://www.mzsk.hu:8080/megyei/index.jsp;jsessionid=F1E23CBD917D0B7674992D2DE11FBF92?from_page=details&page=details&dbname=database&bib1id=1&bib1field=0&term=Varecza+L%C3%A1szl%C3%B3+(k%C3%B6lt%C5%91)++(1936-)+%7C69859%7C5

 

Negyvennyolc kötetcím olvasható ott, tehát az eddigi életmű egyharmada. A kényelmesebb olvasók számáras néhányat kiemelek.

Bujdosó nép

Damaszkuszi út

Éhesebb legyek

Elvittem a balhét

Én halott vagyok

Eredendő bűn

Az erotikus múzsa

Ez elmebeteg lett

………

 

				Múzsa a kriptában
				A nagy jajgatás
				Nagy magyar vádirat
				A nagy órás
				Nevezetes szám
				Örök Krisztus
				Az őrült költő
				A per
				Piros-novella
				Reciprok világa
				Tébolyult költészet
	A váci krisztus nem bocsát meg
	Varecza-apokaliptika
	Versek a kriptából
			Világvágóhíd     Talán az ennek a bőségnek az a magyarázata, hogy a nyíregyházi főiskola  tanára volt 2005-ig, haláláig az 1941-ben ugyancsak Vácott született dr. Varecza Árpád matematikus.

Néhány versrészlet (forrása: http://fuggohirugynokseg.blog.hu/2014/04/11/szent_varecza_versei_a_magyar_allamrol)

"Olyan nagy költő vagyok

hogy a magyar állam kétszer is

büntetőeljárást alapított verseimre

Ennél több egy költőnek

nem is kell ez a legtöbb, amit elérhettem!

Mindkétszer hatalmas vereséget mértem a magyar

államra,

amire mindkétszer bedobta a törölközőt

Hatalmas, rettenetes vereséget az állami kiírtás,

kifosztás,

népírtás eszmei

ideológiai hátterében

Felismerte a magyar állam az összes szekundánsaival együtt:

ügyészség

ügyvédség

Országház T

udományos Akadémia,

hogy én egymagam a kirendelt védő igénybevétele

nélkül kiütöm

padlóra küldöm"

OLYAN NAGY KÖLTŐ VAGYOK

 

"Tévém,

számítógépem nincs,

csak a rádióból tudom,mit hazudik az állam

A rádió ugatta,

hogy a fasiszta magyar állam népírtásának tagadását

a törvény bünteti,

ez most nem hazugság

A kommunista magyar állam

a brüsszelita magyar állam népírtását

népírtásának tagadását

egyenlőre még

nem bünteti a magyar állam,

mivel a köztörvényes rablógyilkosokból lett

törvényes vörös milliárdos

államférfiak vannak hatalmon"

UGATJA A RÁDIÓ

 

 

"Magyar állam a legmélyebb vágyát,

a rablógyilkos kifosztási vágyat

legalizálja az állam számára

a vékony államelit számára

avval finanszírozza saját maga számára

az Édent

Ez nem morális kérdés a sertésvágóhíd sertései és

hentesei között

Mindegy hogy a sertés így röfög vagy úgy röfög!

Ez egzisztenciális kérdés,

röföghet a sertés akármit

mondhat a hentes akármit

az egzisztencia független a pártoktól

az ideológiáktól

mindenképpen fazékban végzi a sertés[...]"

FŐTÉTEL

 

(Ezek a művek feltehetően az új ezredév első évtizedéből származnak.  Tekintettel a vöröslő jelzőre. P.I.)

További versek:

http://shop.irodalmijelen.hu/pdf/2006/51-IJ-2006-01-januar.pdf

 

   Járulékos információk pedig pl. ezeken a további url-eken:

http://vareczalaszlokor.blogspot.hu/2011/02/egy-regebbi-bakacs-tibor-settenkedo.html

http://magyarnarancs.hu/tranzit/szent_varecza_halott_esetei_a_hivatallal_-_kompenzacios_vigasz-68536

http://www.worldcat.org/title/szent-varecza-elete-proza-interju-versek-a-trilogia-2-kotete/oclc/909462604

Ezen az url-en a tanulmány írása közben, azaz most nagy meglepetést találtam. Bartos két kötetét, az első 303 oldalas, a másik 185 oldal terjedelmű. A helyi szerző művei helyismereti rangúak. Adandó alkalommal kézbe veendők.

14.

Szent Varecza élete

Az űrlap alja

: próza, interjú, versek ; [a trilógia 2. kötete] / Bartos Csaba ([2005]) (2 Példány)

15.

 

Szent Varecza portréja

Az űrlap alja

: prózák, interjú, versek / Bartos Csaba (2003) (2 Példány)

 

 

http://media.mandiner.hu/cikk/20160122_orban_janos_denes_helyreigazitasi_felszolitas_a_magyar_nemzet_online_reszere

http://www.unknownartists.hu/irodalom_varecza.php

Ez utóbbin egy hatalmas poéma olvasható :

 

Varecza László: Részletek a Nagy Jajgatás című vádirateposzból, 1998,

Szombathely, magánkiadás; a kötet elérhető a szerzőnél

11. A Múzsám szerelmet vall nekem

 

Itt értem a tárgyalás végére. Ámde még a befejezés előtt – ami valójában két mellékvágányos utazás lesz – érdemesnek tartom megjegyezni, hogy Varecza bevezette a szentnégyesség fogalmát, ami a háromság-elméletem miatt lehet érdekes számomra. Ugyanis egy helyütt megjegyzi, hogy a szentté avatása egyenesen Krisztustól származik, s erről az akkori pápát is értesítette. Így saját magával bővítette szentnégyessé a szentháromságot.

 

Befejezés.

 

Az első mellékvágány meghatározó témája a sakk. Vareczának egy sakk-versét olvastam a neten, az első Wehner-levél is a sakkra való utalással kezdődik, s informált vagyok arról, hogy ebben a levelezésben a térsakk lehetősége is felvetődött, sőt, magának a játéknak mélyebb részletezése is. Ennek folyománya lett a későbbiekben egy modellezés, vagyis a térsakk talán első változatának, prototípusának a megalkotása jelen tanulmány írójának kezei által. Nem mennék bele a részletekbe, csupán annyit jegyzek meg, hogy az akkoriban jelzett véleményem az volt, hogy a végkifejletig, a csúcsig, azaz a matt-ig nem lehet eljutni a 8x8x8-as térbeli mezőben (kubusban) a hagyományos csapatokkal. A három dimenzió szabadsága nem teszi lehetővé a mattot, ezáltal mintegy a végtelenbe transzformálná már az első mérkőzés végét. Ezért aztán ahhoz a modellhez két csapat-párt rendeltem hozzá, egyiket a legalsó fertályba, másikat a legfelső régióba telepítve. Mivel az egypéldányos prototípus nincs a birtokomban, nem tudom, hogy történt-e egyetlen kísérlet is a térsakkjátszma lebonyolítására.

   A második mellékvágányon az a kérdés gondolható végig, hogy ki a levelek tulajdonosa. Konkrétan, eme különnyomat címének hármas jelzős szerkezete nyomán is, és általánosságban is. Hiszen a különnyomat áttanulmányozása során nem derült ki, hogy melyek az elveszett levelek. A Szent Varecza által írottak-e, vagy a neki küldöttek? Azok-e az elveszettek (akár a szó átvitt, metaforikus értelmében), amiket a levelek szerzője közöl, avagy a nem publikáltak? Hol vannak vajon a Szent Varecza által írott levelek, s mikor lesznek olvashatók? Ezért is vetődhet fel a levelek, a levelezés tulajdonjogi, szerzői jogi   (hogy ne mondjam: írásvédettségi) kérdése. S bizony a jog szorosan kötődik az írásvédettséghez. Ki kell nyilvánítanom, hogy én a saját egyéni felfogásomban (de nem a praxisomban) minden levelet a magaméként kezelek, azokat is, amiket én írtam-küldtem, s azokat is, amiket én kaptam. Talán van némi különbség a tulajdonlás erőssége között, hiszen az elküldött levelek az én szellemi termékeim, tehát bármilyen „másodközlés” a kizárólagos hatásköröm. De a kapott leveleket pedig én kaptam, úgy kaptam, ahogyan pl. valamilyen ajándékot. És ugye az ajándékkal is szabadon rendelkezhetem, miért ne tehetném ezt a levelekkel? Ezt azonban a kölcsönösség viszonylatrendszerébe helyezve is igaznak tartom, vagyis ugyanezekkel a levelekkel az aktuális levelezőpartner is ugyanolyan jogosultságokkal rendelkezhet. S mivel az enyémek (is), úgy gondolom, azt tehetek velük, amit csak akarok. Pontosítom: azt tehetek velük, amit jónak látok, bizonyos etikai korlátok között. Tehát akár publikálhatom is bármelyiket. Megint pontosítanom kell: akár publikálhatom is mindegyiket, teljes terjedelmében, kivéve ha netán bármelyikre vagy bármelyik levél bármelyik részletére írásvédettség lenne kimondva. Ennek szövegszerű megnyilvánulásai lehetnek pl. a „kezeld bizalmasan”, a „csak neked írom”, a „remélem, köztünk marad” stb. kitételek. Amennyiben ezek nem érvényesültek, az esetben nem kell előzetes engedélyt kérnem, s az utólagos esetleges szemrehányások, reklamációk, netán inzultusok vagy eljárások is csak abban az esetben lehetnek jogosak, ha netán valamilyen személyiségi jogot sértenék. Ami pedig sosincs szándékomban. Nem tudom, hogy mi a közfelfogás, s mi az erkölcsileg helyes felfogás, s fedi-e egymást e kettő. (E2? Ott egy paraszt áll, e2-e4 királcsel,

https://hu.wikipedia.org/wiki/Halhatatlan_sakkj%C3%A1tszma)

Mindezek azonban most végigfutottak a bioelektromos memóriám áramkörein, ennek a klny-nak az apropóján.

 

Utószó.

 

Itt is egy háromságra van példa. Három szereplője van ennek az írásnak. Egy rejtett (a szerző) és két emlegetett. A levelek írója és a címzettje. De még az összefüggés, a három személy közötti valamilyen reláció is megfelel a közlés helyének, a memozaik3 rovatnak. Az összefüggés láncszeme a Perint-patak, annak a jobb partja.

 

U.i.: Wehner Tibor korábbi közlései a témában:

 

WEHNER Tibor: Szent Varecza halott-levelek és szövegek. In. Görbülő fény. A hetvenéves Bujdosó

         Alpár köszöntése. 2006. Budapest, Magyar Műhely Kiadó. 28-37.

WEHNER TIBOR: Levelek Szent Vareczához 2008-2009. A vers felszabadítási kísérlete a sor kötelme (rendszere) alól   http://www.jamk.hu/ujforras/index.htm

WEHNER Tibor: SZENT VARECZA HALOTT-LEVELEK ÉS – SZÖVEGEK .Gázló http://www.unknownartists.hu/gazlo5.php    (Megjegyz.: Ez talán - a címe alapján gondolható - azonos a Görbülő fény-ben megjelenttel.)

 

 

-------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Az ifjúság (egy album apropóján)

http://www.burschinfo.hu/ftp/daloskonyv.pdf

 

	Szép az ifjúság, boldog mindenkor. Szép az ifjúkor, de mulandó. Idős emberek ezt mondják sokszor; Higyjük el nékik, talán való! Ezért azt mondom ám; Ifjú csak légy vidám! Legszebb az ifjúkor,de múlik ám. S ha egyszer elmúlott, Vissza már nem kapod. Legszebb az ifjúkor, de múlik ám.     Nyílik a rózsa, nyílik a szegfű, De elhervad mind a virágszál. Óh, jaj, az ember sem örökéltű, Elhervad ő is, és sírba száll ... Ezért azt mondom ám; Ifjú csak légy vidám! Legszebb az ifjúkor, de múlik ám . S ha egyszer elmúlott, Vissza már nem kapod. Legszebb az ifjúkor, de múlik ám.

   Messziről indul ez az eszmefuttatás, amint az idézett dalból látható. Ezt a nótát a Geóban hallottam sokszor, szakestélyeken. Részét képezte a selmeci hagyományok ápolásának az utódintézményekben Soprontól Miskolcon és Székesfehérváron át Dunaújvárosig. Most az a postai küldemény juttatta eszembe, ami pár hete érkezett Wehner Tibor művészettörténésztől.

   Az asszociáció azért volt jogos, mert a kapott borítékban Wehner Tibor egyik legújabb kötete volt. Kaposi Endre a könyv címe, vagyis arról a festőművészről szól, akivel első munkahelyemen, az Esztergomi Tanítóképző Intézetben találkoztam. Fiatal oktatónak számított, csak most tudtam meg, hogy nálunk tíz évvel idősebb. Így ez a kötet akár életmű-monográfiának is tekinthető. http://artportal.hu/lexikon/muveszek/kaposi-endre-1504

Az asszociációt gerjesztette a mellékelt ajánlás is:

   Pályakezdésünk mindkettőnket (W.Tibort és engem) Komárom-Esztergom megyéhez kötött, így több közös ismerősünk van a 70-es évek esztergomi időszakából. Némelyikuk csak az utóbbi időben került megemlegetésre. Így Bodri Ferenc neve is, (http://artportal.hu/lexikon/muveszettorteneszek/bodri-ferenc). A képző könyvtárában Bodri Ferencné volt a főnököm, s én az egyetlen beosztottja. Férjével csak néhányszor találkoztam abban a 15 hónapban, amit a városban töltöttem. Többnyire a könyvtárban, de mélyebb eszmecsere nem alakult ki közöttünk.  Bodrinak képzőművészeti témájú cikkei jelentek meg a párizsi Magyar Műhely c. folyóiratban. Emiatt kellett Dorogra mennie tanitani. Száműzetése aktív élete végéig tartott. Bodriról tudtam, hogy írásai mellett képvásárlásokkal is támogatta a fiatal festőket. S nemrég olvastam arról, hogy hagyatékát a leánya – akivel ugyancsak összefutottunk a könyvtárban -, gondozza illetve már nem is tudom, mi lett a gyűjteménnyel. Ezt a kitérőt azonban meg kellett tennem, ha már eszembe jutott a kötetről.

   Kaposi Endre korabeli alkotásairól semmi sem jutott volna eszembe enélkül a kötet nélkül. Csoportos kiállítására emlékszem csupán, s arra, hogy rendszeres látogatója volt a könyvtárnak. Hetilapokat, pedagógiai cikkeket olvasott. Egy témafeldolgozására is emlékszem, mert a képző ifjúsági klubjában tartott előadást a képzőművészet és a zene kapcsolódásától, kapcsolatáról, s ehhez a könyvtárban is keresett (kerestünk) irodalmat.

   A kapott kötet nagy örömöt okozott, s nemcsak azért, mert (lásd a bevezető dalt) elmúlt ifjúságomra emlékeztetett, hanem és elsősorban azért, mert a most 77 éves művész legfontosabb alkotásait ismerhettem meg általa. Arra következtettem az albumszerű, kevés szöveget és sok reprodukciót tartalmazó könyv áttanulmányozásakor, hogy Kaposi Endre nem termelt, hanem alkotott. Persze, ez is érthető, hiszen nem főfoglalkozású művész, ahogyan az Artportal címszava is mutatja, hanem elsősorban pedagógus, de művészetszervező és szakíró is.

   A könyv - aminek szerkesztője, Virág Jenő is ismert név lehet a honlap néhány látogatója számára - az író Wehner Tibor tanulmányával kezdődik. Tizennégy,  kisbetűvel szedett oldalon foglalja össze Kaposi Endre művészi pályáját, alkotói életszakaszait. A tanulmány teljes címe: Bevezető. A „beszélőtárgyak költészete” és a „várakozás különös hangulata”. Kaposi Endre művészetéről. A továbbiakban pedig a négy fejezet előszavaiban igazít el bennünket a művész grafikai, festői foto-kollázsos és a szobrászat körébe sorolható tárgytranszformáló tevékenységében.

   A kötet a négy fejezetben (Grafika, Festészet, Foto-kollázs, Szobrászat) 113 alkotást mutat meg, majd egy szöveges blokkal zárul, amiben beszélgetések olvashatók, majd az életrajz, amit kiegészít a kiállítások listája és Kaposi Endre publikációinak jegyzéke.

   Nem kockáztatom meg, hogy véleményt írjak akár a kötetről, akár Kaposi műveiről. Helyette pár idézetet választok ki a bevezetőből és ezeket néhány képpel egészítem ki, azokkal a képekkel, amik legjobban tetszenek.

   Kaposi „Művészetének legjelentősebb alkotásai minden bizonnyal azok a kisméretű, lágy, lírai táblaképek, amelyeken egy-egy portrészerűen megragadott alak, illetve amelyeken egy-egy bensőséges valóságrészlet: táj, város, épület, belső tér rögzült. Kompozíciói  lágyan modellált, lírai hangvétellel árnyalt – szűkszavú, tömör festői tőmondatok. A kis képfelületen nincs lehetőség sok motívum felvonultatására, epikus tartalmú részletek megjelenítésére. Bensőséges álomszerűség élteti a mindig lényegi elemet kiemelő, de a jelentések mélységeibe vezérlő képi összegzéseket.” (9.p.)

 

 

 

 

   „A Kaposi-oeuvre erőteljesen Esztergom oly mély történelmi-kulturális-művészeti közegébe, hagyományába illeszkedik, s eme beágyazottságát számtalan tematikai és stilisztikai motívummal igazolhatjuk. Maga a művész így vallott erről a Virág Jenő szerkesztővel folytatott, 1989-es beszélgetésben: ’….Esztergomban lettem festő, itt kezdtem komolyabban foglalkozni a festészettel … Esztergom légköre, atmoszférája, a táj és a környezet hatása meghatározó volt festői szemléletem alakításában is, témaköreiben is, de főként színvilágában.’ Ez az ’esztergomiság’ játszott erőteljes szerepet a Kaposi Endre alapító tagsága által meghatározottan létrejött Sigillum csoport működésében, szellemiségében is.” (10.p.)

   „A fotó, a fotokollázs munkásságában játszott szerepével kapcsolatban a művész nyilatkozatát érdemes hosszabban is idézni, mert alapvető, a művészetét meghatározó kérdésekre ad választ: ’Kérdezhetnénk úgy is, mi okozta azt, hogy én a fotográfiát választottam érdeklődésem tárgyává, de úgy is, hogy miért szakadtam el a festészettől. Lehet, hogy ez ugyanannak a folyamatnak két fázisa, s lehet, hogy ez két teljesen eltérő folyamat, ezt én sem tudom pontosan. Egy azonban biztos: a fotográfiával való szimpátiám és érdeklődésen nem új keletű, mert amikor festettem, akkor is nagyon sokat fo9glalkoztam a fényképezéssel.   … Azt gondolom, hogy a fotográfiai szemlélet erősen hatott képzőművészeti tevékenységemre is. A komponálási módomban, a képi formák megválasztásában, a motívumok kiválasztásában erősen a modern fotográfiai szemlélet hatását éreztem magamon. Azt is mondhatnám, hogy nem nagyon bántam ezt. Ahogy a fotográfia ráközelít a dolgokra, ahogy kiemel bizonyos részleteket és uralkodóvá teszi egy kompozícióban, ez a szemlélet az én képeimen – azt hiszem - tetten érhető anélkül, hogy én akartam volna különösebben …”(11.p.)

--------------------------------------------------------------------------------

 

Polák István: Rendszerszemlélettel

1. Bevezető

 a. Az évfolyam-cd készítésének utolsó évében vetette fel azt a lehetőséget egyik társunk, hogy a tervezett egyéni pályaképeknek a része lehetne a két leg megfogalmazása is. Az, hogy mit tartunk eddigi életünk legnagyobb sikerének és legnagyobb kudarcának. A javaslat nem aratott sikert, csak egy kísérlet történt erre, a honlap szerkesztője részéről, aki ezt a két leg-et hozzá is illesztette a saját pályarajzához. Nem ismétlem itt meg a teljes gondolatmenetet, csak a lényegét emelem ki:

„ …. a legnagyobb kudarcomnak azt tartom, hogy nem teljesítettem be pályakezdő korom nagy témakutatásának tervét. Az esztergomi tanítóképző könyvtárában elkezdett, majd a marcali járási könyvtárra adaptált egyéni kölcsönzési nyilvántartás után – amivel követni, majd elemezni lehetett a kölcsönzött könyvek tartalmi eloszlását egy kategóriarendszeren belül – 1973-ban a fehérvári Geó könyvtárába kerültem. Itt fogalmazódott meg bennem egy téma, aminek eléggé nagy mellénnyel a Rendszerszemléletű kultúraközvetítés nevet adtam. A gondolatot az akkor elterjedni kezdődő rendszerelmélet, struktúra-elmélet súgta, s a főiskola tudományos főmunkatársának hatására a számítástechnikával és a gráfelmélettel, hálóelmélettel való ismerkedés. Valójában a nagy témát egy piramisként képzeltem el, aminek az alapzatában pl. olyan dolgok kikísérletezése lett volna, hogy el lehet-e bárkit juttatni mondjuk csak Moldova és Déry-kötetek olvastatásával a Verhetetlen tizenegytől a G.A. úr X-ben-ig. Vagy slágerszövegektől Nagy Lászlóig. Ugyanez más művészeti ágakban (film, zene, képzőművészet stb.). Aztán már egy másik szinten az egyes művek, műfajok, művészeti ágak, ismeretkörök egymással való összefüggésének a vizsgálgatása következett volna, vagyis az, hogy hogyan lehet lépkedni műről műre, ismeretről ismeretre (csomópontról csomópontra) a kultúra világának többdimenziós hálózatán. Mekkorákat lehet lépni és merre lehet lépni. Hogy miért érdekelt? A hatni akarás, a hatékonyság miatt. Hogy láttam, nem mindegy, kinek mikor és mit (mi után mit) ajánlok olvasásra-nézésre-hallgatásra. Vagy éppen magamnak mit ajánlok. Hogy hátha lehetett volna erre valamilyen elméletet és valamilyen technológiát alkotni. A kudarc oka egyrészt a pályakezdő hét évem lakásnélkülisége, másrészt a magányos farkasként elképzelt munkálkodás, harmadrészt az exhibicionizmus, önérvényesítés akkori hánya. (Negyedrészt a technika akkori szintje, hiszen pl. ma már pl. a vonalkódos kölcsönzési nyilvántartással címek szintjén lehet a könyvtári kölcsönzéseket visszamenőleg elemezni és javasolni.)”

   A kudarc most már végleg kudarc marad, de a nagy tervet talán - részletekre, mozaikokra bontva - mégis lehetséges lenne aprópénzre váltani. Ez a lehetőség akkor és azért vetődött fel bennem, amikor és amiért mérlegelni kezdtem, hogy érdemes-e néhány kilobájtnyi szöveget kreálni Tóth Krisztina idei verseskötetéről.

b. A hosszadalmas bevezetés második elemeként a net segítségével idézzük fel a rendszerelmélet és a rendszerszemlélet jelentését.

Rendszerelmélet

A rendszer fogalma a tudományok és a tudományfilozófia egyik legalapvetőbb fogalma, mégis csak a huszadik században fedezték fel, a rendszerelmélet más fogalmaival együtt. Ezt az elméletet Ludwig von Bertalanffy magyar származású osztrák biológus kezdte kidolgozni. A „rendszer” fogalma nagyon alapvető, így szigorúan nem definiálható (eddig még nem sikerült).

……….

Alapösszetevők (fogalmak)[szerkesztés]

A rendszert nem képzeljük el felbonthatatlannak, ezért alrendszerei vannak, sem elszigeteltnek, önmagában lévőnek, mert környezet veszi körül. A rendszernek belső jellemzője lehet még a célkitűzése, amely akkor egyszerű, ha a célok egyértelműek és számszerűsíthetők.

A környezet a rendszeren kívül lévő összes dolgot jelenti: ezek tulajdonságai kihatnak a rendszerre, ha ezeknek a tulajdonságait megváltoztatják, megváltozik a rendszer viselkedése.

Az objektumok a rendszer paraméterei. A paraméter a rendszerben

• a bemenet,
• a folyamat,
• a kimenet,
• a visszacsatolás-szabályozás
• és a korlátozás.

Minden egyes rendszerparaméternek számos értéke lehet, hogy azzal jellemezze a rendszer állapotát.

A tulajdonságok az objektum paramétereinek tulajdonságai. A tulajdonság a dolog ismertségének, megfigyelésének vagy a folyamatban való részvételének a külső megnyilvánulása. Tulajdonságok jellemzik a rendszer paramétereit, és lehetővé teszik, hogy azoknak értéket valamint méretadatokat adjunk. Az objektumok tulajdonságait a rendszer működése megváltoztathatja.

A viszonyok azok a kötések, amelyek a dolgokat és a tulajdonságokat a rendszer folyamataiban összekötik. A viszonyokat osztályozhatjuk elsőfokúnak, amikor azok egymás számára funkcionálisan szükségesek. A szimbiózis például ilyen elsőfokú eset két eltérő szervezet szükségszerű kapcsolatát, mint például egy növény és annak parazitája együttes életét jellemzi.

A viszonyok lehetnek másodfokúak is, ha azok kiegészítő jellegűek: ha lényegesen növelik a rendszer teljesítményeit, ha fennállnak, de funkcionálisan egyébként nincs rájuk szükség. Ilyen másodfokú viszony a szinergia. Végül a viszonyok lehetnek harmadfokúak is, amikor vagy redundánsak, vagy egymásnak ellentmondóak.

A redundancia olyan állapotot ír le, amelyben a rendszerben felesleges objektumok vannak. Ellentmondásos állapot akkor van, ha a rendszerben két objektum van, amelyek közül ha az egyik igaz, akkor a másik definíció szerint hamis.

A környezet[szerkesztés]

A rendszer a környezet révén él, a környezet is meghatározza a rendszert. A környezettel a rendszer kapcsolatban áll, ahhoz illeszkedik, az illeszkedés, alkalmazkodás sikere (closeness of fit) döntő lehet a rendszer jövője szempontjából. Minél jobban értjük a környezetet, annál jobb rendszert lehet tervezni bele, ezért tudnunk kell, hogy a környezetben lévő rendszerek milyen viszonyban vannak a mi rendszerünkkel.

A környezeti rendszerekkel lehetnek cserekapcsolataink, onnan felveszünk és oda kibocsátunk anyagot, pénzt, embereket, ismeretet stb. Lehetnek versenykapcsolataink is, azaz versenghetünk ugyanazért az áruért, erőforrásért, munkáért stb. Ami ilyenkor a tennivalónk, hogy megállapítjuk, mi folyik ezen a téren, és miért viselkednek, ahogy viselkednek versenytársaink. Összefoglalva:

1. Meg kell tudnunk, hogy mi is létezik a valós világban, el kell köteleznünk magunkat az empirikus, tapasztalati ismeretek gyűjtése mellett.
2. Mérnünk kell a jelenségek jellemzőit, mind statikus, mind dinamikus állapotukban.
3. Nem szabad olyan elveket és elméleteket gyártani, amelyek nem megfigyelésen alapulnak.
4. Meg kell állapítanunk, hogy egy jelenség viselkedéséneknek mi az oka, akár dinamikus, akár statikus állapotában.
5. Óvatosan kell eljárnunk a jelenségek osztályozásában.

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Rendszer

 

Rendszerszemlélet

1. a rendszerszemlélet fogalmának értelmezése nem egységes, egyesek szerint szemléletmód, mások pedig ? többek között Ludvig von Bertalanffy? ált.-abb érvényű, fokozatosan kiépülő, önállósuló tud.-ágként értelmezik. Napjainkban jelenlévő értelmezések:
2. A különféle szaktud.-ok összefüggéseit tudatosan alkalmazó módszer.
3. Komplex megközelítési módszer, amelynek alapelve, hogy egy rendszer nem egyszerűen az alkotóelemek halmaza, hanem azoknak együttesként viselkedő egysége.
4. A soktényezős, bonyolult, összetett rendszerek, működési mechanizmusok megértésére, hibaelhárítására (pl. repülőgép-technika, űrtechnika) kifejlesztett gondolkodási módszer.
5. az oktatás, a tanulás, az oktatási rendszerek, az oktatás és társ. viszonyának rendszerszemléletű értelmezési lehetőségére először a kibernetikai ped. hívta fel a figyelmet (Landa, 1968.). A ped.-i rendszerek is soktényezősek, bonyolultak és hierarchikusan rendezettek, azért jól lehet adaptálni a rendszerszemléletet ped.-i feladatok tervezésére, elemzésére, működésük leírására, hibadiagnosztizálására. Rendszerszemléletű megközelítésben a tanítás-tanulás három kategóriából, egy kiegészítő kategóriából és a visszacsatolási körökből áll (Báthory, 1987.). Ez a rendszer a társ. felé nyitott, annak környezetében, hatása alatt áll, ugyanakkor kommunikációs rendszer lévén információcserét bonyolít le (az eredmény, a folyamat és a célrendszer felé) és így visszahat rá. A tanítás-tanulás rendszerszemléletének különösen öt vonása emelhető ki:
6. A tanítás-tanulás rendszerkapcsolatainak feltárása.
7. A tanítási cél és a tanulási eredmény kongruenciájának biztosítása.
8. A visszajelentési mechanizmus beépítése révén a rendszer önirányításának, önszabályozásának és önfejlesztésének elvi megalapozása.
9. A ped. eredeti tanulásszervezői szerepének megalapozása, összhangban a centrális és a helyi, isk.-i ttv.-fejlesztés gyakorlatának kialakításával.
10. A szűkebb és tágabb társ.-i környezet hatásmechanizmusának szerves beillesztése a tanítás-tanulás folyamatába, eseményeibe.

Szlovák ÉvaGyaraki F. Frigyes

Read more: http://www.kislexikon.hu/rendszerszemlelet_a.html#ixzz4C2OFQsNn

http://www.kislexikon.hu/rendszerszemlelet_a.html

 

2. A téma körüljárása (a kör nem lesz túl nagy)

   Egy alrendszer lehet Tóth Krisztina eddigi írói munkássága. De ennek is csak egy al-alrendszere tehető most vizsgálat tárgyává, nevezetesen az, hogy a legutóbbi verseskötetében, ami a Világadapter címet kapta, hogyan folytatódik két tudatos írói törekvés. Az egyik törekvés a kapcsolódás. S ez már önmagában a rendszerelmélet vizsgálati célja lehet. Az, hogy a költő mennyire él az elődökre való hivatkozás, az elődökhöz való egyértelmű és demonstrált (tematikus és szövegszerű) kapcsolódás eszközével. A kötet címe, ezzel a címadó vers is erre utal: olyan univerzális „adapter” keresése és birtoklása, ami az egész világon lehetővé teszi a hálózatokra (konkrétan az elektromos hálózatokra, de általánosabban értve bármilyen hálózatra) való kapcsolódást. A másik törekvés az idő megragadása, talán rögzítése, megállítása. Beszélő címet kapott ennek az idei verseskötetnek nem távoli elődje, a 25 novellát tartalmazó Pillanatragasztó (2014). A kötetről ismertetőt írtam a memozaik rovatban, ennek egy részlete:

„Faust is vágyott a legszebb pillanatra, ahogy a mai író és az olvasói vágyódhatnak, nekik azonban csak ilyen drámai pillanatok jutnak. (Van egy régi Vámos Miklós-írás, a címe Jelenleg a tizenharmadik a listán. Hogy mi a tizenharmadik? Hát a feleség által szorgalmazott boldog novi.) De József Attilát is említhetem (Porhó), a „szalad a puli pillanat”, vagy „a pillanatok zörögve elvonulnak” szövegrészeket (rekontextualizálás, olvastam ezt a szót először épp a Litera.hu-n, a Palócföld tematikus száma nyomán), ahol a pillanat „megfogásának” a szándéka felmerülhet. S ehhez jó a pillanatragasztó. Csak oda kell pöttyinteni, a pillanat már fogva is van. Ilyen pillanatragasztók, azaz pillanatragasztottak a bennünk rögzülő emlékképek.” http://memoarondolgozo.freewb.hu/memozaik/

     A Porhó c. vers ugyancsak kötetcímadó mű, de a címéből nem derül ki, hogy József Attila Születésnapomra c. versének az „átirata”. S az utolsó három sorának értelmezéséhez idéznem kell a négy utolsó versszakot.

……..

de hogy mi történt, mire volt jó

harminckét éven át e porhó,

havam,

hevem

 

hová gomolygott nyomtalan,

és ugyan hol, ha nyoma van,

szivek,

szavak

 

mélyén mi ülepszik, mi lesz,

így fog eltelni, élni ez?

Vagy túl

a túl

 

bonyolult léten, túl ezen

egyszercsak majd megérkezem

s ittlétemet

átlátom ott ?!

 

Egy másik korábbi versét, a Program címűt Orbán Ottó nyomán haladva írta, s szintén idéztem az említett írásomban. Ennek a versnek a záró szakasza:

 

Hallod-e, te sötét program, ha te peregsz minden szóban,

te vagy-e az, aki vagyok, szólsz-e, hogyha elhallgatok?

Megszűnsz-e, ha felébredek, és mi marad meg utánad,

amikor a túlba kelek? Csak valami álompárlat, álompárlat.

Az előző vers végén háromszor leírt túl (valamin túl) itt is megjelenik, szelídített megfogalmazásaként az idő múlásának, az elmúlásnak.

1. Hogyan jelenik meg a magyar irodalom rendszeréhez való kapcsolódási törekvés ebben az idei verseskötetben?

 

Nézzük előbb listaszerűen. Az utóbbi hét év verseiből válogatott kötet tematikusan szerkesztett négy részéből a harmadik A tanítvány címet kapta, talán a részt lezáró vers címe miatt is, de általánosabban a mesterek miatt. A ciklus második versének már a címe önmagáért szól: A koravén cigány. Tehát Vörösmarty. Aztán Katona, hiszen a harmadik vers címe: Bánk, magában. A következőnek a címét még nem tudtam megfejteni. Ez a címe: Tisölök. Ha van olvasó, akinek a szlengből vagy idegen eredetből beugrik a fejébe a megoldás, nagyot segítene nekem, ha megírná (pl. az ipolak4@gmail. com címre). De ahogyan a Porhó címe nem árulkodott a tartalomról, itt is csak az első sorok olvasásakor dekódolódik:  

 

volt egy apám egy

anyám nem szerettek

igazán vágták csak

a pofákat jobbat vár

tunk tenálad   …     stb.

 

A következő két cím: Kosztolányi hajszálai, Adj már csendességet (ez utóbbi ugye Balassi), majd az Egy vagy két gonosz bácsi , itt az alcíme árulkodó: A százéves Kálnokynak. A házitündér c. vers is egyértelmű. Az első két sora: Porcica, porcica, látszol, / mint eszelős, takarítok ….  

S itt jön egy kakukktojás. A vers hosszú címe: Inferno letterario, avagy a költő Paul Virilio kíséretében alászáll. Alcím: Készült a Litera 10. előszilveszteri partiján, Dante: Isteni színjáték. Pokol. A Vergiliust helyettesítő, nevében is hasonló kísérő legismertebb műve magyarul is megjelent, címe: Az eltűnés esztétikája, s természetesen a művészetek idővonatkozásaival foglalkozik.

Ez a harmadik versciklus egyébként keretes szerkezetű. A ciklust nyitó vers a Színpad címet viseli, s a metaforikusan szájként ábrázolt színházban a nyelvé a főszerep. A záró vers címe: A Tanítvány, s a rímtelen versben pedig természetesen a rím a főszereplő.

 

Ez volt tehát felsorolásszerűen. S ha a tartalmakat nézem, akkor két végletet látok. Az egyik az irónia. Ez az attitűd jelenik meg az itteni versek alig felében. Érdemes lenne a Dante-parafrázissal önálló írásban is foglalkozni, helyette egyetlen idézet:

 

„ … könnye csordult a jó Viriliónak

             a grafománok földjét látva meg,

             Egymás műveit másolják szegények

       verejtékbűzben ülve hajnalig.

             hosszúversek, novellák és regények

             olvashatatlan kéziratait!”

 

A másik felében a költőre mostanában még inkább jellemző, lefojtott indulattal megjelenő együttérzés, közösségi érzékenység nyilvánul meg. Nem kerülhetem el azt az asszociációt, ami betolakszik a fejembe Bánk nyomán, a HANEM Zenekar cd-jének utolsó száma. A Tisölök c. vers utolsó sorai:

 

                   …     olyat

             vágok a földre megha

             sadjon örökre

 2.Az idő¹

 

Az első ciklus már a címével - Futamidő - is jelzi a témát. A Memóriakárya a telefonban megőrzött, de már nem hívható számok ürügyét használva tekint vissza az időben. Ugyanígy az Idő, idő idő c. vers a gyerekkorba tér vissza három hosszú versszakával, először egy régi állóóra felidézésével, majd két figyelmeztetéssel („Ne húzd az időt   … Ki ne fuss az időből”).

A Futamidő c. vers kezdő és záró sorai:

 

„Mindenki elment, ez van a papíron,

ezt a halott sort mantrázom percek óta.

…..

Nézek papucsban és nyitott kabátban,

mindenki elment, ez van, mindenki elment.”

 

A második ciklus az időből a térbe vált, s ezt az ugyancsak a ciklus-záró verstől vett címmel is jelzi: Turista. De a képzeletbeli utazások is az időben történnek, a múltba vezetnek. A kötetet záró vers - Hosszúalvó - pedig egy Chandler-regényre ( Hosszú álom) utal, s - Tóth Krisztinától szokatlanul – egyetlen, másfél oldalnyi versszakból,  s a vers címének is megfelelő hosszú sorokból áll. Látomásos, áradó képek sorakoznak, mintha a megszólított Hosszúalvó fentről, a kötet borítóján ábrázolt repülőgépről, netán a kozmosz felé száguldó űrhajóról nézné a földet:

 

„   … mit láttál odafent, mesélj a folyosókról is, Hosszúalvó,

hány űrön át haladsz, hogyan lesz a titkos pillanatból ajtó,

milyen kilépni ott a kivilágítatlan és hűs terekbe,

maradt-e valami, emlékszel-e a tajtékos életedre,

viszed-e sorsodat, mint lassú áramlás a zsákba varrt halottat,

görget-e szőnyegén tovább a zajló múlt, ha ott vagy,

vagy több ezer évnyi csönd sötétjén át beszélsz az óceánhoz,

ismételgetve, amit rövid életed radarja látott,

pulzáló kis doboz, lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe,

vagy lebeg és forog, fényhólyag, mit se értve,

áttetszően, vakon, sohase bomló, gyilkos holmi,

üres pillepalack, folyton az ég színén fog vándorolni?”

 

Ezzel a nyugtalanító kérdéssel zárul a kötet. De mi ne így búcsúzzunk ebben a kis ismertetőben, hanem próbáljuk meg egy másik idézettel igazolni egyik kritikusa írását. Az Élet és Irodalom 23. számában (június 10.) a 19. oldalon Kálmán C. György írt a kötetről, Tiszta játékidő címmel. Többek között ezt:

 

„Így áttekintve mintha komor, sötét hangulatú kötet volna ez - a múlandóságtól a halálig és a feledésig ível. Nem vitás, még a játékos, intertextuális rész sem mindig vidám, a zárlat pedig kifejezetten sötét. De Tóth Krisztina elképesztő virtuozitással keveri a színeket. Oldott, csevegő hangon rángat bele a legkeserűbb ráismerésekbe – vagy derűvel oldja a legmegrázóbb hangulatot. …

 

Ez a humoros logika észreveszi a titkos párhuzamokat (rímeket), és mosolyt vált ki azzal, hogy erre rámutat. Ahogyan az érett füge (Fügefa) rímel az öregember heréire és az öregasszony mellére, levele pedig szemérmesen eltakarja az emberpárt.”    

 

   Mi azonban nem ebből a versből vesszük a záró idézetet, hanem az idő és az intertextualitás egybefonódására is példaként A házitündér három utolsó versszakát ajánljuk olvasásra.

 

Hullik a hó is a kertre,

elpihen őszi levélen,

nem jut idő soha másra,

nem jut a versre se régen

 

Kellene hagyni a francba,

jöjjön a Bóbita-dal most,

szállj ide, Szárnyati Géza,

légy a lapát, a Domestos!

 

Porcica, porcica, látszol,

költeni kéne, de nem megy,

s felmerül újra a kérdés,

ülhet-e két lovat egy segg.

 

 

 

 1) Csak találomra, a net első néhány oldaláról:

 

Ady Endre

magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/.../ady/ady.htm

• Tárolt változat
• Hasonló

A tízes évek fiatal nemzedékének épp úgy anyanyelve volt Ady költészete, mint az ...... A nyitó kép egyúttal a vers alapvető témáját, az Idő mitikus erejét is ...

 

Ady Endre Az ős Kaján című versének elemzése - Eduline.hu

eduline.hu/segedanyagtalalatok/letolt/4470

• Tárolt változat
• Hasonló

Ars poetica jellegű mű, témája egy küzdelem látomásszerű megjelenítése. ... Az idő tehát végtelen, az Ős Kaján a költészet minden átvirrasztott hajnalán Ady ...

 

A tudomány és a művészet összecsengése József Attila költészetében

members.iif.hu/visontay/ponticulus/.../mezei-jozsef-attila.html

• Tárolt változat
• Hasonló

A csillagok látványa nemcsak tudományos érdeklődés témája, hanem minden korban a ..... A kozmosz, csillagok, tér, idő motívumai József Attila költészetében.

 

 

users.atw.hu/itarsalgo/blind/berzsenyi_hasonl.htm

• Tárolt változat
• Hasonló

A magyar irodalomban Berzsenyi emelte a legnagyobb szintre ezt a műfajt. Nem a .... Ennek az elégiának fő témája az idő múlása, újdonsága pedig ennek a ...

 

 

sulihalo.hu/.../kidolgozott...matekmatematika.../kidolgozott.../4668-babits-mihaly-erettsegi-tetelek

• Tárolt változat
• Hasonló

Az időhatározók a babitsi költészet egy-egy korszakát jelzik. A "hajdan" ... A költemény témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való ... A harmadik egység az újév és az óév fordulójával az idő megállíthatatlanságát fejezi ki.

 

real-d.mtak.hu/504/1/dc_283_11_tezisek.pdf

• Tárolt változat
• Hasonló

1. A kutatási téma, az értekezés célkitűzései. Szabó Lőrinc ... ezáltal egyben lehetőség nyílott a Szabó Lőrinc költészetét és értekező-publicisztikai munkáiban érintett ... Szabó Lőrinc individuum- vagy időfelfogásának eddigi leírásai vagy a ...

 

 

www.dunakanyar.net/~di/JanusPannonius.htm

• Tárolt változat
• Hasonló

a tér és az idő egysége: az indulás előtti pillanatok megjelenítése. ... Janusnak mindemellett nagy szívfájdalmat okozott az a tény is, hogy a barbár magyar nép nem értékeli gyönyörű költészetét. ... (Ugyanez a témája Ovidius egyik versének is.) ...

 

 

csorba100.csgyk.hu/.../csorba100_rollup06_korr0510-85-ilovepdf-compressed.pdf

• Tárolt változat

Kamaszfejjel beleszeretett Adyba, abban az idő- ben versei ... A Simeon tűnődése(1983) című kötetében költészetének legfontosabb témái – az idő, az elmúl-.

 

 

 

 ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Polák István: Egy vidéki népművelő és az ő könyve

Hargitai Lajos: Téglák a falban. Sárbogárd, 2015. Bogárd és Vidéke Lapkiadó és Nyomda. 265 p.

   Lényegtelen azaz említésre érdemtelen dolog lenne annak taglalása, hogy hogyan ragadtattam magamat a hirtelen felindulásból elkövetett könyvvásárlásra, de mivel a körülmények tanulságosak lehetnek, mégis leírom. Azért és úgy figyeltem fel erre a kötetre, mert az idei helyi könyvheti rendezvények elején, azaz jún.10-én szerepelt a napi programban. A címe volt izgató, sokat sejttető. Tehát még a rendezvényre indulás előtt segítségül hívtam a mindentudó netet. Ezt az url-t találtam róla: http://feol.hu/kultura/hargitai-lajos-uj-konyve-teglak-a-falban-1739058

A cikk hatására az érdeklődésem fokozódott, ennek ellenére nem vártam meg az este hatkor kezdődött beszélgetést, hiszen a példányt csak közvetlenül előtte vettem meg, semmi bővebbet nem tudtam a tartalmáról. S azért sem vártam meg a kezdést, mert előtt volt három másik rendezvény. Háromtól Tóth Krisztina dedikált, négytől  pedig fellépett a Palinta együttes interaktív műsorában (gyerekeknek), majd erre rászervezve, a kezdése után fél órával a Szabó T. Anna – Dragomán György páros „műsora” következett száz méterrel arrébb. Ezeket a programrészleteket azonban szinte véletlenül fedeztem fel két héttel korábban egy újságcikkben a megyei napilap online felületén. Az ingyenes városi hetilap két előzetes száma említésre se méltatta. Nem volt tehát különösebb hírverése ennek a három, egymást követő programnak, s ez meg is látszott az érdeklődésen. Az egyórás gyerekműsoron a kb. hatvan ülőhely harmada volt foglalt, a nézők többségében szülők-nagyszülők voltak (másfél felnőtt jutott egy gyerekre). Dragománék sátrában fél öttől öt húszig szinte telt ház volt a mintegy negyven széken, itt azonban az egyik templom közelsége korlátozta a műsoridőt. A negyven perccel később kezdődött Hargitai-rendezvény érdeklődési szintjéről nincs információm.

   Most fog kilógni a lólábam. Nem titkolom, hogy a sok ok között, ami a könyvről való írásra ösztökélt, a fő ok az, hogy a kötet memozaikokból áll. Eleve részletekben született, a szerző által főszerkesztett és kiadott Bogárd és Vidéke c. képes hetilap hasábjain  jelent meg 2014-15-ben. Az ötvenöt részlet terjedelme és tartalma változatos, kettő és tizenhárom oldal között (ebből talán az is következhet, hogy a hosszabbak több részben jelentek meg először), és a családi, szakmai és politikai témák között váltakozva, de az időrendet azért követve sorakoznak. Mintegy húsz évet ölelnek fel, a hetvenes évek elejétől a rendszerváltás pillanatáig. A mozaikosság mellett a szerző eredeti foglalkozása volt a másik súly a mérlegben. Amint az a könyv végigolvasása során is beigazolódott, Hargitai Lajos a hetvenes évek elején került népművelőként Sárbogárdra, az akkori járási művelődési ház élére. (S onnan is vonult nyugdíjba mintegy tíz évvel ezelőtt? Ez talán kiderül, ha lesz folytatása ezeknek a mozaikoknak.) Ez a foglalkozás és az, hogy évtizedekig hű volt a hivatásához, a nemrég elkészült évfolyam-cd miatt vonzotta a kíváncsiságomat. A harmadik a sorban pedig az a körülmény, hogy 1973 közepe óta vagyok a megyeszékhely lakója, de ritkán jártam a 40 km-re lévő településen, nem sokat tudok róla. (Illetve annyit, amennyit közvetve, néhány egykori tanítványtól megtudhattam.) S ehhez a szálhoz az is hozzátartozik, hogy épp a hetvenes évek elején kilenc hónapot töltöttem egy hasonló méretű, hasonló szerepű és törekvésű somogyi járási székhelyen. Érdekelt tehát a viszonyítási lehetőség is. A ráadás-motívum pedig az, hogy a kiadvány alighanem csak szűk körben terjed. Annak ellenére nem került be még a Vörösmarty Mihály Könyvtár online-katalógusába, hogy már nyolc hónap telt el a megjelenése óta. Igaz persze az is, hogy könyvesbolti forgalomba talán nem is került, s a szerző előző könyve is, ami a Vándorlások könyve címet viseli, egyetlen – csak helyben olvasható - példányban található meg ugyanott. Tartalmát még nem ismerem, az előzetes híreim szerint előzménye a mostaninak.

   Megérte-e a vásárlás? Amiatt mindenképpen, hogy jelen pillanatban kölcsönözni nem tudtam volna. S azért is, mert kereken 10 Ft az oldalankénti ára, s ez manapság az olcsó sávban van. Karakterekre számolva pedig átlagosnak mondható (210 karakter/Ft) a viszonylag laza sortávolság és nagy betűméret miatt. Ha a tartalmát nézem, akkor már vegyesebb a véleményem. Egyrészt azért, mert találtam néhány pontatlanságot (az Árvácska c. film szereplőjét kisfiúnak nevezi, másutt másfél méter mélységig forgatja át a kertjét, hogy jól tudjon majd termelni benne - ez, utóbbival  kapcsolatban azonban utólag, fél nap elteltével, önkritikát kell gyakorolnom, hiszen ahogyan közben értesültem, bizony a szőlő vagy gyülölcsös telepítése előtt érdemes így előkészíteni a talajt, persze egyúttal jó gazdagon alátrágyázva), illetve úgy tűnik, hogy utólagos visszaemlékezés eredményei a szövegek, mégis a naplóírásra jellemző pontossággal idézi fel az egyes epizódokat, a párbeszédeket is. Másrészt pedig azért, mert az általa megrajzolt korkép olyan sötét, ami teljesen meglepett. Mondhatnám azt is, hogy megdöbbentett, talán még az alkotói túlzás lehetőségét is felvetette bennem. Ennek ellene szól, hogy a főbb szereplőket teljes, s valószínűleg valós névvel nevezi meg. A megyei és az országos szintű szereplők megnevezése pontos, ezért vélem azt, hogy a helyieké is. Ha ez így van, akkor a szerzőnek a kötetben is megnyilvánuló bátorsága, gerincessége és szókimondása máig ható, nem tartotta vissza az esetleges sértődés vagy tiltakozás a szereplők vagy környezetük részéről.

   Az ötvenöt epizód hat részre bomlik, egy-egy beszélő fejezetcímmel tagolva: Ide lőjetek – Beszervezők – A választás szabadsága – A bomlás virágai – Sorskerék – Az idő tűhegyén. S a bevezetés is beszélő címet kapott: Átvilágítók, meghatározva a kötet fő témáját. De nemcsak a fejezetcímek, hanem az egyes mozaikok címei is jelzik az erős politikai indíttatást, azt, hogy az újságíróvá váló szerző tudatosan törekszik az egykori nagyközség és járási székhely belviszályainak megörökítésére. Pontosabban az ő harcának főbb fázisait és állomásait veszi sorra, ez alkotja a mű gerincét. Nehéz lenne egy ilyen rövidre tervezett ismertetésben ebből akár ízelítőt is adni. Talán ha néhány párbeszédes részletet idézek, az is elég lesz.

A munkásőrség húsz évét ünnepelték állománygyűléssel a kultúrházban 1977 elején.

„Így jön el az éjfél. De nem szakad vége ekkor sem a mulatságnak. Kettőkor már nem bírom tovább, odamegyek az első titkárhoz, megszólítom:

• Azt ígértétek, hogy éjfélkor vége lesz a rendezvénynek.
• Ne kellemetlenkedj itt nekünk! Addig maradunk, amíg jólesik. Menj innen! – tol félre.
• Jó, akkor megyek és lekapcsolom a villanyt, aztán mehetnek! – felelem , és elindulok a főkapcsoló helyiségéhez. Amikor nyitom az ajtót, belép utánam a kapcsolóhelyiségbe egy tagbaszakadt munkásőr. Megfogja a fülemet, és elkezdi rángatni, mint egy csínytevő gyereknek.

-         Ide figyelj, te senkiházi! Ha kellemetlenkedsz, holnap reggel viszlek a titkár elvtárs elé, aztán térden állva könyöröghetsz az életedért!” (59-60.p.)

Tízegynéhány évvel később, a Magyar Demokrata Fórum helyi csoportjának megalakulása után.

„A körzeti pártértekezletet a HEMO színháztermében rendezik. Ide mint a pedagógus-alapszervezet egyik küldöttje vagyok hivatalos. Egyúttal úgy tekintenek rám, mint az MDF helyi elnökére. Hozzászólásomban azt kérem, mindenki segítse, hogy vértelen legyen a rendszerváltás, és segítsenek a többpártrendszer létrejöttében. Kérem, hogy a küldöttgyűlés javasolja az MSZMP Központi Bizottságának, hogy fegyverezzék le és oszlassák fel a munkásőrséget. Sok a hallgatóság soraiban a fiatal, nagy tapssal fogadják a hozzászólásomat. De vannak felháborodott bekiabálások is:

-         Vegyétek el tőle a mikrofont! Fogd be a szád! Szemét ellenforradalmár! Kizárni a lázítót!

Aztán szólásra emelkedik egy idősebb küldött:

-         Hogy képzeled ezt, Hargitai elvtárs? A munkásőrség az ellenforradalom után a munkáshatalom megvédésére jött létre. Én erre esküdtem, és se te, se az a szemét, áruló Pozsgay nem fogod kivenni a fegyvert a mi kezünkből! – indulatosan veri az asztalt.

Bekiabálások hangzanak el. Az elnök csitítani próbálja az elszabaduló indulatokat, szünetet rendel el. Többen körülvesznek, szorongatják a kezemet. Ahogy megyek kifelé, egy másik csoportból kiszól egy hang:

-         Akasztófán fogsz lógni, meglásd, piszkos ellenforradalmár!” (220.p.)

Az egyik mozaikban közvetlen érintkezés is van a mi szakunkkal, két diák-elődünk, Beke Pál és Szále László a szereplője az Egy égő ház világánál c. résznek. (139-143.p.) Utóbbi személy egy cikket is írt a szerzőről, akkor, amikor ok nélkül indítottak fegyelmit Hargitai Lajos ellen. (Szále László: Védőbeszéd egy népművelőért. Népművelés 1975. 22. évf. 26-28. p.)

   A főtéma (a pártos helyi kultúrpolitika  vadhajtásai) túlsúlya mellett vannak olyan részek, amelyekből a szerző harmonikus családi élete bontakozik ki, illetve amelyekben felidézi néhány művészeti csoport és rendezvény emlékét. Az élet mellett megjelenik a halál is, egyéni sorstragédiák, öngyilkosságok és egy gyilkosság. Az ezt idéző rész novella-szerű, két fiatal pár élettragédiáját mutatja meg. ( Holtak békéje 201-212.p.) A leghosszabb írás pedig – A Naphercegnő című – nagyon összetett, hiszen egy család teljes élettörténetét sűríti tizenöt oldalba, jelképszerűen érzékeltetve a történelem viharainak sorsokat dobáló és pusztító hatását.

   Tudok-e viszonyítani, ahogyan azt a bevezető egyik mondatában jeleztem? Tudok is és nem is. Ugyanabban az időben és száz kilométerrel nyugatabbra nem tapasztaltam az ideológiai harc itt bemutatott élességét, a káderek itt bemutatott hatalomgyakorlását és intoleranciáját, illetve az igazodás és mindenfajta fegyelem túltengését. De lehet, hogy ez csak a rövid eltöltött idő vagy a kívülállásom következménye volt. Ha valóban hiteles képet rajzolt Hargitai Lajos arról a két évtizedről, a helyi viszonyokról és történésekről (s ezt nem vonom kétségbe), akkor ezzel mindenképpen nagy szolgálatot tett a századvég magyar vidéki életét megismerni akaró utókornak.

 

---------------------------------------------------------------------------------------------

Vitairat (több részből összerakva, 2016.06.05-én, az elején és a végén  friss kiegészítésekkel)

Utólagos előszó (2016.06.05-én, azaz az utolsó három rész megírásakor)

 

   Elnagyolt áttekintés, annak felidézésére, hogy a könyv és a könyvtár a történelmi fejlődés terméke. Ugyanúgy, ahogyan előzménye, azaz az írás. Az első fennmaradt dokumentumok a mai könyvek elődjeinek tekinthető agyagtáblákon, papirusztekercseken, okleveleken, majd kódexekben maradtak ránk. Ezek közül – formátumuk és terjedelmük miatt – csak a kódexek tekinthetők rokonnak a mai értelemben vett könyvekkel, annak ellenére, hogy a fejlődés lépcsőfokai egymásból következhettek. Hiszen Gutenberg találmánya is először csak formai változást jelentett, nem kellett a Bibliát egyesével kézzel írva sokszorosítani. Később azonban már mind tartalmi, mind elérhetőségi szempontból minőségi változás következett be. Könyvtár volt ugyan pl. Mátyásé, az eddigi ismeretek szerinti mintegy 2500 kódexszel, de mind számukat, mind tartalmi gazdagságukat tekintve a könyvtárak a nyomtatott könyvek terjedésével együtt váltak azzá, amiknek ma is ismerjük őket. Vagyis történelmi fejlődés eredményeként.

   Márpedig, ami történelmi fejlődés eredménye, azt nem vehetjük örökké létezőnek. Az – ahogyan keletkezett – vagy elmúlik, vagy átalakul. Ez az elmúlás vagy átalakulás se megy máról holnapra. De természetesnek kell tekinteni. A könyvtárak esetében azt remélhetjük, hogy nem megszűnésük fog bekövetkezni, hanem a modernizálódásuk. (Itt érdemes utalni arra, hogy a könyvek, illetve nem sokkal utánuk az időszaki kiadványok hogyan sokszorozódtak. Először kézi szedéssel, azután a szedőgép segítségével, majd jöttek a nyomólemezek. Ezzel párhuzamosan váltotta fel a kéziratok kézzel való írását a magántulajdonú írógép. Ez sincs már, vagy cxsak kegyeleti okokból, helyette van a klaviatúrát megtartó, de a szöveget képernyőn megjelenítő, majd bájtokon tároló számítógép. Legalábbis addig, amíg el nem terjed a beszéddel vezérelhető, azaz a diktált szöveget írott formába tevő technika.) Ugyanis ha a szöveget nem kézzel szedett oldalról sokszorosítják, hanem memóriában tárolt fájlokról, akkor maga a sokszorosítás fogalma is teljesen átalakul. Nem is kell minden áron sokszorosítani, helyette elég a tárolt szöveget elérhetővé tenni. Nade mi lesz így a könyvekkel, a könyvekből, a könyvek helyett? Ennek a kérdésnek a megválaszolása, a napi gyakorlat kikísérletezése figyelhető meg ezekben az évtizedekben. Egyelőre szimbiózis, de egyre inkább áttolódás a papír alapú könyv- és folyóiratkiadástól az elektronikus információrögzítés és –megőrzés és –terjesztés felé.

(CD-ROM, E-book.)

 

Kiegészítés az előszóhoz, 2016-06-07-én:

 

Egy újbóli bevezetéshez (a bevezetés bevezetéséhez) fel kell idézni a kommunikáció öt forradalmát.¹ Fülöp Gézára hivatkozik az egyik (az itteni első) forrás, de hogy valójában kitől származik ez a szakaszolás, az nem is fontos. Sokkal lényegesebb, hogy már a második forradalmi szakasszal kapcsolatban elvégezhetünk egy gondolatkísérletet. Nem tudok ugyan róla, hogy maradt-e fenn bármilyen írott nyoma annak a lehetséges aggodalomnak, ami elfoghatta a kódexmásolókat, a kódextárosokat és a kódexolvasókat akkor, amikor belegondoltak a könyvnyomtatás várható következményébe. Abba, hogy mind a kódexmásolók, mind a kódextárosok munka nélkül maradnak, hacsak át nem nyergelnek a könyvkiadó, könyvnyomtató. könyvterjesztő és a könyvtáros szakmákra. Janus Pannonius még Mátyás megbízásából utazgathatott Észak- és Közép-Itáliába, kódexmásolásokat megrendelni, de már ott volt a királyi udvarban Hess András, a Budai krónikával, majd a Thuróczi krónika. De ezt a kódexeket féltő aggodalmat reális lehetőségnek látom. Mert annak már maradt nyoma (McLuhan, 1962), hogy a negyedik forradalom, azaz az elektronikus távközlés terjedése mélyen megriasztotta a Gutenberg galaxis híveit. S ha tovább haladunk ebben a gondolatkísérletben, akkor mostanában már az elektronikus távközlés (telefon, mozgókép, rádió és televízió – ebben a sorrendben) híveinek aggodalmát kellene tapasztalni, aggódó segélykiáltásaikat kellene hallani a modern infotechnológia (a digitális számítógépekkel feldolgozott, tárolt és továbbított információk) térhódítása és ennek a térhódításnak a „káros” következményei miatt.

 

     Persze, ez az öt szakasz nem határolható el egymástól élesen. Hiszen az első írásjelek, a képírás jelei „egy az egyben”, direkt módon idézték fel a tárgy vagy fogalom vagy cselekvés hangsorral jelzett jelét. Direkt módon feleltek meg annak, úgy, hogy felidézték a tárgy vagy fogalom vagy cselekvés első jelzőrendszerbeli, tapasztalati képét. (Alef mint ökör a sémi piktogramban.) Hiszen már az ókori kínaiak készítettek kőnyomatost, és Gutenberg is először csak betűkre fűrészelte a korábbi fatáblát, amire egy egész oldal volt egyben rávésve. Továbbá Gutenberg előbb titkolni, álcázni is akarta bibliájának a nyomtatott jellegét, s ezen rajta is vesztett. Sőt, az első díszes bibliák, az első nyomtatott könyvoldalak az illusztrációik és iniciáléik miatt jobban hasonlítottak a kódexekhez, mint a későbbi nyomtatott könyvekhez. A következő átmenetet az időszaki kiadványok (újságok, folyóiratok ) jelentik. Nem elektronikusan ugyan és nem egyidejűleg hatottak, de mégis az egyirányú tömegkommunikáció eszközei lettek a mai napig. S - egy átnyúlással - nem az elektronika (nem a rádió és a televízió), hanem a számítástechnika húzza ki alóluk a papírt, alakítja át őket elektronikus jelek sorozatává, s a hozzájutást elektronikus előfizetéssé. (Ahogyan pl. manapság a bőkezű állam által kikényszerítve alakulnak át rangos szakfolyóiratok csak digitális kiadásúvá.)

 

   Nem tudhatjuk még, hogy mikor következik be a fejlődés újabb szakasza, mi lesz a hatodik lépcsőfok. Találgatni lehet, de gyenge hozzá a fantáziánk. Talán a holografikus megjelenítés? Talán a gondolatátvitel, az emberi kommunikáció szerveinek (agy, szem, nyelv stb.) elektronizálása, a computer és az agyi impulzusok szintetizálása, szinkronizálása? Nem tudhatjuk, de lehetséges, hogy tapasztalni fogjuk.

 

 

 

Eleje

   A vitairat „ötlete” egy mai (2015.júl.21-i) olvasmányélményem eredménye. Vagy csak terméke. Az olvasmány a Magyar Narancs legutóbbi számának 28-29. oldalán található, címe: Kié a digitális örökség? A képszabadság korlátai. Szerzője Hamvay Péter. Főbb, illetve nekem fontos részeit digitálisan „jegyzeteltem”, s digitális idézetek formájában itt találhatók.

  

    Nem a képek digitalizálásának mai helyzete és a helyes út megtalálása elsősorban a vitairat tárgya, mert azért sokan mégiscsak könyvtárosok is lennénk, legalábbis a papírforma szerint. A keménypapírunk formája és tartalma szerint. Ezért bevezetőül csak fel próbálom idézni, tanultunk-e erről valamit. Elkészítettünk-e egyáltalán egy leírást (címleírást) pl. fotóról vagy képeslapról. Városrészletet, szobrot, eseményt vagy személyeket tartalmazó képeslapokról, fotókról. Olyanokról, amikről, ha ma a szemünk elé kerülnek, tudni szeretnénk, hogy mik vagy kik vannak rajta. Úgy rémlik, hogy nem. Pedig milyen jó lenne ez most, amikor többünknek több tízezer digitális képe van már valahol (cd-n, külső vinchesteren vagy a „felhő”-ben – pl. Picasa), s már szeretnénk áttekintést kapni róluk, gyorsan keresni közöttük.

   Nem a képdigitalizálásról szeretnék tehát véleményeket kapni, hanem – sokkal tágabban értelmezve (messzebbről vagy magasabbról nézve?) - mindenféle digitalizálásról. Ennek nyomán pedig a könyvtárak jövőjéről. (Kitérő megjegyzés következik. Csak nemrég hallottam róla – évtizedes késéssel – hogy pl. még a Lidl-ben is kapható olyan szerkezet, amivel nemcsak fotók, hanem filmnegatívok és diapozitívok is digitalizálhatók. Egyberakhatók ezáltal a családi albumokban és diatartó dobozokban rejtőző képek a bájtokban megbúvó képekkel, egy nagy, egységes képgyűjtemény rendeződhet össze belőlük. Most esik le egy tantusz: mi van a mikrofilmekkel? Azok is digitalizálhatók? Ez evidensnek tűnik.) Visszatérve a könyvtárak szerepéhez. Az alapkérdésem az, hogy kell-e ragaszkodnunk az eddigi mennyiségi szemlélethez, vagyis kell-e törekedni pl. a nemmegyei könyvtáraknak arra, hogy mindent az épületén belül tegyen az oda besétáló nyájas olvasó orra elé? Kell-e törekedni arra a stb. könyvtáraknak, hogy megtartsák, féltve őrizzék  az elért beiratkozási és kölcsönzési statisztikai adataikat? Mérik-e a stb. könyvtárak a honlapjaik látogatottságát, a virtuális látogatók számát, azt, hogy a honlapjukat látogató olvasó mit nézett meg, mit talált, milyen eredményre jutott, egyáltalán, jutott-e eredményre? Beszámítják-e ezeket az adatokat a forgalmukba?

   További kérdéseim – a mellékelt cikkrészletek nyomán – hogy mit tegyen a könyvtár a digitalizált adatbázisával? Rejtegesse? Várja el, hogy be kelljen menni a digitalizált bármilyen dokumentumért akkor is, ha az az otthoni képernyőre lenne hívható? Várja el csak azért, hogy – a cikkben is leírt szóval élve – a presztizse megmaradjon? Attól marad meg a presztizse, ha ezt elvárja? Mennyire vannak felkészülve ma a könyvtárak és a könyvtárosok a digitális anyagok sokrétű és sokféle formájú szolgáltatására? (Megint egy kitérő következik, friss tapasztalatok sorakoztatása. Helyismereti gyűjteményről lesz szó. Van olyan könyvtár, amely a digitálisan feldolgozott helyismereti anyag teljes „katalógusát” (könyvek és cikkek bibliográfiai leírását) online és szabadon hozzáférhetővé teszi, van, amelyik csak egy részét. Nem is tudni, hogy mekkora részét, hány százalékát. Ez akkor derül ki, ha a kereső személy (az olvasó) bemegy az adott könyvtárba, s ott, a könyvtárosok segítségével beletekint a másik, rejtett részébe is. Ez azonban még csak az anyaggyűjtésnek az előszobája. Az információ ugyanis, amint ezt tudjuk, nem a „címleírásokban” van, hanem a dokumentumokban. Könyvekben, folyóiratokban, aprónyomtatványokon, fotókon, netán plakátokon. S amíg azok 100 %-osan nem lesznek digitalizálva, addig mindenképpen el kell menni értük a könyvtárba.) (Legkönnyebben az óriásplakátok digitalizálhatók, akár autóból.) Lesznek-e egyáltalán valamikor is 100 %-osan digitalizálva? Kell-e, hogy 100 %-osan legyenek? Szerintem nem. De azt egyszerűen nonszensznek tartom, hogy a digitálisan is elérhető könyvtári dokumentumok otthonról ne legyenek elérhetők. Mert volt valamikor pl. a nyomtatott Magyartanítás. Azt vagy megrendelte az iskola vagy a pedagógus (nem volt drága, legutóbb, 2011-ben, a papír alapúnak az évi 5 száma, kb. 200 oldalnyi szöveg 1000 Ft-ba került). S ez  az ár meg is maradt a digitális változat idején is. Erre azonban már nem fizet elő pl. a hajdani Ped.Int.Könyvtárának az utóda. Nincs azonban semmi baj, mert kis várakoztatással a kiadó elérhetővé teszi online. Csak a friss számok vesznek el kissé a korábbi könyvtári használók számára. Node ha előfizetné pl. a nemmegyei könyvtár, akkor mi lenne a teendője? Elvárni, hogy az olvasó bemenjen az itteni nemmegyei olvasótermébe, s ott nézegesse a rendelkezésére álló két monitor egyikén?  Illetve menjen fel a felette lévő emeletre, a zenei és számítástechnikai részlegbe? A korábbi, papíros változatot egyszerre csak egy olvasó vehette a kezébe. Most – ha előfizetnének rá, akkor egyszerre annyian, ahány monitor (vékonykliens, azaz alapgép nélküli monitor) van az olvasóteremben illetve a teljes olvasói területen. Hát nem csodálatos fejlődés (lenne) ez? Hát még ha mindezt otthonról is meg lehetne tenni. Tudom, tudom. A könyvtárban csak nézhetem, otthon pedig letölthetném, s annyiszor nézhetném meg, annyiszor olvashatnám el,  ingyen, ahányszor csak akarom. Még nyomtathatom is, ha éppen arra lenne szükségem. De („össztársadalmi szinten”) melyik a jobb, melyik a hasznosabb, melyik a megtérülőbb? (Hiszen másolatot korábban is rendelhettem egyes cikkekről – szegény fák rovására.)

   Nem sorolom tovább öncélúan a kérdéseket. Mert ha valamekkora illúzióm van azzal kapcsolatban, hogy akár egyetlen reagálás is fog érkezni hozzám a felajánlott vitatémára, akkor egy szöget kell elővennem, s le kell szögeznem. Le kell szögeznem, hogy bízom a könyvtárak jövőjében. Bízom abban, hogy a könyvtárosoknak mindig lesz szerepe, valamilyen szerepe a „dokumentumok” vagy az információk szolgáltatásában, közvetítésében. Bízom abban, hogy ehhez meg is lesznek a feltételek, a hardware (gépek és hálózatok) és a software (programok és fejek) terén egyaránt. De ehhez változni kell a szemléletmódnak, a hozzáállásnak. Haladni kell a korral. Ezért pl. vétkes könnyelműségnek tartanám, ha ma bármelyik nagy megyeszékhelyi könyvtárban (a korábbi megyei könyvtárakban) nem lenne egy-két olyan tájékozató könyvtáros, aki szkájpon végzi a munkáját. Vagyis ingyenes vonalon van kép-hang kapcsolatban a referens-kérdést feltevő olvasóval, segít neki eligazodni a digitális nyilvántartásban és az olvasó számára szükséges digitális anyagot elküldi annak a számítógépére (email-címére), vagy beinvitálja a még nem digitalizált dokumentumért. Hiszen ez tartalmilag ugyanaz lenne, mintha élőben tenné, ugyanaz, mint amit korábban élőben tett. Miért kellene mindezért bumlizni – tömegközlekedéssel vagy autózással és parkolással időt és pénzt fecsérelni - , ha másként is megoldható, lebonyolítható. Vétkes könnyelműségnek tartanám, ha a könyvtárak a beiratkozott olvasóikat nem bíztatnák az alkalmankénti távhasználatra, ha nem ajánlanának fel nekik erre vonatkozóan tanácsokat, ha nem ajánlanának fel akár csoportos foglalkozásokat, kurzusokat, klubok szervezését, hogy az olvasók ilyenféle kérdéseiket elmondhassák, tapasztalataikat egymással megoszthassák. Végül: vétkes könnyelműségnek tartanám, ha a könyvtárak és a könyvtárosok hagynák, hogy elmenjen mellettük az idő szekere, vagyis az informatika korának űrhajója.

 

Második rész

Provokatív célzatú

   kiegészítések a vitairathoz. (2015.07.26.)

   „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.” Vagyis semmi se örök, ami keletkezett, az el is fog múlni. Így az a véleményem, hogy a nyomtatás is (a könyvek, a könyvek után száz évvel az újságok, majd az aprónyomtatványok) időbeli és időfüggő, egy idő után elavulttá, gazdaságtalanná, vagy a hagyományokhoz ragaszkodók úri passziójává fog válni. A nyomtatást kiszorítja a digitális elektronikus információhordozó. Akkor fog ez megtörténni, ha annyira általános lesz az internet használata, ahogy ma az elektromos áramé.

   Mi lesz ennek a következménye, mi lesz a haszna vagy a kára?

   Nézzük előbb a hasznokat.

a., Költségracionalizálás és környezetvédelem. Mivel még nincs feltalálva a kőzetből vagy földből készíthető papír, szerves anyagra van szükség az előállításához (fa, szalma, textília stb.), s ez vagy a föld tüdejének a csonkolásával jár, vagy elveszi az alapanyagot pl. a szalmabálából készíthető házaktól. De ha a nagy mennyiségben meglévő szervetlen anyagokból lenne készíthető, akkor is nagy költségráfordítással járna a papír előállítása, a nyomtatás, a terjesztés. Ahogy ma is ezzel jár. Ezek a pénzügyi erőforrások sokkal jobb célokra lennének fordíthatóak. Nem sorolom. A digitális példányok pedig szinte költségmentesen (pl. tizedannyiért) sokszorozhatók és terjeszthetők.

1. A példányszámok. Jelenleg a könyvkiadás tippeli a várható keresletet, s vagy beletalál vagy nem. Vagy hiány keletkezik, s akkor várakozás van, utánnyomás kell, vagy többlet, ami pedig szinte anyagi kár. Itt pedig a digitális példányszám folyamatosan és rugalmasan követheti a keresletet.

c.,   Az elérhetőség. Nemcsak a könyvek könyvtári vagy könyvesbolti elérhetőségéről, illetve az időszaki kiadványok megrendeléséről, megvásárlásáról vagy olvasótermi kézbevételéről van szó, de erről is. A könyvterjesztést csak több hónapos késéssel tudja követni a könyvek könyvtári prezentálása. S ha tízezer feletti az éves címek száma, s ennek max. a felét veszi meg egy megyeszékhelyi közkönyvtár, akkor itt már 50 %-os a veszteség. Az átlagmagyar évenként tán még tíz könyvet se vásárol. Ha csak a megjelenési adatokat, címeket kellene figyelni, s utána ingyen és gyorsan lehetne online olvasni otthonról (időbeli korlát nélkül), akkor feltehetően (többszörösére?) nőne az olvasással töltött idő. (Tudjuk ugyan, hogy a nullának a többszöröse is nulla, ezért a tájékoztatásnak, reklámnak, a különböző médiumok együttműködésének nagy szerepe lenne. Mert azt is tudjuk, Wignertől, hogy egyről a kettőre, az egy lépés, de a nulláról az egyre, az végtelen.) Továbbá: ha bárki bármikor bele tud nézni egy megjelent könyvbe vagy periodikába otthonról, a háló segítségével, esetleg egy csekély átalánydíj ellenében, akkor akár szabadon mentheti is a saját, hatalmas kapacitású gépébe, így építheti a digitális házikönyvtárát. S sok időt nyerhetnének a felhasználók, ha nem kellene utazniuk, parkolniuk a felesleges könyvesbolt- vagy könyvtárlátogatás miatt.

d., A könyvtár mint elnevezés is elavulttá válik. Nem tudom, hogy kitalálták-e már a módosult funkciónak megfelelő módosult, de tömör és kifejező nevet. Dehogynem tudom. Tudástár. Épp a SEK találta ki. A Tudástár két részből áll: könyvtár és digitális tár.  Vagy háromból, beleértve a levéltárat is? A digitális tárban a digitális szövegek, kép- és hanganyag. S azok a könyvtárosok, akik megértették az idők szavát, s átalakultak digitárosokká, azok abban a digitárban dolgoznak. S itt pl. szkájpon fogadják távérzékeléssel a referensz-kérdéseket. Nemrég tudtam meg, hogy ilyen már van is itt-ott. S távküldéssel küldik emailben a válaszukat, ha nem szóban hangzik el. A szóbelit pedig akár rögzíteni is lehet egy okostelefonnal vagy mp4-gyel, vagy videokamerával, hogy ne szálljon el. De nemcsak a digikönyvtárak léte válik nélkülözhetetlenné, hanem ki fognak alakulni olyan „szuperkönyvtárak”, amelyek nem közvetlenül a „tudást”, az információt fogják tartalmazni és szolgáltatni, hanem ezen információk lelőhelyét. A mostani Google stb. mintájára, hiszen előbb-utóbb a világhálón is minőségibb igények formálódnak meg a kombinált és mélyebb információkeresésre.

   Akkor a károkat, veszélyeket.

a., Az elszemélytelenedés. Ezzel az van, hogy akár hatalmi szóval elő lehetne írni – hogy egyes exkönyvtárosok örülhessenek – hogy pl. három távszolgáltatás után be kell iktatni egy face-to-face-t, azaz live-látogatást. Amivel meg lehetne váltani újabb három távolit. De a videoképes csevej amúgy se alávalóbb egy intimzónás élőnél. Az ilyen távszolgáltatáshoz pl. sorba se kellene állni, az „olvasó” az írott bejelentkezésekor a téma illetve a kérdése mellé egyszerűen megadná azt az idősávot, amikor úgyis a dögje mellett tartózkodik, s azon időn belül vissza lehetne hívni.

b., Az időtállóság. Ma még vannak olyan vélemények, hogy pl. a cd-n vagy winch-en tartott képek és szövegek max 15-20 évre szavatosak. De emlékszünk, hogy ez volt a színes filmekkel és fotókkal is, meg a szalagos videókkal is, de még a fekete-fehér celluloidokkal is. Hogy anyagkifáradás, fakulás. De ugyanez van a rotációs újságpapírokkal is. Sárgulás, töredezés. Tán csak a papirusz és a pergamen (kutyabőr) állta ki az idők próbáját. Meg az agyagtáblák. Vagyis nem tudhatjuk, hogy 15-20 év múltán milyen sejtautomaták fognak már funkcionálni. Az üzlet ált6al mozgatott technológiai kutatás ki fogja alakítani a tartós megőrzés technikáját. És lassan-lassan már vannak is 15 éves digitális képanyagok, szövegek pedig akár 30-40 évesek is.

c., Az anyagi hátrányok. Ezek a közreműködésben részt vevő cégek és dolgozók kárát jelentik. Vagy a haszon csökkenését (hiszen azért kuriózumként a gyűjtőknek-használóknak, illetve akár etalonpéldányként a Nemzeti Könyvtárnak megmaradhatna a hagyományos dokumentumok teljes skálája) vagy a megszűnését (cégcsődök, munkanélküliség) teljes egészében is ellensúlyozhatná az átállás a digitálisra. Ha ott megsokszorozódna az igénybevétel, akkor talán még a kiszolgálók létszámát emelni is kellene. A másik kérdés az árszabás vagy ingyenesség. Ebben biztosan az idő alakítaná ki a gyakorlatot. Hiszen kezdetben költségesebb az átállás, lenne valamilyen ára a digitális letöltéseknek, kölcsönzéseknek, referensz-szolgáltatásoknak. De aztán, ahogy ez a praxis elkezdené termelni a gazdasági hasznát (az extraprofitját?), amiatt, hogy ugrásszerűen megnő a népesség műveltsége, s ezzel az értéktermelő képessége, ennek következtében tehát akkora lenne a hazai GDP, hogy el se tudnánk költeni. S a végén még – a negatív adó mintájára – ki kellene találni a negatív kölcsönzési díjat, vagyis a használat mértékének megfelelően díjaznák a felhasználókat. (Tesztkérdések megválaszoltatásával kontrollálva, hogy nem kamu volt a többezer oldalnyi szöveg igénylése.)

d., Egészségkárosodás. Ha megduplázódna a képernyő előtt töltött idő, s ebből következően látás- vagy mozgás-zavarok keletkeznének, akkor a fitness-szolgáltatók és a szemészek munkája szaporodna meg. Illetve már létezik olyan szemüveg, amit feltéve mozivászon méretben lehet vele virtuálisan filmeket vagy képeket nézni. Ugyanez érvényes a nyomtatott szövegekre is. Tehát egy ilyen eszközzel akár sétálni, napozni, utazni, kapálni (na ezt nem) is lehetne, s közben olvasni vagy képeket nézegetni.

   Záró kérdés: szép új világ? Így lesz, ez a jövő?

 

Közepe

 

Hozzászólás a vitairathoz (valamikor)

   Úgy hozta a véletlen, hogy egy nagyon értékes könyvcímre hívta fel a figyelmemet egy kedves levelezőpartnerem. A könyv maga is értékes lehet, bár még nem volt lehetőségem beletekinteni. (György Péter: Digitális éden. Tizenhét éve jelent meg.) Azonban a neten a nyomába indultam – méltón a vitaindító szelleméhez – s egy másik értékes írást találtam, amit már teljes szövegterjedelmében tudtam olvasni. Ez egy cikk a Könyv és Nevelés egyik tavalyelőtti számából. Ez: http://olvasas.opkm.hu/portal/felso_menusor/konyv_es_neveles/uj_media_informacios_muveltseg_iras_olvasas_tanulas

   A hozzászólás valójában idézetek sorából fog állni. A cikknek azokat a mondatait idézem, amiket azok figyelmében ajánlok, akik a teljes szöveget nem fogják elolvasni, illetve amely mondatok nekem is újdonságként hatottak, vagy megerősítették a véleményemet. (A cikk egy hagyományosabb bibliográfiai leírása: KOLTAY Tibor: Új média, információs műveltség, írás, olvasás, tanulás. Könyv és Nevelés, 15. évf. 2013. 3. sz. 72-79.p.)

   Az idézetek előtt egy kis illusztráció arról, hogy a folyóirat következő számai is foglalkoznak a témával:

Eszenyiné Borbély Mária: A digitális írástudás nemzetközi összehasonlítása. (2013.4.sz.)

Margitay-Becht András: Játékkal tanulni : számítógépes játékok használata az oktatásban. (2014.1.sz.)

Szalacsi Alexandra: Az e-könyvek kölcsönzése és használata az Amerikai Egyesült Államok közkönyvtáraiban (2014.2.sz.)

Moldován István: E-könyvek, e-szövegek, könyvtárak (2014.3.sz.)

Kerekes Pál - Kiszl Péter: "Műszálas" olvasás - mérlegen a nyomtatott és az elektronikus szöveg (2014.4.sz.)

 

 

   Az információs műveltség képességek együttese, amely ahhoz szükséges, hogy felismerjük, mikor van szükségünk információra, képesek legyünk azt megtalálni, értékelni és hatékonyan felhasználni.”[3] Fontos kiemelnem, hogy az információs műveltség fogalma és gyakorlata nem korlátozódhat az információ megtalálásának és értékekésének (alapvetően) passzív készségeire. Magában kell foglalnia az információ létrehozását. Ez az aktív összetevő tartalmazza a szóbeli és az írásbeli közlés készségeit, a szövegalkotást, a kommunikáció műfajainak és célközönségünk ismeretét is.

…… tudjuk, hogy az emberek nem hoznak optimális döntéseket, inkább az első, ésszerűnek látszó opciókat választják, tehát kielégítően jó döntések meghozatalára törekszenek.[9] Ennek megfelelően sokan még azt az információt is elfogadják, amelyről tudják, hogy rossz minőségű, kevésbé megbízható, ha ugyanakkor könnyen elérhető és egyszerűen használható. ……………..

Az információs műveltség és a tanulás

Az információs műveltségi készségeket tanító könyvtárosoknak egyre inkább arra kell koncentrálniuk, hogy azokat a beállítottságokat alakítsák ki felhasználóikban, amelyek birtokában az információ eredményes fogyasztói és létrehozói lehetnek. Ahhoz azonban, hogy önmagukat tudatosan irányító és kritikai szemléletű felhasználókká váljanak, gondolkodásuknak is meg kell változnia.[15] Ehhez nyújtanak segítséget az Amerikai Iskolai Könyvtárosok Szövetségének (American Association of School Librarians) korszerű tanulással kapcsolatos irányelvei.

Ezek a konkrétság különböző szintjein határozzák meg, hogy mit kell elvárnunk a XXI. század tanulójától. A következőkben ezekből válogatok:

– Ellenőrizd, hogy információkeresésed mennyire hatékony és jól halad-e! Alakítsd a keresést szükségleteidhez!

– Élj az információ és a tudás elemzésének, szintézisének, értékelésének és szervezésének eszközeivel!

– Értelmezd a különböző forrásokból származó információkat abból a célból, hogy azonosítsd a helytelen értelmezéseket, a fő és a kiegészítő érveléseket, az ellentmondó információkat, a különböző nézőpontokat és az előítéleteket!

– Értékeld az információt pontosság, érvényesség, az igényeknek való megfelelés, a fontosság, valamint társadalmi és kulturális kontextus szempontjából!

– Vonj le következtetéseket, hozz informált döntéseket, az ismereteket új helyzetekben alkalmazd, és hozz létre új tudást!

– Használd meglevő ismereteidet, mint a tanulás kontextusát.

Az irányelvek összeállítói egyértelműen buzdítanak a közösségi hálózatok használatára, hozzátéve, hogy a demokratikus társadalom etikusan viselkedő és termékeny résztvevőjeként érdemes tudásunkat másokkal megosztani. Kiemelik viszont, hogy ehhez szükséges a kritikai gondolkodás.[16]

……………………..

Következtetések

……………

Szem előtt kell tartanunk, hogy érdemes a hagyományos papíralapú és az elektronikus (digitális) információforrások előnyeit egyaránt kihasználnunk. Nem az a fontos ugyanis, hogy milyen forrásból, hanem hogy egyáltalán megtaláljuk a lényeges információkat, és a lényeges, hasznos, értékes információt használjuk fel. Vannak okok, amelyek a hagyományos és vannak, amelyek az elektronikus információforrások szükségességét indokolják. Ezek között ott van a tény, hogy az elektronikus információforrások kizárólagos használata egyhangú. Ha kérdéseinkre a választ mindig csak célirányos számítógépes kereséssel próbáljuk megtalálni, akkor ez a folyamat egy idő után monotonná válhat, az információk köre pedig beszűkülhet.

………………

Szem előtt kell tartanunk, hogy ha csak az internetes információkhoz kötődő készségekkel törődünk, nem fejlődnek ki a papíralapú információkereséshez szükséges képességeink sem, pedig ezekre szükség lenne olyan helyzetekben, amikor a számítógép nem alkalmas a probléma megoldására, vagy éppen nem áll rendelkezésre. El kell tehát sajátítanunk és sajátíttatnunk az információk minden formájának és minden eszközzel történő közvetítésének hatékony értelmezését. Az iskolának és a könyvtárnak segítenie kell a tanulókat azoknak a készségeknek az elsajátításában, amelyek az információk formától és közvetítő eszköztől független értékeléséhez szükségesek.[38] Bár a tartalomszolgáltatók a fentebb említett módon szűrik az információt, korunkban egyre inkább maga a felhasználó lesz az, akinek döntenie kell az információ értékéről és hasznosságáról.[39] Az információszerzésben tehát egyre kisebb a közvetítők, mindenekelőtt a könyvtárosok szerepe. Ugyanakkor viszont elengedhetetlenné kezd válni, hogy újra legyenek közvetítők.[40] A felhasználók „visszahódításában” fontos szerepe lehet az információs műveltségnek. Ne felejtsük el azt sem, hogy a könyvtárosoknak van két olyan fontos képessége, amelyet mindenképpen meg kell őriznünk a jövő számára, és amely kitörési pontot jelenthet a jelenlegi helyzet megváltoztatáshoz. A könyvtáros képes az információk között válogatni. Ez a képességünk leginkább a gyűjteményszervezés folyamataiban, elsősorban a gyarapítás során hozott döntések kapcsán mutatkozik meg. Komoly intellektuális kihívás eldönteni, hogy beszerezzünk-e egy adott dokumentumot, mivel fontos, érdekes, értékes, jó áron, jó formátumban kapható. A válogatás eredményét nemcsak a hagyományos gyűjtemények, hanem az internetes forráskalauzok (linkgyűjtemények) is mutatják.[41] Igaz, hogy ez utóbbiak már (megítélésem szerint nagyon is helytelen módon) „kimentek a divatból”. Fontos az is, hogy a könyvtári munka jelentős része a rendszerben való gondolkodásra tanít. Gondoljunk csak a tartalmi feltárásra, az osztályozásról vagy a tezauruszokról tanultakra! Mindkét képesség összefügg az információs műveltség alapját képező kritikai gondolkodással, tehát azzal, hogy nem fogadunk el minden információt, amely „szembejön velünk”.

 

 

Vitairat - hozzászólás(2) és még valami más

   Egy kedves levelezőpartneremtől kapott url teszi aktuálissá az újabb ön-hozzászólásomat. Az url a következő: http://cink.hu/miert-roviditik-le-az-oszk-nyitvatartasat-igy-csinalna-1726900197   Beleillik ez a közlemény a nemrég megfogalmazott vitairatom témájába.

   Elöljáróban ki kell jelentenem, hogy nézeteim nem szélsőségesek. Semmiben nem szeretem egyik szélsőséget sem, a horatiusi arany közép híve vagyok. Ezért Tüske azon kijelentésével, hogy: „ Rosszul vagyok attól, hogy könyvtár vagyunk.” nem azonosulok. De azt vallom, hogy a könyvtáraknak alkalmazkodni kell a megváltozott információrögzítési és -terjedési technikákhoz. Nem egyik szélsőségből a másikba esve, hanem fokozatosan és differenciáltan. Újabb példákkal és részletekkel próbálom a véleményemet alátámasztani. Mert azt tapasztaltam, hogy vannak olyan nagyvárosi könyvtárak, amelyek a digitális információrögzítés eszközeivel (E-könyvek, E-folyóiratok, skype-os olvasószolgálat, a katalógusokhoz való szabad online hozzáférés stb.) egyáltalán nem élnek, vagy csak módjával.      Ehelyett továbbra is csak a hagyományos, papír-alapú dokumentumokat gyarapítják és szolgáltatják. Holott első lépésként elég lenne a többes példányú könyvekből egy papíros, s a többi E-könyv. Sőt, lehet olyan időleges érdeklődésre számító, amit elég lenne csak elektronikus változatban beszerezni. Egyszerre több felhasználóhoz juthatna el, s a selejtezése is sokkal egyszerűbb lenne. Ha pedig a képzőművészeti albumokra gondolunk, akkor azt mondhatom, hogy egy cd-t nagy képernyős televízióra kötve az eredeti élményt sokkal jobban megközelítő látványban lehetne részünk a reprodukciókban gyönyörködve.

   Vagyis nem a meglévő tevékenységi formák teljes megszüntetésével kellene a digitális világ igényeinek megfelelni, hanem fokozatos átmenettel és a jó hagyományok megtartásával. Vannak ugyan, akik azt hangoztatják, hogy nem megbízható az elektronikusan tárolt adatok időtállósága, mert nincs még erről elegendő tapasztalat. Ez igaz. De biztosak lehettek-e benne elődeink, hogy a papirusz, a pergamen, vagy a papír, s a rá helyezett festékek (nyomdafesték) állni fogják az évszázadok, évezredek próbáját? Szerintem nem voltak biztosak, de bíztak benne. Bízzunk hát mi is abban, hogy a chip-en, a cd-n, a felhőben ugyanolyan tartósan fognak megmaradni az ott tárolt karakterek és pixelek, hanganyagok.

   Azt gondolom továbbá, hogy a Nemzeti Könyvtár nem lehet annyira szegény, hogy ne tudná néhány alkalmazott fizetését és a rezsiköltséget vállalni a korábbi nyitvatartási, azaz tartalomszolgáltatási tevékenységének a fenntartásához. Még akkor is, ha az élő helybenhasználat valóban csak húszada az online-nak. Hiszen hol vagyunk mi pl. egyes amerikai egyetemi könyvtárak 24 órás nyitva tartásától? És hol vagyunk még az internet 100 %-os elterjedtségétől?

 ...............................................................................

   Itt egy kitérő volt, Chipendale (Bencsik András) 1988-as fantaszta regényének néhány részletéről, de ez megtalálható valahol a honlapon, az eredeti közlésben.

……………………………………………………………………

 ................................................................................

Vége

 

A kitérő után és harmadik hozzászólásként,  több hónap elteltével, 2016 júniusának elején.

 

Első adalék az a pár mondat, amit 2016.május 6-án, a találkozó ebédje előtt váltottunk dr.Tóth Gyulával egy új, átdolgozott, illetve újraírt Sallai-Sebestyén, azaz A könyvtáros kézikönyve kiadásának nehézségeiről, pontosabban az akadályáról. Ha vannak olyan támogatók, amelyek vagy akik előzetesen adakoznak, összehozzák a kiadás és terjesztés költségeit, akkor vállalja csak bármilyen kiadó a kiadást és a nyomda a sokszorosítást. Ezek szerint akár egyéni előjegyzést, előfizetést is lehetne illetve kellene rá hirdetni, úgy, ahogyan József Attila házalt kötetének az előfizetési ívével. Mert egyébként hiába lenne (vagy van is) megírva, nem tud eljutni a használókig. Erre mondtam, hogy addig is, -  ha digitális változatban írják meg -,  az anyag cd-re tehető, ebben az esetben ugyan nincs könyv-feelingje, de átmenetileg, áthidaló formában a tartalma elérhető lenne a kötet árának akár a húszadáért is. Mondhattam nyugodtan, hiszen egykori tanárunk pár órával később kézbe vehette azt az évfolyam-krónikát, ami kb. 1200 oldalon és még 650 önálló képpel jelent meg egy 700 megás cd-n. Ez a terjedelem, a felében színes képekkel,  alighanem öt számjeggyel mérhető áron kerülhetett volna kézbe papír alapon. Így pedig kb. 250 Ft volt az önköltségi ára. Legalább negyvened az árarány.

 

A második adalék még mindig az önköltség környékét vizsgálja, ezúttal a példányszám függvényében. Hajdan a példányszám volt a megtérülés feltétele, ugyanis a bekerülési költség,  vagyis a megírás ára, azaz a szerzői honorárium , és a kiadói-nyomdai költségek csak egy bizonyos példányszám előállításával váltak meghaladhatóvá. Manapság egyrészt a példányszám már nem is publikus, de a sokféle sokszorosítási technika akár egyenként is lehetővé teszi (tenné)  pl. az utánnyomást, s így akár magát a kiadást is. Ekkor már a példányszám indifferens. Mindez úgy befolyásolja a digitális és a hagyományos kiadás közötti választást, hogy ugyanabból a könyvből akár példányonként lehet mindegyiket „legyártani”, nyomtatni vagy cd-re másolni, az igényeknek megfelelően. Természetesen ekkor vállalni kell mindkét változatnak az önköltségi (vagy szponzorált) árát.

 

 

Utószó

 

Nethálót fon Isti             akisszür kepók

Örülnek vagy nem a       levelet kapók

 

Valahol távolról               citera hangszól

Perceleg az óra                időtda rabol

 

Régi órán csendben        elmereng nikár

Legyen a dalotok             késéles szikár

 

Maradt még a parton     annyihor dalék

Tiszai ladikok                   hordjákszer teszét

 

Feszül a netháló               aljánle velek

Kikötöttem bár még        mennékve letek

 

1) Fülöp Géza – a kommunikáció 5 forradalma

http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tamop425/0005_26_mediumismeret_i_scorm_04/36_flp_gza__fle_kommunikcis_forradalmak.html

3.6. Fülöp Géza – féle kommunikációs forradalmak

Fülöp - a McLuhan által említett első korszakhoz hasonlóan - az első nagy lépcsőfoknak a kommunikáció történetében a beszéd megjelenését tekintette. Mivel szerinte ez forradalmi változást jelentett az emberiség történetében, ezért ő ezt a korszakot a „beszéd forradalmának" nevezte, ekkor az ember kiemelkedett az állati létből, s a munkavégzés során szerzett és teremtett információit átadta társainak, utódainak. A beszéd korszakát megtartva, de a Gutenberg-galaxist tovább bontva, az írás és a nyomtatás korszakát különbözette meg. A kommunikáció történetében öt korszakot különített el, amit Hernád Istvánhoz hasonlóan ő is forradalomnak nevezett. Az öt korszak:

1. A beszéd megjelenése: (egyben az emberré válás forradalma) a hangadással történő kommunikáció az emberi fajra és minden emberi közösségre egyetemesen jellemző.
2. A következő nagy lépés a fejlődésben az „írás forradalma" - melynek gyűjtőpontja a fonetikus írás megjelenése volt -, amikor az információtárolás függetlenné válik a kevésbé megbízható emberi emlékezettől, ezáltal megkezdődik az idő és a tér legyőzése, a 'primitív'társadalom megindul a civilizáció útján. Kialakulása mezőgazdasági alapú társadalmakhoz kapcsolódik.
3. A könyvnyomtatás forradalma a sokszorosítás technikája révén az információk (ismeretek) tömeges terjesztésének lehetőségét teremti meg, s ezzel elősegíti a társadalmi haladás felgyorsulását. A kézműves, kereskedőtársadalomhoz, tehát a kialakuló polgárság igényeinek kielégítéséhez köthető, amely bizonyos szempontból előkészítője volt a polgári forradalomnak.
4. A távközlés - az elektromos hírközlő eszközök: távíró, telefon, rádió, televízió - forradalma révén az információs kapcsolatok behálózzák a Földet, megteremtvén a globális emberi társadalom körvonalait. Az ipari forradalom alapjain fejlődött ki, és a kialakuló kapitalista társadalom szükségleteit, egyre erősödő információigényét elégítette ki.
5. Az információ forradalma - az elektronikus információfeldolgozás forradalma - révén a kommunikáció új minőséggel gyarapodik, mely napjainkban is zajlik, és a globalizálódó társadalomhoz kötődik. Ebben a bővülési folyamatban döntő szerepet játszik a személyi számítógép és az internet. A számítógépes hálózatok által vagy másként a számítógépek közvetítette kommunikáció (CMC: computer-mediated communication) ez, ahol a nyílt rendszerek összekapcsolásának megjelenésével szokás újabban ötödik kommunikációs forradalomról beszélni.

 

 

 

 

http://old.ektf.hu/~forgos/hivatkoz/mediaismeret/a_kommunikcis_forradalmak_korszakai.html

Az előekben megtárgyaltuk az alábbi kommunikációs forradalmak korszakait:

1. A mimetikus kultúra
2. A beszéd megjelenése
3. Az írás (kézírás, betűírás) kialakulása
4. A nyomtatás feltalálása, kizárólagossá válása.
5. Az analóg elektronikus hírközlő telekommunikációs eszközök, valamint a kép-és hangrögzítés.

Ebben a leckében pedig a modern távközlés és az elektronikus információfeldolgozás eszközeit vesszük górcsó alá.

Kommunikációs forradalmak, korszakok tagolását kibővítve napjaink új technológiáival a következő korszakolás tehető:

5. A digitális elven működő elektronikus számítógépes információ-feldolgozás forradalma, melyet a
6. A multimédiális kommunikáció megjelenése,
7. A hálózati kommunikáció kialakulása,
8. A perszonális kommunikáció elterjedésénak a korszaka

Az elektronikus információ-feldolgozás (a hálózati kommunikáció kialakulása, a multimédiális kommunikáció megjelenése, a perszonális kommunikáció elterjedése).

A fentieket kiegészítve az egyes korszakokhoz médiumok is rendelhetők. Ezt mutatja az alábbi ábra.

(itt az ábra helye, de az url-en rendesen látható)

 

A kommunikációs korszakok és médiumok

 

 

--------------------------------------------------------------------------------------------

Olvasói élmény?

    Két olvasónak kétféle élményéről lesz szó, a szokásos módon. A „szokásos mód” egy jelenség észlelése, s az abból következő asszociációk, reflexiók megfogalmazási kísérlete.

   Előbb a két olvasásról, majd azután a tovább vezető szálakról.

   Rendszeres és elkötelezett olvasója vagyok Tóth Krisztinának. De néha késve jutok el a friss írásaihoz, így a Vasárnapi Hírekben havonta közölt tárcanovelláihoz. Ez történt legutóbb kétszer is. Áprilisban az akkori súlyos elfoglaltságaim (két szöveges-képes cd befejezése) terelték el a figyelmemet, s egy kedves ajánló irányította vissza. A májusi keresés magamtól jutott eszembe, de itt is késtem két hetet. Ez a késés a magyarázata, indító oka, s talán haszna is  jelen írásnak. Ugyanis nemcsak a novellát olvastam, hanem az eddigi egy hozzászólást is, s ez azonnali választ váltott ki belőlem. Írtam pár mondatnyi hozzászólást az első mögé, az online-felületre, s most írom ennek az utólagos hullámverése által partra sodort gondolattörmelékeket.

   A novella (Tóth Krisztina: Bizsu. Megjelent a 2016. május 14.-i lapszámban ) a  következő url-en olvasható, s ugyanott olvasható a már legalább két hozzászólás is: https://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/toth_krisztina_bizsu.

Ezért egyiket se ismertetem. Sem a novellát, sem a két hozzászólást.  A két olvasó olvasásának időrendjét követem, ezért úgy írok most az első hozzászóló megállapításairól, mintha azt olvastam volna először, a novella előtt.
   Két alapgondolata van a hozzászólónak, ezt a kettőt vázolja a műfaji korlátok között. Holott talán ennyire tömören nem lett volna muszáj fogalmaznia. Az első megállapítása a szerzőre, Tóth Krisztinára vonatkozik. Bizonyos jártasságát lehet sejteni a hozzászólónak  - a nagyon személyes és talán negatívan elfogult megjegyzéseit olvasva –  a szerző más írásait illetően. Talán nemcsak a lap hasábjain havonta közölt többi novellát illetően, hanem esetleg a 25 év terméséből válogató Pillanatragasztó c. kötet írásaira is értve ezt. Hiszen mindkét történetsort jellemzi a mai valósággal való szoros kapcsolat, az író által tudatosan vállalt és sokszor hangoztatott megfigyelés, s ezen megfigyeléseket általánosító, szintetizáló írói megformáltság. Egyik írásra se jellemző a túlírtság, az olvasó helyett való gondolkodás, az „eszmei mondanivaló” direkt megfogalmazása. Ez minden esetben az olvasó feladata. Ezért volt visszás számomra mindaz, amit a hozzászóló (keménynek szánt, de szerintem alapvető félreértésen alapuló módon) számon próbál kérni az első mondataiban. Úgy reagál a novella alapszituációjának a bemutatására, mintha Tóth Krisztina a kerület szociális gondozója lenne, vagy egy karitatív szervezet önkéntese, akinek kötelessége lenne rögtön orvosolni is az általa tapasztalt bajt. Vagy mintha kizárólag az érzelmes, együttérző, felkavaró, katartikus hatású ábrázolásmód felelne meg egy pillanatnyi utcai szituáció felidézésének. Mintha a szikáran tárgyilagos írásmód tiltva lenne a szépirodalomban. Mintha pl. Móricz novellája, a Tragédia nem lenne legitim bemutatása a Kis Jánosoknak.
   A másik alapgondolat a novella egyik szereplőjének, azaz a bizsukat áruló idős hölgynek egy mondatából ágazik ki. Itt már úgy kommentál a hozzászóló, mint az a naiv néző, aki a színházban felszól a negatív szereplőnek. Beleképzeli magát a szituációba az író helyett, szerepelvárása van, hiányolja a szituációból a vitát, a népnevelői meggyőzésre való törekvést, vagy csak az antiszemita megjegyzés kiváltó okának feltárását. Pedig ez se hiányzik a novellából, szerintem nem kellene ott lenni neki. Egyrészt akár azt is gondolhatjuk, hogy az idős anya bűnbakot keres (ez manapság amúgy is divat) a lánya sorstragédiájára, a kényszerű kivándorlására. Ennek a hátterét se bontja ki TK, de ez a fentnevezett hozzászólónak nem hiányzik. Másrészt tudhatjuk, hogy egy novellának nem a szereplőjét (főleg nem az idős szereplőjét, akinek már megkövesedett véleményrendszere lehet, s akinek a múltjáról csak azt tudjuk még, hogy a férje nemrég halt meg)  kell meggyőzni, hanem talán az olvasóit. A hozzászóló szerint az antiszemitizmus nemzetközi szinten terjedő jelenség, gennyedző seb. Állításának hitelességéről nem vagyok meggyőződve, de nem is tudom kontrollálni. Tudományos értékű elemzéseket kellene olvasnom róla, ha érdemesnek látnám tovább boncolni. Azon azonban elgondolkodtam, hogy az angol nyelven magát meghatározó szabadúszó fordító vajon személyes illetve olvasói nemzetközi tapasztalat alapján  általánosított-e, vagy csupán a hazai jelenségeket extrapolálta.
   Az eddigiekben a saját olvasói élményemnek elsősorban az első kommenttel kapcsolatos gondolatait vázoltam. Nemcsak a bevezetőben jelzett elköteleződésem okán, hanem azért is, mert – szinte véletlenül – a közelmúltbeli más olvasmányélményeim és levelezési tapasztalataim valóban azt látszanak igazolni, hogy az antiszemitizmus erősödőben van minálunk. Ezekről írtam itt a honlapon négy alkalommal is, Lipp, Konrád,  Monostori és Moldova egy-egy könyve kapcsán. S ha most  még Tóth Krisztina  is erre (is)  irányítja az olvasói figyelmét, annak bizonyára oka és célja van. A cél, illetve ennek a célnak a megvalósulása az egyéni olvasatban dől el. És az ok?
   De ne ezzel a költői kérdéssel záruljon  az eszmefuttatásom. Ehelyett egyrészt utalok a magam hozzászólására, amiben megpróbáltam megvigasztalni az előttem szólót. Másrészt javaslom – remélve, hogy az e sorokat olvasó már túl van a novella elolvasásán is – a háromelemű szövegsornak, a novellának és a két kommentnek az együttes figyelembevételét és  a novella hiátusainak a képzeletbeli kitöltését. Harmadrészt pedig egy asszociáció. A novella alapszituációja hasonlít egy gyakori személyes élményemhez. Itt, a királyi városban, a belvárost megközelítendő gyakran parkolok a Plaza tetején, s onnan Kati néni utcai szobra mellett haladok  tovább. Ezen útvonal elején évek óta van egy „újságárus”. Télen-nyáron ott van a kezében a Fedél Nélkül. Én kb. negyedévente szoktam venni tőle, de úgy, hogy csak az „árát” adom oda, az újságot nem kérem. Azaz kezdetben néha elfogadtam egy-egy példányt, s akkor át is futottam. De ez rég fordult elő.  Szerintem a férfi látásból emlékszik is rám, mert ritkán szokta direkt nekem ajánlani. Sejthette, hogy ami késik, az nem múlik.  Most elhatároztam, hogy legközelebb megint elveszem a számot, s rendesen elolvasom. Ha már így támogatom időnként a hajléktalanokat, akkor ne toljam el magamtól finnyásan a helyzetüknek, az életüknek a közelebbi ismeretét. Ne féljek attól, hogy a mennyiség minőséggé válhat, s így vagy irántuk vagy más hozzájuk hasonló csoport iránt esetleg még nagyobb empátiával viseltetnék. Hiszen ezt írja az előttem szóló az utolsó mondatában: „A genny elkenegetése már nem elég.”

P.I.

 

--------------------------------------------------------

Az iskolai túlterhelésről

   Bevezetés: A hetedik tanév végéhez közeledünk, amelyben nem jártam naponta tantermekbe. Akkor érzékeltem csak, hogy milyen szellemi és fizikai igénybevétel volt, amikor – az első szabad, azaz nyugdíjas tanévemben - minden napom minden óráját viszonylag szabadon tervezhettem és alakíthattam. Ennek a folyamatnak az ismertetése egy külön fogalmazást igényelne. Tehát csak akkor érzékelhettem, amikor már nem volt. A hiányából lehetett következtetni a mértékére. Pótlására többféle elfoglaltsággal próbálkoztam, (ezek a próbálkozások többnyire a feleslegessé váló szellemi kapacitásom lekötésére, illetve valamilyen alkotó tevékenységre irányultak), s ezek egyike volt két alsó tagozatos osztály harmadik-negyedikeseivel való foglalatoskodás, heti egy órában.

   Tárgyalás: Ennek a heti egy karitatív órának is a végéhez értem, miután a második ilyen alsós osztályt „elkísértem” az ötödik osztályukba is, azaz ebben a most végéhez közeledő tanévben is foglalkoztam velük. Így tudtam betekinteni a mostani tanulási folyamatukba, így kaptam némi képet a főbb tantárgyaik tartalmát illetően. S itt is látszik, hogy az ördög szeret elbújni a részletekben. Ezekről a részletekről próbálok szólni a továbbiakban.

   Foglalkozásaim alanyai azok a fiatalok voltak, akik feleségem mindenkori osztályaiban a kitűnő-jeles eredményt érték el a második osztály végén, s azt meg is tartották a továbbiakban. Tíz-tizennégy tanuló járt tehát hozzám (én jártam hozzájuk) hetente egy órában, hogy játékos nyelvi-irodalmi-logikai-matematikai feladatok segítségével többet tudhassanak a tananyagnál, fejlődjön a kreativitásuk. (A velük való foglalatosság tartalma is egy önálló és hosszadalmas témakifejtést igényelne.) A második ilyen osztály a tavalyi tanév végén közfelkiáltással kért arra, hogy ötödikes korukban is megmaradjon ez a heti egy óra. Szerencsére olyan az órarendjük, hogy a napi hat óra mellett van hetente egy napjuk, amikor csak öt tanórájuk van. Ekkor mentem én hozzájuk a hatodik órára, s idén nyolcan voltak a csoportban. (Alsós korukban ez úgy volt, hogy hetente egyszer az első órában vittem el őket egy külön terembe, s a többiekkel addig Ibolya gyakorolt.)

   Az elmúlt hét évből tehát négy éven keresztül harmadikos-negyedikesek voltak a csoportban, idén a tavalyi negyedikesek ötödik osztályosokként. Begyűjtöttem a magyar, matematika, természetismeret és történelem tankönyveiket, hogy – ha netán gondjuk lenne bármilyen tantárgy bármilyen résztémájával – megbeszélhessük a tanulnivalókat, segíteni tudjak nekik. Alig fordult elő, hogy valamihez külön segítséget kértek volna, annak ellenére, hogy félévkor a tavalyi kilencből csak négyen lettek kitűnők, a többi „csak jeles”. S a heti találkozások révén is beleláthattam a tanéves tanulási folyamataikba.

   Külön bekezdéseket igényel a tantárgyfelosztásuk. Tizenhat tantárgy van az órarendjükben is és ennyi lesz az év végi bizonyítványukban is. Tizenhat tantárgy heti 29 órában. Ez önmagában elgondolkodtató. A tizenhat tárgyból tizenkettőben kapnak félévkor és év végén osztályzatokat. Érdemes valamilyen sorrendben felsorolni az összes tantárgyat, óraszámostul, az óraszámok csökkenő sorrendjében.

Testnevelés, matematika, magyar nyelv és irodalom, idegen nyelv, mindegyike heti 4 órában (az ötödik testnevelés az alsós néptánc folytatása, itt Küzdelem és játék néven fut, s a negyedik idegen nyelv csak az első csoportosoknak van, de ők az osztály 2/3-át jelentik) – ez tehát négy tárgyból heti tizenhat óra.

Természetismeret, történelem heti két órában, ez eddig tehát hat tárgy húsz óráját jelenti.

Egyórás tárgyak: Informatika, technika, ének, rajz, tanulásmódszertan, hit- és erkölcstan, közdelem és játék (néptánc), osztályfőnöki. Heti huszonnyolc óránál tartunk.

S van két tárgy, kéthetenkénti váltakozásban, azaz heti fél órában: hon- és népismeret valamint a drámapedagógia.

Felmerülhet a kérdés, hogy heti 29 órában érdemes-e 16 különböző tantárggyal foglalkozni, ráadásul úgy, hogy négy tárgy csak „aláírásos”, (erkölcstan tanulásmódszertan, hon-és népismeret, drámapedagógia, s ide sorolható az osztályfőnöki óra is), azaz nem kapnak rá jegyet se félévkor, se év végén. Így is 12 tantárgyi jegy lesz a bizonyítványukban. Hatodik osztályra némileg ugyan csökkenni fog a tárgyak száma, de ez a szétaprózottság sok hátránnyal jár. Egyrészt a heti egy órás (s főleg a kéthetenkénti egy órás) tantárgyakkal túl sokat nem lehet kezdeni. Persze, énekelni, rajzolni és barkácsolni heti egy órában is lehet. De mit lehet kezdeni az elmélet-igényű egyórás tantárgyakkal. Főleg azzal (tanulásmódszertan), ami nehezen köthető egységes ismeretkörhöz, de az erkölcstan tantárgyprogramja is áttraszformálható lenne a többi közismereti tárgy óráira.

   A cím szavához közeledve már az eddigiekből is látszik, hogy ekkora szétaprózottság nem kedvez még a négyórás tantárgyaknak sem. Vagyis első körben itt érdemes keresni a túlterheltség jeleit. Azok a heti fél és egy órás tárgyak, amik az újabb tantervek termékei, időt és energiát vesznek el az alaptárgyaktól.

   A közismeretinek tekinthető tárgyak, amiknek felmenő folytatásuk van a felső tagozatban és középfokon is, a következők: magyar nyelv és irodalom, matematika, informatika, idegen nyelv, történelem és természetismeret. Összóraszámuk heti 17 óra, de csak úgy, hogy eggyel több idegen nyelvi órájuk van az átlagosnál.

   S itt értem el a címként választott jelenség egy kézzel fogható „eredményéhez”. Az egyik februári tehetséggondozó foglalkozásra ugyanis azt találtam ki, hogy a négy ötödikes tankönyv alapján összeállítok, majd kitölttetek a tanulókkal egy feladatlapot. A háromoldalas feladatlapra hiányos mondatokat írtam, négy tantárgyból összesen 32 mondatot. A magyar irodalom, matematika, történelem és a természetismeret tankönyvek elő féléves anyagát vettem alapul, s a tankönyv kövérített betűkkel írt, azaz a kiemelt mondataiból válogattam a saját mondataimat. A szó szerint átvett mondatokból szavakat hagytam ki, összesen 102 szót, s ezeknek a beírását, pótlását kértem. Az értékelés során a beírt szavak egy-egy pontot értek, azaz a végeredmény egyúttal százalékos megoszlásként is értelmezhető. Furcsa eredmény keletkezett. A tanulók többsége az 50 pont környékén teljesített, vagyis osztályzatra lefordítva erős elégséges-gyenge közepes volt a jellemző. Egy tanuló közelítette meg a 75 pontot.

   Mire lehet ebből következtetni? Több dologra is. Egyrészt és elsősorban arra, hogy túlméretezett a tananyag, túl gyorsan kell haladni, nem jut idő gyakorlása, bevésésre, ismétlésre. Ebből is következik, hogy az új ismeret elnyomja, kiszorítja a régit, már az ötödikesek is leginkább az órákra, a dolgozatokra tanulnak, s utána az elméleti anyag felét elfelejtik. Pedig a mondatok nagyobb részét látták a feladatlapon. Mi lett volna, ha a teljes definíciókat kellett volna leírniuk, egy-egy hívószóhoz kötve? Másrészt arra, hogy ha a legjobban is így tudják visszaidézni a néhány hónappal korábbi ismereteiket, akkor milyen lett volna ebben a feladatban az osztályátlag? (Nem próbáltam ki.) Továbbá mit mutatna egy szélesebb körben elvégzett hasonló szondázás? S végül annak a mérlegelésére van szükség, hogy mi is az igazi célja ezekben a tartárgyakban az ismeretközlésnek? Az elsajátítás? Akkor más keretekben, más óraszámokban és visszavett ismeretanyagban kellene gondolkodni, előbb kísérteti iskolákban és osztályokban kellene megnézni, mi várható el ettől a korosztálytól, mit tudnak tízéves korukban megtanulni. A túlterheltség ebben a kis példában is igazolható, tehát a tanagyag mennyiségét mindenképpen csökkenteni kellene.

Egy konkrét példa azonban nem ebbe az irányba mutat. Az ötödikesek történelemből korábban az ősembertől a középkor elejéig jutottak el, azaz a nyugatrómai birodalom bukásáig, a középkor általános jellemzőiig és az első európai feudális államok megalakulásáig. A néhány évvel ezelőtt átdolgozott változat azonban tovább ment, hozzátette a magyar népvándorlást-honfoglalást és a középkori magyar történelmet az Árpád-ház kihalásáig. Háromszáz év anyagát, plusz hét órában. (Illetve a korábbi tananyagot tömörítetni kellett, kevesebb órába belesűríteni, némely részét kihagyni.) Feltehető a kérdés, hogy miért. Minden bizonnyal azért, hogy majd a hatodik osztályban az évi 72 órában eljussanak a 48-as forradalom és szabadságharc végéig, s hetedikben a második világháború végéig. A nyolcadikos tankönyv még nem ismert, talán őszre igen, hiszen idén ér fel a módosított változat az utolsó osztályig. Tehát várhatóan az utóbbi hetven év magyar és világtörténelme lesz a téma, valamint talán némi „állampolgári ismeretek”. Az ötödik osztályosok tankönyve nagy alakú, sok kiegészítő szöveget tartalmaz az egyes oldalak külső szélén, s az egyes fejezetekben gyakorló és ismétlő kérdéseket. De bőven marad tér arra, hogy a 180 oldalon az egyes tanórai anyagokba sok fogalom, tény és évszám kerülhessen, vagyis tanulni, megjegyezni való. Olyan aprólékosan, olyan részletesen, amilyen mértékben felesleges is, hiszen akár a neten pillanatok alatt előkereshető. Hivatkozik is a tankönyv sok alkalommal olyan cikkekre, elsősorban a História folyóirat egyes írásaira, ahol további érdekességeket olvashat a szorgalmas diák. Országos szakmai fórumokon kellene közmegegyezésre jutni a szaktanároknak, hogy mi az a minimális ismeretmennyiség, ami a 72 órában megtanítható (nem a legjobbakkal, hanem az átlagos képességűekkel). Továbbá mi az a készségszint, ami – önálló gondolkodással, általánosításokkal, következtetések megfogalmazásával – elvárható az ismeretek alkalmazását tekintve.

Befejezés: Ebben az eszmefuttatásban egy ötödikes osztály életének közelebbi ismerete révén előbb a tantárgystruktúrájukról, óraterhelésükről, majd egy méricse révén négy tantárgyhoz köthető ismeretszintjükről írtam néhány megállapítást, végül egy tantárgy anyagának és ennek a tananyagnak a változtatásával villantottam fel a tanulási folyamat alapvető nehézségét. Célom mindezzel az volt, hogy a részletekre irányítsam az olvasó figyelmét, olyan részletekre, amik igazolhatják azt a mai törekvést, ami a tananyagcsökkentésre, a tanulók terheinek a mérséklésére irányul, s ezzel a hatékonyabb tanulásukat, stabilabb ismereteiket kívánja elősegíteni.

Polák István

 

 

Kiagészítés egy nappal később: http://www.irodalmijelen.hu/2016-maj-17-1028/menekulo-tanarok-hudy-arpad-tarcaja

 ........................................................................................................................................................

Az élet színe és vonala

   Látszólag ismét cikkismertető következik. A fenti cím ugyanis variálja az ÉS 19. (május 13-i) számában megjelent, Magas István által írt egész oldalas cikk címét. Magas az 5. oldalon Életek és színvonalak címen közölt írásában a publicisztikai korlátok között is megkísérli egyrészt tágabb értelmezési keretbe helyezni a témát, másrészt konkrét választ próbál adni arra a költői kérdésre, hogy mikor érhetjük utol a nyugati szomszédunkat. A cikk  szokásos tartalomismertető kövér előszövegében a szerző a szocializmus idejére utal, az akkor jellemző folyamatos „emelés” törekvését idézi fel emlékezetünkben.

 

   A továbbiakban majd megemlítem ennek a cikknek a számomra figyelemre méltó gondolatait, mégsem csak egyszerű cikkismertetés a célom. A közelmúlt öt pontját próbálom majd egy vonallal összekötni, az öt pontot mint öt gyöngyszemet egy fonálra felfűzni.

   A kiindulópont, azaz az első gyöngyszem a Hitel c. folyóirat 2012.februári számában található. Aki olvasta ott Tóth Erzsébet Hidegbéke c. írását, vagy ehelyett olvasta a Könyv, könyvtár, könyvtáros 2013.3. számában megjelent Az olvasás ára c. írást (ez utóbbit én követtem el), az emlékezhet arra a különös két mondatra, ami így szól: „Minden alapvető élelmiszer, háztartási eszköz, elemi szükséglet ára a munkabérekkel együtt arányosan emelkedett, elérhetővé vált, kizárólag az írói honorárium vesztegel a húsz évvel ezelőtti szinten vagy az alatt. Elméletileg a könyv ára is csak annak magas, aki írói jövedelméből akar megélni.”(Hitel, 2012.2. 116.p.) Ebben az idézetben három problematikus elem is található. Az egyik az „elérhetővé vált” szókapcsolat jelentése. Hiszen mi vált elérhetővé? A felsorolt szükségletek ára. És mikor? Az elmúlt húsz évben. Hogy hogyan és mitől volt elérhetőbb a korábbihoz képest, az nem derült ki. A másik problematikus szókapcsolat a „munkabérekkel együtt arányosan emelkedett”. Az ugyanis tény, hogy az árak és a bérek valamilyen arány szerint folyamatosan emelkedtek, de ezt amúgy inflációnak neveztük. Vagyis az árak általában jobban emelkedtek a béreknél. Ha azonban tényleg csak arányosan emelkedtek volna, még az is probléma, hiszen a stagnálás jele lenne. Nem emelkedett az életszínvonal? S a harmadik probléma az idézett második mondat tartalma. A teljes mondat. Igaz, az első szava megkérdőjelezi az összes többit, hiszen gyakorlatilag a könyv ára mindenkinek magasabb lett, mint korábban. Ezért írtam az említett cikket, aminek a következtetése ez lett: „ …manapság kétszer annyit kell dolgozni egy könyvért, mint ötven éve.” Ezzel már meg is mutattam a második gyöngyöt a füzérben, ezt a három évvel ezelőtt megjelent írásomat. (S itt előre kell vetítenem majd a negyedik gyöngyöt, egy megszólalást, aminek az utalása időben szinkronban van ezzel a gyöngyömmel.)

   A harmadik gyöngyszem a fonálon az ugyancsak a 3K-ban megjelent másik cikkem. (Ugye, felháborító, hogy két írásommal hencegek, gyöngyöknek nevezve azokat. Egyáltalán nem az értékük miatt teszem ezt, hiszen akár műanyagból is lehetnek, csupán a gondolatfolyam logikája, az események sorrendje hozta magával ezt a metaforikus szemléletet.) A Könyvárak és könyvtárak egyenes folytatása lett az előzőnek. Fél évvel később jelent meg (2013.9.sz.), s az derülhet ki belőle, hogy a megyei könyvtárak az elmúlt évtizedben csak tartani tudták a gyarapítási szintjüket, (úgy, hogy a bérköltésüket azaz a létszámot közel a felére csökkentették), s a tényleges gyarapítási keretüknek a 3-4-szeresére lenne szükségük a növekvő kiadványszám és a technikai fejlődés követésére. A többi könyvtárban pedig jelentős visszaesés következett be.

   A negyedik gyöngyszem csak időbeliségét tekintve negyedik, mert jellegét, színét tekintve szinte mása az elsőnek, s szorosan összefügg a másodikkal. Ez a negyedik gyöngy szavakban verbalizálódott, azaz nem maradt megfogható nyoma. Nemrég egy zárkörű rendezvényen hallottam egy furcsa és vázlatos fejtegetést. Arról szólt a megszólaló, hogy ő a hetvenes évek elején már rádöbbent: nem tartható az akkori szocialista közművelődés abban a formájában és tartalmában. Erre a felismerésre egy osztrák-magyar határközeli tapasztalatcsere során jutott, amikor is az osztrák önkormányzati szakember azt a kérdést tette fel, hogy „Ti ilyen gazdagok vagytok?” Lehet, hogy a kérdés magázódva hangzott el, de a visszaemlékező egyértelműen jelezte, hogy akkor is és később is tarthatatlan volt az a bőkezűség, amivel az akkori szocialista, majd a mindenkori állam a művelődést támogatta. Nem voltak alkalmasak a körülmények, hogy a megszólalót figyelmeztessem: az osztrák szakember is és ezzel a mai megjegyzésével ő is teljesen figyelmen kívül hagyta az akkori és mai ár-bér viszonyok eltérését a határ két oldala között. Vagyis az un. fizetőképes keresletet. Hogyan lehetett volna akár a hetvenes évek elején és hogyan lehetne most párhuzamba állítani a művelődési házak, a könyvtárak-könyvkiadás, a színházak-mozik-sajtótermékek stb. elérési lehetőségét? Úgy lehetett volna és úgy lehetne, ha minden egyes esetben kiszámolnánk – ahogyan tettem azt a második gyöngynek nevezett írásomban – hogy mennyit kell dolgozni érte ott és itt. Ezt azonban nem tette meg se az idézett osztrák, se a most emlékét idéző magyar. Ezzel is bizonyították a számokkal való „barátságukat”, a matezófiai antitalentumukat. A minapi megszólaló mást is bizonyított vele, de ez nem tartozik a témánkhoz. A megszólalás azonban igen, hiszen Magas – amint ez mindjárt ki is fog derülni – éppen Ausztriát hozza majd példaként az említett cikke végén.

   S így jutottunk el a bevezetőben jelzett íráshoz, az ötödik gyöngyszemhez. Magas tehát a szocializmustól indul, amikor folyamatosan emelték az életszínvonalat. Ám amikor leomlottak a határok, akkor szemmel láthatóvá és kézzel foghatóvá vált (pl. a hűtőládákkal) a lemaradásunk. „A kezdeti ámulat és kábulat már réges-régen eltűnt. Az életszínvonal-különbségek maradtak. A jóléthez való érezhető közeledés, pláne a jólét totális importja – legalábbis a tömegek számára – merő illúziónak bizonyult. Most dolgozni járunk át.” A szerző ezután hosszasan fejtegeti annak nehézségét, hogy miként lehet egy-egy számban megragadni az életszínvonal alakulását, annak időbeli dinamikáját. A harvardi professzor Dani Rodik válaszát veszi alapul, aki az adott populáció legalsó jövedelmi dekádjába (alsó 10 %) tartozókat tekinti szegénynek, s a felső 10 %-ba tartozókat gazdagnak. S itt arra a nagyon meglepő megállapításra jutott, hogy „2011-ben egy átlagos szegény ember egy gazdag országban háromszor többet keresett (9387 dollárt), mint egy átlagos gazdag ember egy szegény országban (3039 dollárt), mert a hányados nagyobb, mint 3.” Magas szerint mégsem alkalmas ez az adat az általánosításra, hiszen a fogyasztás önmagában nem elég a boldogsághoz. Ezért a The Economist 2016.április 30-i számára hivatkozva javasolja a GDP+ kategória bevezetését, vagyis a jövedelmi viszonyok kiegészítését más tényezőkkel. Pl. az otthon végzett munkák értékével, az egészségügyi, közlekedési, rendvédelmi, környezetvédelmi színvonallal, s mindezeket annak fényében javasolja rangsorolni, hogy mennyiben járultak hozzá a jobb élethez, a hosszabb élettartamhoz. Vizsgálni kellene továbbá a fogyasztás mellett a felhalmozást is, azaz a magán és az állami vagyon gyarapodását, az amortizáció és a megújulás arányát.

   A cikk harmadik része foglalkozik a hazai viszonyokkal. Előbb azonban egy újabb meglepő összehasonlítást idéz. Két országcsoportot vet össze. Egyik csoportba Hollandia, Németország, Spanyolország és Svédország tartozik, a másikba Kína, Oroszország, Azerbajdzsán és Kazahsztán. 2012-es adatok alapján a nők-férfiak várható élettartama az első csoportban 82 év, a második csoportban 71 év. Ezután másfél hasábon át fejtegeti, hogy milyen feltételek között és mikor érhetjük el „mi magyarok” az osztrák állampolgárok életszínvonalát. A fő feltétel az lenne, hogy nagyobb legyen a növekedési ütemünk az övékénél. Ez a legutóbbi statisztikai adatokat nézve nem a közeljövő ígérete. De ha mégis, akkor három változatot vizsgál meg. Ha folyamatosan 1 %-kal lennénk jobbak Ausztriánál, akkor 70 évre lesz szükség, ha 2 %-kal lenne nagyobb tartósan a GDP-nk, akkor 35 évre, s ha netán 3 %-kal, akkor 23 évre lesz szükség. (Magunkban azért az a kérdés  is megfogalmazódhat, hogy ha nem növekszünk gyorsabban?) Nem foglal állást a három lehetőség valószínűségével kapcsolatban, helyette egy idézettel zár. Ezzel: „ ’’’… egy folyamatos és tartós bérfelzárkóztatásra szükség van, mivel mi, magyarok is úgy szeretnénk élni, olyan jövedelmet akarunk kapni, mint Ausztriában vagy Németországban. Ha az emberek nem látják, hogy a gazdasági növekedéssel párhuzamosan javulnak az életkörülmények, akkor annak társadalmi elégedetlenség, kiábrándultság, tartós elvándorlás lehetnek a következményei’’’ – ezek Varga miniszter úr szavai az Origónak adott interjújából.”

 

   Hogyan tovább? Hogyan lehetne mindezt lefordítani az egyének, a családok életére, színére és vonalára? Hiszen ez a makroszintű nézelődés volt. Hát a mindennapok elemzésével. Egy-egy egymásnak megfelelő foglalkozású és életkorú és életkörülményű magyar-osztrák-német-svéd egyén vagy család életének az összehasonlításával. S nemcsak térben, hanem időben is megtéve ugyanezt. Illetve sok-sok ilyen összehasonlítással. (Nem részletezem, de 15 évvel ezelőtt három hétig élve egy bajor kispolgári családnál, sok akkori részletet meg tudtam figyelni.) Amíg ezt nem tesszük meg, addig a szubjektív benyomásainkra vagyunk hagyatkozva. Addig csak magunkat kérdezhetjük. Magunknak tehetjük fel a kérdéseket, visszatérve ennek a kis írásnak a címéhez.

 

   Milyen színe és milyen vonala van az életünknek? Illetve mi magunk milyen színűnek és milyen vonalúnak látjuk? Sokféle színűnek és különös vonalúnak. A színét tekintve és a múltba nézve hol sötétnek, hol rózsaszínnek. A jelenre figyelve? Szivárványosnak. És a jövő?

A vonala pedig eddig sem volt és ezután sem lesz egyenes és felfelé vivő. Hanem hullámzó, kanyargó, hol fel-le, hol jobbra-balra, hol pedig hirtelen töréspontot képezve. Ebből pedig már következhet egy további kérdés: milyen mértékben van módunk arra, hogy magunk fessük az életünk színeit, magunk vezessük, rajzoljuk a vonalát.

P.I.

Újabb adalékok  a témához:

http://index.hu/tudomany/2016/05/19/a_magyar_eletkilatasok_rosszabbak_az_albanoknal_is/

http://444.hu/2016/05/27/vajon-megelozi-e-magyarorszag-trinidad-es-tobagot-a-jolleti-vilagranglistan

http://www.prosperity.com/#!/ranking